#troll druida | Explore Tumblr posts and blogs

nerdgeekfeelings · 6 years ago

Text

Os celtas integram uma das mais ricas civilizações do mundo antigo. Há quem aponte que as origens desta civilização remontam ao processo de desenvolvimento da Idade do Ferro, quando estes teriam sido os responsáveis pela introdução do manuseio do ferro e da metalurgia no continente europeu. De fato, o reconhecimento do povo celta pode se definir tanto pela partilha de uma cultura material específica, quanto pelo uso da língua céltica. Mas nada é certo de verdade. A riqueza desse povo é, para nós, uma espada com fio amolado dos dois lados. Se de um lado, a grande diversidade cultural dentro daquilo que podemos chamar de “Celta” nos faz ter a possibilidade de ir bem longe no proveito e análise de tradições, hábitos, vestes e rituais, temos a questão de definição. Quem afinal foram os Celtas, se não havia uma coesão, um indício que bem determinasse ser celta ou não ser Celta (questão próxima acontece com os ciganos, mas isso é papo para outro post).

Vamos pensar então na língua como forma de identificação mesmo. Talvez seja o caminho mais coerente. Pela inexistência de dados e documentos originais, grande parte da história dos celtas é hipotética.

O que sabemos hoje é que a “vivência” Celta como sociedade se estendeu por 19 séculos, desde 1800 a.C. — quando, culturalmente, os celtas se individualizaram entre os demais povos indo-europeus — até o século I d.C, época da decadência motivada pela desunião entre suas várias tribos e a invasão romana às terras que ocupavam.

O período mais brilhante da história celta transcorre, aproximadamente, entre 725 e 480 a.C., na Era de Hallstatt, início da civilização céltica do ferro e, também, da invasão à Europa. Os celtas se instalaram em uma imensa região das atuais repúblicas Tcheca, Eslovaca, Áustria, sul da Alemanha, leste da França e da Espanha, alcançando a Grã-Bretanha. Nesta fase, se consolidaram os traços particulares da civilização céltica.

Os Celtas foram o primeiro povo civilizado da Europa, até onde sabemos.

Eles teriam chegado neste continente junto com a primeira onda de colonização ainda em 4.000 AC. (Muito mais tempo atrás do que a sua mente consegue retroagir nesse momento).

Destacaram-se dos outros povos que chegaram na mesma época porque acreditavam em uma terra prometida e iam em busca dela, o que não deixava de ser uma ideia quase messiânica. Em 1800 AC já tinham a sua cultura e o território totalmente estabelecidos. E isso enquanto os gregos nem sequer existiam para falar de filosofia, certo, errado ou metafísico. Há quem diga que, na verdade, os gregos vieram de Colônias Celtas – muitas são as incertezas sobre esse povo.

Os Celtas, até onde sabemos, ocupavam a região da Alemanha, Bélgica, Holanda, Dinamarca, França e Inglaterra. Esse povo tão antigo não era lá muito pacífico. É fácil notar isso quando vemos que não raramente confundimos Vikings com Celtas pelas aparências e por características expansionistas.

Para se ter uma ideia do como esse povo tão ligado à natureza era guerreiro, para que um menino fosse considerado homem, ele deveria passar por uma prova (uma espécie de iniciação), que consistia em sair da cidade onde morava, sair da sua região, e trazer a cabeça de qualquer pessoa que não fosse Celta. Somente com a cabeça na mão é que se fazia uma tatuagem no corpo do menino, cujo simbolismo determinava que ele agora era homem adulto. (Bons os tempos em que as tatuagens tinham significados, não é?)

Chegaram a desenvolver uma escrita, mas o sistema alfabético e vocabular fora feito de forma tão complexa que até hoje são poucos os que se atrevem a desvendá-la. A escrita era considerada mágica, e somente os seus sacerdotes é que a aprendiam, estes eram os famosos druidas. Inventaram lendas belíssimas, que estão entre as mais famosas dos dias de hoje. Como por exemplo as história do rei Arthur e os cavaleiros da távola redonda, Tristão e Isolda, além de terem inventado quase todos os contos de fadas (que foram se modificando com o tempo).

Sem dúvida alguma, os Celtas eram um povo com muita ciência unida a muita mística. Existem relatos praticamente inexplicáveis, como o de uma operação de transplante de coração, realizado em 1000 a.C., e o de Navios voadores que soltavam fumaça enquanto desciam e pousavam no meio dos campos da Inglaterra. A eles é creditada a construção do Stonehenge, embora o próprio povo tenha negado essa feitura em muitos escritos.

O mistério de Stonehenge é só um décimo do grande mistério que cerca esse povo fantástico.

O povo Celta tinha uma estrutura de família bem peculiar, se consideravam animais (por isso a ligação tão profunda com a natureza) e acreditavam em uma infinidade de deuses e demônios. Aliás, aqueles duendes bonitinhos com potes de ouro são fruto da mitologia Celta. Se bem que os duendes eram bem mais “trolls” do que aparentam hoje em dia; como pequenos espíritos zombeteiros.

Uma coisa muito bacana presente na cultura Celta é o poder feminino. Em uma literatura histórica tão extensa e cheia de seres bons e maus, guerreiros, algozes e vítimas, a protagonista é sempre a figura feminina. Isso mesmo: se você viu ou leu Brumas de Avalon, aliás, deverá lembrar que as mulheres eram essenciais na sociedade Celta. Além de serem as responsáveis pela reprodução e gestação de numerosos filhos, muitas das mulheres eram sacerdotisas. Isso sem falar nas deusas do Panteão Celta.

Os celtas não misturavam panteões de outras culturas e nem cultuavam deuses celtas de outras tribos. Apesar das semelhanças, cada ramo celebrava seus deuses locais, seguindo apenas as referências das tradições pertencentes à sua terra natal, com exceção de algumas divindades pan-célticas.

Eram grandes nomes deste Panteão: Áine: deusa do amor, da fertilidade e do verão. Rainha dos reinos feéricos dos Tuatha de Danann, conhecida como “Cnoc Áine” (Monte de Áine) é a soberana da terra e do sol, associada ao solstício de verão, às flores e as fontes de água. Áine (Enya) – filha de Manannán Mac Lir – representa a luz brilhante do verão. Como uma deusa solar, podia assumir a forma de uma égua vermelha. Brigit / Brigid / Brighid / Brig: deusa reverenciada pelos Bardos, tanto na Irlanda como na antiga Bretanha, cujo nome significa “Luminosa, Poderosa e Brilhante”. Brighid, a Senhora da Inspiração, era filha de Dagda, associada à Imbolc e as águas doces de poços ou fontes, que ficam próximos às colinas. É a deusa do fogo, da cura, do lar, da fertilidade, da poesia e da arte, especialmente a dos metais. Brighid também é uma deusa guerreira, conhecida como “Bríg Ambue“, a protetora soberana dos Fianna. Brighid era consorte de Bres e mãe de Ruadan, que foi morto ao espionar os Fomorianos. Ela sentiu profundamente a morte do filho, dando origem ao primeiro lamento poético de luto irlandês, conhecido como keening.

Cailleach: é a deusa da terra e das rochas, diz a lenda que ela criou os morros e as montanhas a sua volta, ao atirar pedras em um inimigo. Na mitologia irlandesa e escocesa é conhecida também como a “Cailleach Bheur”, que significa mulher velha, às vezes, descrita de capuz com o rosto azul-cinzento. Geralmente é vista como a deusa da última colheita (Samhain), dos ventos frios e das mudanças, aquela que controla as estações do ano, a Senhora do Inverno. Dagda: deus da magia, da poesia, da música, da abundância e da fertilidade. No folclore irlandês, Dagda era chamado de “o bom deus”, possuía todas as habilidades sendo bom em tudo, “Eochaid Ollathair” (Pai de todos) e “Ruad Rofhessa” (Senhor de Grande Sabedoria), considerado mestre de todos os ofícios e senhor de todos os conhecimentos. Consorte de Boann, teve vários filhos, entre eles Brighid, Oengus, Midir, Finnbarr e Bodb, o Vermelho. Dagda tinha um caldeirão mágico, o Caldeirão da Abundância, que nunca se esvaziava e uma harpa de carvalho chamada “Uaithne”, que fazia com que as estações mudassem, quando assim o ordenasse. Além disso, tinha um casal de porcos mágicos que podiam ser comidos várias vezes e que sempre reviviam, bem como, um pomar que, independente da estação, dava frutos o ano todo. Dana / Danu / Danann: considerada a principal deusa mãe da Irlanda e do maior grupo de deuses, os Tuatha Dé Danann, o Povo de Dana ou o Povo Mágico (Daoine Sidhe), a tribo dos seres feéricos. A Terra de Ana (Iath nAnann), às vezes, é identificada como Anu ou Ana, seu nome significa “Conhecimento”. Era consorte de Bilé e mãe de Dagda. Em Munster, na Irlanda, Dana foi associada a dois morros de cume arredondados, chamados de “Dá Chich Anann” ou “Seios de Ana”, por se parecem com dois seios. É a deusa da fertilidade, da terra e da abundância. Macha: deusa da fertilidade e da guerra, filha de Ernmas, junto com as irmãs Badb e Morrighan, podia lançar feitiços sobre os campos de guerra. Após uma batalha os guerreiros cortavam as cabeças dos inimigos e ofereciam a Macha, sendo este costume chamado de a “Colheita de Macha”. É a deusa dos equinos, que durante a gravidez foi forçada a uma corrida de cavalos. Quando chegou ao final, entrou em trabalho de parto e deu à luz a gêmeos. Antes de morrer, Macha colocou uma maldição sobre os homens da província para, que em tempos de opressão e maior necessidade, eles sofreriam dores como as de um parto. Morrigan / Morrighan: é a Grande Rainha “Mor Rioghain”, na mitologia irlandesa, da tribo dos Tuatha Dé Danann. Senhora da Guerra, possuía uma forma mutável e o poder mágico de predizer o futuro. Reinava sobre os campos de batalha e junto com suas irmãs Badb e Macha eram conhecidas pelo nome de “Três Morrígans”, relacionadas à triplicidade que, para os celtas, significava a intensificação do poder. Associada aos corvos, ao mar, as fadas e a guerra, além da associação à Maeve, rainha de Connacht, casada com o rei Ailill e à Morgana, das lendas arthurianas. Podia mudar sua aparência à vontade, como em um lobo cinza avermelhado. Nos mitos relacionou-se com Dagda e apaixonou-se pelo grande herói celta, Cu Chulainn, que despertou toda sua fúria, ao rejeitá-la. Deusa da morte e do renascimento, da fertilidade, do amor físico e da justiça. Scathach / Scath: Seu nome significa a “Sombra”, aquela que combate o medo. Deusa guerreira e profetisa que viveu na Ilha de Skye, na Escócia. Ensinava artes marciais para guerreiros que tinham coragem suficiente para treinar com ela, pois era dura e impiedosa. Considerada a maior guerreira de todos os tempos, foi a responsável por treinar Cu Chulainn.

Não compondo uma civilização coesa, os celtas se subdividiram em diferentes povos, entre os quais podemos destacar os Belgas, Gauleses, Bretões, Escotos (eu disse ES-CO-TOS), Batavos, Eburões, Gálatas, Caledônios (A Caledônia é onde fica a Escócia) e Trinovantes. Durante o desenvolvimento do Império Romano, vários desses povos foram responsáveis pela nomeação de algumas províncias que compunham os gigantescos domínios romanos.

Lembraram de Alguém?

Do ponto de vista econômico, podemos observar que os celtas estabeleceram contato comercial com diferentes civilizações da Antiguidade. Por volta do século VI a.C., a relação com povos estrangeiros pode ser comprovada pela existência de elementos materiais de origem Etrusca e chinesa em regiões tipicamente dominadas pelas populações célticas.

Por volta do século V a.C., os Celtas passaram a ocupar outras regiões que extrapolavam os limites dos rios Ródano, Danúbio e Sanoa. A presença de alguns armamentos e carros de guerra atesta o processo de conquista de terras localizadas ao sul da Europa. Após se estenderem em outras regiões europeias, os celtas foram paulatinamente combatidos pelas crescentes forças do Exército Romano.

A sociedade céltica era costumeiramente organizada através de clãs, onde várias famílias dividiam as terras férteis, mas preservavam a propriedade das cabeças de gado. A hierarquia mais ampla da sociedade céltica era composta pela classe nobiliárquica, os homens livres, servos, artesãos e escravos. Além disso, é importante destacar que os sacerdotes, conhecidos como druidas, detinham grande prestígio e influência. Como todas as castas sacerdotais ao longo da evolução da humanidade, diga-se de passagem.

Donos de uma cultura tão bela, a alma do povo Celta ainda vive: Atualmente, a Irlanda é o país onde se encontram vários vestígios da cultura céltica.

E mesmo após a cristianização do povo da natureza por São Patrício, muitos de seus elementos permaneceram perpetuados.

This slideshow requires JavaScript.

Livros e quadrinhos relacionados aos celtas:

Alma celta

Guia da Mitologia Celta: A magia da mitologia celta

Stonehenge

Rei Arthur e os Cavaleiros da Távola Redonda – Coleção Clássicos Zahar

As Brumas de Ávalon

Coleção Asterix

[BTTP CULTURA] O Povo Celta – As Deusas, o Ferro, As Belezas e Mistérios. Os celtas integram uma das mais ricas civilizações do mundo antigo. Há quem aponte que as origens desta civilização remontam ao processo de desenvolvimento da Idade do Ferro, quando estes teriam sido os responsáveis pela introdução do manuseio do ferro e da metalurgia no continente europeu.

1 note · View note

rheisa-midnightfury · 8 years ago

Text

Szóval, mivel magyarul valahogy jobban fogalmazok, úgy döntöttem, hogy kiposztolnom irományaim magyarul is. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelni fogja így, de azért csak megosztom, mert így sokkal bővebb és szebb a megfogalmazás

01 (Ran’drak)

Egy távoli világban, ott ahol a harc az úr, ahol a dicsőség a becsületnél is többet ér, ott, hol a józanész előtt van az erő, ott játszódik történetünk. A helyet, hol élünk, Azeroth-nak hívják, négy földrész alkotja. Az Északi-hasítás, a Keleti-királyág, Pandaria és Kalmidor, ez utóbbi mostani lakhelyem.

Már egy jó ideje ülök egy bőrsátorba, egy elf lánnyal szemezgetve és egyre jobban félek. Félek, nehogy valaki benyisson, hogy tudomást szerezzen arról, hogy lakhelyemen egy ellenséges fajból származó személy tartózkodik. Sok faj él világunkban, némelyikek szövetségre léptek egymással, ahogy az én fajom is, a trollok. A horda egyik büszke első fajának valljuk magunkat az orokok és taurenek mellett. Az idők folyamán a goblinok a vérelfek és az élőhalottak is csatlakoztak hozzánk. Az pedig, kinek most testét csodálom, egy másik szövetséghez tartozik, mint éj elf. Faji és frakcióbeli különbségünk soha nem érdekelt minket, szeretjük egymást és szeretni is fogjuk.

- Ran’drak!- szólított nevemen. Az előttem lévő üst fortyogó tartalma megkóstolása után felé fordultam, majd érdeklő tekintettel felemeltem fejemet, jelezve, hogy várom a mondanivalóját.

– Mi lesz, ha valaki meglát? - Újabb húsdarabot helyeztem a fazékba, megkavartam majd a fakanalat letéve melléültem és átkaroltam.

- Ne aggódj! Nem esik bajod, megígérem. – Eddig vállamon pihenő fejét felemelte majd rám nézett.

- Veled mi lesz?

- Velem? – elmosolyodtam, majd kezét megfogva közöltem. – Tőlem engedélyt kérnek, hogy ehessenek a húsodból.

- Nem vagyok egy könnyű falat. – vigyorodott el. Fakanalamat megragadva álltam föl és kavartam meg az ételt.

- Rheisa, nézz rám! – a legkomolyabb módón szólítottam meg. Arcán felismerhető volt a türelmetlen várakozás, hogy közöljem a fontos információt. – Kérlek, vedd elő a tányérokat! –komoly arccal néztem egy darabig, majd elmosolyodva ennyit mondtam –Megfőtt az étel. Kavartam még rajta egy utolsót, mielőtt leemeltem volna a tűzről. Rheisa egy finom ütéssel közölte, hogy nem igazán találta poénosnak viccemet. Az üstöt földre helyezve halottam, ahogy a fatányérok a földre érkezve koppantak. Hirtelen fölnéztem Rheisa-ra, aki nagyra nyílt szemekkel tekintett a sátor bejárata felé. Kiegyenesedve én is arra a pontra néztem és megláttam, hogy miért is landoltak a tányérok a földön. A törzs egyik lakosa lépett be hajlékomba, mindenféle előrejelzés nélkül. Kezében egy súlyos bőrdarabot tartott, hátán egy hatalmas piros íj és tegez volt. Vállasát hosszú csontdarabok díszítették, melyek vörös szalaggal voltak átkötve, pont olyannal, mint amilyen az arcát is takarta. Nem is jöhetett volna jobbkor ez a barom, lefogadom, megint nekem kellene dolgoznom helyette. Meglepő módón hanyagolta szokásos hangos köszönését. Helyette inkább csak fölkiáltott, mint egy anyját vesztett kisgyerek.

- Mit keres itt egy elf? – dobta le Tazdin a bőrdarabot, hogy íját kezébe tudja venni. Nyílvesszőt helyezett az idegre és készen állt, hogy lőjön. Karomat kinyújtva hajtottam föld felé a fegyvert.

- Nyugodj meg! Velem van. – Taz megkönnyebbülten helyezte hátára fegyverét és nyújtotta felém a bőrdarabot, miután fölvette a földről.

– Csak nem megint munkát kaptál? - Gyermeteg tekintettel átnyújtotta az irhát nekem. Amint átvettem a holmit, Taz máris sietett ki a sátorból. Gyorsan utána kaptam, majd a vállánál megragadva visszarántottam.

- Hová ez a nagy sietség?

- Mennem kell, Fojtótövisbe. – rántotta le kezemet.

- Mi dolgod van neked ott… megint? – Számon se bírom már tartani hányszor mentettem meg, mert vadászat közbe vagy megsebesült, vagy elkapta valamelyik ellenséges törsz… vagy mindkettő. – Taz, nem akarom elrontani a kedved, de most nincs hangulatom megmentetni a segged, megint.

- Van kedved, vagy nincs, de nekem mennem kell. Kivételesen nem önszántamból megyek. A bőrművesek küldtek tigris bundáért. – Ismét útnak indult, viszont ezzel az alkalommal Rheisa állította meg.

- Azt mondtad Fojtótövis? – Taz félénken bólintott. Nem hitte, hogy az elf ért a nyelvünkön. – Veled mehetek? – A mondat hallatán Rheisa kezét megragadva vágtam rá rögtön.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Kezemet finoman megszorítva nézet pimaszul a szemembe.

- Megvédem helyetted is. – mosolygott. – Ugyan már! Fojtótövis, a hely ahol a legtöbbet tudnék tanulni a trollokról, talán még jó pont is lenne számomra a törzsed előtt. – Nagyot sóhajtva láttam be igazát, már csak azt nem tudtam, hogyan fog Taz egy éj elfet fölcsempészni a horda zeppelinére.

- Igazad van, de, hogy akarsz fölszállni a hajóra?

- Egyszerű! – Vágott közbe Taz. – Majd úgy teszek, mintha a foglyom lenne. Megkötözöm, de persze finoman… - Emelte föl a vadász kezét mentegetőzően. - …zsák a fejre meg ilyesmi. Senkinek nem fog feltűnni.

- Nem bánom, menj csak. – Rheisa nyakamba ugrott, megcsókólt, majd Tazdinnel együtt távozott. Rengeteg kételyem volt még, de bíztam mind a kettőjükben és bár Taz rengetegszer került baja, de annál többször járt ott. Úgy ismerte azt a dzsungelt, mint a tenyerét.

Magamra maradva útra keltem én is a horda fővárosába, bőrdarabbal a kezembe, raptor háton, hogy elkészítsem azt, amit Taz oly nagylelkűen rám sózott.

02 (Rheisa)

Vörös sziklák, vörös homok és rusztikus, félelmet keltő épületek. Mást nem láttam. A hősig szinte elviselhetetlen volt. Már értem miért nem viselnek olyan sok páncélt errefele.

Lassan haladtunk egy hatalmas kapuval és falakkal védett város felé. A kegyetlenségnek és a barbárságnak már szinte szaga volt. Én nem láttam mást itt csak kíméletlen gyilkosokat. Átfutott fejemen a gondolat, hogy talán mégsem akarok a hordához beállni. Nem! Nem hagyom, hogy a látszat befolyásoljon, nem leszek olyan, mint a népem. A dolgok mögé akarok látni. A troll vadász egy mechanikus emelőgéphez vezetett, ami szörnyű nyikorgás kíséretébe vitt fel minket egy következő szintre. Ott egy hatalmas, tüskékkel díszített torony állt, ahová fölmentünk. Bár nem figyeltem, hogy bámultak-e, mégis magamon éreztem a lakosok tekintetét. A torony teteje négy felé ágazott, mintha négy szárnya lenne. Ebből kettő tele volt ládákkal és egy-egy goblin őrizte őket. Rá álltunk az egyik szárnyra. Ott kevesebb láda állt, mint a másikon… annál több növény volt rajta. Néhány voodoo ereklye és egy hatalmas Sötétlándzsa-zászló megragadta tekintetemet. A vadász közelebb lépet az egyik goblinhoz, lehajolt hozzá majd megkérdezte:

- Mikor érkezik a zeppelin? – Majd, a látszat kedvéért megrántotta a kötelet, amit a csuklómra kötött, s így vezetett. A goblin a karjára nézett, amelyen egy érdekes szerkezet volt, ami nem volt nagyobb egy karóránál. Majd az égre emelte tekintetét.

- Bármelyik pillanatban itt lehet, agyaras. – Rázta meg a goblin Taz fejét agyaránál fogva. Taz felegyenesedett, köszönet képpen bólintott, arrébblépett, majd leült a földre. Tegezéből elővett pár nyílvesszőt, amiket elkezdett hegyezgetni. Elég időm volt rá, hogy jól szemügyre vegyem. Bőre világoskék, haja hosszú, vörös, egyenes és néhol kis fonások tűntek ki a hajtömegből. Arcából alig láttam valamit a kendő miatt. Annál jobban érdekelt, hogy hogyan is nézhet ki. Szemei alatt egy-egy fekete festett pötty volt, két oldalán két-két háromszög, alappal a pont felé állva. Kis vártatva megérkezett a zeppelin. A föld szinte beleremegett, ahogy a súlyos utasok leszálltak a járműről. Furcsának találtam, hogy rajtunk kívül senki nem akart Fojtótövisbe utazni. A fedélzetre szállva Tazdin leültetett egy padra, majd levette kezemről a kötelet, pontosabban csak meglazította. Már szinte nem is éreztem a csuklómon. Mellém ült, majd rám mosolygott.

- Nem fog sokáig tartani az út, remélem. Addig is lesz időnk beszélgetni. – Hangja olyan gyermetegen csengett, hogy szinte úgy éreztem, mintha az anyja lennék. Furcsának találtam ezt a hangnemet egy ilyen rettenetes páncélzatú, izmos trolltól. Finoman közelebb ültem, majd mondtam.

- Kezd te! – Arca elpirosodott és erősen elkezdte tördelni ujjait.

- Te... te vagy a hölgy. – mondta zavartan. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, hát elkezdtem.

- Nos, mit szeretnél tudni?

- Kezdjük a neveddel. – Közölte nagyra nyílt szemekkel, mire oldaltáskájából egy apró gyík dugta ki fejét, majd sebesen felkúszott vállára. – Ne is foglalkozz vele! Kezd csak! Azt is mond el, hogy hol laksz! – A kis hüllőt simogatva tekintett szemembe.

- Éjféli Rheisa lennék…, - szabad kezét megrázva mosolyodtam el magam barátságosan. –Darnassus szülöttje vagyok, de életembe csak egyszer voltam ott, mikor megszülettem. – Bal kezemet fölemelve mutattam meg kézfejemen lévő karmolt hold tetoválásomat. – A szüleim druidának szántak, szóval egy Holdtisztási tanítónak adtak, hogy neveljen ő. – A mosoly eltűnt arcomról és a szemkontaktust se tartottam már Tazdinnel. – A druida fővároson kívül nem jártam sehol máshol, egészen addig, amíg nem találkoztam Ran’drak-al. Ő vitt el a Vízhang-szigetekre, most pedig Fojtótövisbe tartok. – ismét megtaláltam jókedvemet. – Behozom lemaradásomat. – Taz csodálkozva figyelte végig történetemet.

- Várj! De akkor nem is ismered a szüleidet?

- Nem, nem mondhatnám. A tanítóm nevelt. Apám helyett apám lehetett volna, de ő nem volt hajlandó ezt a szerepet betölteni. Soha, semmiért nem dicsért meg és elvárt, hogy feltétel nélkül kövessem összes parancsát. – Nagy levegőt vetem. – De nem panaszkodom. Tanítónak tökéletes volt. - A vadász finoman vállamra helyezte kezét, jelezve együttérzését. – Most te jössz. – Mintha az ég is oltalmazta volna Taz-t története megosztásától. Amint a mondat elhagyta számat, a zeppelin megérkezett Fojtótövisbe. A tenger illata rögtön megcsapta az orrom. Amint letekintettem egy hatalmas, zöld erdőrengeteg hevert alattunk, nagyobb, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Vadabb, mégis tisztább, mint amely Holdtisztásba volt. Sietve szálltunk le a hajóról és siettünk le a torony aljára, ahol Taz rögtön letámadta a fogadóst. Az ork nő meglepően higgadtan tudta kezelni Taz hirtelen és szétszórt személyiségét.

- Szobát, egy napra, kérem! – A tulajdonos nehéz, lassú mozdulattal fordult a kulcsok felé. Sokáig nézte a kulcs-rengeteget, elég időt hagyva nekem, hogy megfigyeljem. Leginkább haja ragadta meg tekintetemet. Egész feje kopasz volt, kivéve a közepe, hol egy vastag hajtincs volt fonásba szedve. Visszafordult és egy súlyos vaskulcsot helyezet Taz kezébe.

- Ne csinálj semmi hülyeséget! - Engedett minket utunkra. Taz rögtön megtalálta a szobát, ahova be is léptünk. Nem volt valami lakájos hely. Négy durvaszövésű függőágy lógott a szoba két oldalán, középen pedig egy rusztikus vaspántos láda állott. Amint a vadász kényelembe helyezte magát, föltettem a kérdést.

- Miért is vettünk ki szobát? – Taz kezemre tekintve pattant föl helyéről és vette le csuklómról, most már teljesen a kötelet.

- Tudod, akár több napig is eltarthat, amíg megtalálom és levadászom a tökéletes tigrist. Mostanában igen megcsökkent a létszámuk. – Megértésemet egy bólintással jeleztem majd én is elfoglaltam az egyik ágyat, pont a vele szembe lévőt.

- Mikor indulunk? – Kérdeztem izgatottan. Már nagyon vártam, hogy láthassam közelről is a dzsungelt, úszhassak az óceánba, sétálhassak a partján, érezzem a szabadságot.

- Azonnal, csak kicsit pihenek előtte. – Abban a pillanatban, amint alvó állapotba helyezkedet a kis gyík felém futott és fölmázott törökülésbe elhelyezkedő lábamra.

- Tiki, gyere vissza! – Hívta magához a kis hüllőt.

- Nyugodtan maradhat, engem nem zavar. Aludj nyugodtan.

- Ő, nem az én gyíkom… - arca ismét elpirosodott.

- Akkor kié? – Kérdeztem, mire Taz szemébe könnyek szöket. – Mi baj? – Siettem mellé és ragadtam meg kezét vigasztalásképpen, de ő még jobban rákezdett sírni. – Valami rosszat mondtam? – Kérdeztem aggódva.

- Nem, te, semmi. – Alig tudott beszélni a szipogástól. – Még a testvéremé volt mielőtt elhagyta volna, ahogy engem is. – Úgy gondoltam, hogy ennél jobban már nem tud belemerülni a sírásba. Tévedtem, bár ezt inkább bőgésnek nevezném, mintsem sírásnak. Arcát takaró kendő teljesen átnedvesedett a könnyektől, de nem volt hajlandó levenni. Fejemet megvakarva engedtem el kezét és ültem vissza Tiki mellé, hagyva Taz-t, hogy kisírja magát. Pár perc elteltével abbamaradt. Még néhány perc ülés után rám nézett, és végre közölte szíve bánatát.

- Tudod… - Kezdte nagy levegővétellel. – A bátyám, az ikertestvérem, a legjobb barátom… - Hangja ismét elcsuklott egy pillanatra, de ezúttal fogát összeszorítva állt ellen a könnyeknek. – fiatalok voltunk, mikor otthagyott minket. Engem és apánkat. Igazságtalannak érezte helyzetét, apám pedig meg se akarta hallgatni baját. Erre… otthagyott. – Ismét nagy levegőt vett. – A címtől, amiért egész életembe dolgoztam egyre távolabb kerültem. Mikor pedig a megpróbáltatás elé kerültem, elbuktam… azóta hordom a kendőt. – Amint a piros anyagról szóesett, hátranyúlt, pont oda, ahol meg volt kötve. Reménykedtem, hogy most végre meglátom az arcát, de helyette még jobban meghúzta. – Rengeteg alkalom adódott volna, hogy újra találkozhassak vele, de nem tettem. Amikor pedig mégis rávett a lélek, akkor… - Már megint a könnyek, de ezúttal az én szememből. – csak elküldött. Azt mondta, hogy nem akar többet látni. Meg mert azzal vádolni, hogy nem is hiányozott nekem, hogy nem is érdekel, hogy mi van vele. Rheisa! – Nézett a szemembe. – Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, a régi szép időkre. Ő az, aki nem akarja, hogy újra barátok legyünk. – Ezúttal a gyíkra tekintett, majd minden szó nélkül elfeküdt és lehunyta szemeit.

Még sokáig nézegettem Tikit és Tazdin-t. Eszembe ötlött még az is, hogy most leveszem róla a kendőt, de traumáját tiszteletben tartva nem tettem. Mihelyt a kis gyík visszakúszott a táskába én is kényelembe helyeztem magam, és csak vártam indulásunkat.

03 (Tazdin)

Órák óta fönn vagyok, de nem nyitottam ki a szemem. Furcsa gondolatok jártak az eszembe. Gondolatok, hogy vajon mi járhat az elf fejében, hogy megbízhatok- e benne? Bár ha tényleg Ran’drak-hoz tartozik, akkor nincs mitől tartanom.

Semmi értelme tovább feküdni és húzni az időt. Fel kell, hogy keljek. Kezemmel mélyen hajamba túrtam, majd lassan felültem és kinyitottam szemem. Amint leszálltam az ágyról, Rheisa rögtön fölpattant. Bizonyára már várta, hogy elinduljunk. Íjamat kezembe véve közelítettem meg az ajtót, de mielőtt kinyitottam volna, Rheisa-ra tekintettem, majd megkérdeztem.

- Te druida vagy, ugye? – Arcáról nem tudtam leolvasni, hogy furcsállja-e a kérdést, vagy csak meglepődött, de egy kis idő után mimikái ismét közönyössé váltak, majd azt felelte.

- Igen. Miért kérded?

Ravasz vigyor jelent meg arcomon.

- Ha tudsz állatformát használni, nem lesz szükségünk a kötélre. – Az ő arcán is egy hasonló vigyor jelent meg. Válasz nélkül egy feketés- lilás-bundás párduccá alakult, majd mellém zárkózott. – Jól van. – Nyitottam ki az ajtót és engedtem előre, majd mikor én is kiléptem, bezártam magunk után a kopott faajtót. Az épületből kifele sétálva Tiki végig a mellettem sétáló párducot szemlélte, már-már azt hittem, hogy ki fog esni zsákomból és összetöri magát. Sietve hagytuk el szállásunk, ami egy Grom’gol névre hallgató helyőrségnek egyik fogadója volt. Amint megfelelő távolságra voltunk az őrségtől, Rheisa visszaalakult és szinte megdermedt. Megrémültem, csak állt, egy szót sem szólt. Se egy mozdulat, se egy hang. Majd hirtelen, mosoly ült arcára.

- Nem akarom elhagyni ezt a helyet, soha. – Szinte halottam hevesebben verő szíve dobbanását. – Én csak… futni akarok, futni amilyen nagy ez a dzsungel.

- Tudod, így érzek én is minden egyes alkalommal. – Csatlakoztam a táj csodálásához, ám volt valami, ami soha nem hagyta, hogy csakis a festői látványra koncentráljak. - De hidd el, hogy nem biztonságos itt. Ran’drak igazat mondott, sokszor kaptak már el engem ellenséges törzsek. Vérskalpolók, Koponyalékelők. A legkíméletlenebb troll törzsek élnek itt. – Íjamat kézbe véve kezdtem el mélyebbre hatolni az erdőbe, Rheisa pedig követett. Séta közbe folytattam mondanivalómat. – Legutoljára éppen egy szertartás közepén mentette meg bőrömet. – Nyúzókésemet nyakamhoz szorítva szemléltetettem akkori helyzetemet. – Ran’drak egy igazi barát, nem úgy, mint a testvérem.

- Hogy hívják?

- A bátyámat? – Rheisa bólintással jelzett. – Ő, a nagy Tanjáró Ranaman, aki jobban szereti a könyveit, mint embertársait. – Visszaemlékeztem legutolsó találkozásunkra. Azt mondta, hogy elege van már belőlem, és hogyha nem távozom sürgősen, megöl. Valahogy mégse tudok rá haragudni. Megértem, miért viselkedik így, de itt az ideje, hogy belássa: nem én tehetek sorsáról. – Ranaman-t már nem is mondanám trollnak. Ruhái elegánsak, stílusa kifinomult. Évek óta nem is járt máshol, csak Pandáriában. Ott él, a Tanjárók palotájában. Egész nap csak bort vedel és olvas. – Nagyot sóhajtottam. – Elpunnyadt vénembernek tűnhet, pedig alig múltunk harminc. – Már messze jártatunk Grom’gol-tól, mikor mégis egy robusztus ork harcos kezdett felénk csörtetni, mint egy felbőszült vadállat.

- Vigyázz troll, mögötted! – Kiáltotta el magát, majd súlyos testével letaszította Rheisa-t a sárba. A kiálló gyökerek néhol megsebezték finom arcocskáját, de ő mit sem törődve állt fel és nyúlt a tegezem felé, hogy egy nyílvesszőt tudjon az ork nyakába szúrni. Kezét megragadva néztem a hatalmas zöld teremtés szemébe.

- Nyugi, öreg! Velem van. – Az ork hajthatatlan volt, még mindig Rheisa fejére pályázott. – Ha ezt az elfet akarod, először engem kell megölnöd. – Az ork arcáról sugárzott a gyűlölet. Sokáig meredten nézett a szemembe, mintha nem értené amit mondok, majd hirtelen lecsillapodott. A morgást gúnyos kacagás váltotta fel.

- Várjunk, ismerlek téged! Taz, ugye?

- Honnan tudod a nevem? – pislogtam a csodálkozástól.

- Itt mindenki ismer. Te vagy az a bajkeverő troll. – Ismét nevetés tört ki belőle, még az iméntinél is gúnyosabb. – Mikor elkaptak, én a törzsnek drukkoltam. Vártam, hogy feláldozzanak. – Bár nem vagyok a szavak embere, mégis valahogy eszembe ötlött a tökéletes visszavágás.

- Nem olyan egyszerű engem csak úgy föláldozni.

- Nem olyan egyszerű?! – A kacagást szánalmas visítás váltotta fel. – Ha a kis barátod nem jön érted, te már rég halott lennél. – Vágott vissza hihetetlen sebességgel. Ráhagytuk igazát, majd kikerültük és folytattuk utunkat. Az ork még sokáig kiabált utánunk. Száját gyakran hagyták el a gyáva és hitvány szavak, ám az évek megedzettek az efféle sértésektől. Hozzá voltam szokva a meggyalázáshoz. Néma csöndbe sétáltunk tovább. Rheisa túlságosan is meg volt illetődve és inkább sebei tisztogatásával foglalkozott. Én pedig, inkább magamba zsörtölődtem, szokásomhoz híven. Néhány lépés után elérkeztünk a Vérskalpolók helyére, ahol a legtöbb tigris szokott lenni, mivel ez a törzs spirituális állata. A bunda itt garantált, biztonságunk annál kevésbe. Egy hatalmas bokorba álltam lest, Rheisa pedig mellettem ült a növényt elemezve. Sose értettem mit esznek a druidák rajtuk. Az idegre nyilat helyezve feszíttetem meg íjamat, mikor egy tigris bukkant fel a közelbe. Vörös, feketecsíkos bundáján megcsillant a lombkoronán átszűrődő napfény. Járása előkelő volt és elrettentő. Minden meg van a maga loa-ja, vagyis voodoo istene. Az állat levadászása előtt, mindig elmondom loa-jának nevét, felajánlva prédámat.

- Shirvalla. – Suttogtam a tigris loa nevet. A nyílvessző pontosan az állat torkát találta el. Nem halt meg rögtön, de mégis, mintha lett volna benne valami nyugodtság, mintha már fel lett volna készülve elkerülhetetlen sorsára. Amint teljesen kimúlt, melléléptem és gyorsan nekiláttam bőre lemetszésének. Kezem a félelemtől remegett és a kés gyakran ki is esett belőle. Rheisa mindezt, egy fa tetejéről figyelte. Mintha őrt állt volna. Talán az is volt a célja. Mikor a bőrt szinte már teljesen eltávolítottam egy dárda suhant el fejem mellett.

- Vérskalpolók. – közöltem magamba. Mire teljesen föl tudtam volna mérni helyzetem, addigra egy erős kéz ragadta meg karom és nyomott le a talajra. Lábamon térdelve megkötözte kezeimet, mire egy másik lépet fejem közelébe és szorított pengét a nyakamhoz. – Fuss! Hívd Ran’drak-ot! – Kiáltottam oda Rheisa-nak. A fára tekintettem, ahol eddig tartózkodott. Egy lila tollú sólymot láttam kirepülni a lombok közül, majd repülni Grom’gol felé. Szerencsére azok a trollok, akik most minden bizonnyal falujukba, Zul’kundá-ba vezetnek nem beszélték az orkok nyelvét, szóval fogalmuk se volt, hogy segítségért kiabáltam.

Talán ha értették volna, a penge ott helybe elvágta volna torkomat és mostanra piros vérem szétterült volna a dzsungel talaján.

04 (Ran’drak)

Sok éve már annak, hogy Holdtisztást elhagyva beköltöztem egy Vízhang-szigeti kis sátorba. Még több, mióta abbahagytam az ingyenélő és kurválkodó életet Ezüstholdban. Még annál is több, mióta otthagytam törzsemet, a Hollóagyarat.

Éppenséggel az gyógyító helyiségben ültem, a horda fővárosában. Mostani életem jórészét gyógyítással töltöm, bár be kell vallanom, nincs valami sok dolgom. Az itteni lakosok inkább belehalnak sérüléseikbe, mintsem, hogy orvoshoz forduljanak. Unalmasak itt a napok. Hiányzik nagyon az alkohol és a cigaretta, de megígértem magamnak, hogy felhagyok az előző életemmel. Pedig sok jó kocsma van errefelé. Jobb, mint Ezüstholdban, annyi bizonyos. Halálra unnám magam, ha nem lenne más dolgom a gyógyításon kívül. Druidaként el tudok szórakozni a körülöttem lévő gyógynövényekkel, de egy idő után az is sokszor unalmasnak bizonyul. Még szerencse, hogy Taz nem ért ahhoz a munkához, amit magának választott. A bőrműveseknek dolgozik már évek óta, és egyszer se tűnt fel nekik, hogy semmit sem csinál a műhelybe. Bármilyen kézműves feladatot kap, azonnal hozzám hozza. Általában ő csak az alapanyagokat gyűjti össze a műhelybe, szóval csak ritkán bíznak rá kézügyességet igénlő feladatot. Most éppenséggel téged csinosítgatlak kis szarvas irha, hogy szütyőt varázsoljak belőled. Sajna a bőr szaga sokáig érződni fog az ujjaimon, de bármit meg tudnék tenni, hogy elüssem az időt. Illetve, hogy ne rúgják ki Tazt. Szegény srác kiskora óta csak szenvedett. Magam se mondhatnám szerencsésnek. Anyámat soha nem láttam, abba se vagyok biztos, hogy él-e még. Apám egyedül nevelt fel, de soha egy szót sem beszélt róla. Nincs kizárva, hogy ő nem is erdei troll, de én büszkén jelentem ki magamról, hogy egy Hollóagyari amani vagyok, mint apám, ki dühvel küzdő harcos. Mondanom se kell, hogy milyen pályára szánt engem is. Gyerekkoromtól kezdve harcosnak tanított, de engem inkább a gyógyítás és a természet érdekelt. Eleinte csak annyit közöltem vele, hogy druida akarok lenni. Ebbe még könnyedén bele is egyezett. Gondolta, majd egy hatalmas medveként vonulok csatába. Eleinte csak a formákat tanultam és gyakoroltam, de napról napra egyre többet kezdtem a növényekkel foglalkozni és azok gyógyító erejével. Amint erről tudomást szerzett rögtön megtiltotta, még azt is, hogy átalakuljak. Meg akarta volna tiltani, hogy az legyek, ami akartam, amit imádtam. Hogy druida legyek. Hosszas és könnyekkel teli veszekedésünk után elszöktem. Ekkor kötöttem ki Ezüsthold utcáin. Pénzért kezdtem gyógyítani, de nem nagyon volt keresetem, szóval más erőkből is próbáltam megteremteni a napi betevőre valót. Sok dolgot követtem el, amit még magamnak se vagyok hajlandó beismerni. De lopni, soha nem loptam. Egyik este, fogalmam sincs hogyan, de megint másnaposan ébredtem egy elf nő mellett, mikor azt mondtam, hogy ennek véget kell vetni, és mindent hátrahagyva, maradék pénzemet összeszedve elutaztam Holdtisztásra, ahol megtanultam az igazi, természettől fakadó gyógyítást. Képes voltam egy levél erejével egy vérző sebet gyógyulásra késztetni. Kezem legyintésével növények nőttek körülöttem, én magam pedig egy olyan lénnyé lettem képes alakulni, mely közelebb van a fákhoz, mint bármelyik másik teremtény. Megtanultam treant lenni. Akkor kezdtem érteni, mi is igazi, tisztességes életet élni. Úgy tűnt, hogy az élet még egy társsal is megajándékozott. Napról napra egyre többet láttam egy zöld hajú, halvány rózsaszín-bőrű éj elf lányt. Tekintete minden egyes alkalommal elvarázsolt, de faji különbség miatt soha nem mertem megközelíteni. Egyik nap, viszont olyat tett, ami örökre megváltoztatta róla a véleményemet. Egész egyszerűen szemébe köpött oktatójának és át jött hozzánk, a horda felére, kérve a taureneket, hogy ők tanítsák. A következő nap, ott állt mellettem, hát föltettem a nagy kérdést.

- Mi a neved? - Rámosolyogva csak a fejét rázta. Nem beszélte a nyelvemet. Nehéz valakinek úgy szerelmet vallani, ha nem értitek meg egymást. Szemébe néztem, kezemet mellkasomra helyezve mondtam ki durva troll nevemet.

- Ran’drak. - Majd meghajoltam bohókásan. Fejemet könnyedén megragadva hajolt közel hozzám és súgta a fülembe.

- Rheisa. - Arcomra csókot helyezve fordított nekem hátat majd elsétált. Mielőtt még teljesen eltűnt volna előlem visszafordult, majd intett, hogy kövessem. Elvezetett oda, ahol ez után még sokazor játunk, hogy csak magunkra koncentrálhassunk. Megtanítottam az orkok nyelvére, ő pedig az éj elfekére. Ha nagyon unatkozom, azon a dallamos nyelven motyogom el történeteimet, mint most neked, kedves kis bőrdarabka, aki nemsokára egy gyönyörű szütyő leszel, ha rajtam múlik.

Az idő csak nem akart telni. Se egy beteg, se egy eltévedt személy, senki nem járt már itt órákon keresztül. Mikor már rég a két karomra helyeztem agyaros fejemet, majdnem álom szállott szememre, de a fülem nem engedte. Hirtelen fölcsapódott egy ismerős hang hallatán. Egy rózsaszín kakastarajú troll lépett a helységbe és súlyos könyveit hangosan a pultra dobva elűzte az álmot a szememről. Nagy levegőt véve bal szemén lévő monokliját megtörölgetve hasalt rá az imént elémelyezett stócra.

- Ennyi?!- Kérdeztem félőn, visszaemlékezve régi kérésemre, amit az előttem álló mágusra bíztam.

- Nem elég, mert van még több, ha óhajtod. - Hangjában fölismerhető volt a kétségbeesés.

- Nem, nem kell több! Ez rengeteg. Egy, ismétlem, egy könyvet kértem. Kiraboltad a tanjárókat, vagy azért még hagytál nekik is olvasnivalót?- Elkeseredett arcvonásai visszaálltak a hagyományos zsémbes tekintetre, amit alapjában viselni szokott, hogy távol tartson magától mindenkit.

- Nagyon vicces, és én nem tudom, hogy melyik lenne a tökéletes a számodra. Egy botanikus könyvet kértél, hát elhoztam az őszeset. - Kezét széttárva magyarázott felháborodottságát mutatva.

- Ismét tévedsz, drága barátom. Egy olyan botanikus könyvet kértem, amiben írnak az ezüstlevél és vagy ritka gyógynövényekről. EGYET!- Ismételtem magam. Nem hibáztatom, Ranaman napjai igen sűrűk. Nem akartam még jobban felkavarni, szóval találomra kivettem egy könyvet a halomból. - Ez tökéletes lesz, köszönöm. - Szemét nagyra nyitva nézet rám, majd rácsapott a pultra, pont oda, ahol a főzeteim és párlataim vannak. Pechére a tűz kicsit megégette ujjait, mire ő hirtelen elrántotta kezét, lelökve egy lombikot. Próbálta elkapni, de Ranaman nem az ügyességéről volt híres, szóval karomat gyökerekkel hosszabbítva az üveg után nyúltam és a földre érkezése előtt még sikerült megragadnom. Nagy levegőt véve helyeztem vissza a tűz fölé. Kínos helyzetét növényi részekkel hosszabbított karom megfigyelése közbe próbálta elterelni.

- Ezt mikor tanultad? - Huncutul elmosolyodott, majd folytatta, helyzetét még rosszabbá téve. - Nem akarsz engem megvizsgálni azokkal? - Általában a barátok, mint én és Ranaman csak viccelődnek ez ilyen mondatokkal, de sajna ez a mágus halálosan komolyan gondolta. Szememet forgatva vártam, hogy karom visszaalakuljon, majd amint megtörtént a kezem készen állt arra, hogy a tökéletes mozdulattal közöljem véleményemet középső ujjam felmutatás��val. Érezve, hogy a próbálkozása ismét kudarcba fulladt meglátta az előttem lévő félkész bőrszütyőt majd rémült hangon kérdezte.

- Ugye nincs itt? Mond, hogy nincs itt! - Kapucniját fejére húzva a szokottnál is jobban összegörnyedt.

- Most biztos nincs itt, de ki tudja, hogy mikor térnek vissza.

- Térnek? – Vette le fejéről kapucniját. – Ki az, aki ki bírja annak a gyengeelméjűnek a társaságát? – Fejemet oldalra biccentve jeleztem, hogy már kicsit megelégeltem folytonos nyafogását és testvére piszkálását.

- Például én. Taz jó gyerek, és ha annyira tudni akarod, a párom van vele. – Ranaman szeme elkerekedett, bőre még a szokásosnál is jobban elsápadt és hirtelen ülőhely után kezdett tapogatózni. Mikor megtalált egy pontot, ahová elhelyezte magát, remegő hangon megszólalt.

- P-párod? Neked… van… - Szemében a kétségbeesést a gyűlölet váltotta fel. Soha nem fogja tudni megérteni, hogy én csak barátként tudom őt szeretni? Hihetetlen egy alak tud lenni néha, de mégis csak a legjobb barátomnak tartom.

- Igen. A neve Rheisa. Ő az én mindenem, életem értelme.

- M-mióta vagytok együtt? – mondta már kicsit higgadtabban.

- Két éve, ha jól emlékszem.

- KÉT ÉVE! – Ugrott föl helyéről és kiáltotta el magát. Kezét fölemelve és száját nagyra nyitva állt elém. Föl voltam készülve a legrosszabbra, mikor egy sólyom repült be a helyiségbe. Mielőtt még visszaalakult volna eredeti formájába, már akkor tudtam, hogy ki az. Nevét kiáltva siettem mellé.

- Rheisa! – Ranaman fejét rázva tekintett fel a plafonra és motyogott magába.

- Ráadásul egy éj elf a nő, mik vannak!

- Hallgass! – Csitítottam végre el a zsörtölődő mágust. – Mond, mi a baj? – Fordultam végre Rheisa felé. Rögtön észrevettem a karcolásokat az arcán, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, kétségbeesetten közölte.

- Taz-t, elkapták. Egy törzs, vörös volt a páncéljuk és a hajuk.

- Vérskalpolók, nekik a tigris az állatuk. Biztos Zul’kunda-ba vitték. Elmegyek érte. Te maradj itt és búj el! Meg ne lássanak. Te pedig, pinki! – Fordultam Ranaman felé. – Tartsd a szád!

Sietve alakultam át Denevérré és repültem, hogy megmentsem a vadász életét, megint. Sajnálom kis bőrdarabka, úgy látszik, hogy ma nem lesz belőled szütyő.

05 (Ranaman)

Mi maradtunk csak a szobába. Én és ez az… elf. Hogy volt képes Ran’drak összejönni egy elffel? De nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy nem is szólt róla. Legjobb barátja vagyok az ég szerelmére! Dühöngök, fortyogok belül.

Nem, nem, nem akarom elhinni. Jobb lesz ha inkább leülök. Gondoltam végig magamba, mikor teljesen felmértem a szobában maradt druidát. Törékeny egy teremtésnek látszott. Sápadt bőr, kicsi test. Nem egy trollnak való alkat. Óvatos, kis, aggodalmas mozdulatokkal tekintet kifele égészen addig, amíg a denevér teljesen eltűnt a láthatáron. Akkor ő is leülte, nem mellém, de még így is túl közel volt hozzám. Sokkal jobb volt, mikor az ajtóban állt. A legjobb pedig az lenne, ha teljesen eltűnne nem csak a szobából, hanem Ran’drak életéből. Lábai apró, nyugtalan mozdulatainak kopogó hangját hallva közel kerültem hozzá, hogy megüssem. Helyette egy még zseniálisabb ötlet jutott eszembe. A falra szerelt egyik polcról leemeltem egy kemény, érdes fapoharat, majd vizet töltöttem bele. Mielőtt még átnyújtottam volna a poharat a nőnek, előtte még raktam bele neki egy kis ízesítőt. A köpönyegem által takart övi részről egy kicsi fiolát vettem elő, melyben egy vízhez hasonló átlátszó folyadék volt. Egy csepp ebből a különlegességből bőven elég egy hadsereg megölésére is. Ez az elf hármat kapott, a biztos hatásért. Óvatosam levettem a fadugót majd beletettem a cseppeket a vízbe. Még óvatosabban raktam vissza övemre az üvegcsét majd álltam az elf mellé, a pohár vízzel.

- Drágám! – Szólítottam meg a lehető legtöbb empátiával. Még egy kedves mosolyt is sikerült arcomra erőltetni. – Bizonyára kimerült vagy, hosszú az út Fojtótövisből, még repülve is. – Elhelyezkedtem mellette. – Ebben a szobába nincs nagy választék italok terén, de a szomjoltást a víz is megteszi. – Ezúttal a vállát érintettem meg, majd nyújtottam neki a poharat. Gyengéden érte nyúlt, majd megfogta. Nem ivott bele rögtön, előtte köszönetképpen bólintott egyet, majd térdére helyezte és pihentette kezeit.

- Nem vagyok képes itt ülni, Ran után kell mennem. – Csapta föl fejét, majd fölállt. – Ott kell lennem mellette. – Indult útnak. Már majdnem kilépett az ajtón, mikor megállt, felém fordult, majd ismét közelebb lépet. – Ön tudja, Fojtótövis melyik részére mehetett? – Magáz? Engem? Mennyiek néz ez az elf engem?

- Úgy vélem Zul’kunda-ba mehetett. De nem lesz neki semmi baja. Üljön le kedves, pihenjen. – Habár én is magázom, de ezt az én stílusom kívánja.

- Nem tudok pihenni, mikor a szerelmem éppen készül egy vérszomjas törzsből kimenteni a barátját. Értse meg, uram! Kérem! Vigyen el Zul’kunda-ba!

- Nem. – Feleltem és magamról megfeledkezve számhoz emeltem a poharat, hogy a hatás kedvéért drámaian beleszürcsöljek a vízbe. Mikor már orromhoz elég közel volt észrevettem magam és öntöttem ki a folyadékot hirtelen. A víz fekete foltot hagyva marta végig a földet. Az elf elszörnyedve tekintett a kimart pontra, majd rám. Kínos mosolyom nem segített a helyzeten, inkább fölpattantam helyemről, az ajtóhoz siettem majd fölszálltam aranyszínű szerpentem hátára. A nyereg hátsó részét megütögetve jeleztem a nőnek, hogy üljön föl. Minden hezitálás nélkül fölszállt, majd mikor elindultunk, derekamba kapaszkodott. Amint a karjával átkulcsolt kirázott a hideg. Nem vagyok képes eltűrni a testi érintést, főleg ha az adott személy egy nő. Hosszú út lesz ez még a dzsungelig. Kezdeményezhettem volna kényszerbeszélgetést, de nem akartam vele társalogni és a fejembe keringő kósza gondolatokat izgalmasabbak találtam. Helyette a nőszemély szólalt meg.

- Mi a neve, uram?

- Sokan, sokféleképpen hívnak, de nem vagyok uram. – Vágtam vissza, reménykedve, hogy udvariatlan és rideg stílusom elveszi kedvét a társalgástól. Tévedtem.

- Akkor hogyan szólítsam?

- Annak örülnék a legjobban, ha egyáltalán nem szólna hozzám, de ha már annyira ragaszkodik hozzá, a Ranaman megfelelő.

- Ranaman? Akkor ön Taz testvére? – Fogamat összeszorítva álltam ellen a kiabálásnak. – Tényleg idősbnek tűnsz harmincnál.

- Nem vagyok harminc! Ezt ki mondta neked?

- Hát, Taz.

- Azt ne mond, hogy az az idióta nem tudja, hogy milyen idős. – Nagy levegőt véve csaptam a homlokomra. -28 vagyok, nem több, nem kevesebb. – Ez volt az út utolsó mondata egészen addig, amíg meg nem érkeztünk Zul’kunda területére. Nem igazán érdekelt semmi a nővel kapcsolatban. Messze a falutól landoltunk. Amint leszálltam a repülő teremtményről, intettem az elfenek, hogy maradjon. Mágus képességemet használva láthatatlanul belopakodtam Zul’kunda szívébe, ahol az áldozatot szokták bemutatni. Ran’drak-ot hamar megtalálta szemem, amint egy fa tetején lógott fejjel lefele denevérként. Furcsa szárnyára festett jeleiről ismertem föl, no meg, nem minden denevérnek van agyara. A fa alatt, melyen a druida csimpaszkodott egy oszlopnak volt nekikötözve Taz, nem messze az áldozó oltártól. Mellésiettem, majd onnan figyeltem az eseményeket és vártam a tökéletes pillanatot, hogy kiszabadítsam testvérem, mikor egy ismerős alak sétált ki az egyik bőrsátorból. Agyara sárga volt és repedezett, ahogy öreg bőre is. Feje teteje teljesen kopasz volt, a maradék megtépázott haját pedig földön húzta.

- Fivéreim, nővéreim! Eljött az este, mikor bosszút állunk elesett szellemeinken. Az a vadász… - mutatott Taz-ra. Remegő karja végét ökölbe szorította majd ismét maga mellé helyezte. - … levadászta szeretett istennőnk gyermekeit, de most. Megfizet tettéért. – Két izmos őr ragadta meg Tazt a kezénél fogva és helyezték a kemény, érdes kőlapra. – Halld szolgáid nevét, Shirlvalla! – Amint ez a mondat elhagyta a boszorkánymester száját, eszembe jutott, hogy kivel állok szembe.

- Zanky. – Mondtam ki magamba halkan annak a személynek a nevét, aki tönkretette egész életemet. Várjunk csak! Mikor Taz utoljára eljött hozzám, azt mondta, hogy Zanky halott, és a falunak új boszorkánymester kell, a törzsfőnök pedig egyenesen engem kért, hogy fejezzem be tanulmányaim és vegyem át Zanky szerepét. Ha ez a fazon itt tényleg az a boszorkánymester, akkor Taz hazudott nekem, de miért? Nem számít, meg kell mentenem, hogy megkérdezzem és megöljem… abban az esetben, ha nem mondott igazat. Az oltárra állva készítettem gyenge pajzsot mágiával majd vetettem le magamról láthatatlanságomat.

- Te ott! – kiáltottam rá az előttem álló öreg trollra. – A neved Zanky, igaz? – A boszorkánymester vigyora elszélesedett, majd olyan közel lépet, amennyire a pajzsom engedte.

- És te lenni Ranaman. – Nagyot szippantott a levegőbe, majd megborzongott. – Még mindig emlékezni ízedre. Te voltál a kedvenc játékszerem. – Nevetett fel a lehető legőrültebb módon.

- Engedd szabadon a fivérem és talán életben hagylak. – Zanky szavaimmal nem törődve folytatta mondanivalóját.

- Hatalmas boszorkánymester lehettél volna, Ranaman. Nagyobb, mint én lenni. És te, ezt választani. – Mutatott a ruhámon lévő Tanjáró jelzésre.

- Így van. Mivel én nem vagyok egy elmeroggyant őrült. Te, te, te tönkretetted az ÉLETEM! – az őrült vigyor ismét megjelent arcán.

- És én élveztem tönkre tenni. Még mindig emlékezni kicsi gyerek sikolyára. – Majd még közelebb lépve, hangját elvékonyítva folytatta. – ’’Kérlek ne! Ne! Hagyjon békén” – Hangoztatta gyerekkori énem könyörgését. - Az maga volt a menny.

- Most pedig a pokolra jutsz. – Amint kimondtam a mondatot, egy hatalmas arcén gömböt lőttem felé, mely Zanky-t eltalálva fölrobbant, a boszorkánymestert a másvilágra küldve. Ekkor átkaroltam fivérem majd egy előre teleportálással kivittem magunkat a faluból. Visszatekintettem. A fán már nem volt ott a denevér. Ran’drak nagyfiú, tud ő vigyázni magára. Amint a veszély teljesen elmúlt és láttam, hogy a Vérskalpolók nem jönnek utánunk kioldottam Taz kezét, majd a szemébe néztem. Sötét este volt, szóval tenyerembe lángot varázsolva próbáltam javítani a látási körülményeken.

- Köszönöm, hogy eljöttél értem! – Próbált megölelni. Nem tudom, hogy összezavarodottsága miatt nem tűnt fel neki, hogy bár Ran’drak-ot hívta mégis én jöttem el érte. Nem is nagyon foglalkoztam vele. Engem most csak az érdekelt, hogy miért hazudott nekem.

- Taz, nekem azt mondat, hogy Zanky halott. Így van?

- Nagyjából… - Vakarta meg kendője alatt állát.

- Hogy lehet valaki nagyjából halott? – emeltem föl hangomat.

- Oké, rendben! Hazudtam.

- Miért? Miért hazudtál nekem, a fivérednek? – Taz lesütötte szemét és lábával a földet kezdte kaparni. – Nézz rám! Miért?

- Csak akartam egy indokot, hogy újra vissza gyere a faluba. – Szeme könnybe lábadt. – Soha nem volt nálad jobb barátom, hiányoztál, azt akartam, hogy vissza gyere. Azt hittem, hogy dühös leszel.

- Dühös vagyok, Taz. Felteszem újra a kérdést: Miért, miért hazudtál?

- Nem, nem tudtam, hogy mit mondjak neked. Talán te nem vetted észre, de megváltoztál, nagyon. Eleinte föl se ismertelek, pedig ha levennéd ezt az arrogáns, sznob jelmezt magadról, meg se tudnálak különböztetni magamtól. – Mentegetőzött hadarva és könnyes szemekkel.

- És ezért inkább hazudtál. – közöltem vele higgadtan. – Legjobb barátok lehettünk volna, ha elmondtad volna az igazat. – Fejét könnyedén megfogva néztem ismét szemei közé. – Taz, te soha nem gondolkodsz. Most már minden világos. Nem vagy te rossz fiú, csak egy idióta… ahogy gondoltam.

- Ez azt jelenti, hogy megbocsájtasz? Újra barátok leszünk?

- Nem. Soha nem fogok tudni neked megbocsájtani. – közöltem vele, majd indultam utamra, hogy még véletlenül se haljam meg csecsemő bömbölését.

- Nehogy azt hidd, hogy egyedül te szenvedtél. Nem tudod, hogy én min mentem keresztül, de én kitartottam mindvégig a remény mellett, hogy majd újra láthatom az öcsémet. – Kiabált Taz. Rühellem, mikor az öccsének hív, de sajna igaza van. Idősebb, öt perccel. Utánam szaladt, elém állt, majd fojtatta zokogva. – Mindvégig hittem abban, hogy egy nap újra ott fogunk a tengerparton játszani, a fán fogunk elrejtőzni a papa elől, mert megint megettük az összes mézet. – Teste szinte beleremegett, ahogy levegő után kapkodott. – N-nézd. – Idegesen táskájába kezdett kutatni, majd hirtelen kiemelte ökölbe szorított kezét. Mikor kinyitotta ott volt benne az a zöld gyíkocska, akit még én hoztam haza tojásként és gondoztam, amíg el nem szöktem. – Meg, megőriztem neked Tikit. – Szepegett. – Kérlek, nem lehetsz ennyire kő szívű. – könyörgött már szinte térdre állva. Megelégeltem haszontalan és folytonos könyörgését. Dühbe gurultam és hangomat fölemelve kezdtem vele kiabálni.

- Nem érdekelsz, Taz. Se te, se a hülye gyíkod. – Kiverte kezéből a kicsi hüllőt, ami a földre esett, majd amint landolt, fogalmam sincs miért, de felemeltem lábamat és rátapostam a piciny állatra. Taz hirtelen a földre rogyott és Tiki kis testét a kezébe véve, magához szorítva folytatta még hevesebben a sírását. – Nem vagyok hajlandó a nyavalygásodat és a mártírkodásodat hallgatni. Elegem van belőled! Te nem tudod, hogy ÉN min mentem keresztül. – kendőjét fejéről letéptem, majd azzal a lendülettel hajítottam a vörös ruhaanyagot messzire.

– Soha nem fogod megtudni, mennyi kínon mentem át, mert te, Taz, soha nem leszel érett rá, hogy megértsd. – közöltem higgadtan majd elsétáltam. A partra mentem, ahol én is összeroskadtam, majd tetteimet magamba összefoglalva kezdtem a tengert könnyeimmel gyarapítani.

06 (Rheisa)

Már egy jó ideje itt álltam egyedül a sötétbe. Ranaman igazán siethetne. Az orrom hegyéig se láttam, abban se vagyok biztos, hogy ugyan azon a helyen álltam, ahol a mágus ott hagyott.

Hogy megbizonyosodjak helyzetemen párducként folytattam tovább a várakozást. Macska szemekkel jobban tájékozódom a sötétben. Valahogy ebben a formában erősebnek éreztem magam és ez által biztonságosabbnak helyzetem. Lefeküdtem a földre, fejemet mancsomra pihentettem és úgy vártam a többiek érkezését. Éjszaka volt, nem bírtam szemeimet nyitva tartani. Hamar el is aludtam. Megszűnt számomra a világ. Nem tudom mennyi ideig aludhattam a dzsungel kelős közepén. Fejem léptek hangjára kaptam föl. Reménykedtem, hogy csak valamiféle állat, majd hirtelen egy erős kéz érintését éreztem a hátamon. Hirtelen mozdulattal elugrottam tőle és vicsorogtam rá. Egy magas troll tornyosult előttem, sötét kék hajjal, testét pedig alig fedte valami. Kezét előrenyújtva próbált csitítani. Nem tűnt fel neki, hogy nem vagyok igazi párduc. Valamit folyamatosan kántált, de nem értettem, hogy mit. Egyre közelebb és közelebb lépet hozzám. Kezébe nem volt semmiféle fegyver, mégis fenyegetőnek éreztem közeledését. Elkezdtem hátrafelé lépkedni, mire ő gyorsabban közeledett hozzám. Kántálását egy percre se hagyta abba. Megfordultam, majd futásnak akartam eredtem, de valami megakadályozott benne. Egy háló nehéz súlya taszított a talajra majd ismét lépteket halottam. Letérdelt mellém majd fejét ferdén tartva közel nyomta az enyémhez. Megint rákezdett a kántálásra, a hideg rázott ki. Nagy nehezen, de sikerült a durva szövésű hálót levennem magamról, majd ismét futásnak eredni. Megpróbáltam nem vissza nézni, féltem, remegtem. Nem voltam benne biztos, hogyha megint keze közé kerülök, ugyan olyan higgadtan és finoman bánna velem. Bár hallani nem halottam, mégis tudtam, hogy követ. Nem voltam hozzászokva az efféle fizikai megpróbáltatáshoz, a lábaim már nem bírták a futást. Megálltam. Remegő lábaimon állva fejemet lehajtva lihegtem, mikor megláttam ismét az alakot. Íját kihúzva tartotta felém, védekezés képen. Nem akartam, hogy előnyben legyen. Letámadtam, esélyt nem hagyva a visszavágásra. Hirtelen erős páncélt éreztem rajta, de abban a pillanatban nem foglalkoztam vele. A láncpáncélt leszakítva ejtettem mély karmolásokat a hátán. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez a személy mégse az, aki elől én menekültem. Leugrottam róla majd a földre érkezve láttam, ahogy összerogy előttem. Nem halt meg, láttam mellkasán nehéz légzését. Eleinte nem tudtam felfogni, hogy ki is térdel most előttem a földnek támaszkodva, arca valahogy mégis furcsa mód ismerős volt. Aztán rájöttem.

- Taz! – Kiáltottam el magam kétségbeesetten. Nem volt időm a vadásszal foglalkozni, pedig időközben rám talált. Nem volt mosoly az arcán, ahogy az első alkalommal. Szemöldökét összeráncolva állt ökölbe szorított kezekkel és most ő támadott. Hatalmas lendülettel kezdett el felém futni, levegővételnyi időt se hagyva nekem. Nem volt más választásom, nekiugrottam. Testének rontva taszítottam földre, majd tartottam ott, egész addig amíg nem találtam meg a tökéletes pillanatot torka átharapásának. Egy darabig még rángatózott, majd hirtelen… a küzdés, az ellenállas, a mozgás abbamaradt. Mozdulatlanul feküdt ott én pedig csak bámultam rá. Néztem, ahogy piros vére lassan elhagyja a testét a száján és a nyakán keresztül. Szemei a távolba meredtek, bár már tudtam, hogy semmit sem látnak. Beleremegtem tettembe. Egy élet eltávozott. Miattam. Megrémültem. Nem is amiatt, mert öltem, hanem amiatt, hogy élveztem. Ez hiányzott az életemből? A harc? Az öldöklés? Összezavarodottan veszítettem el eszméletemet és rogytam a földre, pontosan Taz mellé. Bár kábult voltam, mégis felfogtam azt ami körülöttem történik, legalábbis úgy éreztem. Alakok álltak körülöttem. Némelyiknek állatformája volt. A személyek arcát nem láttam, abba se voltam biztos, hogy volt-e arcuk. Egyikük közelebb lépet, letérdelt mellém, majd megszólalt.

- Nagyon bátor vagy kicsi elf. – Hangja tele volt szarkazmussal és lenézéssel, mégis kifinomult volt az a mély hang. – Jó messze vagy az otthonodtól, egy ismertetlen, veszélyes helyen. – Volt valami rejtelmes abban, ahogy beszélt, de nem tudtam mi. Vártam, hogy újra megszólaljon. De aki most átvette a szót jóval lágyabb hang szólt hozzám, szavai mégis durvábbak voltak.

- Látom, hogy mi a vágyad elf, tudom, mi akarsz lenni. Akkor miért végeztél a trollal? Nem tiszteled ezt a fajt? – Kiáltani akartam, hogy de, tisztelem őket. Éreztem, ahogy minden porcikám beleremegett az igyekezetbe, hogy újra megmozduljak, de bármennyire is akartam, nem sikerült. Már nem is tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy sem. Kiáltani, üvölteni akartam, hogy nincs igaza! Majd felbőszült hanggal tette fel következő kérdését. – Nem tiszteled a trollokat? Válaszolj, noh!

Nem sok troll szót ismerek, de azt tudom, hogy a noh nem jelent mást, mint elfet, amit káromkodásként is igen gyakran használnak. Ekkor elégeltem meg. Összes erőmet összeszedve kiáltottam el magam.

- NEM VAGYOK NOH! – Amint a mondat elhagyta a számat, erőmet elvesztve roskadtam ismét a földre.

- Hát legyen. – Közölte a hang higgadtan. – Ne okozz csalódást isteneidnek, troll. - Mind a hangok, mind a figurák eltűntek csendet és űrt hagyva maguk után. Nem tudtam mi jön ezután. Csakis szánalmat éreztem magam iránt és sajnálatot Taz felé. Szememet résnyire képes voltam kinyitni, de már nem maradt erőm, hogy átalakulva maradjak. Halk szárnycsapkodást hallottam, majd egy tompa puffanást magam mellett.

- Rheisa?

Nagy levegőt véve próbáltam szóhoz jutni, válaszolni, hogy én vagyok, de szememet is alig bírtam nyitva tartani. Rögtön fölismertem Ran’drak hangját. Éreztem, ahogy nagy nehezen, de felemel és visz a két karjában.

Fogalmam sincs, milyen messze vitt, de nem is érdekelt. Gyengéden helyezett le valamire, ami puha volt és körülölelt. Az utolsó emlékem az estéről nem más, mint ahogy Ran’drak mellém helyezi Taz-t, és egy lágy zöld fény, ahogy a vadász mély sebeit gyógyítja.

#story #Rheisa #Ran'drak #Taz #Ranaman #Magyar

0 notes