#szexuális traumák

[bagdyernoke]

Íme a bibliai részek magyarul:

1. Zsoltárok 37:28: „Mert az Úr szereti az igazságot, és nem hagyja el híveit. Örökké oltalmazza őket, de a bűnösök utódai megsemmisülnek.”

2. Zsoltárok 46:1: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”

3. Zsoltárok 118:5-9: „Szorongattatásomban az Úrhoz kiáltottam, meghallgatott engem, és tágas térre vitt. Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Velem van az Úr, segít engem, és én megvetem ellenségeimet. Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint fejedelmekben reménykedni.”

4. Példabeszédek 17:17: „Minden időben szeret a barát, és testvérré a nyomorúságban válik az ember.”

5. Filippi 4:6-7: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket az Isten előtt; és az Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”

Ezek a versek vigaszt és bátorítást nyújtanak nehéz időkben.

[hobbygilda]

Kovács Bálint: Tényleg megéri?

Kútvölgyi Erzsébet, a nagyszerű színész úgy gondolja, Marton László még élhetne, ha nem vádolják meg szexuális zaklatással – erről beszélt Veiszer Alinda műsorában, ami a Patreonon meghallgatható. Mielőtt bővebben is reagálnék, először csak ezt az egy mondatot szeretném kijavítani, nem törődve még a dolog igazságtartalmával sem. Helyesen tehát: Marton László még élhetne, ha soha nem zaklatott volna nőket szexuálisan. Fel sem merül bennem, hogy egy olyan nagyszerű életpályát maga mögött tudó értelmiségi, mint Kútvölgyi Erzsébet valóban arra akart volna utalni, amit a helytelen mondat jelent: hogy nem a bűn elkövetése a probléma, hanem a bűn leleplezése.

De akkor át is ugrok a mondat igazságtartalmára, jelesül arra, hogy nincs neki. Az újságírás egyik alapszabálya – törvényi kötelezettsége –, hogy amennyiben valaki nem hozza nyilvánosságra egészségügyi állapotát, akkor az újságíró sem teheti meg, így habár rég tudtuk, soha nem írhattuk meg, hogy Marton László már halálos beteg volt a botrány kirobbanásakor, tehát sajnos nem, nem élhetne ma már. (Természetesen nem vitatom, hogy a stressz felgyorsíthatja egy betegség lefolyását, de újra mondom: a stresszt a bűnök elkövetése okozta, a leleplezésük csak az időpontot határozta meg.)

Kútvölgyi sokat beszél a műsorban ízléstelenségekről, és talán épp ez: ízléstelenség lenne azokra a mondataira reagálni, amelyek sajnos egyszerűen butaságok (például valamiféle abszurd összefüggésbe hozni az áldozat Sárosdi Lilla és az elkövető Marton tehetségét vagy technikai tudásának mértékét azzal, hogy szabad-e leleplezni a bűnöket), vagy amelyek láthatóan tárgyi tudás hiányából fakadnak (például hogy Kútvölgyi, mint oly sok kommentelő, a bűn és a vád között eltelt idő nagyságát hozza fel problémaként, nem tudva, hogy a traumák jellemzően évtizedekre elraktározódnak, akár időlegesen ki is törlődnek, és nem tudva a konkrét ügyről, hogy Sárosdi Lilla már sok-sok évvel korábban is rengetegszer elmondta a történetét Martonról, csak épp mindenki legyintett rá, mint afféle erős színházi büfében mesélt sztorira).

Kútvölgyi viszont feltett egy kérdést a műsorban: „Nagyon komolyan kérdezem, hogy mekkora bűn az, hogy a kedves operatőr kolléga, aki ott áll a szépen nyírt szakállával, mekkora bűn lenne a részéről, ha mielőtt kimegyek, azt kéri tőlem, hogy fogjam meg a farkát?” Erre viszont könnyen tudok válaszolni.

Egyrészt: ez a szituáció köszönőviszonyban sincs a zaklatások valóságával, hiszen azok nem magasabb hierarchikus pozícióban lévő nők (elismert, nagy színésznők) és a hierarchia legalján lévő kisemberek (egy tévéstáb valahanyadik operatőre) között játszódnak le, hiszen a szexuális zaklatás soha nem a szexualitásról, hanem a hatalomról szól, és a valamiféle hatalommal rendelkezők követik el a hierarchiában alattuk állók ellen. Ráadásul nem egy stáb előtt, hanem legtöbbször olyan helyzetet teremtve, amelyben az áldozat kevésbé tud menekülni: hogy csak Marton László saját példáinál maradjunk, egy bezárt autóban, egy bezárt igazgatói irodában, egy szigorúan meghatározott menetrendű próbán, a sötétben. Másrészt: ha mindezek ellenére mégis elképzeljük ezt a szituációt, akkor az a válasz, hogy épp akkora bűn lenne az operatőrtől ez a felszólítás egy munkahelyi szituációban, minden konszenzuális előkészítés nélkül, hogy érdemes legyen felülvizsgálni miatta, az adott operatőr dolgozhat-e a jövőben még emberekkel együtt, alkalmas-e a feladata betöltésére, alkalmas-e egy presztízsműsor felvételére. És ha a vizsgálat úgy találja, hogy nem alkalmas, akkor bocsássák el a pozíciójából, és a szakma többi tagjának védelme érdekében hozzák nyilvánosságra, mi történt. (És szerintem nem egyszerűen csak „ízléstelen” lenne, ahogy Alinda válaszolt Kútvölgyinek.)

Ahogy Marton Lászlóval is épp ez történt – egy egészen kis időre, hiszen emlékezzünk, egy évvel a botrány kirobbanása után több hatalommal rendelkező férfi színiigazgató is elmondta, szegény Martonnal hogy kiszúrtak, és újra rendezhetett, újra maga mellé ültethetett a sötétben fiatal nőket anélkül, hogy valaha is felvállalta volna a tetteit, és felelősséget vállalva értük valóban bocsánatot kért volna értük, valamiféle garanciát vállalva arra, hogy többet nem tesz ilyet.

De nem kell mindezt elfogadni. Nem kell egyetérteni, és arra se köteleznék senkit, hogy nézzen utána a társadalomtudományi és pszichológiai tényeknek. Egyetlen egy valamit tanácsolnék: nem kell minden témáról kifejteni a véleményünket. Van, amit jobb, ha megtartunk magunknak – legalábbis ha egy picikét is érdekel bennünket, vajon nem fogunk újra a szemébe köpni azoknak az áldozatoknak, akik soha nem kaphattak kárpótlást azért, ami velük történt, de újra meg újra meg kell hallgatniuk, hogyan védelmezi az elkövetőt és metaforikusan minden elkövetőt egy-egy tiszteletreméltó személy. Tényleg megéri?

[onsieluenkeli]

Ok. Ez lesz az uccsó hogy a Borderlineról írok, mert annyira érdekes, hogy egy életre megjegyzi az ember, és ez után rengeteg konfliktusra és virtuális Trollra is talán magyarázatot találtok.

Kezdjük azzal hogy egy (egészséges) embert a mindennapokban folyamatosan hatások érnek. Millió és millió érzelmi hatás. Például... képzeljük el hogy amikor reggel nyűgösen felébred, érzi a ☕ kávé illatát és hálásan mosolyog a szerelmére, utána pedig felkészül a napra, felöltözik, és kicsit bosszankodva veszi tudomásul... hogy b@sszus már megint hízott, és nem jó rá a ruha... stb... Szóval az embert egész nap impulzusok érik, apró, kisebb és nagyobb érzelmek, feszültségek, amelyek hormonlöketek termelésére ösztönzik a szervezetünket. Az endorfin, az adrenalin, és az oxitocin pedig iszonyatosan fontosak szervezetünk egyensúlyban tartásában...

Viszont a Borderline-os személy esetében, ami többnyire gyermekkori traumák, abúzusok, családon belüli bántalmazások, szexuális zaklatások miatt alakulhat ki, nem mindig sikerül az érzelmek helyes felismerése, a helyén kezelése, és a sok apró és kisebb impulzusokat nem mindig élik úgy meg, és nem elégségesek a számukra azok a kevésbé intenzív pillanatok. Ezért érzik sokszor magukat értelemszerűen üresnek, és ez az ürességérzet húzza le őket egy depressziós motiválatlanságba. Erre pedig valahol ők sem vágynak, és ösztönösen tenni akarnak ellene, és keresik az intenzívebb impulzusokat. A céljuk, hogy meglegyen az a bizonyos élmény, és a hormon löket. Ezért is van az hogy képesek extrém sportokat űzni, óriási koncerteket tartani, és be mernek vállalni keményebb drogokat is. Szorongásokkal küzdenek, és megesik hogy már csak a túlzott alkoholfogyasztástól tudnak tompulni. És sajnos képesek veszekedéseket is kiprovokálni, kötekednek, bántóak, erősen szarkasztikusak. Egy pillanat alatt drámakirálynőkké vedlenek ha nem megy fel rájuk a kihízott az összement nadrág, és a hormon élményért ők tényleg valódi hisztit is képesek csapni.  A Bordelineosok habár kiválóan el tudják végezni a feladataikat, de csapatban sajnos nem igazán tudnak együtt dolgozni. Képesek munkahelyi kapcsolatokat is egy pillanat alatt szabotálni felnagyított hibák miatt, vagy szándékosan nem hajlandóak együttműködni kompromisszumokban, mert a konfliktust sajnos ők jobban = élvezik, és keresik. De ugyanez igaz a családi, és baráti kapcsolataikra is. A Borderlineos túl sokat vitázik, és veszekszik, és sokszor mások határait sem érzékelik, és rendszeresen átlépik. És a Borderlineos az, aki valamiért nagyon tud vágyni, de amikor végre a kezében van... már csak unottan veszi tudomásul, hiszen a vágyakozás volt neki az erős impulzus, csak a vágyakozás.

Idetintászavarban is szoktak szenvedni, az "én" keresésük a kamaszkort követően akár még 40 évesen is tarthat még. Ők azok akik például teljesen össze-vissza keverik az egész LMBTQ-t, vagy nem igazán veszik komolyan, értik, mert önmagukat sem. Egy Borderlineos simán képes magát leszbikusnak meghatározni, majd egy új kapcsolattal heteronak. A pán vagy a biszexualitást közben elutasítva. - Azt hiszem Demi Lovato hullámvasútja kiváló példa erre, és a gyógyulása is, ahogyan képes volt megérteni segítséggel nagyon sok mindent magáról. Csak az a baj, hogy a legtöbbjük (szintén a hormonlöket miatt) inkább a hulladék, sz@r, elborult barátokat választja, akik miatt sajnos még több sérülést szedhetnek össze. Vágynak a szeretetre, a megértésre, a stabilitásra, de sajnos sokszor saját maguk cseszik el a társas kapcsolataikat. És mivel sokuk adhd-s, önző és nárcisztikus is, nem igazán veszik észre a másikat.

(Rengeteg internetes cikk van róluk, de az újabbakat érdemes keresni, megértőbbek és tisztelettudóbbak velük)

- Szóval nehéz esetek. Nehéz személyiségek.

A jó hír, hogy a Borderlinenak különböző spektrumai vannak, tehát mindenkinél más, és más a fokozat. Van akinél csak nagyon enyhe, másnál közepes, és sajnos akad olyan is aki komolyabb segítségre is szorul. És az évek múltával enyhülhet a probléma, pláne valódi segítséggel. Sőt, vannak akiknél teljesen el is múlhat. ツ A kommunikációs terápia az egyik legjobb a számukra, a tanulás, az önismeret, és a traumáik feldolgozása, és persze a gyógyszerek szedése (átmeneti). Sok híresség szenvedett már tőle, de szerencsére egyre kevesebb a tragédia miatta.

És mielőtt ostobán elkezdenétek magatokat, vagy mást címkézni ezzel, megmutatom milyen az, amikor valakik hasonlóak, de mégsem Borderlineosak!

Anno amikor voltak azok a netes veszekedéseink és körülbelül 8-an voltunk (párszáz ismerőssel) benne, és naponta húztuk ki egymás alól a székeket nap mint nap, egy pszichológus is felfigyelt ránk. Az volt az első megállapítása hogy – függésben – vagyunk. Mind. Méghozzá adrenalin és erős impulzus függésben.  És azt is magyarázta hozzá, hogy a magánrendelőjében rendszeresen párkapcsolati problémákkal foglalkozik. Amikor pedig betér hozzá egy segítséget kérő pár, mindig azaz első kérése hogy legalább 1 hónapig hagyják békén teljesen egymást, mert ő nem a „veszekedés függő”, olyan „adrenalin függő” párt akarja látni, hanem a tiszta, és valódi énjüket. A doki biztos volt abban, hogy mi is ezerszer jobb emberek vagyunk, ha sikeresen egyszer lejövünk a provokálsokból, és a reakciókból... Szóval abból a veszekedés adta adrenalin függőségekből.

És akkor egy páran bizony elgondolkoztak még az írásán, és arra a felismerésre jutottak, hogy az a rengeteg online Troll -> és <- akik reagálnának rájuk, szintén hasonló függésekben vannak. Szóval ez még nem azt jelenti, hogy mindenki Borderlineos, de az impulzus, és adrenalin függések hasonlóak hozzá. És azok az emberek nagyvalószínűséggel ha nem lennének annyira magányosak, több érzelmi impulzus érné őket a mindennapokban, tized annyi időt se töltenének értelmetlen netes vitákkal, Trollkodásokkal, vagy Trollok kioktatásával.

! Mentálisan egészségesebb emberek lennének.

És ismerek egy másik valódi történetet is, ahol egy irodában a ☠főnöknő hülyült be, és minden egyes nap veszekedett valakivel. Horror egy módban volt, és szépen és lassan már a saját alkalmazottain lehetett látni, hogy hasonlóan ☠toxikusak, és frusztráltak mint ő. 6 hónap után már senkinek sem volt kedve betérni abba az irodába. Persze voltak elemezgetések és tippek arról mi a franc baja lehet a főninéninek, mire úgy 9 hónap szadizás után rájöttek, hogy egy nárcisztikus pszichopata fickóval jött össze, és ő hatott rá annyira borzalmasan. Akkor néhány figyelmes barátnő ahelyett hogy csak az alkalmazottakon, vagy csak az irodán, esetleg pont a főnökön törtek volna pálcát, inkább kinyomozták a gyökerét a problémának. És kiderült hogy arrébb volt... megrohadva. - Van ilyen is.

Na ezért sem szeretem a cimkézést, mert simán megtörténhet hogy valójában máshol van a probléma, az ok, és az okozat. Nem hogy az interneten, de még az életben sem lehet mindent olyan jól belőni.

((mindig amikor észreveszek valamit valakinél, először kihúzom azokat a jeleket, amelyek nem igazak rá))

.

[konyvekkozt]

elhatároztam, hogy még idén befejezem ezt a könyvet. az életem más területei miatt nagyon szimbolikus az óév-új év számomra idén, így nem szerettem volna félig olvasott könyvvel átlépni az újba

mikor szakaszokban olvastam, mindig elvesztettem a fonalat, mert annyira sajátos világa van, hogy könnyű kizökkenni. pontosabban annyira abnormális a könyv világa, hogy nem lehet bennemaradni. ma viszont egy szusszra olvastam, ami miatt még nőtt bennem az élmény, hogy nagyon nincs rendben mindaz, ami megjelenik a történetben

adott egy négygyermekes, mélyen hívő család, akik tehenekből, illetve a tejükből élnek. az első szakaszban meghal az egyik fiuk, s lényegében a 12 éves lány szemszögéből ismerjük meg a család haláleset utáni életét. nehéz gyermeket elveszteni, azonban úgy tűnik, hogy nem csak ez a veszteség okozza a megszokottól eltérő életet, hanem a régóta hordozott kimondott és ki nem mondott traumák

no, és akkor van három gyermek, akik így vagy úgy élik meg a testvérük halálát (a főhős iszonyatosan fél a haláltól, folyton hord egy kabátot, remélve, hogy megvédi), de családszinten a némaság és az elfojtás a legjellemzőbb. a testvérek nem mellesleg nőnek is, nyiladozik a szexuális kíváncsiságuk, melynek ismét nincs tere a szülők előtt, így kisiklik ennek a megélése is

és mikor már semmi nem lehetne rosszabb, jön a köröm- és szájfájás, s az összes tehenet megöli a hatóság. innentől az apa még furább, a család pedig még inkább diszfunkcionális

sok dolog csak áttételesen sejthető (például utalást jelent a lány folyamatos bevizelése, székeléssel kapcsolatos problémái), s ez jó, mert nem traumatizálja az olvasót, mégis a kimondottakon túl jelen van minden

ami szerintem iszonyatosan felesleges és értelmetlen a könyvben az a főszereplő azon képzete, hogy zsidókat bújtat a pincében. sehogy nem illeszkedik ez a szál, csak kizökkent és összezavar

olvasás közben folyamatosan nőtt bennem a tehetetlenség, a harag. a könyv utolsó oldala, s főként az utolsó mondata felrobbantott mindent

[gyorinokedli]

Jajj istenem...

Sajnos megint olyan helyzetbe kerültem hogy nincs pénzem terápiára. Viszont a mostani orvosom fényévekkel jobb volt mint bárki más valaha, így rengeteg dolgot magam is fel tudok oldani, vagy legalábbis el tudom kezdeni.

Óriási triggerpontom a szex. Mert nem tudom mi legyen vele, össze vagyok zavarodva.

Alapvetően minden emberi lény tud érdekelni, független a súlytól, nemtől, genitáliától, külső jegyektől. És kb mindenkibe bele tudok habarodni, mindenkiben látom a szépet, egyszerűen crusholom az ismerőseim felét. Vonzalmat érzek, meg akarom ölelni, meg akarom csókolni, meg akarom simítani, meztelenül akarom tudni, DE itt vége.

Persze jó dolog az orgazmus, meg a szex, meg élvezem is ha már ott vagyunk, de valahogy unalmas. Fejben nem ott járok, hanem szorongok, másra gondolok, a legrandomabb dolgokra. És így nehéz bármit élvezni igazán. És ez nagyon fura és soha senkitől nem hallottam ilyesmiről még, hogy maga a szex ne érdekelje, csak a petting.

Ami meg még borzasztó, az az ha valaki engem akar kielégíteni. Nem megy. Egyszerűen nem. Orgazmusom csak akkor lesz, ha a férfi páromnak is. Amikor nő kényeztet, akkor az más helyzet, az csodálatos, de egyszerűen egy idő után szenzorosan annyira túltöltök(férfivel is megesik) hogy nem bírom folytatni, van, hogy rohamot is kapok. Szexi mi?

És ez egészen borzasztó. Mármint ez eredményez egy hazugságot, hogy persze elmentem... és hiába volt földöntúlian jó, el kell játszani az orgazmust, mielőtt tényleg megtörténne és esetleg rohamot kapnék. Vagy az hogy amúgy magára a szexre nem vágyom. Nem érdekel. Csak le akarom tudni 15-20 perc alatt, legyünk rajta túl. És ez is, egy kapcsolatban kell. Illetve hogy adom be azt, hogy igen drágám, gyönyörű vagy, majd meghalok érted, de mire te felizgulsz, az én vágyamnak hűlt helye.

Le se tudom írni rendesen ezt a helyzetet, de minden alkalommal szorongat. És igen, olyan szinten nyitott a házasságom, hogy nőkkel oké, de ez a dolog tönkreteszi ezt is. Hogy ott az a csodálatos lány, remeg a térdem utána, de nem akarok neki hazudni. Nem akarom bántani, rossz helyzetbe hozni. És forr a levegő, és vágyom rá, de egy pont után ez az egész szertefoszlik. És ha folytatjuk akkor okes, jó, de nem igazi. Mintha egy üvegen át nézném az eseményeket.

Én is nagyon erős szexuális energiákkal rendelkezem, imádok flörtölni, szoktam is szép szerével, de ezt is képmutatásnak élem meg. Egy önző játéknak, pedig én tényleg nem akarok rosszat. És sokszor már mire elvesztem az érdeklődésem túl messzire mentem, ez pedig sok bajba kevert már.

És ez nagyon bánt, mert az egész világ a szexről szól, én pedig úgy érzem el vagyok cseszve.

Persze mindennek van rengeteg mélyen gyökerező oka. A sok trauma, félelem, sőt rettegés ami az évek alatt rámragadt, látom őket, tudom hova futnak ki. De az alap probléma, hogy a szex maga nem mozgat meg... nem értem. Aszexuális lennék aki a romantikus vonzalmát maszkolja egy tanult vágy mögé? Vagy semmi baj velem, csak vannak olyan traumák, amik a háttérben mozognak feltérképezetlenül?

Nem értem, de minden nap velem van, és szorongat. Ki akarok ebből jutni. Nem akarok törött lenni.

[falsechurch]

Éננєℓι gσи∂σℓαтαιм (4)

Annyira kéztetést érzek rá hogy írjak, hogy úgyérezzem alkottam valamit. Mégha inkább a semmi mércéjét veri is.

-Mióta elmondtam Dávidnak, hogy sosem fog közöttünk semmi sem történni, de barátok lehetünk, azóta fel sem keres, nem ír, nem hív. Ezt most sértésnek vegyem? Persze tudom, borzasztó szöveg hogy legyünk inkább barátok, de köztünk még nem volt semmi komoly, még barátság sem.

-Holnap családi vacsi. Apukám szüleinek 37.-ik házassági évfordulója. Kik élnek együtt 37 évig? Beteg. Persze mondanom sem kell, gyűlölik egymást. Nagypapám az a tipikus papucs, szegénynek sosem volt élete. Az apja kidobta 18 éves korában az ablakokon. De aki legjobban gyűlölte az az anyja volt, a nők mindig gonoszabbak! A kedvenc gyerek mindig is az öccse volt, aki orvos lett. Elkezdett gyógyszereken élni, és túl korán megtalálta a 'szerelem'. A nagymamám nyomorék, és ezzel minden helyzetben visszaél. És a legbutább ember a földön, mióta él minden vasárnap templomba jár, és biztos vagyok benne hogy nem tudja hol született Jézus a biblia szerint, vagy semmit. Még a legalapabb dolgokat sem. Persze az ő családja is minimum ennyire beteg. Az anyja falusi boszorkány, az apja gazdag pasas szélsőjobboldali nézetekkel. Van két fiú testvére, és egy húga akire világ életében irigy volt mert szebb, okosabb, műveltebb volt nála. A húg végűl hozzáment egy arab férfihoz, akivel 4 fiú gyermekük születése után, és talán e család legigazabb érzelmekkel teli kapcsolata után elváltak. Ő pedig hozzáment nyomorék férjéhez, aki iránt soha nem táplált érzéseket, és született két fiúk. Az apám, majd rá hat évre a nagybátyám. Az apukám kitűnt ebből a családból. Érdekelte a történelem, pap akart lenni, pedig nem hitt Istenben, de érdekelte a téma. A mozi volt az otthona,Pasolini és hasonló szellemiségű emberek filmjein, és irományain nőtt fel. A nagybátyám eközben, különcködő volt és kissé erőszakos. De nem különb a többieknél. Ő traumák sorát élte meg, és nem tud elszakadni a szüleitől, születése óta ugyan ott lakik, a szüleivel akiket gyűlöl. Sosem volt barátnője, és semmijen számot adó szexuális élete. 29 éves, és megrekedt valahol nagyon mélyen a gyermekkorában. Nincs borzasztó állapotban első látásra, de menthetetlen. Eközben apukám is élte az életét, 14 éves koromban ismerte meg az anyámat. Akivel 18 éves korában le is lépett. Pár hónapba telt, és megfogant a nővérem,aki meg is született, és persze én is. De az anyukámnak három abortusza volt, abból én is lehettem volna az egyik.

-Az anyukám családja, lehet hogy érdektelen, de jó visszatekinteni. Beszéljünk csak azokról, akik most is élnek. A dédnagymamám (ha van ennél undorítóbb kifejezés, mi az?) tehát ő, volt maga a gonoszság. Egy faluból származik, az apja pék volt, a nevelőanyja pedig kínozta, az elmondása alapján. Az apja elméletileg áldott jó ember volt, de nem volt vele kapcsolta. Voltak fiú testvérei, több is. Mostanra mind halottak. Három férje volt az évek során, és bár ezeket a sztorikat sosem tudtam követni. De az egyiket befalazta, mert náci volt,és máskülönben elkapták volna. És ott meghalt. Aztán a következőt igazából csak ápolta, és pénzért tette mindazt amit tett. Nem volt más a házasságuk mint egy papírra írt szerződés. Ő is meghalt. Aztán volt persze a lányának az apja, aki elvileg egy remek ember volt, de ő is belehalt a vele való házasságba. És megszületett a nagymamám. Ő sem teljesen normális, betegesen imádja a pénzt. És minden amit valaha tett azt pénzért tette. Ami furcsa, mert már majdnem az 50-es éveibe lépett, amikor elment életében először dolgozni, és az a munka sem volt fizikailag megterhelő. Az anyukám állítólagos apjára is pénze miatt figyelt fel. Könyvelő volt, és már akkor 40-es. Végűl összeházasodtak, és megszületett az anyukám. De a nagyi közbe kavart egy lengyel tolmáccsal is, úgyhogy kitudja ki az apa. Nem sokáig éltek 'boldog' házastársi viszonyában, de a mai napig házasok. Mert a nagymamám örökölni akarja a vagyont, amire talán már nem is kell annyit várnia. Mert drága férje nem csak egy fajta rákban szenved. Ő pedig úgyérzi tökéletes éltetet élt, és tökéletes példája azon embereknek akik az igazság szót még hírből sem ismerik. Az egész élete letagadása valaminek. És ebbe született bele az anyám,aki úgy emlékszik gyerekkorára mint valami borzalomra, és bár igazi szeretetet nem, de törődést és elegendő pénzt is kapott. 14 éves korában találkozott az apukámmal, és egy ideig míg barátok voltak, csak sokkal idősebb fiúkkal randizott, akik kultúrális programokra vitték. Érdekelte Egyiptom, és a történelem. Az apukám bevezette a filmek világába, és a való világba is be kellett vezetni. Sosem volt 'normális'. Na de ki normális? Mindig is nagyon gyorsan változott a hangulata, és egy porszem is kitutta úgy akasztani hogy dührohama legyen, szétessen, majd öngyilkossággal fenyegetőzzön. Nem volt stabil egyéniség, nem volt anyának való, de nagyon különleges, okos, szép nő volt. Aztán fordult a kocka, és kattant egyet minden aminek hozzá volt köze. A nővérem valahol mélyen meggyötörtebb mint én. 3 évvel idősebb, és már kezd felnőni. Okos, de nagyon más mint én. Szinte egymás ellentétei vagyunk. A külső jegyei, hogy túlsúlyos, és a múltja meghatározza őt. Borzalmasan önző, és rengeteg rossz tulajdonsága van, látszik hogy ebbe családba született. De szerethető, és legfőképpen nem menthetetlen, és nem vitatom el, vannak persze jó tulajdonságai is. Aztán jövök én.

-Én? Aki 12 éves korára már cigizett, aki 11 évesen vagdosta magát. Aki 6 éves korában már a halálról, és az örök elmúlásról írt verset. Aki 9 éves korában egyedül maradt, és ott akkor eldöntötte hogy erős lesz. Aki 10 évesen egyedül várt a vonatállomáson arra, hogy a világvégére mehessen. Akiben a bosszú érlelődik a mai napig. Ez vagyok én, aki már nem félek a haláltól. Csak egy szép életet szeretnék. Lehetséges ez?

[takarodjatokamehembol]

ez a jó keresztény anya és feleség írt egy hosszadalmas cikket (persze nem szó szerint) arról, hogy megbánta, hogy nem voltak korábban kapcsolatai, de a kognitív disszonanciát csökkentendő most másokat győzköd arról, hogy nekik se legyenek, hátha egy elcseszett házasságban kell majd nekik is leélni az életüket, mint neki, és hátha ők se fogják élvezni az évi egy szexet, ahogy ő sem élvezi. nem tudom, én nem győzködök senkit az én igazamról, talán azért, mert én élvezem az életemet és elfogadom, hogy mások meg máshogy gondolkoznak? sajnálom ezt a nőt.

sajnos nem engedi ez a hatalmas keresztény asszony, hogy külsősök is írjanak megjegyzést, de nekem van véleményem és már be is pötyögtem. remélem, akit érdekel, az megtalálja:

nem vagyok vallásos, de van, amivel egyet értek veled. Például a szex szerintem is akkor jó, ha megvan a lelki kötődés a másikhoz. Nekem legalább is. Másnak meg nem. Szerintem nem a házasság a lényeg, hanem hogy olyannal feküdj le, akiben megbízol, akit szeretsz, akit tisztelsz. Nem tabusítani kéne a lányoknak (és fiúknak) a házasság előtti szexet, mert kevés kivétellel úgyis csinálni fogják, csak nem fogják tudni, hogy kivel, mikor, hogyan érdemes, ezért persze, hogy sérülnek, aztán a jó keresztények mutogathatnak rájuk, hogy "megmondtam, hogy nem szabad dugni!" Pedig ha arról beszélnénk, hogy miről ismerhetik fel magukon, hogy már elég érettek a szexre, hogy nem gáz egy kapcsolatban azt mondani, hogy még nem, hogy nem gáz azt se mondani, hogy most már igen, hogy sokkal fontosabb az, hogy kivel, mint hogy mikor, hogy nem kell elkeseredni, ha az első alkalom még nem olyan jó, hogy nem kell egyből beleugrani a közepébe, van másfajta szexuális együttlét, mint a misszionárius póz sötét szobában, akkor sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatok, emberek vennének körül minket.

"Ezen kívül hajadonként és házasként is bűn az önkielégítés, valamint a szexuális tartalmak fogyasztása" az önkielégítés segít megismerni a saját testedet, ezáltal jobban fogod élvezni a szexet a partnereddel. miért is baj ez? és miért jó, ha tabusítjuk az egészet? van egy barátnőm, akiknél pont ugyanez volt, most szó szerint undorodik magától, nem tudja élvezni a szexet, pedig élete szerelmével van együtt, nemsokára össze is házasodnak (élete egyetlen kapcsolata, húszas évei után kezdődött, előtte szűz volt). szóval miért jó, ha nem csinálhatjuk, nem beszélhetünk, nem olvashatunk róla? mert esetleg élveznénk az együttlétet?

"És úgy látom, a házasság előtti szexszel mi, nők veszíthetünk többet. Ránk van rosszabb hatással" szomorú, hogy a nő értékét, lelki egészségét a szüzességben látod. és mi van, ha azzal fogok összeházasodni, akivel lefeküdtem, csak amúgy nincs többszázezer forintom esküvőre meg összeköltözésre kettesben a pesti albérletárak mellett?

A szeretkezés és az összetartozás-érzés kapcsolatával abszolút egyetértek, magam is így gondolom. Ettől függetlenül nem vagyunk egyformák, nem jöttünk ugyanolyan háttérből. Én hajlandó vagyok elfogadni, hogy mást más tesz boldoggá és teljessé.

"Egy lány lelkében kevés dolog okozhat nagyobb kárt, mint az, ha lefekszik valakivel, akivel aztán különválik." na ne mondd, hogy nem találkoztál még férfival, akit sokkal jobban megviselt a szakítás... tapasztalatom szerint az esetek kb felében a férfi, másik felében a nő szenvedi meg jobban.

"Hogy éreznéd magad, ha asszonyként szembe jönne egy vagy több férfi, akikkel ha nem is feküdtél le, de mondjuk vadul smároltál?" sehogy, azok lezárt kapcsolatok, elmúlt szerelmek. miért kéne cikinek éreznem? azt sem érzem cikinek, ha a barátom összefut véletlenül egy volt csajával. miért lenne az? vége, le van zárva, nincs semmi gáz ebben.

"Merthogy a járás nem lehet időleges „jól érezzük egymást"." tényleg hatalmas bűn jól érezni magunkat egy másik emberrel, aztán tanulni a hibáinkból és tovább lépni, fejlődni, hogy a következő emberrel még jobban érezzük magunkat, aztán eljussunk addig az emberig (esetleg, de nem kötelező), akivel már nagyon sokáig jól érezzük magunkat. mindenki máshogy fejlődik, nekem például egyetlen párom volt és van (25 éves vagyok, három éve vagyunk együtt), pedig nem vagyok vallásos, neki pedig voltak már barátnői, és az elrontott, elromlott kapcsolatok miatt vált jobb emberré, olyan emberré, aki már képes egy komoly kapcsolatra. másmilyenek vagyunk, máshogy fejlődünk, más traumák érnek, nem lehet mindenkire ugyanazt a sablont ráhúzni. arról nem is beszélve, hogy tapasztalatlan szűz lányként azért elég jól jött, hogy ő nem életében először csinálta... még így is kellett egy kis idő, hogy belerázódjunk, de el se tudom képzelni, milyen lett volna, ha ő is szűz. szerintem máig nem élveznénk így a szexet, ahogy most.

egy igazi férfi szerintem pont leszarja, hogy hány barátja volt a nőjének, attól még lehet odaadó és ragaszkodó, bármilyen hihetetlen. szomorú, hogy te nem ismersz ilyet. én férfiban és nőben is ismerek olyat, aki az elbénázott kapcsolatok ellenére ragaszkodó és odaadó, és olyat is, aki nem. szembe kell nézni önmagunkkal, fel kell dolgozni a sérelmeket, traumákat, és akkor fejlődünk, nem benneragadunk egy régi, rossz kapcsolat maradványaiban. de nem az a megoldás, hogy ne is legyen egyáltalán semmilyen kapcsolatunk.

[felejtsd-el-kislany]

Hihetetlen, hogy egyetlen arc mögött mi minden rejlhet. Étkezési problémák, traumák, hisztik, szerelmi bánat, boldogság, betegségek, fóbiák, érdekes világszemlélet, halálvágy, hit, érdeklődési kör, tudás, rajongás, zenei ízlés, szexuális beállítottság, terror, elhivatottság és még rengeteg minden. Ha ránézel egy idegen emberre nem gondolsz bele, hogy mennyi minden lakozhat benne. Hihetetlen, hogy mennyire különbözőek az emberek. Sosem tudhatod, hogy min mennek keresztül azok, akik szembejönnek veled az utcán. Valószínűleg még a saját barátaidról sem tudsz mindent. Mindig legyél kedves, mert lehet, hogy valakit ezzel menthetsz meg.

[aszexualitas]

Sziasztok!Visszajelzés kellene Tőletek :) Van egy hat éves kapcsolatom, és úgy gondolom, hogy a párom alloszexuális (ő nő). A hat év alatt párszor volt köztünk aktus, de vaginális közösülésig nem jutottunk el sosem. Az ő részéről sosem találkozok kezdeményezéssel, annyira sem, hogy a csók is nagyon maximum egy szájrapuszi. Ettől függetlenül tudom, hogy imád, látom a reakcióin, és én is imádom őt, függetlenül ezektől. Ha feljön a szexualitás, látványosan kerüli a témát. Esélyes a gondolatmenetem?

Szia! Csak egy kis fogalmi tévedést akarok eloszlatni először: az alloszexuális szó azt jelenti, aki nincs rajta az aszexuális spektrumon (tehát ernyőfogalom a heteró, meleg, biszex, stb. emberekre). Szóval ha jól értem, inkább arra gondolsz, hogy a párod esetleg aszexuális? Lehet, hogy az, viszont más oka is lehet annak, hogy kerüli a szexet (pl. neveltetés, testi gondok, régebbi traumák). A legjobb az lenne, ha megkérdezed erről őt magát, hiszen csak ő tudhatja, mi játszódik le benne. Esetleg mutasd meg neki az aszexualitás definícióját, azaz hogy "olyan ember, aki nem érez szexuális vonzalmat mások iránt", hátha magára ismer.

[sebestyeneszter]

Az utóbbi időben egyre több olyan történet lát napvilágot, ami a gyerekkorban elszenvedett szexuális bántalmazásnak a fájdalmait, következményeit mutatja be. De talán még mindig nem egyértelmű sokaknak, miért olyan iszonyatosan nehéz beszélni erről a témáról, miért csak évekkel, évtizedekkel később képesek megszólalni az áldozatok. 

Szinte mindennél nehezebb a megszólalás azokban az esetekben, amikor az abúzus családon belül történik.

Ilyenkor a csendből vastag fal épül a gyerek köré, amelynek lebontása még felnőttkorban is ijesztő. Hiszen, ha valaki egy iszonyú vastag fal mögött töltötte életének jelentős részét, fogalma sincs, milyen lehet anélkül élni, mi van azon kívül.

Ha egy gyereket a saját családjában bántanak, nem a szülei, nem az otthon ad neki biztonságot, hanem épp a hallgatás fala. Csakhogy ez az évek során mind fojtogatóbbá válik. Biztonságos, de egyre több mindentől elszigetel. Nemcsak másoktól, hanem önmagától is.

A saját igazságától, a saját valóságától, a lelkének egy fájó részétől. Egy idő után a csendbe burkolózott ember fuldokolni kezd. És ilyenkor minden összeomlik, hiszen az, ami fojtogat, többé már nem lehet biztonságos.

A gyerekkori abúzust elszenvedett felnőttek gyakran évtizedekkel a visszaélés után kerülnek teljes kutyaszorítóba, hiszen az eddig a biztonság látszatát adó élet mögött egyre rosszabbul érzik magukat. A hallgatás, az önvád, az elfojtás, a felejtés és minden olyan próbálkozás, ami eddig a saját maguk védelmére szolgált, egyszer csak ellenük fordul. Ami sokáig védett, az hosszú távon kikészít és felemészt.

Egyre több áldozat enged bepillantást története megosztásával mélyen sebzett lelkébe. A szexuális visszaélés iszonyatos fájdalmakkal járó sebeket ejt a gyereklelken. Ha ez családon belül történik, a trauma nem áll meg ennél a fájdalomnál.

Az olyan családokban ugyanis, amelyekben ilyesmi megtörténik, létezik egy ki nem mondott, íratlan szerződés a családtagok közt, amihez sokáig mindenki tartja magát. Az összes családtag tudja, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélhetnek.

Ez a láthatatlan szerződés tartja egyben a családot, és tartja fenn a normalitás látszatát. Évtizedekig senki nem meri megszegni ezt a titoktartási szerződést. 

A gyerekkel szemben visszaélnek szexuálisan (a beleegyezés fogalma fel sem merülhet), a beleegyezése nélkül gyömöszölik a szájába a titkot, lenyeletik vele, és enélkül kötnek vele egy íratlan, de iszonyatos erővel bíró szerződést. Nemcsak a szerződést pecsételik meg, hanem az életét, a sorsát is.

Ha hallgat, túlélhet

És túl is él. Megtanulja, hogyan kell a csend falai mögött létezni. Berendezkedik egy olyan életre, hogy a sérüléseit a legügyesebben takargassa, megtanul begyömöszölt szájjal létezni, a gyomorforgató színjátékban részt venni, megtenni, amit elvárnak tőle.

Gyakori, hogy a megsemmisítő traumák annyira sokkolják a gyereket, hogy az agya a legmélyebb rétegekbe száműzi az eseményeket, és átmenetileg nem is emlékszik azokra, csak később törnek be újra a tudatába. A láthatatlan egyezséghez tartja magát akkor is, ha ő szenved tőle.

Mert legbelül érzi a súlyát, tudja, hogy mindent elveszíthet. Úgy érzi, nincs más választása, hiszen beszélni egy olyan közegben, ahol mindenki a hallgatást várja el, és számtalanszor megsemmisítették, iszonyatosan fenyegető.

A családi egyezség betartásának ára a lelke haldoklása. Élni akar, de fogalma sincs, mi vár rá a csend megtörésével. A titkával együtt nőtt fel, teljesen összenőttek. Le tudja ezt tépni magáról anélkül, hogy még jobban sérüljön? Vajon mi történik majd a családtagok közt, amikor egy évtizedek óta lappangó titokról beszélni kezdenek? Ha valaki megszólal, képes lesz a többi szereplő is beleállni a család legnagyobb szégyenéről való kommunikációba? Tudnak rendezni egy ilyen mélyen gyökerező konfliktust? Mi történik azzal a családi egyensúllyal, ami épp a hallgatásra épült?

Hazugok és szerződésszegők

Mit tesz a család azzal a családtaggal, aki megszegi az egyezséget? Hisznek neki? Tekintettel lesznek az ő sérelmeire? Vagy éppenséggel támadják, kitagadják, elfordulnak tőle? Esetleg bármit megtesznek azért, hogy elhallgattassák? Vajon az anya a gyereke mellé áll, esetleg cinkosként védi a férjét?

Miként reagálnak a testvérek, akikkel nem történt meg ugyanez? Képesek szembenézni a valósággal, vagy amit nem tudnak összeegyeztetni a szülőkről kialakított képükkel, azt teljes mértékben elutasítják? Hogyan reagál az a testvér, aki szintén bántalmazott, csak a saját védelme érdekében mélyre temette ezeket az emlékeit, és a tagadásba menekült?

Ezt a témát boncolgatja a Születésnap című film, amiről már korábban is írtam. Vigdis Hjorth Örökség című könyve pedig tovább is megy ennél. Nemcsak az első reakciókat mutatja be, hanem azt a kínzóan hosszúra nyúló tépelődést és huzavonát, ami a titok felszínre kerülése után a családtagok közt zajlik. A filmhez és a való élethez hasonlóan itt sem állnak a mellé, aki a saját lelkének megmentése érdekében megtöri a csendet.

A leggyakoribb reakciók

Pszichológusként sok időt szenteltem arra, hogy a saját tapasztalataimat kiegészítve megismerjek minél több ilyen esetet, mi történik a valóságban, ha az áldozat ki meri köpni a sok évvel korábban szájába gyömöszölt titkot, mielőtt megfulladna.

A szülők szinte minden ilyen esetben a teljes tagadásba menekülnek. Nem ismerik be, amit tettek. Sőt, a beismerés helyett változatos eszközökkel próbálják büntetni és gyötörni a gyereküket. „Legjobb védekezés a támadás” elven működve megvádolják azzal, hogy képzelődik, hogy kitalálja a szexuális bántalmazást csak azért, mert fájdalmat akar okozni szegény szüleinek és a családjának.

„Már gyerekkorában is túlműködött a fantáziája, már akkor sem tűnt teljesen normálisnak. Zavarodott elméjű, hálátlan, bosszúálló, áruló, túlérzékeny és hazug” – ilyen jelzők röpködnek a levegőben a beismerés és bocsánatkérés helyett. Sokan az ismeretségi, rokoni körökben is előszeretettel terjesztik, hogy a gyerekük „megzavarodott, képtelenségeket beszél, jön mindenféle nevetséges gyerekkori sérelmeivel”.

Esetleg „a terápiája bolondította meg, vagy telebeszélte a fejét egy rosszindulatú pszichológus”. A testvérek közül van, aki úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit, és igyekszik kerülni a testvérét. Vagy árulónak tekinti, aki megbontja a családi békét, aki egy kellemetlen alakká válva mindig csak egy olyan témán rugózik, amiről az égvilágon senki nem akar beszélni. Akad, aki megkéri a testvérét, hogy hallgasson, ne kellemetlenkedjen, ne kavarja fel az állóvizet, ne beszéljen régi emlékekről, mert felbolygatja az ő lelki békéjét.

Sokan nekiesnek a testvérüknek, amiért ilyen „rosszindulatú és vádaskodó a szüleikkel”, sokan pedig a szülők védőügyvédjének tekintik magukat.

Több olyan esetről is hallottam, hogy a testvérek azt mondták, hisznek az áldozatnak, és mellé állnak – ha bebizonyítja a vádját. Mintha egy több évtizede történt gyerekkori abúzust bármilyen módon be lehetne bizonyítani.

Kevés a kivétel

Fájdalmasan kevés olyan esetről hallottam, amikor legalább a testvér az áldozat mellé állt. És mindössze egyetlen olyanról, amelyben az apa beismerte, amit tett, mélyen megbánta, és bocsánatot kért. Azok a szülők, akik egy gyereket képesek szexuálisan használni, a hatalmukkal más módon drasztikusan visszaélni, vagy azok, akik ezt tettestárssá válva tétlenül végignézik, jellemzően nem szoktak eljutni a beismerésig, illetve a megbánásig. Viszont ragyogó együttműködéssel tesznek meg szinte bármit, hogy büntessék és meghurcolják azt a gyereket, aki meg merte szegni a családi egyezséget.

Csak arra a kérdésre nem tudnak soha válaszolni (sem ők, sem senki), hogy vajon a gyerekük miért találna ki ilyesmit? Mi jó lehet bárkinek abban, hogy a saját stigmáját (amit ő annak érez), és amit egész életében rejtegetett, amit mindennél jobban szégyell, egyszer csak láthatóvá teszi?

Mi előnye származhat egy felnőttnek abból, ha a szüleivel megszakítja a kapcsolatot, és kitaszítják? Mi lehetne jó egy felnőttnek abban, hogy a saját családját „vádolja” kitalált dolgokkal? Vajon tényleg annyira élvezetes lenne újratraumatizálódni a családtagok reakciói miatt, és elviselni a sokszor kegyetlen és kínzó meghurcolást? Vajon lehet-e bármiféle motivációja valakinek a saját lelke megmentésén és a levegőért való küzdelmén kívül?

A film zseniális. A könyv zseniális. De a valóság, amelyet bemutatnak, sokszor elviselhetetlen. Mégis: egy ilyen, kínkeservekkel kikövezett úton a hallgatás megtörése, a fal lebontása után minden meghurcolás és büntetés ellenére elkezd beszivárogni a levegő és a napfény. A lélek fagyott része olvadozni kezd, az elszigetelt darabok pedig egésszé forrnak össze.

2019. december 

A cikk megjelent a wmn.hu-n.

[nemzetinet]

Sejtjeikben hordozzák a traumát a bántalmazott gyerekek

Felnőttként is sejtjeikben hordozzák a trauma nyomait a bántalmazott gyerekek – állapították meg kanadai kutatók, akiknek munkája a jövőben segítheti a múltban elkövetett bűnök felderítését.

A Brit Columbia-i Egyetem kutatócsoportja 34 felnőtt férfi spermiumait vizsgálta meg, a résztvevők közül egyesek bántalmazás áldozatai voltak sok évvel korábban.

A trauma kitörölhetetlen nyomait találták a DNS 12 régiójában azoknál a férfiaknál, akik gyerekként lelki, testi vagy szexuális bántalmazást szenvedtek el.

A kutatók úgy vélik, ezek a módosulások (szakszóval: metilációk) a jövőben a nyomozókat, bíróságokat is segíthetik a gyermekbántalmazási ügyekben.

“Ha a génekre úgy tekintünk, mintha villanykörték lennének, akkor a DNS metilációja olyan, mintha az lenne a fényerőkapcsoló, amely, ha ismét a génekre gondolunk, befolyásolhatja, hogy működnek a sejtek” – magyarázta Nicole Gladish, az egyetem orvosgenetikai tanszékének PhD-hallgatója.

Az eredmények arról is árulkodhatnak, hogyan hat a gyerekkori bántalmazás hosszú távon a testi és lelki egészségre – tette hozzá.

A Translational Psychiatry című szaklapban ismertetett kutatás egyike azoknak, amelyek azt vizsgálják, mi “kapcsolja ki és be” a géneket az ember fejlődésének különböző szakaszaiban, ezt a tudományterületet nevezik epigenetikának.

Korábban az volt a vélekedés, hogy a gének működése a fogantatástól kezdve előre van programozva, ma azonban már tudjuk, hogy egyes géneket környezeti tényezők vagy az emberek által átélt dolgok hoznak működésbe vagy kapcsolnak ki.

A petesejthez való hozzájutás nehézségei miatt a kutatócsoport nem tervezi, hogy nőkkel is megismétli a tanulmányt, pedig a lányok statisztikai adatok alapján sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek bántalmazás áldozatai, mint a fiúk.

A tudósokat megdöbbentette, hogy milyen fokú volt a “némítás” a vizsgált mintákban: volt olyan genomrész, amely a gyerekkorukban bántalmazáson átesett férfiaknál 29 százalékban különbözött a többiekétől.

Mivel a metiláció foka idővel változik, a sejteket vizsgálva azt is meg tudták mondani, nagyjából mikor történt a bántalmazás.

Noha arról nem sokat tudnak, hogy a bántalmazás spermiumokban talált DNS-nyomai a megtermékenyítés után is fennmaradnak-e, egy lépéssel közelebb jutottak annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a gyermekkori traumák átörökíthetők-e a későbbi generációkra – mondta Andrea Roberts, a tanulmány vezető szerzője.

Sejtjeikben hordozzák a traumát a bántalmazott gyerekek a Nemzeti.net-en jelent meg,

[megjelentel-tonkretettel]

Hihetetlen, hogy egyetlen arc mögött mi minden rejlhet. Étkezési problémák, traumák, hisztik, szerelmi bánat, boldogság, betegségek, fóbiák, érdekes világszemlélet, halálvágy, hit, érdeklődési kör, tudás, rajongás, zenei ízlés, szexuális beállítottság, terror, elhivatottság és még rengeteg minden. Ha ránézel egy idegen emberre nem gondolsz bele, hogy mennyi minden lakozhat benne. Hihetetlen, hogy mennyire különbözőek az emberek. Sosem tudhatod, hogy min mennek keresztül azok, akik szembejönnek veled az utcán. Valószínűleg még a saját barátaidról sem tudsz mindent. Mindig legyél kedves, mert lehet, hogy valakit ezzel menthetsz meg.

[onsieluenkeli]

Robin Willams-ről jutott az eszembe az, hogy hiába volt gazdag, hiába voltak a legjobb orvosai, mégis félre diagnosztizálták, és tragikusan öngyilkos lett.

Emlékszem, eredetileg a Parkinson-kórral kezelték, majd a boncolása után kiderült, hogy Lewy-testes betegsége volt. Ez az Alzheimer egyik fajtája és eléggé kellemetlen, és kínzó a beteg számára. 😟 Szegény biztos hogy nem nagyon tudta értelmezni a tüneteit, és nagyon félhetett.

Tele van a túlspart félre diagnosztizált, rosszul kezelt, szerencsétlen hírességekkel.

Britney Spears-nek súlyos bipoláris zavara van, és egyértelműen most a mániás szakaszát éli. Ez a kezelések nélkül heteken, vagy akár hónapokon át is eltarthat. Nagyon intenziv, és keserves. Mert túl van pörögve, csökken az alvásigénye, mindenben erősen túloz, kielégithetetlen szexuális vágya van, hadaró beszédje, stb... később rettentően kínosnak fogja tartani azt, amit mostanában művel.

Valószínűleg a tárgyalása, és a családja is rátehetett egy jó nagy lapáttal a zavartságára. Az a nő minden egyes nap hosszú-hosszú ór��kon át táncolhat teljesen egyedül egy szobában, és ájulva alszik el. Gondolom nem kap semmilyen kezelést, és a családja sem meri erőltetni.

Rendesen elb@szták. Az ember naiván azt hiszi hogy egy sérült személy a gyámsággal együtt, egy felelős, intelligens és jó gondnokságot kaphat, pedig ez egyáltalán nem biztos! Simán tönkre is tehetik. És mindenkit átverve, elsunnyogják.

Amit én tudok

Biztos vagyok benne hogy nem az a nő használja az instát, és nem látja a kommenteket sem. Feltesznek fotókat, videókat, egy másik telefonról, zagyva szövegekkel, és azokat egy asszisztens tölti fel. És abban is biztos vagyok, hogy a muszlim barátja is a család utasításait követi, megvették.

Akiknek én hiszek, már 3 éve lesúgták azt, hogy hermetikusan el van zárva a külvilágtól, nem kővet senkit, és helyette posztolnak a netre, átverve van az egész rajongótábora is!

Amikor Vegasba visszatért, tényleg az apja erőltette a fellépéseket rá. Aláírt 6 hónapos munkákat a lánya nevében, miközben tudta hogy sérült, egy mentális beteg! Majd egy kis szünet után újra, és újra aláírt... És folyton zsarolta. Ha fellépett jutifalatokat kapott, ha nem lépett fel, akkor pedig szétgyógyszerezték. - Ez így van, és ez a durva. Ezt írtam anno, hogy kihasználják, és NEM menő az a nő, és az élete! DURVÁN szét mosták az agyát, betörték, és kicsi korától szexualizálva van.

3 évvel ezelőtt történhetett egy óriási veszekedés náluk. Akkora trauma lehetett, hogy még most is azt a régi konfliktust emlegeti. 3 évvel ezelőtt rengetegen felmondtak körülötte. Több bizalmas testőre, táncosa, a managger otthagyta, a gyerekei láthatása is csökkent... Azóta szerintem semmilyen családtagja nem látogatja úgy már. Nincsenek közös nyaralások, családi ünnepek. - Mániásan be akarja bizonyítani azt, hogy tud táncolni. Talán pont azért, mert azt hiszi akkor mindent kijavíthat, és minden rendbe jöhet.

A tanulság

A túlsparti celebek össze is vitatkoztak rajta.

Azért mert az értelmiségi oldal, akiket én is kedvelek, egy kicsivel azért másként látják a helyzetet. Ők is elismerik azt, hogy mennyire sérült. Szerintük olyan az a nő mint egy szerencsétlen kanári, aki egy sötét bányában elveszett. A szabadságot pedig ott a vaksötétben, persze hogy nem találja meg, miközben folyamatosan pénzt $ termel. Az esetében a legjobb szabadság pedig az lenne, ha végre visszavonulna. Élné privátban az életét, a karrierjét hátrahagyva, lezárva a múltat, egy új helyen, egy jobb gyámsággal, és sokkalta jobb terápiás, és szakértői kezelésekkel. 😌 Olyan szépen elmagyarázták ezt.

És még pluszban erre jött egy másik híresség is, aki azt mondta, hogy nem csak a családja tette tönkre azt a nőt, hanem a rohadt bulvármédia, és az elvakúlt rajongói is. Egyszerűen képtelenek felfogni a folytogató szeretetük mellett azt, hogy neki nem kellene már fellépnie, táncolnia, hülyülnie az instagramon. És maguk a rajongók is képtelenek elengedni azt a nőt.

Megkérdeztek egy bennfentest arról, hogy miért nem vonul vissza? Mi az istenért, nem bírják befejezni? És azt a választ adta hogy annyira nárcisztikus a Britney hogy képtelen elfogadni azt, hogy ne legyen aktív sztár, vagy azt, hogy nincsen már a legnagyobbak között. Egy csapdában áll, és ő ragaszkodik is hozzá.

És akkor ott vannak a botrányosabb hírességek is, mint a "kaliforniai józanok", akik rendszeresen isznak, és drogoznak, és buliznak. Megtehetik, meg is teszik. Szerintük a Britney-nél sokkalta zűrősebb celebek is léteznek, és őket senki sem dugja gyámság alá. Ők tényleg a teljes szabadságot kívánják neki, mert szerintük ez rendben van.

Az amerikai pszichológiai társaság pedig (végre) kezdi elismerni azt, hogy az erőltetések, a túlzott gyógyszeres kezelések, és a horrorisztikus traumák nem biztos, hogy hatékonyak a betegek számára, és ideje lenne modernebb módszerekre váltaniuk.

Én? Éveken át szop@tott minket, és még rengeteg embert egy asszociációs játékkal az asszisztense! Egy 55 év körüli, szutyok, debla redneck nő (megkerestem). Tőle van a rengeteg gagyi idézet, a rózsa, a giccs, és a kislányos képek...

Jelen pillanatban is a háttér csapatát/családját szidják mint a bokrot, és nem véletlenül adták be a felmondást olyan sokan körülötte. Megijedtek. Egy nagyon elcseszett, és hazug életben él.

A lényeg az, hogy ne higgyétek el azt, amit művelnek a neten. Egy öreg asszisztens játékát! A háttér pedig csak egy sérült nő van, akinek vissza kellene vonulnia, és normálisabb kezeléseket kellene kapnia. Ez is egy olyan szabadság amit sohasem kapott meg, csak lehazudták, és kihasználták eddig. Ennyi.

.

[nemzetinet]

Ha szeretné megkedvelni a bolsevikokat, ne ezt a könyvet olvassa el

A négy Romanov lány száz évvel ezelőtti kivégzésének előtörténete – ahogy utóélete is – szép példája annak, ahogy a Nyugat álszentsége és a Kelet kíméletlensége találkozik a közönség számára megunhatatlan mártíriumban, és még száz év után is képes újabb kétes és kétséges legendákat növeszteni. A négy tragikus sorsú nagyhercegnő rövid élettörténetét nem lehet máshogyan olvasni, mint egy orosz nagyregényt.

Akik látták a 301. parcella felnyitásakor készült dokumentumfilmet, ismerik a katyni vérengzés részleteit, vagy van lelkierejük náci haláltáborok föltárásáról szóló jegyzőkönyveket olvasni, természetesnek veszik, hogy Európa keleti felén a történelmi traumák feldolgozásához az ásás elengedhetetlen. Korábban eltemetett, idővel kihantolt holttestek, árgus szemmel – a legutóbbi időkben DNS-elemzésekkel – vizsgálgatott csontok nélkül nincs új fejezet a történelemben. A bolsevikok által kivégzett utolsó Romanov cár és családja maradványait is átforgatták már, amint lehetett, 1991-ben, és meg is találták a hányódó csontokat, amelyeket a 2000-es évek első évtizedében genetikailag is sorra azonosítottak, még élő Romanovoktól vett mintákkal összehasonlítva. Innen tudhatjuk – ha nem vagyunk összeesküvéselmélet-gyártók vagy javíthatatlan kétkedők –, hogy ott feküdtek mind, ahogy azt is, hogy az 1922-ben fölbukkant Anasztázia valójában egy lengyel nő, Franziska Schanzkowska volt.

A sortűz elől megmenekült Romanov gyermekként pózolni a csalás jövedelmező ágazata volt a 20-as években Nyugat-Európában és Amerikában, a hinni kész orosz emigránsok körében. Még 1952-ben is képes volt elsöprő sikert aratni a francia Marcelle Maurette darabja, amelyben nem dől el világosan, hogy a folyóparton fölszedett lány szélhámos vagy áldozat. Olyannyira, hogy a színpadi sikert követő 1956-os hollywoodi filmváltozatban Ingrid Bergman nézett amnéziás zavartsággal maga elé, és törte orosz(os) akcentussal az angolt.

Az Európa Könyvkiadó által az orosz forradalom centenáriumának apropóján megjelentetett A négy nővér azokra a lányokra – köztük a már említett Anasztáziára – irányítja a fegyelmet, akik köré egy száz évvel ezelőtt bekövetkezett történelmi fordulat mártírjaiként növekedett legenda: a haláluk óta eltelt 99 évben regények, színdarabok, mozifilmek, visszaemlékezések, monográfiák, dokumentumfilmek tucatjainak, sőt százainak lettek szereplői. Helen Rappaport, a brit történész szerző olyan történetet ad elő, ahol minden apró részlet óriási árnyékot vet a később kibontakozó tragédia fényében.

Egyszer volt, hol nem volt… egy hercegnő. Bár ma minden óvodás pályaválasztási listáján előkelő helyen áll a munkakör, ebből a könyvből nem az derül ki, hogy olyan könnyű lehetett hercegnőnek lenni. Legtöbb esetben ugyanis a hercegnő – főleg ha királyi rangú volt – a politikai szövetségek kötésekor ajánlott áldozat, az uralkodócsalád ékszerekkel és csipkékkel kidekorált transzparense, két lábon járó anyaméh. Maga Viktória brit királynő sem tekintett máshogyan gyermekeire, unokáira és dédunokáira (akiknek kiházasításában jeleskedett). Az anyakirálynő képes volt Aliz lányáról elnevezni egy díjnyertes tehenet, mert tudta róla, hogy maga szoptatja gyermekeit. A letehenezett hesseni hercegnő kapcsolata hiába indult szerelmi házasságként, hiába tengette napjait egy nyugodt német fejedelemségben, az élet őt is bedarálta, harmincöt évesen a beteg gyermekétől elkapott torokgyíkfertőzés vitte el. Az egyik árva, a gyönyörű Alix mindig Viktória kedvenc unokái közé tartozott, így a szokottnál is nagyobb lendülettel fogott neki a házastársszerzésnek.

„Oroszország állapota olyannyira rossz és romlott, hogy bármelyik pillanatban valami szörnyűség következhet be ott” – állapította meg meglehetős uralkodói előrelátással valamelyik levelében Viktória, amikor Alix belebolondult az orosz cár neki udvarló Miklós fiába. Ebben az időben az európai uralkodóházakban mindenki unokatestvér, de az orosz kuzinok ortodoxok, és egy kegyetlen, távoli világban élnek, ahol anarchista merénylők végeznek az uralkodókkal. Alix az anyja nyomdokait követi abban, hogy 1894-ben szerelmi házasságot köt, és ugyanúgy egyik gyermeke okozza majd végzetét. Visszatekintve már egyértelműnek látszik, hogy a sors a trónörökös képében érkezett, vagyis egészen pontosan a dinasztikus kényszerek hozták mozgásba. Önmagában is érdekes a cárné szüléseinek története. Az első gyermek „az előírások szerint” érkezik: az esküvő után (ami akkor a szexuális élet megkezdését jelenti) egy éven belül, a nő termékenységét mutatva. Ekkor még, ha mérsékelten is, mindenki képes volt örülni a leánygyermeknek. Olgát azonban Tatyjana követte, őt pedig Marija. A negyedik kislányban, Anasztáziában (Anasztaszija) egyesek csak a Schenk-féle elmélet eleven cáfolatát látták, hiszen időközben a cári pár a tudományhoz fordul, a tudomány, azaz Leopold Schenk doktor pedig ott tart, hogy több hús fogyasztását és más pozíciót javasol a fiúra vágyóknak.

http://mno.hu/

A bájos, értelmes, természetesen viselkedő kislányaikkal mindenütt megcsodált Romanovok boldogok lehetnének, de nem teljesítették kötelességüket. Hol a dinasztiát tovább éltető fiú? A cári pár életében ekkor jelenik meg az első „misztikus”, a francia Nizier Anthelme Philippe személyében, aki „lelki tréningeket” tart a kétségbeesett, ezért egyre inkább befolyásolható párnak. A cárné még álterhességet is produkál, de aztán remény csillan: valóságosan teherbe esik, és az 1904-ben megszülető gyermek végre fiú! Csakhogy mire a trónörökös születését jelző 301 ágyúlövés zaja elül a város fölött, a szülők már tudják, mit jelent az olykor vérfoltos pólya: Alekszej hemofíliás, csakúgy, mint dédnagyanyja, Viktória egyik, csupán 31 évet élt fia volt. A cárnéra, aki csak hetekig hihette, hogy „teljesítette a kötelességét”, ettől kezdve soha el nem oszló viharfelhők borulnak. Harminckét éves korára testi-lelki roncs, aki napjai zömét ágyban tölti, és azon tipródik, hogy ő örökítette fiára a vérzékenységet.

Mi történik eközben Oroszországban? Az ország forrong, Leninék az emigráció biztonságában várják a nagy lehetőséget, bár maguk sem hisznek benne igazán. A XIX. század terroristái nem az Iszlám Állam nevében cselekedtek, a századvég és századelő az antiroyalista merénylők aranykora. Rappaport leír egy alkalmat, amikor a cár két idősebb lányával tett hivatalos látogatást egy színházban, és a merénylő (forradalmár és az Ohrana, vagyis a cári titkosszolgálat ügynöke egyben) a miniszterét öli meg helyette, miközben a lányok a felvonásközben teáznak. A gyerekek ilyen légkörben cseperednek, egy évről évre egyre inkább összezáró családban, egy szorongó, de az érzelmeit mindig uralni próbáló apa, a magát a folytonos betegeskedésnek átadó anya, valamint agyonpátyolgatott öccsük, Alekszej mellett, akinek betegsége új „családtag” érkezését jelentette.

A barátunk – így nevezte Alix (Alekszandra) cárné a férfit, aki olyannyira ördögi személy lett az utókor szemében, hogy még a Disney is meglátta benne a főgonosz potenciálját. Az 1997-es animációs feldolgozásban – amely nem sokat ad a történelmi tényekre – a rajzolt Raszputyin így kiált föl, mielőtt dalra fakad és táncra perdül a különféle lárvaszerű lényekkel, illetve egyéb férgekkel: „Most végre beteljesülhet szörnyű tervem. Minden Romanovot elér a halál!” A vallási szabadúszó Raszputyin motivációi nem pontosan ezek lehettek, inkább az hízeleghetett neki, hogy uralmat szerezhet a felső tízezer lelkei, köztük a cári pár fölött, hiszen általuk képletesen egész Oroszországot uralni vélte. „Bármire rá tudom venni” – híresztelte részegen a cárnőről, állítólag. A manipuláció lehetősége kétségbe ejtette az udvar kritikusait és az ellenzéket. Helen Rappaport olyan leveleket idéz, amikből kiderül, hogy a lányok Raszputyinnal beszélték meg legbensőbb titkaikat – az első szerelem kínjait –, ám azt a vádat cáfolja, hogy a férfi bármi módon visszaélhetett volna helyzetével. A cárné valóban vallásos rajongással csüggött rajta, mint az egyetlen személyen, aki kontroll alatt tartja Alekszej szenvedését, így az imposztor meggyilkolása után – ahogy magáról egy levélben ��rta – állandó nyugtatólöketekkel átitatva élt.

A cár gyakran keltette azt az érzést az őt körülvevőkben, hogy nem képes felnőni a rá mért felelősséghez, és utólag már nehéz megállapítani, hogy ő volt jelentéktelen és gyenge, vagy a feszítőerőnek nem lehetett ellenállni. Keveseket hagyott meg a helyén a nagy háború, Európa-szerte fölbolygatta a nők életét, a felső és középosztálybeli nők kalitkáit nyitotta ki azzal, hogy a hátországban – vagy akár a fronton, az ápolásban – kívánt tőlük helytállást. A Romanov lányok sem kivételek. Sajátos módon a háború káosza ad nekik ízelítőt a hétköznapi életből, amivel mindaddig nem találkoztak. Először a két legidősebb lány, Olga és Tatyjana merül bele a napi kórházi munkába, majd a „kicsik”, Marija és Anasztázia is részt kapnak a feladatokból, míg el nem jön 1917 márciusa. A trónfosztását egyesek szerint hasismámora miatt egykedvűen viselő cár és a gyűlölt cárné gyermekeikkel együtt először házi őrizetbe, majd Tobolszkba kerülnek, és a vörösgárdisták egyre inkább rabként bánnak velük.

„Elég feltűnően bámultam fiatal, élénk, kifejező arcukat, és azalatt olyat értettem meg, amit nem felejtek el a halálom napjáig” – írta az 1918 tavaszán Jekatyerinburgba, későbbi haláluk színhelyére érkező lányokról egy szemtanú, fiatal mérnök. – Éreztem, hogy a szemem egy pillanatra találkozik annak a három [egyikük épp nem volt ott] szerencsétlen fiatal nőnek a szemével, és ekkor a maga valóságában beleláttam mártír lelkük mélységébe, és elborított a sajnálat irántuk – engem, a meggyőződéses forradalmárt. Anélkül, hogy számítottam volna rá, megéreztem, hogy mi, orosz értelmiségiek, akik előfutárnak és a lelkiismeret hangjának tekintjük magunkat, vagyunk felelősök ezért a méltatlan, nevetséges helyzetért, amelybe a nagyhercegnők kerültek…” A négy nővér című kötet viszonylag röviden utal a végjátékra, hiszen a történész korábban teljes könyvet szentelt a család utolsó napjainak (Ekaterinburg: The Last Days of the Romanovs, 2008). Mindenesetre a kivégzés története nem azoknak való, akik éppen arra készülnek, hogy mostantól megkedvelik a bolsevikokat. Érdemes tudni, hogy Leninék fontolgatták a család kiadását, azonban V. György brit király (a cár unokatestvére, akivel kísértetiesen hasonlítottak egymásra) megtagadta, hogy menedéket nyújtson nekik, attól félve, hogy a cár jelenléte politikai komplikációkat okozhat Angliában.

Az 1999-ben nyilvánosságra hozott titkos brit akták szerint egy 1918. szeptember 1-jén érkezett jelentésből – miszerint elszenesedett csontok hevertek a várostól 30 versztnyire, a halmon a cári család személyes tárgyaival, köztük egy levágott ujjal – kihúzták azokat a részleteket, amik esetleg fölzaklatták volna a brit uralkodót. Az akkor még harcoló fehérek által kihallgatott szemtanú úgy vélte, az ujj talán a cárnéé lehetett; megdagadt ujjáról hóhérai nem tudták lehúzni a gyűrűt, így inkább levágták. Így ér össze a Nyugat álszentsége és a Kelet kíméletlensége a közönség számára megunhatatlan mártíriumban, és még száz év után is képes újabb kétes és kétséges legendákat növeszteni, hiszen a legutóbbi – novemberi – sajtóhírek arról szóltak, hogy egy Putyin-közeli körből származó friss összeesküvés-elmélet szerint a cári család „zsidó rituális gyilkosság” áldozata lett. Ám a gyilkosság más értelemben volt rituális: egy korszakkal és egy osztállyal végzett, amelynek lefojtott feszültségtől terhes mindennapjai már önmagában is olyan vészjóslók, hogy még a négy nagyhercegnő rövid életét sem lehet máshogyan olvasni, mint egy orosz nagyregényt.

  Helen Rappaport: A négy nővér

Európa Könyvkiadó, 2017

4990 forint

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.30.

Ha szeretné megkedvelni a bolsevikokat, ne ezt a könyvet olvassa el a Nemzeti.net-en jelent meg,