#Persze túlélem

[troger]

nem mondhatom el senkinek, de magam előtt nem sunnyoghatom el semmiképp

2023 július 7-én, pénteken megtörtént, amitől a magamfajtát félteni szokták: biztosítás nélkül mentem fel egy nem lapos tetőre, és leestem

az előzetes kockázati elemzés során észlelt több rizikófaktor ellenére is úgy döntöttem, hogy a konkrétan egyperces munkához nem éri meg felvenni a beülőt és előszedni egy kötelet ebben a magasságban

péntek, kibaszott hőség, utolsó meló, utána feierabend, legyünk túl rajta gyorsan

létrán felmegyek, egy kézzel megkapaszkodom a gaube tetején valamiben, a másikkal meg majd ügyesen rögzítem a leesett szegélyelemet

egy cserepet még a létrán állva fel kellett volna tolnom, hogy kvázi lépcsőt csináljak, de kapkodtam: már a tetőn, az ereszbe kapaszkodva vettem észre, hogy túl meredek és csúszós ahhoz, hogy megálljak rajta, ráadásul a cipőm sincs szorosra húzva. így már kínszenvedés volt a tető megnyitása, mert egy kézzel kapaszkodnom kellett, és amikor sikerült, be is értem egy akkora lyukkal, ahova az egyik lábfejem befér

valahol itt villant be, hogy talán mégis kéne biztosítás, mert rosszul mértem fel a helyzetet, ez balesetveszélyes - de most már itt vagyok fent, inkább gyorsan megcsinálom...

eddig arccal a tetőnek voltam ugye, de ha felálltam a "lépcsőn" (egy lábon, miért nem nyitottam egy másodikat a másik lábamnak?), már mögöttem volt a munkafelület. meg kellett tehát fordulnom, hogy háttal a tetőnek, arccal a kertnek legyek, és úgy tudjak csavarozni

ez volt az a mozzanat, amit nem tudtam abszolválni

megcsúsztam, a seggemen leszánkáztam az ereszig, amibe a sarkam egy pillanatra beleakadt, közben elkaptam a létrát is, ami nem volt rögzítve és épp nem is fogta senki, mert a kolléga pont az autóhoz ment, én pedig a lendülettől végül átlendültem az ereszen, és valamelyest arról elrugaszkodva, lábbal előre lerepültem-ugrottam

talpra estem, aztán seggre ültem, semmi bajom nem lett az ijedségen meg egy horzsoláson kívül

de nagyon, nagyon elbasztam, és erre minden nap emlékeznem kell majd

szerintem fogok is, mert egyébként mindig rendesen felmérem a kockázatokat, csak máskor nem legyintek rájuk ilyen felelőtlenül

ebben az esetben is tulajdonképpen egy dolgot helyesen mértem fel, ami közrejátszott a biztosítás elhagyásában: ha leesek, túlélem

hogy nagyobb baj nem esett, az nem a szerencsének, hanem a kalkulált rizikónak köszönhető (mondjuk fejreesni nem lett volna jó)

tényleg túléltem, de nagyon, nagyon ciki, és kurvára szégyellem magam, valamint ezzel gyalázatos csorba esett a szakmai profilomon is :/

utána persze megcsináltam biztosítással, ahogy eleve kellett volna, és közben reméltem, hogy a lakó nem hallott az egészből semmit...

ez egy olyan hiba volt, amiből tanulni kötelező

[kiforditom-szetszedem]

Kórházban sétáltam, fehér ing volt rajtam, hozzám jött egy nagy darab roma asszony s panaszolta, hogy nem hitte volna, hogy ilyen létezik, de neki SZÉKREPEDÉSE (!) van, "mit mond doktor úr, túlélem?", "Hát persze, manapság már tudják ezt gyógyítani, csak tegye amit mondanak a nővérek". Szemébe könny szökött, hogy mégsem fog meghalni itten

ha diktátor lennék

szavakat tiltanék be, szorulás helyett kakadály lenne, meg maszturbálók helyett maszekszuálisok

[falsechurch]

Éננєℓι gσи∂σℓαтαιм (4)

Annyira kéztetést érzek rá hogy írjak, hogy úgyérezzem alkottam valamit. Mégha inkább a semmi mércéjét veri is.

-Mióta elmondtam Dávidnak, hogy sosem fog közöttünk semmi sem történni, de barátok lehetünk, azóta fel sem keres, nem ír, nem hív. Ezt most sértésnek vegyem? Persze tudom, borzasztó szöveg hogy legyünk inkább barátok, de köztünk még nem volt semmi komoly, még barátság sem.

-Holnap családi vacsi. Apukám szüleinek 37.-ik házassági évfordulója. Kik élnek együtt 37 évig? Beteg. Persze mondanom sem kell, gyűlölik egymást. Nagypapám az a tipikus papucs, szegénynek sosem volt élete. Az apja kidobta 18 éves korában az ablakokon. De aki legjobban gyűlölte az az anyja volt, a nők mindig gonoszabbak! A kedvenc gyerek mindig is az öccse volt, aki orvos lett. Elkezdett gyógyszereken élni, és túl korán megtalálta a 'szerelem'. A nagymamám nyomorék, és ezzel minden helyzetben visszaél. És a legbutább ember a földön, mióta él minden vasárnap templomba jár, és biztos vagyok benne hogy nem tudja hol született Jézus a biblia szerint, vagy semmit. Még a legalapabb dolgokat sem. Persze az ő családja is minimum ennyire beteg. Az anyja falusi boszorkány, az apja gazdag pasas szélsőjobboldali nézetekkel. Van két fiú testvére, és egy húga akire világ életében irigy volt mert szebb, okosabb, műveltebb volt nála. A húg végűl hozzáment egy arab férfihoz, akivel 4 fiú gyermekük születése után, és talán e család legigazabb érzelmekkel teli kapcsolata után elváltak. Ő pedig hozzáment nyomorék férjéhez, aki iránt soha nem táplált érzéseket, és született két fiúk. Az apám, majd rá hat évre a nagybátyám. Az apukám kitűnt ebből a családból. Érdekelte a történelem, pap akart lenni, pedig nem hitt Istenben, de érdekelte a téma. A mozi volt az otthona,Pasolini és hasonló szellemiségű emberek filmjein, és irományain nőtt fel. A nagybátyám eközben, különcködő volt és kissé erőszakos. De nem különb a többieknél. Ő traumák sorát élte meg, és nem tud elszakadni a szüleitől, születése óta ugyan ott lakik, a szüleivel akiket gyűlöl. Sosem volt barátnője, és semmijen számot adó szexuális élete. 29 éves, és megrekedt valahol nagyon mélyen a gyermekkorában. Nincs borzasztó állapotban első látásra, de menthetetlen. Eközben apukám is élte az életét, 14 éves koromban ismerte meg az anyámat. Akivel 18 éves korában le is lépett. Pár hónapba telt, és megfogant a nővérem,aki meg is született, és persze én is. De az anyukámnak három abortusza volt, abból én is lehettem volna az egyik.

-Az anyukám családja, lehet hogy érdektelen, de jó visszatekinteni. Beszéljünk csak azokról, akik most is élnek. A dédnagymamám (ha van ennél undorítóbb kifejezés, mi az?) tehát ő, volt maga a gonoszság. Egy faluból származik, az apja pék volt, a nevelőanyja pedig kínozta, az elmondása alapján. Az apja elméletileg áldott jó ember volt, de nem volt vele kapcsolta. Voltak fiú testvérei, több is. Mostanra mind halottak. Három férje volt az évek során, és bár ezeket a sztorikat sosem tudtam követni. De az egyiket befalazta, mert náci volt,és máskülönben elkapták volna. És ott meghalt. Aztán a következőt igazából csak ápolta, és pénzért tette mindazt amit tett. Nem volt más a házasságuk mint egy papírra írt szerződés. Ő is meghalt. Aztán volt persze a lányának az apja, aki elvileg egy remek ember volt, de ő is belehalt a vele való házasságba. És megszületett a nagymamám. Ő sem teljesen normális, betegesen imádja a pénzt. És minden amit valaha tett azt pénzért tette. Ami furcsa, mert már majdnem az 50-es éveibe lépett, amikor elment életében először dolgozni, és az a munka sem volt fizikailag megterhelő. Az anyukám állítólagos apjára is pénze miatt figyelt fel. Könyvelő volt, és már akkor 40-es. Végűl összeházasodtak, és megszületett az anyukám. De a nagyi közbe kavart egy lengyel tolmáccsal is, úgyhogy kitudja ki az apa. Nem sokáig éltek 'boldog' házastársi viszonyában, de a mai napig házasok. Mert a nagymamám örökölni akarja a vagyont, amire talán már nem is kell annyit várnia. Mert drága férje nem csak egy fajta rákban szenved. Ő pedig úgyérzi tökéletes éltetet élt, és tökéletes példája azon embereknek akik az igazság szót még hírből sem ismerik. Az egész élete letagadása valaminek. És ebbe született bele az anyám,aki úgy emlékszik gyerekkorára mint valami borzalomra, és bár igazi szeretetet nem, de törődést és elegendő pénzt is kapott. 14 éves korában találkozott az apukámmal, és egy ideig míg barátok voltak, csak sokkal idősebb fiúkkal randizott, akik kultúrális programokra vitték. Érdekelte Egyiptom, és a történelem. Az apukám bevezette a filmek világába, és a való világba is be kellett vezetni. Sosem volt 'normális'. Na de ki normális? Mindig is nagyon gyorsan változott a hangulata, és egy porszem is kitutta úgy akasztani hogy dührohama legyen, szétessen, majd öngyilkossággal fenyegetőzzön. Nem volt stabil egyéniség, nem volt anyának való, de nagyon különleges, okos, szép nő volt. Aztán fordult a kocka, és kattant egyet minden aminek hozzá volt köze. A nővérem valahol mélyen meggyötörtebb mint én. 3 évvel idősebb, és már kezd felnőni. Okos, de nagyon más mint én. Szinte egymás ellentétei vagyunk. A külső jegyei, hogy túlsúlyos, és a múltja meghatározza őt. Borzalmasan önző, és rengeteg rossz tulajdonsága van, látszik hogy ebbe családba született. De szerethető, és legfőképpen nem menthetetlen, és nem vitatom el, vannak persze jó tulajdonságai is. Aztán jövök én.

-Én? Aki 12 éves korára már cigizett, aki 11 évesen vagdosta magát. Aki 6 éves korában már a halálról, és az örök elmúlásról írt verset. Aki 9 éves korában egyedül maradt, és ott akkor eldöntötte hogy erős lesz. Aki 10 évesen egyedül várt a vonatállomáson arra, hogy a világvégére mehessen. Akiben a bosszú érlelődik a mai napig. Ez vagyok én, aki már nem félek a haláltól. Csak egy szép életet szeretnék. Lehetséges ez?

[gyorinokedli]

Hogy mi történt velem az elmúlt 9 hónapban?

Fogalmam sincs. Idősebb ismerőseim gyakran mondják hogy az élet 20 és 30 között elrepül. Azt elfelejtik hozzátenni hogy nem csak úgy elszáll hanem egy hosszú agóniával teli pillanattá válik.

Igazából dolgoztam, éjjel és nappal, megállás nélkül. Kűzdöttem hogy fenntartsam magam a víz tetején, kapkodtam a levegőt, igyekeztem megfelelni, felnőni a feladataimhoz nagyrészt nem túl sikeresen. Az elmúlt 9 hónap arról szólt hogy minden percben csak egy lépésre voltam a szakadék szélétől. Amikor azt hiszem a dolgok rendben vannak, újra összedől a kártyavár.

Eközben küzdök az ADHD-mal, próbálom megfejteni az agyamat, az érzéseimet, a traumáimat, de minden ajtó mögött 3 másik van. Ez egy szélmalom harc és azt hiszem soha sem lesz vége. Folyamatosan elszigeteltnek, meg nem értettnek érzem magam, megállás nélkül magyaráznodni kell, és senki nem beszéli a nyelvemet.

9 hónap alatt voltak szép emlékek is persze, de mindegyik beleszürkül abba a zajba ami a fejemben van. Nem tudom őket őszintén megélni mert távol vagyok mindentől.

Rengeteg a tervem a jövőre már ha túlélem a decembert és a januárt.

Egyébként most Stuttgartban dolgozom egy cirkuszban ami akár király is lehetne de ez egy másik poszt

[halalkapujaban]

Sírtam már a fürdőszoba padlóján véres karral... sírtam már a párnámat a fogaim közé szorítva mert sikítani tudtam volna a fájdalomtól, pedig nem fizikai volt. Hánytam már a mérhetetlen szomorúságtól vagy éppen attól, hogy nem ettem. Bámultam már a plafont üresen hajnali 4-kor úgy, hogy 7-kor keltem, és persze sírtam már a fáradságtól pedig az sem fizikai volt. Bőgtem végig éjszakákat egymagamra számítva, és úgy is hogy hiába akartak segíteni nem fogadtam el. Szartak már le és aggódtak is értem. Adtam már fel úgy, hogy reggel mind ennek nyoma sem volt és nevettem már úgy, hogy közben sírtam volna. Hajtogattam már magamnak más szavait de volt olyan is hogy senki nem érdekelt. Tudod ezek ellenére engem sosem láttak megtörni mert voltam rideg azokkal akik ezt okozták.

Vannak még napjaim amik rosszabbak de most az egyszer érzem azt, hogy nem kell többet ilyet átélnem. Ha mégis akkor mi van? Túlélem mert már milliószor megtettem!

[ka-steve]

Én értékelem a törekvést, de van három dolog, amitől teljesen agyfaszt kapok. 

Az egyik a “valamit lehetetlen lenne 100%-os lefedettséggel megcsinálni, szóval egyáltalán nem csináljuk” logika, ami annyiszor visszatér a vírus kapcsán. “Az iskola ebben próbált reális maradni, és nem túl szigorú szabályokat hozni, hiszen azokat szerintük úgysem tudnák betartani. Ezért például nincs lázmérés az iskolába belépve, mert kiszámolták, hogy az érintés nélküli hőmérővel 10 másodperc lenne megmérni egy gyerek testhőjét, ami olyan sok idő lenne, hogy tumultus alakulna ki az iskola bejáratnál, még akkor is, ha két helyen mérnek. Arra sincs sem idő, sem kapacitás, hogy egy plusz ember napközben végigmenjen az összes osztályon hőmérővel, ezért csak annak mérik a lázát, aki nem érzi jól magát.” Érted: van 789 ember (hasraütöttem) az épületben, akiket nem tudnánk a legnagyobb csúcsforgalom idején mind preventíve lehőmérőzni, ezért nincs más lehetőségünk, mint egészen pontosan 0 embert preventíven lehőmérőzni. Konkrétan 7 hónapja nem értem, hogy hogy lehet, hogy a világban senki nem hallott a szúrópróbaszerű mintavételezésről, és hogy miért gondoljuk azt, hogy ha minden X. embert (ami nem akasztja meg a haladást) félreállítanánk egy hőmérőzésre, annak ne lenne iszonyatosan nagy haszna egy kirobbanni készülő járvány esetén. 

A másik a címben is írt szkafanderes hülyeség. Mármint nyilván nem szkafanderről van szó, hanem maszkról. A maszkról eddig elfogadtuk igazságként, hogy zárt térben 2 méter távolságon belül maszk nélkül könnyen fertőzünk. És lenyűgöz, hogy mégis újra és újra megjelenik valaki, aki ellenérvnek érzi a maszk ellen, hogy vannak hátrányai, kényelmetlenségei. Mármint nyilván vannak, de az nem változtatja meg annak az igazságtartalmát, hogy “zárt térben 2 méter távolságon belül maszk nélkül könnyen fertőzünk”. Ha ez eddig igaz volt, akkor ez akkor is igaz lesz, ha az kényelmetlen valakinek. A kényelmetlenség itt egészen pontosan 100%-ig irreleváns annak eldöntésében, hogy szükséges-e zárt térben mindenkinek maszkot hordania. Mármint én szívesen együttérzek bárkivel, amiért nehezebb lett az élete emiatt, és tőlem kapjon fizetéspótlékot, meg kísérletezzünk hogy mit lehet kezdeni a helyzettel. De a vírus viszont magasról leszarja, amiatt nem lesz kevesebb a fertőzés maszk nélkül, mert maszkban nehezebb tanítani, és nem lesz tekintettel arra, hogy itt épp nemes cél kedvéért van többször 30 tinédzser összezárva és nem egy gólyatábor kedvéért. És ezzel nem azt mondom, hogy hagyjuk figyelmen kívül a kényelmetlenség jelentette költséget, hogy szarjunk az emberekre. Csak ne tegyünk úgy, mintha a fizikai és biológiai törvényszerűségek akkor nem lennének érvényesek, ha valaminek az elkerülése költségekkel jár. 

A harmadik pedig a “még ez a kockázat is jobb”. Ez nem kockázat. Kockázat az, amikor valami valószínűleg jól fog elsülni, de van némi esélye, hogy rosszul. Ha áttekerek a piroson az kockázat, mert jó eséllyel nem fognak elütni, de sok alkalomból egyszer el fognak. Ha hirtelen beugrok az intercity elé az nem kockázat, ott tutira biztos, hogy el fog baszni a vonat, és elenyésző esélye van, hogy valami csodának hála túlélem. Az mostanra mindenhol még a legkonzervatívabb és legoptimistább emberek (a konkrét őrültek kivételével) is elfogadták, hogy 1) tömegesen 2) zárt térben 3) két méternél közelebb 4) maszk nélkül tartózkodni még rövid időn keresztül is veszélyes. Ezért kötelező a maszk tömegközlekedésen, boltokban, ezért tilos a legtöbb helyen 50-100 embernél többnek bármilyen rendezvényen részt vennie. Ugyanis ezen alkalmakkor már viszonylag rövid időtartam alatt is jelentkezik a “kockázat”. Ehhez képest napi 8-10 órán keresztül heti 5 nap 30-40 embert egy szűk zárt légtérben tartani maszk nélkül, tenni mindezt épületenként 12-50 osztállyal, innentől egészen bármeddig, az nem “kockázat”. Egyszer oroszrulettezni az kockázat. Azt mondani, hogy most mindenki folyamatosan oroszrulettezik egy évig, vagy amíg be nem szívja, az nem “kockázat”, hanem előre leírt veszteség. Egyszer kúrni gumi nélkül az kockázat. Minden nap kúrni gumi nélkül az tervezett gyerekvállalás. Tudnék még példákat mondani, de a lényeg, hogy ha így csináljuk, akkor tudjuk, hogy emberek meg fognak betegedni, tudjuk, hogy át fogják adni a rokonaiknak és tudjuk, hogy emberek fognak meghalni, csak legföljebb erre azt mondjuk, hogy ez egy vállalható ár. Szerintem amúgy nem, de akkor legalább mondjuk ki, hogy erről beszélünk, mintsem, hogy azt mondjuk, hogy “kockázat”.

Én nagyon sajnálom, hogy a világ újra és újra ilyen furán fut neki ennek. Anno a hiperszigorú maláj lockdownban ülve annyira azt hittem, hogy az lesz a stratégia, hogy először mindent mindenhol szuperszigorúra veszünk, majd szépen lassan lépésről lépésre lazítunk, időt adva az eredmények értelmezésére, és ha valahol hirtelen gond van, akkor onnan tudjuk, hogy most rossz téren lazítottunk, gyorsan visszaszigorítjuk, és próbálkozunk más dolgok lazításával, amíg meg nem találjuk minden helyzetre az ott szükséges intézkedéseket. (Persze mindezt globálisan, mert a távíró feltalálása óta az egyes országok tudnak egymással gyorsan kommunikálni, ezért ha egy országot elkerül a fertőzés, az nem fogja azt hinni, hogy ennyi intézkedés univerzálisan elég, hiszen látja, hogy másnál nem volt az, szóval ő max épp szerencsés.)  Ehhez képest mintha azt csinálnánk, hogy kiugrunk a repülőből ejtőernyő nélkül, és ha nem haltunk meg (mert a gép még a földön volt), akkor elkönyveljük, hogy nincs szükség az ugráshoz ejtőernyőre, ha meg meghaltunk (mert épp repült a gép), akkor onnantól egy ideig tilos kiugrani, majd amikor ezt kicsit elfelejtettük, akkor kezdjük előről. Pl ha ennyire ragaszkodunk ahhoz, hogy világjárvány idején többszáz embert zárjunk egy épületbe, akkor azt hinnéd, hogy kezdünk a legszigorúbb szabályozással, még ha az hosszú távon nem is lenne fenntartható, de derüljön ki mondjuk három hét után, hogy egyáltalán így képes-e működni az iskola mint koncepció, és ha igen, akkor kísérletezhetünk a lazítással. Ehhez képest ha most valahol járvány lesz és bezár pártucat suli, azzal mit tanultunk arról, hogy lehet-e biztonságosan iskolát üzemeltetni járványban? Egészen kereken semmit, csak annyit, hogy maszk nélkül emberek rendszeresen megfertőzik egymást zárt térben lévő tömegben, amit eddig is tudtunk. 

[caketura]

Első fejezet

Avagy az előzményekről, és arról, hogy a Kéktúra minek az előjátéka

Már magam sem tudom, hány éve hallottam először a Kinizsi százasról, de azonnal és végérvényesen beleszerettem az ötletbe, hogy egyszer 24 óra leforgása alatt 100 kilométert gyalogoljak árkon-bokron át. Az volt a mániám ugyanis, hogy egy beavatási szertartást csináljak, ami átvezet a felnőttkorba, és ami után, elengedve a félelmeimet, boldog legyek (ez - ti.hogy boldog legyek, egy két és fél éven át tartó terápia után sikerült csak, de az egy másik történet). Egy egynapos gyalogtúra ideálisnak tűnt a célra, már amennyiben túlélem. 

A dolog homályba és feledésbe merült, illetve felkerült a „majd egyszer” listára.

Mígnem összejöttem a férjemmel, akit imádok, mert egy őrült (ez már hivatalos, minekutána idén ötödszörre is végigcsinálta az év legmelegebb napján a 3800 m úszást, 180 km kerékpározást és a 42,2 km futást, hogy Iron man lehessen). Mikor megemlítettem neki a Kinizsit, felcsillant a szeme és azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mégis hogy tervezem végigcsinálni majd, milyen edzéstervet követek. (Edzésterv? Hát, gondoltam én, majd az elmém végigvisz, meg előtte azért túrázok párat. De persze nézegettem edzésterveket is!)

Végül azért nem mentem végig még, mert közbejött egy csodálatos dolog: terhes lettem. 

De azért csak nem hagyott nyugodni a dolog, mert valamikor megemlítettem a férjemnek, hogy egyszer a kéktúrán is végig kéne menni. Mire ő utánanézett mindennek és iszonyúan megtetszett neki a dolog - az etapok, a helyszínek, a bélyegzés, az, hogy ki lehet számolni nagyjából, hogy mennyi idő alatt tesz meg az ember adott kilométert sík terepen vagy épp emelkedőn. 

És mire felocsúdtam, már be is szereztük a pecsételőfüzetet (mint az Apa magazinból megtudtam, pefünek becézik), a bélyegzőpárnát, és végre felhasználtam a tintát, ami szerintem legalább 15 éve megvan, beleborítottuk a nagyját. 

Annyit viccelődtünk azzal, hogy cake-túra is lehetne, ha tortát ennénk mindenhol, hogy végül kitaláltuk, hogy tényleg együnk mindenhol egy szelet tortát. Ez lesz a hab a túrán.

[therobiszilagyi]

Egészségügyi (vész)helyzet

Olvasási idő - 4.5 perc

Covid-19. 2020 talán legforróbb szava. Főleg, hogy kiérkezésemkor mindenki azon parázott, hogy mi lesz velem. Túlélem-e, nem akarok-e hazavonulni a kis kalandomról. A dolgok előrehaladtával egyre inkább úgy érzem, hogy jó döntés volt nem hazamenni. Megtévesztő lehet a kezdete ennek a bejegyzésnek, mert bár nem írtam 1 hónapja, senki nem tudja, mi is van igazán velem idekint, nem a korona vírusról szeretnék beszélni. Talán kicsit érintőlegesen, hogy hogyan is kezelik itt kint a dolgokat.

Betegség. Amíg az otthoni egészségügy kálváriájáról olvasok nagyjából óránként, addig szédülés rohamok törnek rám itt-ott. 4-5 napja random elkezdtem szédülni menet közben, felálláskor, teljesen véletlenszerű szituációkban. Nem hangzik túl komolynak, de eléggé kellemetlen érzés és mivel csak nem akart magától elmúlni, gondoltam meglátogatom a helyi orvosi rendelőt a suli előtt. 13.42-kor odaértem, rámszóltak, hogy vegyek fel maszkot, mert anélkül nem léphetek be a létesítménybe. Még szerencse, hogy pont volt nálam. Lépek oda a recepcióra, majd érzem, hogy hirtelen egy valami van a fülemben. Egy ápoló úgy érezte, hogy nem fogok meglepődni, ha a lázmérőt beletolja a bal fülembe. Szokásos kérdés, hogy jártam a külföldön, köhögök-e stb, majd ordítja befelé, hogy 36.  Elkérték az útlevelem, a diákim – sulival van valami szerződésük azt hiszem – kaptam egy 7-es sorszámot, majd mondta a nő, hogy 14:00 és menjek ahhoz az ajtóhoz. 

Vártam bő fél órát, majd 14:23-kor már mehettem is be a 7-es sorszámommal. Ilyen sebességgel én még nem találkoztam. Kezdek meggyőződni, hogy tényleg itt van a világ egyik legjobb egészségügyi rendszere és ez nem csak kitalálmány, amit hangoztatnak a tajvaniak. Beszélünk, megméri a vérnyomásom. 115 per már nem is tudom mennyi. Tudni kell, hogy én még 135 alatt nem igazán láttam a vérnyomásom. Az elmúlt egy hónap tényleg nem volt egy nagy izgalom, sok stresszel sem találkoztam, de azt nem gondoltam, hogy ilyen fiziológiai változásokon fogok végbemenni.

dr.: Kér igazolást a biztosítójának? 200 NTD a kiállítása.

Robi: Mennyit kell fizetnem egyébként?

dr.: 349. (kb. 3500Ft)

Robi: Oh, akkor köszönöm nem!

Amiben benne van már 9 szem gyógyszer, amit ilyen nagyon vicces tasakban adnak. Rá van írva, hogy mi is ez, mire való, hogy néz ki és mikor kell bevenni. Teljes varázslat. Nem, nem kellett várnom, hogy ezt összerakják, a 3 perc alatt, amíg odaértem, hogy kifizessem, már készen is volt a tasakom.

Nem tudom otthon mennyi idő lett volna ez az egész, főleg külföldiként, de biztos, hogy a mostani helyzetben nem 40 perc.

Egyébként ez a váró. Minden szoba mellett egy ilyen monitor, ahova ki van írva, hogy kik várakoznak, hogy melyik sorszám van éppen bent és ki a következő. Nem feltétlen sorban mennek a számok, ahogy észrevettem. Persze Tök GDPR, mert nem az egész név van, hanem a középső karakter ki van nullázva. (Tudni kell, hogy a kínai/tajvani nevek 3 karakterből állnak. Egyszerűség kedvéért az én nevem 李榮沛, ami 李〇沛 ként jelent meg) Az alján van egy kis kártyaolvasó, ahova be kell dugni a helyi TB kártyát és akkor tudja a doki, hogy itt vagy, tehát ha te jönnél a sorban, tényleg behív, vagy ha nem vagy itt, akkor átugor. 

Egyébként itt nincs para helyzet. Mármint az egész országra értve. Olyan mintha egy sima év lenne, némi extrával. Pl. hőkamerákkal az iskolákban, meg most már külföldieknek beutazási tilalommal. Széjé ázsiai utazások. 

[tehetetlensegem-csapdajaban]

Általános iskolás koromban verekedős voltam. Soha senki nem tudott elverni. Később sem. Aztán egyszer falura költöztünk és lett egy konfliktusom egy bűnöző cigánycsaláddal. A manus megtámadta szívbeteg anyámat az utcán, én meg hülye fejjel odamentem reklamálni. A szokásos formációba jöttek, bátyus volt az ütő ember, a húga előtte állt, hogy nem merjek ütni, az öccse meg úgy tett, mintha nyugtatni akarna de valójában lefogta a karomat, hogy ne tudjak védekezni. A kurva félreugrott, a bátyuska ütött, én meg azt se tudtam ki vagyok. Nem tudom hányszor talált el. Amikor kitisztult a kép, a kurva épp a bátyja elé ugrott újra. Én pedig be voltam sokkolva. Érted? Addigi életemben senkinek esélye se volt úgy megütni, hogy abból ilyen komoly legyen. A kabátom csatak vér volt. Én pedig csak nyomtam a dumát, hogy ha anyám közelébe megy megbánja... valahogy nem jutott eszembe felmelni a kezem vagy valami.

Még kétszer ezt eljátszották, de a harmadiknál valahonnan a kisagyamból előtört valami és előre rúgtam egy nagyot. Sajnos csak a kurvát találtam el, amitől a két fiú begőzölt. Viszont én is, persze csak annyira, hogy most legalább elhajolgattam, meg védekeztem, végül az idősebb földre vitt és tarkómat ütötte.... azt üvöltötte, hogy megöl.

Aztán felálltam és hátradobtam őt is. Meglepődött. Én pedig véres orral és szájjal fröcsögtem: “Megölsz? Csak rajta te rohadék, ��gyse vesztek semmit. Téged meg seggbebasznak a börtönben. De ha túlélem valahogy, neked annyi, meg az egész családodnak is. Itt csak neked van vesztenivalód te faszfej.” Ezen annyira meglepődött, hogy nem ütött tovább. A szembeszomszédja, aki szintén cigány és a rokona volt, mondta neki, hogy most már elég lesz. Én még annyit mondtam, hogy mostantól ne is köszönjön anyámnak, de hozzá se szóljon. Aztán véresen, törött orral és vérző szájjal hazamentem. Lemosakodtam és lefeküdtem aludni. 

Ha most mekérdezné valaki, hogy ez rossz élmény volt-e - igazából nem. Szerintem mindenkinek át kéne élnie egyszer, hogy alaposan elverik. Megértettem a határaimat és azt is, hogy egyszerűen életképtelen vagyok. Remek lecke volt.

[pegerg-blog]

Meghalni többször is lehet?!

Meghalni többször is lehet!? 

Cuzco, Peru 2019.11.05. 

Eljött a nap amire senki nem tud felkészülni. Senki nem tud felkészülni a halálra. Reggel 9:00-re reggeli után elmentünk a Sámán Shop-ba a Vulcani Water (fosatóvíz) elfogyasztása céljából. Meg kellett inni a boltban 6x0.5 l sós vízet (mintha, tenger víz lett volna). Kőkemény hasmenést produkált, de kipucolódtam. Eléggé kivette belőlem az erőt, elég gyenge voltam. Lassan eljött a pillanat. Tusolás után Gyurival, váltóruhával és vízzel elindultunk halálom átélésére. A Vulcanic Water megivásánál még találkoztunk egy angol párral (Debie és Mark), akik az esti szeánszon szintén életükben először vesznek részt. 17:30-ra megérkeztünka a tetőri, bádoglemezzel fedett helységbe. Átvettem a játszós ruhámat. A berendezett szertartás helyén ott volt Debie, Mark egy lengyel csaj, Gyuri (aki nem ivott, csak elkísért) és én. Két sámán vezette a szertartást, az egyik Iquitos-ból, 58 éves, kicsit egós, de látszott, hogy tapasztalt, a másik csöndesebb, cukibb, 52 éves. Megkérdezték, hogy első alkalom-e, ill. hogy mit szeretnénk kapni a szertartástól? Mark valamilyen hányás fóbiát szeretett volna leküzdeni, Debie az anorexiát (nem is volt vékony), én a mokkát (spangli, dzsolya, marcsi). 

Ezt követően előkerült a két literes PET palack sárra, növénykével. Közben a lenti szobában felújítottak és flexeltek. Elképesztő módon zavart és azon gondolkoztam, hogy de kár, hogy nem az erdőbe mentem (50 dollárral drágább volt), de bíztam benne, hogy abbahagyják. Féltem, hogy egy flex fog velem végezni a szertartás alatt. Az lett volna a tüzes pokol (így is az volt). 

Aztán abbamaradt hála Istennek. Megkaptuk a fél-fél pohár medicinát. Rosszabbra számítottam, de így is nagyon keserű, szénsavas, sűrű sár volt. Lehúztam és vártunk 20-25 percet. A sámánok azt mondták, hogy ha ennyi időn belül nem hat, akkor igyunk még. Ez jelentheti azt, hogy egy kicsit intoxikált a szervezetünk. Nekem nem hatott ... :) úgyhogy még egy fél pohárral, ittam. Mark elkezdett hányni, körfűrész a háttérben.. még. Sötétség, sámánák mormolták, hogy pura, pura medicina. 

Tényleg az. Kb. 20 perccel a második ivást követően elkezdődött a purgatorium. Elkezdtem meghalni (nemtudom, hogyan, de nem is ez a lényag). Elképesztő magány és félelem tör az emberre. Mindenki egyedül hal meg és egyedül születik. Ott voltam a fogantatásomkor és a temetésemen, ami nem volt annyira vízuális, mint inkább érzések. Ha nagyon akartam volna, végigtudtam volna nézni, ahogy szétbomlik a testem. Tudtam, hogy az EGO okozza minden szenvedésünket és a legerősebb ragaszkodásunk az élethez való ragaszkodás. Ha ezt a félelmet elengedi az ember, akkor megtalálja örök nyugalmát. Könnyű azt mondani..... Az emberiség legnagyobb közös, kollektív hazugsága (tisztelet a kivételeknek), a halállal való szembe nem nézés. Úgy gondoljuk, hogy körülöttünk mindenki meghalhat, csak mi nem. Pedig nagyon is de! Megfogunk halni, amit ha szívből elfogaunk, akkor minden ragaszkodástól megszabadulunk. Ez a szabadság! 

Mark a háttérben felerősítette bennem ezt az érzést. Ő hangosan haldoklott (azthiszem fuldokolhatott), segítségért könyörgött. Soha nem hallottam embert így segítségért kiálltani: “ I need help.. Please, I require help! I’m going to die! Az ego hal meg, az Önvaló nem tud. Egy pillanatra az fordult meg haldoklásom közben a fejeben, hogy segítek neki, de megmozdulni nem tudtam, beszélni nem tudtam, másrészt a legjobban azzal segítek, ha hagyom megtapasztalni ezt az iszonyatos élményt. 

Aztán pisilni kellett. Eléggé... Arra nem volt erőm, hogy kinyissam a szemem vagy annit mondja, hogy “ahh...”, úgyhogy eldöntöttem, hogy bepisálok. Csodálatos érzés volt elengedni, bepisilni és elengedni azt a szégyen érzetet, amit egy felnőtt ilyenkor érezhet. Mert minden mindegy. De minden! Megszületünk és elpusztulunk. Ez az élet. És ha ezt elfogadjuk, akkor minden félelmünktől, ragaszkodásunktól megszabadulunk. 

By the way... ragaszkodás! Megfogadtam, hogy ha ezt a purgatoriumot túlélem, akkor : 

1) Soha nem fogok mokkázni

2) Soha nem fogok cigizni 

3) Egészségesen étkezem (húst alig, vagy egyáltalán nem fogok enni, sok gyümölcslevet) 

4) Minden nap meditálok 

5) Sportolok 

... és ha mindezt betartom, akkor megérdemlek egy Kia Optimát :) 

Az élet csodálatos! Alig vártam, hogy teljen az idő és ezeket a fogadalmakat elkezdem megvalósítani. Az gondolkoztam, hogy mit csináljak a mokkával? Hova dobjam? Aztán rájöttem, hogy minden a helyére. A helyére kell tenni. A papírt a WC-be, a mokkát a Pacha Mamának (Földanya) a földbe. Azt éreztem, hogy dolgom van még, nagyon sok, most nem halhatok meg. Szüleimre, Tesómra, barátaimra gondoltam, és hogy mennyi embernek vagyok fontos, ők meg persze nekem. 

Amikor nagyon máshol jártam, odadúgtam a lábamat a Gyurihoz, Ő volt a fix pont. Csodálatos érzés volt átérezni, a szeretét, ahogy maszírozta a lában. Nagyon jó volt, hogy ott van, többször meg is köszöntem. 

Az idő megszűnt, a hangok Help... need help, mindenhonnan jöttek. 

Így utólak viccesnek tűnik, hogy amikor Mark azt mondta, hogy “ I require help” (”Követelem a segítséget”), akkor az olyan, amikor az ember tényleg meghal, mintha kiállna egy mezőre és azt mondaná, hogy “ Követelem, hogy itt leszálljon egy Boing 747-es és elvigyen Londonba!” De még ennek is nagyobb esélye van, hogy bekövetkezik, mint annak, hogy ha a JóIsten tényleg úgy dönt, hogy eljött a pillanat, akkor tényleg nincs mit tenni. Az EGO mondja, hogy “I require”. Gondolatban azt mondtam Mark-nak, hátha segítek neki: “ Engedd el! Jobb lesz!” 

Az idő előhaladtával csendesedett a purgatórium, pisámba feküdtem és azon gondolkoztam, hogy van-e erőm lecserélni a ruhámat. De nincs. Semmi erőm. Ezt elfogadva kicsi vízet tudtam inni, a szám cserepes volt. Láttam az alagút végét, egyre jobban tudtam, hogy vége lesz. 

De a legfontosabb. Emlékezni! Az egész ezért történt, hogy emlékezzünk a halálra és ezáltaz az ÉLETRE! Mert egy csoda! Csak a szeretet, a feltétel nélküli szeretet létezik! Nincs más törvény! Ezt mélyen legbelelül tudtam, de átélni.... az más. Nincs más út. Minden más illúzió! Emlékezni kell arra is, hogy Isten adta egészségem törékeny és nincs különbség eldobni egy szemetet, vagy beleönteni az olajat a tengerbe, vagy kivágni fákat, erdőkőket felgyújtani és aközött, hogy elszívsz egy cigit. Mert egy és ugyanazt rombolod! Egy van! Nincs különbség köztem és a külvilág között. Én vagyok a központ és mindenki egy központ. Az élet egy csoda és embernek lenni a legnagyobb lehetőség arra, hogy ezt felismerjük. (A magyar nyelvben a “micsoda”, “kicsoda” kifejezi ezt a mélységet) 

Lassan csitult a purgatórium, csendesedett mindenki. Feloltották a lámpát. Egy nő Sámán jött be, Julia-nak hívták, akinek megörültem, mert csodálatos dolog a női energia. Tényleg annyira hiányzik a világunkból a női rezgés. Sajnos a nők is férfiként rezegnek sok esetben, egyre több Ego-val, de egy igazi, tiszta, női energia az odaadó, figyelmes, önmegadó a jó értelemben. Julia Mark-hoz ment először, mert ő volt a legszarabbul. Agua Floridát (frissítő alkoholos tinktúra, magaslati betegségre is használják) tett az arcára, meg tollakkal legyezte. Aztán sorjába végigment rajtunk, elhesegette a rossz szellemeket. Kis erőt éreztem magamban, hogy felkelljek, úgyhogy felkelltem és átöltöztem a száraz ruhába, lementem pisilni. Julia aranyos volt, lekísért. Aztmondta, hogy erős vagyok. Ez nagyon jól esett és tényleg erős vagyok. Ezt az erőt kell megtartanom, hogy onmagammal szemben legyek a legszigorúbb. 

Isteni volt száraz ruhába visszabújni. Csendesedett minden, Mark egy-egy “Help”-je és öklendezése szakította félbe a sötétséget. Gyuri mondta, hogy lassan menjünk. Öt percet kértem még, aztán erőt vettem magamon. Vége! Éelk! Csoda! Elköszöntem a sámánoktól, megköszöntem a segítséget, aztán fogtunk egy taxit és hazajöttünk. Este 11:30. 

Zsolt csodálatosan velem, velünk volt lélekben, a konyhapadlón aludt egy matracon körbe szertartásos kellékek. Élek Zsolt, nagyon szeretlek! Megöleltük egymást és bezuhantam az ágyba. Sokáig nem tudtam elaludni, volt mit feldolgoznom. Pirkadatkor elaludtam. 

Reggel Gyurival beszélgettünk az élményekről, az egészet szertartás hangját felvette telefonra, de ezt nem akartam meghallgatni. Zsolttal megöleltük egymás, nagyon erősen, isteni érzés. Ez a törvény. A feltétel nélküli szeretet. 

Köszönöm a JóIstennek, hogy megteremtette ezt a csodálatos növénykét, ezt a medicinát, ami megmutatja legősibb félelmünket a haláltól való félelmet és ezáltal rámutat az ÉLET, EGÉSZSÉG, SZERETET EGYEDÜLI ÉRTÉKEIRE! 

Köszönök mindent! Nagyon szeretek Mindenkit! 

[egy-senki-a-pokolbol]

“Túlélem persze, hisz eddig is ment csak most is kell az a bizonyos idő.”

[restinpeacemyangel]

Elkezdtem gépelni  Szofi 3. fejezetét wattpadra ahol az eddigiek  elérhetőek viszont az elmúlt 1 hetem borzalmas volt.  Jelen pillanatban is elég nehéz lelkiállapotban vagyok. Gépeltem egy kisebb részt mentettem.. majd később mikor kicsit összeszedtem magam folytattam újabb kisebb résszel.. mentettem.. és így tovább. Megfordult a fejemben hogy pont én akarok segíteni másoknak a könyvemmel így. Hát persze.. csak is. Majd volt egy kedves barátom, aki felnyitotta a szememet. Hogy nekem igen is ez a feladatom. És az hogy   túlélem ezeket a nehéz időszakokat a bizonyítéka. Belegondolva  talán igaza van. Hiszen Szofi egy lélektani dráma. Az érzések vannak központban. Esély van arra hogy  az olvasó választ talál saját érzéseivel kapcsolatban. Kétely már nincs bennem ezzel az egésszel kapcsolatban.Hiszek abban hogy segíthetek. Akár  csak 1 embernek is.

[csodalampasomniavero]

Jochanan gondolatai a sötétlő erdőben - a ti szavaitokkal

"Nem gondoltam volna, hogy egyedül maradok egy sötét erdőben, amikor anyáék kijelentették, hogy megyünk kirándulni. Sötét van és hűvös. Meg persze éhes is vagyok, alig ettem ma valamit. És mi ez a hang? Jaj ne! Ugye nem farkasok? De azok voltak. Avadasparkban ilyen hangjuk volt. Merlin mondta nekem, hogy ezek farkasvonyítások. A Somniavero a táskámban maradt, az a finom csoki mellett. Hogy tudnék most hazajutni? Megvan! A kis angyalka talán tud segíteni.”

"Anya, apa, többiek, hol vagytok? Egyedül maradtam! Segítség! – A kisfiú zokogni kezdett. De aztán eszébe jutottak a családjával töltött percek. Édesanyja féltve óvta a múlttól, hogy ne változtassa meg a jövőt, de megszegte. Egy pillanatban eszébe jutott az angyal, aki segített neki, hogy hol tud hazajutni. De a somniavero a táskájában volt, amit elküldött dr. Paulus a laborba. Így elindult a laborba. Tudta, hogy van hazaút. A galileo segítségével elindult.”

"Ott maradtam egyedül, vajon mi lesz velem. Visszajönnek értem. Vajon túlélem itt egyedül. Mit fogok enni. Hol lesz a következő kapu, hogy jutok oda. Ki fog segíteni . De legalább velem van a lézerkésem, és meg tudom nézni. Olyan álmos és éhes vagyok. Milyen hideg van. Vajon hoznak nekem is somniaverót, hazaértek a szüleim. Remek, elkezdett esni, na, még ez hiányzott nekem. Na, ide a barlanghoz letelepedek.”

"Jochanan egyszercsak újra a kapu alatt találta magát. Elkezdett sírni. Később útnak indult, mert szörnyen éhes volt. Az erdőben talált egy elhagyatott háborús fegyverraktárt. A raktárban volt egy régi leveskonzerv. Lézerbicskával kinyitotta és beleevett. Nagy elkeseredésében, bánatában nem érdekelte az sem, hogy hús van benne. Azonban mikor megkóstolta, úgy döntött, annyira nem éhes, hogy azt megegye. Egyedül kuporgott, és azon elmélkedett, hogy vajon visszajönnek-e érte a szülei, és vajon az anyukájának sikerült-e visszamenni az időbe, mert adott neki a somniaverójából.”

[sohavagymegmindig]

Értem. Tehát a szünet az egyfajta próba szakítás. És kurvára úgy tűnik, neked nem hiányzom. Oké. Jól esik. Persze. Túlélem.

[nemzetinet]

Szép és emberi...

Jó érzés, hogy mindkettő a barátom. Elmennék velük a háborúba, és nem félnék hátat fordítani egyiknek sem. Ritka ez manapság…

Kötcsei kultúrarc, avagy korán kelni kell, nem ítélni

Ókovács Szilveszter

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/89. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Természetesen most sem direkt politizálás, amit írok, nekem az nem kenyerem. De most a lényegről írnék valamit, a csodálatosan pörgő „kultúrharc” tematikában, amely nyár óta minden innen és onnan működő publicistának automatikusan szállítja a témákat, noha tényszerűleg semmi nem történt. A kritika kritikájának kritikáját kritizálni kényelmes dolog, és kellően távolra helyez attól a szöszmötölő elfoglaltságtól, hogy meg is kelljen nézni azt a műalkotást, ahol a forgószél epicentruma lehetett.

És a honi újságírásnak az is szép vonása – igen, a szerzőinek is! –, hogy gyakran ítél első benyomásra. Tudom, a marketingiskolákban az az alapmondat, hogy első benyomást másodszorra már nem szerezhetünk, de a világ messze nem olyan egyszerű, hogy a fogalmazás WD40-eit, univerzális nyelvi megnyilvánulásait bármire sikerrel alkalmazzuk. Biztos még sok fordulatot tartogat az Opera ügye is (elég sok mindenkinek szúrja a szemét több komoly fejlesztésünk, vagy az is, hogy európai első vonalat csak az egyetemlegesen, évtizedek óta lerobbanni hagyott infrastruktúra felépítése és a működési költések növelése mellett érhetünk el. Ezeket néha egyszerűbb nem érteni, mint elismerni). Ha az a nevezetes első benyomás a külsőre épít, értem ide akár a hanglejtést, vagy a metakommunikáció bármely elemét, megette a fene – mert alaposan átveri az ítélethozót, és természetesen igazságtalanul leértékeli a szóban forgó embertársat. Mondok egy példát, jó? Kultúr(h)arcra is, első benyomásra is.

Németh Szilárd ma is Kötcsén keveri a kondért, civilben amúgy a honvédelem államtitkára. Nem bánik vele kesztyűs kézzel a független (leánykori nevén: baloldali) sajtó. Idemásolom legutóbbi kötcsei beszélgetésünket, amelyre ugyan engedélyt nem kértem tőle, de a dialógus megmagyarázza, miért hozom mégis le, és miért éppen itt.

Három nagyobb gyermekünkkel araszolunk a sorban, persze, (miattam) késve, minden elfogyott már. Szilárd a kondér aljáról tunkol fel még ezt-azt, de nekünk már abból se marad.

„– Miért nem előbb jöttetek? Egy operaházas embernek járna a legfinomabb koszt” – így Szilárd. „– Házas, meg operaházas” – poénkodom én, mert szóvicc nélkül nincs élet. „– Mindegy, nekünk úgyis ott van a valaha létezett séfek legnagyobbika, Rossini” – teszem hozzá, mert mindig fitogtatni kell valamit, ez egy hülye belső kényszer.

„– Szeretem Rossinit” – válaszolja Szilárd, és bennem, aki őt szinte egyáltalán nem is ismerem, felüti hetyke fejét a kisördög. „– Mmm, tényleg? És mit kedvelsz leginkább Rossinitől?” És várom a feleletet. Sajnos, itt nem lehet Köchel-jegyzékszámokat kérdezni, mint Mozartnál, vagy a BWV-ket, mint Bach esetében. Szilárd felnéz a kondér aljáról: „– Például a nyitányait. Azok nagyon jók.” Nos, eljött az én időm, a felülkerekedésé. „– Aha, az én kedvencem a Signor Bruschino nyitánya.” (A darabot sose játsszuk, senki se, teljesen feledésbe merült, csak a nyitánya megy néha koncerteken, de az is iszonyú ritkán. Ebbe jól beleválasztottam!) Szilárd egyelőre állja a sarat: „– Ja, igen, az nagyon vidám, szeretem én is.” És most a művelt operaigazgató beviszi a KO-t jelentő ütést a sajtóban mindenféle tudatlan, porcelánbolti elefántnak beállított képviselőnek: „– Igen? És arra emlékszel, melyik az a különleges hangszer, amely soha más Rossini-műben nem szerepel, csak ebben a nyitányban?!”

Sajnos, most le fog zárulni a beszélgetésünk, én nyilván soha nem fogom megkóstolni Németh Szilárd legendás pincepörköltjét, de úgyis nagy fogyásban vagyok, majd túlélem valahogy. Ő meg talán megjegyzi, hogy ehhez a zene nevű dologhoz, meg az operához mi értünk, zenészek, és nem ő. Szilárd viszont vigyorog, és hozza a választ: „– Nem igazán hangszer az, hanem kopogás egy ajtón.” És tényleg. Én koppantam.

Az eset tanulságai könnyen levonhatók, ma pedig lejöttünk Kötcsére, és megnézzük, hogy az ócska szívatási próbálkozás után marad-e bármi Németh Szilárd kondérjában nekünk. De hogy miért lett ő is számomra abszolút kultúrarc, most már Néném ugyanúgy értheti.

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá”

Szilveszter

2018. szeptember 8. Kötcse, parkoló

Forrás: Origo.hu

Szép és emberi… a Nemzeti.net-en jelent meg,

[confessionsofadandelion-blog]

Hát, voltam délelőtt vezetni, aztán a szemészeten, R meg reggel elment reggel bringázni. Aztán délben hívtam, hogy fel tud-e jönni értem a kórházba, eléggé kivagyok a melegtől, meg be van csípődve a bal oldalam és nem tudok gyalogolni, meg ez a kurva fulladás… mondta, hogy királyréten van, hívjak taxit. Szóval, kimentem, de nem volt kint taxi, én meg bepánikoltam, hogy nincs taxi, persze hívni eszembe sem jutott. Aztán hívtam őt, hogy nincs taxi, erre lecsesz, hogy hívjak…. aztán kértem, hogy ha úgyis kint van, hozzon nekem palacsintát, mondta oké, majd egy óra múlva jön. Aztán hívott ittasan, 2 óra múlva, hogy goffrit hoz és már 20 perce erre vár…. aztán haza jött, leordított, hogy nekem van kajám, neki meg nincs, mert én sosem főzök (de mióta itthon vagyok a babszobát próbáltam kipakolni egyedül) és én semmi nem csinálok, nem takarítok stb. És aztán úgy elfajult minden, hogy én úgysem fogok tudni gondoskodni a gyerekről sem és ha megszülöm, mindent elkövet, hogy nála helyezzék el, én meg takarodjak innen…. stb. Mert én mondtam, hogy nem szeretem őt és nem akarok vele élni, de nem tudok hova menni, de a gyerekemet nem adom. És ő azzal jött, hogy egy drogosnak nem ítélik. Ha nekem az orvosom felír nyugtatót, mikor nem vagyok terhes ( és még csak nem is szedem esténként), akkor miért lennék drogos? Félek, hogy hova megyünk. Tudom, hogy kibékülünk, de én tényleg nem szeretem már. Én nem akarok még egy ilyen cirkuszt és valóban nem akarok neki főzni se, semmit….

És szarul esik, mert nem bírom fizikálisan és azt mondja mindig azzal jövök, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, de tényleg feküdnöm kéne, ráadásul most mértem a vérnyomásom és 156 volt. A pulzusom 155. De azzal jön, hogy én előtte sem csináltam semmit. A héten is 2x főztem, meg mindig rendet rakok, nem értem... Tulajdonképpen, nem azért vagyok ki, mert szétmegyünk vagy sem, hanem, hogy mi lesz a jövőben, hogy nevelem fel a gyereket, ha egyáltalán nem veszi el, mert egy aljas rohadék. Most is elkapcsoltam a tv-t,erre leugat, hogy 'mi van már, nem nyomkodod a telefonod? ' és mekkora szemét, önző vagyok, hogy elkapcsolom ( mert ilyenkor mindig együtt nézzük a legyen ön is milliomost) és közölte, hogy ha ennyire unatkozom, menjek ki sikáljam fel a teraszt, ahol volt még egy kis liba kaki. Szóval, 4 kézláb sikáltam, nikor kijön, hogy én mennyire egy gusztustalan nő vagyok, mert a hűtőben megromlott a dinnye, és hogy képzelem, hogy azzal jövök, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, mikor ilyeneket csinálok és undorodik tőlem. És azért fáj a derekam, mert nem csinálok semmit, mikor más eljár terhes tornára és azért ilyen szar a szervezetem, mert terhesség előtt diabulimiáztam.... És hogy ő százszor különb nálam és szégyen, hogy egy ilyen nővel kell lennie. És mióta terhes vagy, csak süllyedek lefele.... ebben persze igaza van. Szeretnék meghalni, de félek, hogy Kamillának baja lesz én meg túlélem... és azt sosem bocsájtanám meg magamnak. Néha elképedek, hogy tud két ember idáig eljutni, akik valaha, állítólag szerették egymást... Az is eszembe jut, vajon tényleg ezeket mondta, vagy csak a terhességi hormonok tréfálnak meg vagy megint a BPD. Nem tudom. Mindenesetre nem akarok felkelni reggel. Nem akarok itt lenni. És nem akarom többet látni.