#szerintem erről már írtam egyszer | Explore Tumblr posts and blogs

aranysziv · 2 years ago

Text

énekes madarak. cseresznyevirág szirmok. tavaszi esték. eső illatú hajnalok. tengerkék szemek. bűnös, barna szemek. méregzöld szemek. japán selyem. art deco. finom füst. a hold fénye. összefonódott ujjak. és hogy mivel kéri a kávéját? hát velem.

elterelte a figyelmemet, és amikor a monitor elsötétült, az államnál fogva oda irányította finoman a tekintetemet. pár másodperc után bevillant egy kép, amin én voltam, az egyik fotó, amit ő készített rólam korábban. aztán bevillant egy újabb kép, újra rólam, de mégse akartam hinni a szememnek. ott ültem az ölében, a kanapén voltunk, és csak néztem a számítógép felé, meg sem szólaltam. mind azok a képek voltak, ez volt a képernyőkímélője, ahogy folyamatosan úsztak be a fotók. ránéztem, ő mosolygott. azt kérdezte tőlem, hogy tetszik-e, én meg visszakérdeztem, hogy de miért én. azt mondta, hogy szeret rám nézni, meg rám gondolni. olyan könnyedén mondta, mintha nem lett volna súlya a szavaknak, pedig bennem voltak.

ez még akkor volt, amikor titok volt minden. nem sokkal ezután, egyik hétvégén áthívott engem és pár barátot ebédelni. mikor megérkeztünk, megmutatta a munkáit, amin épp akkor dolgozott, aztán leültünk a megterített étkezőben. órák is teltek el, mire mindent megettünk, isteni volt, és nagyon jót beszélgettünk közben, igazán klasszul sikerült az egész. utána visszamentünk a nappaliba, tett egy kis halk zenét és folytatódott a szieszta. egyszer csak a monitor elsötétült, és hát, a szívem azonnal hevesebben kezdett el dobogni, mert abban a pillanatban eszembe jutott, hogy milyen képek fognak nemcsak a mi, de a többiek szeme elé is tárulni. rámeredtem, a szemeim szinte szórták az SOS jelzéseket, de szerencsére időben kapcsolt. mire az első kép beúszhatott volna, rögtön az íróasztal elé állt, így senki nem láthatta azt, ami csak a miénk volt. emlékszem mekkorát sóhajtottam, és nevettünk, a többiek meg nem értették, hogy mi történt. valahogy sikerült kimagyaráznunk magunkat, bár biztosan gyanúsak lehettünk nekik.

ez az emlék volt az eszemben, ahogy mesélt a napjáról. a talpam a combján pihent, én félig feküdtem mellette, de nem bánta. beszéd közben egy darabig csak simogatta, majd meg is masszírozta, én pedig a kezét figyeltem és hallgattam, amit mondott - még ha gondolatban máshol is jártam. már egész sok idő telt el azóta, néha úgy meglepődök ezen. hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem és csak élveztem az érintését, a hangját. szerintem mosolyogtam is. ez most így jó - ez dobogott bennem. végig simította a kezét vádlimon, egészen a térdhajlatomon át a combomig, felhúzta magát és odabújt hozzám, én pedig megöleltem. ez tényleg olyan szép. és tiszta. és egyszerű. a szomszédok néha nem feltétlenül gondolhatják ezt mondjuk, lehet utálnak is minket sokszor, de nekünk attól még nagyon is az.

a kapcsolatok akkor működnek, ha az emberek azt szeretnék, hogy működjenek. nem kell ezt bonyolítani. sokszor összekuszálom belül az érzéseket, és igazából saját magamnak nehezítek meg helyzeteket, amik valójában nagyon is könnyűek. de próbálok erről leszokni. sokszor meg nincs mit tenni, tényleg a szívem hívó szava az, amivel olykor nem bír el a test vagy az ész. erről már írtam is. sokszor. de ezek a pillanatok, amikor hiányzik nekem, azon a tényen soha nem fognak változtatni, hogy el kellett egymást engednünk. és most nagyon hálás vagyok ezért. ami van. szerencsés vagyok, tudom jól. nagyon féltem attól, hogy olyanná válok, mint ő, ezt mondtam akkoriban folyton a pszichológusnak is, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. szörnyeteg. hogy úgy akarok gyógyulni, hogy ne váljak azzá közben. és az elején nem értette. tudtam, hogy nem érti, láttam rajta. ugyanaz volt, mint szokott lenni, ő is más nyelvet beszél, és fogalma sem volt, hogy értettem ezt. aztán idővel, amikor egyre több mindent elmeséltem, akkor szép lassan megértette. sokat beszéltünk erről, talán a legtöbbet. és már nem félek. mert ha egyszer meglenne a lehetőségem úgy bánni vele, ahogy ő bánt velem, én azonnal sarkonfordulnék. egy szó nélkül elsétálnék. efelől semmi kétségem. és tudom, hogy honnan jövök. hogy ez mekkora út volt, hogy ide eljussak. hogy kimondhatom: nem félek. és biztos vagyok. jó érzés. nagyon jó.

nagyon sok oka volt arra, hogy maradjon, de ő mégis elment. újra és újra. nekem nagyon sok okom volt elmenni, mégis maradtam. mindig. nem tudom, hogy miért gondoltam azt akkoriban, hogy máson, hogy azon van a hangsúly, hogy "de visszajött". mintha számított volna. mintha bármi más lett volna tőle. mintha ő más lett volna tőle. miközben ugyanúgy elvett belőlem. újra és újra. minden egyes otthagyással. és kár volt. és van különbség. nagyon nagy különbség.

láttam egy balesetet. konkrétan mellettem történt, ahogy sétáltam haza éjszaka az edzőteremből. egy kocsi elhajtott egy motoros mellett, ketten ültek rajta, és elsodorta őket - nyilván, az autós seggfej volt és tovább ment. a motorosok leestek a villamos sínekre, még csúsztak is, azóta is hallom, ahogy a vas megkondult, majd a csúszás miatt az a fura, süvítő hang töltötte meg az utcát. és a villamos jött, nagyon gyorsan jött, épp velem szemben, és minden másodperc számított, én nem is gondolkoztam, csak lerohantam az úttestre a kocsik elé integetni a sofőrnek, hogy álljon meg, azonnal álljon meg. fékezett, amennyire csak tudott, és pár méterrel a motorosok mögött meg tudott állni. odarohantam utána hozzájuk, hogy jól vannak-e, nagyon hülyén estek, félig rájuk a motor, és alatta voltak, félig nem, próbáltam felemelni róluk, de csak segítséggel sikerült, túl nehéz volt. felhúztuk őket is, addigra páran odajöttek, és négyen toltuk le a sínekről a motort, és segítettünk nekik a járdára menni. kisebb sérülésekkel megúszták, de lehetett volna sokkal nagyobb bajuk is. az eséstől is és a villamos miatt is. amikor elmeséltem neki, hogy mi sokkolt ennyire, nem azon aggódott, hogy vajon a motorosok jól vannak-e, hanem hogy akár én is megsérülhettem volna. kiszaladtam a kocsik elé, az úttestre, és tudja, hogy ez a lélekjelenlét volt, hogy cselekedni akartam, nem számított semmi, és hogy ki tudja, hogy a villamos az éjszaka közepén meglátta-e volna őket időben, hogy ott fekszenek a síneken, de ilyet soha többé ne csináljak, ezt mondta. odahúzott magához. értem aggódott. annyira idegen volt ez. ahogy ölelt, ezen kattogtam, hogy ez meg mit jelent, én most mit érzek. annyira sokkolt a baleset is, ez is, hogy össze voltam zavarodva. szorosan fogott, szinte ő tartott, és egyszer csak úgy éreztem, hogy elengedhetem magam. nincs több baj.

sok minden van bennem. sok mindenki. sokféle. sokszor. álmodok is mindenfélét. néha olyan nyelveken beszélek bennük, amit nem is értek. erre azért nehéz válaszokat találni. vagyis hát leginkább időigényes. de most kérem a kókuszreszeléket és az áfonyát, hogy még szebb legyen. egy darabig úgyis ez lesz az utolsó. nincs mit mondanom. de majd lesz.

0 notes

voros-zaj · 4 years ago

Text

rendszerkritika és egyéni döntések/felelősség

erről a témáról, hogy ki mitől hiteles baloldali (vagy feminista) már korábban is írtam, pontosabban csak arról, hogy ez szerintem is fontos kérdés, és sajnos kevés szó esik róla baloldalon, de most GM cipője kapcsán újra előkerült a téma, szóval pár gondolat: - eleve nem értem, miért ne lehetne felvetni ezt a kérdést, és miért ne kéne komolyan venni azt a kritikát, hogy aki antikapitalista, az miért használ, fogyaszt luxustermékeket. mert nem olyan termékekről van szó, ami mondjuk a megélhetéséhez, munkájához feltétlenül szükségesek, hanem olyanokról, amik nem azok, amikből lenne olcsóbb, ugyanolyan jó minőségű változat is. és miért ne kéne egy antikapitalista szemléletű embernek arra törekednie, hogy ezeket válassza? szóval GM-nak nincs igaza, bizonyos kérdésekben igenis van választási lehetősége az emberek igen nagy részének, még a kapitalizmuson belül is (amiben ugye mindenki kénytelen élni többé-kevésbé). és ugyanez vonatkozik a környezetvédelemre és a feminizmusra is. ha van választási lehetőségünk (márpedig sok esetben van), akkor miért ne kéne arra törekedni, hogy a kevésbé környezetszennyező és a kevésbé antifeminista döntést hozzuk? és miért ne kéne erről beszélni? mert feminizmus és környezetvédelem témában is ugyanezt látom: hogy a rendszerkritikus irány azt állítja, hogy azzal, hogy az egyéni döntésekre helyezzük a hangsúlyt, eltereljük a figyelmet a rendszerszintű problémákról és kérdésekről, és a problémák valódi felelőseiről: a multicégek és a politikai hatalom, érdekek összefonódásairól stbstb. és hogy nem az egyéni döntések megváltoztatása, tudatossága a megoldás kulcsa, hanem rávilágítani ezekre az összefüggésekre, és az egész rendszert kell megváltoztatni. igen ám, de - hogyan? hogy fog a rendszer változni az egyéni döntések, szemlélet változása nélkül? szóval az oké, hogy feltárjuk a rendszer összes hibáját, az összefüggéseket stb, és ezt 30 oldalon keresztül elemezzük annak a 10 embernek, aki ezt végigolvassa az országban, de EZ az kizárólag, ami a megoldás felé visz? miért nem lehet végre arról is beszélni meg írni, hogy mit tehet az egyszerű (nem is feltétlen értelmiségi) ember, akinek "nem tetszik a rendszer"? mit tehet annak érdekében, hogy változás legyen - rendszerszinten? azon túl, hogy 4 évente elmegy szavazni a legkevésbé károsnak, leginkább baloldalinak és feministának tűnő pártra. (nem mintha tudnék ilyet mondani, az meg a másik.) szóval én ezt a diskurzust meg egyáltalán felvetést hiányolom leginkább a rendszerkritikus baloldalon, hogy kritika az van, de megoldási javaslat az nemigen. illetve ha az egyszerű ember úgy dönt, hogy akkor mostantól megpróbál változtatni az életén és "baloldali" elvek mentén döntéseket hozni, akkor arra az a válasz, hogy dehát ez nem egyéni döntéseken múlik, szóval tulajdonképpen felesleges bármin is változtatnia... - tehát most ott tartunk, hogy egy feminista nyugodtan lehet rendszerkritikus talpig sminkben, magassarkúban, mert úgysem ezen múlik semmi. egy antikapitalista nyugodtan vehet magának túlárazott luxustermékeket, mert nem ezen múlik semmi, és folytathatnám. kérdés viszont, hogy hol a határ? pl. ezen logika mentén nyugodtan lehet egy rendszerkritikus feminista is "önkéntes szexmunkás", hiszen az is csak egy döntés, ami amúgy fenntartja azt a rendszert, ami ellen az illető elvileg kiáll (elméletben), dehát egymaga úgysem tudja megdönteni a rendszert, akkor miért ne..... szóval nem értem, miért ne kellene az elméletet és a gyakorlatot legalább MINIMÁLIS szinten összhangba hozni, és erre törekedni. miért ne lehetne ezt anélkül megtenni, hogy elveszne a fókusz a rendszerszintű változtatás igényéről? mert - hogy fog megváltozni a rendszer, ha nincsen az egyéni szemléletben (és életmódokban) változás? egyszer csak arra ébrednek a nagytőkések meg a politikusok, hogy jaj, én mától baloldali meg feminista vagyok, szétosztom a vagyonom és ezentúl baloldali elvek mentén politizálok? vagy hogy? tényleg nem értem, hogy mik az ehhez vezető konkrét lépések a fenti módon gondolkozó rendszerkritikus baloldal szerint.

persze lehet várni erre a csodára is, de szerintem az emberek szemléletformálása és az egyéni döntéseikről szóló kritika / párbeszéd nélkül ez nem lehetséges a gyakorlatban. ja meg egyébként a politizálás is egyéni döntések sorozatából áll, onnan kezdve, hogy egyáltalán érdekel-e a politika, elmegyek-e a szavazni, arról nem is beszélve, hogy melyik pártra szavazok. vagy hogy épp indulok-e jelöltként egy választáson, belépek-e egy pártba stb. ezek is rendszerszinten irreleváns, egyéni döntések? ...

egyáltalán: mi NEM olyan egyéni döntés, aminek valamilyen formában - másokra nézve is - következménye van? senki nem légüres térben él és hoz döntéseket, elég visszás (és szerintem szomorú), hogy épp a "rendszerkritikus" irányzatok nem veszik ezt épp ott figyelembe, ahol nagyon kellene.

ps: még egy példa: a pornónézés is egyéni, fogyasztói döntés, szóval akkor miért is olyan fontos, hogy ne nézzünk pornót? a pornónézésnél számít, hogy hogyan fogyaszt (vagy sem) az egyén, a cipővásárlásnál meg nem, vagy hogy van ez?

#baloldal #feminizmus #rendszerkritika

11 notes · View notes

venna29 · 4 years ago

Text

újra kezdet

arra gondoltam, újra kellene kezdenem a blogolást. egyrészt sokkoló, hogy mennyivel összeszedettebben fogalmaztam még akkor, amikor rendszeresen írtam online naplót (szeretném kerülni a szóismétlést :D), másrészt pedig (bár ez csak az elhatározás után jutott eszembe, szóval ez egy mondvacsinált “másrészt” - ennyit a szóismétlés kerüléséről), úgy gondolom, hogy segíthet feltárni az érzéseimet, segíthet újra önmagamra találni és... úgy általánosságban is segíthet.

mostanában minden elől menekülök, nem szeretném érezni az érzéseimet és vagy alkoholt fogyasztok, vagy játszom valamivel. nagyon régóta csak “futok”, és nem érzem, hogy lenne erőm ezt megváltoztatni. de talán ha többet írok, majd jobban átlátom a dolgokat. talán ha jobban átlátom őket majd lesz erőm változtatni. igyekszem teljesen őszintén írni. ez lenne a lényege.

szóval, karácsony. családnál.

annyira nem volt hangulatom hozzá, hogy azon is gondolkodtam, hogy valami kitalált indokkal lemondom az első napot, leszek otthon nyugiban egyedül 24-én. de aztán rájöttem, hogy anya már valószínűleg vár és készül is, bunkóság lenne. meg egyébként is, itt is tudom ugyanazt művelni, mint otthon egyedül a négy fal között.

furcsa a kapcsolatom a családommal. ezt vissza lehet vezetni a múltra egyszerűen, sokat analizáltam már, most nincs kedvem hozzá. egyszerűen csak nem állunk közel egymáshoz, elfogadjuk, hogy egy család vagyunk, de egyikünket sem érdekel különösebben. én például alig beszélek velük, van, hogy kevesebbszer, mint a havonta egy alkalom. anyum általában panaszkodik, és/vagy olyan dolgokról beszél, amik nem érdekelnek. igazán nyílt vele sem tudok lenni, szóval nekem nem nagyon van mit mondanom, esetleg, ha történik valami vicces, vagy érdekes, vagy bosszantó (és akkor én is panaszkodom). itt még öcsém él, anyával együtt. ő egy nagyon furcsa gyerek. az érettségije sincs meg, valamilyen - számomra érthetetlen, hiszen nem mesélte el - okból kifolyólag ott hagyta a sulit. aztán anyámon élősködött. mindig talál valami munkát, amiből kirúgatja magát, mert folyton “beteg”, meg elalszik, meg ilyenek. ami számomra roppant bosszantó. azért is, mert anya engem konkrétan elküldött dolgozni, mikor már mehettem, hogy segítsek a család eltartásában (holott lett volna esélyem egyetemre járni is), másrészt azért, mert felnőtt ember hogy tud így viselkedni? mondjuk rajta nincs az a nyomás, mint rajtam, hogy két kisebb testvér, és mi lesz velük... csak így, ha ennyi volt az életcélja, akkor én talán megvalósíthattam volna a sajátomat.

na mindegy.

bűntudatom van egyébként, hogy ilyeneket írok. mert azért szeretem őket. vagy szeretnem kéne. vagy nem is tudom. valamilyen szinten szeretem őket. de talán még mindig túl sok a seb bennem ahhoz, hogy teljesen nyugodtan itt tudjak lenni. (anyát biztosan szeretem, mert amikor valaki rosszat mond rá, az olyan, mintha késsel döfködnének, és el is szokott durranni az agyam.) de itt lenni mégis inkább kötelezettség, mint egyéb. bár az tényleg igaz, hogy bárhol lehetnék, ugyanúgy csak fetrengenék, innék, zabálnék és játszanék. szóval nem szenvedek itt sem, csak van bennem valami bűntudattal-bántottsággal vegyes furcsa érzés, amiről ugyanúgy nem veszek tudomást, mint sok más egyébről sem. szívom a cigiket és iszom a bort. bár ma még - eddig - nem töltöttem. ami késik, nem múlik.

igazából néha olyan vagyok, mint egy szociopata. vagy fogalmam sincs, hogy hívják azokat, akiknek nincsenek érzéseik. ami ijesztő, de valahol belül tudom (vagy csak azzal nyugtatom magam), hogy nekem egyébként vannak, csak egészen fiatalon kialakítottam egy ilyen védekezési mechanizmust: ha túl sok rossz dolgot kellene érezni, akkor semmit sem érzek. ami azért rossz, mert a rossz érzések ugyanúgy az emberben maradnak, nem engedi ki őket, nem múlnak el, de nem is jöhetnek be a jó érzések sem.

olyan szívesen lennék szerelmes. (ja, kapcsolatfüggő is vagyok, szerencsémre. olyan csomagom van, amit a világ legerősebb, legtökéletesebb fiúja sem tudna a keleti pályaudvar hatos vágányától a hetesig sem elcipelni.)

nem szoktam ilyen őszintén írni, vagy gondolkodni, hogy ne sajnáljam magam túlságosan, hogy ne kelljen ilyenekkel törődni. de talán terápiás céllal tényleg jó lesz.

ismerkedtem egy fiúval, nevezzük M.-nek. (eddigi tapasztalataim alapján lesz még másik 6 M., de egyelőre még követhető.) na ő amúgy - néhány red flag-et leszámítva -, egészen olyan, mintha passzolna hozzám. mégsem tetszik. próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak félek a kapcsolattól, meg, hogy megbánt, meg ilyesmik, de szerintem, ha valaki tényleg vonz, akkor azt érzi az ember, és nem tudja letagadni. nem szeretnék megint beleragadni egy olyan kapcsolatba, ami már az első pillanatban halálra van ítélve.

aztán ott van Gy. ő az exem, februárban szakítottunk, de egyébként utána párszor még azért aludtunk együtt (ebből volt olyan, ami nem csak alvás volt, de sokszor csak összebújtunk, mert mindkettőnknek - vagy legalábbis nekem biztosan -, hiányzott ez a fajta együttlét valakivel). miután rájöttem, hogy M.-mel nem fog működni, megint azt éreztem, hogy vissza kellene mennem hozzá. mert biztonságos. mert vannak hülyeségei, de elviselhetőek. mert a kémiával nincsen gond (szeretem az illatát, M.-met néha kifejezetten büdinek érzem). mert kapcsolatfüggő vagyok. egész életemben kísértett a kérdés: vajon tényleg azokat a nagy és magasztos érzelmeket kell hajszolnom, amiket gyerekkoromtól kezdve (inkább tinédzser, de mindegy) keresek, vagy elég, ha találunk valakit, aki “egész jó”. mert egyébként M. mindenben jobban passzolna hozzám, mint Gy. (ez utóbbival egyáltalán nincs semmi közös érdeklődési körünk), de ha mondjuk most kitörne egy zombiapokalipszis, Gy.-ért aggódnék jobban, hiszen ő az, akivel már igazi érzések is vannak közöttünk. és habár van olyan csávó, aki fizikailag (kémiailag?) jobban vonz engem, még nála is Gy.-ért aggódnék jobban, hiszen más a kapcsolatunk. (azt hiszem.)

egyszer voltam szerelmes (igazán, amit utólag is annak gondolok), de erről most nem szeretnék beszélni.

nem tudom, létezik-e amit keresek. és egyre idősebb leszek. és kövérebb. és csúnyább. egyre kevesebb esélyem lesz találni bárkit. lehet meg kellene maradnom annál, ami működik, és ami kis munkával talán jobb is lehet.

de ezt valószínűleg csak a kapcsolatfüggő énem mondja. meg aki fél az egyedülléttől. bár valószínűleg meg fogom szokni, és szeretni fogom majd az állapotot, vagy megalkudok majd valakivel. nem látok hepi endet, vagy bármi hasonlót az utamon.

van egy haverom, S. bejön. furcsa. sosem szeretnék együtt lenni vele. megcsalja a barátnőjét, nálam sokkal-sokkal többet iszik, full depressziós és... borzasztó, ahogy a nőkről beszél. furcsa. de amúgy értelmes, vicces és imádnivaló, és persze nagyon jó pasi. én nem tetszem neki. (érthető okokból kifolyólag, ahogy jellemeztem magam, az nem önsajnáltató volt, vagy hasonló, nem is a - számomra - észrevehetetlen önutálat, hanem komoly tények. már tokám is van, akkor is, ha nem húzom be a nyakam. 15 kilóval több vagyok, mint kellene, és még csak nem is arányosan oszlik el rajtam a zsír. egyfolytában be van puffadva a hasam. nagyobb, mint a melleim. tényleg elég ocsmány vagyok. és még sorolhatnám.) szóval igazából nincs esély arra, hogy összejöjjünk, és jó is ez így (ha egy film lenne az életem, akkor persze egy idővel megtörténhetne). egyébként hullámzik ez bennem. van, hogy egyáltalán nem tetszik, mármint nem vakulok meg, látom akkor is, hogy milyen helyes, inkább felülkerekedik az az érzés, hogy annál még én is jobban szeretem magam, hogy egy ilyen csávóval legyek együtt. néha meg - ez tegnap jött fel, mikor írt nekem -, olyan, mintha kicsit bele tudnék zúgni. bár lehet csak kapaszkodni szeretnék valamibe, ami nem Gy..

nem sokat írtam a karácsonyról.

vettünk egy csomó sorsjegyet online anyával, hátha nyerünk. nem történt meg. rengeteg pénzt kidobtunk az ablakon. csomót játszottam idegenekkel a társasozós weboldalon. valószínűleg ha ezt befejeztem, akkor is azt fogom folytatni. meg akkor már iszok is. bár nem tudom. hajat is kéne mosni. mindegy. holnap keresztanyumékhoz megyek, ott tényleg berúgunk majd. megpróbálok majd minden nap írni, őszintén és aktuálisat, de lehet a holnap ki fog maradni. megpróbálok majd a vonatról, vagy tőlük gyorsan. jó lenne egy ilyen szokás. szakadjon ki belőlem minden.

na megyek.

3 notes · View notes

uveggyapot · 7 months ago

Text

eszembe jutott erről, mikor álltunk a hévnél egymással szemben, és egyszer csak azt mondta nekem, hogy ne nézzek rá így. azért kérte ezt, mert értette. de tulajdonképpen nem is látni, érteni nem akarta. de ennyi év távlatából már ennek sincs semmi jelentőssége. mint ahogy szerintem egyébként semminek nem volt, ami mondjuk az elmúlt 7 évet fedi le és “velünk” kapcsolatos. semmi nem volt igaz, semmi nem volt valós, még ő sem és én sem. nem tagadás ez, hanem éppen csak felismerés. amióta hallottam a dolgokról, amiket tett, hogy ki ő valójában, és hogy tapasztaltam a saját bőrömön, hogy mennyire nem tud ott lenni a másiknak, azóta kb. sosem gondolok rá, mert úgy érzem, hogy minden perc, amikor eszembe jut valamiről, teljesen hasztalan. ez is az. nem írtam róla sehol, piszkozatok sincsenek, és az sem igazán érdekel, hogy hol van, vagy hogy épp mit csinál. múltkor kimondtam valakinek a teljes nevét, és az is olyan idegen volt a számból. nem érdemes. felesleges. értelmetlen. nélkülözhető.

ó, igen. nélkülözhető. bárcsak előbb tudtam volna meg mindent.

Jules Laforgue, from Modern Poets of France: An Anthology; "Solo by Moonlight,"

#emlektukor #lelekhang

2K notes · View notes

ka-steve · 5 years ago

Text

Van ez a thread arról, hogy többek között én miért blokkolom vajon @praesensperfectum-ot, akit nem tudok reblogolni, mert ugye ő is blokkol.

A tldr az, hogy gőzöm sincs miért blokkoltalak anno, a mostani thread alapján valószínűleg azért, mert amikor valaki politikai eszmerendszertől függetlenül nagy mennyiségben és agresszív stílusban mond megalapozatlan dolgokat, arra a világ minden ideje sem elég, hogy rendszeresen érdemben reagáljak, plusz minek is, és akkor meg szeretem ezzel nem bosszantani magam minden egyes nap.

De mivel többször is meg vagyok szólítva, nézzük, mi is megy. Én leírom, aztán vagy eljut hozzá, vagy nem, majd a zinternet szellemei eldöntik.

Ez alapból egy szép példája annak, amit a megalapozatlan ostobaságokról írtam. Fel nem merült bennem, hogy akár téged, akár bárki mást alsóbbrendű embernek gondoljak. Van ezer hibám, de nem tudok róla, hogy ez pont köztük lenne. De ha valami miatt akarnék is rend és rang szerint embereket osztályozni, egészen biztosan rosszul járnék vele ha azért járna plusz pont, ha elit a családod. Nem tudom, mit nyertél volna vele, ha a szolnoki Kun Béla lakótelep hetedik emeletére születsz, és a gyerekkorod nagy része arról szól, hogy a családi mikrovállalkozással kísérletező szüleidről kéthavonta kiderül, hogy nem megy ez nekik. Mármint vicc nélkül felnőtt koromig meggyőződésem volt, hogy a csekkek befizetési határideje az az, amikor jönnek kikötni azt az adott szolgáltatást. Nem panaszkodom, egyszer sikerült családi nyaralásra eljutni egy hétvégére külföldre (Ausztria, 500 méterre a határtól, valami vizes vidámpark), ami több mint ami számos más embernek jut, de határozottan nem érzem, hogy ez lenne az az elit neveltetés, amire nagy arcom lehetne ha ez lenne a szempont. Mint ahogy pl 18 éves korom óta dolgozom, programozóként, mert a válásuk után anyámnak épp munka és gyerektartás nélkül (csődös családi vállalkozás ugye) a két húgom eltartása is elég volt az idilli szépségű Havanna lakótelepen. Úgyhogy elküldtem az önéletrajzomat helyekre, sokszor, még többször, elmentem felvételi interjúkra, csináltam felvételi feladatokat és akkor lett valami. Mellette megpróbáltam egyetemeket csinálni, 4-szer vettek fel, 4-szer koptam ki idővel. Van, aki elég eltökélt és okos hozzá, hogy heti 50-60 óra munka mellett is képes legyen egyetemre járni, ismerek én is ilyet, de nekem ez nem ment. Mondjuk önkéntes aktivistáskodni meg tudtam, szóval nyilván lehet azzal is jönni, hogy arra van ideje az embernek, amire akar, passz. Jelenleg 37 évesen ott tartok, hogy van egy 4,5 éves laptopom, egy okostelefonom, meg egy darab öltönyöm mint legdrágább vagyontárgyaim. Ezt nem valami kommancs büszkélkedésből mondom, teoretikusan szeretnék én gazdagabb lenni (már több projektem is vallott kudarcot etéren, szóval a jelek szerint örököltem az antitálentumot az őseimtől), csak viccesnek tartom, hogy a mai magyar politikai közéletb��l engem sikerült kipécézni mint az elit netovábbját. Nem is nyomorgok persze, nagy előnye a malajziai életnek, hogy jóval olcsóbb, az állandó nyár ingyen van, a sarki indiaiban 700 forintért megkajálok, a térségben meg tök olcsón lehet utazgatni, szóval nincs panaszra okom. De az fix, hogy a vagyoni helyzetemre nem igazán jellemző sem az “elit” jelző, sem az összelopkodott pénz. (Ez amúgy vissza fog térni, és nem igazán tudom, hogy egyáltalán honnan kellett volna összelopkodni ezt a pénzt, valaki elmondhatná, hátha még nem késő.)

De mindezt nem mentegetőzésként írom, lehetett volna jobb és rosszabb gyerekkori vagy felnőttkori anyagi helyzetem, attól önmagában még mindegyiktől ember lennék. Persze, a saját bőrömön tudom, hogy mennyire más életet tapasztalnak meg azon ismerőseim, akik jó anyagi helyzetű családból származnak a gyerekek érettségi után összeköltöznek az egyikőjük lakásába, a másikat kiadják és abból élnek, nyilván teljesen más lehetőségekkel indulnak, mint én, vagy a nálam rosszabb anyagi helyzetű emberek tömegei. És ez nyilván nagyon releváns is, amikor politikai témákról beszélünk: nehezebb érdemben okosnak lenni a tandíjjal vagy a hajléktalanellátással, ha saját bőrödön soha nem érzékelted a problémát. De attól senki nem lesz seggarc, hogy jobb anyagi körülmények közé születik. Valószínűleg mindenki, aki olvassa ezt a blogposztot, esetlegesen praesensperfectummal együtt, jobb anyagi helyzetbe született, mint a globális lakosság 80-90%-a. Ebben az értelemben mi mind tagjai vagyunk egyfajta globális elitnek, az ezzel járó explicit és implicit felelősségekkel, de ez önmagában nem hiszem, hogy mindannyiunkat megvetendővé tenne.

Az meg, hogy te neoliberálisnak gondolsz, ugyanúgy, mint azt a talliánt, aki hörgőrohamot kap tőle, hogy másodpercenként minél többször hívhasson kommunistának, önmagában nagyon szórakoztató. De a komcsizását legalább értem minek köszönhetem, mert a gazdasági skálán onnan nézve ahol tallián áll, én biztos, hogy hozzá képest a “mainstream” feliratú pont másik oldalán vagyok, és igaziból azon van csak vitánk, hogy az már kommenizmus, vagy mondjuk szociáldemokrácia. Hogy honnan kell engem nézni ahhoz, hogy bármilyen mondásom neoliberálisnak tűnjön, azt elképzelni sem tudom.

A neolibet nem ismételném, de nagyon kíváncsi lennék, hogy a felmenőim a rendszerváltáskor a) mivel baszták át az embereket, és b) ha ebből jól meggazdagodtak, akkor azt miért titkolták előlem?

A nagyon jó dolog a tumbliban, hogy kölcsönösen letilthatjuk egymást, kikövethetünk mindenkit, aki a másikat elég reblogolja, és egyáltalán nem kell elviselni egymást! Ez pontosan az a helyzet, ami eddig éppen volt, és szerintem remekül működött!

A pénzeddel kérkedést továbbra sem kifejezetten értem. Megvetni viszont igen, szoktam embereket, végre valami betalált! Veled eddig nem éreztem ezt, mert főleg a kőbuta rasszizmus és szociális érzéketlenség szokta belőlem ezt kiváltani, de igen, ezeket a saját a konstrukcióim mentén érzem, és nem szokta senki jóváhagyni, főleg mert szerencsére nem létezik ilyen központi megvetés-jóváhagyási intézet, ahova kellene folyamodni.

Az osztályalap emlegetést sem értem. Én pl semmit nem tudok rólad, tőlem aztán lehet 2-szer, 10-szer, 1000-szer gazdagabb vagy szegényebb nálam, de mivel semmi információm nincs, ez önmagában se pro se kontra nem befolyásolja a véleményem. Mindenesetre nem igazán látom, hogy mi az a logika, ami alapján bizonyos embereknek valamiért ne lehetne véleménye arról, hogy a dolgok hogy jobbak és hogy rosszabbak, mert ha van személyes véleményük, akkor az valamiért egy osztályalapú normatív elnyomásnak minősülne. A tumblin. Nem igazán a meslow-piramis aljától való megfosztottságról beszélünk épp, hanem arról, hogy van-e joga emberek nem olvasni téged vagy kiírni a gondolataikat egy fakultatívan követhető helyre, és egészen biztos vagyok benne, hogy van.

Ok, akkor félreértettem, hogy mi itt a kérdés. Téged az érdekel, hogy miért érdekel bárki mást, amit én írok ha egyszer téged nem? Hát a világ szerencsére nem így működik, ezernyi ízlés, valakinek épp a ka-steve mikroblog az ezeregyedik érdeklődése, hát lehetne rosszabb. Vannak blogok, amik mindennap kiraknak egy fotót a WC-pumpáról, azt is követik emberek, ilyen a világ, amellé én is beférek.

Viszont nem gondolnám ezt közérdeklődésnek, pl még facebook-ismerősöm is több van mint tumblr követőm. Én arra használom a tumblim mióta van, hogy kiírjam magamból azokat a dolgokat, amik ellenkező esetben csak fognák a teret a fejemben, amihez nekem kell egy valamilyen befogadó közeg, mert anélkül én nem tudok kommunikálni, s lőn. Ha zavar, hogy mások reblogolnak engem, akkor vagy blokkold vagy csak kövesd ki őket, és onnantól nem fogsz látni.

Nem, az “agresszív vagy”, az konkrétan annak a kódja, hogy agresszív vagy. Évente tízszer repülni a Távol-Keletre is gáz (tallián pl azért is kommunistázott már, mert globálisan megadóztatnám a CO2 kibocsátást, a repüléssel az élen), de ez nem zárja ki azt, hogy te is agresszív lehess. Csak ebben a 1+1 posztodban egy rakat alkalommal elmondasz mindennek engem és a családomat is, bármilyen érv vagy konkrétum nélkül. Ez akkor is agresszív, ha én egyébként éppen tényleg egy seggarc vagyok.

De elképzelésem sincs, mik azok a démonok, amikkel te vitatkozol. Nem mondom pl, hogy biztosan ne lennék egy önző, agresszív, egoista tetű, mert mittomén, lehet, hogy az vagyok, de nem igazán látom, hogy így 10+ ezer kilométerről mégis hogy lennék önző, agresszív, egoista tetű veled. Honnan lenne neked erről bármi infód? Mert ismét gazdagnak nevezel, meg tolvajnak a családomat, ami alapján nekem elég biztos, hogy a leghalványabb gőzöd sincs arról, amiről beszélsz, csak gondolom, valami miatt nem szimpatizálsz velem, meg utálod a gazdagokat tolvajokat is, szóval akkor biankó alapon meghitelezted nekem is ezt a státuszt. Mármint mind engem, mind egyes családtagjaimat lehet mivel kritizálni, de ha a leghalványabb fogalmad is lenne bármiről, akkor tudnád, hogy ezek még hamis vádként sem stimmelnek.

Ennél még kevésbé értem, hogy miből gondolná bárki, hogy én valaha is hivatkoznék arra, hogy “én gazdag, illetve tolvaj családból származom, ezért nekem van igazam”, mármint nem hiszem, hogy egyáltalán bárki a világon valaha mondana ilyet, de én mondjuk pláne nem.

A poszt nagy részében amúgy azt érzem, hogy neked az fáj, hogy emberek miért nem fogadják el, hogy a te véleményed az igazi. Hogy ha szerinted én egy seggarc vagyok, és akkor mások miért nem fogadják ezt el. Mármint miért nem fogadja el MINDENKI. Hogy embereknek miért van olyan véleménye, ami különbözik a te értékrendedtől? Hát ez csak úgy lehet, hogy a többieknek elitista gőgjük van, vagy osztályalapon nyomnak el. De közben az van, hogy mint ahogy neked is minden jogod megvan a saját véleményedhez, úgy nekem is, ferkónak is, talliánnak is. Ahhoz viszont egyikünknek sincs joga, hogy a többiek elkussoljanak, hogy kénytelenek legyenek ugyanazt gondolni mint egyikünk, vagy hogy az egész világ mindenki mást a mi szemünkön keresztül kelljen lásson.

Te nem elnyomva vagy feletted álló emberek által (illetve de, de pont nem random tumbászok ez az elit, szóval ez itt off), hanem csak zavar, hogy más, veled “egyenrangú” emberek mást gondolnak. Ez oké, ez engem is gyakran zavar, de ilyen az élet. Ha annyira fontos nekem, akkor több időt és energiát szánok rá, hogy alaposabban kifejtsem mire is gondoltam, hátha ez meggyőz másokat, vagy persze arra is juthatok, hogy ez az egész nem annyira fontos, és akkor inkább elfogadom, hogy mennyi emberrel nem értünk egyet. És persze az is idegesítő, hogy SOHA nem jut el egy vita odáig, bármennyire is érveltem meg az álláspontomat, hogy a többi résztvevő sorban reblogolja, hogy “neked van igazad” és madarak csicseregjenek közben, hanem mindig az a vége, hogy az ember egyszerűen elunja hogy továbbra is mindenki vitatkozik vele a témában, és akkor átvált egy másik témára, ahol ugyanez fog történni, de legalább van változatosság. Ez nem egy téged személyesen erő elnyomás, hanem az, ahogy az internet működik jelenleg, méghozzá mindenkinek. Vannak, akik ezt könnyebben viselik, másik (pl te meg én) nehezebben, de ebben semmi személyes nincs.

#praesensperfectum #tumblr

41 notes · View notes

uzemi-kollektiva · 2 years ago

Text

srácok, ne már

Én tökre élem, hogy a marxi tőkés-munkás felosztás hogy van meg jöjjön el a permanens forradalmunk, de jelenleg ott tart Kelet-Európa*, hogy a lakosság kb. 40%-át** ilyen kérdések érintik - pár példa, csak hasból:

- védőital (pl. iható, hideg víz) munkaidőben; - szabadon kivehető szabadság; - a kényszerű táppénzcsalás gyakorlata; - étkezés biztosítása munkaidő alatt (mind az étel, mind az idő); - emberhez méltó mosdó használata; - közös megegyezésbe bújtatott kirúgások; - bejutás a munkába; - eleve, a bejelentett munkavégzés.

(Lakhatási válságot nem írtam bele, az az egyetlen, amiről van szó a közbeszédben.)

Azokról a problémákról rohadt sok hely és rohadt sok lehetőség van, ami a munkából élő, jövedelmüket tekintve felső 2 decilisbe (így hívják asszem) tartozókat érinti, mint a rendszerszintű problémák, az oktatás, a jogállamiság vagy a közegészségügy.

Aprócska gond szerintem, hogy ezeknek a problémáknak létezése is irreleváns, ha a hónap végén nincs mit enni és sajnos nem tesz boldoggá, hogyha ezeknek a dolgoknak a kezelése kell ahhoz, hogy 30 év múlva jobb legyen az életed.

De ez nem érdekes, uncsi, kényelmetlen, olyan, mint más szemetesében turkálni.

Tehát megértem, hogy vannak olyan szempontok, amik alapján egy kosárba tartozik a nettó egymilliós fizetésű dolgozó és a bejelentetlenül 200at kereső kékgalléros, de hát ezek ilyen földtől elrugaszkodott dicső eszmék, gyakorlatban viszont olyan anyagi, kulturális, preferenciális szakadék van amiket nem tudsz kezelni, ha ezeket egységként kezeled. (Egy példa: ételfutárok, akiknek kényszervállalkozóként nincsenek érdemi jogaik, de ez nem gond azoknak, akiknek van pénzük ételt rendelni, sőt támogatják ezt a rendszert azzal, hogy foodpandát meg woltot használnak)

Ettől függetlenül minden csoportnak ki kell állnia magáért, mindegyiknek joga van kiállnia magáért, és hosszú távon támogatniuk kell egymást.

Szerintem ehhez el kell ismernünk, hogy léteznek különböző csoportok, akiknek különböző problémáik vannak és ezeket a különböző problémákat ugyanúgy kezelni kell. Nincs más út.

*: a legtöbb dolog azért csak Magyarországról szól, mert ezt az országot ismerem, de ugyanilyen blog lehetne lengyelekről, szlovákokról, románokról **: egyszer már utánanéztem ennek a pontos százaléknak, lehet ideje megint

#szerintem erről már írtam egyszer #na mindegy #max kirakom pinned postnak #direkt nem rejtem el meg írok tldr-t mer erről szól ez a blog

33 notes · View notes

a-halal-angyala · 4 years ago

Text

Kedves...

Azt mondták írjak neked. Szóval most írok. Bár...őszintén nem tudom mit mondhatnék. Ez már a sokadik próbálkozásom, ilyenkor a szavak cserbenhagynak. Kezdhetném ott, hogy megszülettem és azóta csak rossz dolgok történtek velem...de ez nem csak klisés, de hazugság is. Viszont, ahhoz hogy megértsd miért lettem ilyen ember, ismerned kell a történetemet teljes egészében. Úgy gondolom, le kell ülnöd, hosszú sztori lesz. Ha felkészültél, kezdjük...

Szóval megszülettem. Pontosan 2002.április 25-én 21:45 perckor 2470 grammal és 47 centivel. Igazából ezek annyira nem is fontos adatok, kivéve ha csak a számokat nézzük. Mániákusan hiszem, hogy engem kísért a 4-es és 5-ös szám, bármit is jelentsenek. Tehát világrajöttem apa és a nagyszüleim örömére, illetve anyám sajnálatára. Igen, jól olvastad, azt írtam, hogy anyám sajnálatára. De ne kezdj el sajnálni, nem olyan tragikus ám ez.

Ugorjunk egy kicsit az időben. 1 hónap kórházban töltött idő után végre hazaengedtek. Haha, szerintem már ott eldőlt a sorsom, egészségügyben fogok dolgozni:D

Tehát hazamehettünk. Apa 12 órakat dolgozott, hogy megélhessünk, anyám pedig...talán jobb is lenne nem beszélni róla. Valószínűleg belőle 100%-osan hiányoznak az anyai ösztönök...meg úgy minden ami ahhoz lenne szükséges, hogy valaki jó szülő, anya lehessen. Fogalmazhatnék úgyis, hogy neki elég volt 5 hónap velem eltöltött idő. Szeptemberben lelépett. (Igen, itt is megjelenik az 5-ös szám).

Bajba kerültünk. Apának dolgoznia kellett, én pedig csak 5 hónapos voltam. Hogyan tovább?

Miután anyám csak úgy lelépett, át kellett költöznünk a nagymamámhoz (apai), hogy tudjon rám vigyázni. Életem első költözése, de nem az utolsó.

Mostmár látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Évekig nem volt túl jó kapcsolatunk, inkább "apás" voltam.

Tehát telt az idő, végre járhattam bölcsődébe. Elmondásuk szerint szerettem odajárni, nyitott és boldog gyerek voltam. Még nekem is rémlik, hogy jól éreztem ott magam, mindig mosolyogtam, szerettem emberekkel lenni, velük foglalkozni. De mint minden gyereknek, nekem is egy idő után el kellett hagynom ezt a helyett, hogy óvodába mehessek. Épp hogy csak elkezdtem odajárni, máris megtörtént a "baj". Kórházba kerültem gégegyulladással. Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mi történt, vagy hogy milyen volt a kórházban eltöltött idő. Azt mondták, másnap már teljesen jól voltam és úgy viselkedtem, mintha a kórház a második otthonom lenne. Valószínűleg igazuk van, mai napig ezt érzem. De aztán kiengedtek, mehettem vissza. Nem szerettem az óvodát. Megdöbbentő, ugye? Mindig egyedül voltam. Elkezdtem befordulni, kevesebbet beszéltem, állandóan konfliktusba keveredtem valakivel. Életemben először azt éreztem, hogy én nem vagyok elég jó. Úgy éreztem, valami baj lehet velem, amiért senki nem szeretne a barátom lenni. Az utolsó 2 évben mindennaposak lettek a konfliktusok és a bántalmazások is. Igen, már itt is belekóstolhattam abba, hogy milyen, ha az embert napi szinten bántalmazzák, kirekesztik. És akkor még mit sem tudtam arról, hogy mi következik majd...

Tisztán emlékszem az ovis ballagásomra. Mindenki boldog volt, a barátaikkal beszélgettek. Én teljesen elszigetelődve ültem ott egyedül, próbáltam mosolyogni és úgy tenni, mintha jól érezném magam. De...ez nem így volt. Össze voltam törve, magányos voltam, azt kívántam bárcsak lenne egyetlen egy barátom, akivel beszélhetek erről az érzéssel. Szükségem volt valakire aki nem ítél el...

Emellett, itthon sem volt fényes a helyzet. Ha már volt 1 olyan nap amikor nem volt veszekedés, akkor hálát adtam érte...

Sulikezdés előtt visszaköltöztünk a régi lakásunkba, hisz már "nagy" voltam, tudtam vigyázni magamra egyedül is, illetve mivel a suli melletti egyik házban laktunk, ezért túl sokat nem is kellett a suliig sétálnom. Életem második költözése. Tehát végre suliba járhattam. Ott volt bennem a remény, hogy hátha itt lesznek barátaim, hátha megnyílhatok, hátha lehetek önmagam. Istenem, milyen kis buta voltam...

Az első 4 év viszonylag "nyugodtan" telt el, habár voltak itt is konfliktusaim, ment a szúrkálódás, de akkor még nem figyeltem ezekre. Nem érdekeltek. Zárkózott voltam. Minden nap megjátszottam magam. Kialakítottam magamról egy képet. Én voltam a flegma, nagyszájú lány, aki sosem fogta be a száját. Ha valami nem tetszett neki, vagy valamivel nem értett egyet, azt kimondta. Sokszor nem megfelelő hangnemet ütöttem meg. De ez csak egy szerep volt a sok közül. Otthon esténként mindig összetörtem. Titokban sírtam. Fájt, hogy nincs senki, aki a maszkom mögé látna...

Aztán eljött az 5.osztály. Innentől kezdve, újra mindennaposak lettek a bántalmazások. 3 éven keresztül ez ment (5.,6.,7.osztály...csak hogy értsd..) Viszont ezek már sokkal intenzívebbek, durvábbak voltak, előfordult, hogy tetlegességig is fajultak a dolgok...

Folyamatosanan kritizáltak, azt mondták nem vagyok elég jó, undorító vagyok, egy hulladék, menjek haza és öljem meg magam, stb. Könyvet írhatnék azokról a dolgokról, amiket ők mondtak nekem, és hogy hányszor ütöttek meg, rúgtak belém amikor már a földön voltam. Ekkortájt lett a mamám beteg. Vissza kellett költöznünk hozzá. Életem harmadik költözése. Szenvedtem. Senki nem segített. Senki nem hitt nekem. Azt mondták, ne foglalkozzak velük majd akkor békén hagynak. Nos, nem így lett. 7.-ben elkezdtem bántani magam. Először csak késsel "karcolgattam", majd jött az olló, a körző, a hegyező penge, végül a borotva penge. Évekig nem vette észre senki. Voltak időszakok mikor minden nap csináltam. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Ki akartam vágni. Elkezdtem gondolkozni az öngyilkosságon. Mindent elterveztem, rendbe tettem. Ekkor "próbálkoztam" gyógyszerekkel. Nem emlékszem pontosan mennyi és milyen gyógyszereket vettem be. Csak megtettem. Nyilván, ha meghaltam volna, most nem írnám ezt. Tehát túléltem. Azt hiszem, jobb ha itt nem megyek bele a részletekbe...

Még jobb összetörtem. Egyre depressziósabb lettem, szorongtam, nem ettem, 16 órakat aludtam. Úgy éreztem, hogy semmi értelme élnem. Állandó csak arra gondoltam, hogy nem bírok ki még egy megaláztatásokkal teli napot...

Még most sem tudom, hogy éltem túl azokat az éveket. Végül elballagtak, vége lett azoknak a szörnyű napoknak, legalábbis egy időre.

Az utolsó évem ott teljesen jelentéktelen volt. Még inkább befordultam, szinte már alig kommunikáltam. Csak azt vártam, hogy mikor hagyhatom el azt a poklot...

Végül elballagtunk. Hátrahagyhattam a múltat. Legalábbis ezt gondoltam. (Spoiler: tévedtem)

Amikor az ember középsulis lesz, azt gondolja, hogy most tiszta lappal kezdhet, hisz kevés az esélye annak, hogy olyan emberrel találkozzon, aki ismeri a múltját, vagy a régi énjét.

Nos...vigyázzatok, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Elég volt egyszer meglátnom őt, elég volt egyszer találkoznom vele, elég volt egyszer beszólnia, én máris összetörtem, pánikrohamom volt. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz...ez csak egy rémálom....nem üldözhet még itt is...

Szerencsémre többet nem találkoztam vele ott...átment egy másik suliba🙏

Elkezdődtek az újabb beszólogatások, kritizálások, csak most osztályon belül. Azt gondoltam, hogy már megint itt tartok. Már megint mindenki elítél...pedig nem is ismernek. Ők már nem tudtak jobban össztörni. Nem tudtak olyat mondani, amit már ne hallottam volna. Nem tudtak olyan pletykát terjeszteni rólam, amitől annyira rosszul érezném magam. Talán ez azért is van, mert akkora már hideg és szúrós lettem. Szinte érzéketlen. Idővel lettek barátaim, bár sosem éreztem azt, hogy lehetnék velük teljesen őszinte...

2019.április 12-én meghalt Ő. Mások azt mondanák, hogy csak egy rokonom volt. Ez nem igaz! Ő volt az, aki mindent tudott rólam, mégis szeretett. Ő volt a támaszom, a barátom, a segítőm, a tanácsadóm...amindenem.

Szenvedtem, megint. Annyira fájt...Mégis minden nap meg kellett játszanom magam...

Minden egyre nehezebb lett én pedig egyre gyengébb. Újból az öngyilkosságon gondolkoztam. Megint megterveztem mindent. Határozott voltam. Azt gondoltam, most végre sikerülhet. Végre vége lesz a szenvedésnek, nincs több könny, magányos éjszaka, pánikroham, kritika, bántalmazás. 2019.novemberében nem gyógyszerekhez nyúltam, hanem pengéhez. Tudtam, hogy képes leszek rá. Annyira szomorú, fáradt, dühös és csalódott voltam....

Úgy éreztem, már mindent elveszítettem, nincs semmim, miért ne tehetném meg? Megtettem. De nem sikerült...Csak undorító ocsmány hegeket tudtam okozni magamnak...

Egy idő után kicsit jobban éreztem magam...újból lettek barátaim, ennek ellenére még mindig nem volt senkim, akivel beszélhettem volna ezekről az érzésekről és gondolatokról....

2020.május 15. Nemi erőszak túlélő. Igen, az egyik "dolog" amit senki nem tud...és nem is fog...Ki gondolta volna, hogy még ezt is túlélem, nem?

Aztán ha ugrunk pár hónapot az időben, akkor itt vagyunk napjainkban. Újból elvesztettem mindent. Rosszul érzem magam. Állandóan szuicid gondolataim vannak. Kínoznak. A szüleimmel egyáltalán nem beszélek, vagy csak nagyok keveset. A barátaim csak hébe-hóba állok szóba, akkor is megjátszom magam. Nem eszek, nem alszok (ha mégis, akkor is 12-16 órákat...), pánikrohamaim vannak és a penge a legjobb barátom. Annyira bezárkóztam, hogy képtelen vagyok egy kicsit is megnyílni, ezzel pedig megbántom az embereket. Ha mégis megnyílok, ők bántanak meg engem...

Nem tudom mit tehetnék, nem tudom...

Azt kívánom, bárcsak lenne valami vagy valaki aki kirángat ebből a fekete lyukból...

Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok...gyűlölöm magam miatta....gyűlölöm ezt a mély depressziót...gyűlölöm, hogy egyszerűen nem látom a reményt és képtelen vagyok normális emberként funkcionálni...

Sajnálom.

Annyira sajnálom...

10 notes · View notes

bajnokokreggelije-blog · 4 years ago

Text

Határzár, ritmus meg egy halom ruha

Szeptember 5.

Az augusztus vége kicsit olyan hangulatban telt mint amikor várod hogy először találkozz a jövendőbelid szüleivel. Aggódsz, naná! Szeretnéd jól csinálni. Hát persze, jó eséllyel egy életre össze leszel zárva velük. Érzed, hogy valami rosszul fog elsülni, nem tudod mi, tenni meg végképp nem tudsz ellene, csak várod, hogy megtörténjen. Ezt éreztem én augusztus végén. Vártuk az iskolakezdést, izgultunk miatta, a többség azt akarta hogy a gyereke iskolába menjen, de aggódott mi lesz ott vele. A járvány mintha visszavonult volna, a nyár felhőtlennek tűnt, haverok, buli, Fanta, a vírusszkeptikusok elszaporodtak, mint poloskák a paradicsomban, egyre keményebben szólogattak be azoknak akik továbbra is komolyan vették a járványt, sokan visszatérhettek a munkájukhoz, vagy mások munkájához, az élet kezdett hasonlítani korábbi önmagára, de azért lappangott körültünk valami nehezen fogható sejtelem, hogy lesz ez még így se. Vártuk a Nagy Bejelentést. Sőt Bejelentéseket. A Nagy Bejelentés mindig megkönnyebbülést hoz. A döntés lehet jó vagy rossz, lehet kedvező vagy kedvezőtlen, lehet széles körben népszerű vagy kirekesztő, nem ez a fontos. Ha tetszik, ha nem, leveszi rólunk a felelősséget. Ha a döntés megfelel az ízlésünknek erősnek érezzük magunkat mert oda tartozunk ahol jól döntöttek, ha nem felel meg, akkor sem tudnák megmondani mit csinálnánk másképp, szóval szar ez így ahogy van, de legalább van kire haragudni. Ilyen céllövödés megoldásként megszületett a határzár.

Az intézkedések és a reakciók eszenciáját szerintem legjobban a Diétás Magyar Múzsa oldalán megjelent írás adja át.

“Rózsa Sándor beront a csárdába, felborítja az asztalt, cserdít a karikás ostorával, a földre pök, és elkiáltja magát: “Ma mindenkit meg fogok baszni!!!”.

Döbbent csend, majd valaki félénken megkérdezi: “A férfiemböröket is?”. Rózsa Sándor elvörösödik, majd korrigál: “Ma minden asszonyt meg fogok baszni!!”

A kocsmáros remegő hangon: “A 90 éves öreganyámat is?" Rózsa Sándor káromkodik egyet, majd megismétli: "Ma minden 50 éven aluli asszonyt meg fogok baszni!"

Valaki a söntés mellől: "A hároméves unokahúgomat is?" Rózsa Sándor: "Ma minden 18 és 50 év közötti asszony meg fogok baszni!"

A kocsmárosné csípőre tett kézzel: "Engöm ugyan nem, ha még egyszer itt akarsz inni!"

"Na jó, a kocsmárosnék kivételek..." "Meg az apácák...", "Meg az a rusnya némber a faluvégen", "Meg a..."

Tanulság: előbb gondolkodik, azután emberkedik!”

Az ország egy színházi premier lázában égett. A jelmezek még nem voltak teljesen kész, volt aki még nem tudta a szövegét, helyenként még festették a díszletet, itt-ott még szögelték is, a függöny még akadt, a súgó még nem kapta meg az összes oldalt, kiderült hogy a zenekarból valaki lebetegedett, de azt mindenki tudta, hogy bárhogy is van, itt este premier lesz! Lesznek benne hibák, majd utólag javítunk rajta. A többséget elvakítják majd a lámpák, a színek, az izgalom, mire bárki felfogná, hogy szakadt egy jelmez a következő előadásig valaki megvarrja.

Nálunk is vége lett a kollégiumi hangulatnak. Hónap végére kicsit már elfáradtam a gestápózásban, szóval üresbe tettem magam. Lesz, ahogy lesz! Lett. Azon kaptam magam hogy reggelente közösen ülünk az asztalnál, majd délben az ebédnél is, a kettő között pedig mindenki teszi a dolgát. Délután ötig nagyjából csend és béke uralja a házat, kivéve mikor Davenek értekezlete van, olyankor ugyanis bizonyos mértékig osztozunk az élményben. Jövő héten azt hiszem felkeresek egy szaküzletet ahol hang- és tűzzáró függönyökkel foglalkoznak mozik és színházak számára, hogy orvosoljam ezt a problémát.

Aztán este összegyűlünk a nappaliban, a kanapén és kezdetét veszi a családi idő.

Ahogy a képzeletbeli naptárunk átcsavarodott szeptemberre valahogy megváltozott a ritmus a házban. Nem írtam ki táblára, plakátra a napirendet, mint tavaly, nem mentem ébreszteni reggel és nem fújtam takarodót este, nem sütöttem reggelire csábító amerikai palacsintákat, nem kérdeztem ki,

mit tervez aznapra, nem készültem uzsonnával, koris táskával,

edző cuccal, váltó cipővel, gyümölccsel,

büfépénzzel, cigipénzzel, innivalóval, ennivalóval, papírzsepivel, tartalék aksival, stb.,csak úgy megtörtént. Átálltunk az egyműszakos munkarendre.

A hálószobában eluralkodott a káosz. Még a műtétem előtt álltam neki ruhákat szortírozni, gardróbot kipakolni, kinőtt ruhákat szelektálni, ágynemű huzatokat, konyha ruhákat, terítőket selejtezni, és úgy egyáltalán átnézni minden textilneműt, amit az évek alatt összehordtunk.

Kialakultak a halmazok, amit majd elviszünk a ruhagyűjtőbe, amire most épp nincs szükségünk de képtelen vagyok kidobni, tehát meggyőztem magam, hogy valamikor még szükségünk lesz, ezért felpakoljuk a padlásra, a kinőtt ruhák, amiket esetleg még eladunk vagy elajándékozunk vagy eljótékonykodunk és azok a dolgok amiket jó lenne elpakolni csak még nem biztos hogy tudjuk hova.

A halmazokat zsákokba pakoltuk hogy szögletes formát nyerjenek és így a szoba egyik oldalán felpakoltuk őket másfél méter magasan a fal mellé ameddig el nem jutnak oda ahova eredetileg szántuk.

Aztán jött a baleset, mankózás, a tanácstalanság, a várakozás, a műtét, a lábadozás, az újabb tanácstalanság, a rehabilitáció és mire ennek mind végére értem megérkezett a járvány. Már tavasszal megfogalmazódott bennem a gondolat hogy túl sokat vagyunk otthon és túl sok időt töltök el a hálószobában ahhoz sem hogy még tovább elviseljem az ott ragadt rumli látványát, mint az ikeás gyerektálka a konyhaszekrényben, amiből akkor etetted a gyerekedet mikor nyolc hónapos volt és most amikor már tizenöt éves még mindig győzködöd magad, hogy elfér ott. Pedig nem. Mostanság olyan sok mindent csinálunk együtt, hogy családom tagjai talán kötelességüknek érezték, hogy ebben is együttműködjenek velem. Biztosítottak a szolidaritásukról és bejelentették hogy segítenek nekem a rendcsinálásban. De mint minden mást ezt is a maguk módján. Vacsoránál szóltam, hogy nekem muszáj pakolnom. Annak érdekében, hogy esélyem se legyen ezt tovább halogatni kipakoltam a zsákokat és feltornyoztam mindent a francia ágyra. Megnyugtattak,

segítenek. De előtte menjünk el csobbani. Befeküdtünk a medencébe. Az egész napos forróság után lehűtöttük magunkat, savaztuk egymás, meg a hétköznapi hülyéket, akik aznap a látóterünkbe kerültek. Ebből most gazdag a felhozatal, elég sokáig pancsikoltunk. Miután kimásztam és átöltöztem indultam volna pakolni. Megnyugtattak, segítenek. De előtte nézzünk meg egy részt a sorinkból, tudnunk kell, hogy John kideríti-e hova hurcolták Haroldot. Két rész lett belőle. Dave már elkezdett lemenni stand by-ba. Mondtam neki, hogy lefekvésről ne is álmodjon, nincs hova. Morgott valamit, de mentünk mindhárman pakolni. Pan segített kiválogatni az időközben a mosásból bekeveredett tiszta ruhákat az előző évben alkotott halmazok darabjai közül. Összehajtogatta és némi segítséggel el is rakta oda, ahova való. Én nekiálltam vasszigorral ellenőrizni a tavalyi munkám. Mondhatni elölről kezdtem az egészet. Dave vállalta, hogy ő lesz a plusz két kezem és lábam, hogy hamar végezzünk. Közben még kétszer megvacsorázott, mint Csavardi Samu, a ruhagyűjtőbe szánt ruhák bezsákolásához kért szemetes zsákokat Mr. Bean-t meghazudtoló hatékonysággal szállította, egyesével, a törülközőket, amiknek az átszervezéséről döntöttem, úgy pakolta fel a polcra, ha bármelyikünknek szüksége lesz egyre azonnal egy Tom & Jerry epizódban találja majd magát. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy demonstrálja segítő szándékát, valójában azonban aknamezővé változtatta nem csak a hálószobát, de a teljes környezetét is, ahol én egyre zaklatottabban szökeltem ágytól polcig, polctól ruhazsákig, abban a biztos tudatban, hogy a robbanás márpedig be fog következni. Éjjel egy körül robbantam. Akkor már alig volt ruha az ágyon, Dave úgy gondolta ő megtette, amit lehetett, most pedig már álmos. A saját oldalán fellebbentette elegánsan az ágytakarót és bebújt alá. Mivel nem érdekelte, nem is nézte végig, ahogy az összehajtogatott ruhák kupacai egy rövid repülés után ismét egy halomba rendeződnek az ágy számomra kirendelt oldalán. A már rajtam is eluralkodó fáradtságra fittyet hányva, azonnal ötezres fordulatszámról indítottam a dühkitörésemet. Mondtam neki, hogy mekkora paraszt az aki ilyet csinál, hogy én 0-24-ben vagyok az ő őrangyala és akkor ez a hála, hogy annak a sok szarnak, amit itt két órája logisztikázunk az egyharmada az ő testét szokta fedni, hogy az ágynemű, konyharuha, terítő használatban is érintett, a terítő használatban különösen, mert mikor én tiszta terítőt teszek fel az asztalra az valahogy megzavarja az ő alternatív szépérzékét és nagyjából tíz percen belül otthonosabbá varázsolja egy pörkölt szaft vagy céklalé pecséttel és egyébként is biztosított róla, hogy segít, de az amit ő csinált annyira volt hasznos, mint favágónak a körömreszelő és most akkor szerinte én hogy fogok majd neki segíteni ezután! Felém sem fordult, csak közölte, hogy hagyjam már őt aludni, elvégre is éjszaka van, neki már rég ágyban lett volna a helye. Kettő perc múlva már békésen szuszogott.

Hajnal négy körül már én is. Közben ismét eljutottam a felismerésig, hogy nem és nem vagyok képes létrehozni azt a majdnem lakberendezési újságba illő állapotot amilyennek én az otthonunkat megálmodtam. Bár néha napján eltervezem hogyan tudnám egy stepfordi feleséghez méltó módon rendben tartani a házat, reggel-délben-este friss és egészséges ételeket varázsolni az asztalra, ahol még egy csokor virág is illatozik, minden reggel ropogósra vasalt inget készíteni a ház urának keze ügyébe, hogy neki ilyen csip-csup dolgokkal ne is kelljen foglalkoznia, ez nekem nem fog menni. Nekem mindig fontosabb lesz egy jó beszélgetés, egy érdekes könyv, egy izgalmas film vagy hogy elolvassam a híreket. Marad az örökös vívódásom, hogy miért nem tudok közben még kíváló háziasszonyként mindent pedáns rendben tartani, marad a dühöngés, hogy Davet ez egyáltalán nem érdekli és amikor erről dumálok neki akkor én sem, hogy így vért pisilhetek, hogy Pant rendre szoktassam és cserében ebben nem is vagyok sikeres, hogy marad a kapkodós pakolás mindig mielőtt vendég lép a házba, hogy elhitessük vele, hogy mi szépen élünk, és egyénként mi szépen élünk csak a cuccaink vannak szana-szét a lakásban.

“Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély.”

Kosztolányi Dezső

2 notes · View notes

fovarosiblog · 5 years ago

Text

Éves összefoglaló, 2019, 444.hu

ÁCS DÁNIEL

2019-ben számos olyan anyagot készítettünk, ami személyesen nekem is sok örömet okozott. Persze büszkék vagyunk a budapesti parkolás sötét ügyeit feltáró sorozatunkra, amivel több díjat is nyertünk, vagy személyesen nekem fontos, hogy írhatom a Videotéka mellékletet, ahol a megosztókon fellelhető kincseket, dokumentumfilmeket, videókat kotrunk elő és dolgozunk fel.

Ebben az évben is tovább követtem szeretett kerületem, Ferencváros ügyeit, ami olyan abszurd pillanatokkal örvendeztetett meg, mint, amikor egy testületi ülésen Bácskai János, egykori polgármester a zakója zsebéből egy rólam készült, laminált képet húzott elő, hogy azzal takarja el az arcát a kamera elől. Az sem volt szar nap, amikor a ferencvárosi parkolás feje, a kerület egyik legkártékonyabb figurája, Martos Dániel végre távozott posztjáról. Kitartóan követtem a hitleres videókról elhíresült Szekszárdi Garay János Gimnázium igazgatónőjének, Heilmann Józsefnének az ámokfutását is. De ha választanom kell, hogy mik volt a személyes kedvenceim, akkor legyen három nem is olyan nagyon fontos sztori. Elsőként ajánlom a cikket, ami miatt Fiala János folyamatosan epét okád. (Szóltam, hogy nem lesz fontos.) A műsorvezető fő tevékenysége, azon túl, hogy élő adásban próbálja feldolgozni a sérelmeit, az, hogy szorult helyzetbe jutott polgármestereket mosdat, majd kiállítja nekik a cehet, amit az adófizetők közössége áll. Egy újságíró, aki több számlát írt, mint cikket.

A második ajánlatom egy elképesztő eseményről szóló riport, amikor is az egykor rettegett Kurucinfó szerzői kiléptek a fényre. Cikk, amiből kiderül, hogy a magyar gyűlöletújságírás apostolai valójában végtelenül komikus figurák:

Harmadjára pedig nagyon ajánlom a tusványosi videóriportunkat. Tusványos, ahol a miniszterelnök minden évben megfejti a világot, mindig nagy élmény, és nem csak azért, mert Tusnádfürdő és környéke valóban lélegzetelállító, hanem mert ilyenkor olyan közegbe jutunk be, amitől egész évben el vagyunk zárva.

BEDE MÁRTON

2019 nagy részét a 444 jó hely Magyarországon kalauz megírásával, valamint a könyv publikálásával kapcsolatos mindenféle egyéb melókkal töltöttem. Jó kis könyv, nagyon ajánlom. Így hát nem sok cikket írtam a 444-re, amit meg igen, az is gyakran ehhez kapcsolódott, például a 35 dolog, amit egy Magyarország-útikönyv megírása közben az országról tanulni lehet.

Tök véletlen, de a másik emlékezetes cikkem is egy könyvről szól, csak azt nem én írtam, hanem Martin Gurri. A The Revolt of The Public and the Crisis of Authority in the New Millennium (A nyilvánosság lázadása és a tekintély válsága az új évezredben) című műve azzal lett híres, hogy eredetileg 2014-ben jelent meg, de tökéletesen megjósolta, mi fog történni a világban a következő években. Sokat gondolkodtam azóta is ezen a könyvön, és mindenkinek nagyon ajánlom az elolvasását. De ha nem, akkor legalább az én cikkemet, léci!

BOROS JULI

Erdélyből hozatta az olcsó krumplit az újbudai önkormányzat a tavalyi vásárra - Az önkormányzati választások slágerprogramja volt az ételosztás és a kedvezményes krumpli- és almavásár. A XI. kerületi, fideszes önkormányzat majdnem 8 milliót fizetett a kézdiszentléleki pityókáért, mindennel együtt az akció 10 millióba került a magyar adófizetőknek. Mindezt nem az önkormányzattól tudtuk meg.

Hiába kérte egy szomszéd két napja a rendőrséget, hogy menjenek ki a budai lakáshoz, ahol az apa megölte élettársát és 4 éves gyereküket - Az év egyik legtragikusabb eseménye volt ez a nagy nyilvánosságot kapott családirtás. Azt, hogy a rendőrség diszpécsere komoly hibát követett el, csak azután ismerték el, hogy rákérdeztünk. Válaszukban, melyet közlemény formájában is nyilvánosságra hoztak, azt írták: „egyetlen hibás intézkedés alapján nem lehet az egész testület munkáját elítélni”. A magyar kormány 2014 óta nem ratifikálja a nők és gyerekek jogait védő Isztambuli Egyezményt, ami Varga Judit igazságügyminiszter szerint csak egy „politikai hiszti”.

Egy lányt szexuálisan zaklattak, egy gyereket pedig megvertek a gödi szociális otthonban - A gödi Topházat, ahol olyan embertelen módon bántak a lakókkal, hogy nemzetközi botrány lett belőle, ma már Gondoskodás Házának hívják. Bár korábban az emberminiszter azt ígérte, bezárják az intézményt, végül csak az üzemeltetését adták át a Máltai Szeretetszolgálatnak. Ezután egy fogyatékos lányt szexuálisan zaklattak, egy gyereket pedig megvertek az otthonban. Erről nem adtak ki közleményt, de megkeresésünkre a rendőrség és az otthont működtető Máltai Szeretetszolgálat is elismerte, hogy mindkét ügyben nyomozás indult. Azóta a két gyanúsított egyike sem dolgozik már a szervezetnél, az intézmény vezetése pedig egységes útmutatót állított össze, amely egyértelművé teszi, hogy az intézményben dolgozóknak milyen teendőik vannak, ha a lakókat érintő jogsértésről tudomást szereznek. A szexuális erőszak ügyében a nyomozás még folyamatban van.

Judit évekig rettegett hentes férjétől, de hiába kért segítséget, feldarabolva végezte egy mezőn - A kétgyerekes anya 2014 májusában tűnt el, maradványait Darnózselin, a házukhoz közeli réten találták meg. Tudta, hogy van félnivalója, mindent meg is tett, hogy elkerülje a bajt, mindhiába. A hentest 7 év börtönre ítélték, de az ügynek még messze nincs vége. Halász Júlia kollégámmal meglátogattuk az áldozat testvérét, felkerestük a bűnügy legfontosabb helyszíneit, és részt vettünk a bírósági tárgyalásokon is.

Egymillióra büntették a Főpolgármesteri Hivatalt, mert blokkolták a melegjogi szervezetek oldalait - Februárban írtuk meg, hogy a hivatalból még a Budapest Pride oldala is elérhetetlen volt. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság szerint a főváros ezzel nemcsak az érintett szervezeteknek, hanem az egész LMBTQI közösségnek hátrányt okozott. Ma már minden korábban tiltott oldal elérhető a hivatalból.

BOTOS TAMÁS

Így rajzolta át az új Puskás Stadion Budapest látképét - 190 milliárd forint, 67 215 szék, 1 főváros.

CZINKÓCZI SÁNDOR

A pusztában épül az ország népnemzeti élményközpontja - Azt pontosan még mindig nem tudnám megmondani, mit csinál egy népfőiskola 2019-ben, de az biztos, hogy utóbbi években nehéz volt úgy kinyitni a Magyar Közlönyt, hogy abban ne esett volna le néhány százmilliárd Lezsák Sándor kisteleki birodalmának. Mivel már összeszámolni is nehéz, mire kapott pénzt, elmentünk a helyszínre, ahol az országgyűlés alelnöke igyekezett meggyőzni, hogy az állami milliárdoknak köszönhetően éppen egy új turistaparadicsom épül a puszta közepén a magyarságtudat köré.

Hiába önt milliárdokat a fociba az állam, a tehetségek mégsem tudnak kitörni a cigánysorról - Amikor a 2018-as foci-EB alatt megint arról ment a vita, hogy melyik csapat a legfehérebb, elkezdett foglalkoztatni, hogy a magyar focinak miért nincsenek cigány sztárjai, miközben rengeteg pénz áramlik a rendszerbe.

Itt az ideje újra megtanulnunk együtt élni a farkasokkal - Idén igyekeztünk minél többet forgatni a természetről, és itt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb fejleménye, hogy kezdenek visszatérni a farkasok az Északi-középhegységbe. Szerencsére nálunk nem alakult ki akkora hisztéria miattuk, mint mondjuk a németeknél, és mi is azt láttuk, hogy helyette a magyar állattartók inkább megpróbálnak újra megtanulni együtt élni a ragadozókkal. Még akkor is, ha esetleg megették valamelyik jószágukat.

ERDÉLYI PÉTER

Ha az ember elég sokáig csinál újságot, akkor biztosan megtörténik vele, hogy mindenféle körülmény nagyon szerencsés együttállásának köszönhetően gyakorlatilag az ölébe hullik egy bomba sztori. Ez történt idén nyáron, amikor a 444 szerkesztősége melletti lakásnál egyik délelőtt egyszer csak megjelent Nikola Gruevszki volt macedón miniszterelnök, akit hazájában korrupció miatt köröznek. Szerencsére nem csak ezt a banális helyzetet tudtuk felvenni, hanem azt is kinyomoztuk, kivel beszélt Gruevszki a titkosnak tervezett találkozón, és kié volt a világ legrosszabbul kiválasztott fedett lakása.

Az összes közéleti téma közül szerintem az igazságszolgáltatást függetlensége az, amiről egyfelől a legnehezebb érdekesen írni, másrészt viszont a legfontosabb a magyar demokrácia jövőjének szempontjából. Idén forgattunk egy hosszú videót arról, hogy próbálja kiterjeszteni a befolyását a politika a bíróságokon. A csata ugyan nem dőlt el, de Handó Tündét, aki a magyar igazságszolgáltatást 2011 óta irányította, le kellett léptetni a Fidesznek. Az ő felemelkedésének és bukásának történetét pedig portrécikkben meséltük el.

HALÁSZ JÚLIA

Ha összeomlik a világrend, én biztos nem fogok elpusztulni - Nagyon szeretem elhagyni Budapestet, talán idén én voltam legtöbbször vidéken riportozni az egész szerkesztőségből, de mégis ritka, hogy annyira izgalmas helyre jussak el, mint Újszkítia. Viktor évtizedek óta építi az otthonát, ahol egyszerre kutatja a múltat és készül fel a jövőre.

A túlóratörvénnyel indult, végül az egész várost elvesztette a Fidesz - Mindenkit meglepett, a szombathelyi Fideszt viszont szó szerint sokkolta, mikor 10 év után idén januárban elvesztették a város irányítását. Az ellenzéki képviselők azonnal átalakították a költségvetést és az önkormányzati cégeket is. Így lett a helyi tévének is új igazgatója, akitől el tudtam kérni a közgyűléseken készült összes felvételt. A videókészítés leggyötrelmesebb része egyértelműen a vágás, itt pedig egy hétig tartott csak az, hogy a közgyűlési videókat leválogassam. Mégis végig nagyon élveztem a munkát és éreztem, megéri átrágni magam a felszólalásokon, és összegyűjteni a Fideszes képviselők összeomlásának legszebb pillanatait.

HASZÁN ZOLTÁN

Kiderült, hogy Németh Szilárd nem volt országos bajnok birkózó - Németh Szilárd egyszer azt mesélte, hogy fiatalon országos bajnok birkózó volt. Semmi nyomát nem találtuk, megkérdeztük tőle, hogy mikor is történt mindez.

Orbán terasza lett Budapest új partihelyszíne - Már nem a felcsúti VIP-be kell bejutni, hanem ide, ahol együtt lehet nótázni Orbán Viktorral.

Azt tudtad, hogy Semjén Zsolt több könyvet írt, mint a legutóbbi irodalmi Nobel-díjas?- Ráadásul már öt nyelvre is lefordították a népszerű szerzőt, aki szerint érdekes meglátás, hogy nyelvezete Aquinói Szent Tamás és Rejtő Jenő szerencsés ötvözete. Az egyik könyvében osztotta meg Othmár atya örökérvényű mondását: „fiam, addig rázod, amíg bele nem tesznek valamit!”

HERCZEG MÁRK

Életemben először megnéztem egy részt a Trónok harcából, és rájöttem, hogy egész gyerekkoromban hazudtak nekem - Sokakat felháborított ez a cikk, de nekem nagyon kedves volt, ugyanis a csendes többségből jó páran biztosítottak arról, hogy őket is aggodalommal tölti el az agyrohasztó óvodás újhullám.

Ez a vadállat már 30 éve nyomja a mocskos, mocsári politikát, de még mindig úgy varázsol, hogy leszakítja a fejedet - Régóta szerettem volna egy rendszerkrityót írni, és a Zeneakadémián végre volt rá lehetőség, idén ezen nevettem a legtöbbet, amikor megírtam.

HORVÁTH BENCE

Idén a legtöbb visszajelzés, ötlet és siralom egyértelműen a dél-koreai/német filozófus, Byung-Chul Han munkáira épülő cikkemre érkezett, melyben főleg arról volt szó, hogy a modern munkakörülmények hogyan alakították ki úgy a személyiségünket, hogy gyakorlatilag önmagunk kizsákmányolói lettünk. Ehhez a felvetéshez újságíróként könnyű kapcsolódni, és mint kiderült, rengeteg más munkakörben is megszólítva érezték magukat emberek.

Közben 2019-ben sem lett kevésbé nyomasztó se Magyarország, se a világ nagy része, így aztán visszanézve főleg azokat a cikkeket szeretem az idei évből, melyek pillanatnyi kiutat kínáltak ebből: ilyen volt a régóta tervezett és végre megírt nagy gombatörténet, a magyar pásztorkutyák hortobágyi versenyének meglátogatása vagy a tatabányai rémkecske elfogásának kalandos története.

KIRÁLY ANDRÁS

Idén nem szűkölködtünk megrázó külpolitikai eseményekben, hogy mást ne mondjak, megindították Donald Trump ellen az alkotmányos vádeljárást. Az év legnagyobb külföldi sztorijai közül mégis kiemelném a Boeing drámáját. Az egész amerikai ipar egyik legfontosabb vállalata évtizedekig arról volt híres, hogy mérnökök uralják, és hajlandó hosszú időt és rengeteg pénzt áldozni új típusai fejlesztésére. Aztán valami megváltozott, a cég irányítását olyanok vették át, akik mindennél nagyobb hangsúlyt helyeztek a pénzügyi eredményekre, így az öldöklő versenyre tekintettel trükközésbe kezdtek. Ennek ezidáig több mint 350 ember élete volt az ára.

De azért ne feledkezzünk meg korszakunk főszereplőjéről, Donald Trumpról sem. Nyáron már úgy tűnt, hogy az elnök, aki a választási kampányában azzal tréfálkozott, hogy azt is megúszná, ha fényes nappal agyonlőne valakit New York egyik sugárútján, tényleg mindent megúszhat. Hiába írta meg négyszáz oldalon az ügyben majdnem két éven át vizsgálódó különleges ügyész, hogy bizony akadályozta a nyomozást, és bár konkrét egyezségre nincs bizonyíték, kampánystábja mindig lelkesen fogadta az oroszok ajánlatait, a közvélemény rezignáltan reagált. Mígnem szeptemberben kirobbant a minden eddiginél nagyobb botrány, melynek végére tanúk sorának meghallgatása és bizonyítékok átböngészése után karácsony előtt eljutottunk odáig, hogy a képviselőház vádat emeljen ellene. Ez nem példa nélküli az amerikai történelemben, de Trump így is mindössze a harmadik elnök, aki ellen vádat emelnek az ország lassan 250 éves történelmében.

KISS BENCE

Sötét parkolási ügyek Budapesten - Már 2018 őszén elvonultunk a szerkesztőség tárgyalójába Ács Danival, és belevágtunk a 444 történelmének egyik legnagyobb vállalásába, hogy egy dokumentumfilm keretein belül göngyölítsük fel a parkolási maffiát, és kiderítsük, hová tűnik az a pénz, amit a 90-es évek óta dobálnak az autósok az automatákba. Nem könnyű egy ilyen filmet összehozni, hosszú hónapokba telt az archív felvételek felkutatása, az animációk elkészítése és az egész anyag megszerkesztése, miközben a publikálásig folyamatosan érkeztek be új információk. Számomra az év egyik legjobb élménye volt egy óriási mozivásznon megnézni a filmet több száz támogatónkkal közösen, akiknek a hozzájárulása nélkül ez az egész valószínüleg sosem készült volna el. Még egyszer köszönjük!

MAGYARI PÉTER

2019-ben négy kiemelt témában írtam sok cikket: magyarországi választások (EP és önkormányzati), az új EU-s politikai ciklus vívódásai, Brexit, és a közép-európai földgázkereskedelem. Utóbbi az, ami leginkább aktuális maradt az év végére is, úgyhogy e sorozatomból ajánlanék három nagyobb írást az év végére.

Az április végén leírt helyzet most ir érvényes: Magyarország ambíciói változatlanok, a kormány és az iparági vezetők közép-európa gázelosztó központjává tennék az országot, csakhogy ez másokon is múlik. Hogyan és mennyire? Innen kiderül.

Október végén Putyin budapesti látogatásához időzítve írtak ki aukciót egy még nem létező, de elég nagyra tervezett nemzetközi gázvezeték magyarországi szakaszára. Hogyan támadt fel a 15 éve tervezgetett Déli Áramlat, és miért jó ez Oroszországnak? Innen kiderül.

A kelet-európai gázüzlet az amerikai politikát is vonzotta, és Trump elnököt annyira megégette, hogy ebből lett az elmozdításáért indított eljárás is. Hogyan és miért merült el a gázmaffia világában az USA elitje? Innen kiderül.

PLANKÓ GERGŐ

Háborúban született, a hatalom szolgálatába állt - Ami Magyarországon közmédia néven működik, az már tényleg világszinten is nagy dobás. Készítettünk egy kisfilmet arról, hogyan jutottunk el ide a rendszerváltás óta.

A harc a gondolatainkért a nyelven keresztül zajlik - A legnagyobb győzelmek egyike, ha el valaki el tudja érni, hogy az emberek a szavait használják. Erről a küzdelemről szól ez a cikk.

RÉNYI PÁL DÁNIEL

Mit mond el az Orbán-rendszer átalakulásáról Varga Judit miniszteri kinevezése? - Az Orbán-rendszer elég idős már ahhoz, hogy néha távolabbról is rátekintsünk, honnan hová fejlődött, és miben változik önmagához képest. Ehhez tökéletes alkalmat nyújtott Varga Judit nyári kinevezése.

„Olyan bélyeg lett a közmédiában dolgozni, mint amikor lecigányoznak” - Hiányzott már, hogy valaki belülről mutassa be a közszolgálati propaganda mindennapjait. Balogh Krisztina története azért is különleges, mert kormányzati körök segítették karrierjét, éveket dolgozott, hogy közszolgálati riporter lehessen, de mikor szembesült a valósággal, volt bátorsága hátat fordítani az MTVA-nak.

SARKADI ZSOLT

Se Magyarországnak, se más országnak nincs szüksége se több gyerekre, se bevándorlókra - Idén elég sokat foglalkoztam a túlnépesedéssel, mert úgy éreztem, hogy sokan összemossák a túlnépesedés okozta problémákat a klímaváltozás okozta gondokkal, ezzel még inkább tabusítva azt, ami evidens: nem jó, hogy ennyire sokan vagyunk ezen a bolygón, és ezzel a helyzettel kezdenünk kellene valamit. Hála az égnek, van egy kutatócsoport Svédországban, ami éppen ezzel foglalkozik, és a csoportnak még magyar tagja is van, akivel készítettünk interjút is.

Hazavágtuk az internetet, és most az internet hazavág bennünket - A másik téma, ami sokat foglalkoztatott és foglalkoztat most is, az internet és azon belül a közösségi média hatásai az emberi kommunikációra és az emberek mentális egészségére. Ha már az antropocén korban élünk, ahol az emberi tevékenység gyakorolja a legnagyobb hatást a környezetre, érdemes megnézni, mi gyakorolja manapság a legnagyobb hatást az emberre, és milyen ez a hatás. Nos, nem túl jó.

Beszorultunk - Ez egy elég személyes cikk volt, sokáig nem is akartam publikálni, csak azért kezdtem el írni a szöveget, hogy jobban össze tudjam foglalni, mik járnak a fejemben, hogyan viszonyulok a világhoz, és miket tartok problémának az életemben, meg abban, ahogyan a világhoz viszonyulok és ahogy a világ viszonyul hozzám. Aztán, ahogyan egyre többekkel beszélgettem, rájöttem, hogy nem csak én gondolkodom így, ezért úgy döntöttünk, cikként publikáljuk a szöveget. Talán sosem írtam még semmit, ami után ennyi levelet kaptam volna, amikben az emberek megköszönték a cikket, és azt írták, végre valaki szavakba öntötte, ahogyan éreznek.

Egy őrült ül az agyamban, és keveri a kártyákat - Sarkadi Imre ugyan nem rokonom, de az egyik kedvenc magyar íróm, szoktam is fortyogni néha azon, milyen méltatlanul kevesen ismerik a munkásságát annak ellenére, hogy messze kiemelkedett kora alkotói közül, és tényleg világszínvonalú munkák is vannak az életművében. A nyáron úgy döntöttem, hogy a fortyogás helyett írok egy cikket az egyetlen igazi magyar egzisztencialistáról.

SZILY LÁSZLÓ

Az összes 2019-es cikkem közül a „Virslit lopott hétfőn hajnalban a budapesti újságíró macskája” címűn gondolkodtam a legtöbbet, pedig ez a tényfeltáró anyag összesen 2 mondatból, 5 igen rövid, tényleg pár szavas képaláírásból és 5 darab fényképből állt, amik mindegyike ugyanazt a macskát ábrázolta. Erre a hajnali hírügyelet közben otthon viccből összedobott minimalista posztra kaptam ugyanis a legtöbb személyes visszajelzést ismerősöktől és ismeretlenektől az összes idei írásom közül, nem is beszélve a majdnem tízezer lájkról. Arra jutottam, hogy azért, mert rengeteg embernek van elege a nyomasztó politikai görénykedésből és egyre több ember vágyik igazi, átélhető sztorikra. Ez meg sajnos 100 százalékig igaz volt.

Az újságírás nemcsak íróasztalnál terpeszkedésből meg fontos emberekkel lebonyolított kávézgatásokból áll. Van, amikor az ember kénytelen felvenni a bakancsot és a túlélőruhát és kimenni az igazi Vadonba. Idén a legvadabb ilyen kalandot Budapest ötödik kerületében éltem át, erről szól a Csak a legkeményebb erdőjáróknak javasoljuk az Arany János utcai metrómegálló köré ültetett új városi erdő megközelítését című szakcikkem.

Egy soktízmilliárdos, szuperbonyolult ügy leleplezésénél néha többet ér, ha az embernek egy nevetséges, sőt pitiáner, de bárki által megérthető és kiröhöghető stiklit sikerült feltárnia. Főleg, ha ez az ember én vagyok. Ezért volt az egyik kedvenc saját cikkem az, amiben megírtam, hogy Kósa Lajos feleségének civil szervezete hogyan nyalt föl pénzt olyan események megszervezésére, amiket igazából mások szerveztek, ők pedig csak odamentek egy kocsmába és lefotózták egymást.

SZUROVECZ ILLÉS

Egy ország szenved tőle, hogy szökik a meleg a házainkból - Itt a fűtésszezon, ami sokak pénztárcáját megterheli, nem beszélve a szmogról, ami tönkreteszi a tüdőnket és a klímánkat is. Rezsicsökkentés, szociális tűzifa ide vagy oda, tömegek élnek energiaszegénységben. Ezen akkor lehetne segíteni, ha felújítanánk az országot ellepő, borzasztó állapotú házainkat. De mi kéne ehhez? Állami szándék és sok pénz. Ez egy összetett, de érdekes és mindenkit érintő kérdés, amit jó sok ábrával próbáltam érthetőbbé tenni. Közben Halász Julival megnéztük, mi mindent raknak a tűzre az emberek az ország legrosszabb levegőjű térségében.

Az életükre törtek, ezek a román újságírók mégis megmártóztak a legmélyebb korrupciós mocsokban - Bemutattak idén egy megdöbbentő erejű román dokumentumfilmet, a Colectivet, ami csak kisebb részben szól a híres, 2015-ös bukaresti tűzesetről. Viszont bemutatja a tragédia utáni nyomozást, amiben román oknyomozó újságírók rántották le a leplet az embertelen egészségügyi helyzetről és a velejéig korrupt rendszerről. Az újságírócsapat egyik tagja, Mirela Neag eljött a film budapesti bemutatójára, és interjút adott nekünk.

A munkanélküliek és a rendetlenek búcsút mondhatnak az ivóvíznek - Az ország legnagyobb szegregátumában, a miskolci Lyukóvölgyben óriási szegénységben élnek az emberek. Sokakat a vízhálózatról is lekötöttek, miután tartozásokat halmoztak fel, és közben azzal szembesültek: akiket „erkölcstelennek” minősítenek, azok örökre búcsút mondhatnak a víznek. Mi marad így? A közkutak és a ballonok, amit hőségben, esőben, hóban kell cipelni aszfalt nélküli utakon, hegynek felfelé.

URFI PÉTER

Soha nem vágtam bele akkora feladatba, mint a gyerekmolesztáló papokról szóló sorozat. Amikor több mint egy éve elkezdtem anyagot gyűjteni, még a hozzáértők is úgy tartották számon, hogy néhány esetnél több nem derült ki itthon. Február óta megjelent az a hat nagy cikk, amelyekből kiderül, hogy Magyarországot sem kerülte el az egész világot sokkoló jelenség.

De a tldr-oknyomozásokon túl is sokat írtam a témáról: interjúztam Ferenc pápa tanácsadójával, megnéztem a nagy vihart kavaró lengyel dokumentumfilmet és François Ozon moziját, és voltam Pannonhalmán egy fontos konferencián.

Ősszel a püspöki kar kiadott egy általános bocsánatkérést, ami szimbolikus lépésként nagyon fontos - és biztosan nem történt volna meg, ha nincsenek olyan áldozatok, akik kiállnak az igazságért.

12 notes · View notes

hopelessromanticqueerqueen · 5 years ago

Text

Mielőtt leülök írni, általában teljes káosz van az agyamban. A rengeteg gondolat, az összes érzés egyszerre, amiről írni akarok; teljes rendszertelenségben. Aztán, mielőtt a papírhoz érne a tollam, egyetlen mondat zeng a fejemben mózesi tűzoszlopként. Egyetlen gondolat, ami alkalmas arra, hogy az a katyvasz lavinaként megindulva mondatokká tudjon formálódni.

Szerelmes vagyok beléd.

Egy egyszerű kis mondat, amit már másfél éve szeretnék kimondani neked. A legerősebb visszatartó erő az az/eddig az volt, hogy nagyon… rendkívül szeretem és féltem a barátságunkat. És kábé pont azóta erősödik ez is (mármint a barátságunk), hogy rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd (másfél éve – az első Balaton óta). És nagyon élvezem és nagyon jó dolog a barátodnak lenni – még ha csak így távkapcsolatosan is. Éppen ez az oka, hogy most úgy döntöttem, megosztom veled ezt az információt. Ma Messenger videochaten volt (egyéni) konzultációm az EQ-coach-ommal és arra kért, képzeljem el, hogy épp jelen vagy és mondjam el neked, amit szeretnék; ami bennem van. Azt mondtam: „Az a helyzet, hogy szerintem szerelmes vagyok beléd. Nem szeretném, ha bármiféle kényszerhelyzetben vagy kényelmetlenül éreznéd magad, hanem épp azért, mert hihetetlenül fontos nekem a barátságunk, szeretném, ha tudnál erről; szeretném, ha az egész kapcsolatunk tisztán működne.” Szerintem még sosem mondtam ki rendesen hangosan ezelőtt, hogy szerelmes vagyok beléd. Szóval ez az igazság, sokat gondolkodtam rajta (csak mint általában mindenen), egy ideig próbáltam „kiszeretni” belőled (nem is egyszer), de… Hmm, hát láthatod próbálkozásaim sikerességét. Szeretném, ha tudnád, hogy akármi is lesz (like ever), az elkövetkezendő pár évben nem hiszem, hogy nagyon tudna ez változni, még ha össze is jössz/jövök épp mással.

Emlékszel (nem tudom, mennyire voltál józan akkor, én már biztosan más állapotban voltam), mikor most a januári Balatonon mesélted, hogy Lala kb. megsértődött azon, hogy összejöttél velem és összejött az exével? Mármint azt hitte, hogy összejöttünk. Emlékszem, pl. ott mennyire meg kellett erőltetnem magam, hogy meglepettséget mutassak, ne sírni kezdjek (részben a részegségtől lel). Csak mert ott annyira fogtam a fejem, hogy már neki is leesnek a social mediás nyilvános üzeneteim neked, neked meg sejtelmed sincs róluk. Például hogy konkrétan van egy külön highlightom neked Instán. Vagy hogy miért a Let Me Down Slowly a top 1-es szám, amit hallgatok. Vagy hogy mért hallgatom/játszom annyit a Willow-t…

Valójában nem is tudom, miért írtam le ezeket, csak én mindig egyszerre nevetek és sírok ezeken.. (Egyébként igen, tudom, valószínűleg igencsak instabilnak tűnhetek érzelmileg, de keményen dolgozom rajta, és elég jól halagdok, szóval no worries.)

Annyira szeretlek mint barát, hogy szeretném, ha lenne valaki, akiről biztosan tudom, hogy legalább annyira szeret téged, mint én téged és hogy legalább annyi mindent megtenne érted, mint én tennék. Ugyanakkor, mikor belegondolok, hogy esetleg… Ha elképzellek bárki mással… Csak rossz. De gondolom, ezt hívják féltékenységnek. Mikor „coming outoltam” neked (azért túlzás a kifejezés), és küldtél egy képet Liliről és rólad… Hát lell… (pedig akkor még le sem esett, hogy crush-som vagy)

Tudom, már igazán vége lehetne ennek a levélnek, de most olyan érzésem van, mint mikor coming outolok valakinek, aki közel áll hozzám, és kiderül, hogy tökre ally és akkor elkezdek beszélni neki az életem egy olyan részéről, amit azelőtt majdhogynem titkoltam előle.

Tudod, van az az érzés, mikor görcsbeáll a gyomrod; úgy érzed, hogy olyan gyorsan ver a szíved, hogy mindjárt felszállsz az levegőbe, úgy érzed, muszáj visszatartanod a lélegzetedet…? …és mindez csak akkor múlik el, az összes izmod akkor tud végre ellazulni, mikor azon ember ölelésében vagy, aki az egészet kiváltotta belőled…? Tudod, van az az érzés… …Először akkor volt ez, mikor az első Balatonkor megláttalak a vonatról leszállva, két kis szőke konttyal magasan a fejeden… akkora különbséggel, hogy akkor még voltam annyira socially awkward annyira, hogy nem ölelés volt az „alapvető köszönési forma” a barátaimmal (hanem semmi), így ott nem volt meg a feloldás. …Meg valószínűleg azért sem tudtalak ott megölelni, mert nem értettem, hogy mi ez; a gyomorgörcs és társai. Hiszen te a barátom vagy. Gondoltam, azért van, mert jobban hiányoztál, mint a többiek, mert mi kb. másfél éve nem találkoztunk azelőtt. Még akkor sem esett le, mikor részegen a fűben fetrengve a hajadat simogattam. Te jó ég, az a haj! Azaz abban a helyzetben, ott, a földön, elgondolkodtam, hogy me meg szeretnélek-e csókolni. És mivel az agyam egyértelmű nemet mondott, csak vállat vontam és mentem tovább a flow-val. Aztán pár nappal később leesett – már otthon –, hogy azért volt ez az automatikus kézifék az agyamban, mert brutálisan féltem (na meg később fedeztem fel, grey-/grayszexuális voltomat – ne guglizd meg, csak annyi, hogy sokkal kisebb/alacsonyabb és ingadozóbb a libidóm az átlaghoz képest kb.)

Egyebek iránt eléggé hiányzol; az egyetlen „kedvencem” a karanténban, hogy most sokkal többet beszélünk (remélem, ez a levéltől függetlenül így maradhat).

Remélem, hogy minden okés veled és hogy mind túléljük nagyobb veszteség nélkül ezt a koronavírusos időszakot (akármilyen jól is elvagyok így karanténolva, nem annyira fun). Gondolom, ez így sok lehet egyszerre; ez a levél, de tényleg… Sokkal fontosabb nekem az, hogy jelenlegi a kapcsolatunk legyen keep safe-elve, mint az, hogy valaha bármit viszonozz ebből az egészből.

Szépséges napokat,

Anna/Chance

Érd, 2020. március 27. péntek

23:30

U.i.: Te Te jó ég, most görcsben áll a gyomrom, mert azon gondolkodom, hogy egyszer felolvasom telefonba ezt a levelet neked…

Különben lehet, eléggé nyálasra sikerült ez az egész, deee… tényleg nagyon szeretlek és mindamellett, hogy félek, hogy megölöm ezzel jelen barátságosságunkat, nagyon adnám, ha adnál egy esélyt nekünk – I guess… …

#love letter #R #queer #lgbtq #gay #friendzone #magyartumblr #magyar

5 notes · View notes