#soha többet

[outside-inside-dead]

Mielőtt elmennél, hadd kérjelek meg valamire.

Zárd be az ajtót magad után, dobd el a kulcsot! Attól a pillanattól kezdve, hogy a lábad átlépi a küszöböt, többé nem akarlak látni.

[vegetable42]

vak, feltétel nélküli szerelem

határok

mert nem azt mondom hogy “nem érte meg”

hanem azt, hogy lehet belőle tanulni

[valaki--aki-senki]

Gyerekek, megvan az az érzés amikor egy full random idióta ötletből csináltok egy még nagyobbat a haverokkal majd neki is vágtok az éjszakának, fél úton megbánjátok de mire végre odaértek kurva jó aztán vissza felé alig találjátok meg a motort is mivel persze azzal indultok csak közben beragadt a sárba. De közben persze nyugodtan a semmi közepén leálltok cigit tölteni és rohogcsélni azon hogy vágni lehet a ciporol a sarat. Majd végre vissza érve a faluba kapsz attól az embertől egy kurva nagy ölelést aki kurva sokat számít neked.

Soha nem tenném meg ezt az utat mégegyszer de ezt az estét sem cserélném el semmire soha.

[szappan]

nekem asszem kétszer írtak be összesen az ellenőrzőmbe, az egyik a napközis banya volt, aki nehezményezte, hogy szünet alatt bementem az udvarról a terembe, a másik pedig az énektanár, aki szerint énekórán hangoskodtam :-(

[ankela]

re: fekete pont: the trout population will be affected

[meridaabator]

Családállítás-szerintem kuruzslás

Sziasztok!

Voltam családállításon és elviekben hétig "csendesednie kell" az "energiáknak", ahhoz hogy hasson, ezért nem lehet beszélni róla.

Nomármost, SZERINTEM, ha én lázas vagyok, és beveszem a Kalmopirint, akkor menjen le a lázam akkor is, ha nem beszélek róla meg akkor is, ha beszélek róla. :-)

Úgyhogy beszélni fogok róla.

Angster Máriánál voltam, nála 10.000 Ft, ha csak résztvevőnek mész, és 40.000 Ft akkor, ha állít is neked.

Eredetileg úgy voltam vele, hogy csak résztvevő leszek, aztán a második állítás után - 11-en voltunk és lement az első kettő - én úgy gondoltam, hogy soha többet ide nem fogok visszajönni, tehát ha tudni akarom, hogy milyen hatása van rám a családállításnak, akkor az csak úgy fog kiderülni, hogy kiülök és állítunk nekem családot.

Így is történt. Az volt a kérdésem, hogy "nincs párkapcsolatom és mit tehetnék azért, hogy legyen".

Kiderült, hogy 25 éve nincs kapcsolatom, az utolsó nővel volt. Akkor mivel balkezes vagyok, és biszexuális, a feltett Anya, apa és én mellé a színpadon, kiválasztatott velem egy "ikret", és megmagyarázta, hogy anyám valószínűleg méhen belül ikerterhes volt, csak az egyiket elvesztettük.

Aztán mondatokat kellett mondanom, ilyeneket, hogy "szívesen átadtam volna a helyem, de engem senki nem kérdezett", meg ehhez hasonlókat.

A végén pedig behívott még egy ikret, egy "fiúikret", mert bieszexuális vagyok, lehet, hogy hárman voltunk.

Kaptam házi feladatokat:

meg kellett vennem az Ikertörténetek című könyvet, hogy magamra ismerhessek

kellett vennem egy fiú és egy lány plüssmackót, és kitenni a polcra, hogy emlékeztessenek az ikervalómra,és hogy nekem a saját életemet kell élnem, nem az ikreimét

kellett írnom egy listát az univerzumnak, hogy milyen párt küldjön részemre.

KÉT TELJES NAPON át dühöngtem ezen az ezoterikus faszságon, meg azon, hogy hogy lehettem annyira hülye, hogy ottmaradtam és végigcsináltam. De hogy biztosra menjek: vettem két macit darabját 800 Ft-ért meg írtam listát: rajtam nem múlik.

Nincs valami fórum, amely szabályozza a pszichoterápiákat? Mert ez szerintem egészen biztosan nem terápia, hanem valami parasztvakítás.

[the-fool-who-loves]

Ő volt az az ember akinek először megmutattam a szívemet.

Majd ő lett az ok arra, hogy soha többet ne akarjam megmutatni senkinek…

[brgzmpff]

tegnap mondta egy vendég, hogy el akart vinni az egyik szomszéd intézménybe egy jeles street art művész megnyitójára a héten. és kénytelen voltam elmondani neki, hogy egyrészt becsülöm és tisztelem a szomszédokat, de még az autisztikus személyiségjegyeimen keresztül is átjön, hogy a közös eseményeken soha nem jönnek oda hozzám köszönni, és az első találkozásnál velem szemben definiálták a helyüket és olyan gőggel és lenézéssel beszéltek rólam és a terveimről, hogy arra jutottam, hogy teljes nélkülük is az életem.

másrészt a street art nekem egy icipicit többet jelent egy divatnál. nagy levegő és vállalom leírva is. nekem a street art a művészet demokratizálódását is jelenti, abban az értelemben, hogy nem kell white boxban idegenként feszengeni azért, hogy művészettel találkozz. a street art helyspecifikus műalkotás, ami reflektál a környezetére. és a legjobb munkáknak, _szerintem_, van önmagán túlmutató mondanivalója. ezek miatt erős legalábbis a Banksy életmű. Már az elejétől kezdve az volt a bajom a magyar street arttal, hogy az első pontnál leragadtak. 99% nem helyspecifikus, és mondanivalója talán Miss KK-nak volt és azóta még Szárnyas Doboznak lett, néha. Gergő még a párt alapítása előtt csinált pár olyan munkát, ami mindhárom szempontnak megfelelt, de azt is inkább Gergőéknek illene mondani, amennyire Suzy és Tibi össze voltak nőve anno. De így kb a még művész csoport mkkp volt az egyetlen, aki igazán értette a műfajt.

kurva szarul fog hangzani, de nagylevegő és akkor ezt is leírom, hogy amikor én foglalkoztam street arttal, a munkáim igazándiból helyspecifikus és társadalomkritikus munkák voltak. mutattam is pár dolgot a tegnapi vendégnek, hogy művészként én miket csináltam, és azt is kimondtam, hogy a jeles művész munkásságát nem tartom többnek vagy kevesebbnek az internetes mémeknél, és a jelentőségüket sem látom sem többnek sem kevesebbnek egy utcákon publikált mémgyárnál.

szigorúbb napokon azt szoktam mondani, hogy a magyar street art sajna leragadt annál, hogy tehetséges grafikusok önmagukat reklámozzák a matricákkal és pasteupokkal. sokan a street art portfolioval jutottak reklamugynoksegbe, vagy futtattak fel termekcsaladokat, a gerillamarketing rengeteg tehetseges embert segitett jobb korulmenyek koze. de nagyon kevesen tudtak maradando nyomot hagyni street artosként. (az, hogy pl én mit látok a munkáim után, hogy mi maradt utanam ott, ahol volt kint cuccom, az egy masik mise. csak egy szal, hogy miert nem street artolok. hogy utánam elkezdtek ellenzeki partok hasznalni a nyugati feluljarot, es egyszercsak leszedtek az uvegeket rola asszem a tarlós alatt, es igy kb alkalmatlan lett molinozni a hely, mert kurvapara volt már akkor is, amikor voltak üvegek.)

szóval az egy nagyon különleges pillanat volt az én életemben, amikor ebben a tegnapi beszélgetésben a műfajról megmutattam a munkáimat a vendégnek és elkezdett röhögni, hogy ja hogy így kurvára értem, hogy nem egy szinten gondolkodom a jeles művésszel a műfajról, és ez egy kicsit jólesett a 10+ éves sértettségemnek, amiről nagyon ritkán beszélek.

[diogenesz2020portugal]

Nem írok többet az Olimpia megnyitójáról, mert aki utálta, annak felesleges, aki meg értette, annak természetes.

De ideteszek egy francia csoportban talált szöveget: "Egykoron a magyar Párizsba ment tanulni. Bizony. Nem volt igazán művelt ember az, aki nem beszélt franciául, legalább picit, s nem ismerte nem csak a magyar, a francia, de a világ történelmét is, na meg a művészeteket. Pest és Buda volt a kis Párizs, s a magyar költők, írók, értelmiségiek nagy része büszke francia ismerő volt. Amúgy ez ma is így van. Legnagyobb íróink bizony beszélnek franciául, valamennyit mindenképp, s ismerik a francia irodalmat, kultúrát.

A francia művészet, kultúra, gasztronómia, nyelv benne van a legtöbb európai országéban. Magyarországéban is. Franciák nélkül nem lenne címerünk képzeljétek, merthogy ezt a gyönyörű szót az ófrancia nyelvből kaptuk: ‘ le cimier’. Kilincsünk - az egyik szeretett magyar szavam sem lenne; mert a ‘la clinche’ szülte. De blúz, bizsu, brutális, desszert, dekoltázs, gavallér, embléma, káosz, lavór és lámpa sem lenne (némi fény), múzsa sem nagyon és lazsálás sem igen. Na meg papír, poén, poéta sem létezne ilyen szavakkal ( Karinthy belehalt volna) a plafon meg csak mennyezetként szakadhatna az álszentekre, de a menny túl nehéz, ott mindent a szeretet ural, nem bírnák el. Lakat sem lenne, reváns, majonéz, garzon, sansz, randevú, rúzs, szekrény, toalett, trükk, és franciák nélkül nem jelentenénk ki, hogy ‘a stílus maga az ember’. Csak néhány jövevényszót említettem, ami eszembe jutott, meg egy kifejezést, hogy vázoljam mennyire ostoba kijelentés az, amint az imént olvastam egy, az Olimpiát megnyitó Ceremóniával foglalkozó poszt alatt, miszerint a franciák nem adtak semmit a világnak, a magyaroknak pláne nem. Jaj.

Azt gondolom, hogy akik hőbörögnek a megnyitó kapcsán, azok nem tudnak sokat Franciaországról, sőt valószínű, hogy nem különösebben olvasott, kulturált emberek, s nem hiszem, hogy a szimbólumok értelmezésében otthon vannak. Ez nem feltétlen csak az ő hibájuk, nem bántom őket, jelzőzni a legtöbb esetben fölösleges. De azért megvan a maga bája a magabiztosságnak, ami jellemzi a föltételezéseket, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráján keresztül is a kereszténység gyalázása volt az egész ceremónia, és “a szexuális játékban használt maszkban rohangáló fáklyás is nevetséges volt”.

Szeretnék némi fölvilágosítást adni arról, hogy az a maszkos és csuklyás alak, aki fáklyával a kezében átszelte Párizst legfontosabb pontjait, nem perverz játékokra utalásként viselte öltözetét. A francia történelem és kultúra különböző maszkos alakjai előtt volt tisztelgés viselete, a Bastille 17. század végi titokzatos foglya, a Vasálarcos előtt, akinek kilétét soha nem sikerült megerősíteni, az Operaház fantomja előtt, Gaston Leroux azonos című regényének kitalált szereplője előtt, akik a két legismertebb álarcosok a francia kultúrában, és nem csak. Bizony egy bólintás volt az Assassin's Creedre is, a francia Ubisoft által fejlesztett híres videojáték-sorozatra, amelynek egyik része ugye pont Párizsban játszódik. (A vállalat 500 000 dollárt adományozott a Notre-Dame székesegyház újjáépítésére.)

Amit sokan az Utolsó vacsora rekonstrukciójának hisznek, az a görög mitológiában jártasabbak, s a készítők szerint nem Leonardo művének ábrázolása volt, hanem az olimpia eredetéhez tért vissza, a görögökhöz, az ókori görög történelem gyökereihez, Dionüszosz és az istenek ábrázolásával. Dionüszosz volt a bor és mámor (a franciáknak mindkettő fontos) istene, az ünneplés megtestesítője, és a görög színjátszás patrónusa is. Dionüszosz kísérete (akikkel bulizott, ha úgy tetszik) egyébként kecskefarkú, disznófülű buja nimfák, emberarcú, szőrős szatírok voltak. Ők állandóan szatírjátékokat játszottak, gúnyos humorral (innen ered a szatíra kifejezés amúgy). Én nem tudom a tutit, de azért volt szerencsém megnézni az Utolsó vacsorát Milánóban, többször is, és ott nem volt semmilyen koszorús kék ember, meg különböző istenek, vagy torzan buja szatírok a falon, illetve tizenketten voltak, nem tizennyolcan, szóval azért átgondolnám a dolgot. Adnék egy sanszot (olálá ez nem francia szó, oui) a jóindulatnak, lazaságnak és pikírt humornak, ami nem csak Dionüszosz, de a franciák sajátja is.

A katakombákat és Párizs híres csatornáit bemutató földalatti részen (amely egyébként látogatható) egy krokodilt volt, ami több magyar kommentelő (es újságíró, ami gáz) szerint túlzó butaságként volt jelen, csak látványnak, pedig egy nagyon is valós történetre utalt: Eleonórára, a nílusi krokodilra, aki Párizs csatornáiban élt. A föld alatti folyóban lévő csónak képe sem koreográfia, inkább a La Grande Vadrouille című film mitikus jelenetének visszhangja, mert igen, Párizs alatt a Bièvre is folyik.

Lady Gaga a párizsi kabaré világa előtt hajolt meg, nevezetesen a francia Cancan révén. (A kánkán amúgy algér eredetű.) Edith Piaf világhírű La Vie en Rose című művét idézte, s nem “ízléstelenkedett”.

A Richelieu könyvtár szívében a francia irodalom előtt tisztelgett a ceremónia rendezője, a szimbolizmus nagy költőjének Paul Verlaine Romances Sans paroles (Őt T��th Árpád fordította és hatással volt Kosztolányi és Ady irodalmára), Pierre Choderlos De Laclos Veszedelmes viszonyok, Liaisons Dangereuses (amit Örkény juttatott el a magyar szívekbe) és Marivaux Triomphe De l'Amour azaz A szerelem diadala című műveivel.

A Szajna mentén a vízsugarak, a szökőkutak és a Jardins à la Française közvetlen visszhangja Versailles-nak, annak nagyszerű vizeinek és André LeNotre által tervezett parkjának, valamint általában a kastélykultúrának adta tiszteletét. Egyébként két történelmi személyiséget is bemutattak itt BMX-en, Napóleont és XIV. Lajost.

Eugène Delacroix Szabadság című festményének rekonstrukciójával a francia forradalom volt a középpontban. A Conciergerie az a hely, ahol a királynőt kivégzése előtt bebörtönözték. Ezután a Marina Viotti által megtestesített forradalmi alakot látjuk egy Párizs címerét jelképező csónakon, amely a "L'Amour est un oiseau rebelle" ("A szerelem egy lázadó madár") című filmet adja elő. Ez a szimbolikus kép Párizs mottóját is visszhangozza: ‘Fluctuat nec Mergitur’ azaz ‘lebeg, de nem süllyed.’

A levegőbe emelkedő, látványos vasque-montgolfière (hőlégballon) a Montgolfier testvérek, a léghajó feltalálói előtti tisztelgés volt. Az első hőlégballon-út a Tuileriák kertje felett repülve érte el a legmagasabb pontját, az 1000 métert.

Kihagytam több dolgot a négy órás műsorból, tudom, nézzétek el nekem, azért Celine-t muszáj még említenem, hogy a küzdelem, erő és tehetség megtestesítője, s bár nem francia - ahogy a fellépők sokasága sem, valami miatt mégis együtt láthattuk őket. Talán ezen a valamin is lehetne elmélkedni.

Úgy érzem, hogy akik fanyalognak abszolút nem vették figyelembe a francia történelmet, a kultúrát. Elfeledkeztek róla vagy nem ismerik. Franciaország, a franciaság úgymond mindig rendíthetetlenül meglepő volt, provokatív, lázadó, szélsőséges, olykor egoista, máskor magamutogató, az elegancia és giccs egyvelege, a túlzások és nagy igazságok hazája, az örök szerelem vadul romantikus lelke, a művészet és a divat fellegvára. A franciák a mélységes érzékenység, a halálos büszkeség és egy adag kapjabeavilág, a mi franciák vagyunk attitűd viselői. Ezért szeretjük és olykor utáljuk őket. Ez van.

S persze igaz lehet az is, hogy amikor a világ olyan érzékeny, sebzett időket él meg, mint a mostani, lehetne finomabban is a világ elé tárni vízióinkat, művészi önkifejezésünket az olimpia megnyitó ünnepségen (sőt Franciaország franciaságát), a bőrünk alatt megb��vó provokálni akarásunkat, és illene figyelembe venni a világot körülöttünk, azokat akik nem látják úgy vagy nem azt amit mi, s nem tudják vagy ismerik úgy a világot, ahogy mi, de az - s ezt hangsúlyoznom kell - az nem lenne igazán francia. A franciák pedig, ha csak a történelmet nézzük, mindig is imádták és elérték, hogy a világ róluk beszéljen.

[pajjorimre]

Te figyelj, képzede', kurwa hollandszkik (asszem) kitalálták, hogy ha 2 darabból gyártod le a kupakot, akkor nem baszódsz meg a vákuummal, hanem simán aládzsal a levegő ahogy lazítod fel és soha többet nem kell megbaszódni a késeléssel, bowdenkarú irodalomtanárok is fel tudják nyitni.

[gayinhungary]

10.35

Attól félek ,hogy egyszer elveszek a szemeidben és soha többet nem jutok ki onnan.

[adyendreut34]

Food for thought: amikor a független sajtó az autokrácia fontos támasza

Hear me out. Azt állítom, hogy a (magyar) független sajtó valójában nem érdekelt a rendszerváltásban, miközben a benne dolgozók egyénileg gyűlölik a NER-t, szenvednek tőle és a pokolba kívánják. tldr;

De először a kötelező definíciók: a független sajtó attól az, hogy nem valamilyen politikai/hatalmi csoport írja elő neki, hogy miről beszélhet és miről nem. De ez nem jelenti azt, hogy a független sajtónak ne lenne értékrendje, ne lehetne elfogult, mindig igazat mondana, és soha ne hallgatna el fontos dolgokat. (Az az objektív sajtó, de én most a független sajtóról akarok beszélni.)

A független sajtó nem arról ír, amiről csak akar. Arról ír, amiről az olvasói olvasni akarnak. Ebből van a kattintás, az előfizetés, a reklámbevétel. A mi kis érett autokráciánkban a független sajtó nem él napi egzisztenciális fenyegetésben, ellentétben a tanárokkal, az orvosokkal, az államigazgatásban dolgozókkal, a művészekkel vagy akár a papokkal. A független sajtó be tudja csatornázni az ellenzéki érzelmű polgárok pénzét pusztán azzal, hogy megírja a hatalom disznóságait és botrányait, és ebből, ha nem is jól, de meg lehet élni.

Egy jól működő demokráciában senki sem kattintana arra, hogy Pesti Imre milyen impertinens kreténséget mondott, mert egy jól működő demokráciában Pesti Imrét rég visszazavarták volna a választók vakbelet vagdosni, aközben meg azt mond, amit akar. Egy jól működő demokráciában unalmas szakpolitikai vitákról, villamosvonalakról meg atomerőművekről folyó vitákról kéne tudósítani - és arra az AI is képes.

A független sajtónak tehát pont jó az a model, ami van: a rezsim szállítja a kattintékony botrányokat, de ez nem rengeti meg a rendszert, ezért nem is záratja be a lapot, az olvasók fizetnek, hőbörögnek, az újságíró meg fizetést kap.

Akkor mit kéne csinálnia a független sajtónak, nagyokos? - kérdezheti a Független Újsáígró, joggal.

Erre csak azt tudom mondani, hogy ha én mondanám meg, akkor nem lennél többet független. \_(ツ)_/¯

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[stickalittle]

Anyám főz rám.

Késői gyerek vagyok, úgyhogy édesanyám idős asszony. Már egyedül él, nehezen mozog, és ahogy észrevettem, abban éli ki az élet "örömét", hogy főz rám. Ehhez eléggé ragaszkodik, hiába mondom neki, hogy inkább pihenjen többet, mert nála egész napos tevékenység egy-egy főzés. Úgy gondolom, azért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy engem ellásson főttétellel (több dobozzal is pakol), mert ettől érzi magát nélkülözhetetlennek, ettől érzi azt, hogy még szükség van rá az életben, hiszen valakire főznie kell. Persze nekem is könnyebb, hogy csak benyúlok egy-egy dobozért a hűtőbe, és van mit ennem, de kicsit menzás menü feelingem van ettől, hogy nem azt eszem, amit választok, hanem készen kapom a menüt, amit a "szakácsnő" megfőzött. Szerencsére jól főz, és nem mindig ugyanazokat főzi, hanem szeret kísérletezni, új recepteket kipróbálni főzős újságokból, így változatos a menü, a hagyományos (pörkölt)ételektől kezdve a különlegességekig. Csakhogy ha éppen mást ennék, akkor is ezt eszem, mert persze nem dobunk ki ételt, én így szocializálódtam. Én is szeretek főzni (és állítólag tudok is), úgyhogy én is szívesen készítenék többször ételt magamnak, vagy néha inkább csak úgy feldobnék egy-egy pácolt húst meg zöldséget a grillre, vagy pizzát a pizzasütőbe vagy csak összeállítanék egy joghurtos salátatálat, mert éppen ahhoz van kedvem, de akkor is inkább megeszem az anyám által pakolt milánóit (amiket olyan mennyiségben állít elő, hogy csak a harmadik-negyedik napra fogy el). Oké, le is fagyaszthatnám, de akkor meg a huszadik mélyhűtőt vehetném a fagyasztott ételeknek. Általában vasárnaponként vagyok édesanyámnál, így legkésőbb csütörtökre minden elfogy, tehát két napom marad a héten arra, hogy kiéljem a magamra főzés örömét. Tudom-tudom, addig örüljek, amíg ő él, és főz rám. Ez is igaz. Ezért soha nem mondanám el neki, hogy én is szívesebben főznék magamra többet, mert attól félek, hogy ezt úgy értelmezné, hogy nincs szükség az ő munkájára, így nélkülözhető lett, ezt pedig nagyon nem szeretném. Úgyhogy nem mondok neki semmit, csak kiírom ide a blogomra.

[arassea]

nagymamám

linzerkarikája a legjobb volt a világon.

(meg a dobos tortája.

azt soha nem akarok többet máshol enni, mert úgysem olyan,

az utolsót a 22. szülinapomra sütötte, akkor megmondta, hogy soha többet. úgy lett.)

de a linzer, az le van írva, és nem tűnt lehetetlen feladatnak, úgyhogy nekiugrottam,

majd 3 órával és tizennemtomhány tepsivel később, a nemlétező tökömet elhagyva lett egy szakajtónyi linzerkarika (meg csillag, meg szív)

az ízük olyan, amilyennek lenniük kell, a végére a formájuk is pofás lett,

a nagymamám meg nem hinné el, hogy nekiálltam és megcsináltam, de örülne, nagyon.

a lekvár holnap kerül bele, a porcukor meg rá.

mama receptjét pedig itt hagyom mindenkinek, aki nem fél zsírt tenni tésztába vaj helyett, és tudja, mennyi az "amennyitől összeáll"

[yourfvckinnightmare]

Eljutottam arra a pontra, hogy ne tudjam eldönteni melyik is lenne a fájdalmasabb... Az, hogyha itt mindent lezárunk és többet soha nem beszélünk vagy, ha továbbra is folytatjuk ezeket a felszínes beszélgetéseket.