#sárkány | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 2 months ago

Text

Olvass bele most Moniquill Blackgoose fantasy regényébe!

Számos díjra jelölték, és ifjúsági kategóriában a legnevesebb fantasztikus irodalmi elismeréseket, az Andre Norton Nebula-díjat és a Lodestar-díjat nyerte el.

MIELŐTT REGGEL LETT, ELŐTTE ESTE VOLT

Épp feketekagylót gyűjtöttem a Slipstone-szigeten, amikor megpil- lantottam a sárkányt.

Még soha nem láttam korábban valódi sárkányt, de lehetetlen lett volna bármivel is összetéveszteni. A szentélydomb lábánál cse- nevész facsoportot alkotó fenyők közül bukkant elő, és a sziklás domboldalon állva elnézett a tenger felé.

A háta mögött épp lebukó nap fényében vörösen és aranyszínben ragyogott, akár egy őszi erdő. Az orra hegyétől a farka végéig kétszer olyan hosszú volt, mint a kenum, szárnycsúcstól szárnycsú- csig pedig háromszor. A fején harmincpontos vagy még nagyobb agancs. Kiterjesztette a szárnyát: ahogy a fény áttűzött rajta, lát- hatóvá vált az azt átszövő erek skarlátvörös hálózata. Teste hosz- szan kígyózott, akár a vidráé vagy a halásznyesté, a nyaka pedig úgy hajlott, mint a gémé. Sörényét fekete hegyű, vérvörös tollak alkották, és fekete mintázat látszott a szeme környékén, a pofáján és szarvasokéra emlékeztető fülének külső peremén is.

Jó darabig meg sem moccant. Mozdulatlanul, szárnyait széttárva ült a napfényben, én pedig csak bámultam, és szinte levegőt sem vettem közben. A nagy pusztulás óta nem járt sárkány Masquapau- gon*. A Catchnet-béli ánglis és vaszk sárkányokat nem számítottam ide, ők később érkeztek. Ez egy… nampeshiwe volt. Ez rá a jó szó. Idevalósi sárkány.

Sirályvijjogás hallatszott: két madár csapott le az őrizetlenül hagyott kagylós kosaramra. Odafordultam, hogy elhessentsem őket, és amikor visszafordultam, a sárkány egyenesen rám nézett.

A tekintete merő bánat volt. Aranyszínű, metszően intelligens pillantásából olyan üvöltően mélységes szomorúság sugárzott, hogy elszorult tőle a torkom. Hátrapillantott a válla fölött, vissza a fák irányába. A romos szentély felé. Ahogy megint rám nézett, mintha csak mélyet sóhajtott volna. Elfordult, és elrugaszkodott a földtől. Elég volt hatalmas szárnyának néhány csapása, és máris az óceán fölött siklott kelet felé, bele az alkonyat sötétjébe.

A hátam mögött, a távolból felcsendült Sigoskwe hangja: a nevemet kiáltotta.

– Anequs! Anequs, mit csinálsz?

Egy perccel később már hallottam is léptei dobbanását a nedves homokon.

– Mi történt? – kérdezte lihegve, amikor odafordultam hozzá.

– Mit láttál?

– Egy sárkányt – mondtam halkan. – Ott fent, a dombon – intettem a fejemmel arrafelé, ahol a sárkány állt. – Elrepült.

– Milyen fajtájú volt? Ánglis vagy vaszk? Ki ült a hátán? – kérdezte Sigoskwe.

– Nem ánglis sárkány volt. Hanem egy… igazi. Egy nam- peshiwe. Nem ült rajta senki.

Sigoskwe a fejét felszegve rám nézett, és összefonta a karját.

– Nincsenek már nampeshiwék.

Megráztam a fejem, és elnéztem a víztükör felé, amerre a sárkány elrepült. A Slipstone-sziget volt a partvidék legkeletibb pontja. Azon túl nem akadt már más, csak pár nedves, fókáknak való szik- la, és a végtelen óceán. Mégis hova mehetett?

* A kiejtési útmutatót lásd a könyv végén.

– Ugye nem tréfálsz? – kérdezte hosszú hallgatást követően Si- goskwe.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Láttam.

– Láttad, vagy, tudod… úgy láttad? Mint egy álmot vagy ilyes- mi? – Úgy tűnt, nagyon tetszik neki a gondolat, hogy a sárkány esetleg egy látomás lehetett. Egy nővér, aki álmokat lát – ez lenne csak az érdekes téma.

– Azt hiszem, valódi volt – mondtam kicsit bizonytalanul. – Még soha nem volt látomásom…

– El kell mondanunk nagyanyának. Akár álom volt, akár nem, valószínűleg fontos, nem?

– De, valószínűleg az – feleltem, és elszakítottam tekintetemet a hullámokról. – Teleszedted a kosaradat?

– Már rég. Fél tucat foltos rákot is találtam.

– Ha foltos rákra bukkantál, akkor túl messzire gázoltál a parttól.

– Nem muszáj enned belőle, ha nem akarsz – vonta meg a vállát az öcsém. – Különben sincs hideg.

– Még nincs június – fontam karba a kezem. – Ha elkap egy áramlat, és kisodor a fókák szikláihoz, mit mondok anyának?

Sigoskwe megint megvonta a vállát. Lesütött szemét a lábára szegezte, amellyel kicsiny dombot túrt össze homokból.

Felkaptam és a csípőmre támasztottam a kosaramat, a szíját pedig átvetettem a vállamon. Elindultunk arra, ahol a kenunkat hagytuk. Gyalogoltunk már néhány perce, amikor Sigoskwe a ke- zembe csúsztatta a kezét. Vajon az ő esze is a sárkányokon járt?

Nagyanya azt mesélte, a nagy pusztulás előtt ezrével éltek sárká- nyok. Akkor még város állt Masquapaug szigetén, épp olyan nagy, mint Vastergot vagy New Linvik. A szentély a Slipstone-sziget dombján akkor még nem hevert romokban.

De aztán jött a ragály, és már nem volt hozzá elég ember és sárkány, hogy eljárja az őszi viharokat elűző táncokat, a város pedig apránként belemorzsolódott az óceánba. Jöttek az ánglisok, majd a vaszkok, és háborút kezdtek mindenki ellen, aki útjában volt épülő városaiknak. Masquapaug most Új-Ánglisföld része. Ánglisok jöttek, hogy adót szedjenek és folkográfiai vizsgálatokat végezze- nek, és aki nem engedelmeskedett nekik, azt lelőtték vagy börtönbe vetették. Masquapaug egyelőre nem jutott el idáig, de Naquipaug példája komor emlékeztetőként szolgált arra, mennyire reményte- len ellenállni nekik.

Már azelőtt éreztem a sülő kukoricalepény illatát, hogy a dombról leereszkedve odaértünk a házhoz, és hallottam, hogy Sakewa és még néhány lány egy ritmikus tapsolással kísért dalt énekel. Sigos- kwe előreszaladt, hogy csatlakozzon hozzájuk, és mire utolértem, már anyánk is ott állt mellette az ajtónyílásban.

– Már kezdtem aggódni értetek – mondta. – Akadt ma valami különösen érdekes a Slipstone-szigeten?

– Anequs látott egy sárkányt! Egy rendes sárkányt, nem ánglist! Egy nampeshiwét! – robbant ki az öcsémből, még mielőtt megszó- lalhattam volna. Sakewa és a barátnői abbahagyták a tapsot és az éneklést, és rámeredtek. Anyánk komoly arccal Sigoskwére nézett, aztán rám.

– Igazán így volt, Anequs? Nem csak valamilyen játék kedvéért mondod?

– Nem, becsszóra – feleltem, és nyeltem egy nagyot. – Egy nampeshiwét láttam. Vörös volt és aranyszínű, hatalmas, göcsörtös aganccsal és fekete mintázattal a pofáján. Mint azon a festett paj- zson, amit a sachem őriz. És olyan szomorúan nézett, anya, nem is…

– Anequs – csendült fel nagyanya hangja odabentről. – Gyere be, ülj le a tűz mellé, és mondd el a történetet úgy, ahogy azt illik.

Nagyanya a tűz mellett ült, és épp osztrigahéj gyöngyöket varrt fel egy ruha vállára. Időnként végigsimított ujjával a már kivarrt részen, hogy a hüvelykujja segítségével kimérje a következő gyöngy helyét. Anya betessékelte utánam Sigoskwét és Sakewát is. Sakewa barátai valószínűleg hazamentek, bár ezáltal nem távolodtak egy kiáltásnyi távolságnál messzebb. Biztosan elmesélik otthon, mint mondott Sigoskwe. Anya leültette a testvéreimet kagylót bontani, én pedig leírtam nekik a sárkányt, amit láttam.

– Öreg lehet, ha ilyen sokágú az agancsa – jegyezte meg nagyanya nyugodtan, miután elhallgattam. – Valahonnan a szárazföld belsejéből jöhetett, az is lehet, hogy a napnyugtán túli földekről. Lehet, hogy őt is az ánglisok űzték el a területéről, akárcsak minket. Azt mondod, nem ült a hátán senki?

– Nem volt ott senki. Csak a sárkány, és nagyon szomorúnak tűnt.

– Egy ilyen öreg sárkány… lehet, hogy meghalt az ember, aki a társa volt – sóhajtott nagyot nagyanya. – A történetekben a nampeshiwe gyakran belehal a bánatba, miután elveszíti a nam- peshiweisitjét. Azt mondod, kelet felé repült? Az óceán felé?

– Igen – feleltem. Összeszorult a torkom, és könny szökött a szemembe. – Bele a sötétbe.

– Akkor valószínűleg nem látod többé. – Nagyanya behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – A napkeltén túli földek felé igyekezett.

Összeszorult a gyomrom, ahogy nagyanya ezt kimondta, mintha egy hideg, kemény kődarab lapult volna benne. Ugyanezt éreztem, amikor anyám elmondta, hogy nagyapa meghalt.

– Te voltál az, aki látta a sárkányt, Anequs – mondta nagyanya.

– Akár valóság volt, akár látomás, jól teszed, ha felmész a dombra a Slipstone-szigeten, és dohányt meg borókát viszel a szentélyhez áldozatként.

– Indulok, amint felkel a nap – hajtottam meg a fejem.

– Az én nagyanyám úgy mesélte – folytatta nagyanya –, hogy amikor ő kislány volt, a sárkányok úgy kezdtek vonzódni az embe- rekhez, hogy azok beszéltek és énekeltek a sárkánytojásoknak. A sárkányok már úgy keltek ki, hogy szerettek valakit. Kislány korában tucatnyi sárkány volt a tanácsházban, ott rakták le a tojásaikat. Miután kikeltek, a sárkányok nevet kaptak, és az emberek befogadták őket maguk közé. Akár látomás volt, akár valóság, láttál valamit. Csak te láttad, így egyedül kell elmenned és köszönetet mondanod érte. Aztán gyere vissza, és mondd el nekünk, mit tudtál meg.

– Meg kéne táviratoznunk Niquiatnak, hogy Anequs sárkányt látott – mondta Sigoskwe. Anya felsóhajtott, és Niquiat elárvult szalmazsákjára pillantott. A bátyám az utolsó levelével pénzt is küldött, de az már több, mint egy hónapja volt. Nem sokkal azelőtt, hogy apánk tengerre szállt.

Libabőrös lett a tarkóm. A kagylókra összpontosítottam, és ki- zártam a tudatomból Sigoskwe és Sakewa fecsegését arról, hogy még ma este vissza kéne menni a szigetre, meg hogy azonnal in- dulnunk kéne a távírdába és hasonlók. Hogy azonnal tenni kellene valamit. Két éve számítottam már a nők sorába, elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, néha muszáj várni a dolgokkal. Így aztán hall- gattam.

De tudtam, hogy azon az éjjelen nem alszom majd.

EZ ESTE UTÁN ELJÖTT A REGGEL

Ébren feküdtem egész éjjel, a tetőzsúpokat bámultam, és a sárká- nyokon járt az eszem. Még hajnal előtt felkeltem, amint az ajtó alatti résen gyenge, kékes fény kúszott a házba. A többiek még aludtak. Sakewa nagyanya mellett gömbölyödött össze, Sigoskwe pedig a saját szalmazsákján az ajtó mellett. Anyánk halkan hortyogott a függönye mögött. Szemben velem Niquiat üres szalmazsákja, akár egy foghíj.

Niquiat beköltözött Vastergotba, és a konzervgyárban dolgozott.

Apánk sírt, amikor Niquiat elment. Mert Niquiat nem fog elindulni az első bálnavadász útjára. Nem szúrja bele a lándzsáját egy bálnába, és nem nyeri el vele a tetoválását. Apa soha nem költött a pénzből, amit Niquiat hazaküldött. Az első pénzzel teli borítékot, amint kibontotta, a földre hajította és leköpte.

Anyánk vette fel, miután apa elment onnan.

A családunk általában egyedül novemberben jutott pénzhez

– vagyis ánglis pénzhez, de más pénz nem is számított –, amikor apánk hazatért a bálnavadászatból, és megkapta a részét a fogásból.

Régen évente csak egyszer mentünk be Catchnetbe, hogy sózott disznóhúst vegyünk, cukrot, szövetet meg hasonlókat. De most Niquiat néhány havonta küldött haza pénzt. Anya meg én idén már háromszor bementünk a városba vásárolni. Volt elég teánk, kávénk, lámpaolajunk és kalikónk, hogy a szomszédainknak is jusson belő- le, ami máshogy nem lett volna lehetséges.

Így viszont nem volt velünk Niquiat.

Egy vidrabőr zsákba raktam a borókabogyót és a dohányt, tettem mellé egy jókora quahog kagylóhéjat, egy kovakövet és csiho- lóvasat. Volt egy kis, petróleummal működő kovás gyújtóm is, de az ánglis találmány volt, és nem gondoltam illőnek ahhoz, amire készültem.

Az égbolt rózsaszínből lassan aranyszínbe hajlott, amikor vízre tettem a kenut. Csak a gázlómadarak hangja hallatszott, meg a víz csobbanása a kenu oldalán, más semmi. Az evezőm könnyedén ha- sított a Masquapaugot a Slipstone-szigettől elválasztó védett szoros vizének apró fodrai közé. A kenu úgy siklott a vízben, akár egy fóka.

Messze, a távoli horizonton szürke füstfelhő böffent elő egy gőz- hajóból.

Jó magasra kihúztam a kenut a vízből, és elindultam felfelé a dombon. Lehetetlennek tűnt, hogy a domb emberi kéz műve, hogy valaha is elegen éltek Masquapaugon egy ekkora munkához, de a természet nem úgy formázza az anyagot, mint az emberek. Ez a domb tökéletesen gömbölyű volt, és csigavonalban futó ösvény vezetett a tetejére, akár egy kürtcsiga házának spirálja. A tetején lapos térség és négy quahog- és osztrigahéjakkal kirakott faragott gránitoszlop. Ha az ember keletről dél, nyugat, majd észak irányába végighaladt előttük, az oszlopokon kirajzolódott annak a története, hogyan hajította fel Musquasup, az óriás a tenger mélyéről a fel- színre Masquapaugot az első reggelen, mikor a nap tüze fellobbant. Az oszlopok egy nagy, kerek, malomkőre emlékeztető követ fogtak közre, amelyet az évezredek alatt feketére égetett a tűz.

Ahogy felértem a dombtetőre, és körülnéztem, nem láttam a követ. Valami volt rajta, ami eltakarta.

Egy, a hűvös levegőben enyhén gőzölgő, rothadó hínárból épített fészekben egy tojás hevert.

Sirálytojásra hasonlított, halványbarna felszínét sötétebb barna pettyek tarkították. Sima volt, hosszúkás, az egyik végén kissé kicsúcsosodott. Egy pillanatra teljesen elfeledkeztem arról, hogy dohányt és borókát áldozni jöttem ide. Odaléptem mellé, letérdel- tem, és a sarkamra ereszkedve szemügyre vettem. Egy sárkánytojás. Nem is tudom, meddig ültem ott, és néztem, mielőtt megérintettem volna, hogy megbizonyosodjak róla, valóság, amit látok.

Meleg volt, és mintha valami megmoccant volna a belsejében. Mintha egy éjjeli lepke szárnyának rebbenését tapintottam volna egy levél másik oldalán. De nemcsak a kezemmel éreztem, hanem az egész testemmel, a lélegzetemmel, a gondolataimmal és a szelle- memmel.

– Üdv – szólaltam meg, suttogásnál alig hangosabban. – Anequs vagyok. Elviszlek magammal Masquapaugra, ahol a népünk él.

Ezt mondtam, mert ezt kellett mondanom. Nem tudom, honnan tudtam ezt. Csak később jutott eszembe, hogy masquisit nyelven beszéltem, nem ánglisul.

A mélyedésben, amelyben korábban a tojás hevert, meggyújtottam a dohányt és a borókát. Levettem a kalikóblúzom, és hordozót készítettem belőle a tojásnak. Meztelen felsőtesttel ereszkedtem alá a dombról, mint egy öregasszony vagy egy kislány. A hajnali levegő hűvös volt, de nem törődtem vele. Ahogy lépkedtem, elmondtam a tojásnak egy mesét. Az egyetlent, amelyet érdemesnek tartottam elmesélni.

ITT KÖVETKEZIK ANEQUS MESÉJE

A világ első napjaiban, amikor az első emberek éltek, Nampeshiwe anyja az ellenségük volt. A Nagy Édesvíz partján élt, szokása volt elbújni a parti nádban, berángatni az embereket a vízbe, és felfalni őket. Nampeshiwe anyja elrepült az első emberek falvai fölött, leheletének formázatlan medicináját ráeresztette földjeikre és há- zaikra, és azok porig égtek. Sok bátor hős próbálta meg levadászni és megölni, de ő túl erős volt. Szellemteremtmény volt ő, azelőtt született, hogy a nap tüze fellobbant volna. Gyorsabb volt Sasnál, ravaszabb Pumánál és hatalmasabb Bálnánál. Nem akadt hős, aki legyőzte volna.

Aztán Varjú, aki a napnyugtán túli nyugatról érkezett Masqua- paugra, megtanította az első embereket táncolni. Nampeshiwe anyja eljött megnézni, hogyan táncolnak. Azt mondta nekik:

– Gyönyörűen táncoltok. Tanítsatok meg engem is, szeretném tudni, hogyan kell csinálni.

Az emberek pedig így válaszoltak Nampeshiwe anyjának:

– Varjú tanított meg bennünket táncolni, ő, akitől a tüzet és a kukoricát kaptuk. Kérd meg őt, hogy tanítson téged!

Nampeshiwe anyja erre így felelt:

– Varjú nem áll szóba velem, mert abban az időben, mielőtt a nap tüze fellobbant volna, sok háborúság volt közöttünk. Nektek kell megtanítanotok a táncra.

Az emberek azt mondták Nampeshiwe anyjának:

– Sok társunkat megölted és felfaltad. Hamuvá égetted a földjeinket és a házainkat. Nem tanítunk meg táncolni.

Nampeswive anyja ekkor azt mondta nekik:

– Van egy gyermekem. Nem látott még fényt és nem ízlelt levegőt, és nem vétett ellenetek semmit. Őt megtanítjátok tán- colni?

Az emberek sokáig tanácskoztak maguk között.

Miután a hold kitelt és újra fogyni kezdett, azt felelték Nampeshiwe anyjának:

– Ha elküldöd közénk a gyermekedet, hogy velünk éljen és megtanulja a szokásainkat, megtanítjuk őt táncolni.

Nampeshiwe anyja elhozta hozzájuk a tojását, és elhelyezte a falu közepén. Aztán így szólt:

– Rátok bízom a gyermekem életét. Ha bármi baja esik, felfallak titeket az utolsó emberig, porrá égetem minden javatokat, a hamut a földbe taposom, szétdúlom ezt a vidéket, és elpusztítok rajta mindent. Masquasup azt is megbánja majd, hogy valaha a felszínre hozta a tengerből.

De az emberek nem ijedtek meg, mert Varjú elmondta nekik, hogy énekeljenek a tojásnak, beszéljenek hozzá és táncoljanak előtte, így a teremtmény, amely végül a tojásból kikelt, nagyon külön- bözött az anyjától.

– Nampeshiwe a nevem – mondta. Végignézett az első embereken. Észrevett egy fiatal férfit, és megkérdezte:

– Megtanítasz táncolni? Az így felelt:

– Megtanítalak táncolni, és Nampeshiweisit lesz a nevem… ő, aki Nampeshiwéhez tartozik.

Varjú pedig Nampeshiwe anyjához fordult.

– Lejárt az időd ezen a világon, Nampeshiwe anyja. Velem jössz a napnyugtán túli nyugatra a többi magunkfajtával együtt?

És Nampeshiwe anyja, látván, hogy a gyermeke elégedett, ráállt a dologra, és többé már nem jelentett veszélyt az első emberekre.

A TOJÁS MEGÉRKEZETT MASQUAPAUGRA

Hazaérve Tanaquish sachem fogadott. A ház előtt ült anya és nagyanya társaságában, épp kávét ittak anyám szebbik kerámiacsé- széiből. Mihelyst a sachem megpillantott, felkelt ültéből. Anyám követte a példáját, és kezét nagyanyám vállára tette.

A sachem épp csak egy kevéssel volt fiatalabb nagyanyánál. Arcát, nyakát és karját tetoválások borították, amelyeket még bálnava- dászként érdemelt ki. Az idős kor nem fonnyasztotta el, mint ahogy az néha előfordult. Nem volt szokatlan a jelenléte nálunk: jó barátja volt nagyanyának, és egyébként is szokása volt ellátogatni a falubeli családokhoz kávézni, beszélgetni és meghallgatni a híreket. De mindannyian tudtuk, hogy most nem csevegni jött. A pillantásom Sakewára ugrott, aki anyánk széke mellett ült a földön. Ő nem né- zett rám, csak elhúzta a száját, és az egyik copfját kezdte babrálni.

– Sachem – üdvözöltem a főnököt, amint udvarias távolságba értem.

– Anequs, a családod épp azt mesélte nekem, hogy látomást láttál – mondta ő némileg sürgető felhanggal. – És úgy tűnik, hogy amit hozol, az…

– Egy tojás – mondtam, és leakasztottam a nyakamból a batyut. Az anyag szétnyílt, és láthatóvá vált, mit rejt. A tojás súlya segített, hogy ne remegjen a kezem, de le kellett gyűrnöm a késztetést, hogy magamhoz szorítsam és ne hagyjam, hogy elvegyék tőlem.

Tanaquish sachem óvatosan vette kézbe a tojást, mintha csak egy újszülött lenne. Én a lábamra szegeztem a tekintetemet, kibontot- tam a blúzom két összecsomózott ujját és újra magamra öltöttem.

– Gyűlést kell összehívnunk – szólalt meg halkan a sachem, le sem véve a szemét a tojásról. – Táncot kell rendeznünk. Sosem hittem volna, hogy valaha látok egy nampeshiwét. Azt hittem, az ő idejük már lejárt.

A tojást, ahogy azt kell, a tanácsházba vittük. Fókabőrből készített fészekbe helyeztük, és a falu minden lakója eljött, hogy lássa. Újra meg újra el kellett mesélnem, hogyan pillantottam meg a sár- kányt, és hogy nézett ki. Mikor már kezdtem berekedni, a sachem rummal és mézzel kevert szasszafrászteával kínált, ami helyreho- zott. A törzs öregjei megsimították a kezemet, megveregették a vál- lamat, és áldásnak nevezték, ami történt.

A nap derekára valóságos lakoma kerekedett az ételekből, amiket az emberek hoztak, hogy megosszák a közösséggel. Akadt ott kukoricalepény – sósan, füstölt angolnával, és édesen, szamócával és áfonyával, na’samp – kukoricakása – mézzel, csipkebogyószirup és vörösáfonya-lekvár. Valaki meggyújtotta a tüzet a sütőveremben, így aztán lassanként megsült egy-két pulyka is, és került hozzá suc- cotash, vagyis kukoricával kevert bab, leveles zöldségek, kagyló, osztriga és hal is.

Késő délután megjelent Mishona unokatestvérem és a többi dobtáncos. Kört rajzoltak a földre, a közepében, ahol máskor a tűz égett volna, a sárkánytojással. Kijelölték és megáldották a négy ég- tájat jelölő pontokat, és meggyújtották az áldozati dohányt. Meg- kezdődött a tánc.

Sosem voltam valami jó táncos, ellentétben Mishonával, Kiquoit-val vagy éppen anyámmal. A ritmusból nem estem ki, de nem voltam képes úgy eggyé válni a zenével, mint mások.

De ahogy megszólaltak a dobok, valami megmoccant bennem, a tenyeremben, a szemhéjam mögött. A szívem ritmusa zökkent egyet, és hozzáigazodott a dobszó üteméhez. A fókabőr fészekben nyugvó tojásra néztem: szinte úgy tűnt, a napéhoz hasonló, aranyló fényben ragyog. Mintha együtt l��ktetne a dobok szívdobogásra emlékeztető hangjával. Az énekesek egyike, egy férfi, mély, zengő hangon kántálni kezdett, majd három nő is becsatlakozott a dallamba. A lábam szinte magától mozdult. Kirúg, ugrik, kirúg, ugrik, pördül, pördül, másik láb, pördül, kirúg, ugrik, kirúg, ugrik, le a sarkat, aztán a lábujjakat, sarok, lábujj, mintha csak repülnék.

Táncoltam, amíg csak fel nem jöttek a csillagok.

Bár senki nem akarta otthagyni a tojást, az emberek mégiscsak kezdtek egyesével-kettesével hazaszállingózni. Kevéssel napfelkelte után én is hazaindultam. Mielőtt elhagytam volna a tanácsházat, odamentem a tojáshoz, és rásimítottam a tenyerem. Tudtam, hogy a többiek figyelnek, de ez mit sem számított. A szavak maguktól buktak elő belőlem, masquisit nyelven, egy, a nagyanyám öregany- jával egyidős dialektusban.

– A te néped ez és a te falud – mondtam. – Ez a te otthonod.

A tojás lüktetett a kezem alatt, mintha csak válaszolna. Megértette.

Eltaláltam az ágyamig, belezuhantam, és fel sem keltem a kö- vetkező nap reggeléig.

ÉS MASQUAPAUGON KIKELT

A falu élete május végétől kezdve egész júniusban a tanácsház és az ott lapuló sárkánytojás körül forgott. Mindenki igyekezett, hogy a lehető legtöbb időt töltse ott, miközben azért el is végzi, amit feltétlenül szükséges. Az áfonyát és a szamócát muszáj volt leszedni és eltenni, amikor beérett, aztán vetni kellett, halászni, megetetni a csirkéket, meg más efféle feladatokat ellátni, de, hacsak az elvég- zendő munka jellege nem kívánt mást, az emberek a tanácsházban vagy akörül tanyáztak. Ott őrölték a kukoricát, javították a ruháikat, ott főztek és ott étkeztek. Esténként odagyűltek a tojás köré, és történeteket meséltek.

Az öregek közül egy tucatnyian, köztük nagyanya és Tanaquish sachem is, el sem mozdultak a tojás mellől. Az ételt odavitték nekik, és elvégezték helyettük, amit kellett. Az öregek masquisitül be- széltek a tojáshoz, és ősi dalokat énekeltek neki. Hekua, én meg a barátaink a Catchnetben vásárolt pennikes regényekből és újságok- ból olvastunk fel. Sigoskwe és a többi fiú tengeri történeteket me- sélt, Sakewa és a barátnői tapsoltak és énekeltek. Mishona anyja és nagynénje, akik Naquipaugról származtak, beszéltek valamennyire

vaszkul. Sokat beszélgettek hát akadozva és közben rengeteget ne- vetve a tojás mellett. A közösség egyetértett abban, hogy mindent be kell mutatnunk neki, aminek köze van a masquapaug néphez.

A falubeli fiatalok többnyire ánglisul beszéltek. Én magam jobban beszéltem ánglisul, mint masquisit nyelven. Nagyanya és anya is használták időnként a masquisitet, így én is megértettem és el- boldogultam vele, amikor az ánglisul nem tudó idősebbek valame- lyikével kellett szót értenem. Naquipaugról származó apám csak ánglisul tudott. Baráti körben általában ánglisul beszéltünk, mivel mindenki tudta, hogy Hekua nem ért más nyelven, és udvariatlan- ság lett volna ebből nagy ügyet csinálni.

Egy nap, valamikor július első hetében, a sárkányfióka kikelt a tojásból.

Apránként történt. Az öregek épp énekeltek, és a tojásból egyszer csak vékonyka, sipító hang felelt a dalukra. Másnap reggelre apró lyuk támadt a héjon. Délutánra a faluban mindenki abbahagyta a munkát, és a tojás köré gyűlve figyelték, ahogy a fióka lassanként körben kicsipkéz egy vonalat a tojáson. Hekua anyja, a bába, vajúdó asszonyok bátorítására szánt dalokat kezdett énekelni, és mindenki csatlakozott hozzá – valahogy ez tűnt helyénvalónak. A dobok mély hangon, egyenletes ritmusban dörögtek. A levegő sűrű volt a dohány és a borókaágak illatától, na meg az ősszezsúfo- lódott emberek lélegzetétől és testének hőjétől.

Én a tojáshoz közel kaptam helyet, legfőképp azért, mert nagyanya

ragaszkodott ehhez. Végül is én találtam rá a tojásra, és én hoztam el a faluba, ezért nagyanya azt akarta, hogy közvetítsem, mi történik.

A tojáshéj naplemente tájékán kettérepedt. Csapzott kis te- remtmény bukkant elő belőle, karmos lábával elrúgta magától a nagyobbik tojáshéjdarabot. Pár pillanatig még lihegve hevert a há- tán, fejét a héj másik felében nyugtatva, aztán hasra gördült, és kiszabadította magát.

A regényt itt tudod beszerezni!

#beleolvasó #gabo kiadó #gabo #fantasy #moniquill blackgoose #sárkánylehelet

7 notes · View notes