#rituálé | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 6 months ago

Text

Olvass bele A. M. Shine horror regényébe!

A szerző bemutatkozó horrorregénye alapján 2024-ben nagyszabású mozifilm készült!

Prológus

John

Az erdő még a legfényesebb napon is sötét volt. Mintha ősi fái valami szörnyű titkot rejtegetnének a nap elől, és ágaikat egymásba fonva, fekete fátyolt terítenének az égbolt elé. A fény néhol keskeny, halovány sugarakban tört át rajta, de ezek még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy felmelegítsék a földet. Persze, még a csekély fény is jobb volt a semminél. Mindent elárult Johnnak, amit tudnia kellett: azt, hogy még van remény. Jó oka volt arra, hogy továbbfusson. Természetellenes vidék volt ez, ahol mindig mindent árnyékok borítanak, mintha sötét szemüveget erőltetnének az ember szemére. Vágyott arra, hogy szín és fény vezesse, de a fák között egyik sem létezett. Órák teltek el a pokol tornácán, ahol csak a saját kétségbeesett lélegzetvétele törte meg a csendet. Még mindig nem látta a kiutat. Az aranyszínű fénysugarak pedig már kezdtek fakulni.

Hajnalban hagyta hátra a menedéket, amikor a fekete égbolton megjelentek az első világos foltok. Két napon és éjszakán át pihent, kímélte az izmait, és megpróbálta megőrizni a teste tartalékait, hogy megmentse mindazt, ami az életéből maradt. Annyi sikertelen próbálkozás állt mögötte! De a szíve mélyén tudta, hogy közel jár. Már csak néhány métert kellene megtennie. Iránytűt rajzolt a földre, és az égbolt ritkán látható szeletei alapján, a lehető legpontosabban megpróbálta kimérni az északot. A szélrózsa minden irányába elindult, úgy kezelte az ábrát, mint egy órát, és az egész kört végigjárva átfésülte az erdőt, hátha talál valami kiutat. De nem futhatott túl messzire, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérjen. Ennyi idő pedig sosem volt elég. A maga mögött hagyott jelzéseket követte, hogy visszataláljon a felesége karjába, néha csak percekkel azelőtt, hogy kihunyt volna a napfény; mindig egyre szűkebbre szabta az időt.

Azelőtt mindig vitt ajándékot a feleségének. Ciara rajongott a meglepetésekért, akármilyen buták, olcsóak vagy gyerekesek voltak. Kapott plüssjátékokat, amiket a benzinkút pénztáránál vett. Ezek most a vendégszobájuk ágyán laktak, üveges szemüket az ablakra szegezve, mert Ciara szerint biztosan élvezték a kilátást. Csokoládé, virág, vagy csak egy csomag, az út mellett vásárolt, kövér eper; ha John úgy érezte, mosolyt csalhat vele a felesége arcára, azonnal megvette. És most kimerülten, legyőzötten, folyton üres kézzel tért vissza hozzá. Még hamis reményt sem adhatott neki anélkül, hogy bűntudata lett volna, amiért hazudik. Soha nem jutnak haza. Innen nincs kiút. És ezt nem volt szíve elmondani neki.

Önmagát hibáztatta. Ezt soha nem mondta el Ciarának. Nem gondolta, hogy szükség lenne rá. Más biztosan nem tehet róla, csakis ő, és beszélni is alig volt ereje, nemhogy a nyilvánvalót kimondani. Ő erőltette az ötletet, noha tudta, hogy Ciara szívesebben maradna otthon, és lustálkodna, ahogy vasárnaponként szeretett, ki sem lépve a szabadba, mintha a hétnek ezen az egy napján az új otthonuk lenne az egész világ. Olyan volt, mint egy gyerek, aki megkapta álmai babaházát, de még mindig nem hiszi el, hogy az valóban az övé. Egyetlen szék vagy lámpa sem akadt otthon, amit ne imádott volna. Ez volt minden, amire valaha vágyott, egy újabb dolog, amit mostanra elveszített.

Az utolsó meleg étkezésük klasszikus reggeli volt – John egyetlen specialitása –, vastag kovászos kenyérszeletekkel, melyek, akárhogy is vágta őket, ferdék lettek. Olyan tisztán emlékezett az egészre. Ezúttal is elrontotta a tojássárgáját, ami persze nem lepte meg. Ahányszor csak felállt, hogy a serpenyőhöz lépjen, Ciara dobolni kezdett az asztalon az ujjaival. Semmivel sem készített nagyobb valószínűséggel jó tojást, mióta megismerkedtek, de a rituálé így is hozott némi izgalmat a vasárnapjaikba. Minden egyes falatot ki kellett volna élveznie, de ő úgy evett, mintha a reggeli természetes lenne, soha el nem veszíthető, mindennapos, mint a napfény, a friss levegő és az összes többi, magától értetődőnek vett dolog. Az ablaknál állt, a mosogató előtt, és még jóval azután is egy bögrét öblögetett, hogy az már tiszta volt, hallgatva, ahogy a meleg víz lötyög benne. A távoli mezők hosszú fűszálai úgy csillogtak a kék nyári ég alatt, akár a szempillák.

Ekkor fogalmazódott meg benne a vasárnapi kocsikázás gondolata. Elképzelte, ahogy kivirágzik a tökéletes nap; egy olyan, amely sosem hervad el a közös emlékeikben. Bárcsak tudta volna, micsoda rémségek nőhetnek ki az ilyen magokból.

Ciara a kanapé sarkába süppedt, lábujjait a vasárnaponként viselt gyapjúzokniban húzta maga alá. Amikor a férfi bekukkantott az ajtón, a megszokott mosoly ült az arcán, magában dúdolt, és a tévécsatornákat böngészte, minden bizonnyal olyan filmet keresve, amit a férfi élvezne. Ez sosem Ciaráról szólt. A férfi hóna alá bújt, aki azt sem tudta, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Ez volt az ő tökéletes vasárnapjuk, és sokáig nem is változott. Egészen addig, amíg John mindent tönkre nem tett.

– Gyere – jelentette be, és összecsapta a kezét –, menjünk kalandozni!

A lány tátott szájjal nézett rá, azzal a csodálatos arckifejezéssel, amit akkor vágott, amikor a férfi meglepte. Ciara hüvelykujja felhagyott a kattogtatással. A pillantása már-már szomorúan tévedt vissza a tévére. John tudta, hogy nem akarja ezt. A napjuk rátalált a természetes ritmusra, mint eddig minden vasárnap, és Ciara fejben úgy vázolta fel az elkövetkező órák térképét, mint egy kapitány, aki ismerős tengeren hajózik. De inkább úgy döntött, hogy enged neki, hiszen bármit megtett, amit a férfi akart, amíg együtt lehettek.

– Hová megyünk? – kérdezte előredőlve, megjátszva az izgatottságot, amit John olyan lelkesen szívott magába, mintha valódi lenne.

– Connemarába – felelte a férfi. – Olyan közel van, és mióta ideköltöztünk, csak kerülgetjük a főutakon. Menjünk beljebb, és nézzük meg, mit találunk. A kék eget, a dombokat meg a birkákat.

– Birkákat?

– Mindenütt ott vannak – nevetett John, és körbemutatott. – Kilométereken át nincs semmi, csak birkák.

– Jól van, szépfiú – felelte a lány, lekászálódott a kanapéról, és merev lábakkal a férfi ölelésébe bújt –, oda megyek, ahová csak akarod. – Lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. – És már a birkákkal megfogtál.

– Más nincs is ott – válaszolta John mosolyogva, és csókot nyomott a lány homlokára. – Kiválaszthatod a kedvencedet, aztán bepakoljuk a hátsó ülésre.

Abban a percben, amikor az otthonukban, nem egy beton- és üvegbörtönben karolta át a feleségét – akkor menthette volna meg magukat. Azt kívánta, bárcsak egy kicsit hosszabban ölelte volna Ciarát. Bárcsak megkérdezte volna tőle, mit akar valójában, nem mintha ne tudta volna eleve. Valószínűleg már fél tucat filmet kiválasztott neki. A lány a legmélyebb, színpadiasra vett hangján olvasta volna fel az ismertetőket, ő pedig győztest hirdetett volna. Egy jobb férj talán nem lett volna ennyire önző. Most persze mindenét odaadta volna, hogy Ciarával töltsön egy napot a kanapén.

Meg kellett állnia. Letörölgette az arcáról az izzadságot, és kapkodva vette a levegőt, amely penészként szivárgott a tüdejébe. Az évszakok nem találtak fogást az erdőn. Örök hideg rekedt meg benne, ködként ült meg a mélyebb gödrökben. Fákkal teli temető volt, amelynek fekete földje eső híján is lágyan süppedt be alattuk, és úgy kísértett benne a halál és a rothadás, mint valami borzalmas álom maradványa. A csend nyugtalanító volt. John ügyetlen léptei mindenfelé újra felhangzottak, szédítő visszhangjuk tévútra vezette érzékeit. Tartania kellett az irányt. Ciara élete függött attól, hogy ne tévedjen el.

De az erdő homályos tere hátborzongató és csalóka volt. Úgy incselkedett a szemével, mint egy tükörlabirintus, és arra késztette, hogy kételkedni kezdjen magában. Túl sokszor fordult elő, hogy megállt, összehasonlította az éppen megtett utat azzal, ami előtte állt, de nem látott köztük különbséget. Elképzelte, ahogy egy varjú köröz az erdő fölött – már ha élt itt egyetlen állat is, amely elég bátor volt ehhez –, és figyeli, ahogy ő a pokol egyazon szakaszán kering, elveszetten, mint patkány az útvesztőben.

Nem tudta felidézni, melyik irányból érkezett az autó, amikor az megállt az erdő szélén. A görbe utak gyakran kanyarogtak, és minden megtett kilométer egyre jobban összezavarta az irányérzékét. Bárcsak követte volna a térképet, ahogy Ciara akarta. Bárcsak sok mindent másképp csinált volna.

– Ha tudjuk, hová megyünk, az nem számít kalandnak – jegyezte meg aznap, miközben kissé elfordította a fejét, hogy a lányra kacsintson, aki a kesztyűtartóban turkált.

– Jól van – kuncogott az hátradőlve, mint egy gyerek az iskolabuszon, aki az első nap miatt izgul. – Nem kell térkép! De aztán jegyezd meg, hogyan jutunk haza, jó?

– Ne aggódj, megígérem, hogy egy darabban hazaviszlek.

John még soha nem szegte meg a feleségének tett ígéretét. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha nem is fogja. Egész úton beszélgettek és nevetgéltek, csodálták a körülöttük elterülő, napfényben úszó világot, ötletszerűen követték az utakat, és mindig a járatlanabbat választották, ahol az autó úgy dülöngélt, mintha viharban hajóztak volna. A köves dombok márványként csillogtak a fényben, és még a legsivárabb rét is színes szalagként hullámzott. Hamarosan eltűntek a házak, az autók, és kilométereken át nem lehetett látni egyetlen birkát sem. Végül még a madarak is megfogyatkoztak. Bárhová is vezetett a kalandjuk, holt hely volt, amiről még az állatok is tudták, hogy el kell kerülni.

– Visszaforduljunk? – kérdezte Ciara, és elnyomott egy ásítást.

– Menjünk még egy kicsit tovább – felelte a férfi, megszorítva a lány combját. – Valaminek lennie kell a célban.

Annyi lehetősége volt, hogy megelőzze azt, ami ezután következett. De honnan tudhatta volna? Annyiszor lejátszotta már a kocsikázás emlékeit, mint egy ismétlődő filmtekercset. Elképzelte magát a hátsó ülésen, ahogy a volánnál ülő önmagával ordibál, hogy álljon meg, forduljon vissza, óvja meg a feleségét attól, ami abban az erdőben lakik. De a múltbeli énje nem hallotta. Az a semmirekellő fattyú csak vezetett tovább.

Miután a kocsi lerobbant, Ciara várni akart. Valaki előbb-utóbb biztosan arra járt volna. De a telefonjuk lemerült, és fogalmuk sem volt arról, merre vitte őket John. A motorral babrált, úgy vizslatta, mint egy szerelő, aki tényleg tudja, mit csinál. Igazság szerint fogalma sem volt róla. Különös, hogy még a karórája is megállt. Több kilométernyi élettelen út nyúlt el mögöttük. Vajon meddig bírnák élelem és víz nélkül? Az éjszakák legalább olyan sötétek voltak, mint amilyen hidegek, és Ciara a fiatal kora ellenére nem volt olyan állapotban, hogy megtehessen egy ilyen utat. John csak egyetlen lehetőséget látott, és a lány bízott benne annyira, hogy ne ellenkezzen. Beléptek az erdőbe, ahol az út fekete földdé és kővé kopott, és az árnyékok úgy zárták el mögöttük a járást, mint egy csapóajtó, amely eltűnik, és soha többé nem is kerül elő.

John végignézte, ahogy Ciara a hónapok múlásával egyre jobban legyengül. Fáradt szeme sosem nyílt ki sokáig, mintha maga a levegő is ópium lenne, amely eltompítja és kimeríti. Sosem volt elég étel mind a négyüknek. Az étvágyuk felemésztette őket. Még az is émelyítő érzés volt, amikor a szeder lecsúszott a torkukon. A vizet szétosztották, de egyikük szomját sem oltotta igazán. Ciara bőre, amely egykor olyan puha volt, mint a fehér selyem, kiszáradt, és tele lett foltokkal, amiket nem tudott letörölni. A túlélés fáradalmai kegyetlenül, feltartóztathatatlanul megöregítették őket.

Egy bölcsebb ember talán megvárta volna, hogy véget érjen a tél. Túl rövidek voltak a nappalok, és túl hosszúak az éjszakák. De a fagyos december halálosnak bizonyult. Elkerülhetetlen volt, hogy megbetegednek, és sérüléseket szenvednek. Lassú halál volt az osztályrészük, és Johnnak megszakadt a szíve, amikor látta, ahogy a felesége a szeme láttára hervad el, mint egy rózsa, amitől megtagadták a napfényt.

Rettegett a gondolattól, hogy magára hagyja Ciarát azzal a nővel. De az a nő értett a túléléshez. A viselkedését is ennek rendelte alá, már régen levetette magáról a kedvesség és az optimizmus terhét. Ciara jellemét épp ezek a tulajdonságok határozták meg, és John érezte, hogy a nő gyengeségnek tekinti őket. A felesége valahogy mégis mosolygott. Zöld szeme még mindig csillogott, könnyekkel vagy anélkül. Esténként egymás mellett ültek. Ciara hozzábújt, ő pedig szorosan magához ölelte, és addig simogatta a haját, amíg lelassult a légzése, nyugtalan álomba merült, pont úgy, mint régen vasárnaponként; azokon a napokon, amiket most úgy dédelgettek, mint a soha vissza nem térő múltat.

Az erdő egyre sötétebb lett, és John még mindig levelek és indák kusza szövevényén préselte át magát. A bőre felhasadt. A tenyerét bronzosra festette a vér. Nemsokára muszáj eltünedeznie a fáknak. De azok mintha a világ végéig tartottak volna, és gyorsabban nőttek, mint ahogy ő valaha is futni remélhetett. Tudta, hogy Ciara idáig sem jutna el. Boldogan adta volna az életét az övéért, ha a sors lehetőséget teremtene rá, hogy betarthassa a szavát. Továbbsietett. Addig nem áll meg, amíg azok rá nem találnak, amihez nem férhetett kétség. Halott fa ropogott a talpa alatt, mint a törékeny csont, miközben a kiutat kereste arról az átkozott helyről.

Még sosem látta őket. A menedékhelyen élő nő is csak homályos talányokat mesélt arról, hogyan néznek ki. Nem tudott semmit, de őt nem zavarta úgy a tudatlansága, mint Johnt. Ő megelégedett a túléléssel, a jövő nélküli élettel, a legegyszerűbb örömöktől és kényelemtől is megfosztva.

A nő mindenkit tehernek látott, különösen a fiút. John kísérletét, hogy segítséget kerítsen, öngyilkosságnak tartotta. Mindenütt ott vannak az odúk, mondta. Az erdőtalajba rejtve, messze elnyúlnak a mélyben. És amikor leszállt az éj, a menedékük ajtaja zárva maradt. Ez volt a szabály. A nő így maradt életben.

John térdre rogyott. Kifulladt, kimerült és szédült; színes pettyek táncoltak a szeme előtt, melyek még ragyogóbbnak tűntek a nap utolsó sugaraiban, miközben az árnyékok ellepték az erdőt, elrejtve a számtalan gyökeret, melyek csapdákként sorakoztak a talajon. Szorosan a bordáira fonta a karját, próbálta megfékezni a kínt, amely minden idegszálát és meggyötört szervét kizsigerelte. Nem látszott a vége. A sötétség gondoskodott róla. John elképzelte, hogy bármelyik pillanatban nyüzsögni kezdenek az odúk körül, arra várva, hogy a nap végzetes, utolsó szelete a láthatatlan horizont alá csússzon. A képzeletét csupán a tükör mögül hallott zajok befolyásolták, ahonnan éjszakáról éjszakára – ki tudja, miért – őket figyelték, mint ahogy egy gyerek bámul egy akváriumba, az üveget kocogtatva.

A sikolyuk hirtelen megtöltötte az éjszakát. John kifutott az időből. Még sosem hallotta őket a szabadban, távol a menedéktől, melynek betonpáncélja hosszú hónapokig védelmezte őket. Tovább törte az utat, noha immár sötétség borította azt. Olyan közelről jött a hangjuk, olyan fülsértő volt, hogy arra számított, bármelyik pillanatban rátörhetnek. De hogyan lehetett ez? A menedék egy napi járóföldre volt mögötte. Talán eltévedt? Nappali fény és iránytű nélkül nem tudhatta, milyen csapongó ösvény vezette oda, ahol a levelek most a lények testének viharától reszkettek, ahogy a szagát és a fekete sárba mélyedő lábnyomait követték.

Az utolsó éjjeleken, amikor a karjában tartotta a feleségét, arról álmodott, hogy meglepi őt, de nem újabb mackókkal. Már így is zsúfolásig tele volt velük a vendégágy. Elképzelte a közös karácsonyt a tökéletes otthonukban. Ha sikerülne kiutat találnia, visszatérhetnének Ciara kedvenc időszakára, újra megjelenne az a szívet melengető, féktelenül vidám tekintet, a lány újra nevetne és mosolyogna, és lábujjhegyre állna, hogy megcsókolhassa. Minden olyan lenne, mint régen.

Ezek voltak John utolsó gondolatai, miközben a figyelők köré gyűltek.

DECEMBER

Mina

A műszerfal nem sokkal azelőtt sötétült el, hogy leállt volna a motor. Alkonyat óta csak a piros mutatókban maradt szín. Minden más fekete vagy fehér lett, esetleg valahol a kettő között, hamuszínű, akár a holdvilág. A fényszórók nem halványultak el, nem pislákoltak. Az éjszaka egyetlen türelmetlen kortyban nyelte el az utat Mina előtt, az autó fagyos köveken csikorgó gumiabroncsokkal állt meg. Aztán csak a fénytelen csend maradt, ő pedig igyekezett felfogni, mi történt.

– Ez a te hibád – suttogta a hátsó ülésen lévő papagájnak; két kabát közé ékelte a kalitkáját. Pedig tudta, hogy nem a madár a vétkes.

– Menj csak végig bármelyik földúton – mondogatta Peter azon a rekedtes, dohánytól karcos hangon, ami mindig arra késztette Minát, hogy fontolóra vegye a leszokást. – Mind ugyanoda vezet, legfeljebb néhány órába telik, és a madár nem fog bajt okozni. Tim azt mondta, hogy csak akkor balhézik, ha éhes.

Peter még soha életében nem vezetett. Ötven éve mindennap ivott, mégis szomjas maradt. Olyan embernek tűnt, aki már mindent látott. Bölcsnek és látnoknak, aki olyan titkokat őriz, amilyenekről mások csak álmodhatnak. Talán a bozontos szemöldöke alól elővillanó szeme tehetett róla, vagy az ezüstös szakálla, amely még fényesebben csillogott, amikor a sötét, sárguló fogakkal teli szájával a semmiről fecsegett. Pedig Peter valójában nem látott mást, csak több ezer korsó fenekét, és az ital szörnyen megvénítette.

Mina a kocsma előtt ült, amikor a fekete felhők betódultak az öböl felől, és meghozták a nagy esőt. A macskakövek egyenetlenek voltak, máris pocsolyák terjeszkedtek minden utcában, akár a sebhelyek. Az eső soha nem zavarta, és soha nem okozott meglepetést. Úgy olvasott az égből, mint egy arcról, melyen már jó előre látszik, hogy hamarosan könnyek csorognak majd rajta. Már messze voltak az ősz sokat emlegetett virágkorától. Eltűntek a levelek – a rozsdabarna tekergők –, amelyek írásra fogták a költő tollát. Eljött az év vége. Ezek már a december komor, lombtalan napjai voltak, és az első karácsony, amelyet Mina az anyja nélkül töltött. Soha nem érezte még ennyire a hangulatához illőnek a borús égboltot.

Kimondottan szerette megfigyelni az embereket, aznap délután is ez terelte vissza a kocsmába. Az összes törzshelye közül a Quay Street-i volt a kedvence. Volt itt kávé, hamutartó az asztalokon, és egy csapos hallótávolságban, ha valami erősebbre vágyott. Az utca felső szakaszát fényes lobogók díszítették, melyek színe a fesztiválokkal együtt változott, mindig egyik napról a másikra, mindig szemtanúk nélkül. Festői volt, akár egy képeslap, hangulatos kirakatokkal és éttermekkel, és úgy vonzotta a tömeget, mint sirályt a nyílt óceán. A kocsma bútorai szélfogók mögött sorakoztak, amelyek néha felborultak a viharban, de elkülönítették Minát az emberektől, elválasztották a művészt az alanyaitól – azoktól, akiknek vele ellentétben valószínűleg volt hová menniük, és voltak barátaik, akikkel találkozhattak. Folyton emlékeztette magát, hogy egyedül is jól elboldogul, és egy nap, a nem túl távoli jövőben, bizonyára el is kezdi majd elhinni ezt.

A kávéja kihűlt, és keserű volt, mert feketén itta. Mina az utca két végét fürkészte, azt a bizonyos tökéletes arcot keresve. Közben a ceruza folyton az ujjai között táncolt, és úgy lebegett a lap fölött, mint egy lecsapni készülő vércse. A téli zivatarok megnehezítették a dolgát. Az emberek leszegték a fejüket, és nem álltak meg. A hideg napokon, amikor a sálak felkúsztak a nyakukról, és csak a szemük látszott ki, még rosszabb volt.

Hónapok óta gyűjtögette az idegenjeit, ahogy ő hívta őket. Elég volt egyszer ránéznie egy arcra, hogy felismerje az árnyalatokat, hogy rögzítse az emlékezetében. Tele volt velük a vázlatfüzete, egyik kávéfoltos, esőtől pettyes oldal a másik után. A papír organikus volt. Könnyen teremtek rajta az arcok. És épp elég ideig elterelték a figyelmét ahhoz, hogy kiélvezhesse a pillanatnyi nyugalmat.

Ott volt az a középkorú hajléktalan férfi, vidám, szakállas arccal, kedves szemmel. Gombszerű orra még nagyobbnak mutatta szőrös arcát, mintha kóbor perzsa macska lenne. A feje tetején egy szál haj sem meredezett, de a szemöldöke szertelen volt. Olyan stílusban görbült az ég felé, ami a francia filigránra emlékeztette Minát. Valahányszor elment mellette, mindig jó reggelt, jó napot vagy jó estét kívánt, mintha folyton a napot figyelné. Néha dobott pár érmét a férfinak. Máskor csak rámosolygott. Soha nem tűnt úgy, mintha koldulna. Csak ült ott, és várta, hogy változzon a szerencséje, vagy hogy eltűnjön szem elől a nap, mindegy, melyik következik be előbb.

Aztán ott volt a bajszos, idősebb úr. Minden vonása vöröslött az italtól, mintha nem tudná kiizzadni, ezért összegyűlne a bőre alatt, és az orrán és az orcáján fortyogna. Az ital a szemét is bepácolta. Ha egy nap meghal, senki sem fog eltűnődni azon, miért történt ez, és úgy tűnnek majd el a bőréről a foltok, mint egy bérgyilkos, aki az árnyak közé szökik.

Aztán az android következett, legalábbis Mina annak hívta. Az arca hibátlan volt, éles és szimmetrikus, a bőre alabástrom, olyan sima, hogy csakis szintetikus lehetett. Minden részletet tudatosan dolgoztak ki, bizonyára egy fehér köpenyes tudós, hogy a lehető legjobban kiemelje a szépségét. Szokatlanul magas volt, egy több funkciós robot, amely sportos adottságokkal egészítette ki a megjelenését. Sci-fi-írók fantáziáltak ilyen nőkről évtizedek óta.

Mina háromszor rajzolta le, és minden oldalon ugyanolyan lett az arca. Soha nem látott még senkit, aki ennyire szomorú lenne, vagy ennyire járatos abban, hogy elrejtse a szomorúságát. A mosolyt nehéz elnyomni. A boldogság valahogy mindig utat talál magának. De a szomorúságot a bőr alá lehet rejteni, mint egy sötét titkot. Nincs szükség könnyekre ahhoz, hogy éreztesse jelenlétét, és ennek a nőnek az arcán a leghalványabb kifejezés sem jelent meg. Bárhonnan is jött, és bárhová is tartott, múlt és jövő között rekedt, ami megakadályozta, hogy egyszer is mosolyra húzódjon az ajka.

Aztán előkerült a lapok közül az a vázlat – az önarckép, amelyet a kelleténél eggyel több pohár után vetett papírra. Egy torkos hamutartó és két üveg bor mellett addig meredt a tükörképére, mígnem úgy tűnt, mintha az visszamosolyogna rá. Ami azért mindent egybevetve ironikus volt.

A saját kezével alkotta meg a saját arcképét, pont elég őszinteséggel és megvetéssel rajta ahhoz, hogy hiteles legyen. Másnap reggel fontolóra vette, hogy kitépi a lapot, de talán ott a helye, az idegenek tömegébe veszve. Nem jobb, nem más, csak egy újabb ábrázat, amelyet akkor és ott csak az arckifejezése alapján ítélt meg. Egy szomorú, siralmas pillanatban megörökítve, amikor az élet varratai foszladozni kezdenek.

A szeme a tükörben olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát. Még a szemceruza sem tudta elrejteni ezt. Az a sok fekete csak még jobban kiemelte a bánatot. A szempár nem is igazán rámeredt, inkább átnézett rajta, az elutasítás határát súroló közönnyel. Az ajka használhatatlan volt, akár a túl sokáig levegőn hagyott agyag. A mosolygás kényelmetlenné vált, még a beszélgetés is megerőltetőnek érződött. Az orra szép volt és nyílegyenes. Unalmas. Az arccsontja magas, az egész arca olyan elcsépelt szív alakú. Az arca többi része sem árulkodott ihletettségről. Kicsi fül, szabályos áll. Még a foga is egyenes és rendezett volt, bár látni nem lehetett.

A haja koromfekete volt, és a tépett bubifrizura jó ötletnek tűnt, amikor levágatta. A frufru is, de ebben már nem volt olyan biztos. Bármit is tett, hogy némi egyéniséget csaljon ki magából, akár egy gyárban is készülhetett volna. A szépsége közönséges volt, és hol van abban a szépség?

Ha az utcán látta volna ezt az arcot, nem is rajzolja le. Tovább nézelődött volna. Na, tessék, már megint kezdődik. Mély levegőt vett, becsapta a könyvet, és visszacsúsztatta a táskájába. Utálta, amikor ilyen: mogorva és mélabús, ahogy a nővére mondaná. Különben is, az előző este még a jobbak közé tartozott. Fekete ruhája mindenki figyelmét elterelte a kártyáiról. Így ki tudja fizetni a számlákat, és a lakbért is. Nem elég ez ahhoz, hogy mosolyt színleljen?

Hullani kezdtek az első esőbombák, akárha lassú és hanyag figyelmeztető lövések lettek volna. Közeledett a fő csapás, és nem volt szükség szirénára, hogy kiürüljenek az utcák. Mina visszament az épületbe, magával vitte a hideg kávéját. A pultnál ott állt Peter, aki úgy billegett, mint törött árbóc egy túl hosszú vihar után. Még elég korán volt ahhoz, hogy ki lehessen hüvelyezni, amit mond, de elég késő, hogy Mina talán ne akarja. Az arca mindig felragyogott, valahányszor ő belépett a kocsma ajtaján. A férfi öreg volt és csúnya. Mina mindenben az ellentéte.

– Connemarában van egy fickó, aki ritka madarakat, papagájokat és miegymást gyűjt – mesélte Minának a férfi. – És van egy papagájom. Nos, igazából nem az enyém. Timé. De együtt adjuk el. Úgy hívják, hogy aranypapagáj, és elég sokat ér. Ez egy aranypapagáj – ismételte lassan, minden szótagot hangsúlyozva.

Mina korábban nem is hallott Timről. Különös érzés volt arra gondolni, hogy Peter valahol a kocsmától távol rejtegeti a barátait. A csaposra, Anthonyra pillantott, aki a Guinness-csapra támaszkodva, vigyorogva hallgatta a beszélgetést. A férfi harminc-egynéhány éve ezüstösen rajzolódott ki fekete hajának oldalán. Klasszikusan jóképű volt, mint egy korai James Bond, de hiányzott belőle a kisugárzás, hogy érvényre juttassa a hasonlóságot.

– Szóval, milyen madár ez? – kérdezte a csapos, már vagy milliomodik alkalommal nógatva Petert, hogy kimondja.

– A-rany-pa-pa-gáj – ismételte meg, mire Anthony csak nevetett, és arrébb sétált, otthagyva Minát a férfival, aki talán mégis többet ivott már, mint gyanította.

Egy korsó Guinness várta, hogy lecsapja róla a habot, mely hullámozva fodrozódott a fekete folyadék fölött. Csészék és csészealjak csilingeltek. Székeket vonszoltak a padlón. Minden fából volt, minden melegnek érződött, és egyetlen zaj sem volt túl hangos. Anthony a kávéfőzőnél ügyködött, kiverte belőle a régi zaccot, és belepréselte az új adag kávét. A tej bugyborékolt a gőztől, és szinte mindig megégett. A pénztárgép csengve nyílt és csattanva zárult, és zene szólt. Minden ismerős hangok megnyugtató leplébe szövődött. A kocsma biztonságos hely volt. Időtlen, amíg a fények fel nem villantak, és le nem csapolták az utolsó rendeléseket.

Az ablakok bepárásodtak. Hangok és lélegzet, pirítós és leves – ez a forró, sűrű, szinte émelyítő levegő bent rekedt egy zsilipben, és csak akkor tört ki belőle, amikor az ajtó kinyílt, azok legnagyobb bánatára, akik nem bíztak a huzatban, mely egykor életeket orzott el, most pedig a meleget.

– Azt akarod, hogy elvigyem kocsival a madarat Connemarába? – kérdezte Mina, mindkét kezét az orra alatt tartott forró whisky köré kulcsolva.

– Így van. Egy napi út, se több, se kevesebb, és kétszáz eurót megtarthatsz. Persze a benzint abból kell fedezned. Ha nem kell a meló, megkérek valaki mást. De figyelj, Mina – suttogta Peter mérgező szuszogással, közelebb hajolva –, ez könnyen megkereshető pénz, és szívességet tennél nekem.

Peter jobban odafigyelt, mint azt az emberek gondolták. De az is lehet, hogy Mina volt annyira szétesett, hogy éppen egy húron pendültek. Néhány héttel korábban küldött valamit a neten a férfinak. Egy ütött-kopott csellóról volt szó, amely úgy nézett ki, mintha egy jótékonysági boltban találta volna. De ötszáz euróért kelt el, amiből simán átcsúsztatott neki egy százast. Még néhány hozzá hasonló barát, és nem kellene minden számlát úgy kezelnie, mint Pandora boríték formájában érkező szelencéjét.

– Connemarán belül hová akarsz küldeni? – kérdezte Mina. – Elég nagy az a hely.

– Van térképem – válaszolta a férfi kacsintva és bólogatva. – Az a fickó, a vevő, megmondta, hol lakik, és manapság már eltévedni sem lehet.

– És mikor kell neki ez az…? – faggatta Mina, aki máris elfelejtette a nevet.

– A-rany-pa-pa-gáj – felelte Peter, ezúttal még lassabban. – Mondtam neki, hogy holnapra megkapja.

– Jézusom – nevetett Mina. – Ez kedves volt tőled.

Az ablaknak csapódó eső elegendő okot jelentett arra, hogy halogassa a döntést. Mina a bőrdzsekijét vette fel, a rövidet, amely alig ért a derekáig. Laza cérnaszálak jelezték a gombok helyét, a könyöke és a válla pedig szürkére fakult. A hajtókájára jelvényeket tűzött. A pulóvere fehér gyapjú volt, fekete csíkokkal, olyan hosszú, hogy az ujja hegyéig ért. Legalább volt annyi esze, hogy nem szoknyát vett fel. A farmernadrág szépen simult bele a bokacsizmájába, amely megkopott a túl sok téltől és a kevés pucolástól.

Mina még nem nyúlt a vászonhoz a műtermében. Az üressége azóta bosszantotta, hogy elvállalta a munkát, mint egy nemkívánatos háziállat, amely állandóan figyelemért nyüszít. A megbízásos munka jól fizetett, de jobban gyűlölte, mint amikor az aprópénzt számolgatta, hogy megengedhessen magának egy csésze kávét. A megrendelő irányított, és ez mindig olyan volt, mint a házi feladat. Mintha létezne helyes és helytelen megoldás a művészetre. A lapjárás mindenesetre kegyes volt. Eleget nyert ahhoz, hogy egy darabig kitartson. De az ilyen szerencse ritka. Kétszáz euró pedig sok pénz. Különben is, a kocsikázás talán kitisztítja a fejét. Bámulatos, hogy annyi forró whisky után a madár elfuvarozása milyen jó ötletnek tűnt.

– Tudtam, hogy számíthatok rád – mondta Peter, miközben egy intéssel még egy kört kért az ünnepléshez. – A világ legkönnyebben megkereshető pénze, ez az igazság.

Az este alkoholtól fűtött optimizmusa már csak hamis emléknek tűnt, amikor Mina kibontotta a térképet a szélvédőn. Utólag belegondolva talán hamarabb meg kellett volna vizsgálnia, de rengeteg útjelző tábla volt, amíg az utakat még aszfalt borította. A papír Peter kabátjának viaszos szagától bűzlött, és olyan szakadt volt, hogy biztosan azóta lapult a zsebében, hogy egy évtizeddel korábban megvásárolta. Minának hátra kellett tolnia az ülést, hogy egyáltalán felfogja, mit lát. Amikor végül megtalálta azt a szamárfüles részt, ahol elvileg két kerékkel az árokban kellett leparkolnia, látta, hogy Peter kék golyóstollal, látszólag találomra rajzolt egy kört. Az oldal nagyobbik részét elfoglalta. De mindegy is, hová kellett volna mennie, hiszen azt sem tudta, hol van.

– A kurva életbe, Peter – suttogta magában. – Hogy lehet egy térkép ennyire haszontalan!

Az utak összeszűkültek. Az egyenetlen kőfalak már régen összedőltek, a fakó fűgerinc menet közben a kocsi alvázát súrolta, a kerekek pedig ropogó jeges gödrökbe mélyedtek. Minden, szemet gyönyörködtető változatosság eltűnt a napfénnyel együtt, és hamarosan hűvös köd lepte puhán a környező lápvidéket. Mina mohón fürkészte a láthatárt, hátha talál valami életjelet – egy távoli ház fényét vagy néhány vidéki ember nyomait –, de nem lelt semmit. Még azok a birkák is magára hagyták, amelyek a domboldalakról battyogtak lefelé. Minden állatot elnyelt a föld, megfélemlítette őket a nap, amely túl rövid ideig sütött ahhoz, hogy érdemben változtasson bármin. A tél néma és bizonytalan volt, és még sosem volt ilyen sivár Connemarában.

Minden rádióállomáson csak statikus zörej szólt, így Mina inkább a kocsi fáradt zörgését és a kormánykerékre tapadó ujjai dobolását hallgatta, türelmesen várva a választ a kérdésre, amit folyton feltett magának – hol a picsában vagyok? A fényszórók jelentették az egyedüli fényforrást, ameddig a szem ellátott – mint hullócsillag egy halott bolygón –, és hosszú idő óta először kezdte zavarni a magány. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie a vevő házához. Peter térképe ott hevert mellette az anyósülésen. Néha-néha a homlokát ráncolva pillantott rá a szeme sarkából. Úgy tűnt, mintha az összes móinín és kanyargós útszakasz a semmibe vezetne. A fényszórók pedig nem mutattak túl sokat – mindig csak ugyanazt a ganajos, köves csíkot.

– Van valami ötleted? – kérdezte utasát a hátsó ülésen. – Nincs? Gondoltam.

Még azt is örömmel fogadta volna, ha Jennifer hívása töri meg a papagáj bágyadt társaságát. Mindig kimerítette, amikor a nővérével beszélgetett. Jennifer hosszasan mesélt az új férjéről és az új otthonukról, alig tartott szünetet, hogy levegőt vegyen. Ezt rendszerint néhány anekdota követte az elmúlt hétvégéről. Ezek hegyekről vagy túrázásról szóltak, vagy akármiről, amiről az ötven fénykép készült, amit meg lehetett osztani a világgal, mind olyan szűrővel, hogy az ég egy olcsó akvarellre emlékeztessen. Ott kellett volna lenned, mondta mindig Jennifer. Mina ennél rosszabbat el sem tudott képzelni.

A nővére két nappal ezelőtt, ebédidő után, majd este ismét felhívta. Mina mindkétszer a nővére nevét bámulta az ellenségesen rezgő készülék kijelzőjén, egyik kezét kinyújtva, hogy felvegye, a másikkal visszafogva azt. Minél tovább nem beszéltek, annál nagyobb bűntudata volt. A második nem fogadott hívás után hangposta maradt, mint egy folt, amit még nem törölt le. Ez a pillanat ideális alkalomnak tűnt.

– Készen állsz? – kérdezte a papagájtól, miközben bepötyögte a telefonja kódját. – Ez a nővérem. Most hallhatod, milyen szarságokat kell elviselnem.

Az üzenet nem meglepő módon egy hosszú, bosszús sóhajjal kezdődött.

– Miért nem veszed fel a telefont? Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Nem értem, miért akarod ennyire megnehezíteni. Értem én, hogy művész vagy, és idő kell, hogy, mit tudom én, a művészeteddel foglalkozz. De ideje lenne már rendbe raknod az életed. Nem lötyöghetsz így tovább, hogy néha-néha eladsz egy képet, és kész… Figyelj, nem foglak többé felhívni, oké? Rád bízom a dolgot. De anya nem akarná ezt, Minci.

Az anyja hívta így Minát. Jennifer azután kezdte használni a nevet, hogy meghalt, mintha a Minci felelősség lenne, ami a családban öröklődik, akár valami törött holmi, amelyet nem lehet helyrehozni. Mina anyja volt az egyetlen, aki egyben tartotta, Jennifer tökéletes életének fényében pedig még fényesebben ragyogtak a sajátján lévő repedések. Néha-néha eladsz egy képet? Nem volt köteles ezt hallgatni. A nővére hangja csak továbbrontott az amúgy is rossz helyzeten. Szemet az útra. Ne is gondolj rá. Hamarosan világosságnak kell gyúlnia a sötétségben.

– Szedd össze magad, Minci – hajtogatta. – Minden út vezet valahová. – Pont, ahogy az anyja szokta emlékeztetni, amikor az élet váratlan fordulatot vett.

Ebben a pillanatban hunytak ki a kijelzők a műszerfalon, mint amikor feltérképezetlen vidéken vész el az energia a pilótafülkében. Egy szempillantás alatt eltűnt a világból a fény és a zaj. Csak a hold maradt, mint izzó a zavaros vízben. Mina a slusszkulccsal babrált, és amikor nem járt sikerrel, a telefonja után kotorászott. Úgy szorongatta a bekapcsoló gombot, ahogy egy mentős a pulzust keresi, de a sötétség áthatolhatatlan maradt. Vakon a táskájába süllyesztette a kezét, öngyújtót keresett. Az ujja kulcsokat, rúzst, egy csomag kártyát, majd megint rúzst talált, végül megérezte. Katt. Katt. Mély levegőt vett. Senki sem lehet ilyen szerencsétlen. Katt. Fény gyúlt. Csupán egyetlen, hősies láng. De elég ahhoz, hogy további kotorászás nélkül megtalálja a dohányzacskóját. Mindig tartott magánál egy szálat előre megsodorva a vészhelyzetekre. Ez határozottan ilyen alkalom volt.

A légzése más zaj híján hangosabbnak tűnt, mint egyébként. Sóvárogva vágyott a motor meleg dorombolására, az egyszerű hangok társaságára. Most már remegett a keze. Nem akart mozdulatlan maradni, mintha valaki máshoz tartozna, valakihez, akinek egyértelműen felmondták a szolgálatot az idegei. Gyorsan rágyújtott, a szájához emelte a cigarettát, és a semmibe bámult, hiszen nem volt mit látni. A madár a kalitkát verdeste a szárnyával, ami megugrasztotta. Hogy lehetett hirtelen minden ilyen hangos? A vékony vasrács csörömpölése fülsiketítő volt.

– Nyugodj meg – szólt rá a madárra, lehúzta az ablakot, és kiterelte a füstöt a kezével. – Jézusom, rosszabb vagy, mint a nővérem!

Levette az ujját az öngyújtó gombjáról. Nem tudhatta, mennyi benzin maradt még benne, és tisztában volt vele, hogy nem szabad elpazarolni. Egyelőre a cigaretta parazsának kellett bevilágítania az utat. A madár megnyugodott, amint a hideg levegő beszivárgott. Hamarosan csak az adott hangot, ahogy Mina összeszorított ajkával beszívta a füstöt, és az azt követő, fáradt kilégzés. Az ablakon kinyújtott karral, a fejét oldalra billentve ült, hogy láthassa a csillagokat. Kísérteties csend honolt. Behunyta a szemét, és arra gondolt, hány helyen lenne szívesebben – bárhol máshol, csak ne itt, a semmi közepén.

Megvárja a napkeltét, aztán eldönti, mit tegyen. Olyan sokáig vezetett, hogy biztosan kellett lennie valakinek a közelben, aki segíthet. A napfény megvilágíthat egy távoli kunyhót, vagy, mondjuk, egy útjelző táblát. Arra is mindig volt esély, hogy a kocsi csodával határos módon újra életre kel. Akármilyen anyagi nehézségekkel küzdött is, boldogan visszaindult volna az úton, amerről jött, és ingyen visszaadta volna Peternek a madarát meg a kurva térképét.

– Hát, ez nem tartozott a jobb ötleteim közé – motyogta. – Azt hiszem, felírom a listára.

Túlságosan is ráhangolódott a városi lakás zajára. Mindig volt a közelben valamilyen zenész, aki az utcán nyekergett. Ugyanazokat a dalokat játszotta, ugyanazokkal a kínos akkordváltásokkal. A galambok a számok szüneteiben a tető palatábláin szteppeltek, éjszaka pedig a sirályok siklottak a szárazföld belseje felé, hogy horgas kardhoz hasonló csőrükkel feltépjék a kukákat. A csend most természetellenesnek tűnt. De meg sem közelítette azt, ami ezután következett, amikor az a sikoly szirénaként hasított az éjszakába, visszapréselve őt a székébe, és kiverve a cigarettát a kezéből.

Nem hasonlított semmihez, amit addig hallott. Vad és harsány volt. Nem emberi. Nem is lehetett az. Pedig órák óta nem látott állatot. Olyan tisztán szólt, hogy biztosan maguk a csillagok is beleremegtek az erejébe. Mina visszahúzta a karját, és feltekerte az ablakot.

– Mi az isten volt ez? – zihálta a kormánykerék mögé húzódva.

Hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát, és bezárta az összes ajtót. Ha volt is odakint valami, hát szart se látott belőle. Az autóját minden oldalról áthatolhatatlan feketeség nyelte el, mintha az óceán legmélyebb árkába merült volna, ahol ősi teremtmények élnek, időn túl, fény nélkül, titokban és sötétségben. Átkecmergett a hátsó ülésre, és oldalra tolta a papagájketrecet. Bebújt a kabátok alá, abban a reményben, hogy azok majd elrejtik itt, ahol már nem érezte magát biztonságban.

– Egy hangot se – suttogta, maga alá gyűrve a lábát. – Valami van odakint.

Nem hallott jégrecsegést, sem fagyropogást. Az ablakok végül bepárásodtak és kifehéredtek az éjszaka leheletétől, de zajt nem lehetett hallani, még valami egészen halk és ártalmatlan hangot sem. Még a papagáj is tudta, hogy most tartania kell a csőrét. Csak a sikoly emléke cserkelt dübörgő léptekkel Mina gondolatai között. A válla köré kulcsolta a karját, megtartva a kevéske meleget, amit tudott, és hallgatózott, arra várva, mikor tér vissza az a földöntúli hang.

Fénysugár világította meg Mina lábát. Lerángatta magáról a kabátokat, és félredobta őket, az egyiket az utasülés mögötti elfeledett helyre rúgva. Úgy ropogtak a csontjai, mint a törött kerti bútorok, miközben a lábát a két elülső ülés között nyújtóztatta. Élete eddigi harminchárom éve alatt még soha nem érezte magát ilyen vénnek. A madár furcsán félrebillentette a fejét, mintha meglepte volna Mina mozgolódása. Apró, rózsaszín lába az ülőrúdon toporgott. Peter legalább a nevét illetően nem tévedett. Az a-rany-pa-pa-gáj tollai fényesen csillogtak a reggeli fényben. A körülményektől függetlenül tényleg nagyon szép volt.

A szélvédő közepét fagyos foltok borították. Mina hallotta, ahogy recseg-ropog körülötte a jég, mint a rideg tojáshéj. Az anyósülés felé nyúlt, hogy felkapja a telefonját. Nem számított, kit hív, csak az, hogy ne Jennifer legyen. Túl sokáig nem vett tudomást a nővéréről ahhoz, hogy most segítséget kérjen tőle. A telefon műanyag felülete hidegnek érződött, mintha beállt volna a hullamerevség az akkumulátorában. Ez nem jelentett jót, várható módon bedöglött. A hátsó ülés mög�� ejtette, ahol hangtalanul süllyedt egy kabátba. Nem a legjobb napindítás. Hátradőlt, és a sárga madárra nézett.

– Mit gondolsz, ha a lábadra kötözök egy cetlit, hozol segítséget?

A papagáj trillázott és fütyült, a legképtelenebb dallamokkal kísérletezett. Túl korai volt még a reggel az ilyen hepciáskodáshoz. Csak akkor balhézik, ha éhes, mondta Peter. Ezt Mina is át tudta érezni. A kocsi csomagtartójában volt egy zacskó madáreledel – vigasz a vevőnek, aki hajlandó egy kisebb vagyont kiadni egy sárga madárért, amely csak hamisan tud énekelni. Mina kinyitotta az ajtót, és óvatosan a földre helyezte a lábát. Legalább az egyikük reggelizhet.

Kinyújtózott, a fejét ide-oda hajtva ropogtatta a nyakát, és felnyögött, amikor – ha csak egy pillanatra is – minden fájó porcikája ellazult. Odakint minden éles volt és hideg. A köveken még mindig a fagy fakó máza fénylett. Meglepetten meredt az útra, ahol mélyen ülő köd ólálkodott az árnyékokban, úgy kerülgetve a napsütést, mint rab a keresőfényt. A kocsi egy erdő közelében robbant le, de elég távol ahhoz, hogy a kihunyó fényszórók ne fedjék fel a rengeteget. Connemarában kevés fa nőtt. Akadt ugyan néhány viharvert galagonya, de Mina nem számított rá, hogy ekkora erdős területet talál, a maga lombtalan nyomorúságában. Különösnek tűnt, hogy az autó pont ott állt meg, az erdő határán, mintha az megtagadta volna tőle a belépést. A fák ősinek látszottak, sérülékenynek és korhadtnak, mint az elhalt bőr. Még a mögüle érkező napsütésben is olyan sötétnek tűnt a mélye, mint az éjszaka.

Mina visszanézett arra, amerről jött, de nem látott semmit, még egy madarat sem az égen. A kopár vidék egyenetlen és rút volt, dombokba gyűrődött, és rejtett mélységekbe zuhant. Mindenütt ugyanaz a sáros árnyalat uralkodott, akárcsak az előző napon. Még a sziklák elszíneződött foltjai is ismerősnek tűntek. Elég sokáig vezetett úgy, hogy nem látott a fényszóró körén túl. Mint kiderült, nem maradt le semmiről.

A csomagtartó kattant, és halk jégropogás kíséretében kinyílt. Mintha még a legtétovább hang erejét is feltekerték volna. A madáreledellel teli zacskó a pótkerék és egy fél üveg víz mellett hevert. Isten tudja, mióta lehetett ott a palack. Mina azonban felismerte, mi kell a túléléshez, ha látta. Még csak most kezdődött a nap, és ki tudja, milyen hosszú gyaloglás állt előttük. Lehet, hogy száz kilométeren át nem talál újabb vízforrást.

– Készen állsz? – kérdezte a madarat, mialatt az a kalitkába dugott bogyókat csipegette. Mina soha nem kérdezte meg Petertől, mennyit kell adni neki. Ez a vevő dolga lett volna. Egy maréknyi pont elégnek tűnt.

A nyitott ajtó mellett állt, egyik kezét a kocsi tetejére téve, és az erdőt nézte, ami egyáltalán nem nyűgözte le. Olyan lehangolóan barátságtalannak tűnt a kék ég alatt, mint a menny és pokol reneszánsz ábrázolása. Nyilvánvaló volt, hogy semmi értelme nincs arra menni, amerről jött. De bármilyen sziklás volt is az út, előtte még rosszabbnak tűnt. Mintha valami nehézgép egyszerűen utat tört volna magának a fák között. A természet megpróbálta eltüntetni a saras sebhelyet. A vadonból hosszú gazok és kövér bokrok nyújtóztak, és semmi sem mozdult. Még a nyurga, száraz gyomok is mereven álltak. Egy hang sem hallatszott. Mina megvakarta a fülét, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem vesztette el a hallását.

Felnézett az égboltot csipkézett partként megbontó lombkoronára, és két lehetőség merült fel benne. Az első, hogy úgy eltévedt, és olyan távol került a civilizációtól, hogy Írország egy olyan vidékére bukkant, amelyet még senki sem fedezett fel, és ebben az esetben reménytelen a helyzete. Ez persze nem volt valószínű. Igaz, már bebizonyosodott róla, hogy ő a legszerencsétlenebb nő Nyugat-Írországban, így ezt sem tartotta lehetetlennek. A második, sokkal biztatóbb lehetőség az volt, hogy valójában egy szinte ismeretlen nemzeti parkot talált. Ahol valódi, élő emberek metszik az ágakat, és énekelnek a rekettyésnek. Lehet, hogy naponta járnak errefelé turistákkal teli buszok, és ő boldogan elviselte volna a társaságukat, ha ez azt jelenti, hogy hazajuthat, és végre nekieshet annak a vászonnak. Az volt a könnyen szerzett pénz. Ez itt inkább katasztrófa.

– Soha többé ne jöjjünk vidékre – mondta a sárga madárnak, miközben kiemelte a kocsiból a kalitkáját. Az inkább ormótlan volt, mint nehéz. Mina bedobott egy marék magvat, a többit pedig a csomagtartóban hagyta. A táskája már így is zsúfolásig megtelt, még azelőtt, hogy begyömöszölte volna a vizes palackot. A telefon teteme is a kocsiban maradhatott – az adó- és biztosítási matricákkal ellátott, négykerekű mauzóleumban. De a vázlatfüzet és a ceruzák vele tartottak, meg a dohány, és a többi nélkülözhetetlen holmi, ami miatt megérte, hogy sajgott a válla.

Bezárta a kocsit, és közben elmosolyodott. Egy tapasztalt tolvaj talán tudná, hogyan lehet újra mozgásba hozni, és ha erre jár egy ilyen, akkor csak rajta. Mina megtette az első lépést az erdő felé, de valamiféle ösztön megrántotta a gyeplőt. Mit gondolsz, hová mész, Minci? A sikoly tehetett róla. Az emléke úgy ragadt meg az elméjében, mint a ritkás köd az ajkán. Biztosan jó ötlet hátrahagyni a kocsi biztonságát? Művészi képzelete száz borzalmat vázolt fel, ami mind lehetett a sikoly forrása. Az összes horrorfilm, amit valaha látott, és az összes gótikus mese, amit valaha olvasott, mind-mind táplálta a képzeletét. De ez a való világ volt. Ahol nincsenek szörnyek. Akkor és ott Mina biztos volt ebben.

Élelem és víz nélkül maradt, nem várhatott az esetleges segítségre, így bal kezében egy kalitkába zárt madárral, jobbjában pedig egy sodort cigarettával, az arcát simogató friss levegőben követte az egyetlen járható utat. Bárcsak látná most a nővére! Talán az a lemerült telefon rejtett áldás volt. Előző este, pánikba esve, talán még Jennifert is felhívta volna. Mintha nem kapott volna eleget azért, mert művészként próbált boldogulni. A papagájfutár kevéssé ismert szerepe még könnyebb céltáblává tette.

Nem kellett messzire mennie, a göcsörtös fák máris köré gyűltek, és elnyelték az eget, amitől még magányosabbnak érezte magát. A levegő is lehűlt egy kicsit. Az ösvény rögös volt, a felszínét megtörő, fonnyadt fűcsomókból ítélve alig használták. Gyökerek tépték fel a talajt, úgy tekeregtek egymás körül, mint egy gilisztaágy, és arra kényszerítették, hogy mindig nézzen a lába elé. Kétoldalt elég meredek volt az árok, ha sötétben hajtott volna bele, talán még feje tetejére is áll a kocsival.

Nem evett semmit, mióta elindult a városból, és az is csak nass volt. Az étvágya csak késő délután szokott megjönni. Előtte minden küzdelmes volt, mintha egy teli hasú csecsemőt tömne erőszakkal, épp csak a könnye nem hullott. Otthon az előző estéről megmaradt tésztát csipegette, talán fél tucat falatig jutott. Az anyja egyik receptje volt. A legapróbb részletekig igazodott hozzá, mégsem lett ugyanolyan. Most annyira éhes volt, hogy a tányért is kitörölte volna.

A papagáj hirtelen hangosan felrikoltott. Úgy tűnt, megrebben az aljnövényzet, és a hangja minden egyes fa testén végigkúszik, mielőtt felemelkedett volna az ágaiktól felsebzett és keretezett égboltra. Az ijedségtől majdnem kicsúszott a lába alól a talaj.

– Jézusom – nyögte, és felemelte a kalitkát, hogy a madár szemébe nézzen. – Ha még egyszer ezt csinálod, Istenre esküszöm, hogy… – Nem fejezte be a mondatot. A papagáj mintha vigyorgott volna.

Akármilyen rosszak is voltak a körülmények, az ő sorsa biztosan jobban alakult, mint a madáré. Szegény valószínűleg egész életét abban a kalitkában töltötte, hiába kapta meg a repülés ajándékát, megzabolázták, bebörtönözték, és kirakatba állították. Parányi arcáról mégis izgatottság sugárzott.

– Sajnálom – suttogta Mina, már-már bűntudatot érezve. – Csak próbálj halkabb maradni, jó?

Gyerekkorában a szülei egyszer elvitték az állatkertbe. Az állatok mind olyan unottnak, olyan szomorúnak tűntek, ugyanazokat a bágyadt mozdulatokat ismételgették, mintha megbomlott volna az elméjük. Az elefánt volt a legrosszabb. A lábát vastag lánc kötötte egy tömbhöz, és csak himbálózott előre-hátra, a semmibe meredve. Mina meg volt győződve róla, hogy sír. Egyes emlékek idővel kísérteni kezdték, és az is egy ilyen nap volt. Semminek sem lenne szabad fogságban élnie – a kis Mina ezt a tanulságot vitte haza az állatkertből. És ha nem lett volna a pénz, ott és akkor szabadon engedi a sárga madarat.

Az erdő kilométerekre nyúlt el, egyre mélyebbre és mélyebbre vonta abba a hátborzongató pagonylabirintusba. Most már nem lehetett messze a vége. A fák azonban olyan sűrűn sorakoztak, hogy nem tudhatta, mi lesz. Már azt sem tudta pontosan megállapítani, merre jár a nap. Órák teltek el. Itt-ott földbe vájt odúkat vett észre, de állatokat nem. Se fészkeket odafent, se ürüléket odalent. Úgy tűnt, nincs élőlény, amely ezt a helyet otthonnak hívná. Mina nagyon örült a madár társaságának, pedig már fájt a karja a kalitka cipelésétől.

– Azt hiszem, már régóta esedékes egy pihenő, nem gondolod? – szólalt meg, miközben letette a földre, hogy valamelyest kimasszírozza a vállából a zsibbadást. A fájdalom már a háta felé kúszott, mint egy teste köré tekeredő kígyó.

A szomjúság egy órája tört rá. Fél palack víz nem sok, ezért megfogadta, hogy csak akkor iszik belőle, ha már a nyálat sem tudja összegyűjteni a szájában. Ez az idő mostanra jött el. Az arca kivörösödött, és kifulladt. Mindjárt ad egy kupakkal a madárnak is, de mivel a munka nehezét ő végezte, az várhatott egy kicsit.

Miközben lehajolt, hogy felvegye a kalitkát, megakadt a szeme valamin a fák között. Körülötte minden szürke vagy barna volt, vagy valamiféle maszat a kettő között, így nem lehetett nem észrevenni a piros kesztyűt. Annyira oda nem illőnek tűnt. Ez volt az első jele annak, hogy másik élő ember járt ott előtte. A kesztyű belegabalyodott néhány ágba, úgy lógott ott, mint egy hálóba szorult légy.

– Ez jó jel, nem igaz? – suttogta. – Legalább nem mi vagyunk az elsők, akik ilyen kurvára eltévedtek.

Az ágakon áthatoló gyenge fény gyorsan fogyatkozott. Mina eddig nem érezte kellemetlennek a hideget, de mostanra elfáradt, és minden porcikájában megtelepedett a fájdalom. Közeledett az éjszaka. Nem volt hova menekülni előle. A föld mereven feszült a léptei alatt, és ezüstös ködszerűség kezdett szivárogni a pórusaiból. Bár a fák körös-körül elhullajtották holt ágaikat, túl nedvesek voltak ahhoz, hogy gyújtósnak használhassa őket. Különben is, még ha csontszárazak is lennének, semmi garancia arra, hogy az öngyújtó segítségével meg tudná gyújtani őket.

Fél öt körül lehetett, vagy talán közelebb az öt órához. Peter valószínűleg a kocsma kandallójánál ült a zsámolyán, és várta, hogy visszatérjen, hogy ő megkapja a részét a legkönnyebben megkereshető pénzből.

– Hogy kerülök én mindig ilyen helyzetbe? – suttogta Mina vacogó foggal.

Érezte a hideget az orrán és az arcán, a kalitkát tartó keze jajvörösen égett. Úgy lüktetett az ujja, mintha becsípte volna az ajtó. Otthon olyan magától értetődőnek tartotta a forró whisky kortyolgatását. Most az is elég lenne, ha csak kézbe vehetne egy pohárral az italból, ha a tenyerében dédelgethetné, és mélyen beszívhatná az illatát. Peter mostanra több whiskyvel lógott neki, mint amennyit akár az ő rutinos szervezete kibírna. És még egy százast megtart a részéből, amiért ennyi gondot okozott neki. Ha pedig akár csak egy ujját vagy lábujját is elveszíti a fagy miatt, egy centet sem ad oda.

Ebben a pillanatban a távolban fényt pillantott meg, amely a léptei ritmusára ugrált a fák között. Mina teljesen mozdulatlanná vált, a nyakát nyújtogatta, és alig hitt a szemének. De ott volt, stabilan fénylett. Egy villanykörte. Egy másodperce még nem látszott.

– Na, ezt nézd meg – mondta, és felemelte a madár kalitkáját, hogy az is lássa. – Gyere, úgy tűnik, mégsem alszunk idekint.

A nap fénye gyorsan fogyatkozott, alig látta a talajt a lába alatt. A sárga madár vadul visított, amikor átpréselte egy bozótoson, kibotorkált a túloldalon, és majdnem elejtette a kalitkát. A hangja fülsiketítő volt, és valaki meghallotta.

Mina úgy látta, hogy az illető a villanykörte alatt áll. Csak a körvonalait tudta kivenni az egyre mélyülő sötétségben. Egy ház állt ott. Ennél többet nem látott. Szerencsére bárki is hallotta meg a papagáj rikoltását, most látta, hogy Mina feléjük botorkál. Ő azon aggódott, hogyan reagál majd rá az idegen.

– Futás! – kiáltotta a nő. – Befelé, gyorsan!

Mina nem értette, mi ez a nagy sietség, és nem is érdekelte. Félig-meddig azt hitte, hogy puskát rántanak, és visszakergetik a bozótosba. De nem volt más választása. Lehet, hogy menedék nélkül nem bírná ki az éjszakát.

– Jövök! – kiáltott vissza, és próbált levegőhöz jutni, miközben kihámozta a testét az őt visszatartó tüskés szörnyetegből.

Olyan gyorsan sietett át az aljnövényzeten, ahogy csak fáradt lába bírta, lábujjhegyen, miközben a bokacsizmája sarka folyton barázdákat vájt a talajba. Annyira az előtte izzó fényre koncentrált, hogy alig látott többet, mint egy szemellenzős ló, amely a célvonal felé száguld. A nő az ajtóban állt, és nyitva tartotta. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban becsukhatja.

– Gyerünk, futás! – kiáltotta. – Gyorsabban!

Mina nem is gondolkodott, csak tette, amit mondtak neki, és berohant. A nő becsapta mögötte az ajtót, és nekilátott, hogy bezárjon egy rakás zárat. A folyosón sötét volt, csak a mennyezetről lógó izzó adott némi fényt.

A nő idősebb volt nála – talán a negyvenes évei végén járhatott –, és sokkal magasabb is. A villanykörte épp a feje fölött lógott. Szörnyen sovány volt, teste csupa ín és életerő. A bőre hátborzongatóan vékonynak tűnt, hosszú orcáján és állán egészen fakó, hártyás, mint egy rovar szárnya. Egykor talán szép lehetett, de ragyogó kék szeme most beesett volt, és a lehető legmélyebb kimerültségtől táskás. Minden vonása fakó és petyhüdt, és semmi sem tűnt rajta tisztának. A haja a legvilágosabb szőke, mintha kiszívták volna belőle a színt. Gyöngyházként csillogott a fényben, és élettelenül lógott a válla alá. A végét durván, szabálytalanul vágták le, mintha patkány rágta volna meg alvás közben. A teste szinte eltűnt az imbolygó izzó homályos fényében. Madárijesztő volt, amiben alig maradt szalma, megtépkedve és magára hagyva. Ujjai a lábáig érő, bolyhos kendő foszladozó szegélyét szorongatták, amely éppúgy hozzátartozott, mint az arca, haja és reménytelensége.

Hirtelen sikolyok kavalkádja mérgezte meg a levegőt, ugyanaz a félelmetes hang, mint az előző éjszaka. Olyan hangos volt, és olyan sok forrásból jött, hogy Mina összerogyott a padlón, és a kalitkába kapaszkodott, mintha a sárga madár valahogy meg tudná védeni. A sikolyok közvetlenül odakintről jöttek, a sötétségből, ahonnan pillanatokkal ezelőtt még a fény felé rohant. A rengeteg zárra pillantott – reteszekre, egyszerű láncokra –, amelyek elválasztották őket az erdőt elözönlő valamiktől.

– Szerencséd, hogy életben vagy – közölte a nő, és felé nyújtotta a kezét. – Gyorsan, gyere velem. Már ég a lámpa.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

#beleolvasó #gabokiadócsoport #gabokiadó #horrorirodalom

0 notes