#pillantásod

[soursoulsblog]

Fehér bőröd, mint napsütötte hó

Fekete hajad, mint szén mely még nem gyémánt

Barna szemed, mint frissen főzött kávé

Borostád, mint friss fű eső után

Illatod más világra visz

Szavaid iszom bár most szomjazom

Pillantásod lesem, mint gyilkos az áldozatát

Tetteidre vágyom

[tevagy-amindenem]

Nem mondom, hogy egyszerű eset vagyok, és velem minden sima, gördülékeny. Tele vagyok hibákkal, félelmekkel, megmagyarázhatatlan frusztrációkkal, amit a világ aggatott rám és azóta is cipelem. De ha meg tudsz nevettetni, ha a csókod passzol az enyémhez, és a kezed a kezembe, ha érted a nyelvemet, és néha még beszélnem sem kell, ha a testemben szikrát tud gyújtani a pillantásod, ha a tisztelet nálunk alapvető fogalom, ha az őszinteség létező erény, és ha te sem vagy tökéletes, mint én…akkor egymáshoz valóak vagyunk. Mert túl rossz percekben, az esős napokon, túl a félelmeken, és az elvárásokon létezik egy világ, ahol csak a szerelem beszél, és én csak ezt a nyelvet akarom megtanulni.

[csakszavak]

Már egyetlen pillantásod elég ahhoz, hogy hevesebben kezdjen dobogni a szívem…

[unconditionallylovepeoplesblog]

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

[forget-me-forgotten]

Epilógus

Minden egyes rideg pillantásod,

Minden egyes távolinak tűnő nevetésed,

Minden egyes távolságtartó szavad,

Mint egy késdöfés a szívembe,

Fázom nélküled, nincs itt a lelked, hogy körbeöleljen.

Nem állok rá készen, hogy újra lássalak

És egy újabb alkalmat adjak neked arra,

Hogy szívemet még apróbb darabokra szabjad.

Mondd, te tényleg boldog vagy?

Még akkor is ha én most majdnem összeesek?

Mondd, tényleg soha nem számítottam neked?

Ha valóban csak egy játék voltam, ha valóban nem számítottam,

Minden egyes szavad, minden egyes pillantásod, minden egyes érintésed hazugság volt.

Ilyen jó színész vagy?

Mondd, mire volt ez jó neked?

Szívedre hajtottam a fejem, amikor te voltál az, akitől az enyém vérzett.

Ölelésedben kerestem a megnyugvásom, amikor tőled fordult körülöttem feje tetejére a világom.

Mondd, direkt bántottál?

Meg lehet játszani ennyi érdeklődést? Bele lehet erőltetni a szemünkbe ennyi szeretetet, ennyi törődést? Ilyen könnyedséggel lehet úgy tenni, mintha szeretnél?

Én sosem voltam olyan igazi, olyan valós, olyan életrekelt mint Veled.

Én sosem hazudtam Neked. Talán szerelembe kezdtem esni Veled.

Bárcsak elmondtam volna ezt Neked.

Ha újra ott lehetnék, kuporognek a szíveden, ha újra érezhetném, ahogy arcomra hullajtott csókoddal feded el könnyemet, azt az egyetlen egyet, amit akkor ejtettem (mégis talán a legfájdalmasabbat valaha), ha újra ott lehetnék Veled, nem hagynám, hogy ilyen könnyen engedd el a kezem. Kicsit szorosabban öleltelek volna, kicsit tovább néztem volna a gyönyörűbarnáidba, kicsit mélyebben vettem volna a levegőt. Akkor utoljára vettem igazán mélyet. Azóta, mintha fulldokolnék, nem telik a tüdőm.

Már csak én ülök itt, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett

és nem jön az álom, az enyhetadó. Már nem jössz te sem.

[emlekeimkonyvtara]

Maszat

Szívembe költöztettem édesded pici göndör fürtjeidet, apró pici lépcsőket építettem lelkem kapujáig, amin lépkedhetsz a szívem körül

Hagyom,hogy a mellkasomat átjárja mézédes hangod, és hogy a pillantásod elbódítson az élet legkomolyabb pillanataiban is.

Hagyom, hogy az emlékeink elsöpörjék minden gondolatom, lehet bármilyen fontos is épp

Szeretlek úgy, ahogy féltem eddig még.

Megbecsüllek, a lelkembe engedtem apró kis kezed, s most várom hogy szeress engem!

[egy-lany-blogja]

A hideg ki rázott ugyan ez zajlik bennem már egy jó ideje ...

Hogyan mondjam el neked, hogy nem vagyok szerelmes?

Nézem az arcodat, miközben alszol. Fontos vagy nekem, mintha testvéremként szeretnélek - mégis fájdalmat fogok okozni neked perceken belül, bármennyire nem akarom. Hosszú hónapok vívódásán vagyok túl, de mára döntöttem: te és én többet érdemlünk.

Pedig a kapcsolatunk igaz szerelemmel indult. Sok nevetéssel és csókkal, órákig tartó sétákkal, koncertek utáni sörözésekkel, közös barátokkal. Összeköltözéssel, egymáshoz csiszolódott hétköznapokkal, visszafogott, de varázslatos eljegyzéssel... Most meg itt ülök, és legalább századjára próbálom kielemezni, mikor és hogyan hűlt ki a szerelem bennem.

Mikor húzódtam először félre az ölelésedből? Mikor kezdtem érdektelennek látni a régen nagyszerűnek hitt terveinket? Nem tudom... Csak azt tudom, hogy egyszer csak így lett. Szeretnék rajta változtatni, hogy visszatérjenek a régi csodák, mert sokkal jobb volt veled együtt lángolni és tervezni, mint most itt ülni csüggedten.

De nem megy. Nincs más választásom, bántani foglak. Szakítok. Bármilyen fájdalmas is, ez a legkorrektebb, amit tehetek. Nem könnyű elhagyni téged, mert sosem okoztunk egymásnak sebeket. Ha maradnék, tudom, mindent megtennél, hogy szép legyen a közös életünk. De olyan nőt érdemelsz, aki teljes szívvel, lélekkel és szenvedéllyel szeret. Egykor biztos voltam benne, hogy én fogom neked megadni mindezt. Nem hittem volna, hogy másként lesz...

Tudom, elkeseredsz majd, ha elmegyek. Bezárkózol, majd buliból buliba sodródsz egy ideig. És persze sokáig vársz vissza, de a büszkeséged miatt nem hívsz fel. Én is gyámoltalan leszek nélküled, eleinte legalábbis biztosan. Hiányozni fognak a beszélgetések, a viccelődés, az esti séták. De amit érzek, az már csak barátság. Nem lehetek olyan önző, hogy én is csak ennyit követeljek tőled.

Itt az idő. Veszek egy nagy levegőt, mindjárt felébresztelek. Szomorú vagyok, de legalább nem kell félnem: becsülettel nézhetek a szemedbe, mert soha, kapcsolatunk egyetlen percében sem csaptalak be.

Nem engedtem más férfit az életembe, nem voltak hazugságok. Csak a kihűlő érzéssel küzdöttem, időt hagyva, hátha elmúlik a bizonytalanság. Megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy muszáj lépnem. Akarom, vagy nem, másik út vár rám, és téged is másik útra engedlek.

Egy tétova érintésemre kinyitod a szemedet. Pillantásod az arcomra esik, rögtön értesz mindent. Csak annyit tudok mondani "Nagyon, nagyon szeretlek. Ne haragudj, hogy már nem szerelemmel..." Aztán fogom a bőröndöt, amibe korábban mindenemet bepakoltam, és kilépek az ajtón az ismeretlenbe.

[lillon]

Hat nap van még. Igazából nem zavar. Azonban a minap az egyetlen barátnőm azt mondta, készüljek fel, mert egy hét, és bármikor a szemem elé eshetsz. Azt mondtam, nem érzem úgy, hogy érdekelsz, és ez igaz is. De csak a mostani énedre. Egy mondatot kellene halljak a buszon és tudnám, hogy te vagy az. Nem a jelenlegire gondolok, hanem a régire. Tudom, nehéz úgy jövőt építeni, ha közben emlékezel a múltról, de úgy látszik, nem is lehetetlen.

Most egyedül vagyok a házban, és azt éreztem, az a régi énünk valahol újra egymás kezét fogja. Jön az ősz, sőt, mi több, jön a tél, ami számunkra a legfontosabb emlékeket hordozza. Persze, ott a nyár is, de korántsincs annyi jóval megtömve, mint a hideg idő. Valahogy a pillantásod futkos rajtam, és a hangod zúg az ereimben. Megölném, aki vagy, de csúcsra vinném, aki voltál. Az a gyerekes gyerek beleitta magát a testembe, sokszor leírtam már. Rólad ezerszer is elmondanám újra és újra, hogy imádtam, szerettem azt a fiút. Imádtam. Komolyan, fogalmam sincs, gondolsz e rám, de látod én rád igen. Mi több, arra is aki meghalt. Sokáig kerestem a kifejezést, de azt hiszem megtaláltam. Az, hogy a tanárnőm meghalt hagyott bennem ezt-azt, de leginkább fájdalmat. Én pont úgy néztem végig a halálod, mint ahogy az övét a férje. Zuhantál, magasról, a legmagasabb hegyről, én pedig nem tudtalak elkapni. Ugyanazt érzem én is, és azóta is gyászolok. Csak annyi, hogy nem volt temetés, nem volt megemlékezés, sírás-rívás vagy ordítás. Megmondtad, hogy szeretsz, majd ugrottál, s soha többet nem láttam csillogni a szemedet, soha nem voltál ugyanaz.

Azt hiszem, sosem felejtelek el. A testem sem. Az elmém sem. Ha véletlenül úgy lenne, akár részegen, józanon, sérülten, sírva, nevetve, de ha hallanám a hangod újra ugyanazon a cuki Levi frekvencián csengeni, megcsókolhatnál. Tudod, csak úgy nosztalgiából, ahogy te mondod.

Rengeteg dolgot tudnék mondani, de leginkább azt, hogy küzdj. Harcolj. Kívánom, hogy légy boldog, légy szeretve. Nem kívánok én semmit, csak hogy a bújtatott éned érjen célba. Érezze hogy az, akinek lennie kell. Kívánhatnék magunknak is számtalan dolgot, dehát olyan nincs. Nem is lesz.

Örökkön szeretőd, Lilla

[shaiyrart]

Betonpáholy

Egyszer kinyit, de mégse, s fáj a harmatos virág illata

Bezár a lakat, reccsen a zár és többet nem látlak

Ki se nyitlak, tudom, hogy fáj, ha szólnak,

Hozzád se érek, de érintenél mégis csak.

Nem lehet egyszerű a beton fullasztó börtönében fetrengeni,

Alkalmi bókokkal valami jobbra, a felkelő napra erőt nyerni,

Megtanulni, hogy a szeretlek szó nem tud annyira fájni,

Rájönni, hogy aki fáj, azt jobb minden emlékmorzsával elengedni

Betonbörtönödből nézel rám, én meg remélek,

Hátha a remény a szemedben bizalmat éleszt benned,

Hátha az az egy-két ölelés tovább dagasztja a szíved,

Hátha az el nem kapott tekintet engem sem tör meg,

Mert nem lehetek végtelenül boldog a pillantásod erején,

Cselekedetlen boldogság nem létezett az élet mezején.

Mégis lelked és lelkem összefonódása

Öröknek tűnhet, de lehet elmúlása,

Elmúlhat a remény és a csodálat biztonsága

Elrepülhet a szerelem egy élettelen világba.

Betonpáholyból nézel rám és talán bántani akarsz,

De haladsz, fejlődsz, bízol és ismerni akarlak

Nem érlek el a páholyban, hiába akarok veled lenni

Morzsákon át tanítod meg, hogy nem tudlak elfelejteni.

[az-igenytelenseg-igenyessege]

Egy dalba fordítom szavakat,

Hogy visszavezesselek a csodák utcájába.

Szívedbe költözhetek, mint a nap sugarai,

Szerelmünk örökkévaló lángként ragyog majd át.

Szárnyaló gondolatokkal szövöm a kötelet,

Amelynek fonalai téged visszahoznak hozzám.

Ez a vers, mint egy lágy szellő, átölel téged,

Érzed, ahogy ég és víz tökéletes egységet teremt.

Virágok illata kísérjen utamon,

Amikor visszafordulsz, és rám nézel hosszan.

Szemeid tükrében látom a boldogságot,

Szeretettel töltött pillantásod, mint a varázslat.

A legszebb dallamokat zengi a szerelmes szív,

Mely csak téged keres, és magával ragad.

Mint a csillagok a sötétben, fénylenek a remények,

Tartsd kezem, és soha többé ne engedd el a szavakat.

Bocsáss meg minden múltbeli hibáért,

Szeretném, ha közelebb engednél hozzád.

Ez a vers minden vágyam és hitem,

Hogy téged visszahódíthassak, s a szerelem újra kitáruljon.

Nincs más, csak a vágy, mely boldogsággal tölt fel,

Szeretetteljes érintésed, mint a gyógyulás kenyere.

Légy újra enyém, úgy mint régen,

Én pedig örök szeretettel leszek a tied örökre.

[anonime-things]

A látványod felüdít, a mosolyod felvidít, szemtelen pillantásod rabul ejt, csak az idő és a táv szakít el. Közeledben szivem hevesen ver, ha lehetne megtenném amit nem lehet. Így lesz ez lehetetlen szerelem.

[lelkemdarabkai]

Kisasszony

Ma is érted sírok

Tegnap is miattad eredtek meg könnyeim

Vajon érzed?

Vagy annyira nem is jutok már eszedbe?

Azt mondtad,te nem vagy ilyen

Hittem neked,az elejétől kezdve.

Óh de bár ne tettem volna!

S szívem nem lenne most romokban.

Üres ígéretek,puha puszik

Jóestét kisasszony! Harsongtad mindig.

Megtettük,ez lett volna a vétkem?

Hogy karjaid közt elgyengültem.

Hagytam hogy a szívem vezéreljen

De oly érdekes!

Most még az eszem sem figyelmeztetett:

Hogy ne tedd,hisz elveszítheted.

Minden érintésed be égett a bőrömbe

Ujjaid simogatása felejthetetlen

A vágy szétégetett,bensőm ünnepelt

Végre! Eljött a mi időnk.

A csalódás nagyobb mint valaha

Kihúnyt lelkem tavasza.

Fáj,hogyne fájna

Hiszen elhittem,te MÁS vagy.

Mosolyod sosem feledem kedves,

Vagy pillantásod,mely mindig zavarba ejtett.

“Ne nézz már így! Nekem ez nem megy!”

“Nézz rám! Látod? Nem is olyan nehéz ez!”

De már akkor menthetetlen voltam,

Mikor ujjaid a hajamban voltak

Simogattál,s néztél

Megígéztél..

Szerelmet láttam szemeidben,s apró mosolyt ajkaidon

Szépnek éreztem magam,ez az első alkalom.

Magyarázatot,s csókokat kérek angyalom!

Hiányzol,ez már nem az első alkalom.

Írj rám,beszéljük meg,ne szenvedtess.

“Szia csodalány!”

Megbocsájtok, csak ne felejts el kedvesem.

Az esély csekély,ha női mi voltomra hallgatok,

Találtál mást,csak ezt ordítja.

Ő még érdekes,friss hús nem igaz?

Akárcsak én..az alig másfél hónapommal.

S most még is mást csábítasz,

az időnk rövid volt,a szívem még is nálad

Darabokra tépted,

S nem is bántad

A nappal éjjelre vált,talán már ő is a lábaid előtt hever

S nekem még is ezrével hullanak a könnyeim.

Hiszen megígérted!

Csodálatos,igazi kincs vagy!-hazudtad.

Semmibe veszel,megszűntem létezni

A világod immár körülötte forog

Ne szólítsd a nevemen! Csak ennyit kérek..

A kisasszony csak is én lehetek!

Tíz napja ekkor még karjaid között voltam

Az illatod felkúszott az orromba

Bárcsak tudtam volna hogy neked sem kellek

Csak addig míg a bugyimat leveszed.

[scarsthatimhiding]

🙋‍♀️:Honnan tudjam hogy nem fogsz elhagyni?

🙋🏼‍♂️:Fontos vagy nekem.

🙋‍♀️:Mondj egy indokot!

🙋‍♂️:(Veled minden perc ajándék. Melletted azt érzem hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere amiért az életed része lehetek. Olyan vagy nekem mint másnak a drog. Mikor veled vagyok azt érzem rajtunk kívül senki más nem létezik. A mosolyod a nevetésed és minden pillantásod az égig emel. Amikor csak rád nézek egy hang a fejem azt suttogja : Dávid ezt a lányt soha ne engedd el mert ő az igazi.)

🙋‍♂️:Téged senki nem pótolhat.

Egyszer talán lesz elég bátorságom kockára tenni a barátságunk és mindent bevallani…😞

[zizeerya]

"Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?"

/József Attila: Óda (részlet)/

[mehetnenktovabb]

Ez mostmár mindig így lesz,

közömbös arccal rám tekintesz.

Pillantásod szinte égetett,

remegtem, s nem találtam helyemet.

Ma talán már másra nézel,

gyönyörű tűzzel, szenvedéllyel.

Ez mostmár mindig így lesz,

feléget közömbös közelséged.

[copfocska]

az igazság az,

hogy

időre és távolságra lenne szükségem ahhoz, hogy elengedjem azt, ami volt köztünk

akkor is, ha az semmi volt

mert a te részedről semmi volt

az én részemről ezt úgy nevezik, hogy szerelem

én ezt nem szeretném

nem szeretnélek elengedni, mert elveszne az a kis dolog is, amibe kapaszkodom, hogy téged ne veszítselek el

ha tovább mennék, hogy legyek csak a barátod

mi nem úgy kezdtük, ahogy a barátok tennék

út közben lettünk azok,

akárki akármit mondd

de sajnos én nem tudok rád úgy tekinteni

mikor az emlékeimben ott van minden egyes érintésed, cselekvésed, pillantásod

és nem értem hogyan várhatja el tőlem

mindenki

hogy én ezt eldobjam

mikor az egyetlen akit szeretnék, az te volnál

és te eldobtál és meguntál

amit megint nem tudok felfogni, hogy miért

mikor megadtam neked mindenem

és most érzem, hogy kifolyik a kezeim közül minden, amit próbáltam egyben tartani

a kapcsolatunk

és lehet, hogy én rontottam el

valószínűleg én rontottam el

de hiányzik minden egyes perc, amit veled töltöttem

és nem tudom elfogadni,

hogy te

sohasem éreztél többet állítólagos

barátságnál

és nagyon sajnálom,

hogy én ezt úgy dolgozom fel,

ahogy

nem szeretnélek bántani

csak magam mellett tudni még

úgy, hogy közben védem is magam, hogy ez újra ne történhessen meg