#gyonyorubarna

[forget-me-forgotten]

Epilógus

Minden egyes rideg pillantásod,

Minden egyes távolinak tűnő nevetésed,

Minden egyes távolságtartó szavad,

Mint egy késdöfés a szívembe,

Fázom nélküled, nincs itt a lelked, hogy körbeöleljen.

Nem állok rá készen, hogy újra lássalak

És egy újabb alkalmat adjak neked arra,

Hogy szívemet még apróbb darabokra szabjad.

Mondd, te tényleg boldog vagy?

Még akkor is ha én most majdnem összeesek?

Mondd, tényleg soha nem számítottam neked?

Ha valóban csak egy játék voltam, ha valóban nem számítottam,

Minden egyes szavad, minden egyes pillantásod, minden egyes érintésed hazugság volt.

Ilyen jó színész vagy?

Mondd, mire volt ez jó neked?

Szívedre hajtottam a fejem, amikor te voltál az, akitől az enyém vérzett.

Ölelésedben kerestem a megnyugvásom, amikor tőled fordult körülöttem feje tetejére a világom.

Mondd, direkt bántottál?

Meg lehet játszani ennyi érdeklődést? Bele lehet erőltetni a szemünkbe ennyi szeretetet, ennyi törődést? Ilyen könnyedséggel lehet úgy tenni, mintha szeretnél?

Én sosem voltam olyan igazi, olyan valós, olyan életrekelt mint Veled.

Én sosem hazudtam Neked. Talán szerelembe kezdtem esni Veled.

Bárcsak elmondtam volna ezt Neked.

Ha újra ott lehetnék, kuporognek a szíveden, ha újra érezhetném, ahogy arcomra hullajtott csókoddal feded el könnyemet, azt az egyetlen egyet, amit akkor ejtettem (mégis talán a legfájdalmasabbat valaha), ha újra ott lehetnék Veled, nem hagynám, hogy ilyen könnyen engedd el a kezem. Kicsit szorosabban öleltelek volna, kicsit tovább néztem volna a gyönyörűbarnáidba, kicsit mélyebben vettem volna a levegőt. Akkor utoljára vettem igazán mélyet. Azóta, mintha fulldokolnék, nem telik a tüdőm.

Már csak én ülök itt, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett

és nem jön az álom, az enyhetadó. Már nem jössz te sem.