#nem tudom komolyan venni

[csakhagyjmeghalni]

Az a baj. Nem tudom komolyan venni a kedveskedésedet....Már hiába próbálsz apróságokkal "cukiskodni" , bennem már meghalt valami.

[troger]

(énblog, kéretik nem elolvasni)

látszólag nem jövök ki a főnökeimmel, munkaadói oldalról nézve biztos én vagyok a problémás eset, pláne hogy nem csak a főnökökkel, hanem rendre egy-egy kollégával is konfliktusba keveredek

az én oldalamról pedig csak nehezen viselek olyan dolgokat, mint a kiabálás, egyenrangúaktól a parancsolgatás, főnököktől is, ha a hangnem tiszteletlen, manipulációs kísérletek, ld. gaslighting, ígéretek nem betartása, főnökök esetében a mondanivalóm teljes figyelmen kívül hagyása

illetve egy pontig elviselem őket, csak kifelé nyuhodtan reagálom le őket, aztán egyszercsak túlcsordul nálam a pohár (nép., vulg.: "tele lesz a tököm az egésszel"), megmondom, hogy a fent felsoroltakat nem tűröm tovább (kerülve a személyeskedést, a történésekre koncentrálva, úm. "ez a viselkedés számomra mindenképp, de szerintem bármely munkahelyen elfogadhatatlan"), amire kirúgnak

február végén lejár a próbaidőm: kirúgnak, vagy új munkaszerződést kapok és maradok fixen a nagybani piacon - ahogy eddig ígérték

ma a would-be főnököm, aki eddig naponta nyalt és szopott, hogy milyen szuperül csinálom a dolgom, és köszöno, és hát wow, mennyire örül, hogy (õnszántamból! lelkesen) itt vagyok megharagudott rám (szerencsére csak elköszönt és gyorsan lerakta a telefont), amiért eleve nem voltam hajlandó egy második szombatot is dolgozni (amire a jelenlegi szerződésem nem kényszerít, szemben a fix kollégákkal; "de hát megbeszéltük! de hát én már akkor is nemet mondtam, csak nem vetted komolyan)"; kivételesen, csak ezt az egy szívességet tedd meg légyszi, nincs, aki megcsinálja helyetted, stb amire az alattvalójának már szerdán nemet mondtam, ami ezek szerint egyszerűen süket fülekre talált, mert ma

hiába mentem betegen dolgozni (torok- és fejfájás, izzadás, hidegrázás, köhögés-tüsdzögés), amikor minden normális ember beteget jelent, orvoshoz megy, kiíratja magát, aztán jól otthon marad, a fónöknek egész nap máshol volt dolga, végül be se jött, ahogy egy fix kolléga szintén nem, úgyhogy a jelenlevőkre több munka maradt egy rohadt szeles napon, amikor a szemét mindenfelé száll, és kergetni kell...

nem volt egy vicces nap

szóval amikor a nap végén telefonon elmondtam a főnöknek, hogy egyébként is más terveim voltak szombatra (a többieknek eddig minden második szombaton kellett bejönni, ez most borulni látszik, mert múlt pénteken ketten kiléptek, és én vagyok az egyetlen új ember), de most még beteg is lettem, úgyhogy nem is tudok holnap bemenni, mert az ugye azért nem elvárás senkivel szemben, hogy betegen dolgozzon

na erre köszönt el azzal, hogy akkor menj orvoshoz, szia, és rakta le hirtelen

előtte elhangzott még, hogy "légyszi csak most az egyszer, kivételesen tedd már meg ezt a szívességet", illetve "nem tudom, mennyire lehetsz beteg, ha ma dolgozol"

hétfőn (ha meggyógyultam) megbeszéljük a továbbiakat

az alattvaló, aki szerda óta úgy csinál, mintha viccelnék, és a végén mégis bejövök majd szombaton, legalább nem mulasztott el jobbulást kívánni, de olyan gyorsat, hogy holnapra már kutya bajom se legyen, mert szükség van rám 🤷

amúgy mindezt minimálbérért

szerintem itt sajnos a főnök stratégiája ütött vissza, ami szerint húzogatja előttem a mézesmadzagot, ígérgeti, hogy fel fog venni, szopja fszomat, hogy milyen jól dolgozom, de ezt nem pihenéssel jutalmazza, hanem még több munkával és manipulatív kommunikációval,miközben engem minél tovább limbóban tart

én meg kiállok az igazamért, és nem felejtem el, hogy még nem főnököm, és ha így folytatja, nem is lesz

***"

a másik sztori, amiről a személyes lehetőség elmaradása miatt sajnos hosszú emailt kell neki, mint esetleg leendő feljebbvalómnak írnom még a hétvégén, egy kollégáról szól, aki már három alkalommal problémásan viselkedett velem szemben, ami egyrészt a zaklatás irányába halad, másrészt nyilvánvalóan van valami baja velem, amit fel kéne oldani valahogy

plusz erre jön még rá, hogy

(dobpergés 🥁)

ezt a csókát helyettesítem már 3 hete, amíg szabin volt, és ő még nem tudja, hogy én maradok a gépen, őt pedig lefokozzák gyalogosnak, aki majd helyettesíthet, ha beteg vagyok, no meg minden 2. szombatot is megkapja a volán mögött, de alapvetően gyaloggalopp a buli

ugyanis azt még nem sikerült tudomására hozni, hogy szarul dolgozik (nem az én szavaim), és ki akarják rúgni, mert gyalog sem dolgozik jobban (szintén így hallottam az egykori helyettestől)

nekem ez is csapatvezetői inkompetenciáról árulkodik, fair elbánásnak nem nevezném

robbanékony a srác, ennyi nekem már kiderült, valamint nem szeret dolgozni, csak másokat irányítana legszívesebben

szóval kész a pukaporos hordó, kezemben egy öngyújtó

***

és most jön a lényegi kérdés:

ha hétfőn jobban vagyok,

a) orvoshoz menjek és írassam ki magam még egy pár napra (ma csak 2-ig voltak, f5-ig dolgoztam), és gyógyuljak tovább itthon

b) dolgozni menjek, nemcsak az ego kielégítése, hanem professzionális céljaim bebiztosítása miatt is, ti. hogy vegyenek fel fixre

[rosszulorzott]

A náci és a kommunista propaganda kedvelt eszköze, hogy a hatalom azzal vádolja az ellenzéket, amit ők maguk követnek el. Kövér elvtárs pl. legújabb agymenésében azt sugallja, hogy az ellenzék valami titkos pénzből folytatott illegális pártfinanszírozással és kamu profilokkal fogja befolyásolni a választást. Pont, mint ahogyan Putyin román jelöltje tette és pont, mint Rogánék megafonos propagandistái tették…

Kövér elvtárs szavait akkor is vegyük komolyan, ha tudjuk, mennyire abszurd pofátlanság, amit mond. Ugyanis az egyik lehetséges forgatókönyvükről szó arra az esetre, ha a fokozódó elégedetlenség miatt a közpénzből fizetett propaganda (nyílt választási csalás) már nem elegendő számukra. Ekkor veszik majd elő, hogy “az ellenzék csalt”. Az ellenzék persze ugyanezt fogja állítani - teljes joggal- róluk.

Csakhogy: ebben a vitában az fog nyerni, aki több emberhez juttatja el az üzeneteit. Ebben pedig a propaganda egyszerűen jobban áll. Ráadásul a végső szót kimondó “fékek és ellensúlyok”, mint a “Választási Bizottság”, a Kúria és az úgynevezett “Alkotmánybíróság” is a hatalom közvetlen irányítása alatt állnak, így a “törvény” előtt is nekik lesz igazuk.

Ezért kell(ene) komolyan venni a propaganda elleni harcot és a tisztességes választás feltételeit kiharcolni a választások ELŐTT, nem pedig a veszett fejsze nyele után kapkodni a “választások” UTÁN.

(Belátom, a régi ellenzékét nem tudtam erről meggyőzni és egyelőre minden jel szerint az új ellenzéket sem tudom. Magyar képviselő úr többször jelezte, hogy szerinte nem lehet tisztességes választásokat kikényszeríteni, ő - ugyanúgy, mint a régi ellenzék- ilyen feltételek mellett szeretne nyerni. Soha nem kívántam még ennyire, hogy ne legyen igazam, de azért van még egy kis időnk, hogy megpróbáljam meggyőzni Önöket és az új ellenzéket: nem az elcsalt választások után kellene panaszkodnunk, hanem végre valódi választásokat kiharcolnunk. Pár hónapunk van csak rá, ígérem, jövőre már csak néhány hónapig fogok erről beszélni, utána már nem érdemes)

Kövér agymenéséről itt: https://telex.hu/.../kover-laszlo-bayer-zsolt-bayer-show...

boldog karácsonyt hadházy ákosnak és csak neki

[sronti]

Nagyon jó lenne, ha a kegyelmi üggyel foglalkozó valamelyik újságíró mintegy mellékesen megkérdezné a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságot, hogy sikerült-e valamit szabályozási szinten alkotniuk az intézményi bántalmazás ellen a bicskei igazgató ámokfutása óta, mert akármit makognak a fideszes faszkalapok, a valódi megelőzésnek onnan kéne jönnie. Amit meg kéne nézni, hogy van-e:

-Rendőrségi együttműködés, kiemelve azokat a helyeket, ahol nagy nevelőotthonok vannak. Itt külön tréning kéne a zsaruknak, hogy mit kell ilyenkor csinálni, mert látványosan nem ment nekik az első alkalommal ('11-ben) de igazából másodjára se.

Nem csak a nevelőotthonoknál van probléma, a zsaruk nem igazán tudnak mit kezdeni a gyerekekkel, se tettesként, se áldozatként.

-bántalmazásokkal kapcsolatos képzések állapota a nevelőknél. Böjte ügyében feljött, hogy a romániai képzések sokszor elég névlegesek, mert a szabályozás rossz. El tudom képzelni, hogy Magyarországon is hasonló a helyzet (nincs belsős infóm, csak tippelek)

-whistleblower policy. Nem tudom, hogy magyarul van-e ennek külön neve, de ez egy olyan dokumentum, ami azt magyarázza el, kihez kell fordulni, ha valaki az intézményben gyanús dolgokat csinál, különösen ha nem bízik meg az ember a főnökében. Ennek nyílvánosnak kéne lennie és mindenkinek oda kéne adni a linket és kitenni az intézményben néhány helyre, például mosdókba. (A mosdók azért jók, mert ott feltűnés nélkül lehet ezeket nézegetni.)

-Van-e olyan intézmény, ami a családotthonokat, nevelőotthonokat járja és értékeli a tudást ezekről a gyerekek és a róluk gondoskodók körében, meg általában a körülményeket. A legnagyobb baj ezekkel a helyekkel, hogy gyakran elszigeteltek, még rosszabb, ha külön iskolájuk is van, ezt szerintem tényleg egyáltalán nem szabadna engedni. Ha valami miatt nem mehet a gyerek a többiek közé, akkor is normál iskolából kellene neki tanár. Az ilyen helyeken legalább évente körül kéne nézni alaposan. Aztán ezeknek a körülnézéseknek következménye kellene legyen.

-Pályáztatni kell civileket érdekvédelemre gyerekeknek. A gyám, az intézmény, a nevelők, a fenntartó, nagyon össze van nőve, kellene (legalább) egy független szereplő, akikről mindenki tudja, hogy tényleg független és a bejárása nem függ az intézményvezető jóindulatától. Elvileg van gyermekjogi képviselő, majdnem húsz az egész országban:

-Ki kell mondani, hogy az elszigeteltség rossz, és minden eszközzel törekedni kell rá, hogy a gyerekek minél többfelé jussanak el egyénileg. Jelenleg nagyon sok minden csoportban történik, mert úgy egyszerű, ha tíz ember megy, vagy a foglalkozás jön, vagy az x bácsi-néni elvisz pár gyereket valahová. Ezek lehetnek akár jó programok is, de továbbra is az intézményhez kötődnek, így nem tanulnak meg azon kívül boldogulni. Ez már egy részlet, de szerintem az állami gondozottak mindegyikének kellene lennie legalább egy, rendszeres, legalább heti elfoglaltsága, ami az otthonon kívül történik és csak az övé. Majdnem tök mindegy mi az, de neki kellene választania. A boksztól a zenén át a táncig, vagy külön matekig rengeteg lehetőség van, a lényeg, hogy ő rendelkezzen felette és ne az intézményhez, vagy a családotthonhoz kötődjön.

-A szökéseket nagyon komolyan kéne venni, és minél fiatalabb valaki, annál fontosabb megtudni, mi van a szökés mögött.

A kormánynak egyetlen igazi dolga az lenne, hogy azonnal legalább megduplázza az erre a területre adott pénzt, ami persze nem fog megtörténni.

[csacskamacskamocska]

Romlakó

Nos, ha valaha voltak olyan romantikus ábrándjaid, hogy veszel egy romos rusztikus házat Olaszországban és majd jóóól felújítod és ott fogsz boldogan élni, nos, akkor sokadik regénykezdetként elmesélem, hogy én hol tartok ebben a dologban. Beáraztam olyan 100-120 000 euro környékére. Ennyiért kéne valami, ami 60 nm körüli és van terasza vagy értelmes méretű erkélye és/vagy kertje, de a kert ne legyen egy konyharuhánál nagyobb mert élvezetnek kell nem melónak. Meg legyen tenger. Vagy legyen tündéri toszkán kisváros, ami olyan mintha egy mesében lennél vagy valami romantikus filmben. Olyanokat láttam, hogy komolyan aléloztam. Csak, kocsival nem megközelíthető lakok ezek, és ha öregecske az ember, akkor meghal mire eltopog a pékségbe, némelyik meg olyan magasan van, hogy frankón hideg van télen, hidegebb mint nálunk. És nem akarok felújítani. Vagyis de, felújítok én ha csak annyi van, hogy festeni kell, meg csempézni, ablakot lemázolni meg erkélykorlátot rozsdátlanítani meg kertecskét rendbetenni. De alapvetően a gondolkodásmódunk más, nekem úgy tűnik. A rusztikus ház az ami legalább nyolc helyen be van ázva. A fal nincs glettelve, a vakolatra van festve vagy belambériázva, hogy ne látszódjon, hogy be van ázva. Nem szeretik a napot mert meleg. Biztosan igazuk van, ők régebben laknak ott, csak nehezen számolok le a nagy ��vegfelület igényemmel. Minden ház alatt található egy borzalmas állapotú pinceszerűség rengeteg lommal, amiről tudom, hogy ott fogják hagyni nekem. Amúgy a bútorokat is otthagyják, amiről fogalmam sincs, hogy hogy lehet megszabadulni tőlük. Még itthon is nehezen. 250 ezer euronál vannak azok a lakások és házak, amik már na, már olyasmik, mint amiben élek. Vagyis egy budapesti lakás áráért nem kapsz egy jóállapotú vidéki házat. A tengerpart közelében nem. Amúgy igen. És délen olcsóbb és szebb házak vannak. De összességében, keresek valamit, amit nem találok. Itthon sem és egyelőre Olaszországban sem. Valami olyat, amiért érdemes kimennem a lakásból. Volt már életemben ilyen érzésem, hogy „szeretem ezeket az utcákat járni”. Az árra még rájön kb 20% mindenféle ügyintézési költség. Viszont lehet pofátlanul alkudni a ház árából. Külföldinek nem adnak jelzáloghitelt, magyar bank meg nem ad külföldi házra. Maradnak a szűk keretek. Egyszercsak rájöttem, hogy engem mocskosul nyomaszt, hogy a terveim közepe az, hogy öröklök anyám után, és akkor majd ez lesz meg az. Oké, hogy ennek van realitása, de az egyetlen normális gondolat az az, hogy bárhogy, akárhogy, akármilyen állapotban, ha az nem szenvedés neki, akkor éljen nagyon-nagyon sokáig. Nem szeretnék gondolni sem arra többet, hogy majd akkor hogyan lesz, ha... Szóval nincs 100-120 ezer euro. Van 25-30000, ha nem jön semmi dráma. A lányom benyögte, hogy olvasott valami cikket és felfogta, hogy miért mondom, hogy szeretem és imádom, de nem egészséges, ha együtt élünk. Szóval vele ne számoljak, nem költözik velem, mert nem akar velem egy háztartásban élni, szeretne felnőni. Mosolygotam, megöleltem és közben belül zokogtam. Rég éreztem magam annyira egyedül, mint azokban a percekben. Piszkosul fájt, pedig tényleg akadályozott az, hogy minden megnézett házat átgondoltam azzal a szemmel is, hogy neki jó-e, az ő életét támogatja-e vagy eltemetem valahol, ami csak nekem jó. Nos, erről most le van a gond. Most egy nagyon pici valamit keresek. Nagyon picit. Olyan picit amire van pénzem vagy +pármillió forint kölcsönnel meg tudom venni. Aztán majd idővel, ha úgy alakul, veszek másikat. És ma arra jöttem rá, hogy hol van az megírva, hogy nem találhatok egy pasit, aki szeretne Olaszországban élni? Nem kerestem, de senki nem tiltja, hogy keressem. Ideje módszeresen leszámolni Életem Elbaszott Szerelmével. És amikor megtalálom, akkor majd lehet nagyobb lakás, most elég egy pici menedék. A kicsúfolt kis ékszerdoboz! :D Ki kéne sajtolnom egy autóra való munkát a cégből. Bár 1200 km-t rollerezni, az nagyon menő lenne! :) :)

[orsiisworld]

- Cifra azért rajtad elmenni

- Tudom..

Bárcsak rögtön tisztán látnék mindent és nem húzna különböző irányba minden gondolat..

Gondolatok

Az agyamban

A szívemben

A vágyaimban

A következményekre vagy következményekre nem gondolni

A jövőre vagy nem a jövőre nézve

Jelenben élni vagy hosszútávon

Hogy elszalasztani a lehetőségeket vagy élni a lehetőségekkel

Komolyan venni minden dolgot vagy semmit nem venni komolyan

A túlgondolásra vagy inkább nem aggódni

Mi a helyes és mi nem

Hogy lehet ennyi mindent érezni egyszerre összevissza?

A gondolatok összevissza cikáznak a fejemben és nem hagynak nyugalomban

[vanista]

Ha az utcán egy ember azt ordítja neked, hogy átvágom a torkodat,

nem gondolja komolyan. Ez csak kommunikáció, egy szereposztás. Nem kell szó szerint venni, amit mond. Rossz rendőr, jó rendőr, tudod. A néni a sámlin, aki azt mondja, hogy “vegyen egy kis virágot, aranyom”, ő a jó rendőr. Szóval minden rendben van, túl kell ezen lépni.

(Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy olyan emberek is felmentik Medvegyevet, akikre odafigyelek. Jó, miniszterelnök is volt, magas rangú tisztségviselő most is, de nem kell komolyan venni, csak mondja.)

[kavekkozt]

Reggel tízre volt időpontunk a kórházba a szüléshez regisztrálni, most már lassan fél kettő van és még nem hívtak be.

Ezzel kapcsolatban legalább folyamatosan, minden pillanatban inadekvátnak érezhetem magam.

Tőlünk 15 percre van egy szuper, modern kórház, úgyhogy leadtuk a központban a jelentkezést, hogy oda szeretnénk menni.

Aztán kiderült a számunkra, hogy VALÓJÁBAN mindenki csak besétál a 10. hét környékén és közvetlenül a kórházban jelentkezik, nem úgy, ahogy valójában KELL, és mire erre rájöttünk, késő volt direkt jelentkezni, nem maradt hely.

A kórház, ahova központilag beosztottak, 50 percre van, egy "babagyár" évi 3000 szüléssel és nagyon nem akartunk idejönni. Konkrétan bárhová máshová.

Nem ismerjük a rendszert, nem tudjuk, hogy hol vannak kiskapuk, melyik pontokat kell és nem kell komolyan venni. Konkrétan az összes babacsoportban megkérdeztem, mit kell csinálni a 10-12. hét környékén, mindenki mondta hogy a Geburtsinfón leadni a kórházjelenekezést MINÉL ELŐBB, erre kiderül, hogy mindenki személyesen sétál be.

És akkor nem tudom hogy mi lesz még, hol fogunk (fogok!) elbukni, miket nem tudok majd.

Fun.

[quinqueecclesiensis]

Rendkívül gyakran posztolok,

de most ki kell írmom magamból: nem tudom komolyan venni azt az embert, aki nagy kezdőbetűvel írja mekem, hogy te, vagy neked stb.

[retisonic]

20. Mitski- The Land Is Inhospitable And So Are We

Ha van valami, amit utálok, az a publicity stunt! És én vádolom Mitskit, született Mitsuki Laycock, nashville-i lakost, publicity stunt elkövetésével! Ugyanis kurvára arról volt szó az előző lemez megjelenése után, hogy elege van a zeneiparból, és ő akkor most kiszáll, viszlát zenélés! Erre idén kiad egy új albumot! Ha egy gerinces, makacs, önfejű, szuverén, izzadtságszagú, koleszterines, cukros és magas vérnyomású magyar ember lennék, akkor beintenék Mitskinek, és azt mondanám, hogy ide figyelj, Mitski, ezt nem játszhatod el egy magyar emberrel, ezért nem fogom meghallgatni a lemezedet! Talán ez majd elgondolkodtat! Viszont sajnos a helyzet az, hogy nem vagyok rendes magyar ember, és túlságosan szeretem a Művésznő zenéjét, ezért természetesen már megjelenés napján hallgattam az új kislemezt, és már akkor tudtam, hogy a lemezt is hallgatni fogom.

Én így tökre nem igénylem, hogy egy előadó albumról albumra valami új hangzással jöjjön elő, mert ez sok esetben elég bénán tud elsülni, de Mitski tök elegánsan csinálja ezt, sosem félek attól, hogy valami irdatlan erőltetett lemezt csinál. Most nem megyek végig a diszkográfián (pedig megérdemelné!), de pl a kettővel ezelőtti lemez, a személyes kedvencem, ilyen iszonyú kifinomult indie-pop/pop lemez lett, míg az előző meg totál szintipop, tele dalokkal, amik egy jobb világban hatalmas slágerek lennének. Ez a mostani meg állítólag Amerika hangjait idézi meg, legalábbis valami ilyesmit nyilatkozott, és hát az ilyen hangzatos dolgokat nem mindig tudom komolyan venni, de ez esetben totál megállja a helyét, mert simán el tudom fogadni, hogy ezek Amerika hangjai, mert ezekről a dalokról egyből beugrik a folk zene, és nyilván a country is.  És hát ha ezek Amerika hangjai, akkor Amerika mostanában nem lehet egy vidám hely, mert ugyan az egész lemez tök szép, de ugyanakkor elég szomorú hangulatú, és a szövegek sem igazán lélekemelőek. Ezért is lepett meg, hogy az utóbbi időben többször is elkaptam az MTV-n főműsoridőben ezt a dalt. Sajnos nem a közszolgálatin, hanem a zenetévén, de akkor is ez fura, mert nem az a kifejezett sláger, bár tény és való, hogy a legjobb dal egy olyan lemezen, amin nincsenek csúcspontok, csak szép és jó dalok sorjában. És ha már MTV! Van vagy négy vagy öt MTV csatornánk, köztük az MTV 90’s, ami nyilván az MTV legmenőbb korszakával kapcsolatos nosztalgiára épít, még a feliratok is az akkori betűtípussal és dizájnnal mennek, meg a számok közötti MTV reklámok is régi ismerősök. Na, és mi így szoktuk nézni a gyerekekkel, főleg a tematikus listákat, és próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz a következő, és hát ebben elég jók vagyunk. Egy a baj ezzel a csatornával, hogy túl sok 1995 utáni klipet nyomnak, főleg ilyen elképesztően béna one-hit-wondereket, amik igazából akkor sem voltak slágerek. A másik bajom, hogy pl múltkor volt egy ilyen Top 50 Alternative lista, és tele volt Counting Crows meg Alanis Morrisette, meg mittudomén Blind Melon számokkal. Alternatív meg a faszom, ezek a legnagyobb rádiórock zenekarok, amiket még anyám is dúdolgatott szerintem! Na mindegy, elég first world problem, csak eszembe jutott a Mitski klipről, ami egyébként tök menő, ilyen ingatag széktoronyra mászik fel, és hát ha ez lesz a TOP50 Alternative listán az MTV 20’s csatornán 2054-ben, akkor tuti nem leszek kiakadva!

Kedvenc számok: Buffalo Replaced, When Memories Snow, My Love Mine All Mine, Star

[tartsdmegazaprot]

jó

sokat gondoltam már az elmúlt évek

célirányos vágyakozásaira,

hogy félhessek a kudarc ismétlődésétől.

most mintha nem lenne miért,

mert addig hitegettem magam, hogy ő a cél,

amíg el nem fogadtam, hogy talán inkább útitárs,

ekkor derült ki, mennyire jó négyszemközt lenni vele.

hallgatni, ahogyan a családjáról mesél, legyen

épp tragikus, komikus, vagy a kettő keveréke.

egyszerre vigyázni vele és rá. komolyan venni

a vicceit, hogy számon kérhesse, miért nem

veszem csak viccnek, aztán belátni, hogy

neki van igaza. barátkozni a gondolattal,

hogy a humor nem azonos a hazugsággal.

bevallani az egyed��llét fájdalmát, ami miatt

korábban őt vontam volna felelősségre,

mostanra viszont tudom, hogy semmi köze

hozzá. meglepődni, amikor együtt érez. pár

pillanatig meztelenebbnek érezni magam a meztelennél.

zavarba jönni és másról beszélni, mondjuk

zenéről. elmondani a jazzel kapcsolatos

nézeteimet (honnan is lettek hirtelen?),

említeni a saját kedvenceimet,

és megjegyezni, mennyire jól áll az

énekhangjának az angol.

hallgatni az önmagában való kétkedését, és

minden hátsó szándék nélkül elfogadni.

meglepődni, amikor hirtelen arra kér,

masszírozzam meg a lábát,

még egyszer, amikor kiderül, hogy jól csinálom,

és legutoljára, amikor engedi, hogy fizessem a teáját.

aztán szó nélkül követni a szűk járdán a Puskin

utcában egy minimalista libasor egyik feleként,

és végre nem érezni kínosnak a csendet.

(Stermeczky Zsolt Gábor)

[oszodi-beszedeim]

"Nem bántásból mondom, ne értsd félre...de szerintem neked nem egy férfi való társnak, hanem egy nő..."

Ash több fronton próbál finoman konvertálni engem. Egyrészt – mivel azt hiszi, hogy többségében homoszexuálisként viselkedő, de alkalmilag homoszexuális bi vagyok – vissza akar téríteni a nőkhöz. Jaj, Ash.

Múltkor volt egy koncertünk a K******n Kertben, ahol sikerült eléggé berúgnom és odamentem egy zenész ismerösömhöz, meghívni egy italra. Ash (és egy közös barátnőnk, B*****) persze nem ismerte és rögtön beleprojektálta, hogy mi udvaroltunk egymásnak. Most pár napja, mikor felhozta ezt, én rutinosan behazudtam, hogy nem emlékszem semmire. Erre a várakozásaimnak megfelelően elkezdett vetíteni, hogy milyen pillantások és simítások voltak ott és hogy micsoda vibe volt köztünk. Na ezért sem tudom komolyan venni. Nagyon rossz emberismerő.

"Mindig fáradt vagy, 1000 emberrel találkozol, mindenhol, ahova megyünk, van egy ismerősöd, valaki köszön neked, stb...(...)...túl sok ember van az életedben. Neked egy társra lenne szükséged. Múltkor beszélgettünk erről B***al és ha mi lettünk volna ott anno, amikor összejöttél nőkkel, szerintünk te ma tökéletes lennél."

A másik front, ahol sikerült teljesen tévútra vinnem, az az, amit Петрушкánál is már demóztam, kisebb-nagyobb sikerrel. Ez pedig O. egyik legnagyobb leckéje volt, a nulladik mérföldkő. Hogy sosem rakhatsz egy lapra semmit. És ha valaki nagyon teper azért, hogy ő legyen az adu ász, ne adj isten, ő AZ adu ász...azzal pontosan az ellenkezőjét kell elhitetni. Ez egyelőre félsiker, mert ahhoz elég időt töltök el Ash-el, hogy kicsit párkapcsolatként gondoljon ránk (nyilván velem sokkal több mindent tud megvalósítani, mint a barátjával, akivel nagyon limitált a kommunikáció és a kapcsolatuk sem olyan idilli ám), viszont ahhoz túl sok időt töltöttem el vele mostanában, hogy ezt alapvetőnek vegye, úgyhogy most kicsit megvonásban lesz. Még nem éreztem rá, hogyan huzalozzam őt, de jelenleg kicsit inkább hanyagolom, eljöttem pestre Constával, buzibulizni.

Consta kicsit veszélyes terep, egyrészt mert munkatárs (ráadásul szakorvos), másrészt, mert egyértelműen vonzódik hozzám. De ő is egy kiváló ballaszt ahhoz, hogy elmaszkolja Ash elől azt, amit nem tudhat meg.

Azt, hogy rajta kívül tulajdonképpen nincs senkim és semmim. Hogy ő az új gazdatest.

[uveggyapot]

olyan jó, hogy beengedett. feltétel nélkül, csak úgy lazán, mintha nekem nem jelentené az egész világot. olyan apróságokra figyel, amik még nekem is teljesen elkerülik a figyelmemet. és a legjobb benne, hogy határozott. végtelenül férfiasnak találom ezt az öntudatosságot, és közben ugyanúgy megadja a tiszteletet. csak írom, ami eszembe jut, mert minden ilyen után annyi minden zakatol bennem... igazából megrészegít. mármint a jó. hogy valaki ennyire nyílt és transzparens legyen, és nemcsak velem, de mindenkivel, olyan szinten szükséges ehhez az önreflexió, amivel szerintem csak nagyon kevesen rendelkeznek, és benne tényleg megvan ez. de tudom, hogy ennek ára volt. komolyan bármeddig elhallgatnám, akármeddig. és szeretem, mikor rám néz. valahogy... nem is tudom. mágikusak a szemei. és azt is szeretem, ha nem rám néz. mert olyankor én észre sem veszem, hanem egyszer csak feleszmélek, hogy le sem tudom venni róla a szemem. minden egyes mozdulatát ismerni akarom. van benne valami, amit nagyon rég nem láttam senkiben.

[csacskamacskamocska]

Eltávolodás

„évente minimum 2-3 olyan élethelyzet, döntés, változás tud történni az életünkben, amely miatt el tudunk távolodni egymástól, és az érzelmeink ki tudnak hűlni.” Azt mondja a mentor, hogy ezt nem lehet kiküszöbölni, viszont lehet úgy alakítani, hogy a kapcsolat profitáljon belőle. Végül. Én ezt nem tudom, engem az eltávolodás, a kihülés, a megélt hullámzás fogott meg. Hogy milyen kétségbeesetten tud kapálózni az ember, ha úgy érzi, hogy a másik eltávolodott. Amikor nem értjük, hogy mi történik. Csak bezárkózott – jó, de engem miért nem enged be? Gondja van, hagyd, hogy megoldja – jó, értem, de akkor egy olyan élménye lesz, hogy nélkülem oldotta meg, az gyengíti a kapcsolatot. Nem lesz rám „szüksége”, csak megerősödik, hogy megy ez nélkülem is. (miért ne menne, amúgy) Ilyenek a férfiak (egyes nők is), nem akar gynegének látszani – leszarom, hát tudnia kell, hogy mindenhogy is szeretem! Döntött és nem gondolt rám. – (hm, hm. Talán korábban te sem rá.) És néha egyszerűen nem szeretjük a másikat. Nem szeretjük ahogy viszonyul hozzánk, ahogy reagál, vagy valami én-részét amit felvillantott. És megkérdőjeleződik, hogy az egészet akkor tudjuk-e szeretni, ha ezt nem és nem tudunk eltekinteni a felett, hogy bizony ez is az ő része. És akkor eltávolodunk.

Néha meg azért mert a másik olyasmit döntött ami nekünk teher és nehéz megemészteni, hogy joga van a döntéseihez. Mert az embernek a társáról van egy olyan illúziója mintha a saját kiterjesztése lenne. Ezek a döntések szembesítenek, hogy nem az. És hirtelen, mintha levágták volna az ember kezét, úgy tud fájni ez a szembesülés. Távolodás-közeledés-hullámzás. Érzékenyebb ember mélyebbnek éli meg, gyanakvó ember nagyon tud szorongani, tarumatizált ember rombolni.

Sok év alatt keletkezik egy érzés ami lassan fejlődik, de egyre biztosabb támasz. A gondolat, ami nem a távolodásra koncentrál, hanem a közeledés részekre. Nem azt mondja, hogy ez a kapcsolat zűrös, mindig csak a baj van, hanem azt, hogy eh, mindegy persze beleállok, de úgyis rendbehozzuk, mindig rendbehozzuk. Csakhogy ehhez nagyon fontos adalék, hogy akkor is komolyan kell venni az eltávolodás okát. Hogy ne legyen belőle rálegyintés és ne az egyik oldja meg. Ez nem tudom mennyire érthető ez a gondolat. Attól, hogy te bízol benne, hogy rendbehozzátok, attól a másiknak lehet kibaszottnagy probléma az adott dolog. Ha nem tudod, hogy miért probléma neki, akkor az a kapcsolat valóban döglött, szar, nem éri meg a fáradtságot. Akkor nem társ vagy, csak haszonélvező. Valaki azt mondta, hogy olyan nincs, hogy fos a kapcsolat és azt a másik nem érzi, csak te. DE van olyan. Van aki vak vagy vak akar lenni a másik problémáira és a kapcsolat problémáira. Az egyik evez és mennek körbe-körbe. A másik max annyit vesz észre, hogy megint ugyanaz a baj, körbe-körbe. Akkor még mindig ugyanabban a csónakban ülnek. Lehet, hogy sosem oldódik meg a probléma, csak kihalnak belőle.

Vannak a belénkrögzült népmesei idealizmusaink a jó kapcsolatról (plusz a felszedett görcsök, traumák, tanácsok, félelmek, szorongások) és nem is akarjuk azt látni, hogy baszki, mennyi mindenen mentünk át és hogy javult ez a dolog, hogy változtunk benne. Nem megszoktuk a másik faszságaiat (persze azt is) hanem mennyire élő ez a távolodás-közeledés, hogy mozgat minket, hogy gyúrmázza a kapcsolatot újra meg újra. Aztán persze van akinek a fasza tele lesz vele.

[amacskadoboza]

Festőkéseket, spatulákat keresgéltem, amikor a bizonyos négybetűs bazár oldalon felbukkant ez a kép a felírattal. O_o Kihagyom ezt az ajánlatot, valamiért nem tudom komolyan venni. XD

Inkább egy magyar művészellátós oldalon vásároltam. :) Azért voltam kénytelen, mert bár egy nagyobb városban dolgozom, egyszerűen meghalnak a hobbi boltok, a papír írószeresek minimális választékkal rendelkeznek, mert valószínűleg az ilyen eszközöket nem keresi senki - rajtam kívül. Szomorú, de ez van. Vagy utazok 40 km-t, hogy hátha a másik városban lesz olyan, amilyenre szükségem lenne, vagy internetes rendelés.

[hicapacity]

Tegnap a Talpra Magyarok könyvosztásán egy aktivista srác bemutatkozott, és olyan élénk dujavúm lett, amihez foghatót még NEM éltem át, pedig volt már pár ilyenem. Intuitív pillanatok ezek mindig, de eleddig csak később jöttem rá, hogy ezzel mit kellene kezdeni. Ez az elmélyülés oda vezetett, hogy most is csak sejthetem.

Szabad-e félvállról venni, amikor ébren álmodom? Ez nem mámor. Ez hiper realisztikus élmény, olyan, mintha több valóság lenne, de adott pillanatban a sok realitásban egy keresztmetszethez vezetne az utam. Nem versenyezhetünk a valósággal. A valóságot a személyiségünkkel formálhatjuk, teremthetjük. A dejavú pillanatában benne van a teremtés minden lényeges mozzanata. A Mátrix című film első része /csak azt láttam/ ezt igen átélhetően ábrázolta. Volt-e ilyen valaha bármelyik olvasómnak? Emlékeztek még ilyen pillanatokra, élményekre? Vajon mennyire hatott ez az életedre? Vajon jellemezhetőek ezek a jelenségek mérföldkőként? S ha igen, akkor ezek a mérföldkövek csak az átélőre vanatkoztathatók, vagy kiterjeszthetők-e másokra is, akár közössègek életében fontos, talán sorsfordító momentumokra, vagy csak jelzőbólya szerű motívumokként kezelendők? Az intuícióink fontosságát érdemes-e itt hangsúlyozni, vagy ezek csak kósza hangulatok csupán?

Furcsán érzem magam. Nem tudom, hogy megtartsam ezt magamban, vagy van ezzel még dolgom a nyilvánosságban?

Őrület? A fantázia játéka? Még megmaradt józanságom hordaléka, vagy a misztika világába vezető irracionalitás űz a komolyan vehetetlenség határára? Miért találom ilyen izgalmasnak ateistaként a teremtés illúzióját?

Egyáltalán .. lehetséges, hogy csak a szavakkal játszok? 🫧 Olyan vagyok, mint a ködszurkálók? A verbalitás , ami a valóságunk kereteit teremti, és gyakran űz gúnyt belőlünk, okoz szenvedést azoknak, akiket a világ perifériára taszított?

Mit gondoltok? 🥰

Boldog karikát! 🎄