#nem látod

[you-can-always-try-again]

"sajnálom, hogy én ezt is látom"

azt te nem látod

azt te BELELÁTOD

és a kettő nem ugyanaz

lőrinczi lola - emlékszel?

[banatostenger]

“A szádat nem hagyja el igaz szó…„

[pozitivsblog]

Mások véleményét úgy látod, ahogy TE AKAROD

[bbygirlinlove]

Te tényleg nem veszed észre, hogy tetszel?

[otthonzulles]

hehe

[otthonzulles]

amúgy annyira le van épülve a magyar társadalom* :(

néhány napja 4-es metróztam és kifigyeltem egy portugál(ul videotelefonáló) csajt az állomásban. az a ragyogó tisztaság, jókedv, kisimult vonások, életszeretet, csoda hosszú barna leomlott haj, egy remek kis gyümölcsmintás egyberuha, de hogy nem csak hallatszik egy külföldin, hogy külföldi hanem kb. úgy világított mint egy marék kidobott CT gépből kukázott cézium-rög. nem tagadom zsánerem volt, el voltam ájulva

mi mást vallanék én is, mint hogy "a magyar csajok a legszebbek", de kimész külföldre és azt látod hogy "baszki ezek egészségesek és kiegyensúlyozottak", a magyarországiak meg napról napra küszködnek a túlélésért és mindenki arcára van írva.

rottyon vagyunk.

[arnyakkozottelek]

A könyv, amit sosem fogok kiadni. (39)

Látod mi lett belőlem? Egy szomorú huszonéves, aki nem találja a helyét a világban, nem leli örömét semmiben.

Látod?

Ez lettem “Én”…

[rosszulorzott]

kérdezni is lehet bármit ;)

bármit szabad mondani nap!!!

mondjatok bármit

[haelhetekevvelakifejezessel]

Szóval az volt, mikor is? Három vagy négy éve? Inkább négy. Az volt, hogy nyár, krumplisalátát készítettünk este, és akkor vágta le a bal mutatóujjának egy részét. Jobbkezes ugyanis.

Szombat volt, azt hiszem, negyedike, haza akartuk vinni a salátát meg a bepácolt húsokat (azokkal mi is lett?), grillezés céljából; meg mutternek cigi, addig se pofázik, padrénak sör, addig se rákos, szomszédoknak sercegés, csak. Tudniillik a krumplisalátát érdemes elkészíteni előző este, így áll össze majd a zamat, legalábbis tartja a népi hit. Terveztük azért előtte megkóstolni is.

Rajtam kívül még egy segédmunkás érkezett, szelídebb néven kukta, de az öcsém rabszolgának szeretett ilyenkor hívni mindenkit. Az a végzetes körülmény (nem körülmény, de így hangzik Zsaru magazinnak) azóta sem tisztázott, hogy a hagymát akkor, azon az úgyszint végzetes napon miért ő szeletelte. Én mondjuk úszószemüvegben szeletelek hagymát, és akkor pont nem volt nálam, talán ezért. Apu azért aprít, mert te nem úszol! Vagy csak parádézni akart a késével. Ez már sajnos soha nem derülhet ki. (Juszt László, Kriminális.)

Szóval ülünk Gáborral a konyhai asztalnál, daraboljuk a megfőtt krumplit, öcsém kedélyesen hagymát szeletel a pulton, a Hattori Hanzóval, tudniillik a séfkéssel, amit nem sokkal korábban kapott a bátyánktól. Néhány napig kedvenc elfoglaltságunk volt paradicsomokat és egyéb dolgokat (macskát nem) ejteni az élére, és ámulni, ahogyan két részben hullanak a vágódeszkára. Meg a bátyánk gondos, videós használati utasításait tanulmányozni: hogyan érdemes és hogyan nem szabad mindenféle dolgokat aprítani és vagdosni vele. "..És a bal kezeddel: hátrafelé, mint egy pók!" (A pókot itt nem úgy értette, hanem hogy úgy rakosgatja az ember az ujjait.) Én le is voltam tiltva a késről. Biztos, mert lány vagyok és főzni sem tudok. Ő meg fiú volt és tudott főzni és neki szabad volt. Végül is az övé. És a végén ő is vágta le az ujját, nem én.

Ott ültünk tehát, Gábor és én, kedvtelve a krumplivagdosással, diskurálva arról, kinek áll vagy nem áll jogában tizenhat éve nem enni húst, és miért hívják hamburgernek azt, ami egyáltalán nem az, én a megengedő álláspont mellett érveltem, jelesül, hogy ki nem szarja le, amikor az öcsém dühében hátrafordult a hagymából, és akkor a jólismert hang: egy macska szétroppant a szájában egy csirkecsontot. De hol a cica?

"Baszd meg, levágtam az ujjamat!"

Na tessék, a vegánok miatt -- látod, kell neked ilyen vaskalaposnak lenni!, vetettem oda lenézőn, és mentem ki pisilni unottan.

Szóval "baszd meg, de béna vagy!", röhögtem egy pillanatra, de már elindultál a fürdőszoba felé, mire eldobtam a kezemből a krumplit. Végigcsöpögtetted az egész kövezetet, na, gondoltam, milyen bosszús leszel emiatt is később, minden tiszta, nett kell, hogy legyen, Gábor csontig sápad, mondtam, igyon egy unicumot, ezt majd intézem én. Csak bele ne lépjek, mert akkor széthordom a zoknimon, és majd kapok érte. A mosdókagyló merő vér volt, géz, betadin, leukoplaszt, olló?, jó, akkor egy másodikat is még rá, meg egy törölköző jó szorosan.

"Hülye bazmeg, miért a fehéret hozod, sosem jön ki belőle!"

Dehát egy hotelből loptad, nem mindegy?! Mit hozzak, a sárgát?! Gábor az ájulás szélén téblábol az előszobában, láthatóan nem tudott a konyhában maradni, nem találta a helyét egy ilyen ujjlevágásban. Neki is ez volt az első. Útban vagy, szólok rá mentemben, ülj le, menj arrébb.

Aztán valamit matattál a hálószobában, a komóddal szemben az ágyon ülve, amíg hívtam a mentőt. Azt hiszem, zoknit próbáltál húzni.

Tehát: Gábor zavartan ücsörög a kanapén, a fél lakás tiszta vér, én majdnem beleröhögök a mentősnek a telefonba, te zoknit húzogatsz fél kézzel, a fél ujjperced pedig a konyhai vágódeszkán a lilahagyma mellett.

Mondtad, hogy iszol egy unicumot, mielőtt kiérnek, hamar jöttek különben. Még azt is megengedték, hogy elkísérjelek. Én is ittam egyet elmenőben, ha már, és az utolsó mozdulatommal, mielőtt becsuktam az ajtót, fölszedtem az ujjvéget egy szalvétára, és beraktam a zsebembe. Végül is jól jöhet.

Mire hazaértünk, Gábor tanácstalanságában befejezte a salátát, és talált egy üveg vodkát a sarki boltban. Örvendeztünk vala neki. Az öcsém ujja még mindig nálam volt, mert nem használták. Dehát csak nem dobja ki az ember?! Az idiótája még két hónappal később is előszedte a mélyhűtőből, és fényképeket küldött arról, hogy a helyére illeszti. Végül egyszer túlságosan kiolvadt, és lehúzta a vécén. Az ujját.

Hát ez történt négy éve nyáron, szombat éjjel, a tizenegyedik kerületben.

[allsecretthought]

Csak nézel ki a fejedből. Már nem látod értelmét kibogozni a gondolataidat. Annyira kusza az egész. Több gondolatfonál befejezetlen. Van amelyik éppen csak elkezdődött. De már érkezik is a következő. A levegőben lógnak. Körül vesznek. Beborítanak. Rád telepednek. És ezek nem a jófajta gondolatok. A nyomasztó, frusztráló, fájó gondolatok halmozódnak. Egyre csak gyűlnek, mint dögre a keselyűk. Feletted köröznek várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak.

B.R.

[borharisnya]

Szürke

Amikor megszülettél, tél volt, mormolta maga elé az öreg Johann, kemény, csillogó tél, az a kékesfehér fajta, amelyik sokáig tart, és csak nagysokára fordul tavaszba, szikrázó, fényes tél. A fenyvesek egyenes derékkal álltak, mint a húrok, a rájuk fagyott hótól hónapokig mozdulatlanul. Kicsi voltál, vörös és gömbölyű és sokáig nem hittem el, hogy létezel. Belenéztem a bölcsőbe naponta többször, hogy lássam, ott vagy. Öröm voltál, melegség, mint egy darab parázs, amiről újragyújtja az ember a kályhában reggel a tüzet. A Fajdosnak is kölykei születtek pár nappal később, téli alom, nem szoktak ezek megmaradni, nem is maradt most se, csak ez az egy. Behoztam azt a kiskutyát az anyjával együtt a házba. Szemes, így neveztem el, ilyen se volt még, hogy kutya lakjon idebenn, de hát nem lehetett engedni, nem tudtam, hogy még egy kis életet elvigyen magával a házból a halál. És tudtam, látod már akkor tudtam, hogy így fogunk ballagni csendesen, te meg én, hogy ahogy a testedet hordanod nem nehéz már, együtt kelünk fel minden nap egy picivel a nap előtt. Hogy anyád csendben tejet melegít és mer csuprokba, hogy így hallgatjuk majd, ahogy a tűz először mogorván, mint aki rosszul ébredt, utána megbékélve ropog. Kint még mozdulatlan mind a táj, az éjjeli állatok már elpihentek, a  nappaliak még nem indultak el. Csak egy-egy bagoly tér meg, hang nélkül, mint amikor szájról olvasósat játszunk, a szájunk csak mozdul, de hang nem hagyja el. Minden más ilyenkor, az éjjel és a nappal között, bárcsak itt maradhatnék, gondolom sokszor, a senkiföldje ez, sem fényé sem sötété, örök törvénytelen, örök semmi. Béke ez és szabadság, ahol a teremtett és a teremtő összeér. Látod, uram, hát itt vagyunk, ezt gondolom magamban ilyenkor, látod, itt vagyunk, pont ahogy eltervezted, pont ahogy akartad. Szeretek az istenre gondolni, arra, hogy csak mi vagyunk ébren, te, a Szemes  meg én, csak bennünk látja, csak mi tükrözzük, hogy amit teremtett, az jó. És bejárjuk estig mind a berkeket, a lékeket a tavon, a csapdákat a réteken és a fák között. Tudtam, hogy az idő múlását nem csak a gyomrunk, vagy a nap jelenti majd, ahogy sétál a fejünk fölött ráérősen, mintha egy mágnes húzná az égen végig, hanem a csúszka súlya, amire a tetemeket felpakoljuk, a nyom, amit a kötél a vállunkba vág. Ha jó a zsákmány, mély nyomot hagy az ember vállán a kötél. Tudtam, hogy így eszünk majd együtt, fák törzsének dőlve, vagy a tó jegén, ha úgy van. Így jöttem én is apám mellett, így ettem és húztam én is, kicsike ember, kicsike ebédet, kicsike csúszkán. Apámat,  tíz éves lehettem,  egy úr golyója leterítette, eltévedt golyó volt, furán szeret minket viszont néha az isten. És látod, fiam, én is így tértem meg anyámhoz mindig, ebben az anyátlan-apátlan senkifia szürkületben, még az este előtt, nem tartozik ez a szürkület se senkihez, se már a fényhez, és még a sötéthez sem, olyan ez, mint egy kutya, aki télen született, vagy egy golyó, ami fajd helyett embert talált. Gyere, kisfiam, húzd be  jól azt a csúszkát és verd le a lábadról a havat, mielőtt megöleled az anyád.

Az öreg Johannt a faluban mindenki ismerte, szerették, nem kellett éheznie sose, úgy tartozott ide, mint a falu közepén a templom, vagy a határban a falu nevét jelző tábla, amit a vihar egy régi télen félrefordított, rossz irányba mutat, nem forgatja vissza senki, babonából, ha az isten úgy fordította, legyen úgy, nem talál akkor ide a gonosz. Megszokták az öreg Johannt, órát lehetett hozzá igazítani,  háromszor tette meg az utat mindennap kántálva és mormolva a domb mögötti temetőig, ugyanabban ruhában, mindegy hogy tél volt, vagy tavasz, elindult még a fény előtt és a sötét előtt mindig hazaért. Ugyanott állt meg napjában háromszor, és ugyaninnen indult napjában háromszor vissza. Egy picike sír állt itt, kemény, makacs és acélhideg tél volt, mikor ásták, lassan haladtak, pedig nem is kellett nagy, csak akkorka, amibe egy picike asszony és egy újszülött kisfiú belefér.

[gettocsirke]

Hiányzol, még mindig.

Tudom nem látod, vagy nem is sejted hogy rólad szól.

Attól még, hiányzol.

[transforming-the-tunes]

@megittvagyunk

Beleolvastam a blogod elmúlt hetekbeli termésébe, és ha jól értem, nem hiszel abban, hogy egy kétosztatú világban lehet nyugatra és keletre is játszani gazdaságilag, előbb-utóbb az egyik oldal (valószínűleg a nyugati) árulónak fog tekinteni és ellehetetlenít. És hogy mindebben az EU-ból való kizárásunk kockázatát is látod, és egy visszafordíthatatlan folyamatot egy ponton túl.

Szíved joga ebben hinni, és az is lehet, hogy ez tökéletesen igaz. Szerintem ott tévedsz, hogy alulbecsülöd a kialakulóban levő kontinentális háború lehetőségét. És szerintem abban meg kell próbálni neutrálisnak maradni a végsőkig (a világháborúkban sok európai országnak sikerült).

Ha csak 5-10% van egy nagyobb konfliktus kialakulására, már sokkal nagyobbnak tartom a kockázatot, mint hogy hosszú távon ennél valószínűbben okoz gazdasági problémákat a kétkulacsos játék. Röviden: nem érdekel, hogy parizert kell ennem a hónap végén, vagy éppen az atlantista tömb kivet magából, ha a másik serpenyőben az a kockázat áll, hogy az Egyesült Államok érdekeit védendő megyek a frontra, vagy szagolom az atomhamut.

Orbán a feje tetejére is állhat Macron meg Biden mellett, az atomhamut valószínű így is úgy is szagolom, ha a nagyok úgy döntenek. A fronton viszont kisebb valószínűséggel lesznek magyar katonák, ha Orbán a feje tetejére áll.

Ha valami értelme volt számomra a kovidkamus időszaknak, az az, hogy rávilágított, az eddig ismert világunk pár nap alatt is teljesen megv��ltozhat, ha egy globális hiszti eléri a célját.

[vagyokolyannaiv]

Kaján mosollyal az arcodon vigyorogsz rám, amikor behunyom a szemem és néha eszembe jutsz. Mosolyogsz, mert emlékszel, hogy nálam maradt a pólód azon a mámoros estén. Mosolyogsz gúnyosan, mert tudod hogy benne alszok és, hogy miatta gondolok rád néha napján. Tudom, azt hazudtam két szemforgatás között, hogy csak edzésre használom, de azt is pontosan tudom, hogy láttad rajtam, hogy nyújtok erről. Sosem voltam képes bevallani neked még ilyen apró vallomások útján sem, hogy mennyit is jelentettél.

Hónapok óta nem beszéltünk és mondanám azt is, hogy nem is gondolok rád azóta,de valószínűleg két szemforgatás között rájönnél, hogy erről sem mondok most igazat.

Pedig nem is lódítottam akkorát, mert valóban nem. Vagy legalább nem annyit. És valóban. Alszok benne. Ne forgasd a szemed te is...

És, bár akármennyire is a te pólód, az én illatom árasztja el hónapok óta. És, bár akármennyire is a te pólód, másról fantáziálva alszok el este benne.

De az a mocsok vigyor levakarhatatlan az arcodról, pontosan azért, amiért sosem kérted vissza azt a nyamvad pólót, amire igazából soha se volt szükségem. Mert akárhányszor belebújok belém villansz. Pontosan, ahogy mindig is akartad. Ha csak egy fél másodpercre is, de a szemem előtt látom azt az átkozottan helyes mosolygó arcod, ahogy állsz előttem, és a megrendíthetetlenül óriási önelégültségeddel annyit mondasz:

-Látod, megint igazam lett. Mindig igazam van.

[mirabellomonferrato]

Nehéz volt eljönni :(

Ma csodálatos napos idő volt, utolsó napra belekóstolhattunk milyen lesz majd itt lenni. Ültünk a kertben, kávéztunk a teraszon, gyíkokat fotóztam a kerítésen, sétáltunk, csend volt, nyugalom a faluban. Annyira maradtam volna még!! Akartam volna vésni, csinálni, bontani, építeni, leszedni, felrakni, üvegezni, drótkefézni és persze ülni az őszi napfényben és nézni ki a fejemből :D Annyira húzott magához a ház, hogy én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Akartam volna vele kettesben lenni.

Gyíkfarmom

Nagyon sok érdekes kérdés vetődött fel ma és folyton át kell alakítanom a terveimet, mert semmi sem úgy van ahogy gondoltam. Nem jobb, és nem rosszabb, csak máshogy van. Van azért pár olyan megoldás a házban, amire azt mondják az olaszországban élő ismerőseim, hogy jaaaaa... ez annyira olasz! Tákolmányok, hülye megoldások, otthagyott csonkok, sehova se vezető csövek, a falban eltűnő és előbukkanó vezetékek, nem működő dolgok. Az egész házban csak az emeleten van villany. Az emeleti 5 konnektorból csak 3 működik. A fürdőszobában fogalmam sincs, hogy van-e áram. Én ezeken csak nevetek, pörögnek a lelki szemeim előtt az infók, és végül majd a ngy kirakósban mindennek megtalálom a helyét meg az idejét. Nem tud elrettenteni semmi. Olyasmi ez, mint azt mondják, hogy amikor komoly kapcsolatba kezdesz, az azt jelenti, hogy nem csak a jót látod, hanem vállalod a másikat az összes szarral együtt, amit magával hoz. A családjával, a rossz emlékeivel, az ilyen-olyan tapasztalataival, hülye szokásaival, kényszereivel, bolondériáival együtt IS. Na én így vagyok ezzel a házzal. Követtünk egy vízcsövet és feltörtük a folyosón a követ. A kő alatt elég vastag valami beton szerű anyag és alatta 3 ujjnyi SEMMI, majd valami sóder. Lebegő padló. Nem hiszem, hogy sok helyen lehet ilyet látni. Na, ilyen kérdésekkel van tele a ház. Hogy lehet ez? Összetömörödött a sóder a padló alatt? De mitől? Miért mennek a többihez képest vadonatújnak (mondjuk 20 éves :D) tűnő elektromos vezetékek a legalább 50 éves nagyon randa állapotú kazánhoz a pincében? (az emeleten van egy másik, modernebb kazán, de az sem kell, nehogy ez az ezeréves odalent) De az évszázad rejtélye még mindig az, hogy miért van felázva minden harmadik ház Olaszországban? Szeretem ennek a rozzant háznak a rejtélyeit. :D

Cseppnyi falu. De van kicsi bolt, étterem, bár, gyógyszertár, Vespa klub :D, autójavító, orvos, posta papírbolttal, építőanyagkereskedés, szűrtvíz-ház. Meg rejtélyes kastély, és valami sportcentrum is a falu szélén teniszpályákkal. Nem a legszebb olasz falu, ennél sokkal szebbeket is láttam rengeteget, de van bája és nagy békessége, még akkor is, ha valószínűleg mindig idegen maradok. :)