#nem kéne élnem
Explore tagged Tumblr posts
Text
Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire fáj. Nincs senkim. Nem számíthatok senkire. Ezt nem tudom egyedül megcsinálni. Ebben az esetben az öngyilkosság a megoldás.
#meg akarok halni#öngyilkos gondolat#öngyilkos gondolatok#halálvágy#meg kéne tenni#nem ma#de meg fogom#mert semmi értelme nincs élnem#mindent elveszítettem#nem kéne élnem#utána kéne mennem#nekem is meg kéne halni#neki már nincs semmi baja#ez a megoldás
16 notes
·
View notes
Text
Azon gondolkodtam, hogy talán nekem egy hamis kép van a fejemben magamról.
Én kedvesnek, őszintének, hűségesnek látom magam és olyannak aki csak szeretetet szeretne adni és kapni és belátja ha hibázik, de mi van ha ez csak a képzeletemben él? Mi van ha én ezeknek pont az elentéte vagyok csak nyugtatni akarom magamat ezzel? Nem látok más okot arra, hogy mások mégis miért látnak olyannak amilyen szerintem nem vagyok, hogy miért látnak bennem mindig rosszat.
6 notes
·
View notes
Text
Barátok
Tudjátok én nagyon sokszor találkozok azzal a vággyal, hogy egy összetartó, erős közösségnek a tagja szeretnék lenni, akikkel csak úgy akárhová spontán is elmehetek szórakozni. Nem bárokra meg hatalmas partikra gondolok, mert ott mindig szorongok a tömegtől, a hangos zenétől, de főleg az alkoholtól és az alkohol befolyása alatt álló emberektől.
Olyan helyre vágyok, ahol egy komfortos közegben meg tudunk nézni egy filmet, társas- és videójátékokat is élvezni tudjuk, akikkel eljárhatok színházba, múzeumba, akik szeretik a művészetet és az irodalmat, akikkel jókat lehet beszélni a hitről. Akik meglátják a természetet adta csodákat és nem zavarja őket a telt csend.
Aztán eszembe jutnak a barátaim és az, hogy ezek a vágyak nagyon sértőek velük szemben, mintha őket nem tartanám elég jó barátaimnak. Mintha ki akarnám őket kerülni. De sajnos pont olyan helyzetben vagyok, hogy a barátaim ismernek engem, de egymást nem. Tehát mindenkire tudok szánni egyéni minőségi időt, de közösen, egy csoportban sosem tudok szórakozni velük.
Lehet meg kéne próbálkoznom egyesíteni őket, de mindegyikük, annyira különböző és kaotikus az időbeosztásuk. Már három embert is nehéz összehozni egy alkalomra.
Ez már nem olyan mint gimiben vagy áltsuliban, ahol közel voltunk egymáshoz. A gimis kolis közösség, ahol nem volt olyan nap, ahol ne láttuk volna a másikat és mindig történt valami. Azt nem tudja semmi sem überelni. De vissza már nem mehetek oda és éppen új szakaszba lépek az életemben. Egyetemi koliból is kirepülve az első alkalom, hogy egy új lakásban kell majd élnem.
Érdekes lesz, de valahogy majd csak megoldódik. Jelenleg még elég frusztráló belegondolni a jövőbe.
5 notes
·
View notes
Text
Bemutatkoznék, de legalább írok pár sort, hátha érdekel valakit. Nem hiszem,hogy ez itt szokás lenne, de nem érdekel.
Még vagy 10 éve találtam rátok, azóta olvasgattalak benneteket és olyan volt ez, mint egy érdemes társaságot kihallgatni, amihez jó lenne tartozni. Posztolni persze most olyan, mint a fióknak fényképezni. Azt csináltam egy jó ideig. Eleinte, a húszas éveim elején, úgy gondoltam én majd fotóművész leszek, aztán rájöttem, hogy ahhoz társaság kell, aki meglátja a mondanivalót a képek mögött. Meg természetesen az a művész, aki tisztában van vele. Én eddig sosem jutottam el, bár azzal tisztában vagyok, hogy nagyon jó szemem van hozzá.
Most itt 44 éves tiniként, frissen elválva, szülők nélkül, olyan mintha megint 20 éves lennék, csak kicsit megváltoztam volna. Baromira hiányzik valami, tele vagyok lehetőségekkel és még nem tudom merre tovább, csak sejtem, hogy a fotózással kell foglalkoznom. Fényképeztem már mindent, egyedül profi tárgyfotót nem, a riportot szeretem legjobban. Ha 20 évvel előbb születek, az igazi kánaán lett volna.. . Sok napilap, tele fotórovattal. Van egy 8 éves lányom és felváltva neveljük. Azt mondta az ügyvéd, hogy etalon válás volt a miénk, mindenkinek ilyet kíván. Köszi. Most megint rágyújtottam. Mindegy, legalább csak hetente néha . Most jól esik. Fura így negyvenesként egyedül lenni. Mindenki vagy görcsösen hajszol valami kapcsolatot, vagy a családdal van és nem ér rá. Sok barátom van én legszívesebben velük lennék. Szobrász, grafikus, exalkoholista bölcsész, nagycsaládos asztalos. Mindenki távolabb. Idővel el fogok kezdeni megint fényképezni, nem a mobillal, hanem a nagy géppel, aztán feltolom ide, a fiók helyett. Meg persze ebből kéne élnem végre, eldobni a kételyeket, ha már értek hozzá. Mindenki más. Mindannyian. /Most töltök egy whiskey-t/ Nem iszok rendszeresen, mert egyrészt nincs igényem rá, másrészt édesapám alkoholista volt és a legcsúnyábban távozott, amit el lehet képzelni. Azt majd lehet elmesélem. Bátyám miatt tartom a piát akivel rendszeresen meglátogatjuk egymást. Múltkor mondták a játszótéren, hogy jó apuka vagyok, büszke voltam rá. Megérdemli a lányom. Szóval megint útkeresés. Egy Seneca idézettel búcsúzott tőlem általános iskolában az osztályfőnök: "Szenvedéseink egyik oka az, hogy mások példája után megyünk, nem értelmünk irányít bennünket, hanem a megszokást követjük." Bassza meg, de igaza volt. Mindig idomultam, benne voltam minden szarban és nem vágtam ösvényt magamnak. Mindegy. Megyek, mert holnap nyolcra megyek Eszterért a nagyihoz. Apósomék olyanok nekem, mintha a szüleim lennének. Tele hibával, szerethető emberek.
Jó éjt.
17 notes
·
View notes
Text
Ő mondjuk szép
Gondolkodom, hogy a feje tetszik-e, de amúgy nagyon szép teste van. Igen éppen tárgyiasítok egy férfit. Eccer az életben hadd tegyem már! Múltkor elment mellettem egy csávó, és csak bámultam, hogy az ORRRRA! úristen ez az orrrr..... és utánafordultam és néznem kellett az orrát, és akkor rájöttem, hogy nekem két szerelmemnek is ilyen orra volt vagyis van, mert még élnek, és úgy tűnik, hogy én gerjedek arra az orra. Vicces volt ezt ennyi idősen megélni. Azt hittem eddig, hogy kéz, alkaron az erek, nyak, a nyitott ingből kikandikáló szőrszálak meg hasonló hülyeségek spanolják fel a libidómat, de hogy egy bizonyos formájú orr! Mit nekem intelligencia, humor és egzisztencia. Megfelelő orra legyen és én mint a kismacska megyek utána. :D Csak nem!
Jah, és a múltkorjában az Obiban láttam egy faszit, egy eladót, aki kiköpött mása volt Életem Elbaszott Szerelmének. Próbáltam feltűnés nélkül bámulni meg azon gondolkodtam, hogy odamegyek és kérdezek valamit, nemtugyja-e hol vannak a csavaralátétek, aztán teszem-veszem magam, leejtek valamit, lehajolok és némmár kibuggyant a mellem micsoda véletlen, szóval épp ilyen hülyeségeken gondolkodtam amikor odajött, hogy miben segíthet és én azt tudtam mondani, hogy köszönöm csak nézelődöm és bámultam mint egy hülye, hogy milyen gyönyörű szép, basszus nem is tud róla. Bólintott és otthagyott, épp mint ÉESz. tegnap nehezen aludtam el, és azt játszottam, hogy akkor képzeljük el, álmodjuk ide azt a férfit, aki kell nekem. Milyen ő? Hogy néz ki, mit tud, mit szeret, mitől szeretem, hogy viselkedik velem, mi hiányzik nekem, mit csinálunk együtt, mitől jobb vele élnem, milyen amikor boldog kapcsolatban élek? Erőszakkal túljutottam azon a részen, hogy én nem akarok más pasit elképzelni. Akarok, muszáj, az életem múlik rajta! Szarul ment. Nem volt valós, nem volt őszinte. Miért kéne? Miért kéne azt gondolnom, hogy kell bárki? Nem bírtam azt érezni, hogy kell. És akkor hirtelen felrémlett amikor Logan azt mondta, hogy ő nem párkereső. És hogy én nem vettem ezt komolyan. Valahogy úgy gondoltam, hogy mindenki az, mindig mindenki párkereső csak épp nem téged keres vagy épp nem találja, de nincs aki nem az. Nincs aki nem örülne meg, ha rátalál egy igéretes kapcsolatra. Mert az ember társas lény. Ha valamikor híres író leszek, talán majd tanítani fogják a szerelmi életemet, mint elrettentő példát.
16 notes
·
View notes
Text
Ha megkérdezed miért, csak meg fogom mutatni azt a videót. Talán megérted talán nem. De amikor veled vagyok elnyomom a fájdalmat. Az ő fájdalmát, a lelke hiányát. Elnyomom hogy ne lásd, hogy neked ne fájjon. Mindent amit meg kéne élnem. Túl sok időt töltök veled, de a gyógyulás helyett csak egyre rosszabbul vagyok. Lelkileg és fizikailag is. Már nem tudok úgy örülni nem tudok úgy nevetni. A lelkemen fekete fátyol van és nem engedi ragyogni. Te pedig csak rajta tartod a fátylat, nem lehámozod. Ő egy pillanat alatt el tudja tűntetni az egészet de amikor visszatér kétszer olyan fekete. Minden alkalommal. Én pici apró rétegenként le tudom hámozni magamról de az időbe telik. Rengeteg időbe. Nélküled és mindenki nélkül. Még ha az ő jelenléte vissza is adja a lelkem hiányzó darabját, mégis úgy tűnik meg kell tanulnom nélküle élnem. És visszaépíteni hogy egy nap újra ragyoghasson.
0 notes
Text
muszáj kiadnom magamból. úgyhogy itt egy el nem küldött levél a négy éve nem látott iskolapszichológusnak, néhány részlet cenzúrázva az anonimitás miatt.
"
Csókolom!
Igen tudom, már megint nem sikerült időben válaszolnom, nem tudom, hogy ezen mégis hogy tudnék változtatni. Vagy ez az én normálom, vagy valami más van a háttérben, amit érdemes lenne rendbe tennem, de egyszerűen nincs kapacitásom, hogy még ezen is dolgozzak.
Nem tudom, miért írok. Már sok levelet elkezdtem, sokban egészen messze jutottam, de tudom, hogy amit most írok, azt úgyse fogom soha elküldeni, szóval oly mindegy, hogy most mit írok, meg hogy hogyan, tehát tét nélkül csak arról beszélek, ami most felzaklat.
le kell adnom a szakdolgozatot 14-e éjfélig. le akarom adni? nem. de amióta elkezdtem az egyetemet, azóta le se szarom, hogy mi a helyzet, szóval ez az indifferencia a tanulmányaim és az azokkal járó úgynevezett kötelességek iránt nem egy újkeletű dolog. és ahogy leírtam minden egyes félévben, hogy egyszerűen már nem bírom tovább, most tényleg azt érzem, hogy ennyi volt. és hogy soha nem lesz meg a diploma. egy nyomorult szakmai gyakorlat, egy már 90%-ban elkészült szakdolgozat, és egy záróvizsga választ el attól a nyüves papírtól, de ennyi volt. nem bírom. nem bírok munkát keresni, nem bírok várni arra, hogy hívjanak, nem bírom ezt a játszmát, hogy el kell adnom, hogy érdekel bármi, amivel foglalkoznom kéne, mert én csak azt akarom, hogy valaki írja alá azt a 240 órát, aztán puszi. nem bírom, hogy a szakdolgozattal kell foglalkoznom. nem bírok beleolvasni abba, amit eddig írtam. nem bírok foglalkozni azzal, hogy mi a következő lépés. mert fáradt vagyok. mert nincs erőm. mert ennyi volt. mert már egy évvel ezelőtt kifogyott belőlem az üzemanyag, és már nem bírom tolni az autót a lejtőn felfelé, teljesen egyedül, úgy hogy közben újabb és újabb és újabb kihívások vannak.
és nem bírom feladni. az különbözteti meg a zseniálist, a géniuszt az átlagostól, hogy a géniusz felismeri, hogy mikor kell abbahagyni. mikor kell benyelni a vereséget. a hátrányt. a vesztést. mikor kell azt mondani, hogy inkább legyen -2 yard, mint -30 és egy vereség. én felismertem. felismertem, és tudtam, hogy az első félév legelső napja volt az én -2 yardom, és most itt vagyok -50-nél, és fuldoklom, és ebből már biztosan nem jövök ki győztesként, ha egyáltalán kijutok innen élve. mert lehet nem. mert semmi sem rémiszt meg annál jobban, hogy ez lesz az életem. hamarabb leszek valami lecsúszott senki, mint hogy ezt kelljen élnem.
ezt jelenti a felnőni? ezt jelenti, hogy már nem vagyok gyerek? hogy be kell nyelnem az összes vereséget, és el kell fogadnom, hogy ez az életem? hogy hiába ölök bele 130%-ot, ha sehova se jutok? ha csak nyöszörgök és szenvedek, és minden visszahúz? ha úgy próbálok repülni, hogy nincs szárnyam? ha van szárnyam, és valahogy mégis mintha el lenne kötve, és bárhogy kapálózok is, egyszerűen nem bírom kinyitni. közben meg zuhanok, és egyre közelebb a föld, és bele fogok halni az érkezésbe, de valahogy mégsem tudok repülni, bármennyire is szeretn��m. de akkor legalább meghalnék. kijutnék.
mert ahogy én látom, a föld egyre csak közeleg, és közeleg, és közeleg, és minél közelebbinek látszik, annál inkább becsap a szemem, és soha nem érek le, mert nincs olyan, hogy ennél nincs lejjebb. mindig van. és pont oda tartok éppen.
egy versemben írtam, hogy "én is zuhanok, de nincs föld, mi megfogna." nem tudom, mikor írtam, de azóta is ez van. akkor is ez volt. (2019.10.15. 4. versszak: "Hívogat a telihold, a Nap, Mely ifjút gyilkolt, leszakadt. Én is zuhanok, s nincs Föld, mi megfogna."
Egyébként jó kis vers. Azon kívül, hogy az egész arról szól, hogy megtörtem, elegem van, nem bírom tovább, egész olyan, mintha ciklikusan nem lennék jól… és vegyük hozzá, hogy 5 nappal a 18. szülinapom után született. na, most tegyük össze. nem tudom, mi az egész kép, egyébként is már öt bekezdéssel lentebb jártam, csak visszaugrottam ide a versesgyűjteménnyel a kezemben.)
mi tart vissza?
egy el nem küldött levelemben részleteztem, hogy legszívesebben vennék egy repjegyet, összepakolnék egy hátizsákba, és mennék, és hátrahagynék mindent és mindenkit és majd lesz valahogy. egy senkinek meg nem mutatott naplóbejegyzésemben azt írtam, hogy kaptam egy h��fehér puma cipőt, amiben futni akartam (egyébként borzasztóan kényelmes, nagyon puha talpa van, nagyon könnyű, egy élmény benne sétálni), és hogy mindig megtalálom a kifogásokat, hogy miért nem futok. de egyszer elképzeltem, ahogy felvenném a cipőmet, kisétálnék kényelmes tempóban a dunához, hátrahagynám a cipőt, mert túl fehér ahhoz, hogy bekoszolódjon, és soha nem térnék vissza. aztán fel is vettem a hófehér puma cipőt, amit eddig ezt az alkalmat beleértve kb. háromszor hordtam, és még mindig hófehér a talpát leszámítva, meg az arany díszítést az oldalán… de nem ez a lényeg, mert felvettem a cipőt, kisétáltam a dunapartra, és rájöttem, hogy nem az a bajom, hogy ki kell sétálnom, hogy a cipőt hátrahagyom, hanem, hogy vissza is kell jönnöm. ha egyszerűen csak a szobámban maradnék, ameddig én (nem tudom, valami másik én, vagy csak az, aki szenved, vagy valami) fogná magát és a puma cipővel lelépne, akkor végre nyugtom lenne. mert az lennék én, aki sétál és akinek soha nem kéne visszatérnie. de én a szobámban vagyok, mert az élet nem olyan, hogy csak úgy szó nélkül lelépek és megszűnök létezni, mert az vonz a repjegyes sztoriban, hogy akkor én valahogy nem lennék, és csak ott léteznék pénz meg cuccok nélkül egy idegen országban és mittudomén mosogatnék, de egy percig sem gondolkoznék. mert most zavar a gondolkozás, hogy mindent racionálisan próbálok eldönteni ahelyett, hogy mindezt feladnám, lelépnék, aztán meg majd lesz valahogy. szóval, ahogy egy másik versben írtam, szükségem van egy új agyra. (14. vers. 2018.07.01. "Gyűlöletem tárgya Az agyam. Gyűlöletem tárgya Saját Magam.
Kiszabadulni az elmémből Csak egy napra. Szükségem lenne egy Új agyra.
[...] "
És amúgy csak hisztizek itt, de olyan kb. 40% esélyt adok arra, hogy holnap felkelek és minden rendben lesz. Amikor ezeket írtam, akkor pont ezt éreztem minden egyes nap. Most meg nem érzem minden nap. Csak minden héten kb folyamatosan. De csak gondolati szinten, hogy csak úgy elegem van mindenből, de attól még nem akarom, hogy meg is haljak, mert azért szeretnék hinni abban, hogy a jövőm jobb lehet, mint a jelenem. És aztán persze jön a kognitív disszonancia, hogy hiszek egy jövőben, ahol boldog vagyok és nem ennyire magányos, aztán meg kinyitom a szemem, és megfulladok a jelenlegi életemben.)
na, mindegy. nem tudom, hogy hol jártam. kikerestem a verseimet, és ezzel el is vesztettem a fonalat. egyébként még jó régen elkezdtem írni az "Önmagam terápiája" című kis szösszenetet, amit eredetileg egyszemélyes színdarabnak szántam, de még csak az ötödik oldalig sem jutottam, úgyhogy nagyon erősen nem lett ebből semmi… de abban is megjelentek a versek. mármint az egész arról szólt, hogy a verseimet elemzem, meg aztán diskurzust vezetek arról, hogy mindez mit jelent. ez a fajta introspekció szerintem tudna nagyon egészséges lenni, mármint, hogy felteszem magamnak azokat a kérdéseket, amiket örülnék, ha mások feltennének, mert imádok magamról beszélni. talán ezért kezdtem el egy egyszemélyes színdarabot. hogy csak én legyek a középpontban és hogy mindenkinek rám kelljen figyelni. de egyébként azt csak a fióknak írtam. a problémáimról nem hiszem, hogy - mármint a valós problémáimról, amiket bármilyen filter nélkül prezentálhatnék - bárkinek nyíltan beszélnék. mert mindig mindent magamban tartok. és aztán csodálkozok, hogy senki sem ismer, és hogy elveszek a gondolataimban, mert mintha kábé egy szúrós bokorban kéne azért a pár szem gyümölcsért élet-halál harcot vívnom. lol.
pedig őszintén, de hogy teljesen őszintén: annyira, de annyira szívesen beszélnék valakinek nyíltan arról, hogy mi a helyzet. mert most bárkivel beszélek, nagyon erősen kiszűröm azt, hogy mi az, amit nem mondok. a barátoknak X-ről és Y-ról nyíltan beszélek, de Z-t teljesen elhallgatom, ami miatt ABCDE-t is el kell hallgatnom, vagy legalábbis cenzúráznom. És a családomnak meg X-ről és Y-ról nem beszélek… a hasonlat közben rájöttem, hogy Z-t mindenki elől elhallgatom, úgyhogy ABCDE-t is, és lehet, hogy ez mindennek az oka. hogy gyerekkori traumám van, ami miatt nem érzem azt, hogy bárkinek is el akarom mondani azt, amit nagyon erősen, keményen, érzelmesen elutasított az, akinek ehhez nem igazán volt joga. a fejsze felejt, de a fa nem. meg ilyenek. és az, aki tudja Z-t, mert elmondtam, azelőtt soha nem beszélek erről, mert könnyebb elrejteni, mint kimatekozni, hogy akkor ezt most mondjam-e, vagy tegyünk úgy, mintha soha nem beszéltem erről alapból, lassan egy évtizede. és érzem, hogy nincsenek normális emberi kapcsolataim, mert mindenkit távol tartok magamtól, és hogy ha Z-t elrejtem, akkor mivel Z behálóz szinte mindent, mert Z én vagyok, és egyszerűen nem bírom Z-t elmondani, mert rettegek a reakciótól, szóval, ha Z nincs, ha én nem vagyok, akkor nem lesz emberi kapcsolat. Mert az emberi kapcsolathoz legalább két személy kell, és én nem bírok személy lenni. így csak egy üres, cenzúrázott, rejtett valaki vagyok, aki fél az intimitástól, a közelségtől, attól, hogy valakivel törődnie kell, hogy valaki törődik vele, és közben arra vágyok, hogy bárcsak valaki mégiscsak felismerne, és itt lenne, őszintén, nyíltan, elfogadva.
és most olyan szinten felbasz, hogy a felettünk lévő lakásban tegnap óta és ma is valamit egész nap fúrnak, nekem meg azon a szaros szakdolgozaton kéne dolgoznom, és hogy nincs egy szabad percem, mert a szobám egyik falán nincs ajtó, és így nem tudok teljesen elzárkózni, és ha nem zárkózok el, akkor valaki más szerepét játszom, ami megterhelő és fárasztó, de haza már nem mehetek, mert ott is elrejtőznék, de ott meg ott vannak a szüleim, akik egészen biztosan nem hagynának 110%-ban békén, azaz a nap végén feljönnének a szobámba, ha egész nap csak bezárkóznék és úgy tennék mintha nem léteznék. szóval egy perc nyugtom sincs. egy perc nyugtom, már évek óta. de most tudom, hogy ezt a lakást nem bírom elviselni, hogy a lakótársaimból már évek óta elegem van, hogy gyűlölöm magyarországot, gyűlölöm az egyetemi képzést, amit "illene" befejezni, ha már eddig eljutottam, hogy elegem van a ruháimból, elegem van a rejtőzésből, elegem van, hogy soha nem csinálok semmit, hogy mindent elkezdek és semmit se fejezek be, hogy mindezt a szüleim nekem rójják fel, pedig szerintem csak hiperaktív vagyok, és ezen egyedül már képtelen vagyok javítani, mert mindent megteszek már évtizedek óta, és csak taposok, taposok, taposok, de olyan, mintha semerre se mennék. hogy soha nem voltam tinédzser, mert soha sem voltam önmagam, hogy nem bírok felnőni, mert nem bírok határokat szabni és azt mondani, hogy ez vagyok én, és ezzé akarok válni, ezek a céljaim, és ezeket el is fogom érni, mert itt van a fejemben az apám hangja, hogy de mindezért tenni kell, és mindig csak mondod, de mi soha nem látjuk az eredményt, és hogy szeretnék látni, hogy jutok valahova… csak közben én teperek, mint az őrült, de ebből semmi se látszik, és bánt, hogy úgy tesznek, mintha semmirekellő lennék, aki képtelen dolgozni, pedig teszek. ha pedig nem teszek, akkor azzal vagyok elfoglalva, hogy hogyan tudnék tenni. és azt mondom, hogy arra koncentrálok, hogy mi a következő lépés, és konzisztensen lépkedjek, bármennyire apró is az a lépés; de ez nem elég. mert szerintük nem lépdelhetek folyamatosan úgy, hogy semerre se megyek. és akkor most mit várunk tőlem? hogy szar, ha nem teszek semmit, de ha teszek, akkor az nem elég, és azért vagyok szar… ergo miért tegyek bármiféle erőfeszítést, ha soha nem lesz elég. elegem van abból, hogy leszólják azt a viselkedést, amit dícsérni kéne. mert erről van szó. a tipikus, na végre már, hogy lejöttél a szobádból, ideje volt - mentalitástól. hogy van egy viselkedés, amit szeretnénk látni: a gyerek jöjjön ki a szobából, majd abban a pillanatban, hogy a gyerek kijött, elmondjuk neki, hogy mindig a szobádban ülsz, ami miatt egy szar alak vagy. ahelyett, hogy mondjuk, örülünk, hogy itt vagy. mert örülünk. és itt vagy. és a viselkedés az, hogy itt vagy, a reakció pedig, hogy örülünk. nem pedig az, hogy eddig miért nem voltál erre képes? mert most vagyunk itt. most kell reagálni. a mostani cselekvésre. nem arra, hogy a múltban mi volt. vagy hogy hol kéne lenned. hogy mit kellene csinálnod. mit kellett volna csinálnod. mit kellene a jövőben tenned. mert egyik sem létezik. nincs olyan, hogy kellene. olyan van, hogy van. most. itt.
mert én ezt gondolom. hogy teszek valamit, és nagyon lassan, nagyon apránként, de konzisztensen haladok, és tudom, hogy lehetne gyorsabb, vagy több, de csak szimplán örülök, hogy megyek. nem neheztelek a múltbeli énemre, hogy miért nem tett ezt meg azt, nem várok a jövőbeli énemre, hogy majd ő lesz valahogy.
rettegek attól, hogy ez lesz az életem. hogy magyarországon ragadok. hogy ilyen marketinges szar munkákat kell csinálnom. vagy hogy kimegyek valahova és életem végéig mosogatok. az egyetem nem kihívás. egyszerűen nem igényel erőfeszítést, én meg képtelen vagyok valami olyannal foglalkozni, ami triviális. nekem az kell, hogy nehéz legyen. hogy gondolkodnom kelljen. hogy dolgoznom kelljen rajta. ezért működött az ökonometria. ezért működött az excel. a statisztika. mert nehéz volt. mert nem értettem. mert nem értettem, és ezért meg akartam érteni. mert ott volt a felfedezés öröme. az a pillanat, amikor a helyére került a kirakós darabja. amikor hirtelen összeállt a kép. és ez nem jött el a tárgyak 90%-ánál. nem volt ott, amikor marketingen megtanultuk, hogy olyat adj el, amit valaki meg akar venni. nem mondod, bazdmeg? meg marketingkommunikáción, hogy a rádióban a hang a fontos, mert nincs kép. a tévében meg a hang és a kép is fontos, mert mindkettő jelen van. tényleg??? tényleg?!!!! ki a faszom nem tudja ezeket?? huh????? ki a jóistennek kell megtanítani azt bazdmeg, hogy a rádióban nincs kép, ezért a hangra kell fókuszálni????? olyan szinten felbasz bazdmeg, hogy ilyen pöcsöm semmiket tanítanak az órák legnagyobb részében, meg hogy konkrétan semmi gyakorlati dolgot, és az se nyugtat, hogy már nincsenek tárgyaim, mert ezek szerint az ilyen fiszem-faszom semmiknek kéne valahogy a munkában támogatni. és aztán megkérdezik az állásinterjún, hogy milyen gyakorlati feladatok voltak, és összesen egy darab ilyen feladat volt. három. teljes. év. alatt. mert nekünk az ilyen szarokkal kellett foglalkozni, bazdmeg, hogy az interneten túl sok a reklám, az emberek (én is) gyűlölik a reklámokat, és hogy hogy a jóistenben tudjuk méginkább idegesítővé tenni őket, hogy az emberek ne tudjanak elnézni. hát bazdmeg, mi lenne, ha nem próbálnánk lebaszni az emberek torkán azt a kétmilliomodik felesleges szart, csak azért, hogy 0.1%-kal több profitot tudjunk elkönyvelni? mi lenne, ha nem tanulnánk meg, hogy hogy működik az ember és mi a pszichológia, csak azért, csakis azért, hogy ezt ki tudjuk használni, és el tudjunk adni valamit, észrevétlenül, hívatlanul… mi lenne, ha nem tennénk??? semmi. ennyi. semmi se történne. a leggazdagabb emberek a többországnyi vagyonukkal nem tennének szert még több országnyi vagyonnal. és akkor ennyi lenne. hogy nem nyílna ki még ennél is jobban a társadalmi olló, meg hogy nem lenne ilyen kilátástalan a jövő, merthogy úgysem lesz saját lakásom, meg úgyis összeomlik közben a gazdaság, és úgyis globális klímakatasztrófa lesz 30 éven belül, és ha klímakatasztrófa, akkor minden összeomlik, meg lesz majd migráncsozás, meg háborúk, és egyszerűen nem bírok ezekkel is foglalkozni. mert olyan szinten kilátástalannak érzem a következő egy hetemet, az egy hónapomat, az egy évemet, mert tényleg lövésem sincs arról, hogy mi lesz, és hogy lesz, és hogy lesz-e bárhogy, vagy ennyi volt, elfogyott a szerencsém, most már egyem meg, amit főztem… olyan kilátástalan minden, hogy egyszerűen nem bírok az ennél nagyobb problémákkal is foglalkozni.
végig itt motoszkál a fejemben, hogy ezt el kéne küldeni, mert most vagy azt mutatom, ami valójában van, vagy írok egy semmitmondó levelet arról, hogy hát, neméppen a legjobb minden, de azért dolgozok és jó lesz ez. mert nehéz volt eddig, de már csak kevés van belőle és tudom, hogy meg tudom oldani. csak egy kis erő kéne. mert nem bírom. mert nem tudom, hogy meg tudom-e oldani. mert valószínűleg nem. és a szüleim úgy tesznek, mintha az világkatasztrófa lenne és elképzelhetetlen, hogy csúszok egy félévet. mármint ez volt nyáron.
mert nyáron azt mondtam, hogy figyu, nem fog sikerülni ez a félév. mert nem fogok időben munkát találni a szakgyakhoz, ha augusztus végén kezdek el állást keresni. és az a terv, hogy amúgy is dolgoznék, csak most ne legyen egy ilyen teher, mint hogy határidő, ameddig munkát kell találnom. de neeeem, én nem hagyhatok ki fél évet, mert be tudom fejezni, meg faszomtudja, és akkor most itt vagyok, hogy végigstresszeltem ezt az egész nyamvadt félévet, hogy legyen időben munkám, most itt állok, hogy nem találtam eddig semmit és ha csak nincs időgépem, akkor ez a szakgyak tárgy most nem lesz teljesítve, és ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy oké, eddig próbálkoztam, semmi baj, úgyis a kövi félév lesz a fontos, szóval most itt állok, hogy már arra sincs energiám, hogy stresszeljek, mert már elegem van, és olyan fáradt vagyok, mint a fene, és nincs erőm ahhoz, hogy elmenjek bevásárolni, mert inkább éhezek, meg élek tésztán, minthogy sétáljak 10 percet, meg akkor már inkább az, hogy nincs erőm 5 métert sétálni a konyháig, meg aztán 10 percig főznöm valamit, szóval inkább éhezek, mert ilyenkor már 1 órája enni szoktam, és most nem bírok felállni az asztaltól. és ilyen már volt, hogy délben szoktam enni, de mégis ilyen 3-4-5 körül tudtam rávenni magam arra, hogy egyek, mert éhes vagyok, és az zavar, de olyan szinten zavar, hogy minden más is nagyon zavar és ezt az egy dolgot egyszerűen képtelen vagyok elviselni, és beüt a teljes lefagyás, hogy nem bírok cselekedni, és azt��n 5-kor elviselhetetlen az éhség, és valami nulla tápértékű valamit megeszek. közben meg elalvás előtt arról álmodozok, hogy milyen egészségesen akarok élni, és hogy majd egy nap nem lesznek lakótársaim és enyém lesz az egész konyha, és majd akkor olyan ebédeket rittyentek össze, hogy csak na. szóval most nem eszek, ami miatt lefáradok, de az evéstől is lefáradok, és enni akarok, meg egészséges lenni, de csóró munkanélküli egyetemista vagyok, aki úgy kerüli a határidőket, mint a felettünk egész nap fúró szomszédok az ebédszünetet (most pont azt tartanak, mert már percek óta csend van.) most hívott apa, hogy megkérdezze mi újság a szakdogával meg a repjegyfoglalással, és azt mondtam, hogy haladok, pedig nem. és bár panaszkodtam rá is fentebb, de egyszerűen nem bírok haragudni. mert tudom, hogy mindezt meg kéne vele beszélnem, mert van egy szerető családom, akik a maguk módján törődnek velem, egyszóval, hogy nem bírom és soha nem is bírnám, ha ki kéne őket zárnom az életemből, de közben meg az se segít, hogy benne vannak az életemben. vagy legalábbis nem hagyom, hogy segítsenek. mert ahelyett, hogy azt mondanám, hogy már egy éve teljesen kiégtem és csak vonszolom előre ernyedt testemet, szóval ki kéne találni, hogy ne legyen ennyire borzasztóan megterhelő az élet… szóval ahelyett, hogy azt mondanám, hogy nem bírok a szakdolgozaton dolgozni, mert már a gondolat is a mentális összeroppanás szélére sodor, ahelyett azt mondom, hogy dolgozok rajta.
mert már megint mindenkit ellökök magamtól, aki segíteni tudna. mert megint elzárkózóm a világ elől, elszigetelem magam teljesen, addig a pontig, amikor már túl késő. hogy évekig emésztgetem, hogy mi legyen velem, és évekig tart, hogy eljussak a szerintem optimális döntéshez, vagy válaszhoz, és amikor ezt prezentálom, akkor az hirtelen sokkoló. mert egyedül tettem meg azt a kurvahosszú utat A-tól Z-ig, és az abc összes többi betűjét bár én elhagytam, megemésztettem, összekötöttem, ettől függetlenül mindenki más csak a radikális megoldást látja. és lehet, hogy nem vagyok túl logikus. lehet, hogy baj van azzal, hogy mi a Z. lehet, hogy nem az a baj, hogy A-tól Z-ig ugrottam, hanem hogy elindultam A-tól és kikötöttem a görög abc 17. betűjénél (ami egyébként a ró, és a sűrűség jele a fizikában, micsoda szerencse, hogy az internet világába születtem és a sírás közepén ilyenekre is rá tudok keresni. de azért most, hogy nem az érzelmeimre koncentráltam, így abbahagytam a sírást. ami egyébként szerintem eléggé kapcsolódik a problémához, mármint, hogy folyamatosan elfojtom az érzelmeimet), és valahogy a görög abc-nek még csak a latin abc közelében sem kellett volna járnia és hogy sikerült valami teljesen elvetemült következtetést levonnom. hupsz.
és esküszöm nem vagyok annyira rosszul, mint amilyennek most írtam. csak nehéz. én meg szeretek panaszkodni, mert hátha ha eleget beszélek, akkor valaki meghallja. ez vagyok én. a mocsár, ami térdig ér, de mégis valahogy megpróbálok belefulladni.
mert ez csak a hogy vagyok vs mit érzek most. a hogy vagyok egy cenzúrázott, kellemes olvasmány, helyenként érdemes tanácsot adni, de asszem minden rendben van; a mit érzek most pedig minden, amit valójában érzek, ami vagy azért van jelen a napomban, mert éppen érzem, vagy azért, mert megpróbálom elkerülni, de mindenestre itt van, jelen, készen arra, hogy átvegye az irányítást.
na, ezt írtam délben. most meg itt vagyok este 8-kor. mostanában kitaláltam egy esti rutint (mármint egy videóban láttam, kiptóbáltam, és mivel működött: implementáltam), ahol pont ekkor kezdődik a második fázis: az újraindítás. az első fázis egyszerű, csinálj bármit, csak olyan este 7 körül hagyd abba az evést, ivást. az ivást néha folytatom, mert szomjas vagyok, de az evésre többnyire figyelek. akkor térjünk vissza a második lépéshez. ez az idő az, amikor berendezkedek holnapra. elmosogatok. rendet rakok. megtervezem a holnapomat. lezárom a mai napot. és ha ezt tudom működtetni, akkor nagyon szuperül működik. most nem tudom működtetni, mert a lakótársaim most csinálnak vacsorát. szóval nem férek be a konyhába, nem mehetek mosogatni, és tartok attól, hogy mire felszabadul a helyiség, addigra már túl fáradt leszek ahhoz, hogy mosogassak. mert amúgy esténként féjni szokott a szemem. biztos a sok gépezéstől, de ebbe most ne menjünk bele, mert egy teljes esszét tudnék írni a technológiáról és ahhoz való kapcsolatomról, ami bizonyos tekintetben átlagos, másokban pedig kifejezetten egészséges. deszóvalhogy fáj a szemem, és 9-kor biztos nem állok neki még negyven percig mosogatni. mert tegnap amúgy kimaradt, mert nem figyeltem az időre, és fél tízkor még a gép előtt ültem, teljesen lefáradva. úgyhogy fontos, hogy figyeljek az időre. és amúgy nem megyek bele részletekbe, de volt egy (vagy lehet inkább kettő) törés a lakótársakkal való kapcsolatunkban, és azóta mindenre jobban figyelek. minden apró, negatív mozzanatra. és minden apró negatív mozzanat lassan, fokozatosan építette a róluk kialakult, azóta borzasztóan negatív, lesajnáló, idegesítő képet. és most idegesít, hogy valami miatt olyan kurvahangosan, szinte ordítva kell beszélgetni a konyhában, meg aztán most az étkezőben, sorozatnézés közben, mert amúgy is érzékeny vagyok a hangokra, főleg akkor, ha mostanra már idegesítő hangszínnel, folyamatosan, a szerintem semmiről egy órán keresztül csacsognak.
már csak ez az írás felcseszett. meg az, hogy közben itt beszélgetnek kurvahangosan.
és ez csak az én szegénységi bizonyítványom, hogy ennyire negatív képet táplálok. hogy ennyire lesajnálom őket. hogy némán kritizálom az életüket. mert talán irigy vagyok? annyira nem. de vannak aspektusok, amikben azt érzem, hogy én húztam a rövidebbet.
bárcsak ne lennék ennyire cinikus, kritikus, lenéző, oktondi, beképzelt. bárcsak ne lennék ennyire önreflexív. bárcsak ki tudnám kapcsolni az agyam. bárcsak ne gondolkodnék.
ha nem gondolkodnék, szerintem tudnék marketinges lenni. ha nem gondolkodnék, akkor nem érezném ennyire aljasnak a marketinget. nem jutnék arra a logikus következtetésre, hogy a marketing erőszakos. rámenős. ragadozó, a könnyű prédára várva. bárcsak befolyásolható lennék. bárcsak egész nap a közösségi médiát fogyasztanám bármiféle kritikus gondolkodás nélkül. bárcsak reklám láttán megkívánnám a terméket. bárcsak egyszerű ember lennék. bárcsak bárkivel összejönnék, mert nem lennének elvárásaim. bárcsak nem lennének elvárásaim.
mostanra tudom, hogy ezt nem fogom elküldeni. ha elküldöm, akkor az csak részletek formájában lesz. vagy utalásokkal. de nem egészben. mert ahogy írtam, félek. és elrejtem magam. és minden lehetőségre, hogy érzelmileg megnyíljak, azzal reagálok, hogy bezárkózok. mert félek. mert tartok a reakciótól. mert ezt tanultam a szüleimtől. hogy bármit teszek, az nem elég, ezért megtanultam, hogy ne számoljak be a fejleményektől. hogy elmondjam, ki vagyok, majd megtudjam, hogy ezzel elrontom más napját, ezért nem merem másnak elmondani. gyerekkori, teljesen valid sérelmek. és nem bírok megbocsátani, és nem tudom, hogy kéne-e megbocsátanom, vagy rendben van az, hogy így érzek. én csak azt tudom, hogy most nagyon nehéz helyzetben vagyok, és a gyerekkoromból azt a következtetést vontam le, hogy ne bízzak másokban, de tudom, hogy társas lény vagyok, és hogy a közösség felkarol. és vágyok a közösségre, de nem merem mások felé kinyújtani karomat.
úgyhogy rettegek. félek. egyedül. elzárkózva. és minél tovább leszek így, annál jobban megőrülök.
némán reménykedek, hogy valaki meghallja hangtalan segélykiáltásomat mielőtt túl késő. mielőtt valami olyat csinálok, amit nagyon nem kéne…
2023.11.08. Budapest"
0 notes
Text
Fiatalabb, mint én, mégis előrébb tart az élet több területén, mint én. Nekem nincs több éves (vagy akár több hónapos) párkapcsolatom, nekem nincs kocsim, neki van... Nincs főállásom, neki van... Nincs kihez hazamenni, neki van.... És én idősebb vagyok nála.... Nem tudom, hogy egyszerűen mit mondhatnék. Ehhez szerencse kell amúgy, vagy csak én vagyok ilyen nyomorék?
#21 vagyok oké nem vagyok elkésve de na#néha úgy érzem hogy nem is kéne élnem#mi a fasznak éljek?#másnak olyan könnyen megy minden...#cigi pia szex meg minden#ja rohadt jó lehet nektek#szar életű gecik#anyuci mindent alátok tesz
7 notes
·
View notes
Text
Elegem van már abból hogy..
Mindenki talál jobbat
Sosem leszek elég jó
Nem vagyok vékony
Utálom a tükörképem
Az akit szeretek mindig talál mást
Egyszer úgyis vége lesz
Hülye vagyok
Nem tehetek semmit meg amit mások
Nem vagyok szép
Ronda vagyok
Kövér vagyok
Egyszerűen abból hogy élek...
#elegem van#elegem volt#minden rossz bennem#nem kéne élnem#meg akarok halni#halálvágy#nem elég jó#vékony#depresszió#étkezési zavar#evészavar
45 notes
·
View notes
Text
A szívemet megkímélte,
Mégis én vagyok aki sír érte.
Hiába a szép élet, ha nem érzem, hogy élnem kéne.
Már nem akarok itt lenni
De talán fájna, ha már nem lennék.
Még itt vagyok nem hiába,
Meg kell tanulnom, hogy ne hibázzak.
Nem akartam senkit bántani,
Most inkább megyek a szívemet gyászolni.
Miattam az életed romokban,
sajnálom, hogy én vagyok aki ezt okozta.
#magyar#hungary#szerelem#love#emberek#hiány#saját gondolat#egyedul#hiba#múlt#hiányzol#saját írás#fájdalom#hiányzik#gondolat
19 notes
·
View notes
Text
Asszem gyakrabban kéne takarítanom / eleve rendezettebben élnem :T
Tiszta lelkibeteg voltam, hogy a májusi horvátországi konferencia után 6000 forintnyi hiányt találtam, akárhogy számoltam, most meg, hogy pakolgatok a költözés miatt, egy tökmás papírokat tartalmazó mappából egyszer csak kiesik 200 kuna... Ami viszont már ~10000 Ft-nak felel meg, szóval most meg a többletet nem értem. :'D AAAARRGGHHH
#élet#rinya#remélem nem a témavezetőmnek lógok még#és ha belegondolok hogy anyám könyvelő...#egy újabb bizonyíték a lamarckizmus ellen#nem kéne elviccelnem :(
2 notes
·
View notes
Text
Fogalmam sincs mit kéne mondjak vagy tegyek. Vagy mit nem. Vagy reméljem hogy ha nem baszom el mégjobban akkor visszajössz. Vagy már úgyis kurvára mindegy és nyugodtan tönkretehetem az életem? Még mindig te tartod bennem a lelket. Pedig pont te törted darabokra. Vagyis nem. Az én voltam. Te csak szembesítettél vele. Mindent elkövetnék annak érdekében hogy ne fájjon. Bárcsak én is ki tudnám kapcsolni az érzéseket ahogy te. Irigylem az árnydémonodat. Rengeteg rossz dolog kellett hogy a részeddé váljon. Sajnálom hogy van egy árnydémonod. De néha azt akarom hogy nekem is legyen. És megakadályozza hogy fájjon. Hogy ennyire borzasztóan fájjon hogy én tettem tönkre a saját életemet. Azt a semmihez sem fogható lelki kapcsolatot ami kettőnk közt volt. Még mindig van. Csak már nem ugyan az. És én fasz nem tudtam eléggé értékelni azt a boldogságot amit megkaptam tőled. Pedig a kezembe adtad a világot. Rengeteg mindent köszönhetek neked. Sokmindent megtanítottál nekem önmagamról és még többet a világról. Köszönettel tartozom hogy része voltál az életemnek. Sajnálom hogy elkúrtam. Mindennél jobban sajnálom hogy nem lehettem az akivé válni szerettem volna melletted, veled. Ez egyedül az én hibám, és remélem tanultam belőle annyit hogy tudjam értékelni ami igazán fontos. Bár most azt érzem ezzel semmi nem maradt ami fontos lenne és elvesztettem az egyetlen dolgot amiért érdemes volt élnem és fejlődnöm. És hogy soha nem találok hozzád foghatót és ezentúl senki nem lesz elég jó, senki nem lesz aki elérné a te szinted. És hogy senkivel nem fogom azt érezni mint veled, még csak meg sem fogja tudni közelíteni senki. Ez volt életem legszebb és legboldogabb 20 hónapja. Most azt érzem elveszítettem mindent ami fényt adott és csak a sötét üresség maradt bennem.
0 notes
Text
Azt mondják
Karácsony este van. Én nem látok csak nézek,de azt mondják szépek a fények. Azt mondják mindent hó borít. Azt mondják mindenki boldog.
Én azt mondom,nem hiszem.
Azt mondják élvezzem ki a havat,menjek szánkózni. Én azt mondom nem. Nem lépek utcára,ha kell, inkább egész életemben.
Ők azt mondják ez szorongás,én azt mondom lehet.
Félek,hogy azt mondják nem kellek ide.
Igazuk lenne,mert semmi értelme.
De félek attól is,hogy számítanak rám,és mindenem amim van,csak túlzott elvárás.
Azt mondják éreznem kéne,és ez megijeszt.
Mert én azt mondom “szeretlek”,és ez minden embert elijeszt.
De azt mondják bízzak,ezért megteszem.
De aztán nem mondanak semmit,ezért elveszem.
Azt mondják “örökké”,de ezt többé nem hiszem. Mert annyi mindent hittem már,és volt hogy tévedtem.
Azt mondják “szeretlek” és most én futok,mert soha ilyet érezni nem fogok.
Még utoljára szólnak hozzám,és most mi lesz?
Mert amit mondanak az számomra mindent jelent.
Félek,hogy azt mondják nem kéne élnem,és én meghalok szépen.
5 notes
·
View notes
Note
Hogy érzed magad?
Ez egy csodás kérdés. A válasz mégjobb lesz.
Válasz: Mi a fasznak élek? Szarul bro. A nevem gyalázzák, minden nap belémállnak. Olyan emberek, akik eddig nem bántottak. Az egyetlen "barátom" (nem igazán barát, de mondjuk annak) közölte velem, hogy nincs ideje arra, hogy végighallgassa a problémám (?💀), de egé műszak alatt a kurva telefont nyomni van idejexd Szóval vettem két (kééét) Balit, és belebasztam egy liter KÓLÁBA:) aminek az ára szar volt, és nem annyit fizettem, ami ki volt írva, hanem többet:)))) mert persze senkinek sem jut eszébe az árintegritással foglalkozni, csak nekem💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀💀 de régóta nem ittam, szóval megéreztem ezt a két balit is. Amúgy akciós, szóval 800 forintból bebasztam ma. Reggelre megkeresem az életem értelmét, hogy minek kéne élnem. Ja, és az egyetlen cisz ember is elárult, akiben eddig bíztam. Szép a nyár, mi? Jahhhhh, nem....... Nekem aztán nem...
Van
Otthon
13
Darab
Balim
Vettem
Mert
Akciós
Még
70be van
395 asszem xddddddddddddde
Bebasztam bro 💀💀💀💀💀
3 notes
·
View notes
Text
Ez a családnak nevezett szar. Valaki mondja el hogy kell tökéletes gyereknek lenni? Mert én már nem tudom mit kéne tennem a csaladomert. Ha apamnal élek az a baj, ha anyamnal az a baj. Ha suliba megyek az a baj, ha tanulok az a baj, ha munkába járok iskolás létemre az is baj. Ha csak felmosok, ruhákat mosok de valami elmarad az a baj. Ha épp egy kicsit szórakoznak mint a velem egykoruak az is baj. Valaki mondja el akkor hogy kell élnem hogy megfeleljen nekik. Főiskolára járok, szeretnék valamit elerni az életbe évek óta nem kell eltartani mert minden költségem magam állom mert dolgozni járok amikor más velem egykorú ezt nem teszi. Pénzt nem fizet apám rám mikor köteles lenne. Anyám minden este csök részeg és öreganyammal és akkor mindenki szar mert semmire kellő vagyok. Nem értem. Mintha senki se akarna, senki nem akarna hogy veluk eljek mintha el akarna mindegyik dobni. Már bele faradtam. Már egyszerűen fogy az erőm és fel akarom adni. Már kész besokaltam. Nem értek semmit.
5 notes
·
View notes
Text
Akkor is érzem, hogy talán nem ebben a városban kéne élnem, amikor éjfél után végigtekintek Kelet-Pesten és elégedetten nyugtázom, hogy jól van, elkussoltak végre mind.
7 notes
·
View notes