#miért velem van ez?

[banatostenger]

Egy jobb életet akartam…

Csak szarabb lett.

[zoeeozzoeeoz]

1,

Vevő: Ezt szeretném kinyomtatni.

Én: hmmmm......ez egy képernyőfotó.

Vevő: Igen, tudom. Csak legyen szíves felnagyítani, mert nem lehet elolvasni.

Én: Kinyomtatás előtt felnagyítom, kinyomtatom.

Vevő: Megnézi majd: Ez nem jó. Nekem az kell ami a második oldalon van, meg a negyedik oldalon.

Én: őőőőőőőőőőő...... Ön egy képernyő fotót nyomtattatott ki velem, ami egy oldalas. Nincs több oldala.

Vevő: De én otthon kitöltöttem egy 8 oldalas dokumentumot, de annak csak a 2. és a 4. oldala kell nekem.

Én: Megnézem ismét, ekkor tűnik fel h konkrétan lefotózta a telójával a monitort, és azt a képet küldte el nekem nyomtatásra. Nem tudtam mit mondani, annyira meglepődtem uh megkérdeztem: A telefonján is elmentette a dokumentumot?

Vevő: Igen, és megmutatja a teljes dokumentumot.

Én: Áttudná azt küldeni?

Vevő: Nem! Azon olyan adatok vannak, amiket nem szeretném ha kikerülne bárhova is.

Én: Rendben, de ez esetben nem fogom tudni kinyomtatni a kért oldalakat, mert nekem csak egy fotót küldött át, az első lap felső egyharmadáról, és azt nem lehet lapozni, mert abból az egy képből áll. Én azonnal törlöm, még itt a jelenlétében az átküldött anyagot a címemről, meg minden honnan, és ígérem, én sem fogok beleolvasni.

Vevő: Ön is egy adathalász csaló gazember! Viszlát!

Én: Őőőőőőőőőőőő........viszlát....

2,

Vevő: Hoztam egy pendrive-t, ami rajta van azt kérem kinyomtatni.

Én: Nézem. Konkrétan egy parancsikon lett elmentve , ami természetesen az én gépemen nem nyit dokumentumot. Elmondom a Vevőnek, de nem érti.

Vevő: De nekem tegnap este megmutatták, hogy hogy kell, és mindent úgy csináltam, nem értem most miért nem jó.

Én: Mert Ön nem a dokumentumot mentette rá a pendrive-re, hanem csak a parancsikont.

Vevő: De az otthoni gépemen ez nyitja a dokumentumot.

Én: Igen. Azért, mert az Ön gépén van elmentve a dokumentum. De az Én gépemen nincs rajta az a dokumentum, így nem tudja megnyitni.

Vevő: Nem értem. Mindegy. Viszlát!

Higgyétek el, nem én találom ki ezeket, és még csak nem is az idősebb korosztályból kerülnek ki ezek a történetek, mert ők többnyire kezembe adják a telefonjukat, hogy oldjam meg amit kérnek. Tisztában vagyok azzal, hogy hiába élünk a 21. században, és hiába nem mindenkinek egyértelműek ezek a dolgok, vagy nem ért hozzá, nem használja nap mint nap, de ha szembe jön egy ilyen eset, akkor kicsit ledöbbenek.

Nem gúnyolódásból írom le ezeket! Sokkal inkább meglepődésből.

[mirabellomonferrato]

Kezdett körvonalazódni, hogy kiakadok

ami komoly teljesítmény, mert olyan rugalmas vagyok, mint egy tekercs tömítőszalag vagy egy dzsörzé miniszoknya vagy egy órája rágott rágógumi, szóval nem igazán vesztem el a türelmemet és jövök ki a béketűrésből, de a határán voltam! Hogy akkor ki legyen a meghatalmazott a szerződés aláírásakor. Mert vagy az van, hogy le kell fordítani 13 oldalnyi szerződést hivatalos árfolyamon 600 euróért vagy csak 2 oldalt, ami a meghatalmazás, ha olasz anyanyelvű meghatalmazottam írja alá. A tolmács ott helyben lefordítja szóban, azzal nincs baj. Az előszerződést lefordították nekem, és ez kb ugyanaz lesz több jogi halandzsával és energetikai igazolásokkal. Olasz barátnőm bepánikolt, hogy mit is ír majd alá mint meghatalmazott (jogos kérdés), próbáltam elmagyarázni, hogy tök mindegy, mert a nevemben írja alá, és van egy papír ami tartalmazza, hogy neki semmi felelőssége nincs, ő csak meghatalmazott, de én megértem, hogy nem akarja vállalni, csak azt nem értem, hogy miért velem beszélget szar magyar nyelvtudásával magyarul, és miért nem olaszul beszélget a tolmácsommal vagy magával a közjegyzővel amikor megadtam az elérhetőségeket. Velük is beszélgetett, de valahogy nem kerekedett ki a történet. A gond, hogy a meghatalmazott aláíró nem lehet azonos a tolmáccsal. Ezt írja elő a törvény. Hát, most az ingatlanközvetítő lesz az aláíró, Klaudia, a tolmács, lesz a tolmács. Hogy mennyire agyon van ez bonyolítva, hát, ha ingatlanmaffia lenne, bezzeg minden simán menne! Amúgy senki nem ismer senkit, szóval mindenki bizalmatlan mindenkivel bár mindenki segítőkész mert pénzt azért akarnak. Én meg a házat. Annyi szar vár még rám, ebben biztos vagyok, hogy fogunk még sírni meg szerintem nevetni is, főleg saját magunkon. A lényeg, hogy 1-én elindulunk, 2-án szerződés aláírás, aztán meglocsolom pezsgővel a házat, ahogy kell! :) :) 3-án centire felmérjük a kecót, lesz szörnyülködés és persze titkos pincekinyitás, beázások megszemlélése, javítási feladatok összegyűjtése és délután tengerezés. 4-én amit még elfelejtettünk megnézni, felírni, rögzíteni, illetve egyezkedés a kertben a gyíkkal, hogy nem kell fizetnie, maradhat, az egerekkel, ha vannak, hogy sajnos költözniük kell, és délután tengerezés. 5-én szolgáltatókkal szerződés, ha nem lehet online, ezt még kiderítem, és még aznap haza. Nem én vezetek, szóval nekem csak 10 óra zsibbadás. 6-án el lehet kezdeni a felújítás szervezését.

Ez Mirabello Monferrato önkormányzatának alapszabálya. 1463. április 25-én írták, leírja azokat a törvényeket és szabályokat, amelyeket Mirabello Monferrato lakói adtak maguknak IV. Giovanni Monferrato márki beleegyezésével. A kódex 137 cikkből áll, 40 oldalnyi pergamenre és 4 adalékra osztva, amelyek 1464 és 1777 között keltezhetők. Na, ezt csak érdekességnek ideteszem. :)

[just-a-girl-in-your-dreams]

Levél Nighty-hoz,

Amikor először találkoztunk nem gondoltam volna, hogy az életemnek ennyire fontos része leszel. Pár hét leforgása alatt váltál szinte egyik pillanatról a másikra a legjobb barátommá és egyben a lelkitársammá is. Tudnod kell, hogy előtted nem igazán hittem a lelkitársak létezésében. Nem hittem, hogy van valaki akivel ennyire egyeznénk, de aztán megismertelek és bár ez az egész helyzet egyszerre ijesztő és megnyugtató mégse cserélném el semmiért. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek van egy múltja, hogy mindenkinél eljön az az idő amikor kételkedni kezd önmagában, de azt akarom, hogy ha ez veled is megtörténne akkor jusson eszedbe ennek a levélnek a tartalma (már ha valaha megmerem majd egyáltalán mutatni neked). Mert tudnod kell, hogy számomra Te így vagy tökéletes. Szinte látom magam előtt ahogy forgatod a szemed a klisé hallatán, de mindjárt kifejtem bővebben, hogy ezek miért is nem csak légből kapott szavak. Kezdjük a mások számára is látható dolgokkal. Imádom humorodat, hogy szarkasztikus vagy és állandóan a véremet szívod, a kedvességedet, hogy segítőkész vagy és, hogy lehet rád számítani. Azt, hogy képes vagy mindig felvidítani, hogy néha olyan vagy, mint egy rossz gyerek, de közben lehet veled komolyan is beszélni már amikor épp nem kardozol. Azt, hogy okos vagy átgondolt és logikus. Imádom, hogy magabiztos vagy menő és egyben baromi szexi is. Imádom a mosolyodat azt ahogy rám nézel miközben csillog a szemed. Azt ahogy vezetsz, hogy keresed a veszélyt, hogy magabiztos vagy, de bújos is ha arról van szó. Azt, hogy érzem, hogy fontos vagyok neked. Imádom a stílusodat, azt hogy motivált vagy, lelkes, maximalista, céltudatos, agyalos, kreatív, gondoskodó, önálló, talpraesett, éjszakázós, őrült. Imádom az illatodat, azt ahogy énekelsz a kocsidban. A kéz mozdulataidat, a pózolásodat, azt ahogy gügyögsz a nyuszidhoz. Imádom ahogy főzöl és azt is, ahogy angolul beszélsz. Imádom, hogy mindig felkapod a fejed mikor motorhangot hallasz. Imádom, hogy mindig összekócolod a hajam és azt is ahogy a félhomályban rám mosolyogsz. Imádom mikor megcsókolsz és magadhoz húzol. Azt, hogy puszit adsz a hajamra, összekulcsolod az ujjainkat vagy épp mikor visszahúzol magadhoz az ágyba. Imádom, hogy nem bírsz nyugton maradni alvásnál mégse engedsz el hanem végig ölelsz még akkor is ha fél percenként váltunk így pozíciót. Imádom, hogy még akkor is mikor hátat fordítasz odahúzod a kezem, hogy átöleljelek. Imádom mikor végig csókolod a nyakamat, vagy mikor puszit adsz az arcomra. Azt, hogy mindig nagyon közel hajolsz mikor sutyorgunk. Imádok veled hívásozni és imádom azt is mikor chaten szívet küldesz. Imádom, hogy számolsz velem a jövőben, azt, hogy azt mondtad nem szabadulok tőled, és azt is, hogy ott voltál nekem mikor kiborultam még ha nem is feltétlen tudtad kezelni a helyzetet. Imádom hogy, azt mondtad biztos döntésed vagyok, azt, hogy melletted önmagam lehetek, hogy gyilkos kombó vagyunk. Imádom, hogy a tiltakozásom ellenére elérted azt, hogy beleszeressek a legjobb barátomba.

[spraystory]

A következő történetet apák napja alkalmából írom le. Nem csak hogy egészen rövid és a graffiti-festéshez sincs sok köze de talán a legemberibb, legmélyebb érzelmekkel bíró, legmeghatóbb apró mozzanat volt egész 20-25 éves graffitis éveim alatt amit sohasem fogok elfelejteni. A graffitis barátságok általában amolyan érdek-barátságok voltak, a szó nem rossz értelmében. A writerek a közös cél érdekében verődtek össze és ez a FAME volt. Közös fújás, közös bandázás, később az “érdek”barátságokból pedig sok alkalommal valódi barátságok születtek. Nem baj ha valaki nem olyan arc akivel amúgy bármikor együtt lógsz, ha a festésben tökös és megbízható, akár évekig megbízható partnered lehet és ez sokszor derék barátságokat szül. A mienk ekkor már nem ilyen felületes volt, a sok közös kaland összekovácsolt bennünket. Ha jól emlékszem 2008-ban történt. Akkoriban a 2. kerületben a Horvát utcában laktam, megosztva a lakást akkor éppen Teek -el. Borús, szürke, hideg novemberi nap volt, egyedül voltam otthon. Ebben az időben már régen nem voltam annyira aktív mint néhány évvel azelőtt de Raskával (Tish 76-PNC/TKS) és Stick-el még mindig, ha nem is mindennapi de viszonylag szoros kapcsolatban voltunk. Korábban írtam már, mennyi éven át mennyi kalandunk volt együtt. Raska a csoporttársam volt a BHG-ben és korábban a GRW-ben ( ez utóbbit eddigre már nem írta a cuccai mellé de azért a közös gyökerek még ott voltak ). Stick-el pedig írnom sem kell mennyi közös élményünk volt, együtt voltunk Varsóban és megszámolhatatlan alkalommal volt kedves mindannyiunkat fuvarozni, tekintve hogy szinte csak neki volt autója - System apjának néhai 120-as Skodáját leszámítva. Korábban Raskával és Stick-el hármasban számtalan alkalommal voltunk pl Vácon, Vácrátóton vagy Szobon vonatot festeni, de máshol is , egyszóval az ő felbukkanásuk sohasem volt idegen nekem, mindig természetes volt. Mi évek óta valóban igen jóban voltunk de azért csak-csak a graffiti kötött össze. Ezúttal azonban, otthon egymagamban ültömben nem számítottam vendégekre, mikor a kapucsengő megszólalt. A kagylót felvéve, Stick szólt bele valami olyasmit:

Raskával itt állunk, beengedsz vagy milesz? Feljöttek, mondom az ajtóban : Hát ti? Mivan? Hogy kerültök ide? Egyáltalán nem szomorúan de csendben, szótlanul jöttek be. Pontosan emlékszem mennyire nem értettem a helyzetet. Mire valamelyikük, szerintem Stick volt -  elővett pár sört és ezt mondta:

Halottak napja van haver. És akkor esett le miért jöttek. Ekkorra már mind a hárman édesapa nélküli fiatalemberek voltunk és mindhármunknak egészen friss volt a gyásza de erről egyébként sosem beszéltünk. Ellentétben velem, ők nem feledkeztek meg erről és megleptek azzal hogy meglátogattak és nem is azért hogy szomorkodjunk hanem mert tényleg sorstársak voltunk. Sohasem voltunk túl lelkizős arcok. Nem hangzott el egyetlen szomorú szó, semmi lelkizés, semmi depresszió, mégis mélységesen megható pillanat volt. Iszogattunk, dumáltunk, magazinokat nézegettünk vagy ahogyan Raska annak idején nevezte : graffiti-politizáltunk. Együtt voltunk. Nem is voltunk a legcsúcsabb legjobb barik mégis ez a cselekedet túlmutat mindenféle graffitis érdekbarátságon és sok “legjobb-barátságon” egy ilyen apró figyelmesség 20-25 év legmeghatóbb pillanata lett. Édesapáink emlékére.

kép: "Lineon" saját festményem Stick fotója után, 3 x 20x15cm vászon, spray, ecsetek

[turistakrem]

Japán első hét

Első nap után első hét? Mi ez a léptékváltás? Máris megmagyarázom. Ha már eljöttem ilyen messzire, nem akarok egy hét után visszafordulni, viszont UK munkavállalóként nincs végtelen mennyiségű szabadságom (25 napot adnak kortól, nemtől és munkáltatótól függetlenül). Szóval azt találtam ki, hogy mivel a gyerekem úgysem ér rá (hét közben ő is dolgozik), én is dolgozni fogok és a hétvégéket töltjük együtt.

Egy amerikai multi előnye, hogy kb mindenhol van irodája, szóval írtam az itteni kollégáknak, plusz a badge-teamnek Indiába, hogy aktiválják ide is a kártyámat - és voilá hétfőn reggel be is állítottam az irodába. Fura otthonos élmény, ahogy a wifid automatikusan kapcsolódik, amikor kiszállsz a liftből. Na, és képzeljétek adtak nekem egy irodát. Még sosem volt saját irodám, tök szép, kár, hogy ilyen sokat kell utazni érte :)

Az vicces mondjuk, hogy naponta 4-5 ember áll meg az ajtómban (senkit sem ismertem eddig a tokiói irodából), hogy bemutatkozzon és hogy megtudja, miért vagyok itt. Fun fact továbbá, hogyha 8 órával kezdesz korábban, mint a UK kollégáid, senki sem csesztet munkaidőben, lehet haladni a dolgokkal. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a főnökömmel való megegyezés szerint ha van valami sürgős, akkor legyek kedves felvenni a telefont UK munkaidőben, ami még pont az az ár, amit szívesen megfizetek :) Eddig telefon nem volt, egy pár gyors email-es vakkantást meg parkban ülve, vacsora alatt is meg tudtam oldani egyelőre.

Szóval a nap-hét-léptékváltásnak ez az egyik oka, nem történik olyan sok minden. Munkaidő után jártam a várost, ültem be vacsorázni, sétáltam tovább. A gyerekem más városban dolgozik, ott is alszik, szóval egyedül maradtam a lakásában és elkezdődött az a mindennél jobban szeretett tevékenységem, amit úgy fogalmaznék meg, hogy lakni külföldön és nem turistáskodni. Ennek minden velejárójával együtt. Előző nap kell gondoskodnod a reggeliről (meg hogy el legyen mosogatva), de te főzöd a teát, aztán metróra szállsz a többi munkavállalóval és elmész dolgozni, ott kollégákkal találkozol, ha van vállalkozó, együtt ebédeltek (eddig egyszer volt ilyen, általában mindenki hoz kaját otthonról). Aztán (ami különbözik az otthontól), hogy nem mész haza a családhoz, hanem felfedezésre indulsz, de az van a fejedben, hogy kell-e már mosni otthon, vagy holnap is ráér. Közben beszélsz a fiaddal, hogy mit hol találsz a lakásban, beszélsz az otthoniakkal, akik már felébredtek azóta. Azt szoktam, hogyha nem eszem meleget délben, akkor vacsorára ülök be valahová. Ha proper ebéd volt, akkor csak minimálban nyomom, de akkor is el szoktam tölteni a boltokban 20-25 percet, amíg mindent végigböngészek a google AR fordítójával.

A másik hobbim ilyenkor a környék felfedezése, hiába nincs az utikönyvek szerint semmi ebben a negyedben, mégis jó sétálni az utcákon, biccenteni az embereknek. Amúgy nem lakom elit környéken, japán ízlésnek itt már túl sok a külföldi.

Vagy fotózni dolgokat, amik nekem érdekesek. Pl a szemét leválogatása, hogy elvihessék mások, ami nekik hasznos. Ez pl. a ház hátsó ajtaja, ahol lakom.

Az egyik ilyen mindfuck az volt, hogy az első magányos reggelemen bambulok ki az ablakon és egyszer csak egy katolikus templom. De hol van ez. Nézem jobban: egy épület tetején. WTF. Nézem a térképet: egy szálloda. Munka után megyek oda (lentről nem látok semmit a keskeny utcák és a magas épületek miatt), kérdezem a recepciót, hogy most tényleg van egy templom a tetőn? Van, válaszolják, de nem egyházi, hanem rendezvényterem. A japán fiatalok ugyanis odavannak a nyugati külsőségekért, az esküvő tekintetében, szóval a tetőn levő templom, az étterem, minden egy komplett szolgáltatás része. Pappal? Álpappal, nyugati férfival, jelmezben, aki eljátssza, hogy összeadja őket. Nosza, nézzük meg, kértem. Semmi akadálya, mondta a recepciós hölgy, most úgy sincs ott senki, megmutatja. Szóval feljött velem, és én tényleg ledobtam az agyam, hogy az insta kedvéért mit be nem ruháznak a szállodák - ez bizonyára még ott is különlegesség, mert még távoli metróállomásokon is láttam a hirdetéseiket.

Amúgy egy piszok jó digitális orgona volt benne, engedélyt kaptam, hogy játszhassak rajta. Lenyomtam a Mendelssohn Nászindulót általános elképedésre. Egy fura jelenet lett az eredménye, mert leszólt a hölgy rádión, amiknek hatására lent várt minket a szálloda rendezvényes vezetője és udvariasan érdeklődött, hogy nem érnék-e rá szombaton, mert nincs orgonistájuk :DDDD Mondtam, hogy nem, mert elutazom, amit nagyon sajnáltak, de nem próbáltak meg győzködni, még a pénz se került szóba. Amúgy a Mendelssohn-féle Nászinduló egy rohadt jó darab, nem tudom mennyire tudjátok, olyan harmóniákkal indul: egy domináns-szeptimet old H-dúr akkordra, mindezt egy C-dúr darabban. Ehhez képest a Wagner-darab merő unalom. Pedig feketeöves wagneriánus vagyok. (Szerintem ez még akkor is átjön a kottaképből, ha az ember nem tud kottát olvasni.)

Pár japán ellentmodásról.

Nem lehet az utcán random dohányozni, elkerített kennelek és szobák vannak a dohányosoknak. De étteremben lehet. Köszi.

Bemész egy random telekom shopba (docomo pl): nem adunk el külföldieknek sim kártyát. Jobban utánanézel, rájössz, hogy egy lánc a BIC Camera (ejtsd biccs) árul. Odamész, megveszed, nem drága, berakod a direkt erre e célra hozott telefonodba, amikor kiderül, hogy a tethering (hotspot) le van tiltva a szolgáltatásai közül. (Az volt az ötlet, hogy nem a céges telefont roamingoltatom, hanem rákapcsolódom a helyi szolgáltatású másik telefonomra.) Az még csak hab a tetején, hogy telefonszámot nem ad a kártya, szóval nincs lokális számod külföldiként.

A közlekedés csodálatos: tiszta, gyors és pontos. Halál pontos. A metrók csúcsidőben 1-2 percenként érkeznek a peronra. Ha itt megborul valami, akkor nagyon megborul, semmilyen rugalmasság nincs a rendszerben.

A vonaljegy tök olcsó, de mindig jegyet kell venni az automatából. Ha feltöltős kártyát szeretnél, akkor csak japán mobilszámra tudod beregisztrálni, amit meg ugye nem adnak külföldninek. De még kijátszani sem tudod a rendszert, hogy valaki megkérsz, hogy vegyen neked kártyát, mert a feltöltő app csont japán, nincs nyelvváltás-opció. Szóval marad a jegyváltás az automatáknál, ami vagy elfogad kártyát, vagy nem, szóval érdemes készpénzt tartani magadnál.

Abban az utcában lakom, amin Tokió egyetlen villamospályája fut. Ez nagyon furcsa lehet a helyieknek, mert végig kerítéssel van elválasztva az úttesttől, amin csak rendes sorompókon lehet átmenni. Szóval jön a villamos, csilingelés a sorompó oszlopából, hangosbeszélő elmondja, hogy mit jelent a csilingelés, majd komótosan leereszkedik a sorompó és a szerelvény elhalad. Kb minden 100 méteren van sorompó. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a kerítés fel van futtatva rózsákkal és egy (vagy több) brigád minden nap akkurátusan metszi és gondozza a rózsákat. Egyenruhában, sapkában, kisszékkel.

Kb ez a lényeg. Tokióban mindennek van gazdája, akinek büszkeséget okoz, hogy az ő dolga hasznos, tökéletesen működik és/vagy szép.

[csacskamacskamocska]

Alkalmazkodás, egymásrafigyelés, önkorlátozás

Azért izgalmas kérdés ez, mert sok más késztetésünkkel ütközik. De kezdjük azzal, hogy feltételezünk egy kölcsönös szimpátiát és két normális ember, átlagos problémákkal. (pfff, nekem minden pszichés zavar átlagos, azt hiszem két embert tiltottam le azért mert nem bírom, ezt már én nem bírom...) Ebből is látszik, hogy nem párkapcsolat, hanem bármiféle kapcsolat, most a kommunikáció a lényeg.

Olvass tovább, ha érdekel a mai agymenésem :)

Az ember szabadnak szeretné érezni magát, elfogadottnak, szerethetőnek, értékesnek, nem terheltnek. De nagyon sok lemondásra képes, ha a másik fontos neki vagy úgy érzi, hogy egyensúly van, a másik is sokat megtesz érte. A gyerekünkért mindenféle önkorlátozásra, alkalmazkodásra képesek vagyunk és nem sokat várunk el valójában az első jópár évben. Felnőtt kapcsolatainkban teljesen normális, hogy vannak elvárásaink. De valahogy meglepődünk, hogy a másiknak is vannak :D Bevallom, én is meglepődöm. Néha elszégyellem magam, amikor rájövök, hogy tényleg nem figyeltem a másikra. Azonban a legnagyobb probléma a hiányos vagy félrevezető, manipulatív kommunikáció. (Hogy miért csinálnak ilyet emberek? Rengeteg oka van, egy sem egészséges.) Az ember sokszor fejezi ki a szeretetét valamiféle önkorlátozással. Ha egyensúly van a kapcsolatban akkor ez valahogy természetes. Tudjuk, de nem okoz belső feszültséget. Pl egy barátom nagyon szereti a halat, a felesége meg undorodik tőle. És mégis szokott halat készíteni a férjének. Mert szereti őt. A férje ezt nagyra értékeli, de nem él vissza vele, nem rendel hetente halat. Ha tudom, hogy valami a másiknak stresszt okoz, mondjuk utál idegen társaságba menni, akkor nem szervezek folyamatosan olyan programokat ami neki stresszes lesz, de nem is mondom azt feldühödve, hogy akkor anyád picsája én megyek egyedül, te meg csak ülj a rosszérzésedben, megérdemled, hogy egyedül legyél! Fontos nekem ő, de közben valamiért az a vágyképem van, hogy együtt éljünk meg társasági dolgokat, akkor keresem a megoldást. Mondjuk felvázolom, hogy odamegyünk, max egy órát töltünk ott, és eljövünk. Én majd intézem a dumálást, hogy miért jövünk el ilyen hamar. Adok neki keretet. És be is tartom! És lemondok egy rakás amúgy nem túl fontos társasági eseményről vagy akkor megyek amikor neki is van dolga másfelé. Van benne önkorlátozás, van benne figyelem. Mitől működik? Hogy a másik teljesen normálisan elmondta, hogy feszeng idegenek között, nem tud és nem is akar felszínesen csevegni. És mert látja az ember, hogy ez valóban így van, ennek semmi nem mond ellent. Vagyis nincs olyan, hogy velem nem jön idegenek közé, de mással vagy amúgy meg simán. Ez utóbbi ugyanis azt jelenti, hogy én korlátozzam magam az ő kényelme érdekében, ő viszont úgy tesz, ahogy éppen a kedve hozza.

A mártírkodás sem jó. Én mindent eltűrök, mindent megteszek, sosem nyilvánítom ki az ellenvéleményemet, de mindezt úgy, hogy a másik nem tud róla, hogy nekem ez feladat, lemondás, önkorlátozás. Ez pl érdekes, hogy a másik embernek tudnia kell-e, hogy én valamit teszek érte. A pszichológia azt mondja, hogy akkor érezzük jól magunkat a kapcsolatainkban, ha kapunk róla visszajelzést, hogy a másik tudja, hogy miket teszünk érte. Megköszöni, elmondja, hogy jó volt együtt, hogy nagyra értékeli azt, hogy..., szereti, hogy velünk így meg úgy. Ha nincs megfelelő kommunikáció, akkor nem fogjuk tudni, hogy mit gondol. Ha csak a negatívumokat jelzik vissza, akkor állandóan nevelve érezzük magunkat. Az a kapcsolat tuti tönkremegy. Ha nem tudjuk, hogy a másik értékeli amit teszünk érte, akkor is tönkremegy. Ha nem kommunikálunk normálisan, akkor is tönkremegy. Nagyobb eséllyel megy tönkre egy kapcsolat, mint nem, ezért nagyon kéne vigyázni az amúgy értékes kapcsolatainkra. Tulajdoképpen, azt látom, hogy azok a kapcsolatok tartósak, amiben a benne élők rajonganak a kapcsolatért aminek részesei, szerencsésnek tartják magukat miatta.

kettős mérce buktató A kettős mérce buktató, akár egy külön pszichológiai fogalom is lehetne. Megengedsz magadnak valamit, amit a másiknak meg nem. (ezt most leegyszerűsítettem, nem kell a megengedés szón kiakadni) Azért zavar, ha a másik csinálja, mert tudod, hogy az ő életében annak van jelentősége. De a tiédben nincs. Mondjuk, te könnyen tudsz idegenekkel kommunikálni, megy neked a small talk, csevegsz, beszélsz fűvel fával, hahaha hehehe, nincs jelentősége. De tudod, hogy a másik ember nem ilyen, vagyis az ő életében van jelentősége annak, hogy kivel beszélget. Joga van hozzá, hogy bárkivel beszélgessen, de hivatkozhat-e arra, hogy te kettős mércével mérsz? Hiszen pont arról van szó, hogy figyelsz rá, ismered őt, ezért tulajdonítasz fontosságot annak, amit csinál.

Normális esetben az emberek figyelnek egymásra, a kommunikációjuk nyitott, a konfliktusok feloldásán mindketten dolgoznak, ha utólag rájönnek hogy valami félresiklott vagy egy beszélgetés után úgy érzik, hogy talán megbánthatták a másikat, akkor teljesen természetes nekik, hogy rákérdeznek, elnézést kérnek. Mindkét fél elmondhatja minek örül és mi bántja, és igyekeznek őszinték lenni magukhoz is meg a másikhoz is.

Ez nem idealizmus, ezek működnek.

Egyszer egy barátom, amikor panaszkodtam, hogy mi az ami nem tetszik a kapcsolatunkban, ami nekem kényelmetlen, akkor azt válaszolta: Ha neked nem jó ez, akkor ne csináljuk! Mármint a kapcsolatot. Az meg sem fordult a fejében, hogy változtasson annak érdekében, hogy én jobban érezzem magam és a kapcsolat fennmaradjon. Így megtudhattam, hogy két választásom van: vagy eltűrök mindent vagy a kapcsolat megszűnik. A későbbiekben is volt erről jelzés, hogy ezek az alternatívák vannak. Halálra rémültem. Nem voltam kész rá, hogy elveszítsem, és ahogy telt az idő és ahogy egyre többet tetem a kapcsolatba, az egyensúly fenntartásába, egyre kevésbé voltam rá kész, hogy elveszítsem.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen kapcsolat után az elszenvedő átesik a másik oldalra, és ő soha többet nem korlátozza magát, többet nem enged, nem mutatja ki a szeretetét és figyelmét, többet vele nem basznak ki, hangoztatja majd.

Hát, nem. Okos ember végignézi mi történt, belátja a felelősségét, tudomásul veszi a dolgokat, okul belőle. És továbbra is hisz benne, hogy a jó kapcsolat kölcsönös odafigyelést, jóindulatot, tiszteletet és bizony, néha önkorlátozást is igényel.

[ujrakezdesnelkuled]

Mindig akit közel engedek magamhoz egy idő után megváltozik. Nem mutat akkora érdeklődést felém mint az elején. Mintha ő is bele nyugodott volna abba hogy ez a hülye úgy se hagy el mer már teljesen belém zúgott....és igaza van. De ezt miért kell mindenkinek megcsinálni? Vagy tényleg ennyire velem van a baj? Félek kilépni, de még minél jobban próbálok ezen változtatni annál rosszabbul sül el. Tényleg ez a sorsom hogy úgy fogom le élni az életem bárkivel, hogy ő megszürkül mellettem én meg csak bele fogok őrűlni?!..nekem ez így nem fog menni megint ..

[sztivan]

szóval dolgozik magán az ember, hogy el tudjon indulni az életben valamerre, túljut a tizen- meg huszonéves kor minden nehézségén, eljut a harmincas éveibe, amikortól már sokkal jobb és egyszerűbb lehet minden, majd hopp, elkap egy betegséget és szenved vele egy csomót, majd meghal

ha van netán valami isten, akkor majd ha egyszer elé kerülök, szeretném felkérdezni, hogy ezt mégis hogy a kurva anyjába gondolja

(igen, megtörtént esemény alapján, egészen friss)

vagy hogy akkor már miért nem valami ártalmas ember halhatott meg negyven éves kora előtt, ha már muszáj valakinek, áh. de hát nem, nyilván nem lenne muszáj

és ott van az a nagyon csúnya mellékszál is, hogy akkor ez most már ilyen lesz, hogy az, hogy halál, nem csak valami olyan dolog, ami az öregekkel történik meg, meg mások ismerőseivel, hanem olyanokkal, akik velem egykorúak, és ezzel a tudattal nem jó érzés együtt lenni

[pszichiatriaiintezet]

Nyílt levél a fiúnak, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit az életemben.

Ha megkérdeznek rólad, gyakran elmosolyodom..

A szemeidben mindig láttam azt az embert aki valójában te vagy. Álarcok és egó nélkül.

Sokat gondolkoztam, hogy én valóban mindig saját magamat mutattam-e neked. Szerintem sokszor nem. Az én álarcaimon mindig is sokkal nehezebb volt átlátni. De a te véleményed mindenki más véleményénél jobban érdekelt. Mindig.

Most azt kellene mondanom, hogy csodálatos ember vagy. Az vagy, az álarcok és minden nélkül. Az, aki te valójában vagy. Csoda. Szeretni téged pedig egy furcsa játék. Bele szeretni az álarcaidba. Szeretni téged vakon. Ezt tettem. És nem fogok hazudni, szerettem őket. Volt a vicces, semmi gonddal nem törődő éned. Volt a hideg, durva és érdektelen. Őszintén ez volt amit legkevésbé kedveltem. De az is te voltál. Akkor is melegek maradtak a kezeid.

Annyira nagyon azt akartam, hogy minden jól működjön. Annyira akartalak téged. De mindennél jobban akartam, hogy te is ugyanúgy akarj engem. Akartam azt az undorítóan nyálas szerelmet. Akartam a boldog befejezést. Pillangókat a gyomromban. A rózsaszín ködöt. Az ígéreteket. Felnőni veled. Esőben csókolózni. Dalt írni rólad. Verset. A csodálatos kék szemeidről.

De amint a valóság arcon csapott. Amint megtudtam, hogy ezek irreális dolgok, én már csak téged akartalak. Elfogadni mindeneddel együtt. Várni téged. Az otthonod lenni. Egy menedék akartam lenni. Az őszinte és tiszta szerelem. Ami feltétel nélküli. Amikor nem tudod megindokolni hogy miért szeretsz valakit. Csak érzed. Minden egyes hibájával együtt szeretni. Ösztönözni hogy jobb legyen. A legjobbat kihozni belőle. Támogatni. Mindenben. A szomorúságban, a boldogságban.

A gondolat, hogy elveszíthetlek megöl belülről. Felébredni egy olyan világban ahol te nem vagy. Csak mély szomorúság.

Nem tudom hogy érzel most. Sokat gondolkodhatsz ezen. Mindig érezlek téged. Tudom hogy a szíved soha nem akar hagyni. Tudom hogy a szíved velem van. Mert érzem. De azt hogy mit gondolsz. Azt hogy minden velük történt esemény után mihez akarsz kezdeni azt nem tudom. Sokszor két ember nagyon szereti egymást, viszont nem maradnak együtt.

Megjavítani a dolgokat és kommunikálni nem egyszerű. Főleg, ha két embernek teljesen más a gondolkozásmódja. Más a szerelemről és a szeretetről alkotott képe.

Soha senki nem mondta ezt nekem. Azt hittem régebben, hogy a kapcsolatom normális és nyugodt lesz.

De megérte. Minden sírás és fájdalom megérte. Miattad. Mert a boldog perceinket nem cserélném el semmire. Mikor sírtam a boldogságtól. Mikor azt éreztem, hogy igen, te vagy az az ember akit akarok. Mikor azt éreztem, hogy nincs lehetetlen. Mikor annyira szerettelek, hogy semmi más nem számított. Azt éreztem, hogy igazán élek. Hogy igazán érdemes élni.

Nagyon sokat tanultam ebből. A kapcsolatunkból. Az első, nagy és igazi kapcsolat elveszítése igazán fájdalmas. Főleg ha mindkettőnknek az első igazi és nagy szerelme volt. Képtelen vagyok elengedni téged és te is képtelen vagy rá. Azt viszont nem tudom, hogy megéri-e harcolni egymásért, saját magunkkal. Megéri-e? Minden nagyon reménytelennek tűnik. És nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Egy dolgot tudok biztosra, mégpedig hogy nagyon szeretlek. És ha már minden kötél elszakadt. Ha már minden megoldást megpróbáltunk de semmi sem működik. Ha nem tud működni a kapcsolatunk. Akkor el kell, hogy engedjelek. Azért hogy boldogabb lehess. Szerelmem. Hogy láthassam. Az igazi boldogságodat. A lelki békédet.

“ Az életed”

[konyvekkozt]

látogatásokba'

ma nyakamba vettem a várost, hogy meglátogassam a kórházba került lakóimat

már-már vidáman szökdécseltem az egyik kórház egyik osztályán. meg is találtam a lakót, aki igen vígan várta, hátha történik valami azon kívül, hogy a szobatársa hortyog

őt hétfőn kiengedik. féltem tőle, hogy nem önellátó, de megjárattam, segédeszközzel teljesen jól közlekedik. és várja is már, hogy a szállón lehessen, mert egy hete abban a ruhában van, amiben a balesetekor volt

innen egészen jó hangulatban mentem át a másik kórházba. az, hogy oda kell mennem, nem azért volt tudott számomra, mert bárki felvette volna bárhol a telefont, hanem mert kiderült, hogy egy kollégámnak van másodlagos kontaktja egy kórházba

célirányosan értem a kórházba, azonban a vágyott osztály megtalálása már elbizonytalanított. átvágtam magam mindenen, kerítettem nővért, aki elmondta, nincs az osztályon az emberem. átküldött máshova, ahol előadtam újra, mi járatban vagyok. ott sem volt. mikor mondtam, hogy márpedig én most már nem mozdulok, öt nap intenzív keresés után egyszerűen tudni akarom, hol van a lakóm. a nővér tájékoztatott, hogy átszállították egy másik kórházba. kérdeztem, miért, mi van vele. a nővér megkérdezte, hajléktalan-e. mondtam, hogy szerintem ez itt nem fontos

ekkorra már vérszemet kaptam, akárhonnan is előkerítettem volna. tankként közeledtem a megadott kórház megadott osztályára. a nővérpultnál hosszan vártam, hogy egyáltalán bárki szóba álljon velem. rossz helyen jártam, de átküldtek máshova. odaérve már nagyon akartam tudni, mi van vele. naivan kérdeztem, hol van, beszélhetek-e vele. mondták, hogy nem, szeptikus részen van. de aztán mégis beengedtek hozzá, miután jól beöltöztettek

ott álltam az ágya mellett, köszöntem neki, elmondtam, ki vagyok. semmi reakció. mondtam, hogy megfogom a kezét. nyúltam a kezéhez, elhúzta. hagytam neki időt, bár semmi reakciót nem adott. nem gondoltam át, mi lesz a következő lépés, csak megérintettem az arcát. tűz forró volt. kinyitotta a szemét, rám nézett, nem ismert meg. beszéltem hozzá még, simogattam az arcát, mert szerettem volna, ha érzi, nincs egyedül a nagyvilágban. bár későn találtam meg, most mellette állok

nem voltam nála sokat. könnyel a szememben mentem a nővérekhez, hogy megkérdezzem, mi lesz most vele, mi várható. teljesen készségesek voltak. olyannyira, hogy megadták az osztályos mobil számát. én pedig telefonon a kollégák segítségével meg tudtam adni a lánya számát

nagyon nehéz volt ez a három óra. nehéz volt látni az egészségügyben dolgozók végtelen küzdelmét, a kiszolgáltatottságot. és nehéz volt látnom a mindig kópé lakómat teljes önkívületben

sikerült elérnem a lányát. örült, mert rég nem tudott az édesapjáról. talán be is megy hozzá. ha nem is lesz nagy családegyesítés, lehet, hogy a lakóm mellett már ketten leszünk

S-t talán pont most műtik. soha nem simogattam meg ügyfelemet, de őt most igen. s remélem, lesz még alkalmam beszélni vele. talán jól letolom, amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat. de mindig mondta, hogy a katonák mindent kibírnak...

szurkoljatok S-nek!

arról pedig majd talán egyszer írok, milyen nehéz szociális munkásként jelen lenni, távol maradni, mégis bevonódni, arcot simogatni, osztályról kilépve sírdogálni, szurkolni és aggódni. utóbbiakat ugye mind úgy, hogy a lakó nem rokon

[banatostenger]

“Mondd meg anya voltál te egyáltalán büszke rám bármikor is?„

[gyogyitsmegmarika]

Ez

Harka Sára - A büdöcigány

Apu azt mondta, hogy ne barátkozzak a Rómeóval, mert az a gyerek egy büdöscigány, és el fogja lopni a mecsbokszomat, ha nem figyelek. De mikor a Rómeóval nindzsásat játszunk, vagy hosszú alagutakat ásunk a homokozóba, akkor nem az jut eszembe, hogy ő egy büdöscigány, és el fogja lopni a mecsbokszomat, ha nem figyelek, hanem hogy milyen jó vele nindzsásat játszani és alagutakat ásni, mert mindig jó ötletei vannak, és szerinte meg az én ötleteim is nagyon jók.

Megkérdeztem Aput, hogy mi az, hogy büdöscigány, mert a büdöset értem, de a cigányat nem, és Apu elmesélte, hogy a büdöscigány azt jelenti, hogy mindent ellopnak, sose fürdenek, a mi pénzünkből élnek és nem dolgoznak, de mindegyik elmegy iskola helyett szülni, és kalapáccsal verik a hasukat, hogy fogyatékos kisbabájuk szülessen, hogy több segélyt kapjanak – és akkor kértem Aput, hogy inkább ne mondja tovább, és azt már meg se akartam kérdezni, hogy mi az a fogyatékos.

Úgyhogy megszagoltam a Rómeót az oviban, de nem volt büdös, csak normális szagú, és megkérdeztem, hogy őt is kalapáccsal verte-e az anyukája, mikor a hasában volt, és a Rómeó azt válaszolta, hogy arra ő már nem emlékszik, és játsszunk inkább nindzsásat. Láttam, hogy a Rómeó mégsem egy büdöscigány, úgyhogy nindzsásat játszottunk, ami nagyon jó volt.

Aztán Apu értem jött, és ordított, amiért látott a Rómeóval játszani, és elmesélte, hogy az ő biciklijét is egy büdöscigány lopta el gyerekkorában, meg a pénztárcáját később, és a kocsink kerekeit is mindig azok az állatok lyukasszák ki, és hiába tűnik a Rómeó még ártatlannak, de ő látja a gazságot a szemében, és különben is, ezeknek minden a vérükben van.

Másnap mégis a Rómeóval játszottam, de délután ellopta a mecsbokszomat, úgyhogy megmondtam neki, hogy ő egy büdöscigány, és többé nem játszok vele, ő pedig sírt, és én is sírtam. Aztán jött Apu, és megkérdezte, hogy miért bömbölök úgy, mint egy kislány, és én bevallottam neki, ő pedig elhíresztelte az összes szülőnek, és beírta az internetbe is, hogy senki gyereke se barátkozzon a Rómeóval, mert az egy lopós büdöscigány.

Mondta Apu, hogy barátkozzak inkább a Nándival, mert annak könyvelő az apja, és amúgy is kéne nekünk egy könyvelő baráti áron, de mikor a Nándival játszom, akkor nem az jut eszembe, hogy vele kéne barátkoznom, és hogy könyvelő az apja, hanem az, hogy már megint betaposta a homokalagutamat, hogy az övé legyen a hosszabb, ezért nem akarok vele játszani.

Másnap megtaláltam a mecsbokszomat a tornazsákomban, amit én felejtettem ott, és elmondtam a Rómeónak, ő pedig nem haragudott rám, csak egy kicsit. Úgyhogy megint a Rómeóval játszottam, de csak délutánig, mert akkor szóltam neki, hogy mindjárt jön Apu, úgyhogy játsszunk külön. Ezért ő egyedül játszott, mert a mecsbokszom miatt már senki se akart vele barátkozni, és a többiek lopós büdöscigánynak csúfolták, én pedig a többiekkel játszottam, ami rossz volt, de szerencsére nem tartott túl sokáig, mert jött az Apu, aki most nem ordított velem.

[melankolia72]

De tudod amikor anya mesél a traumákról amiket a saját apám miatt élt át. Én pedig hallgatom, vissza tartom a könnyeket, vigasztalom, vele vagyok egész nap, és szeretgetem. Nos tudod, tudod ő nem tette ezt.. Soha. Soha nem volt elég erős ahhoz, hogy vigasztaljon. Inkább lement cigizni, hogy ne lásson pánik roham közben. Inkább kiabált, tört, zúzott minthogy megkérdezte volna miért nem takarítottam ki. Miért alszok, miért nem kelek ki az ágyból. Miért bántom magam.

Én magamban dolgozom fel ő és apu pedig engem használ pszichológusként. De nem kapom vissza azt a figyelmet amit adok. Pedig néha,amikor összeroppanok csak arra vágyok, hogy valamelyikük megöleljen és azt mondja, hogy rendben van ha sírok. Mert itt van velem.

De ez sose történt meg és nem is fog.

[nitta86]

Az előző évben elég sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt könnyebb régebben mindkettőnknek a nyitott kapcsolat/poliamoria. Egyértelműen azért mert régebben egy konkrét közösségből válogattunk, szóval ha a férjem összejött egy nővel, hogy ő lesz majd rajtam kívül a másik partnere, őt már régebben, legtöbbször évek óta ismertük, sokszor már haverok voltunk, már nevettünk együtt, és már lelkiztünk egy-egy házibuliban hajnaltájt. Szóval a legtöbb metamourom (a partnerem partnere), barátnőm volt korábbról, és mikor már nem jártak a férjemmel akkor is barátnők vagy haverok maradtunk. És ez fordítva is működött, a férjem is ismerte a nőket akikkel összejöttem, tudtam ki szimpi neki, kit ki nem állhat, ezt figyelembe vettem mikor választottam. Szóval volt egy nagyon informális kölcsönös rábólintás egymás partnereire. És emiatt a speciális helyzet miatt sokszor szerveztünk közös programokat pl. túra, múzeumlátogatás, hármasban vagy négyesben, sokszor egy ágyban is aludtunk, sőt voltak közös szeretőink is, akikkel logikus módon közösen szexeltünk, de olyanok is, akiket nem zavart, sőt még izgatott is, ha jelen vagyok. Szóval ez az egész polikapcsolat hiába nem éltünk sose mindnyájan együtt, ez inkább ilyen összetartó baráti közösség volt, akikkel időnként szexeltünk is. Ráadásul én elég introvertált vagyok, de így könnyebben ismerkedtem, hogy egyrészt ismertem mindenkit már egy ideje, másrészt régebbi és jelenlegi partnerek noszogattak, hogy jöjjek össze azzal, aki tetszik.

Aztán minden megváltozott, és széthullott, átalakult az egész. Ennek azért vannak előnyei, de persze hátrányai is, és néha minden hibája ellenére hiányzik a nagyobb közösség. Nagyon nagy hátránya, hogy most már nem úgy vagyunk polik, mint voltunk, ezért is hívom inkább nyitott kapcsolatnak, és hogy ez az átalakulás rögös volt és konfliktusokkal tarkított. Mert míg régebben (5-10 éve ) mindenkit ismertem és rábólintottam hogy jöhet a polihálónkba, pár éve ez megváltozott és az a helyzet állt elő, hogy a férjem tök lelkesen és szerelmesen hazahoz valakit, akibe bele van zúgva és aki nekem az első perctől kezdve enyhén ellenszenves és teljesen egyértelmű, hogy nem csak hogy nem találjuk a közös hangot, de a másik nőt is lestresszeli ez a helyzet és versengeni akar velem. Hosszútávon az lett a megoldás, hogy jobb, ha sose találkozom a metával és ez így most működik. Attól tartok, hogy a jövőben a további partnereivel is vagy jobb, ha nem találkozom, vagy majd egy rövid ismerkedős találkozó után eldöntjük, hogy jó ötlet lenne e.

Azt se tudom, hogy ő hogy fogadná az én vadiúj és általa csak akkor megismert plusz partneremet, ha lenne. Nekem most az is probléma, hogy nem tudom, hol ismerkedjem, meg hogy egyáltalán szeretnék-e ismerkedni. Mondjuk tavasszal próbálkoztam azzal, hogy OkCupidon ismerkedtem poliamor nőkkel és ez jó volt, meg tanulságos, és adott annyi önbizalmat, hogy nem csak a régi és szűk közösségünkből tudok válogatni, de végül haverokat találtam ott, aminek nagyon örülök, de szerelmet egyelőre nem.

Arra mindenképpen jó volt, hogy legalább ismerkedtem nőkkel, úgy hogy én kezdeményeztem, (régebben ez nem igazán volt jellemző), és hogy jobban belelátok, meg kapcsolódni tudok az LMBTQ közösséghez, mert régebben nem nagyon ismertem ezt a közeget, hiába voltak női szeretőim, mi elvoltunk a saját kis zárt világunkban. Volt, hogy az akkori barátnőmmel elmentünk Pride héten egy filmvetítésre és mindenki csak csodálkozott, hogy mi kik vagyunk és miért vagyunk szoknyában, de amikor látták, hogy fogjuk egymás kezét, már kedvesek voltak velünk. :) Szóval nem nagyon volt átjárás és ez is egy új világ, amit fel kell fedeznem.

Egyébként visszatérve a poliamoriára, szerintem ez most működik, és működni is fog így, csak valószeg ezzel az új és ridegebb szabályokkal, amikor nem, vagy alig ismerjük a másik partnereit. Szóval ez ilyen naptárpoliságnak ígérkezik, hogy ki mikor kinél alszik és nem annak a meghitt állapotnak mikor még egy kupacban aludtunk mindnyájan. Kicsit szomorú vagyok, hogy ez elmúlt, de valójában már mindenkinek kevesebb ideje van, nehezebb is lenne ilyen összetartó, mindenki ismeri egymást polihálót fenntartani, mint régebben.

[kinlodok]

Örülök, hogy jobban vagy. Tudom, hogy nem akarsz velem beszélni, megértem. Nem mintha okod lenne rá, hogy haragudj, de ezt engedjük is el. Már nem jutsz amúgy annyiszor eszembe, mint pár hónapja. De megesik, hogy rád keresek, és megnézem a posztjaid. Hogy miért? Még érdekelsz, de már nem úgy. A fejemben vagy. Nem minden nap, de eszembe szoktál jutni. Pár nap, és "ünnepeljük" az ötödik havi no contact-ot. Elbasztam, mert csak én "ünneplem", te nem. De tudod, egyet remélek. Remélem, hogy minden rendben van veled, és jól vagy. Nem kívánok semmi rosszat neked, csak jót. Már nem hiányzol, már nem szakad meg a szívem érted, már nem rettegek a gondolattól, hogy "mi van, ha...". Kezdek meggyógyulni belőled. Szerettem volna mesélni neked valamit múlt héten, de eszembe jutott, hogy hányadán állunk a dolgoknak, így nem írtam. Nem írtam egy szót se neked. Lassan 5 hónapja nem írtam egy szót se. De ez így rendben van. A legjobbakat kívánom. 💙