#megbántam

[sz-albertooo]

A lábamat egymás elé tettem,

folyamatos lejátszás,

vissza nem forduló megbánás,

egy út,

egy tett,

vissza nem néző tekintet.

[nobody-is-only-an-alien]

Eljött az idő...

~csakegyidegen~

👽👽👽

[versinator]

Megbántam almavirágot

Poklokon reménykedőbb népvándorlás bontanak Danolok árnyékból akácsor munkásféle Bonthatok mekegését bőtejű lépéseimet Tölts dudorássza vonaglását vadabbul Bájtalan teherrel hiánytalanul méláznak Elkerülné érinthetjük poklosan toporzékolnak Születésük potykát eldúdolom oldani Gyémántkereső haragjától sárosak társaimat Vánkosok döngették nyújtsák kérdezek Tárgyakkal kijöttünk váltóláz esthajnalcsillag Megismerjétek ígéreteiddel sétámra kizárólag Kilométerekre harmatozza ujjaimban mindenbe

Erdőkért elcsendesedtek mozdulatlanságát imbolyogtak Bisztrók kínozzon rádtaláljak szaguk Feledjék golyóra rendetlenség kilométerre Érdemünk elcsábított elhaladnak tűzték Szirmaikat esztendejük siratnánk kiszívja Bámullak kidőltünk szennyesét párosodnak Támaszkodnak szavainknak elégedjetek dekorációk Fulladjak franz fejükben vegetációval Szétnéznél számadásunk ecsetek babérfa Egoizmus bajnokai vérzékenyek napszag Átsétál előléptem öböl földszag Vizeiből képein vásárolnak megölhessem

[kinlodok]

Úgy érzem, soha nem fogom feldolgozni ezt a veszteséget. Olyan dolgot veszítettem el, ami előre vitt engem az életben. Egy olyan embert is elveszítettem, aki mindvégig támogatott, tanított, és a javamat akarta. Megvan a számod, talán kéne írnom neked egy SMS-t, de mondd, mi a faszt írjak bele?

Írjam azt, hogy "Hát... Nézd.. tudom, hogy amit tettem, az nem elfogadható, de megbántam..? Tudom, hogy egy utolsó szar alak vagyok, de ugye még szóbaállsz velem, ugye..?" Mit írhatnék neked...? Nincs miről beszélnünk, ez a szomorú tényállás. Elveszítettelek örökre. Nem csak téged, egy csomó embert is. És ki tehet erről? Én... 100%-ig én...

Remélem, hogy eljön majd a nap, amikor este becsukom a szemeim, és soha többet nem kelek fel. A világ szebb hely nélkülem.

[noys-boise]

wow a kedvenc musicalem. vidáman gördülünk tovább.

[kavekkozt]

Anyám az egyik első fizetéséből vette magának ezt a varrógépet. 10 évet állt a házban, aztán amikor felszámoltuk a házat, elajándékoztam. Másnapra megbántam és visszakértem, szinte az egyetlen tárgy, amit magunkkal hoztunk onnan.

Most megérkezett hozzánk Bécsbe, már csak meg kell tanulnom, hogy kell használni.

Remélem, nem kell hozzá a Szovjetunióból pótalkatrészt rendelni.

[dalszoveg-planet]

Tettem olyan dolgokat, amiket megbántam Mondtam olyan dolgokat, amiket nem vonhatok vissza

NF - HOPE

[softicyhuman]

10:36

Az időpont, amikor már mindent megbántam, amit nem mondtam ki vagy tettem meg. Már soha többé nem lesz rá alkalmam bepótolni. Sajnálom.

[pilleponty]

Továbbra is szeretek fanfictiont írni, szóval így mi akadályoz meg abban, hogy az egyik nagy kedvencemet folytassam? Hogy megbántam egy dolgot, amit beleírtam? Nos, az én fanficem. Átírhatom azt a részt. Át fogom írni azt a részt. Akkor is, ha megnyitva az egészet átírnám, mert 2016-ban kezdtem, és ki ne akarná átírni a nyolc évvel ezelőtti cuccait...

Sajátot kéne írnom, de leszarom, írok majd azt is.

[uzemi-kollektiva]

jogszabályok

tageltek, szóval le sem tagadhatom, hogy láttam, van egy új direktíva, miszerint a dolgozók nyugodtan beszélhetnek a bérükről következmények nélkül. Ami amúgy jó (is lehetne).

Most eltekintve, hogy a legtöbb magyar munkahelyen mennyire szarnak a munkatörvényekre ez az idézet jutott eszembe:

"Az évvégi hajrában kértem egy nap szabadságot. „Még fizetés nélkülit sem adok” – ingatta a fejét a főnök. Kisebbfajta vitába bonyolódtunk, ezzel vágta el: „Nézze meg a kollektívben, ha nem hisz nekem” – és faképnél hagyott.

Bementem az irodába és elkértem az egyik adminiszt­rátornőtől, aki amolyan titkárnőféle is a főnök mellett.

Besétált a főművezetőhöz, majd visszajött és az íróasz­tala fiókjából kiemelte a vaskos, stencilezett könyvet. „Ha a főnök engedélye nélkül kérem, nem adja ide?” ­kérdeztem. „Ez szabály” – mondta fagyosan. És hozzá­tette: „Itt nézze meg, nem viheti ki”.

Két perc múlva már megbántam, hogy nem hagytam rá a főnökre az igazát. Egyszerűen képtelenség volt megtalálni azt a bizonyos rendelkezést, amit kerestem. A tartalomjegyzékben a „szabadságolás:’ szó egy tucat­nyi körmondatos címben szerepelt, látszólag egyik sem az én esetem.

Segítséget kértem, az adminisztrátornő rá bökött az egyik címre. Felütöttem az oldalt és valami ilyesmit talál­tam: „1962/XIX Min. TvR. 26. paragrafus (4)-(6) valamint MTrvK 47. paragrafus (5) szerint.” A számokért és a rövidítésekért nem állok jót."

(Haraszti Miklós - Darabbér)

Még ha egy átlag munkás tud is arról, hogy mi a céges szabályozás meg mi a törvény (egyikről se tud amúgy), meg is érti, hogyan szerezne érvényt a jogának? Nem tetszik valami, pereljen - hogy miből, az már egy másik kérdés. Ilyenkor hasznos lenne egy szakszervezet.

Szóval jog az van, meg lesz is, de amíg ennyire egyenlőtlen a két fél pozíciója, addig csak teszünk egy masnit a szarra itt kelet-európában.

[david-cross89]

Bocsánat

Bocsáss meg, drága kedvesem, szememet másra nem szegezem. Te vagy az első és az utolsó hölgy az életemben, becsszó.

Félreléptem, de megbántam, bevallom, hogy hibáztam. El szeretnélek venni, örökké csak veled lenni.

Te lettél az én kis múzsám, elveszek a szemeid láttán. Szépséged annyira elragadó, te kellesz, ez nyilvánvaló.

Erre csak most jöttem rá, nélküled nem mennék sehová. Látom már a mosolyodat, köszönöm, hogy megbocsájtasz.

[weanda]

Megbántam, hogy megszülettetek

Nem emlékszem hány éves voltam, amikor ez a mondat elhangzott. De emlékszem, hogy én és a bátyám az ágyon ültünk, fogtuk egymás kezét és összehúztuk magunkat. Sötét volt a szobában, a másik helységből szűrődött át a fény. Nem láttam a szüleimet, és ha a közelünkben voltak is, nem emlékszem másra, csak a jelenlétükre és halvány árnyékokra.

...

A mostani karácsony ennek az emléknek a fekete fényében telik.

A utóbbi években a családom tagjai egyre jobban eltávolodtak egymástól (és tőlem). Ha együtt töltünk egy kis időt többnyire jól viselkedünk, de azért mindig vitatkozunk vagy megsértődünk egy kicsit. A rokonaimmal bármikor beszélek, inkább negatívumokat mesélnek egymásról és az életükről, mint pozitívumot. Vagy csak megvonják a vállukat és azt mondják, nem történt semmi különös. A jó emlékek elenyészőek. Ilyenkor mindig eszembe jut a tinédzser énem, aki a depressziós, szorongásos, önbántalmazásos és evészavaros szenvedésen többnyire átlendülve azt várta, hogy egyedül élhessen, hogy végre össze tudja kaparni magát és egészséges, tisztességes életet biztosítson magának. A vitázós családomból való (nagyjából) kilépéssel és a toxikus, bántalmazó kapcsolatom után végre sikerült is megteremtenem magamnak az életet, a nyugalmat, a fejlődésem és a sikerem. Erre mindig büszke leszek!

A múlt héten volt egy jó napom a munkahelyen. Aztán valahogyan eszembe jutott ez az gyerekkori emlék, hogy a létezésem nem kívánatos és meg sem kellett volna születnem. Ezzel a gondolattal mentem délután vásárolni, majd csalódottan hazajöttem és rájöttem, hogy nagyon szomorú vagyok. A mellkasomba megült a bánat, az arcom nehéz lett és mozdulatlan. Néhány órával később a testvérem írt nekem, hogy vita volt a családomban és újra elhangzott ez a mondat ... ! Felhívtam őt, beszélgettünk, próbáltam megvigasztalni őt. Hallgattam, ahogy elmeséli az egész sztorit én pedig szipogtam és a könnyeimmel küzdöttem.

Bár korábban is tudtam, hogy ő is emlékszik erre az estére, erre a mondatra, most jöttem rá, hogy itt bent mélyen a szívében ő is érzi azt amit én. A mélységes fájdalmat és ürességet, ami felemészt. Azóta nem tudok kimászni ebből a veremből, amibe a régi gyermek-énemnek is a fél életem arán sikerült csak kikecmeregnie.

Idén, ahogy korábban bármikor, a karácsonyt a családommal fogom tölteni. Már ez előtt a történet előtt is feszült voltam a dolog miatt, de ezután már abszolút elvesztettem az irányítást az érzelmeim felett. Csak a viselkedésemen tudok állítani, ahogy másokkal beszélek, ahogy megjátszom magamat, ahogy felveszem a karikaturisztikus mosolygós álarcot és úgy csinálok, mintha minden rendben lenne.

Már a tesómnak is feltűnt, hogy szarban vagyok. Hogy nem vagyok beszédes, laza és önfeledt. Csöndes vagyok, nem tudok az emberek szemébe nézni. Többnyire senkiébe (maximum erőltetem, hogy normálisnak tűnjek). Alig viselem el pár ember közelségét, érintését. Hányingerem van, nem nagyon érzek éhséget, sem a hideget (Fázós vagyok, de az egyik nap kb. nulla fokban, orkánban és havasesőben lementem a boltba a karácsonyi vacsorához bevásárolni egy pólóba és egy szimpla szövetkabátba. És nem éreztem semmit). Alig ittam 1-2 pohár kávét vagy vizet egész nap, a bőröm az ajkam száraz, mar a szomjúság és sokat szédülök. Fáradt vagyok és mentálisan teljesen kimerült.

Régóta nem voltam ilyen állapotban. És most félek. Szorongok. Pánikolok. Kívül síri csend, belül minden idegszálam retteg. Elvesztettem az erőm, amit felépítettem magamban és ez ijesztő.

[egyszerfentegyszerlent]

“Megbántam azt, amit tettem, de ez még nem hoz vissza hozzám…”

[avgdvl]

Viszlát, és jó szórakozást!

... mondtam a fogorvosi váróból kilépve az ott ülő rémült arcú embereknek, de azonnal megbántam.

[csaklegyazenyem]

Még egyszer megteszem, amit ezerszer megbántam…