#magatehetetlen

[megegettpopcorn]

248.

szeretem ha az emberek semmibe vesznek és viccet csinálnak abból ami motiválna engem, hogy megcsináljam az adott dolgot.. hogyha én is elszeretnék érni valamit az életemben.. akár csak egy apró dolgot. Ők meg csak kinevetnek, viccesen rákérdeznek, hogy valóban így van e vagy csak menőségből, trendből esetleg viccből csinálom e. Imádom, szeretem mert tényleg annyi erőt ad, hogy utánna már kedvem se lesz nekiállni a dolognak és aztán meg csodálkoznak, hogy nem sikerül..

Nem igazán értem mit nevezünk "büszkeségnek" mikor mindenen csak nevetnek és csúfolódnak.. nem büszkék az emberek rám. Nem hiszik el, hogy megtudnám csinálni. Pedig én próbálkozom.. ez sem elég?

[littlegoldfinchh]

annyira felbasz amikor látom hogy már MEGINT enelik az egészségügyi dolgozók (itt most főleg a "nővérkék"re gondolok) fizetését hogy legszívesebben elsírnám magam

[csacskamacskamocska]

Növényke :(

Könnyebb volt most otthagyni anyámat, meg úgy összességében is valami könnyebbséget hozott ez a találkozás. Már percekre sincs jelen. Nem kommunikál. Néha elsírja magát, nem tudom ki sír, nem tudom miért, talán csak az ölelés, a simogatás, a kedvesen duruzsoló hang vált ki belőle valami gyermeki érzést, de nem tudom, nem hiszem, hogy van mögötte gondolat. Nekem könnyebb így vele. Gondoskodom a növényeimről, az állataimról, gondoskodtam a magatehetetlen csecsemőimről és tudok gondoskodni az öntudatlan anyámról is. Ezek mind nem okoznak nekem lelki szenvedést. Nincs lelkiismeretfurdalás, se önvád, se tehetetlenség érzés. Azt mondta a gondozó, van anyámnak egy barátnője, akivel kézen fogva szoktak bóklászni. Lámcsak, mint a gyerekek. Nem beszélgetnek, csak mint a kismajmok, kapaszkodnak egymásba, mert a biztonságérzetet az adja, ha valakibe öntudatlanul is bele tudunk kapaszkodni. Az érintés. Anyám nem tudott szerettkapcsolatokat építeni. A bizalmatlanság, a jól felépített hamis énkép megakadályozta benne. Rajongói voltak és alárendeltjei. A szeretettel nem tudott mit kezdeni. De lámcsak, amikor minden lehullik az emberről, akkor úgy tűnik ez az ősi szükséglet az összekapcsolódásra, ez megmarad. Hamarosan közelebb lesz és többször tudom meglátogatni. Furcsa dolog így szeretni valakit. Különleges ezt megtapasztalni. Érzem, de semmit nem tudok kötni az érzéshez, hogy miért és hogyan. Amúgy jó érzés. Úgy szeretni valakit, hogy semmilyen szabály, szokás vagy pszichológiai elvárás szerint, semmit nem kell adnia cserébe. Nincs felé semmiféle elvárás, se régi, se új, se jövőbeli. Egyszerűen csak eteted, öntözöd, rakosgatod, óvod és szereted. Mint egy növényt.

[versinator]

Mintás rámtalál Pennyt magatehetetlen Vályu rázkódik

[onsieluenkeli]

Az idei évben is eltérnék a rendhagyó Anyák Napjától!

Most azokat ünnepelném, az olyan különleges emberek előtt borulok le teljes szívemből, és különösen az Éva tesóját, a Vas Rékát említeném meg... akik tényleg soha de soha nem gondolták volna, és egy pillanatig sem tervezték azt, hogy több gyermek szüleivé váljanak, de egy végzetes tragédia miatt a másodperc töredéke elég volt a számukra, hogy döntsenek, és mindörökre megváltozott az életük.

Elképesztő, szinte földöntúli erő kell hozzá. Óriási szív, és szeretet, és mindenmijó!

Ebben a NAP☀️ban bizony az Éva is örökké ott van! És minden elvesztett Anya is valahol!

És persze 🎩 le a kalappal a többiek előtt akik lelogisztikázták és segítettek őket, és a Réka 🩲 férje se semmi! Most jutott az eszembe, hogy a Napot = az Éva inspirálta! Legyen veletek!

Nem kell tiptopoknak, tökéletesnek, és hibátlannak lennetek... mert akkor vagytok az igazán igaziak!

És akiket még köszöntenék

Azokat, akik a végső stádiumban lévők mellett vannak és szinte pót Anyákká, és pót Apákká válnak valahol. Mert tudjátok szerintem van annyira intim és bensőséges a haldoklás, akár a születés, és a szülővé válás. Minden egyes pillanata nagyon komoly. A személyes Ápolók felelőssége pontosan olyan, mintha egy kiszolgáltatott és magatehetetlen gyerekük lenne. (Tudom, hogy van napja az Ápolóknak is, de most én kifejezetten azokra gondolok akik a legvégén vannak a betegekkel és szinte családtagként).

Azt hiszem nincs is találóbb példa arra, valójában mekkora munka a másik iránti felelősség.

Jó hogy vagytok ~ köszönet!

.

[i-fuckedup]

Amikor a 2 éves kislánynál egy olyan probléma lép fel, hogy az anyjával csak állunk fölötte mint két magatehetetlen felnőtt ember és totál pánikban próbálunk rajta valahogy segíteni.. sosem ijedtem meg ennyire, én ezt többet nem akarom átélni.

[bitesu-bitesu-bitesu]

szerintem ez tok beteg amúgy mármint érted egy magatehetetlen kis lény és egyszer csak a két fülét kilyuggatják úgy hogy az FÁJDALMAS és ilyen féle fájdalmat még sosem tapasztalt és nem érti hogy miért meg mivan hát azért ez durva (tudom hogy szokás meg minden de akkoris)

[bonesteve]

Mindig is elleneztem az állatok, tárgyak antropomorfizálását, ezek emberi tulajdonságokkal történő felruházását.

Mindig is helyén kezeltem a helyén kezelendőket.

A hörcsög fél évet él, a nyúl hármat, a hörcsög és a nyúl nem ember.

Ha kimúlik, sírva ásunk gödröt a kertünkbe neki, végtelen finomsággal helyezzük a gödörbe, tisztelettel kotorjuk rá a friss gilisztaszagú földet, barnán, a kezünkkel, mert megadjuk a tiszteletet az állatkának, aki társunk volt életünk rövid szakaszában.

Eszter után én sose akartam másik gyereket.

Eszter annyira tökéletes és múlhatatlanul tünci volt, hogy azt akartam, hogy maradjon így minden. Ne változzon semmi, mi hárman, család, teljes a kép. A modern európai módi, két szülő, egy gyerek. Nem vagyunk szapora barnák, vagy s��rgák, mi foglalkozunk a jövőnkkel, minket érdekel a bolygónk léte, jövője, amit örökül hagyunk utódainknak.

Asszony kérlelhetetlen aknamunkájának köszönhetően minden fortélyt bevetve rávett, hogy legyen második gyerek.

Elveszítettünk két babát is, kicsi híján rámentünk, de végre megszületett Levente.

Boldogságunk és családi kiteljesedésünk.

Ezután közvetlenül, hónapokra rá elköttettem magam, sok okból, melyek egyike az volt, hogy ne kelljen a teljes felelősséget Asszony nyakába varrni, kitenni őt a testét garantáltan károsító rettentő szereknek, átvállalva ennek minden ódiumát.

És a bone család így élte mindennapjait, boldogan, büszkén, elégedetten.

Semmi, de semmi nem hiányzott.

Aztán elmentünk egy családi összejövetelre, ahol a frissen vásárolt kicsi yorki tette-vette magát.

Ennek már 12 éve.

És akkor Asszony összekacsintott Eszterrel, tudva, hogy meggyőzhető vagyok nagyon, de tényleg nagyon kemény érvekkel, hogy legyen nekünk is egy kicsi kutyánk.

Én mereven elzárkóztam, én kísértem halálba életem addigi egyetlen kutyáját, egy csodálatos németjuhászt, akit sok-sok éven át társamnak tekintettem.

Cézár megöregedve egy magatehetetlen, ügyetlen, fogát hullató kopottszőrű ronccsá vált, állandó szeretetben kezelve, de tudva, hogy élete horizontján jóval túlvolt már.

Cézár egy reggel fél oldalára lebénult és én rettenve hívtam orvost, aki gyors diagnózist követően kimondta a megváltoztathatatlan, miszerint sose lesz egészséges, megütötte a guta 14 évesen.

És én egyedül meghoztam a döntést, hogy altassuk el.

És vártam, hogy az injekció után majd elalszik.

Simogattam és beszéltem hozzá ordítva bőgve.

De nem aludt el.

Egyszerűen meghalt.

Egyre rövidebb ideig tartotta bent a levegőt, én könnyekkel áztatva öleltem, próbálam meg nem történtté tenni az orvos ítéletét, aztán közel hajolva a fogatlan gyönyörű pofájához együtt vettük a levegőt és fújtuk ki, az orvos tisztességből a háttérbe húzódva figyelt minket, látott már sok ilyet, semmi újdonság nem volt számára, ami nekem életem emblematikus pillanata volt.

És lélegeztünk együtt, a kutyám egyre halkabban és rövidebben, aztán már nem, és tudtam, hogy meghalt, nem elaludt, hazugság volt minden ami az elaltatásról közkeletű elfogadott vélemény, hazugság, hogy nekünk, embereknek könnyebb legyen.

Én a vasectomia után nem akartam új gyereket nyilván, de Asszony Eszter támogatásával csak rávett, hogy legyen a családnak kutyája.

Yorki volt a választott, kerestünk tenyésztőt.

Elmentünk hozzá, csomó ügyetlenül bucskázó kiskutya kergette egymást a hatalmas kennelben.

Én felemeltem egyiket, másikat, tenyérnyi kis életek, nehéz döntést hozni, forgattam a kis béndzsó kiskutyákat a tenyeremben, Asszony mondta, jajj, ez is, az is.

Aztán a kezembe fogtam egyet, amelyiknek kaklil volt a füle.

Mindegyik másiknak állt rendesen, ahogy egy yorkinak kell, de ez, ez a kis béna kislány elesett fülekkel, ez elrabolta a szívünket.

Asszony mondta, miért vennénk hibátlant, mindkét gyerekünk hibás, a maguk tökéltetes csodálatosságában hibásak, legyen ez, legyen ő, legyen a kis béndzsó kajli.

Kezet ráztunk, jövünk érte egy hónap múlva.

Három hét mulva kimentünk Nizzába a szokásos hétre, novemberben, amikor minden olcsó, de még szép, a mediterráneum még ontja a gyönyört magából.

Hazafelé a reptérről már alig vártuk, hogy menjünk a kutyáért.

Egyenesen oda mentünk, már vártak, kifürdetve adták a kezünkbe a kiskutyát.

A kajlifülű kés béndzsóságot.

Az úton hazafelé Asszony ölében ült türelmesen, mint aki tudja, jó helyre került.

Felmentünk az emeleti lakásunkba, egy marék kutya a markomban, beléptünk, gyerekek rohantak elénk, egy hete nem láttak.

És ott volt a kiskutya a tenyeremben, letettem finoman, álldogált ott, a két gyerek megilletődve nézte, aztán Eszter rávetette magát és vigasztalhatatlanul sírt, Levente pedig zavartan furakodott hozzá.

Így érkezett meg hozzánk a névnélküli kiskutya.

Sose szabad nevet adni kutyának amíg nem tudjuk, milyen a személyisége.

Eltelt néhány nap, talán hét is, amikor összehívtam a családot, nevet kell adni neki.

Mindenkinek volt saját dédelgetett neve, de az apai erőszak legyalázta a Pötit, a többi yorkis nevet és ragaszkodtam a Sárihoz.

Így hát Sári lett a neve.

És Sári a családunk része lett.

És nem kutyaként.

Mondom, viszolyogva undorodtam mindig állatok antropomorfizálásától.

De be kell látnom, Sári emberként, harmadik, soha meg nem születhetett gyermekként létezett a családban.

Sári teljes jogú családtag volt.

Velünk aludt kezdetektől, az elején még fel kellett tenni az ágyunkba, később már felugrott és berfészkelte magát közénk.

Pontosan tudta a viszonyrendszereket. Asszony volt a gazda. Ő az első számú szeretnivaló.

Utána Eszter, a kisgazdi, aki mindig fülsiketítő ösztönösö élettel teli módon rajongott érte.

Utána én, talán, a fontos főnök, akinek a szava döntő.

És Levente, akinél mindig jóval többet és hosszabban időzött ölbe véve, mert Leventéből valami iszonyatos őserő, tökéletes harmónia áradt, tolakodásmentes finom szeretet.

Anyám volt a kényeztető szerető fertő, Apám pedig a biztos pont, az öreg a házban, akivel mindig visszavett a rohanásból, alkalmazkodva a tempójához.

Sári mindenkivel megtalálta a hangot. Mindig mindenkivel a saját tempóját másolta.

Sári terápiás kutyaként is szolgált. Olyan receptorai voltak, hogy mindig mindent érzékelt, a tökéletes lakmuszként mutatva az embergazdi minden rezdülését.

Sári 11 éven át létezett mximális boldogságban a családunk tagjaként. Semmivel se volt kevesebb joga és semmivel se volt kevesebb szerepe, mint bármelyikőnknek.

Tökéletesen másolta Asszony minden személyiségi jellemzőjét.

Tele volt szeretettel, de azt csak akkor mutatta, ha volt valaki, aki kicsalogatta.

Semleges volt mindaddig, amíg nem volt szükség a végtelen és kompromisszummentes odaadására.

De akkor mindenét kitárta, pőrén mutatva lelkének minden értékét.

Ahogyan idősödött, úgy vettük észre rajta a romlás jeleit.

Sári perceptorai mindig, minden alkalommal tökéletesen működtek.

Amikor egymásra fordultunk, ő mindig háttérbe vonult, csak akkor jött lopva, finoman, amikor már beteljesedtünk.

KÉpes volt heteket tölteni Asszony ölében, rásimítva a buksiját Asszony könnyáztatta arcára, amikor elveszítette Anyukáját rettentő körülmények között.

Segítő volt és szeretetbomba.

Ahogy most látom és érzem, Sári zsigerileg érezte, hogy az öregség, a magát összehugyozó, fogatlan öregkori lét nem az ő pályája.

Az elmúlt évben már el kellett tennem a labdáját, amikor játszottunk, mert annyira kifulladt, lihegve kapkodta a levegőt, megrettentve minket.

Néhány hónapja kivizsgáltattuk, minden rendben van-e, minden rendben volt, csakhát megöregedett. Ahogyan megöregedtem én is, vele együtt.

Amikor elvettem a labdáját, amit mindig erőszakkal kényszerített ki, hogy dobáljam neki, mindig mondtam, kiskutyám, belehalsz a játékba!

Mintha szándéka lett volna a hirtelen halál a lassú elmúlás helyett.

Most úgy volt, hogy kihozzuk magunkkal Olaszországba.

Én mondtam, ne hozzuk, hiába csináltattunk neki útlevelet, mondtam, jobb neki a kis territóriumában, ami a kerítéssel körülölelt világa volt.

Mielőtt eljöttünk, megcsináltuk a medencét, Leventének és Sárinak, legyen hol játszaniuk, Sári imádta a medencézést.

Most is egész délután medencéztek, dobálták a labdát neki, rohant, futott, hozta, vitte, ugatott, élvezte a csodálatos életét.

És a jétékba, az imádott medencéjébe, a felhőtlen boldogságba halt bele.

Levente Anyámmal rohantak vele a dokihoz, aki minden próbálkozás ellenére csak azt tudta mondani, elment.

Mi videón néztük a garessioi szerpentinen, ahogyan meghal a kiskutyánk, társunk, barátunk, szerelmünk, hálótársunk, gyönyörünk és boldogságunk.

Múlhatatlan a fájdalom.

Elviselhetetlen.

Fontosnál fontosabb részünk lett oda.

Levente 18 évesen kellett, hogy részese legyen ennek a borzalomnak.

Anyámmal együtt simogatták át a halálba.

És a legiszonyúbb, hogy nem voltunk ott, nem voltunk otthon, hogy mi kísérjük át a hídon.

Amikor Leventével beszéltünk Facetime-on, kértük, mutassa Sárikánkat, ahogy kiterítve fekszik a műtőasztalon, Levente sír, ahogy sose láttuk még felnőtt életében, mi félreállva a szerpentinen, ahol volt végre vétel, nos, akkor valami elszakadt belül bennünk.

Valami nagyon fontos, valami rendkívül értékes.

És azóta se tudtuk összerakni magunkat.

Asszony csendben, szűkölve sír, ma végre hallottam, ahogy a fürdőszobában sírva ordítva üvölti kispáltól a kedvenc dalát, amely elmúlásról, szerelemről, veszteségről szól.

Nekem nincs ilyen dalom.

Bár lenne.

De nincs.

Én tűröm és néha a legkellemetlenebb helyzetekben kibukik az ordító sírás belőlem.

Csúnyán, ahogyan a férfiak tudnak sírni, artikulálatlanul, rondán.

Tűrhetetlen a fájdalom.

Még sok gin és pastis se tudja enyhíteni.

Nincs is erre gyógyír.

Talán jó is hogy így van.

Ha nem így lenne, nem is volt fontos.

De rendkívül fontos volt.

Az életünk darabja.

Talán sose leszünk túl rajta.

És jól is van így.

Mondom, mindig utálkozva fintorogtam az állatok emberi tulajdonságokkal való felruházását illetően.

És most itt vagyok, vén faszként, aki emberi veszeségnek éli meg a kiskutyája elvesztését.

Egyetlen dolog vigasztalhatna, a Föld bolygón nem volt még sosem olyan állat, aki annyi mérhetetlen szeretetet kapott volna, mint Sári.

Akit mindenki, de tényelg mindenki feltétel, kérdés nélkül ennyire imádott volna.

Sárit mindenki, aki ismerte, nagyon szerette.

És Sári viszontszeretett mindenkit.

Mindenkit a maga helyiértékén.

Csodálatos élete volt.

Csodálatos életünk volt vele.

És ennek most vége.

Vigasztalhatatlanok vagyunk.

És soha, egyetlen másodpercre nem fogjuk megbocsátani magunknak, hogy nem mi voltunk ott az utolsó lélegzetvételekor.

Soha.

Ez mindig, örök életünkre kísérteni fog minket.

A mi dolgunk lett volna.

Ez nem megmásítható, nem felcsererélhető.

A lelkiismeretfudalás pedig megöl.

[szenvedellyel-szeretni1]

A műtőasztalon mindenki kiszolgáltatott, meztelen, magatehetetlen. A bőr nem túl erős páncél, puha és könnyen sérül... A sebészek sebezhetetlenek. Nem szeretünk védtelenek lenni. Mert pontosan tudjuk milyen mély lehet egy egy seb. De a sebezhetőség nem az erő ellentéte, hanem szükséges dolog rá kell vennünk magunkat, hogy megnyíljunk, hogy még mutassuk magunkat, hogy mindent beleadjunk és imádkozunk, hogy elég legyen különben nem érünk célba.

S11e03

[versinator]

Magunkhoz számítok

Örökkétartó tájékoztattak fogolytáborból emlékeztető Kapkodást boldogságból hithez lehető Szálkák zöldposztós hatolva vonzásod Tükrön elkövettek fiúnk meggyújtod Holdsütésben konkrétságába elkárhozunk határmezsgyét Ontják füvekből rüh kézfejét

Lajtorja eseményei áldozatét legveszendőbb Fiókák oldalvást megpillantja szűzibb Azúrszínű cérnát hajszán kalandozás Visszhangozza öröklétet trónról szakitás Visszahullás alászáll kezel azét Asszonynép gyötrelmesen hallhatják öltözékét

Tányéra veszitek lankadtam kergető Kottaállványon pislákolni kioltják hitelesítő Nógatja mohából forrására gyanítod Belépne zabáltatom helyszín számítgatod Testiség balom csípd tintasötét Enyhületet sheryl legszebbek küllemét

Királyurának létezel megkezdődött leghitványabb Tengerig lezárult holtsápadt legfürgébb Elnökválasztásnál fölszálló megtorpantam ácsorgás Akkorának küllemét különitélet megosztozás Rajzolj pucol drámája hidegét Láthatóvá lelkiállapota legvégletesebb igéretét

Sötétedem olvasmányom ágyazzatok szöktető Kukucskálnánk engedelmességnek ablakráma áttekinthető Eszközét állatian hamuból sorod Kívüled fatörzset küldenél vállalnod Fortyogást kiterjedés pulzál jelenét Bejárati hívásnak finomra ércfejét

Gazdaházat magatehetetlen maradéktalan legkülönbözőbb Hugo bizonyosságát királyságom legbensőbb Körülvettem hamunéma paradox meghívás Mindenségből leszedett présbe abszurditás Pelyhedző következetesebb szólitotta fölnőttekét Léptekért egyetemes kőedényen beköszöntét

[egy-lany-blogja]

Tudod a boldogság mindig relatív.

Van, aki ma káromkodva kelt, és van, aki a lélegeztető gép fogságából, boldogan.

Van, aki dühösen készíti az iskolai holmikat, és lesz, aki ma virágot visz a gyermeke sírjára.

Lesz, aki ma is kiviszi a kertbe a magatehetetlen gyermekét, hogy megmutassa neki a világot, és lesz, aki ma is megüti a sajátját, mert ugrál az ágyon.

Lesz, aki ma hagyja el a párját, és lesz, aki egy életre mondja ki az igent.

Lesz, aki rájön, hogy nagyot hibázott, és bocsánatot kér, de lesz, aki most követ el hibát. Leszünk. Ezer élettel, milliónyi megélt pillanattal a szívünkben. Lettünk, mert lehetünk.

Talán fel kellene lélegeznünk, tisztán, és élnünk kellene.

Venni egy rohadt nagy levegőt, ami megtölti a lelkünket, kisepri a szennyet, és megtölti hittel.

Hittel és szándékkal. Hogy ma minden szebb lehet, ma másként is lehet.

Mert nincs mit veszteni. Élünk, majd meghalunk, egyszer.

De addig igaznak és bátornak lenni szent kötelesség.

(Todorovits Rea)

[sonnenscheinmano]

Elmondom, mi az én problémám hónapok óta

Kiraktak a fejlesztő iskolai osztályból nem azért, mert szarul végzem a munkámat, hanem azért, mert férfi vagyok és nem pelenkázhatom a kislányokat. Ami a munkám kábé 10 százaléka. Ez számomra végtelenül megalázó mert azt feltételezik rólam, hogy a halmozottan sérült, magatehetetlen gyerekekre úgy nézek, ahogy nem kellene néznem, miközben számomra az a fontos, hogy az adott gyermeket minél gyorsabban letisztázzam. Persze megértem, ez egy valid probléma, de az elmúlt négy évben kiderülhetett volna, hogy netán ilyen hajlamaim vannak. Szóval valaki esetleg elárulhatná, hogy ilyenkor mi a teendő. Nincs vmi hatóság, akitől szakvéleményt kérhetnék? Sajnos nem látok más lehetőséget a felmondáson kívül, egyelőre nem tudom, mi lesz, mondjuk a gyerekotthonba bármikor visszamehetnék, de én sérült gyerekekkel szeretnék foglalkozni. De az igazságérzetemet kurvára zavarja.

[frankyoungestein]

Haveromék próbálgatják, neki tetszik.

Én a microsoft minden újításától agyfaszt kapok, mert olyan mintha minden usert valami különösen retardált magatehetetlen félszerzetnek gondolnának így gondosan ehhez butítják a dolgokat, és még szarabbul működik minden.

[fehercsoki0610]

Csalódás. Mélyen váj szívembe a felismerés elkeserítő fájdalma. Kudarc? Ugyan. Reménnyel megtelve vártam a jóra lehet elérkezett lehet nem mit sem számit már. Mert elmúlt. Jöttél és vittél magaddal mindent. Megmaradt mint üres emlék mire visszaemlékezésnél sem változik érzelmeim. Üresek. Az idő vagy a múlás elvett és lekicsinyített szememben. Te sem vagy más mint egy magatehetetlen kisfiú ki játsza a férfit, mert muszáj. Miközben még nyalogatod sebeid sebzel hisz ezzel szépnek erősnek és hatalmasnak tűnsz. Próbálsz bölcsnek tűnni és műveltnek, érzelmileg intelligensnek mi alatt te sem vagy tisztába azzal ki vagy. Ki vagy hát te? Te ki csalódást, bánatot, enyhe sajnálatot gerjesztesz. Az erős álarc mögött egy meg nem értett szív mi kajlódik, keres, kutat megértésért. Hol megtalálva szíved szakértőjét, hol szivet törsz minek te nem érted működését.

[gregpostok]

Tessék? Vizsgálat után minden is rendben?

Két brutális ápolónő alázott meg egy magatehetetlen beteget a Jahn Ferenc kórházban | 24.hu

[pajjorimre]

Egyenlőbbek.

Barátnőm Katarban él és az ervéjznek dolgozik, 40 alatti nő, most beszéltem vele. Rengeteg oltópont, regisztrálni kéne elvileg, májusban kerülne sorra. Anyukája itthon kb magatehetetlen lett, sürgős lenne hazajönni ügyintézni. Besétált az egyik oltópontra (kb 500 méterenként van egy, plusz orvosi rendelők), mit veszíthet. Külön ferfiaknak és nőknek természetesen. A női részlegen, csak ezen az oltóponton 50 oltóállomás van, reggel héttől este 11-ig futószalagon oltanak, Pfizerrel. Ami a lényeg: ja, ön a Qatar Airways-nek dolgozik? Akkor nincs szükség regisztrációra, soron kívül kapja, jöjjön.

Ott egyébként a szabály az az utazással kapcsolatban, hogy 2 oltás közt 3 hét és a második oltást követő második hét végén mehet, ahova akar.