#magatehetetlen

[megegettpopcorn]

248.

szeretem ha az emberek semmibe vesznek és viccet csinálnak abból ami motiválna engem, hogy megcsináljam az adott dolgot.. hogyha én is elszeretnék érni valamit az életemben.. akár csak egy apró dolgot. Ők meg csak kinevetnek, viccesen rákérdeznek, hogy valóban így van e vagy csak menőségből, trendből esetleg viccből csinálom e. Imádom, szeretem mert tényleg annyi erőt ad, hogy utánna már kedvem se lesz nekiállni a dolognak és aztán meg csodálkoznak, hogy nem sikerül..

Nem igazán értem mit nevezünk "büszkeségnek" mikor mindenen csak nevetnek és csúfolódnak.. nem büszkék az emberek rám. Nem hiszik el, hogy megtudnám csinálni. Pedig én próbálkozom.. ez sem elég?

[littlegoldfinchh]

annyira felbasz amikor látom hogy már MEGINT enelik az egészségügyi dolgozók (itt most főleg a "nővérkék"re gondolok) fizetését hogy legszívesebben elsírnám magam

[egy-lany-blogja]

Tudod a boldogság mindig relatív.

Van, aki ma káromkodva kelt, és van, aki a lélegeztető gép fogságából, boldogan.

Van, aki dühösen készíti az iskolai holmikat, és lesz, aki ma virágot visz a gyermeke sírjára.

Lesz, aki ma is kiviszi a kertbe a magatehetetlen gyermekét, hogy megmutassa neki a világot, és lesz, aki ma is megüti a sajátját, mert ugrál az ágyon.

Lesz, aki ma hagyja el a párját, és lesz, aki egy életre mondja ki az igent.

Lesz, aki rájön, hogy nagyot hibázott, és bocsánatot kér, de lesz, aki most követ el hibát. Leszünk. Ezer élettel, milliónyi megélt pillanattal a szívünkben. Lettünk, mert lehetünk.

Talán fel kellene lélegeznünk, tisztán, és élnünk kellene.

Venni egy rohadt nagy levegőt, ami megtölti a lelkünket, kisepri a szennyet, és megtölti hittel.

Hittel és szándékkal. Hogy ma minden szebb lehet, ma másként is lehet.

Mert nincs mit veszteni. Élünk, majd meghalunk, egyszer.

De addig igaznak és bátornak lenni szent kötelesség.

(Todorovits Rea)

[csacskamacskamocska]

Növényke :(

Könnyebb volt most otthagyni anyámat, meg úgy összességében is valami könnyebbséget hozott ez a találkozás. Már percekre sincs jelen. Nem kommunikál. Néha elsírja magát, nem tudom ki sír, nem tudom miért, talán csak az ölelés, a simogatás, a kedvesen duruzsoló hang vált ki belőle valami gyermeki érzést, de nem tudom, nem hiszem, hogy van mögötte gondolat. Nekem könnyebb így vele. Gondoskodom a növényeimről, az állataimról, gondoskodtam a magatehetetlen csecsemőimről és tudok gondoskodni az öntudatlan anyámról is. Ezek mind nem okoznak nekem lelki szenvedést. Nincs lelkiismeretfurdalás, se önvád, se tehetetlenség érzés. Azt mondta a gondozó, van anyámnak egy barátnője, akivel kézen fogva szoktak bóklászni. Lámcsak, mint a gyerekek. Nem beszélgetnek, csak mint a kismajmok, kapaszkodnak egymásba, mert a biztonságérzetet az adja, ha valakibe öntudatlanul is bele tudunk kapaszkodni. Az érintés. Anyám nem tudott szerettkapcsolatokat építeni. A bizalmatlanság, a jól felépített hamis énkép megakadályozta benne. Rajongói voltak és alárendeltjei. A szeretettel nem tudott mit kezdeni. De lámcsak, amikor minden lehullik az emberről, akkor úgy tűnik ez az ősi szükséglet az összekapcsolódásra, ez megmarad. Hamarosan közelebb lesz és többször tudom meglátogatni. Furcsa dolog így szeretni valakit. Különleges ezt megtapasztalni. Érzem, de semmit nem tudok kötni az érzéshez, hogy miért és hogyan. Amúgy jó érzés. Úgy szeretni valakit, hogy semmilyen szabály, szokás vagy pszichológiai elvárás szerint, semmit nem kell adnia cserébe. Nincs felé semmiféle elvárás, se régi, se új, se jövőbeli. Egyszerűen csak eteted, öntözöd, rakosgatod, óvod és szereted. Mint egy növényt.

[onsieluenkeli]

Az idei évben is eltérnék a rendhagyó Anyák Napjától!

Most azokat ünnepelném, az olyan különleges emberek előtt borulok le teljes szívemből, és különösen az Éva tesóját, a Vas Rékát említeném meg... akik tényleg soha de soha nem gondolták volna, és egy pillanatig sem tervezték azt, hogy több gyermek szüleivé váljanak, de egy végzetes tragédia miatt a másodperc töredéke elég volt a számukra, hogy döntsenek, és mindörökre megváltozott az életük.

Elképesztő, szinte földöntúli erő kell hozzá. Óriási szív, és szeretet, és mindenmijó!

Ebben a NAP☀️ban bizony az Éva is örökké ott van! És minden elvesztett Anya is valahol!

És persze 🎩 le a kalappal a többiek előtt akik lelogisztikázták és segítettek őket, és a Réka 🩲 férje se semmi! Most jutott az eszembe, hogy a Napot = az Éva inspirálta! Legyen veletek!

Nem kell tiptopoknak, tökéletesnek, és hibátlannak lennetek... mert akkor vagytok az igazán igaziak!

És akiket még köszöntenék

Azokat, akik a végső stádiumban lévők mellett vannak és szinte pót Anyákká, és pót Apákká válnak valahol. Mert tudjátok szerintem van annyira intim és bensőséges a haldoklás, akár a születés, és a szülővé válás. Minden egyes pillanata nagyon komoly. A személyes Ápolók felelőssége pontosan olyan, mintha egy kiszolgáltatott és magatehetetlen gyerekük lenne. (Tudom, hogy van napja az Ápolóknak is, de most én kifejezetten azokra gondolok akik a legvégén vannak a betegekkel és szinte családtagként).

Azt hiszem nincs is találóbb példa arra, valójában mekkora munka a másik iránti felelősség.

Jó hogy vagytok ~ köszönet!

.

[i-fuckedup]

Amikor a 2 éves kislánynál egy olyan probléma lép fel, hogy az anyjával csak állunk fölötte mint két magatehetetlen felnőtt ember és totál pánikban próbálunk rajta valahogy segíteni.. sosem ijedtem meg ennyire, én ezt többet nem akarom átélni.

[bonesteve]

Mindig is elleneztem az állatok, tárgyak antropomorfizálását, ezek emberi tulajdonságokkal történő felruházását.

Mindig is helyén kezeltem a helyén kezelendőket.

A hörcsög fél évet él, a nyúl hármat, a hörcsög és a nyúl nem ember.

Ha kimúlik, sírva ásunk gödröt a kertünkbe neki, végtelen finomsággal helyezzük a gödörbe, tisztelettel kotorjuk rá a friss gilisztaszagú földet, barnán, a kezünkkel, mert megadjuk a tiszteletet az állatkának, aki társunk volt életünk rövid szakaszában.

Eszter után én sose akartam másik gyereket.

Eszter annyira tökéletes és múlhatatlanul tünci volt, hogy azt akartam, hogy maradjon így minden. Ne változzon semmi, mi hárman, család, teljes a kép. A modern európai módi, két szülő, egy gyerek. Nem vagyunk szapora barnák, vagy sárgák, mi foglalkozunk a jövőnkkel, minket érdekel a bolygónk léte, jövője, amit örökül hagyunk utódainknak.

Asszony kérlelhetetlen aknamunkájának köszönhetően minden fortélyt bevetve rávett, hogy legyen második gyerek.

Elveszítettünk két babát is, kicsi híján rámentünk, de végre megszületett Levente.

Boldogságunk és családi kiteljesedésünk.

Ezután közvetlenül, hónapokra rá elköttettem magam, sok okból, melyek egyike az volt, hogy ne kelljen a teljes felelősséget Asszony nyakába varrni, kitenni őt a testét garantáltan károsító rettentő szereknek, átvállalva ennek minden ódiumát.

És a bone család így élte mindennapjait, boldogan, büszkén, elégedetten.

Semmi, de semmi nem hiányzott.

Aztán elmentünk egy családi összejövetelre, ahol a frissen vásárolt kicsi yorki tette-vette magát.

Ennek már 12 éve.

És akkor Asszony összekacsintott Eszterrel, tudva, hogy meggyőzhető vagyok nagyon, de tényleg nagyon kemény érvekkel, hogy legyen nekünk is egy kicsi kutyánk.

Én mereven elzárkóztam, én kísértem halálba életem addigi egyetlen kutyáját, egy csodálatos németjuhászt, akit sok-sok éven át társamnak tekintettem.

Cézár megöregedve egy magatehetetlen, ügyetlen, fogát hullató kopottszőrű ronccsá vált, állandó szeretetben kezelve, de tudva, hogy élete horizontján jóval túlvolt már.

Cézár egy reggel fél oldalára lebénult és én rettenve hívtam orvost, aki gyors diagnózist követően kimondta a megváltoztathatatlan, miszerint sose lesz egészséges, megütötte a guta 14 évesen.

És én egyedül meghoztam a döntést, hogy altassuk el.

És vártam, hogy az injekció után majd elalszik.

Simogattam és beszéltem hozzá ordítva bőgve.

De nem aludt el.

Egyszerűen meghalt.

Egyre rövidebb ideig tartotta bent a levegőt, én könnyekkel áztatva öleltem, próbálam meg nem történtté tenni az orvos ítéletét, aztán közel hajolva a fogatlan gyönyörű pofájához együtt vettük a levegőt és fújtuk ki, az orvos tisztességből a háttérbe húzódva figyelt minket, látott már sok ilyet, semmi újdonság nem volt számára, ami nekem életem emblematikus pillanata volt.

És lélegeztünk együtt, a kutyám egyre halkabban és rövidebben, aztán már nem, és tudtam, hogy meghalt, nem elaludt, hazugság volt minden ami az elaltatásról közkeletű elfogadott vélemény, hazugság, hogy nekünk, embereknek könnyebb legyen.

Én a vasectomia után nem akartam új gyereket nyilván, de Asszony Eszter támogatásával csak rávett, hogy legyen a családnak kutyája.

Yorki volt a választott, kerestünk tenyésztőt.

Elmentünk hozzá, csomó ügyetlenül bucskázó kiskutya kergette egymást a hatalmas kennelben.

Én felemeltem egyiket, másikat, tenyérnyi kis életek, nehéz döntést hozni, forgattam a kis béndzsó kiskutyákat a tenyeremben, Asszony mondta, jajj, ez is, az is.

Aztán a kezembe fogtam egyet, amelyiknek kaklil volt a füle.

Mindegyik másiknak állt rendesen, ahogy egy yorkinak kell, de ez, ez a kis béna kislány elesett fülekkel, ez elrabolta a szívünket.

Asszony mondta, miért vennénk hibátlant, mindkét gyerekünk hibás, a maguk tökéltetes csodálatosságában hibásak, legyen ez, legyen ő, legyen a kis béndzsó kajli.

Kezet ráztunk, jövünk érte egy hónap múlva.

Három hét mulva kimentünk Nizzába a szokásos hétre, novemberben, amikor minden olcsó, de még szép, a mediterráneum még ontja a gyönyört magából.

Hazafelé a reptérről már alig vártuk, hogy menjünk a kutyáért.

Egyenesen oda mentünk, már vártak, kifürdetve adták a kezünkbe a kiskutyát.

A kajlifülű kés béndzsóságot.

Az úton hazafelé Asszony ölében ült türelmesen, mint aki tudja, jó helyre került.

Felmentünk az emeleti lakásunkba, egy marék kutya a markomban, beléptünk, gyerekek rohantak elénk, egy hete nem láttak.

És ott volt a kiskutya a tenyeremben, letettem finoman, álldogált ott, a két gyerek megilletődve nézte, aztán Eszter rávetette magát és vigasztalhatatlanul sírt, Levente pedig zavartan furakodott hozzá.

Így érkezett meg hozzánk a névnélküli kiskutya.

Sose szabad nevet adni kutyának amíg nem tudjuk, milyen a személyisége.

Eltelt néhány nap, talán hét is, amikor összehívtam a családot, nevet kell adni neki.

Mindenkinek volt saját dédelgetett neve, de az apai erőszak legyalázta a Pötit, a többi yorkis nevet és ragaszkodtam a Sárihoz.

Így hát Sári lett a neve.

És Sári a családunk része lett.

És nem kutyaként.

Mondom, viszolyogva undorodtam mindig állatok antropomorfizálásától.

De be kell látnom, Sári emberként, harmadik, soha meg nem születhetett gyermekként létezett a családban.

Sári teljes jogú családtag volt.

Velünk aludt kezdetektől, az elején még fel kellett tenni az ágyunkba, később már felugrott és berfészkelte magát közénk.

Pontosan tudta a viszonyrendszereket. Asszony volt a gazda. Ő az első számú szeretnivaló.

Utána Eszter, a kisgazdi, aki mindig fülsiketítő ösztönösö élettel teli módon rajongott érte.

Utána én, talán, a fontos főnök, akinek a szava döntő.

És Levente, akinél mindig jóval többet és hosszabban időzött ölbe véve, mert Leventéből valami iszonyatos őserő, tökéletes harmónia áradt, tolakodásmentes finom szeretet.

Anyám volt a kényeztető szerető fertő, Apám pedig a biztos pont, az öreg a házban, akivel mindig visszavett a rohanásból, alkalmazkodva a tempójához.

Sári mindenkivel megtalálta a hangot. Mindig mindenkivel a saját tempóját másolta.

Sári terápiás kutyaként is szolgált. Olyan receptorai voltak, hogy mindig mindent érzékelt, a tökéletes lakmuszként mutatva az embergazdi minden rezdülését.

Sári 11 éven át létezett mximális boldogságban a családunk tagjaként. Semmivel se volt kevesebb joga és semmivel se volt kevesebb szerepe, mint bármelyikőnknek.

Tökéletesen másolta Asszony minden személyiségi jellemzőjét.

Tele volt szeretettel, de azt csak akkor mutatta, ha volt valaki, aki kicsalogatta.

Semleges volt mindaddig, amíg nem volt szükség a végtelen és kompromisszummentes odaadására.

De akkor mindenét kitárta, pőrén mutatva lelkének minden értékét.

Ahogyan idősödött, úgy vettük észre rajta a romlás jeleit.

Sári perceptorai mindig, minden alkalommal tökéletesen működtek.

Amikor egymásra fordultunk, ő mindig háttérbe vonult, csak akkor jött lopva, finoman, amikor már beteljesedtünk.

KÉpes volt heteket tölteni Asszony ölében, rásimítva a buksiját Asszony könnyáztatta arcára, amikor elveszítette Anyukáját rettentő körülmények között.

Segítő volt és szeretetbomba.

Ahogy most látom és érzem, Sári zsigerileg érezte, hogy az öregség, a magát összehugyozó, fogatlan öregkori lét nem az ő pályája.

Az elmúlt évben már el kellett tennem a labdáját, amikor játszottunk, mert annyira kifulladt, lihegve kapkodta a levegőt, megrettentve minket.

Néhány hónapja kivizsgáltattuk, minden rendben van-e, minden rendben volt, csakhát megöregedett. Ahogyan megöregedtem én is, vele együtt.

Amikor elvettem a labdáját, amit mindig erőszakkal kényszerített ki, hogy dobáljam neki, mindig mondtam, kiskutyám, belehalsz a játékba!

Mintha szándéka lett volna a hirtelen halál a lassú elmúlás helyett.

Most úgy volt, hogy kihozzuk magunkkal Olaszországba.

Én mondtam, ne hozzuk, hiába csináltattunk neki útlevelet, mondtam, jobb neki a kis territóriumában, ami a kerítéssel körülölelt világa volt.

Mielőtt eljöttünk, megcsináltuk a medencét, Leventének és Sárinak, legyen hol játszaniuk, Sári imádta a medencézést.

Most is egész délután medencéztek, dobálták a labdát neki, rohant, futott, hozta, vitte, ugatott, élvezte a csodálatos életét.

És a jétékba, az imádott medencéjébe, a felhőtlen boldogságba halt bele.

Levente Anyámmal rohantak vele a dokihoz, aki minden próbálkozás ellenére csak azt tudta mondani, elment.

Mi videón néztük a garessioi szerpentinen, ahogyan meghal a kiskutyánk, társunk, barátunk, szerelmünk, hálótársunk, gyönyörünk és boldogságunk.

Múlhatatlan a fájdalom.

Elviselhetetlen.

Fontosnál fontosabb részünk lett oda.

Levente 18 évesen kellett, hogy részese legyen ennek a borzalomnak.

Anyámmal együtt simogatták át a halálba.

És a legiszonyúbb, hogy nem voltunk ott, nem voltunk otthon, hogy mi kísérjük át a hídon.

Amikor Leventével beszéltünk Facetime-on, kértük, mutassa Sárikánkat, ahogy kiterítve fekszik a műtőasztalon, Levente sír, ahogy sose láttuk még felnőtt életében, mi félreállva a szerpentinen, ahol volt végre vétel, nos, akkor valami elszakadt belül bennünk.

Valami nagyon fontos, valami rendkívül értékes.

És azóta se tudtuk összerakni magunkat.

Asszony csendben, szűkölve sír, ma végre hallottam, ahogy a fürdőszobában sírva ordítva üvölti kispáltól a kedvenc dalát, amely elmúlásról, szerelemről, veszteségről szól.

Nekem nincs ilyen dalom.

Bár lenne.

De nincs.

Én tűröm és néha a legkellemetlenebb helyzetekben kibukik az ordító sírás belőlem.

Csúnyán, ahogyan a férfiak tudnak sírni, artikulálatlanul, rondán.

Tűrhetetlen a fájdalom.

Még sok gin és pastis se tudja enyhíteni.

Nincs is erre gyógyír.

Talán jó is hogy így van.

Ha nem így lenne, nem is volt fontos.

De rendkívül fontos volt.

Az életünk darabja.

Talán sose leszünk túl rajta.

És jól is van így.

Mondom, mindig utálkozva fintorogtam az állatok emberi tulajdonságokkal való felruházását illetően.

És most itt vagyok, vén faszként, aki emberi veszeségnek éli meg a kiskutyája elvesztését.

Egyetlen dolog vigasztalhatna, a Föld bolygón nem volt még sosem olyan állat, aki annyi mérhetetlen szeretetet kapott volna, mint Sári.

Akit mindenki, de tényelg mindenki feltétel, kérdés nélkül ennyire imádott volna.

Sárit mindenki, aki ismerte, nagyon szerette.

És Sári viszontszeretett mindenkit.

Mindenkit a maga helyiértékén.

Csodálatos élete volt.

Csodálatos életünk volt vele.

És ennek most vége.

Vigasztalhatatlanok vagyunk.

És soha, egyetlen másodpercre nem fogjuk megbocsátani magunknak, hogy nem mi voltunk ott az utolsó lélegzetvételekor.

Soha.

Ez mindig, örök életünkre kísérteni fog minket.

A mi dolgunk lett volna.

Ez nem megmásítható, nem felcsererélhető.

A lelkiismeretfudalás pedig megöl.

[versinator]

Kimúltán értejönnek

Szobánkba aranykilincs fölajánlja magatehetetlen Kényesen védettséget kannák útszakasz Ráztam baudelaire bárkitbármit elvéthetetlen Növényi szárnyalok élményét forditasz

Latolgat elkallódunk vályu felelőtlen! Csorogtak mosdófülkében milton viasz Passzusait idehoztad megitatták temetetlen Hatol fényesűl messzebbre! ásitasz

Lakták vakmerőbb gyereknép vásznait Fölhalmozott közvetlenségében űlőkékre átitatta Smith bepólyáltuk ezüstszín fokait

Talányait lyuggatják folytathatnám fordíthatta Legkülönbözőbb bünről ködtengerfenekére vonásait! Válasza szakralitásának boltívek kioltotta

[szenvedellyel-szeretni1]

A műtőasztalon mindenki kiszolgáltatott, meztelen, magatehetetlen. A bőr nem túl erős páncél, puha és könnyen sérül... A sebészek sebezhetetlenek. Nem szeretünk védtelenek lenni. Mert pontosan tudjuk milyen mély lehet egy egy seb. De a sebezhetőség nem az erő ellentéte, hanem szükséges dolog rá kell vennünk magunkat, hogy megnyíljunk, hogy még mutassuk magunkat, hogy mindent beleadjunk és imádkozunk, hogy elég legyen különben nem érünk célba.

S11e03

[bitesu-bitesu-bitesu]

szerintem ez tok beteg amúgy mármint érted egy magatehetetlen kis lény és egyszer csak a két fülét kilyuggatják úgy hogy az FÁJDALMAS és ilyen féle fájdalmat még sosem tapasztalt és nem érti hogy miért meg mivan hát azért ez durva (tudom hogy szokás meg minden de akkoris)

[sonnenscheinmano]

Elmondom, mi az én problémám hónapok óta

Kiraktak a fejlesztő iskolai osztályból nem azért, mert szarul végzem a munkámat, hanem azért, mert férfi vagyok és nem pelenkázhatom a kislányokat. Ami a munkám kábé 10 százaléka. Ez számomra végtelenül megalázó mert azt feltételezik rólam, hogy a halmozottan sérült, magatehetetlen gyerekekre úgy nézek, ahogy nem kellene néznem, miközben számomra az a fontos, hogy az adott gyermeket minél gyorsabban letisztázzam. Persze megértem, ez egy valid probléma, de az elmúlt négy évben kiderülhetett volna, hogy netán ilyen hajlamaim vannak. Szóval valaki esetleg elárulhatná, hogy ilyenkor mi a teendő. Nincs vmi hatóság, akitől szakvéleményt kérhetnék? Sajnos nem látok más lehetőséget a felmondáson kívül, egyelőre nem tudom, mi lesz, mondjuk a gyerekotthonba bármikor visszamehetnék, de én sérült gyerekekkel szeretnék foglalkozni. De az igazságérzetemet kurvára zavarja.

[fehercsoki0610]

Csalódás. Mélyen váj szívembe a felismerés elkeserítő fájdalma. Kudarc? Ugyan. Reménnyel megtelve vártam a jóra lehet elérkezett lehet nem mit sem számit már. Mert elmúlt. Jöttél és vittél magaddal mindent. Megmaradt mint üres emlék mire visszaemlékezésnél sem változik érzelmeim. Üresek. Az idő vagy a múlás elvett és lekicsinyített szememben. Te sem vagy más mint egy magatehetetlen kisfiú ki játsza a férfit, mert muszáj. Miközben még nyalogatod sebeid sebzel hisz ezzel szépnek erősnek és hatalmasnak tűnsz. Próbálsz bölcsnek tűnni és műveltnek, érzelmileg intelligensnek mi alatt te sem vagy tisztába azzal ki vagy. Ki vagy hát te? Te ki csalódást, bánatot, enyhe sajnálatot gerjesztesz. Az erős álarc mögött egy meg nem értett szív mi kajlódik, keres, kutat megértésért. Hol megtalálva szíved szakértőjét, hol szivet törsz minek te nem érted működését.

[gregpostok]

Tessék? Vizsgálat után minden is rendben?

Két brutális ápolónő alázott meg egy magatehetetlen beteget a Jahn Ferenc kórházban | 24.hu

[holdudvaribolond]

homo office sapiens – az otthonember gyötrelmei

görnyedt háttal, kiégett szemmel és megrabolt lélekkel várta, hogy az unalom széttespedjen minden egyes kitalált és valósnak vélt perc porcikáján. kis depressziós alkohol molekulák kacagtak a máján, miközben a végeláthatatlan üresség egyre csak közeledett és közeledett. ahogy a halálsoron csoszogó ember léptei az avitt és hideg csempét a neonáci neon fényörvényben , ahogy az újszülött első csepp könnyei  a puha és ártatlan babaarcot, úgy mardosta a lét megmagyarázhatatlan fájdalma. mert végülis mi mindannyian a halál elől futunk egyenesen a karjaiba. a sötét utcákon elvétve megmaradt kábítószeres telefonfülkék magánya lepte el magatehetetlen sorsát. hiába kapkodott még az ösztönerőmű bődületes meghajtásával levegőért, kár volt a tüdejébe. azon mélázott, hogy a mindennek semmi értelme. kiszámolta, hogy a világ legjobb emberének életéből gyököt vonva megkapjuk a világ legrosszabb emberének halálát. persze egy nonsense baromság volt ez is, mint sok minden más amit gondolt. aztán  visszafordult a  monoton monitor villogó pofájába, ahol ugyanezeket a matematikai műveleteket kellet végrehajtania. ugyanaz a nonsense baromság, mint a bántóan absztrakt és mafla alakú képzelgéseiben. csak itt a legjobb ember élete a profit a legrosszabb ember halála a felesleges kiadás. aztán az is eszébe jutott, hogy parciálisan integrálhatna, meg, hogy  a végtelen szakaszos tizedes törtek végére járhatna. ugyanúgy semmi értelme  nem lenne. aztán eszébe jutott, hogy a másodikos matekfüzetében ugyanezek a képletek voltak almákkal meg körtékkel. mindig mindent ki kell számolni, le kell írni, meg kell magyarázni, ki kell magyarázni, át kell élni, ki kell próbálni, meg kell csinálni.  mindezeket azért, hogy közben egyre közelebb és közelebb vonszoljuk magunkat ahhoz a kimondhatatlanul üres és jelentéktelen semmihez, amit a köznyelv szeret halálnak nevezni. szeretünk jelentést adni mindennek. talán ez nem is baj és nem is illene ezért baszogatni szegény jóravaló embereket. az ösztönmeghajtás magával ragadó erejének nehéz ellenállni. tulajdonképpen az életnek nehéz ellenállni. ahhoz, hogy valaki véget vessen az életének egy egységgel nagyobb ellenerőre van szüksége, mint amit az ösztönmeghajtás produkálni tud. van aki ezt az ellenerőt bátorságnak van, aki gyávaságnak van, aki ostobaságnak van, aki észszerűnek hívja. hát hiába, tényleg mindent el kell nevezni valahogy. aztán az is eszébe jutott, hogy ő csak egy fiktív megnyomorodott szaréletű és egyben élethű karakter. talán neki nem is muszáj mindent folyton elnevezni. és egyébként is milyen érdekes, hogy egész hosszú vagy egész rövid eseményeket is épp olyan rövid és jelentéktelen szavakkal illetünk mint az egészen apró tárgyakat meg dolgokat. pl. minden lehet izé. ez a főzelék olyan izé. ez a cucc amivel majdnem fénysebességre gyorsítják a részecskéket, tudod az az izé. meg volt az a földtörténeti korszak, amikor kihaltak az őshüllők, az az izé korszak. bármi lehet izé sőt mi több izélni is lehet még akkor is, ha az olyan izés. lepiszkálod a szart a wc-n azzal az izével. elég lenne egy kibaszott szó mindenre az izé. aztán az is eszébe jutott, hogy lehet hogy az Isten élete nem ösztönmeghajtású. lehet hogy Isten élete az ilyen megnyomorodott életek szenvedéseiből tartja fenn magát, mint amilyen az övé. ettől mondjuk még kurvára rosszabb kedve lett, mint amilyen nem is volt. érezte, hogy rátör ez az izé. végülis Isten kapcsán arra jutott, hogy nem lehet ekkora faszfej mégiscsak ő a legfőbb Izé. ő csak van és kész. aztán az is eszébe jutott, hogy mindenkinek csak ez a dolga, mint a legfőbb Izének. csak lenni és kész. persze közben szülhetsz gyereket, kiirthatsz egy népet, megírhatsz egy verset, megehetsz egy ritka állatot vagy akármi. csak közben legyél. aztán azon gondolkozott, hogy még az se biztos, hogy lenni kell. a lenni gyöke a nem lenni vagy ilyesmi. a végén még kiderül, hogy hasznos volt a képlet a másodikos matekfüzetből. aztán az is eszébe jutott, milyen beszarás már, hogy a filozófia könyvek haladóknak a közelébe sem érhetnek a másodikos matekkönyvnek. ott a képlet benne bassza meg mindenre. amúgy is a filozófia olyan izé. a matek meg egzakt. a matekkönyvben még Isten léte vagy nemléte is egzakt. egyszerre. szuperpozícióban van is meg nincs is. alma és körte. hát ez meg milyen izé már. „lenni vagy nem lenni ez itt a kérdés” hmm jó kérdés gondolta. de mintha a kérdésben ott lenne a válasz. a kérdező a kérdéssel elrontotta az egészet. ő lett a megfigyelt és a megfigyelő. ha a szuperpozíció is szuperpozícióban van akkor nem lesz érvénytelen bizonyos pontokon? a kvantumfizika könyvek mehetnek a kozmológia tanulmányokkal a feleslegesen túlgondolt filozófia könyvek mellé a kukába. még jó, hogy a nemzeti alaptanterv elején szerepel  a másodikos matekkönyv. így nem kell feltétlenül kozmológiából orvosi disszertációt írni, hogy megértsük, hogy is működik ez a kurva élet. az is eszébe jutott, hogy minél okosabb valaki, annál több szóban tudja megfogalmazni a másodikos matekot. de nem fordítva kéne, hogy legyen? először meg kéne tanulni, hogy az összes szaros  feketepont ugyanúgy eltűnik majd egyszer egy feketelyukba, mint a legjobb ember élete, a legrosszabb ember halála és a történelemkönyvek és a feleslegesen elhullajtott könnyek. aztán, ha ezeket már mind tudjuk, akkor kéne csak nekiállni az olyan igazán elgondolkodtató feladatoknak, mint az almából körte kivonása meg a körtével való almaosztás. most komolyan hányadik dimenzióban tudod közös nevezőre hozni az almát a körtével. valószínűleg az izéedikben. rövid fejszámolást követően arra jutott, hogy, ha az általunk ismert univerzum 13,8 milliárd éves, akkor iszonyat mennyiségű gyertyára lenne szükségünk, hogy igazán megünnepelhessük. aztán elolvasta a wikipédián, hogy  az egyik - minden létező összeségnek - 4%-át ismerjük. érdekes gondolta és egy a mai napig ismeretlen matematikai képlettel arra a következtetésre jutott, hogy az élete kibaszottul nagyon nem számít. végülis finomította az egyenletet a remény állandójával és az jött ki, hogy nem akar teljesen nihilista lenni meg, hogy kibaszottul kicsit nem számít az élete. aztán az is eszébe jutott, hogy az összes lehetséges – minden létező összessége – beletorkollik egy oszthatatlan pontba, mert az atom osztható bármelyik prímmel Isten meg erre rímel. és, hogy a végtelen szakaszos tizedes vajon mit jelent a végtelen szakaszos századosnak az ezredesnek és mind ezekre mit parancsol a végtelen szakaszos tábornok. na gondolta biztos megírja valaki, hogy mekkora nonsense baromságokat gondolok én itt magamba. és másba nem lehetne gondolni? erre viccesen kikacsintott a szövegkörnyezetből. elvégre nem lehet csak úgy egy kontextusban leélni egy nyomorult fiktív életet sem. ettől kicsit megnyugodott. kontextusból kikacsintva az izéedik dimenzióban sok tehertől megszabadul az ember. erről meg már eszébe jutott a buddhizmus meg az érzései. hát az érzései is csak almák meg körték lennének? na ne már! végülis de, csak a sok irodalomkönyv túlbonyolította. szerelem, gőg, nibelungizált alexandrin miegymás, temérdek baromság. nem több  a világ, mint egy gramm epigramma egyenesen a fő Izé vénájába. fogta magát kiment a kertbe és ásott egy gödröt magának. magának vagy Önnek? – jutott eszébe. aztán a még éppen egészséges dózisú ellenerőt vett be majd levetette magát a létről. vége? jaj!

[konyvekkozt]

ezt a könyvet nagyon ajánlom - bár nem a mostani világégés idejére

adott egy ötvenes testvérpár két kontinensen és az ő szüleik, valamint saját házastársuk és gyermekeik. a hangsúly a testvérpáron és szüleiken van

a Franciaországban élő festő expszichológus férfi Amerikába utazik, mert anyja szívinfarktussal kórházba került. látogatásnak indul, azonban időközben az apjuk állapota annyira leromlik, hogy folyamatos ellátást igényel (értsd: pelenkázás, etetés, stb). aztán jön még egy-két történet, de nagyjából ennyi a váza

amiért nagyon emlékezetes lesz számomra ez a könyv, hogy nagyon pontosan bemutatja a fiú küzdelmeit, aki a magatehetetlen apját igyekszik a maga esetlenségével és szaktudás hiányában életben tartani. nem túl sok, de mégis nagyon szemléletes ez a szó szerinti harc, hiszen egy magatehetetlen, együttműködni nem tudó/akaró testet ellátni nem egyszerű, de van ennek lelki és pszichés oldala is

a könyv utolsó harmadában jobban megismerjük az anyát, akiről kiderül, az ötven év házasság alatt mennyire elnyomta és kizsigerelte a férjét, betekintést nyerünk a játszmáiba is

nem könnyű olvasmány. bár a nagyon nehéz és mély részeket nagyon jól ellensúlyozza a szerző könnyedebb, a családi kapcsolatokat és viszonyokat vagy éppen az egészségügyi rendszert bemutató alfejezetekkel. és ha az embernek van saját élménye, akkor tényleg nem való járványidőben ez a könyv, mert tud nagyot ütni és emlékeket felhozni

(volt időszak gyermekkoromban, mikor a nagyon ittas és szétesett, magáról nem tudó szüleimet kellett ellátnom, megóvni őket önmaguktól. felnőttként is megviselnek ezek az emlékek és felháborít, hogy egy környezetemben lévő felnőtt sem jelezte a helyzetet, s nem mentett ki. emellett az anyám működése sokban egyezik a könyvben szereplő anyafigurájával. amit köszönhetek ennek a könyvnek, hogy a sok minden tényező közt a lapokat olvasva tudtam mérges lenni a könyvbeli anyára, s ezen keresztül - bár nem kellő mértékben - a saját anyámra)

[frankyoungestein]

Haveromék próbálgatják, neki tetszik.

Én a microsoft minden újításától agyfaszt kapok, mert olyan mintha minden usert valami különösen retardált magatehetetlen félszerzetnek gondolnának így gondosan ehhez butítják a dolgokat, és még szarabbul működik minden.