#keleti parti szél

[nonquebecoisayul]

Szörnyvihar

Kaptam ma néhány aggódó üzenetet az otthoni sajtóban is megjelent híradások után, amit nagyon köszönök, így hát vasárnap este - most már mi is a téli időszámításban - gondoltam, írok egy rövid bejegyzést a szokásosnál kicsit ijesztőbbre sikeredett idei québeci Halloweenről. Történt ugyanis, hogy csütörtökön rengeteg eső esett ismét (az október rekordot döntött csapadék terén errefelé), és ahogy az eső alábbhagyott, feltámadt a szél, de nem akármilyen. A reptéren 102 km/h-s széllökés volt a csúcs, amit aznap mértek. Én pedig bentről izgultam végig, hogy vajon elszállnak-e a tuják a kilencedikről...

Québec-szerte nagy vitát váltott ki a kisebb-nagyobb települések vezetőinek döntése (vagy inkább javaslata), amivel eltolták egy nappal a Halloween-i trick or treat-et (a.k.a. Halloweengate). Egyesek szerint túlaggódják a mai “túlféltő” szülők, mások szerint igenis felelős döntés volt, hogy nem kellett szakadó esőben, durva szélben, már az első 5 percben elmosódott sminkben járniuk a gyerkőcöknek az utcákat. Idén végül két nap volt Halloween: remélem, sok gyerek élvezte duplán a dolgot. Láttam olyan felvételt, ahol a szomszédok összefogtak és lakodalmas sátor alatt vonultak (persze gondolom, ott szél épp nem volt, csak eső:) Tudjátok, emlékezhettek 2016-os leírásaimra, hogy ez itt mekkora ünnep!

Igazából csak fél napig tartott ez a viharos állapot, de ami egyedülálló volt benne, az a gyorsasága és a kiterjedtsége: igazi keleti parti szél volt ez. A Niagara-vízesés felett közvetlenül van egy hajóroncs, ami 101 éve oldalára borulva rozsdásodik; ezt is sikerült kimozdítani a helyéről az elemeknek! Québecben egyes településekre csak szerdára ígérnek áramot; a legkeményebb időszakban majdnem 1 millió háztartásban nem volt áram, ami azért a komolyabb hóviharok idején is nagy szám! 250 távvezetéktartó oszlopot kell újra felhúzni több száz kábellel kiegészítve, plusz 2500 helyen kell kibogozni a meglévőket: mindezt 1100 emberrel tudja úgy végezni az itteni Elmű, a Hydro-Québec, hogy segítséget kértek Ontarióból, Új-Brunswickből és - mivel a szomszédos amerikai államok is terheltek az ottani károk felszámolásával - egész Michiganből.

Mi itt a belvárosban megúsztuk még kisebb áramkimaradás nélkül is, de ma útközben láttunk totálkáros parkoló kocsikat, amiket valószínűleg a Mother Nature által végzett fakitermelési tevékenyég számlájára írhatunk. A legsúlyosabban érintett térség ezúttal az én szívügyem, Cantons-de-l’Est, ahol az utóbbi évek egyik legsikeresebb natúrszappanos üzemét is elvitte a víz. Marie-Eve teljes karácsonyi készletét, nem kevesebb, mint 10 ezer darab szappanját áztatta el a betörő víz Halloween éjszakáján! Mint kiderült (ezért fontos az apróbetű, mindig mondom!), hiába volt biztosítása, az nem terjedt ki vízkárra.

Viszont egy észak-amerikai vállalkozó nem esik kétségbe: az elázott szappanok nagy része díszcsomagba és boltok polcaira nem kerülhet már, de azok még használhatók. Meghirdette, hogy kiteszi őket az üzlet elé, el lehet vinni őket, cserébe adományt fogad el. Ugyan töredéke a teljes potenciális kárnak, mégis összejött vasárnap délig jó pár ezer dollár, az emberek együttéreztek: vitték is a szappant, adakoztak is, és ki tudja, a végén még akár sikeres marketingeseménynek is be lehet tudni a szappantragédiát.

Szóval mi jól vagyunk. Olyannyira, hogy pénteken az idei La Grande Dégustation-on kóstoltunk portugál borokat (ajjaj, te vén Európa, hogy hiányzol!), estére pedig családi látogatást kaptunk brazil oldalról Torontóból. Luiza és Pedro, az egy évtizeddel fiatalabb párocska járt ismét nálunk, de ezúttal hozták magukkal a kéthetes látogatásra érkezett apjukat és annak bőrgyógyász élettársát. ��gyhogy masszív városnézés volt - már amennyire 5-7 fokban bírták az unokatesók. Magamon is meglepődök néha, hogy milyen nagy tudást halmoztam fel Montréalról, Québecről az itt töltött idő alatt - nézzétek el nekem ezt a szerénytelenséget:)

A villámlátogatás véget is ért, én pedig ezerrel készülök a következő tesztekre, prezentációkra, amik a héten várnak az egyetemen. Kézcsókom és üdvözlet, ahogy szoktam - a héten tervezek levelet is írni. Itt a november, esik az eső (nálunk a hó), hideg van, sötét van, úgyhogy kiváló alkalom, hogy jelentkezzetek ti is bárhogy, usgyi!

[hirzilla]

Nagy változás jön a Balatonnál, minden nyaralót érint http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/belfold/2019/04/02/nagy-valtozas-jon-a-balatonnal-minden-nyaralot-erint/?feed_id=8289&_unique_id=5ca2e2a4d1307 Április 1-jétől elindul a tavi viharjelzési szezon, amely október 31-ig tart. A viharjelzéseket az Országos Meteorológiai Szolgálat adja ki a Siófoki Viharjelző Obszervatórium szakmai felügyelete mellett. A balatonihoz hasonló fényjelző lámpák működnek a Velencei-, a Tisza- és a Fertő-tónál is. Az elmúlt évek bevált gyakorlatának megfelelően a Balatont a viharjelzések kiadásának szempontjából három medencére bontják fel, a Keszthelytől a Badacsony-Fonyód szorosig tartó nyugati medencére, a Fonyód és Tihany közötti középső medencére és a Tihanyi-félszigettől keletre lévő keleti medencére. Az egyes medencékben egyidejűleg eltérő fokozatú viharjelzések lehetnek érvényben. A Velencei-tónál és a Tisza-tónál egy adott időpontban egyfajta jelzés érvényes, ott is a balatonihoz hasonló viharjelző lámpák tájékoztatnak az aktuális viharállapotról. A Balaton körül tizenegy, a Velencei-tavon egy, a Tisza-tónál pedig három meteorológiai mérőállomás rögzíti az időjárási elemek állapotát. Új fényjelzők a tó közepén A viharjelzések tóparti megjelenítését a Balaton körül harmincegy stabil fényjelző viharjelző, kiemelt strandokon tizenöt mobil tájékoztató fényjelző, a Velencei-tavon három stabil fényjelző viharjelző és egy mobil lámpaegység, a Tisza-tavon öt viharjelző állomás, valamint a Fertő-tó magyar szakaszán egy állomás végzi. "A katasztrófavédelem folyamatosan fejleszti a rendszert, a meglévő pontok korszerűsítése mellett idén nyolc új viharjelző állomást létesítettek" - mondta el az InfoRádiónak Mukics Dániel, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője. Fix mérőállomás lesz Balatonszepezden, Balatonedericsen, Keszthely-Fenékpusztán, Balatonszárszón és Tihanyban, emellett még három, úgynevezett vízközepi viharjelzőt is telepítenek Siófokon, Szigligeten és Keszthelyen. A parton tornyok villognak, a vízben pedig magasított bóják fognak villogni. A szóvivő elmondta azt is, hogy uniós forrásból egymilliárd forintból fejlesztik a katasztrófavédelmi rendszert a térségben. Kétéltű mocsárjárókat, erdő- és vegetációoltó berendezéseket, teherautókat, terepjárókat és búvarfelszereléseket is vásárolnak. A szél az igazi veszélyforrás A Balatonnál az időjárási elemeknek – mindenekelőtt a szélnek – nagy a tér- és időbeli változékonysága. Gyakran megfigyelhető, hogy másodfokú viharjelzés idején az északi part közelében, a nádasoknál nem tapasztalhatóak viharos széllökések, azonban néhány száz méterrel beljebb már lecsaphat a szél, és a parttól távolodva gyorsan felerősödik a hullámzás is. Ugyancsak nagy a térbeli változékonyság zivatarok környezetében, a zivatarból kifutó szélrohamok rövid idő alatt elérhetik a viharos fokozatot, ugyanakkor néhány kilométer távolságban néha csak gyenge légmozgás tapasztalható. A szélviharokat nem mindig kíséri felhőzet. Különösen veszedelmes a nyár közepén derült időben fújó száraz meleg déli szél, amely a sekély déli parti vízről gyorsan besodorja a matracokat és a vízi bicikliket a hullámos mély vizekre. Fontos tudni, hogy a Balatonnál gyakran kialakulnak keskenyebb szélcsatornák, ahol lényegesen erősebb a szél, ilyen például a Szigligeti-öböl. A viharjelzések I. fokú viharjelzés – azaz percenként 45 sárga fényű fényfelvillanás – esetén a várható maximális széllökések 40-60 kilométer/óra sebességet érhetnek el. Ekkor a parttól 500 méternél messzebb nem szabad bemenni a vízbe. II. fokú viharjelzés – azaz percenként 90 sárga fényű fényfelvillanás – esetén a maximális széllökések sebessége meghaladhatja a 60 kilométer/órát. Ekkor egyáltalán nem szabad a vízben tartózkodni. Nyitókép: MTI/Lakatos Péter

[korkep-blog]

Ítéletidő tombol a világ több pontján: az USA-ban jéggé fagytak a Nagy-tavak vízesései

Londonban ezrek járatát törölték a repülőtereken, mert a hatóságok nem tudták eltakarítani a hirtelen jött havat.

Rendkívüli sarkvidéki hideg és több napja tartó havazás okoz fennakadásokat a világ több pontján. Az Egyesült Államok keleti partvidékén volt, ahol egyetlen nap alatt 165 cm hó esett. Londonban ezrek járatát törölték a repülőtereken, mert a hatóságok nem tudták eltakarítani a hirtelen jött havat. Kína északnyugati részén pedig már egy hete mínusz 35 Celsius-fokot mérnek, és folyamatosan havazik.

A pennsylvaniai Erie kisvárosban egy nap alatt rekordmennyiségű, 165 cm hó esett. Szinte senki nem merészkedett az utcákra a hóviharban, az autókat, az utakat teljesen belepte a hó. A szokatlanul szélsőséges időjárás miatt szükségállapotot hirdettek a településen.

  Már harmadik napja borítja jéghideg sarkvidéki levegő az Egyesült Államok keleti partvidékét: a szűnni nem akaró hóesés miatt megbénult több állam közlekedése is, mindenütt traktorok és hókotrók próbálnak utat törni a méteres hóban. Több helyen napközben is mínusz 20 fokot mértek. A Nagy-tavak vízesései jéggé fagytak, a parti őrség jégtörői folyamatosan járnak, hogy biztosítani tudják a vízi összeköttetést az Egyesült Államok és Kanada között.

  https://www.youtube.com/watch?v=3CNf0MoT3ww

  Az ítéletidő Európa nyugati felét sem kíméli. Több ezer utas járatát törölték Londonban a hirtelen jött hóesés miatt. Stansted repülőtere szerdán nem indított és fogadott járatokat, mert nem tudták a nagy mennyiségű havat időben eltakarítani és a kifutópályát jégmentesíteni.

  https://www.youtube.com/watch?v=IqRmlnAYp90

  Finnországban ugyan nem szokatlan a hóesés, ám idén decemberben az átlagosnál jóval több hullott. Karéliában, az orosz határ közelében szerdán néhány óra alatt 75 centi hó esett, a helyieknek több órába telt, amíg utat tudtak törni a házak bejáratától az utcára. A rendkívüli havazás miatt a finn hatóságok úgy döntöttek, hogy az idős embereket összegyűjtik a szórványtelepülésekről és a nagyobb városokban helyezik el február végéig, ideiglenes szálláshelyeken.

  Több napja havazik Kína északnyugati részén is. Naponta mintegy 20 centiméter hó hullik, a viharos erejű szél és a helyenként mínusz 35 fokos hideg azonban megnehezíti a hatékony takarítást. A környék legnagyobb városa, Ürümcsi közlekedése szerdára megbénult, a kínai hatóságok ezért 25 ezer munkást és ezer hókotrót rendeltek a közterületekre, hogy helyreálljon a rend a hárommilliós nagyvárosban.

  Forrás: M1 Híradó

Nyitókép: Erie, Pennsylvania/Twitter/@ChattyKathy715

[nonquebecoisayul]

Back to the reality. Hideg van, hó van, jég van és brutál szél. Talán nem olyan durva, mint a mögöttünk hagyott Mediterráneumban a minap, de kétségtelenül jegesebb! Viszont a színek varázslatosak a napfényben. Szóval minden a régi, nincs itt semmi látnivaló: még van egy hónap a télből itt - business as usual.

[nonquebecoisayul]

Utolsókat pislogja nálunk a színes ősz: nyakunkon a tél. A múlt hétvégén az itteni KöKinél lévő Angrignon parkban búcsúztunk a búcsúzástól. Azóta szinte mindent elfújt a szélvész, a hírhedt keleti parti szél. Azt hiszem, Montréalról a legmaradandóbb emlékeim a parkok lesznek...

[nonquebecoisayul]

Tudósítás teraszról és medencéről - a szakadó hóesésben

Igen, szakad a hó, az első 10 centi már a québeci metropoliszban is leesett - visszavonhatatlanul itt a tél! A héten már benézett a polar vortex bőven mínusz 10 fok alá, és sajnos még mindig olyan kegyetlen, mint amilyen volt. Hiába no, ez azért csak Kanada.

Először jöjjön a teraszépítési beruházás sagája, amely szinte egy az egyben behelyettesíthető bármely kárpát-medencebeli építkezéstörténetbe... Kedd reggel 6 órakor(!) felállították a darut a házunk előtt - mindenki legnagyobb örömére. Annak ellenére, hogy a hatósági engedély csak 7 órától szólt és ezt is kommunikálta a tulaj a ház és felénk is, sikerült kellemes ébresztést biztosítani a környéken lakóknak. A kivitelező azzal hárított, hogy a daruzást alvállalkozó végezte, akinek a munkájáért nem tartozik felelősséggel. Nagyon hasonlít ez a praktika a Ferihegyen történő csomagfosztogatások körüli ujjal mutogatásra...

Mindenesetre a betonlapok felértek, a felszedett falecek lekerültek a teraszról, és délelőtt 11-kor már hűlt helye volt a daruskocsinak. Tudnám, miért kellett akkor ezt hajnalban csinálni... Aznap le is tették délutánig a betonlapok jelentős részét, majd ugyanúgy, ahogy két hete, most is minden köszönés nélkül távoztak a munkások.

Másnap reggel az említett kemény mínuszok miatt nem jöttek, de erről nem értesítettek senkit, a tulajt sem, így utóbbi tőlem tudta meg, hogy “nincs kivitelezés folyamatban.” Kérdésére jelezték, hogy másnap várhatóak. Jöttek is 8-kor, kora délutánig be is fejezték a melót. Este benézett a tulaj a párjával, majd visszatettünk minden tuját, bokrot, fészert a helyére, s persze észleltünk jó pár mozgó lapot. Viszont a garanciális javításokra már csak tavasszal kerülhet sor: a leges-legutolsó pillanatban végezték el a munkát. Idén ugyan tényleg korán jött a tél, és áprilisig minden bizonnyal marad a hó, így legközelebb akkor tudnak érdeket érvényesíteni.

És mindez potom 15 ezer dollárra rúgott, ami kb. 4,5 havi lakbérnek felel meg. Egy előnye viszont már van a dolognak: sokkal könnyebben csúszik rajta a hólapát, így ma könnyebben leszedtem róla a havat. Amúgy tiszta decemberi a hangulat itt! Ahogy elnézem az előrejelzéseket, kicsit küldünk nektek is haza belőle ízelítőül;)

A hét nagy híre - a terasz mellett -, hogy végre visszatértem az uszodába! Rafa kollégája, aki már ismerte az olimpiai uszodát, megmutatta a labirintusszerű létesítményt végre belülről is (szeptember óta tervezzük a közös látogatást). Tavaly télen, amikor közel voltam a klausztrofób letargiához, végképp elhatároztam, hogy ezen a télen már nem engedem, hogy idáig eljussak. Magyarországon azért télen is vannak olyan időszakok, napok, amikor fogod magad és kiszellőzteted a fejed. Itt nincsenek, és ez nagyon hiányzik: folyamatos mínusz 10-ben és a keleti parti széllel dacolva, szügyig a latyakban higgyétek el, nem sok élmény van a dolgoban. Így visszatértem az úszáshoz, ami régen a stresszes időkben is nagyon sokat segített.

Érzem, így lesz ez most is: már az első alkalom baromi jó volt! Egyrészt a víz nem annyira hideg, mint otthon, másrészt igazi versenymedencében lehet “szabadúszni”, ami keresztben 25 méter. A piscine másik felén hétfőn pólóedzés volt, csütörtökön meg a műugrók kápráztattak el a pihenőfordulókban. És közben a lelátókra szabad a bejárás, ahol mindig van egy-két turista vagy vezetett túra: készülnek a fotók. Szóval turistalátványosságként rólam is úgy beszélhetnek, mint egy helyi, aki igénybe veszi az 1976-os olimpiára felhúzott létesítmények egyikét. Érzem, hogy most váltam csak igazán tiszteletbeli montréalivá: ott lesz a goggle-os kopasz fejem a családi nyaralásokon készült fotókon:)

Persze az első belépésem során tanúsított izgatottságom következtében sikerült elhagynom a Rafától kapott régi lakatot. Merthogy itt az öltözőszekrényekhez neked kell hoznod lakatot, amit soha azelőtt egyetlen egy hazai uszodában sem tapasztaltam. A második alkalommal már duplán figyeltem, hogy hova teszem a lakatot szekrénynyitást követően, úgyhogy beolajozódik ez még.

Mint ahogyan simán eltévedtem egy szál fürdőgatyában az öltöző és a medence között - majdnem a női részlegben kötöttem ki! Ráadásul az öltözőn belül is csillagalakban vannak elhelyezve a szekrénysorok (simán van vagy 500 szekrény, tuti!), úgyhogy tökre hülyének nézhettek, amikor fel-alábolyongva kerestem a lakatomat (mert hogy nincs az az isten, hogy úszást követően még emlékeznék a szekrény betű- és számjelére - bőven elég megjegyezni a lakat három számát és hogy mikor melyik irányba kell forgatnom:).

Kicsit vidámabban megyek neki ennek a télnek és bízom benne, hogy fog is menni a szinten tartás. Tudom és érzem is, hogy szükségem is lesz rá. Jó hétvégét haza! Írjatok, jelentkezzetek, hívjatok amúgy - mindig jólesik a magyar élőszó.

[nonquebecoisayul]

The City of Brotherly Love

Olyan szinten teletomtem magam az iment egy csaladi olasz trattoriaban, hogy muszaj irnom nehany sort, amugy razos almok ele neznek. Ez a masodik estenk Philadelphiaban, amely varosrol a hires Tom Hanks-filmen es a kapcsolodo Bruce Springsteen-dalon kivul nem sokat tudtam. De a varosban mar jart ismerosok csak jokat mondtak rola, igy bizakodassal erkeztem Pennsylvania legnepesebb telepulesere.

Es eddig minden varakozasomat felulmulta Philly - ahogy a helyiek kedvesen becezik ezt a metropoliszt. A Washington es New York kozott majdnem feluton fekvo telepules az amerikai fuggetlenseg egyik legfontosabb allomasa: egy rovid ideig a 13 alapito tagallam szekhelye volt, ahol elfogadtak es kihirdettek a korszakos jelentosegu Fuggetlensegi Nyilatkozatot.

De a szamomra legizgalmasabb tortenelmi teny megis az, hogy ezen videk elso betelepuloi elsosorban hollandok, svedek(!), nemetek voltak, de a XIX. szazad vegen sok del-olasz erkezett a kezdettol jelen levo zsido lakossag melle. Lengyel barataink minden bizonnyal tisztaban vannak azzal a tennyel is, hogy a nalunk is ismert szabadsagharcos Kosciuszko Tade itt elt jo ideig kvazi szamuzetesben.

Gyerekek, elsore beleszerettem a varosba, de a ma legyalogolt 17 kilometer csak meg inkabb meggyozott arrol, hogy Philly tobbet er par ejszakanal! Washingtonban minden este, sot gyakran mar delutan is emelyegtem a megaloman tulzastol, az emeszthetetlen mennyisegu nemzeti kincstol. Ott tenyleg az volt a motto, hogy jobol is megart a sok.

Washingtonban erezheto volt a hatalom kozelsege es - ahogy egy ket evtizede ott elo ismerosunk mondta -, a varosban minden atmeneti jellegu - olyasmi mint Brusszel lehet Europaban: mindenki csak atutazik, nehany munkahetet, -honapot tolt ott, majd tovabball. Kicsit lelketlen hely. Philadelphiaban, a testveri szeretet varosaban (innen jon a cimben szereplo neve is) viszont karaktere van a szigoruan meroleges utcaknak, a ket evszazadon keresztul meghagyott parkositott tereknek, a remekmu varoshazanak, az uj varosmag felhokarcoloinak es a megrepedt Liberty Bellnek, a szabadsag itt orzott, de - mino sors fintora! - hosszu ido ota nema harangjanak.

Idokozben Eszak-Amerikaba visszatert a tel, a prerin -30 fok korul volt ma a homerseklet, Montrealban havazik, tegnap-tegnapelott Washingtonban es itt is arrebb tett a hirhedt keleti parti szel, ma 15 fok volt, holnap akar havazhat is: igazi vad, keleti parti idojaras van, az tuti. Egy hete meg lekapott a nap, most meg elfer a sapka es a sal is... De errefele legalabb mar nyilnak a csodas viragok. George Washington allitolag imadta a magnoliat: nos, abbol mar van eleg boven, es csodasak!

[nonquebecoisayul]

Tél, tél és még annál is inkább tél!

Alig egy hónapja tart a tél, de nekem olyannyira elegem van belőle, hogy az utóbbi napokban többször megbántam a napot, amikor Kanadát kaptuk “ajándékba” néhány évre. És folyamatosan azon gondolkodom, hogy hogyan lehet szeretni ezt az évszakot... Persze tudom, hogy az utóbbi évek hazai nyarait vagy az épp most zajló és szó szerint aszfaltolvasztó ausztrál hőséget megélők vitatkoznának velem, és biztos ti is hiányoljátok az igazi szép, havas telet a már második napja rekordot döntő maximum hőmérséklet helyett.

A szélsőségek folyatatódnak: a héten olyan bombe météo érkezett Florida felől végig az atlanti partok mentén, hogy már-már hurrikánnak nézett ki. Még itt Montréalban is olyan durva volt a csütörtök-pénteki hóvihar 60 km/h-s széllökésekkel, hogy elképzelni nem tudtam, mit érezhettek a keleti parton lakók kétszer ekkora széllel és jó fél méter hóval megáldva!

Volt itt minden: a snowbirdök csak pislogtak, amikor Floridában havazott, befagytak a kerti medencék és fagyott iguánák potyogtak a fákról. Aztán ahogy pörgött észak felé a még a sokat látott meteorológusokat is elbűvölő ciklon, úgy érkeztek a hírek: New Yorkban bezártak az iskolák, Boston környékéről meg olyan felvételeket láttam, amelyek még a világsajtót is bejárták: az ott valaha mért legmagasabb tengeri ár behatolt a part menti települések utcáira, majd az azonnal lecsapó északi szél befagyasztotta azokat - tengelyig az autókat! Érdemes ránézni erre a videóra, ha még nem jött eddig veletek szembe.

Időközben ugyanitt fagyott cápák sodródtak partra, akiknek az életébe került a rendkívüli hideg. Tegnap itt ismét - 20 fok volt a csúcshőmérsklet olyan széllel, hogy a szemközti házakat nem lehetett látni a tetőkről és parkokról, utcákról fel-lehordott porhótól! A hőérzet -30 alatt volt: háromszor, de inkább ötször gondolja meg ilyenkor az ember, hogy nekiindul-e bárminek is. Brazil barátnénk csak rituálénak hívja az indulást megelőző és az érkezést követő néhány perces öltözködési műveletet. Találó!

Annak ellenére, hogy szombat volt, alig voltak délelőtt a supermarchéban. Annál többen viszont az ügyeleteken: vannak olyan kórházak, ahol 200 százalékon pörög a kapacitáskihasználtság az influenza és barátai miatt. A patikában (ami itt egyszerre drogéria, parfümbolt, posta és alapvető élelmiszereket árusító üzlet) két fiatal hajléktalan aludt a székeken, és még a biztonsági őrnek sem volt szíve kitenni őket: emberségből jeles. Ismét kérdezem: mi a jó télben? Legalábbis az ilyen fajta télben.

Már annyira elegem volt a bezártságból, hogy még az épületünkben lévő ici-pici konditerembe is hajlandó voltam lemenni és a futópadon gyalogolni néhány kilométert. Ráadásul sikerült az új esztendőt egy igen erős gyomorrontással kezdeni (valószínűleg nem tett jót az a rengeteg kaja, amit a szokásos magyar és brazil visszafogottság tálalt fel egész decemberben...), így az elmúlt pár napban végképp elvesztettem a reményem, hogy valaha megszeretem ezt az évszakot.

Most épp havazik a változatosság kedvéért, és ez egész holnap estig el fog tartani, amikor azonban van esély 0 azaz nulla fokra, ami már-már hihetetlen. De ez most hidegen hagy: holnap ilyenkor már a repülőn ülünk, ha minden jól megy végre, akkor útban vagyunk egy kissé barátságosabb klímával bíró izgalmas térség felé. Úgy legyen!

[nonquebecoisayul]

Rég nem látott csúcson: vajon elfújja-e a keleti parti szél?

Ahogy Niki, az időközben Svédországba vándorolt, áprilisi szállóvendégünk fogalmazott ma, “[E]gyre több a nem normális szélvihar, mintha az emberek tomboló lelkivilágát az időjárás is türkrözné.” Mondtam is neki, indítson blogot: jól jön az egy külhonba szakadtnak:) Átvonult felettünk Philippe, és ma azt hittem, az épülettel együtt kap fel a tomboló vihar, de különösképp a buszmegállóban (emlékeztek még: abribus) töltött 5 percem volt félelmetes, ahogy körülöttem karomnyi vastagságú fagallyak zuhantak a járdára és közben örvényszerűen kavargott a színes levélmező. Milyen lehet egy 200 kilométeres szélvihar...?!

Nemcsak a keleti parti szél tett be, hanem a vele hozott csapadék is. Ma reggel a jóképű miniszterelnök csak úgy tudott bemenni dolgozni Ottawában, hogy az útja első részét egy minitraktoron tette meg. A fővárosra hullott idei csapadékmennyiség már meghaladta az eddig mért valamennyi rekordot, és még van két hónap...

Az élet más területein is vannak - hogy úgy mondjam - felkavaró élmények. Québecben vasárnap helyhatósági választások lesznek. Láttam egy, “az utca emberével” készített rövid tv-bejátszást még augusztusról, ahol a válaszadóknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen választások lesznek november 5-én. Szóval itt sincs semmi látnivaló: a demokrácia a nagy jólétben errefelé is döglődik. A politikusokat nem tekintik értékes embernek, a közügyek ilyesféle képviselete nem hoz megbecsülést, a részvétel alacsony, a témák már ismertek.

Olyannyira, hogy itt is kampánytéma egy új - vagyonokba kerülő - metróvonal megépítése, a kerékpáros kontra gépkocsivezető, a presztízsberuházások versus ellátórendszerek az öregedő társadalomnak stb. Itt is csak ugyanaz van, mint az óceán másik partján: egy tőről fakadunk. Ami nagy különbség, hogy Montréalnak igen jól megy mostanság.

Ha még emlékeztek a tavaly ilyenkor szerzett első benyomásaimra, eszetekbe juthat, hogy a várost a kilencvenes évek erdélyi településeihez hasonlítottam a rengeteg daru és építkezés miatt. A McGill Egyetem professzora már óva int az újabb “condo” beruházástól, mert szerinte az utóbbi 5 év ingatlanfejlesztései már nemcsak a városképet alakítják jelentősen, de a piacot is betelítik. Már a kínai tőke is megjelent: az idéntől indult közvetlen pekingi járat nem csak a turistákat hozza.

Persze ahogy az szokott lenni, a gyorsabb és tisztább haszonnal kecsegtető ingatlanfejlesztés (értsd: 30 emeletes üvegcipősdoboz felhúzása foghíjtelekre) mögött messze elmarad az infrastruktúra alakítása az amúgy is szerintem komoly várostervezési deficittel működő településen. Amióta visszajöttem Kanadába (ez kevesebb mint 4 hét) átellenben felhúztak egy darut (ez egy a 150-ből, ami jelenleg áll), a jobb sarkon járdaburkolatot véglegesítettek a még mindig nem teljesen kész, falszomszéd bérház előtt, ma pedig a mi sarkunkon kezdődött valami járdaszigetet érintő munka. Összehangolás? Á, minek az!

A negyed százada nem látott gazdasági boom mégsem elegendő ahhoz, hogy könnyen nyerjen a jelenlegi polgármester, akivel fej fej mellett halad kihívója. Valószínűleg nem segít az sem, hogy a hónapban a tartományi parlament elfogadott egy olyan jogszabályt, amely Kanada-szerte is ellenérzéseket szül, és amelynek első számú érintettje a multietnikumú Montréal. A 62-es törvény előírja, hogy közszolgáltatások nyújtásakor és igénybevételekor tilos az arc bárminemű eltakarása, így például arcképes igazolvány birtoklása esetén az utazási jogosultság ellenőrzésekor, könyvtári kölcsönzéskor, egészségügyi szolgáltatás igénybevételekor vagy amikor a gyerekedért mész az óvodába. 

Lássuk be, van benne ráció, hiszen ha nem látom, kinek adom ki a gyereket vagy a szenzitív személyi adatot stb., azzal igen nagy károkat tudok okozni. Mindamellett az ilyen, a vallási semlegességet szolgálni hivatott jogi normák megint felszínre hozzák a multikulturális társadalmak működésének nehézségeit, és megjelennek olyan kifejzések, mint a diszkrimináció vagy az iszlamofóbia. És ezekkel kezdeni kell valamit. Ha Québécnek fontosabb volt a bevándorláspolitikájában a francia nyelv ismerete, mint a szakmai életút, ne csodálkozzon, ha egykori francia és többségében muszlim gyarmatokról érkeznek új lakók.

És különben is, Kanadában van hely, csak a klímát kell bírni. Persze kérdés, meddig evickél Kanada a narancsbőrú mellett: a NAFTA romokban, a termelők bármelyik pilllanatban készek valaki (bárki!) torkának esni a határ mindkét oldalán, és Kanada bőven elmarad (faj)súlyosságában déli szomszédja mellett. Valójában nem is nagyon lehet értelmezni nélküle. De ezzel biztosan vitatkoznátok sokan, úgyhogy nem is megyek ebbe bele jobban. Joyeuse Halloween! 

[nonquebecoisayul]

Egy évvel később

Bonjour ismét! Hosszú kihagyás után itt vagyok és itt van a blog is, amelyik hazavisz pillanatokat, érzéseket, hangulatot, kívánságot, de legfőképp arra hivatott, hogy ne “szakadjunk meg”. Tudom, hogy nem helyettesítheti a személyes és rendszeres találkozásokat, közös ebédeket és vacsorákat, túrákat vagy akár egy rövid kávézást az elején és a végén egy nagy öleléssel, csókkal. És ez az, amivel most jól elkényeztettetek, úgyhogy sokkal nagyobb elánnal, kedvvel és persze már nem félve az ismeretlentől vágok bele a második évadba Francia-Kanadában.

Ugyan nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna bő másfél hónapos magyarországi tartózkodásom alatt, és nagyon sajnálom, hogy épp a rövidebb, budapesti két hetemet törte derékba a fél várost lábáról ledöntő vírus. Nem csodálom amúgy, mivel amíg 10 fokban és metsző szélben vacogva vártam a Széna téri ügyeletes patika ablaka előtti sorban, hogy Rafának vegyek valami enyhet ígérő produktumot a torokfájására (igen, ő kezdte:), addig itt Montréalban soha nem látott hosszúságú szeptember végi kánikula tombolt.

És most is tombol, csak ezúttal a szél, ami az épp aktuális hurrikán kifutó szele (bizony, egész idáig elérnek ám ezek mindenféle áttéteken keresztül!), viszont a hőmérsékletre egyáltalán nem panaszkodom: bő 10 fokkal melegebb van itt, mint otthon. Ráadásul háromnapos hétvége van, Kanadában ugyanis a hálaadás (franciául imádom a nevét: action de grace) minden október második hétfőjére esik, úgyhogy élvezzük a jet laget követő ráhangolódást (első nap még megelőztük a Napot, tegnap már sikerült vele együtt kelni, ma pedig már majdnem 8-ig maradtunk ágyban:).

Már jártunk a Petite Italie-ban, ettünk az Epocában, vásároltunk a Jean Talon piacon, megvannak a tök alakú Halloween-csokik karamell töltettel, elfogyott már 6 lengyel fánk is, és az első nagybevásárlás is megtörtént pilllanatok alatt, hiszen már itt is megvannak a bejáratott márkák, ismerjük a polcokat, a sorokat, sőt már azt is tudjuk, hogy melyik pénztáros a gyorsabb és/vagy kedvesebb.

Amikor egy évvel ezelőtt megérkeztünk, emlékszem, Rafa első nap este leugrott egy közeli dépanneurbe (vagy angolul convenience shop), amelyik kb. olyannnak felel meg, mint nálunk a kilencvenes években az éjjel-nappalik, és ahol megvette a legszükségesebb dolgokat: kaját, WC-papírt, mosószert, öblítőt, mosogatószert stb. Amikor felért a frissen bérelt apartmanlakásba (talán még emlékeztek a rue Bishopra), drámai arccal közölte, hogy itt aztán drága lesz az élet. Azt hiszem, akkor ment��nk először és utoljára dépanneurbe:)

Egy a lényeg: ismét a tengeren túl vagyok feltöltődve sok-sok energiával, szeretettel és új gondolatokkal. Jó volt otthon annak ellenére, hogy rögtön az első héten leköpött egy félmeztelen férfi a Bulgárföldön édesanyám lakóháza mellett az utcán; hogy az egyik gyorsan bevett kanyarnál a csukló utáni részben úgy zuhant ki egy idős néni a busz üléséből üres banyatankjával együtt, hogy azt hittem, ebből mentő lesz; vagy hogy a rózsadombi orvosok arról kérdezősködtek a felső légúti vizsgálatok közben, hogy milyen a kanadai egészségügy és hogyan lehet oda bejutni; hogy az ország tele van frusztrációval a Soros-plakátoktól kezdve a stadionszörnyetegeken át a hírhedten vidám és előzékeny kiszolgálásig.

Jó volt otthon: jó volt látni, hogy sokak jobban élnek, mint tavaly; jó volt látni újabb jövevényeket a családokban, hát még értesülni másállapotokról (nem is egyről!), felmenni a szeretett Bükkömbe barátokkal (igaz, többször sírhatnékom volt az évtizede nem látott, tavaszi hókárok okozta pusztítás láttán...), betérni igen kedves emberekhez a Balaton-felvidéken, egy éjszakát eltölteni a még mindig vadregényes Zemplénben Judtihval, körbebicajozni a Velencei-tavat a világ legintelligensebb és legnagyszerűbb embereivel, egykori osztálytársaimmal.

De mindenek felett látni, ölelni és szeretni azokat, akik felneveltek és akikkel együtt nevelkedtem és akiket már én is neveltem: a családot. És megtapasztalni, mi az önzetlen és feltétel nélküli szeretet. Innen a távolból ezek mind fontosabbá és nagyítottá válnak. Lessons have been learnt.

[nonquebecoisayul]

Csoportos érzékelés

Visszaolvastam a tavaly ilyenkor írt bejegyzésemet, amiben aról számolok be, hogy ilyen gyönyörű őszt még nem láttam életemben, és hogy akkor október 20-án épp huszonvalahány fok volt, viszont hamarosan érkezik az első hó. Ehhez képest idén nem olyan szép az ősz itt a városban (valószínűleg betett a növényeknek a nagyon későn érkező és hosszan elnyúló kánikula), de hóvihar sem várható a hétvégén, sőt itt a l’été indien!

A héten kétszer is találkoztunk egy brazil házaspárral, akik Varsóban élnek már jó pár éve plusz a férj bátyjával, aki pedig New Yorkban dolgozik. Ők hárman (plusz egy kutya) elkocsikáztak a Nagy Almából idáig. Amolyan hipszter diplomaták, vicces ilyet látni. Ami miatt megemlítem őket, az az, hogy nekik sem tetszett esztétikai értelemben Montréal. Azt mondták, ugyan lakni simán el tudnák magukat képzelni itt, de amúgy nincs semmi extra, ami miatt bele lehetne szeretni könnyen ebbe a városba.

Tegnap még boldogan biciklizgettem mindenfelé ebéd után, aztán jött egy felhő, feltámadt a szél, és megint arrébb rakott mindent. Larissa, a Varsóban élő brazil csajszi, totál kiakadt ezen: “que vento!” Mondtuk neki, hogy ezt próbálja meg elképzelni mínusz 10 alatt is - hehe:) Aztán kiderült, hogy a lengyel fővárosban sem sokkal jobb a helyzet: évi 50 nap nincs csak felhő felettük...

Apropó, ha már ismét a nemzetköziségnél tartunk: ezen a héten olyanok is feltűntek a franciakuzuson, akikkel eddig még nem volt szerencsém találkozni. És ami a legérdekesebb, hogy tényleg működnek a sztereotípiák, íme.

Elsőként én léptem be a terembe, ahol a québécoise tanárnő már a számítógépet bűvölte (azt nem tudom, minek, mert végül egész órán beszélgettünk). Mindez 5 perccel az óra kezdete előtt történt. 2 perccel később egy már első látásra egyértelműen japán csoporttárs lépett be az ajtón: alacsony, vékony, de szálkásan izmos középkorú pasi, aki a Bonsoir! előtt meghajtotta a fejét, majd szigorúan, irgalmatlanul egyenes háttal leült elém, elővett egy eleddig soha nem látott minikütyüt, amit az órán jegyzetfüzetként használt és katonás rendben eligazítva a padlóra tette aktatáskáját valamint egy elegáns papírszatyrot, amiben talán a pulóvere volt.

Ezt követően megérkezett az egyik mexikói kolléganő, akinek csak annyit jegyeztem meg a szappanoperaszerű nevéből, hogy van benne Los Angeles (a tanárnő is ez alapján lövi be minden névsorolvasáskor). Pontban kezdéskor belépett az a vermonti fazon, akivel óra után egymást szoktuk előzgetni a bringasávban.

Kezdés után 1-2 perccel estek be a kínai és a Costa Rica-i csoporttársak; előbbi alig beszél franciául, nagyon szenved a raccsolós r-ekkel és éppen ezért elképesztően teátrálisan és sokat gesztikulál. A Costa Rica-i nagyon szexi, érzéki és tuti sportőrült nő!

Már jócskán ment az óra, amikor nagy zajjal megérkezett a maradék spanyol ajkú kolléga: 3 argentin (ők amúgy egy család), 3 spanyol (akik közül ketten csak gyakornokként vannak itt és igen csak millennialok) valamint még egy mexikói (szerintem ő valami nagykutya felesége lehet). Végül tiszteletét tette az egyiptomi diplomata és a lengyel srác, akivel nagyon sokszor szoktunk összenézni egy-egy komment után [jaj, az a fe(le)dhetetlen közép-európai néplélek:)], majd - állítólag hosszas parkolókeresés után - a kétgyerekes salvadori anyuka, aki a padtársam lett időközben.

Sajnos az órák - már ami a nyelvtanulás progresszivitását illeti - értékelhetetlenek, de a csapat nagyon jó, jól érzem magam velük, és azért ez is fontos. Itthon meg autodidakta módon ostorozom magam, hogy ha jövőre jöttök, már magabiztosan fordítsak nektek franciáról magyarra. Ámen!

[nonquebecoisayul]

Saint-Jean-Baptiste - avagy ünnep québécoius-ul

Csak kicsit irigykedem most rátok, miközben az első komolyabb hőhullámot próbáljátok meglovagolni... De azért ide elférne onnan néhány plusz, és akkor ti is jobban járnátok meg mi is. De nem panaszkodom: nekem a 20-22 fok is bőven megfelel, sőt! Igaz, már a helyiek is reklamálnak, mikor ér ide végre a nyár (most már ugyebár naptár meg meteorológia szerint is beindult).

Miután visszatértünk az USA-beli körútról, nem sok idő vagy inkább erő maradt Montréal felfedezésére. A napokban sokat borongott, esett is, anyósnak meg azért ez a 20 fok a szokásos keleti parti széllel hűvöskés, úgyhogy nem nagyon akaródzott kimozdulnia. Szóval bőven hagytunk megismernivalót a következő látogatására is.

Ráadásul voltunk vendégségben, tegnap este nálunk is járt majdnem két tucat vendég családostul (nem hiába, anyós főztjének illata messze elszáll:), és a héten Rafának is születésnapja volt, amit - az ő ötlete volt amúgy, nem az enyém - a magyar étteremben ünnepeltünk meg.

Ugyan közel nem voltak ezek a bulik olyanok, mint amilyeneket a terjengős és beláthatatlan budapesti éjszakákban hagytunk magunk mögött idestova 9 hónapja (brühüm-brühüm), azért jól sikerültek, és például Róz(s)ikáék komolyan kitettek magukért: remek esténk volt isteni töltött káposztával, magyar pezsgővel, vörösborral és egy üveg Tokaji szamorodnival (igen, még mindig van belőlük, de ha jöttök, két üveggel mindenképp hozzatok valami jó kis testes szekszárdit:)

Szombaton Québec megünnepelte Keresztelő Szent Jánost. Jellemző, hogy Québec nemzeti ünnepe június 24-re esik, Kanada szövetségi ünnepe viszont pont egy héttel későbbre, július 1-jére. Ez utóbbit ugyan itt is megünneplik tűzijátékkal a kikötőben, ami szövetségi terület, nem tarományi, de azért Québec ebben is szeparatista: itt már egy héttel korábban örvendeznek, július 1-jén meg költözködnek (erről majd még írok, ha megtapasztalom, konkrétan mit jelent).

Szóval elmentünk megnézni a rue Saint-Denis-n a nemzeti felvonulást. Ezek a népek errefelé imádják ezeket a parádés felvonulásokat: ez már a harmadik, amihez van szerencsénk a Mikulás- és a Szent Patrik-mustra után. Őszintén szólva ez volt eddig a leggyatrább: látszik, hogy itt csak közpénz folyt, nincsenek vállalatok, alapítványok stb. a felvonulók között. A nagyon lassú és nem túl látványos masírozók elvileg Québec történelmének fontos eseményeit és személyiségeit jelenítették meg: úgy kb. a hatvanas évekig bírtuk, utána feladtuk. Képeket se nagyon készítettünk, mert nem nagyon volt értelme, de azért párat csak posztolok itt is.

Persze nem lenne ez itt Québec, ha sikerült volna mindent ellentmondásmentesen megszervezni. Gyakorlatilag két napja csak attól hangos a helyi sajtó, hogy a menet elején haladó egyik “látványelem” botrányosra sikeredett: hogy lehet az, hogy az előkészületek és próbák során senkinek nem tűnt fel a nyilvánvaló politikai inkorrektség.

A szín a következő: egy híres énekesnő (talpig kékben) a québécois himnuszt és egyben születésnapi dalt, a Gens du Pays-t énekelte, miközben egy csillámló homlokú, talpig fehér ruhában lévő fehér zongorista egy fehér zongorán kísérte; mindez egy kézi erővel mozgatott pódiumon, körülöttük pedig több tucat szintén fehérbe öltözött, feltehetően szintén csak fehér európai felmenőkkel rendelkező helyi szereplő követett szegényes koreográfia mentén (Québec színei - mily’ meglepő - a kék és a fehér). És most jön a csúcs: a valószínűleg nem túl könnyű pódiumot zongorával, zongoristával, énekesnővel négy, terepszínű (semleges) ruhába bújtatott izmos és nagyon fekete fiatal srác hajtotta (amúgy egy sportiskola növendékei). A képek és videók, amik gombamód szaporodtak a neten, önmagukért beszélnek; itt egy példa.

Tegnap este az inkább augusztus véginek ható hűvösben kimentünk ismét az utcasarokra megtekinteni vendégeink és persze a brazil babos fogadás (ki ne emlékezne a Bem rakparti feijoadákra?!) nonplusultrája, anyósom kíséretében a Jacques Cartier-híd tűzijátékkal kísért “illuminációját”, amit - ha még emlékeztek - azért ismételtek meg így egy az egyben, mert a Montréal 375-dik születésnapján tartott premiert a rendőrök tüntetésükkel széttrollkodták (ld. május közepi bejegyzéseim egyikét). Az egészben az volt a legjobb, hogy akkor jó 10 fokkal melegebb volt, mint most, és míg akkor az emberek a fűben ülve nézték a fényjátékot, most alig-aig ültek csak az átmeneti kabátokban didergő nézelődők (és persze közel nem voltak annyian, mint akkor, de ez betudtahó az ünnepi hétvégének is).

Végezetül nem marad más, mint hogy gratuláljak jómagam is: Bonne Féte et vive le Québec!

[nonquebecoisayul]

Hosszú téli hónapok után végre indulhat eme hatalmas ország felfedezése. Na ez az a Kanada, amire gondoltam:) A hétvégét Québec városában és környékén töltjük olyan 3 órányi utazásra északkeletre Montréaltól. Még a cudar erős keleti parti szél sem tudta elvenni a kedvünket. Nézzétek ezeket a képeket!

[nonquebecoisayul]

Montréal vs. Ville de Québec: 0-1

Végre, végre, végre: nagyon hosszú idő után először ismét szép települést láttam. Igen, le kell írnom, ha ez eddig nem jött volna át: Montréal nem szép város. Lehet, hogy a benne élők lazák, kúlak, nyitottak, intelligensek és innovatívak, de a város, amiben élnek, nem jolie. Sőt kifejezetten szokatlan. És nagyon gyakran csúnya. Ezen pedig aligha segít a brutálisan extrém időjárás (szombaton például olyan szelet kaptunk a fejünkre, hogy a vízesésnél a kopasz hegyoldal apró földdarabjait és kavicsait úgy vágta hozzánk, hogy az csípett; a szemüveget, mobilt, kamerát el kellett tenni a karcolásveszély miatt!).

De Québec városa, Kanada egyedüli kizárólag francia nyelvű államának fővárosa olyan, mintha kicsit hazamentem volna az én jó öreg Európámba. A város egy termetes fennsíkra épült: az eredeti citadellát is csak éjszakai csellel tudták anno bevenni az angolok a franciáktól. (A montréaliak fanyar humora lehet, hogy a mellettünk lévő két párhuzamosan futó utcát az Ábrahám-mezei - amúgy kb. 30 perces - csata két elesett vezéréről, Wolfe-ról és Montcalmról nevezték el.)

A fővárost magas hegyek veszik körbe, és alig 10 percre a központtól máris egy elképesztő vízesésbe botlik az ember: ezt hívják Montmorency-nak. Nos igen, ekkor éreztem először a tankönyvi Kanadát:) Mivel a település magason van, egy csomó helyről látszik az áradás miatt most még szélesebb Szent Lőrinc-folyó is (ez Montréalban - annak lapossága miatt - alig-alig lehetséges csak).

Az óváros girbe-gurba macskaköves utcácskáit, tereit járva hol salzburgi, hol a svájci Stein am Rhein-i, hol  elzászi érzéseim tolultak elő. Az emberek nagyon barátságosak voltak, a piacon a friss olasz tésztát áruló srácok boldogan konstatálták, hogy értünk/beszélünk franciául, mindent meg lehetett kóstolni, és ha nem vetted meg a terméket, akkor is mosolyogva kívántak “bonne journée”-t. 

Ugyan szegény Niki szombati vacsorájában a saláta kis zöld hernyóval érkezett (ami hát lássuk be, nem túl hízelgő), egyrészt betudtuk a mexikói import megbízhatatlanságának, másrészt pedig a pincérek nem győztek elnézést kérni, és addig nem tántorítottak, amíg egy másik ételt nem válaszottunk. Niki végül egy desszert mellett döntött, amihez bónuszként egy jól felöntött whiskey-s kávét hoztak, fizetéskor pedig 10%-os kupont is kaptunk, s persze nem számolták fel Niki egyetlen ételét sem.

Mivel Québecbe bérelt autóval mentünk, végre megnéztük, milyen errefelé az autópálya. Furcsa: a szembejövő kétszer-két sáv között legalább hat sávnyi zöld sziget van, ami középre lejt, de árkot arrafelé nem láttam. A le- és felhajtóknál lévő jobb sávok nagyon rövidek. A maximális sebesség 120km/h, így a távok hosszabbnak tűnnek. Alig vannak benzinkutak, pihenők, úgyhogy jól meg kell gondolni a következő pisiszünetet:) Mivel a terep sík, a pálya nagyon egyenes, és a nagy áradások és belvíz miatt rengeteg kisállat hullája alkotott díszítősort oda-vissza: köztük egy csomó hódé. Nem láttam még együtt ennyi állattetemet: ilyenkor nem szeretek embernek lenni:(

És ha már közlekedés. A munka ünnepe Kanadában nem ma van, hanem szeptember első hétfőjén (ezt se gondoltam volna). A munka otthoni ünnepét itt tényleg munkával kezdték: nekem úgy tűnt, ma az egész várost lezárták és kezdődnek a felújítások. Az a bizonyos másik évszak a tél után, ha még emlékeztek erre az őszi bejegyzésemre. Az ablakunk alatt lévő kétszer három sávos (+parkoló) útból kettőt teljesen lezártak, ameddig a szem ellát. A messzeségben hatalmas munkagépeket fedeztem fel: erős a gyanúm, hogy miként Budapesten is sikerült egy teljes fonódó projektet és egy másfél éves falszomszédos lakásátalakítást átélnem, az élmény nemzetközi lesz...

[nonquebecoisayul]

Gondolatok vendégek közt félúton

Miközben ezeket a sorokat írom, Krisztián már ismét készül átkelni az óceánon, épp Új-Fundland északi partjainál száll az éjszakai óriás víz felé. Kikísértem a repülőtérre: az egész út úgy néz ki, mintha háború sújtotta övezet lennénk: a már tavaly októberben, érkezésünkkor is látott óriási méretű infrasturktuális építkezések még mindig úgy tűnnek nekem, mintha semmit sem haladtak volna az elmúlt fél évben. Amúgy ez simán lehet, hogy így is van: nem hiszem, hogy tomboló hóviharban és/vagy mínusz 20 fokban rohamtempóban lehetne haladniuk.

Alig száll le Londonban a gép, már LisztFerihegyen készülődik Edina és Niki, akik müncheni átszállással lépik át a transzatlanti valóság határait. Na végre! Elindult a szezon, erre várok már mióta: ismét pörög az élet, tavaszodik! Irdatlan mennyiségű pók és pókháló lepte el két emelet magasság�� ablakainkat és a teraszunkat is, hozzá pedig ezernyi apró valami, amik jól fennakadtak a hálókban. A fák még mindig csak visszafogottan rügyeznek, a fű is csak óvatosan zöldell, tuti hogy itt robbani fog hamarosan minden. És mivel alig van néhány hónapja az itteni élővilágnak megélni mindazt, amit európai rokonaiknak akár kétszer annyi idő alatt is lehet, gondolom, mindegyik nagyon siet. Mindenesetre októberben már nem nagyon emlékszem zümmögőkre itt.

Az idő nem nagyon kedvezett a szabad sétálgatásnak, mert - mily meglepő - sokat esett az eső. Ismét százakat evakuáltak a házaikból; most épp az Ottawa folyó árad egy köpésre attól a helytől, ahol jó egy hónapja túlcsordultunk a juharsziruptól. Azon az egy napon, amikor nem esett hétközben, Krisztián elment Ottawába busszal (én nem mentem vele, mert aznap órám volt), a többin pedig próbáltunk úgy szervezkedni, hogy a keleti parti szél és az eső (főként ezek kombinációja) ne legyen akadály.

Elmentünk az olimpiai komplexumban lévő Biodome-ba, ami nem csak a gyerekeknek nagy élmény, de mivel én mindig elszomorodom az állatkertekben, itt is kicsit sikerült. Mindenesetre tök jó ötlet az egykori olimpiai játékok színhelyét ilyen célra hasznosítani.

Voltunk a Poutineville nevű étteremlánc egyik helyiségében, amelyiknek semmi köze nincsen az illiberális pufajkáshoz, és ahol rémesen belaktunk különböző poutine-okkal, ami a bagel mellett az igazi helyi specialitás. Alapjában véve sült krumpli ráolvadt sajttal és barna szósszal, amit mindenféle extrákkal turbóznak fel, akár egy pizzát - sőt van poutine-os pizza is, de - kapaszkodj meg, drága Dóri Bázelben! - még poutine-os Flammkuchen is létezik! Bizarr egy kreálmány és nagyon tömény, de ehető.

Krisztiánnak nagyon bejött a gyorséttermek közül a csak Amerikában található A&W, ahol a menüdhöz rootbeert lehet kérni. Vendégünk is megerősítette, hogy totál olyan az íze, mint a vaníliás kólának. De azért sörnek hívják:)

A poutine-os ebéd után este elmentünk Rózsikáékhoz is, ahol töltött káposztát ettünk. Jaj de jó volt. Vittünk egy üveg Heimannt meg egy szamorodnit, és én szomorkodtam a csodálatos hegedűszó hallatán: erősen rámszökött a honvágy. Hej, be jó estve volt ez, komám!

Ma délelőtt itt volt a tulaj, hogy a függönytartó sínt visszacsavarozza a plafonba: hajmeresztő mutatványt láthattunk tőle, ahogy a kb. 8 méter magasban az ablakokat tartó fémbetéteknek döntött létráról ügyködött! Egyúttal beüzemeltük a teraszon lévő elektromosan mozgatható erny��t. A sűrű esőben és erős szélben állva már csak azt kérdeztem tőle, egyáltalán lesz itt még nyár? Azt mondta csodás francia akcentusával, hogy “PeteH, you ‘ave to wait pHobably a couple of weeks. Not moHe.” Ahogy elnézem, otthon is ez a helyzet. Addig is síeljetek egyet a hegyekben:)

[nonquebecoisayul]

A márciusi hóviharok margójára

Az időjósok itt sem tévedhetetlenek, Mother Nature meg amúgy is szeszélyes: az eredetileg 10 centire taksált hómennyiségből 5 éve nem látott hóvihar társaságában közel fél méter hó keletkezett szerdára! Még mindig megvan a BELUGYMIN feladótól napra pontosan négy évvel ezelőtt érkezett SMS: “Segítünk! Ne hagyja el gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium”

Ugye emlékszünk rá? Amikor például Gyuri bá’ a taliándörögdi buszt menteni próbál�� katasztrófavédelmis járművet mentette IFA-jával és végül mindenki Kapolcson aludt. Errefelé csak az a bökkenő, hogy gyakran nincs melletted senki vagy pont fordítva túl sokan és túl közel vannak. Előbbire példa az a két szerencsétlen korombeli québeci férfi, akik valószínűleg megfulladtak a hóval totál betemetett autójukban; utóbbira pedig az az 50(!) járművet érintő baleset a Torontó-Montréal autópályán, amelyben még vegyi anyag is került az útra és az autók úgy mentek egymásba, mintha óriás kisgyerekek játszadoztak volna a matchboxaikkal.

Nos hát mint ahogyan 2013-ban, idén is megnyugtató ugyan nem, de legalább biztonságosabb volt bentről nézni az elemek tombolását. Ennyi havat így egyszerre és ilyen széllel akkor láthattam utoljára, amikor jó 10 esztendeje egy hétfő hajnalon át kellett mennem Miskolcról Debrecenbe munka miatt. Emlékszem, induláskor azt mondták a rádióban, hogy tényleg csak az induljon el, akinek nagyon muszáj még településen belüli utazásra is, én meg taxival kimentem a Tiszai pályaudvarra, vettem egy kis unikumot és felvergődtem a felfüggesztett menetrend miatt találomra induló nyíregyházi személyre. Fűtés ugyan szerencsére volt a kupéban, de nem felejtem el, ahogy Tokaj környékén az északi szél felvágta a kocsi ajtaját és a következő megállóig térdmagasságban állt a hó a belső peronon is. Végül megérkeztem Debrecenbe. Ilyenkor Kosztolányi örök mondata jut eszembe: “Az utazás rontja életszázalékunkat.”

 A közel 30 órán át tartó hóvihar még a sokat tapasztalt helyiek mércéjével nézve is kemény. El tudjátok képzelni, milyen lehetett ezt valahol a pusztában megélni, ha a belváros kellős közepén olyan hangokat lehetett hallani, mint a két napja (a vihar első óráiban amúgy) posztolt videómban? Itt is akadt azért 300 autó, amelynek utasai - hasonlóan anno a később az osztrákok által felszabadított M1-esen rekedtekhez - a teljes éjszakát a városon átvezető autópályán töltötték. Tényleg rettenetes élmény lehet, de azért itt akadtak rendőrök, akik forró kávét osztogattak stb. Nem mindenkinek volt ilyen szerencséje: egy idős férfivel valószínűleg a hólapátolás végzett, egy 50 éves nőt pedig ma hajnalban egy hókotró tett el láb alól.

Amúgy tényleg elképesztő szörnyek ezek a hómaró, -szedő, -szállító, -fújó járművek. Ma például ahogy mentem a hótorlaszokkal akadálypályává avanzsált buszmegállóba és éppen azon gondolkodtam melyik irányból kerüljem a 2 méter magas hókupacokat a zebrán, egyszer csak a járdán velem szemben a semmiből előbukkant egy homokszóró utánfutós minitraktor vagy mi a szösz. Méretes technológiával tisztítják amúgy az utakat, de ilyen hómennyiséggel még Montréal is csak 5 nap alatt tud úgy végezni, hogy ilyenkor éjszaka is többször a már jól megismert sípolásra (tolatás, emelés stb.), az aszfaltréteg karcolásának vagy a hófúvó óriás masina gigantikus dömperekbe történő pakolásának (puffanás, dörrenés) hangjára riadok.

A keleti parti szél meg csak fúj, fúj, egyre csak fúj... A teraszon úgy keletkeznek a hódűnék, mintha valami National Geographic dokut néznék. Összehasonlító gazdaságifejlettség-vizsgálati agymenéseimet újabb empirikus elemekkel egészíthetem ki: bizony igencsak meg kell fizetni annak az árát, ha az ember a világ egyik legjobban működő demokráciájában szeretne élni. Néhányan az életükkel fizettek most. De ahogyan a szerencsétlenül járt férfiak autóját megtaláló autómentős mondja már 40 éve: ha hóvihar van, csak egy dolgot tehetsz, mentsd a bőrödet, keresd meg a legközelebbi menedéket, hogy melegen maradj, a kocsit meg majd elintézed.