#jerrylikesit

[jerrylikesitornot]

The Mandalorian – Chapter One (2019) A november 12-i dátumot érdemes a naptárunkba vésni popkulturális szempontból, mert meghatározó lesz a közeljövőre nézve több szempontból is. Egyrészt a Disney+ megjelenésével végső sebességbe kapcsolt a streamingháború és innentől kezdve nem lesz megállás. A gyengébbek gyorsan lemorzsolódnak majd, az erősebbek pedig még nagyobb szeletet fognak kiharapni a piacból. Aki nem tud egyéni és nem mellesleg egyedi tartalmat gyártani az lemarad. A Disney az egyedit inkább kizárólagosságban értelmezi, úgyhogy ők a saját klasszikus kínálatuk mellet az elmúlt évek alatt felvásárolt márkákat fogják a saját platformjukon futtatni. Erről sokat lehetne beszélni, de nem szeretnék, majd meglátjuk, hova jutunk az elkövetkező 1-2 évben. Másrészt pedig ezzel az indulással egyidőben az egyik saját gyártású terméküket, egy élőszereplős Star Wars sorozatot is kidobtak a rajongóknak. Ezzel viszont elhivatott rajongóként mindenképpen szeretnék foglalkozni. Még akkor is ha Star Warsról szóló vélemények írásánál egy kockázatosabb foglalkozás van, Star Wars filmeket készíteni. Amikor még pletyka szinten ez Boba Fett sorozatként futott akkor én erősen szkeptikus voltam. Főleg mivel mellette az Obi-wan és a Yoda sorozatokat lengették be. Mindegyikben csak a fan service túlpörgetését láttam, egy olyan időszakban és területen, amit már én is unok. Miközben ott van egy végtelenül színes világ, nem beszélve az „történelem” többi távoli részeiről. Ma pedig ott tartunk, hogy már kétszer néztem meg a The Mandalorian első részét, és biztosan állíthatom, hogy ez nem csak az IP kizárólagossága miatt egyedi. Ugyan egy rész alapján nem szeretném megítélni, de gyorsan összeszedem 6 pontban, hogy miért tetszett nagyon amit eddig láttam.

Új erőviszonyok

A jó és gonosz egyik klasszikus reprezentációja a Lázadó-Birodalom, azon belül pedig a Jedi-Sith szembenállás. A háttérben ugyan itt is érezzük ennek a lenyomatát, de úgy tűnik ennek a történetnek nem ez lesz a fő szála. Annyi érdekes faj, világ és történet lett már belengetve, ha csak a filmes univerzumot nézzük, hogy eddig is eltékozolt időnek éreztem minden percet, amikor újra ezt a megszokott párharcot melegítettük fel. Ugyan a mandaloriakkal már sokat foglalkoztunk, de mégis üde színfoltnak tűnik a fejvadász irány. Egy olyan helyre tud elvinni minket, ahol farkastörvények uralkodnak, ahol mindenki átgázol mindenkin, ha éppen így diktálja egyéni érdeke. Egyik karakter se pakolható egyértelműen jó vagy rossz oldalra. Itt mindenki az univerzum peremén létezik, egyik karakternek se látszik egyértelmű kötődése valami nagy centrális erőhöz, még a mandaloriai főhősünk se tartozik egyértelműen egy híres klánhoz sem (bár gyanítom ez később előtérbe fog kerülni).

Az univerzum söpredéke

Mivel a galaxis szélén vagyunk, ezért hálistennek nem hemzsegnek az emberek, hanem tele van a világ furcsábbnál furcsa lénnyel. Ezek ráadásul mind éltek és mozogtak, nem csak kötelező elemként voltak elszórva a háttérben. Imádtam mindkét kocsma jelenetet, tele volt nagyon sok ismeretlen és ismerős figurával és már alig várom, hogy ki lesz a következő, aki akár szárnysegédként akár elfogandó ellenfélként feltűnik. Aztán ott vannak különböző szörnyek. Az óriás rozmárcsigánál (vajon hány fővonalas rajongó lincsel meg ezért) az elején már tátottszájjal vigyorogtam, aztán megjelentek a blurrgök, amikhez hasonlóan idiótán kinéző kreatúrákat eddig csak rajzfilmekben engedtek meg ebben az univerzumban. Remélem az ilyen furcsaságokkal nem fukarkodnak a jövőben sem, mert ezek nagyban hozzájárulnak a Star Wars hangulathoz.

Világépítés

Úgy tűnik erre végre összeállt az a csapat, aki minden apró részletét ismeri a teljes bővített univerzumnak és ezt jól is kamatoztatják. Jon Favreau egyéni stílusa eddig jól átjön a forgatókönyvön. Nagyon jól adagolja adagolja egymás mellé a humort és az akciót és ezeknek a dinamikáját, Filoni pedig jól viszi át a rendezésbe is. Mondjuk ebben neki van tapasztalata már az animált sorozatokkal. Emellett viszont nagyon sokat segít a világépítés tudatossága. Egy olyan helyre kerülünk, amiről először azt hisszük, hogy nagyon jól ismerjük, mégis tele van meglepő elemmel. Megtudjuk, hogy sose szeretnénk látni üríteni egy mythrolt, ami nyilván csak apró geg, de olyan háttérben meghúzódó geopolikai és történelmi elemeket is elkezdünk szépen lassan kifejteni, mint a Beskar fontossága a mandaloriaknál. Érdekes egyensúlyt sikerült találni az alkotóknak abban, hogy hogyan nyúljunk bele elég mélyen a mitológiába és mutassunk olyan elemeket, amik ismerősek bárkinek aki már látott Star Wars filmet, vagy akár még anélkül is. Az pedig egy csodálatos fricska lenne, ha Pedro Pascal végig a fején tartaná a sisakját a sorozat alatt, miközben minden részben ugyanígy poénkodnak ezzel, hogy ugyan miért is nem veszik le a mandaloriak soha a bukót.

Zene

Ludwig Göransson nevét Childish Gambino „Awaken, My Love!” című albumánál felvéstem magamnak egy elég vastagon fogó tollal. A fickó itt is megcsinálta! Egy olyan zenét készített eddig ehhez a sorozathoz, ami semennyire nem hasonlít a klasszikus John Williams darabokra. Sokkal kalandfilmesebb a megközelítése a zenéhez Göranssonnak, ami szerintem nagyon jól ül a világhoz. Nem lehet felfedezni benne semmi ismerős motívumot, a hangszer használat is kellőképpen furcsa a sok fafúvós elemmel. Ezzekkel nagyon jó atmoszférát teremt a résznek és tud hasonlóan epikus is lenni bizonyos helyeken, mint az eredeti OST. Valami nagyon kiemelkedő, elsőre megmaradó téma talán hiányzik, igazán a vége főcím alatt lévő The Mandalorian téma ütött csak, viszont az nagyon.

Műfajváltás

Már az előzetesek alapján is úgy tűnt, hogy végre eljutottunk oda, hogy a kalandfilm elemek mellett hajlandóak voltak egy új műfajt ráhúzni a sorozatra.Ez a rész hardcore western volt, már a felütéssel megidéztünk rengeteg klasszikust, de a végső páros leszámolásnál a főhősünkhöz hasonló droidszkeptikus régivágású vadnyugat rajongók is elcsöppentek. Ha nem tudunk kiszakadni a Skywalkerek vonzáskörzetéből, akkor ott lenne a lehetőség különböző műfajokban kísérletet tenni és kiléptetni a filmeket az általános Star Wars felépítésből. Nagyon üdítő, hogy a The Mandalorian elsőre mindkét lépést megteszi, én pedig készítem a kalapot a fejemre, a búzaszálat meg a számba a következő részekhez.

Sorozat struktúra

Alapvetően nagyon kevés sorozatot nézek mostanság, nem szeretem, ha a nézői reakciók és a nézőszám alakulása határozza meg, hogy meddig tart egy sztori. Itt is sok mindenen fog múlni, hogy mennyire tud hosszútávon megtartani magának a The Mandalorian, de nyilván a Star Wars világ miatt van egy elég nehezen behozható előnye sok mással szemben. Viszont úgy éreztem, hogy nagyon jót tett neki a 40 perc játékidő, feszes volt végig, az apró világot felvázoló snitteken kívül nem volt benne üres járat. Itt mondjuk még látom benne a rizikót és még én se döntöttem el, hogy pontosan mit is szeretnék a további 7 résztől. A limitált epizód szám alapján érdekes lehet egy epizódikus felépítés, amiben minden részben más bountyval foglalkozunk néhány visszatérő szereplővel. De a Clone Wars és a Rebels is akkor működött igazán, amikor ezeket egyre szorosabban összefűzték egy történet köré. Itt pedig baromi kiváncsi vagyok, hogy miért is őrizték egy világvégén lévő bázison annyian az első rész fő célpontját. Nem vagyok naiv, hogy itt is extenzív piackutatás áll a művészi elképzelések mögött, de bizakodom, hogy legalább az évadokat előre átgondolt koncepció alapján készítik és remélem még sok helyen meglepnek fordulatokkal.

Indulásként nagyon elégedett vagyok és alig várom a pénteket a következő rész miatt. Az emlékeimben azonban itt van, hogy ezek voltak azok a pontok, amiket pozitívumként emlegettem a Solo film kapcsán is. Viszont sajnos azt a rendezés sótlansága (és itt rád nézek Ron Howard) a középszerűségbe taszította a filmet. Itt a gárda sokkal ígéretesebbnek tűnik (egyedül Bryce Dallas Howardban kételkedem) és remélem a limitált számú epizódban végig tudják hozni ezt a hangulatot. Attól pedig igazán megdobban a szívem, hogy az első rész mellett Dave Filoni kapott még egy epizódot rendezésre. Ő egy igazán imádható emberi figura a Lucasfilmnél, egy olyan háttérember, akinek lassan olyan kultstátusza van, mint bizonyos részeknek. 
Nagyon jó az indulás, de még nem vagyunk ott, ahol én igazán látni szeretném a Star Wars-t. Viszont egyértelműen a The Mandalorian tette meg ebbe az irányba a legtöbbet.

[jerrylikesitornot]

What We Do in the Shadows S01E01

Mindenki, aki lakott valaha kollégiumban, vagy osztozott több társával egy albérleten annak ismerősek lehetnek a What We Do in the Shadows alap konfliktusai. Hogyan használd higiénikusan a lakást? Ki fog elmosogatni a héten? Felhozhatom e haverjaimat, akit a többiek nem feltétlenül bírnak? Ki szerzi be a Mester látogatására a szűzeket? Ki hagyta ott a vérben fekvő hullát a konyhában? Miért nem jött már ki Laszlo 120 éve a szobájából, csak nem megsértettük valamivel?

Ezek a kérdések minden ilyen környezetben felmerülnek, az utolsó pár leginkább akkor, ha az albérletet vámpírok bérlik. Ez volt anno 2014-ben az azonos című film premisszája megfejelve még az egzotikus új-zélandi akcentusokkal a kamu dokumentarizmussal és Taika Waititi és Jermaine Clements zsenijével. Imádtam és azóta is az egyik kedvenc vígjátékom, abszurdnál abszurdabb jelenetek követték egymást, vagy a vámpírmítoszt vagy az közös albérlet legendáira építve. Igazából soha nem akartam ebből többet, de a struktúrája tényleg egy sorozatért kiáltott.

A pilot megnézése után megkövetem az alkotókat, amiért nem lelkesedtem az FX-es sorozat ötletéért. Mert ez pont ugyanaz, mint amit a film adott, sőt egy rész alapján megkockáztatom, hogy még jobb is lesz. Elsőre nagyon furcsa a hasonlóság, olyan, mintha csak áthelyezték volna a helyszínt Amerikába, még a karakterek is baromira hasonlítanak az eredetire. Hasonló személyiségjegyek előjönnek, sőt Laszlo egész nagy sikerrel indulhatna Jermaine Clement hasonmás versenyen. De nézzük mit adtak hozzá:

női vámpír az egyik főszerepben

biszexuális vámpírok

Nandor famulusa latino

energiavámpírok

amerikai milliő

Először úgy tűnhet, hogy ezek nagy része a teljes/túlzott (kinek hogy tetszik) politikai korrektség jegyében történt, és amúgy valószínűleg így is van. Viszont utána nagyon jól játszanak ezekkel az adottságokkal, a karatkerek neme, háttere jó hangsúlyt kap már az első epizódon belül és gondolom meg is ágyaz mélyebb drám��knak. Guillermo például mindig is Antonio Banderas miatt akart vámpírok között lenni, aki kultúrájának első és egyetlen híres képviselője volt a filmvásznon. Vagy említhetném Laszlo és Nadja kapcsolatát is, amiről mindketten azt hiszik, hogy a férfi-női vonzalom és persze a hipnózis miatt működik, miközben rejtetten mindketten az érkező mesterrel átélt szexuális élményekre áhítoznak. Na és ott van még Colin Robinson (az egyetlen karakter vezetéknévvel, nemhiába), a vámpírok egy teljesen új, most már kánonba emelt fajtája, az energiavámpír. Napközben is köztünk jár és szívja mindannyiunk energiáját. Ő tényleg egy hétköznapi vámpír, akivel munkahelyi környezetben biztos mindenki találkozott már. Az unalmas irodákon kívül pedig biztos a hétköznapi irodaszerekhez is furcsán vonzódnak a készítők, hiszen emlékezets poénok tárgyai lesznek az alkoholos filc és a krepppapír is. Pedig megesküdtem volna, hogy ezek benne vannak a világ 10 legkevésbé vicces papír és írószer boltban kapható terméke között.

Nagyon jót tett az első résznek, hogy az eredeti gárda mindkét tagja dolgozott rajta. A rendezője Taika Waititi, akit szerintem a film óta mindenki ismer. Aki meg nem az a Thor: Ragnarök óta biztos. Viszont nekik kimaradt a Hunt For the Wilderpeople, úgyhogy pótolják. Jermaine Clement pedig a sorozat írója, de az imdb szerint ő fogja vezényelni a maradék epizódokat. Őt kevesebben ismerik, pedig a zseniális Flight of the Conchords egyik fele, a Legion egyik legüdébb foltja, aki király volt a Moana rákjaként is, de ő énekelte a Rick & Morty Goodbye Moonmenjét is. Számomra mindkettejük neve biztosíték az őrülten fárasztó poénokra, a klasszikus toposzok meglepő kiforgatására és a heti rendszerességű önfeledt szórakozásra. Ugyan Afanas báró egyértelmű és félreértelmezhetetlen céllal érkezik meg az első epizód végre, ennek ellenére gondolom a sitcomok apró epizódokból álló struktúráját fogja inkább előnyben részesíteni. Ez pedig akár sokkal jobban is tud állni az egész alapszituációnak, mintha egy film keretei közé akarnák szorítani azt. Ha lesz elegendő alapanyag, akkor akár túl is tudnak nőni az eredeti humorán. Viszont így, hogy a készítők szerves részei a folytatásnak az egy kihagyhatatlan ziccer, hogy a film triója megjelenik látogatóban Staten Islanden. Ha ezt nem lépik meg, akkor azért bármennyit is röhögök ezért kicsit morcos leszek.

[jerrylikesitornot]

Caitlin Doughty: From Here to Eternity - Traveling the World to find the Good Death

Soha nem gondoltam volna, hogy temetkezési szokásokról szóló könyvet fogok olvasni. Soha nem gondoltam volna, hogy erről ilyen részletesen írt valaki, azt meg végképp nem, hogy ennyire érdekesen és szórakoztatóan. Caitlin Doughty nevével úgy találkoztam, hogy egyszer belefutottam egy TED talkjába, és teljesen átlagos, velem egykorú fekete hajú nőt láttam, akit valamiért nagyon érdekel a halál. Nem néztem végig a videót, mondván, hogy a húszas éveim végén nem feltétlenül szeretnék a halállal foglalkozni. Aztán szembejött egyszer két könyve, amiből a From Here to Eternityre esett a választásom, talán az utazós aspektusa miatt, és nem bántam meg.

“I want it I want a corpse hotel I want one!”

Caitlin temetkezési vállalkozóként dolgozik, örül annak, hogy ha felhívják, hogy valaki meghal. Persze ezek az érzések csak szakmai ártalomból fakadnak, hiszen így tud segíteni az embereknek, élőknek és halottaknak egyaránt. Ebben a könyvében körbejárja a világ 8 különböző pontját, hogy bemutassa, hogy a különböző kultúrák, hogyan viszonyulnak a halottjaik. Természetesen van Dia de los Muertos, vannak benne elhagyott Indonéz törzsi szokások, de meglepő dolgokat figyel meg a nyugati kultúrák különböző szokásaiban is. Elsőre az egész nagyon fura, van egy nő, aki halottakkal foglalkozik, sőt még szereti is a szakmáját és ugyanolyan őszintén tudja elfogadni a testek biológiai újrahasznosítását, mint azt amikor az emberek együtt élnek a mumifikált nagyszülővel éveken keresztül. Viszont azzal, hogy süt belőle a téma iránti élvezet el tudja érni azt, hogy az olvasó is megkérdőjelezze az álláspontját arról, hogy vajon igazán jó-e, ha a halott szeretteinket valaki ismeretlen kezébe adjuk, majd mielőtt a földbe eresztik utoljára egy rohadt drága fadobozt látunk, ahogy elmerül a földben. A könyv során többször is felmerül a kérdés, hogy tényleg el kell e magunkat távolítani ettől a folyamattól? Kell-e ezt a távolságot tartani a haláltól és azoktól akiktől épp búcsúzunk? Tiszteljük így az eltávozott embert? Segítjük ezzel a gyászolás folyamatát, a felejtést?

Én szeretek olyan dolgokat venni, enni, inni aminek ismerem a készítőjét, ha nem is személyesen. Általában fontos számomra, hogy ne egy tömeggyártott terméket kapjak. Érdekes, hogy más iparágakban könnyen észreveszem az indusztrializálódást és kevés kivételtől eltekintve megpróbálom magamat elhatárolni ettől.  Viszont a temetkezésben teljesen elfogadottnak tartottam, hogy az a normális, hogy ha meghal valaki, akkor jön egy kívülálló, aki elviszi, megtisztítja, beleteszi egy fadobozba, beleengedi a földbe és rálapátolja a földet. Mindent  megcsinál valaki más, akinek ez a szakmája. Én csak virágot viszek a sírhoz néha. Eszembe se jutott máshogy hozzáállni a kérdéshez, egészen a könyv elolvasásáig. Caitlin érdeklődése és furcsa közeledése a halálhoz átragad az olvasóra és a történetei ezek segítségével feltárul, hogy lehet a temetést is máshogy csinálni.  Amikor meséltem anyukámnak, hogy mit is olvasok, egyből az volt a reakciója, hogy “Minek olvasol erről, ez olyan nyomasztó?!”. Miközben ez egy olyan  természetes eleme az emberi létnek, amivel akármit is akarunk kezdeni nem fogunk tudni változtatni (legalább is a tudomány jelen állása szerint).  Csak azzal tudunk bármit is kezdeni, hogy hogyan birkózunk meg a helyzetettel. A könyv pedig több különböző példát is bemutat, amikből inspirációt meríthetünk. Amerikában bemutat egy nyílt máglyát használó helyet, aminek vallásoktól függetlenül lehet szakrális jellege, vagy egy másik amerikai helyszínen megmutatja, hogy hogyan állíthatjuk a halottat  az anyaföld a szolgálatába. Hogyan adhatunk vissza egy kicsit a halott testtel a bolygónak, akit életünk során módszeresen zsákmányolunk ki. Kicsit elrugaszkodott példaként lehetne említeni Szulavézi déli részén élő törzseket, ahol mumifikálják a holtak testét és sok esetben a családdal élnek együtt évekig. Ágyban alszanak, reggel ruhát kapnak, megfésülik őket, este pedig újra ágyba fekszenek. Ugyan ez mind furcsán hangozhat, de valószínűleg ezeknek a szokásoknak a megismerésével és diskurzussá emelésével sokkal könnyebben tudunk gyászolni és megbékélni az ismerőseink, szeretteink elvesztésével.

“Our whale hasn’t come down here to “rest in peace” and lie on the ocean floor in cool, undisturbed darkness. Her remains are about to become the location of a grand banquet that will last decades. This process, known in the ocean science community as a whale fall, creates an entire ecosystem around the carcass—like a pop-up restaurant for the alienlike creatures of the primordial depths."

Ebben a legerősebb talán a könyv írója, hogy természetessé teszi az elmúlás gondolatát, őszintén és prűdéria nélkül beszél a különböző tradíciókról és közben nem rest semmiből sem viccet csinálni. Mert ebből igenis lehet viccet csinálni és ez is segíthet abban, hogy könnyebben feldolgozzuk az emberi lét múlandóságát.  A könyv végig szórakoztató, ezen kívül nagyon informatív is, mivel csomó kultúrát, tradíciót közelebbről is megismerünk. Például sokat megtudhatunk arról, hogy a buddhizmus és a technológia miért jár kéz a kézben Japánban, ahol a szentélyben több ezer Buddha szobrát külön fények világítják meg. Ha a gyászoló családtag leolvassa a kártyáját (ugyanis az idősebbeknek nehéz volt bepötyögni a halottaik nevét), akkor felfénylik az elhunythoz tartozó személyes oltár. Emellett képet ad az elöregedő japán társadalomról és arról, hogy milyen helyi problémái vannak a temetkezési vállalkozóknak. Egyrészt a véges temetkezési helyek miatt, másrészt pedig Japán kiöregedő társadalma miatt. Mindkettő nehezen orvosolható probléma, de a Ruriden kriptaháza high tech alternatívát ajánl úgy, hogy közben a buddhista tradíciókat is megőrzi.

Nagyon különböző alternatívákat mutat be a könyv és ha nehánnyal nem is tudunk azonosulni, de megtanuljuk elfogadni mások szokásait és nem ördögtől származó, gusztustalan szertartásként tekinteni rájuk (ahogy például a halottaikat megevő Callatiak borzalomként írták le Hérodotosznak a görögök halotti máglyáit).

“When we did the math, I owed Paul $666 for the pig, the hotel, and Agus’s services as a guide. My 2015 tax return had a write-off for a $666 sacrificial pig.”

Nem gondoltam volna, hogy egy halálról szóló könyvet ekkora élvezettel és érdeklődéssel fogok olvasni, de Caitlin (akinek amúgy youtube csatornája is van, ahol a második kedvenc sírjának Blaha Lujza Kerepesi temetőben lévő síremlékét jelölte meg) tett róla, hogy ne tudjam letenni a könyvet és megmutatta, hogy lehet a halálról és az elmúlásról pozitívan is gondolkodni. Továbbra is fura a teljes rajongása a téma iránt és, hogy foglalkozásául is ezt választotta, de egyetértek abban, hogy ha már jól éltünk, akkor érdemes jól is meghalnunk.

[jerrylikesitornot]

Captain Marvel

Kicsit meg vagyok ezzel késve, már úgy se érdekel senkit egy újabb vélemény a filmről. Úgyhogy gyors leszek. Én azért szeretek beülni évente 2-3 Marvel filmre, mert pontosan tudom, hogy mit fogok kapni. Általában ez be is jön, ott ülök két órát, elnyammogom a pattogatott kukoricát, iszom a kólát és jól érzem magam. Aztán kijövök konstatálom, hogy jól szórakoztam és el is felejtem a filmet. Vannak ebből kiugróbb darabok, amiket jobban szeretek és itthon is rendszeresen újranézem, de azért valljuk be, hogy a Cinematic Universe nagy része egy közepes film, ellenben kellemes szórakozás. Ha valamilyen tömegfilmet szeretnék megnézni, amin csak jól akarok szórakozni, akkor hozzájuk mindig vissza lehet térni.

A Captain Marvel ezt a középszerűséget pontosan hozza. Jópofa a 90-es évek nosztalgiája, Larson - Jackson páros szórakoztató, a macska, flerken nagyjelenete jópofa, párszor nevettem is, de azért ez egy standard eredet sztori ügyes iparosmunkaként elkészítve. Sajnos nincsenek meg azok a dolgok, amik kicsit magasabbra emelhetnék. Az art direction, zeneválasztás, a forgatókönyv, vagy grandiózus akciójelenetek, ezek azok amik számomra ki szokták emelni ezeket a filmeket az erős középszerből. Itt sajnos mindegyik elmarad, a látvány világ elég silány (az űrből földre helyezés nem feltétlenül tesz jót neki), a zeneválasztás szerintem borzasztó (a 90-es évek azért ennyire nem volt rossz zeneileg), az akció jelenetek, talán az utolsó űrharcot leszámítva elég semmilyenek. Mondjuk lehet utóbbi azért is van, mert súlytalan kicsit az egész, egyelőre Captain Marvel nagyon OP karakternek tűnik ezért nincs miért izgulnunk a végkimenetel miatt. Ha a Marvel univerzum sorozat lenne, akkor ezt egy filler epizódnak hívnánk, (és lehet rendkívül dühös is lennék rá) hiszen ennek a filmnek a tétjét teljesen elveszi az Endgame felé irányuló várakozás.

Összességében jól szórakoztam, de nem volt több, mint amit a Marvel megszokott módon nyújtani tud. De továbbra is tartom, hogy az a megszokott az egy egész jó kis szint, és amíg néha érkezik egy Guardians of the Galaxy, Ragnarök vagy egy Infinity War, ami felül tud lépni a biztonságos középszeren, addig én szívesen megyek ezekre a filmekre. Imádnám ha többet vállalnának, nagyon, és hiszek benne, hogy valami teljesen újjal sem tudnának túl nagyot bukni, remélem egyszer Kevin Feige is eljut ide, addig meg marad a garantált profin elkészített popcorn mozi, évente háromszor. Utálom én a középszert, félre ne értsetek, lehet, de ez semmivel nem rosszabb, mint az átlag Marvel mozi, teljesen kellemesen el lehetett rajta egyszer szórakozni, szerintem nem is akart ennél több lenni. Mióta ebbe belenyugodtam, (valahol az Ant-Man után, amire rohadtul mérges voltam, hogy kirúgták Edgar Wrightot) azóta én se várok el többet, aztán néha-néha csak meglepnek. A Captain Marvellel nem leptek meg, az biztos.

Volt benne viszont Monica Rambeau, úgyhogy Phase 6-7-re simán eljuthatnánk egy Nextwave: Agents of H.A.T.E filmhez. Na az egy rohadt bátor lépés lenne, és amennyire őrült szerintem be is jönne. Ó micsoda soha meg nem valósuló álom...

[jerrylikesitornot]

My Beautiful Laundrette (Úton Londonba #7)

A filmesek valamiért bele vannak zúgva a mosodákba. Nem értem, hogy miért. Lehet, hogy ez valami olyan tipikusan angolszász helyszín, amit mi itt keleten nem érhetünk. Vagy csak én nem szeretek sok más ismereletlen ember között mosni. Mindenesetre bírom Stephen Frears bátorságát, hogy 85-ben csinált egy filmet egy kereskedelmileg közel eladhatatlan címmel, egy akkor még nem túl ismert Daniel Day-Lewis-szal, egy nem túl érdekes történettel. Semmi vonzó nincs szerintem ebben filmben ez alapján, de az egyszerű külső egy nagyon kedves és szerethető belsőt rejt. Ha az ember belekezd, akkor pedig nem nehéz végig maradni.

Alapvetően a My Beautiful Laundrette Omarról szól, aki az alkoholista beteg apját neveli és közben kap egy olyan lehetőséget, amiben próbál a lehető legjobban helyt álln és azonnal meggazdagoni. Mindezt meleg pakisztániként Margaret Tatcher angliájában. Mindent megtesz annak a reményében, hogy megfeleljen, angolként, pakisztániként, férfiként, szeretőként, főnökként. Miközben mindenhonnan kilóg. De a szerencséje az, hogy nem az egyetlen, hanem gyakorlatilag mindenki a filmben. Kilógnak a skinheadek az akkori társadalomból, kilóg közülük Johhny (Daniel Day-Lewis alakításában) a nyitottságvával. De kilógnak a pakisztániak, köztük pedig kivételt képeznek azok a gazdagok, akik Omarnak mint rokonnak munkát adnak, de még a nagybácsi fehér szeretője is kilóg, ahogy a film egyik erős jelenetében el is mondja azt.

Nagyon jól jellemzi az a korszakot amiben játszódik ez, hogy senki sem igazán találja a helyét és keresi, hogy mi alapján tudná meghatározni saját magát. Mindezt úgy vezényli le Stephen Frears, hogy semminek nem ad nagyobb hangsúlyt, nem foglal állást senki mellett sem. A film egyetlen szereplőjét aki a kilátástalanságból való kiutat jelképezi Taniát is csak úgy mutatja be, mint egyet a lehetséges sok közül. De hiába indul el kifelé ebből az életből, igazából ezzel magából csak egy újabb kívülállót csinál a lány. Ettől nem lesz jobb, mint mondjuk Omar, aki a rendszerben marad. A film egyik fő erénye szerintem pont ez, hogy úgy vonultat fel furcsa, de érdekes karaktereket, hogy semelyikük mellett nem foglal állást. Egész egyszerűen másfél órában bemutatja, hogy milyen az életük, és mivel mindegyik figura szerethető a hibáik ellenére ezért nagyon szórakoztató nézni ezt.

Egyértelműen nem egy világmegváltó mindent felforgató alkotásról van szó, ellenben a problémák, amiket bemutat ma is aktuálisak. Főleg ott Angliában, ahol jelenleg egy egész nemzet nem tudja, hogy akar e valahova tartozni, vagy nem. Azt hiszem a végére már azt is értem, hogy miért tud a mosoda szerelmek szövődésének, barátságok kötődésének és ellenségek születésének is a helye lenni.

London feeling: Ugyan Margaret Tatcher Angliájától már messze vagyunk, de ez a hangulat egy tipikusan angol hangulat. London meg ott van a sok ablak alatt elmenő vonattal.

[jerrylikesitornot]

Us

Jordan Peele nagyon tudatos rendező és pontosan tudja, hogy milyen eszközökkel milyen hatásokat tud elérni, tudja, hogyan kapja el és vigye magával végig a nézőjét. Amit leginkább bírok benne (és ez már a Get Outban is jól működött), hogy mesterien ugrál oda-vissza az ijesztő és a humoros elemek között, feszültséget teremt ott is, ahol nincs, és feszültséget old ott is, ahol igazából nem oldódik fel a feszültség. Mindezt teszi úgy, hogy közben véletlenül sem válik komolytalanná, vagy akár vígjátékká. Az Us is nagyon komoly témákkal foglalkozik a horror műfaj teljes eszköztárával, viszont közben ugyanaz a humor köszön vissza, amiről valószínűleg legtöbben ismerjük a rendezőt. Ez rettenetesen csúszós talaj, de Peele-nek most már másodszor sikerül lehoznia ezt. Ennél a filmnél pedig azért király, hogy ilyen ügyesen tud váltogatni, mert ez a dualitás a történetnek és a témáknak is szuperül megágyaz.

Amikor anno megnéztem az előzeteseket (igen, ehhez megnéztem még sajnos), akkor gondoltam, hogy ez nem egy egyszerű home invasion  horror lesz. Az otthon feldúlása pedig tényleg csak a film egy kisebb százalékát teszi. Sokkal furcsábban bontakozik ki a sztori a 2 óra alatt, a történet horrora pedig egyértelműen kurrens szociális problémákat feszeget. Igazából nem ami történik ijesztő, hanem a történet másodlagos szintjei, ahol a társadalom kritika húzódik. A szereplők, a setting és az Us-US (mi, USA) szójáték ellenére szerintem a kritika viszont nem csak Egyesült Államokat illeti. A film tele van apró utalásokkal, már az első jelenettől kezdve és minden egyértelműen az USA felé mutat. A tükörlabirintus 86-ban például egy amerikai őslakos sámán képét viseli, akiket ugye szépen kisebbségbe szorítottak az idők során. Vagy mondhatnám az egyik legfontosabb mondatot, ami amúgy a film egészét vetíti előre, amikor először megkérdezik a betolakodó családot, hogy ők kik. Erre csak annyit mondanak, hogy “We are americans”. De az ennél sokkal rejtettebb utalásokat is főként a popkultúra amerikai oldaláról válogatták. Ettől függetlenül mindkét nagy értelmezés univerzális szerintem, és érdekes hogyan mosódik össze az ezek közti határ, Peele egyáltalán nem akar utat mutatni az egyik irányába sem, inkább felkínálja őket mint lehetőségeket.

Az egyik egyértelmű értelmezés a társadalmi egyenlőtlenségek és a kiszolgáltatottak teljes marginalizálódása, elfelejtése. A másik pedig az egyén reflexiója, a kisördög a vállunkon, azok a személyiség jellemzők, amiket nem szeretnénk látni a tükörben, de mégis a szemünkbe néznek. (Egy mondat, amit nem gondoltam, hogy leírok valaha:) Nagyon imádtam ahogy a a személyes névmásokat csavargatták a forgatókönyvben. A trailer főmondata is az volt, hogy “They are us”, de a filmben is többször új értelmet nyer a MI, az ŐK és ennek bármilyen formája. Nehézséget ad a dolog értelmezéséhez a hasonmások jelenléte, de alapvetően a film egyik fő témája ez is, hogy a mit soha nem tudjuk kontextusba helyezni anélkül, hogy ne határoznánk meg, hogy kik ők.  Ez a folyamatos reflexió és önreflexió pedig végig kíséri a film mindkét fő témáját, de még így is csak a a felszínt kapargatjuk, tele van pakolva a film szimbólumokkal, néha szájunkba adva, néha pedig csak a háttérben meghúzódva. Abszolút olyan film, ami többet fog tudni adni többszöri megnézésre, és a végkifejlet ismerete ellenére is valószínűleg izgalmas lehet majd, már csak az utalások újraértelmezése miatt is.

Ellenben ez nem a jerryanalyzesornot, úgyhogy gyorsan térjünk is ki arra, hogy az elbeszélésen és módján kívül mi volt még az amit szerettem a filmben és mi volt kicsit kevés. Lupita Nyong’o, élete első főszerepében, helyből kapott kettőt. Élete első főszerepében, ismétlem. Nem is értem, hogy ez, hogyan történhetett meg, de innentől kezdve szerintem várhat a következőekre. Nagyon ügyesen hozza mindkét karakter mindenféle árnyalatát, a vörösruhás saját maga épp annyira van túljátszva mimikában, hogy azt még a film mítoszához lehessen felírni. Amit pedig a hangképzéssel csinál egy olyan szereplőnél akik évtizedekig nem beszél, az elképesztő. Ellenben a többiek nagyon eltörpülnek mellette. Talán még Winston Duke játsza kellemesen idegesítően az evilági karakterét illetve végre örültem, hogy láttam Elizabeth Moss-t az egyik jelenetben, mert én őt nagyon nehezen viselem bármiben is. Bár meg kell hagyni tökéletes casting volt a gazdag fehér felső osztálybeli feleség idegesítő bemutatására.

Elsőre nagyon furcsa volt, hogy a történet bizonyos pontokon próbált magyarázatot adni a misztikumra, a végső nagy leleplezés súlytalan volt elsőre. Ez lehet, hogy sokaknak tönkre teszi az élményt, én is kicsit húztam a számat. Aztán mire vége lett a filmnek rájöttem, hogy nem érdekel, mivel ez szükséges volt a lezárás szempontjából. Másrészt az elejétől próbálta ugyanezeket a földhöz ragadt magyarázatokat adni csak akkor még nem hittük el a valóságtartalmukat. Amikor a föld alatti elhagyott alagutakról beszél, vagy a főcímben a nyulakkal, vagy akár Zora a kocsiban, aki konkrétan klasszik kormányzati összeesküvéseket dobja be a társalgásba. Másrészt pedig a metaforikus szintje a filmnek annyira jól működött, hogy el tudtam fogadni azt, hogy kell a történetnek egy alap, amire az összes többi jelentéstartalmat és szimbólumot fel lehet építeni.

Legszívesebben mennék is vissza a moziba, hogy tovább boncolgathassam a háttérben lévő jelentéstartalmakat, meg felfedezzek minden utalást magamnak. Eddig nálam kettőből kettő Jordan Peele mérlege mióta újraformálta a karrierjét (vagy lehet, ez csak a hasonmása, aki horrorban utazik?), és remélem, hogy mindkét szám az szorgosan fog gyarapodni a jövőben.

[jerrylikesitornot]

Love Death + Robots

Egyből teljes erőbedobással vettem magam rá a Netflix új animációs antológia sorozatára, hiszen nagyon tetszettek az előzetes anyagok hozzá és amúgy is imádom az elborult animációkat, meg a klasszikus antológia formátumot is. Tim Miller* és David Fincher csinált nekünk egy modern időkre tervezett animációs sci-fi antológiát. Heavy Metal magazin rendesen bepörgetve.

Legutóbb talán az Animatrix volt ilyen, bár ott sokkal jobban összekötötte őket az univerzum, itt tényleg kötöttségek nélküli sci-fi novellákat nézhetünk. A szerelem leginkább szexként jelenik meg, talán egy történet kivételével, halálból van sok, elég kreatív, robotok pedig pár történetben megjelennek, szóval ebből látható, hogy inkább a science fiction rövid történeteinek és az animáció sokszínűségének akartam tisztelegeni. A novellák stílusa és az animációs stílus és nagy skálán mozog. Van rajzoltnak tűnő, van Pixarosan cuki (nyilván a sztori meg teljesen agyament), van steampunk anime, van ami a Spider-man: Into the Spiderverse vizuális ötletorgiáját idézve megy át egy BDSM látomásba, és van nagyon sok realista animáció is. Talán utóbbiból túl sok van és indokolatlanul is, ugyan például a Beyond the Aquila Riften és a Lucky 13-en is nagyokat ámultam, nem is tudom, hogy láttam-e már ennyire realista animációkat, de sokkal jobban tetszett, amikor a műfaj adta lehetőségekkel kreatívabban élt a csapat (már a Miller által rendezett élőszereplős film és animációs keverék Ice Age is tudott akár többet adni).

Történetben is sok különbség van és nagyon sok nagy név novelláját porolták le ehhez. John Scalzi, Alastair Reynolds, Peter F. Hamilton, Joe Landsdale, csak hogy párat említsek. Érdekes megnézni, hogy ki hogyan közelíti meg a rövidségből adodó kötöttségeket. Van aki csak egy viccet visz végig öt percben, van aki teljes mitológiát próbál teremteni és vannak azok akik ezek között a keretek között is teljes karaktereket és hozzájuk tartozó drámákat tudnak teremteni. Mindegyiket kicsit másért lehet szeretni, és majd az én kedvenc 5 részemnél el is mondom, hogy én mit miért szerettem.

Az antológia jellegéből kifolyólag megvannak a hullámvölgyei, viszont a rövidségéből kifolyólag nem kell sokat várni, ha valami nem tetszik. Viszont tényleg annyira sokszínűl lett a gyűjtemény, hogy mindenki simán meg tudja szerintem benne találni a kedvenceit. A hétvégé során megnéztem egy pár listát, ami szubjektívan sorba állítja a dolgot, miután végeztem az évaddal és nagyon mások voltak, talán azzal az egyértelmű közös ponttal, hogy a When Yogurt Took Over-t senki nem szerette. Na, akkor én ebben kilógok, mert én bírtam a maga elborultságával, jó időben jött szerintem, votl idő szusszanni az előtte lévő tömény történetek után. Én nagy szeretettel várom a következő évadot, de szerintem legközelebb napi egyet fogok magamnak előírni, hogy jobban meg tudjam rágni azokat, amiknek kell idő. De ha ilyen tempójú királyság lesz, mint ez, akkor úgyse fog menni, akkor majd ugyanúgy újranézek pár szuper darabot, mint az első évad esetében.

Holnapi nap során visszászámlálás formájában itt lesz a kedvenc öt részem, kicsit részletesebben és lehet, hogy a csavarok ismertetésével együtt fogok róluk beszélni. Szóval, aki még nem látta őket, akkor gyorsan pótolja előtte.

*(Még egy pár pillanatig azt is elhittem ez alapján, hogy az új Terminátor is jó lehet Tim Miller keze alatt, de aztán újra megnéztem az eddigi egyetlen hivatalos promóképet.)

[jerrylikesitornot]

Green Book

Mindig elfelejtem, hogy Viggo Mortensent mennyire szeretem, aztán jön a Cronenberg filmekkel meg Captain Fantastic-kel, meg most a Green Bookkal. Nagyon jókat játszik és totál természetesen, végig elhittem, hogy ő egy ilyen elhízott digó szűk látókörű (nem bók!) tuskó. Aztán majd újra megnézem egyszer a Gyűrűk Urát és megint Aragorn lesz. Inkább neki adnám az Oscart, mint az imitátor Rami Maleknek.

A Green Book az idei év Hidden Figures-e, vagyis “beszéljünk a 60-as évek rassziszmusáról egy mindenkinek szóló feelgood mozi keretében, anélkül, hogy igazán belemennénk a témába”. Viszont nálam amennyire a Hidden Figures a végére elcsúszott a sziruposságával, ez annyira betalált, szirupossággal együtt is. 

Látszik, hogy mindkét színész lubickolt a saját szerepében külön-külön is, viszont amikor ketten vannak a vásznon (márpedig a film nagyrészében így történik), akkor valami egészen király dolog keveredik ki belőle. A poénok szuperül ülnek, még a bunkó dolgok is tök jól működnek. Nem értem Peter Farrelly, hogy fogta így vissza magát, de végre tudtam értékelni amit művelt. A csirkeszárnyas meg a fekete zenés jelenetek is szórakoztatóak a sztereotípikusságuk ellenére is, és akármennyire is bátortalanul megy bele a rasszismus, előítéletek témájába néha sikerül még elég erős jeleneteket is felvonultatni, mint pl. amikor a hűtővíz felforr és szerelni kell az autót egy feketék által dolgozott terület mellett.

Szép történet, mindenféle extrák nélkül, úgyhogy nem tudom jövőre mennyire emlékszem rá, de Mortensen és Ali elviszik a hátukon az egész filmet, miattuk bárkinek szívesen tudom egyszer ajánlani. Ha meg valaki sokkal érdekesebb és kurrensebb tálalását nézné meg a témának, annak a Sorry to Bother You-t tenném be inkább.

Frissítés: Ezt a kritikát 2.24-én, tegnap megírtam és totál véletlenül lett mára időzítve, de úgy tűnik jól működnek az ösztöneim. Bár őszintén a filmet nézve eszembe nem jutott, mint legjobb film, hiszem tényleg csak a két színész és a köztük lévő kémia viszi el a dolgot. A közhelyessége ellenére legalább vannak előnyei, nem úgy, mint a tavalyi nyertesnek.

[jerrylikesitornot]

Repulsion (Úton Londonba #8)

Az első film az Úton Londonba sorozatból, amit nem angol rendező készített. (Spoiler: nemsokára jön a következő ilyen). Emiatt érdeklődve vártam, hiszen egy brit rendezőnek természetes lehet, hogy a történet amit elmesél egy olyan városban játszódik amit ismer. Ellenben ha valaki “kívülről” jön lehet, hogy egy teljesen másik megvilágításban látja a várost. Aztán elkezdődött a film, ami ugyan Londonban nyit, de aztán egy zárt helyen játszódik a játékidő nagy részében.

Márpedig amikor a Repulsion kapcsán zárt térről beszélünk, akkor nem a lakásra, vagy annak egy szobájára gondolok. Ez a film ugyanis egy nő elméjében játszódik. Egy olyan nő elméjében akiről valószínűleg a pszichológusok munka után egy sör mellett csámcsogva szakmáznának. Carol ugyanis elég sok betegségtől szenved, mániákus depressziós, látomásai vannak, retteg a férfiaktól és a férfiak érintésétől, van egy kisebb OCD-je is. Szóval nincs igazán jól. Te otthon hagynád őt egyedül egy hétre?

Mert a testvére otthonhagyja, majd teljes sokkba kerül, amikor visszaérekeznek a nem túl mintapéldány pasijával, aki az egyetlen, aki észleli Carol problémáit. Innen pedig indul a film és Catherine Deneuve jutalomjátéka.

Biztos az én szegénységi bizonyítványom, hogy emlékeim (és imdb ratingjeim) alapján ez a második film, amiben Deneuve-öt láttam játszani. Ezután majd szépen sorra veszem az ismertebb filmjeit, van mit bepótolnom. A film ugyanis azért működik igazán még ma is, mert iszonyatosan szuggesztíven játssza el Carol szerepét. A film nagy részében alig beszél, mégis egyértelmű, hogy éppen a leépülés milyen fázisában van. Amit egy ember érzelemben ki tud (vagy ki tudna) mutatni, azt mi végig követhetjük a játékán. A film képi világi tele van szürreális szimbólumokkal, amik nagyon hatásosak, de Deneuve arca nélkülük is elárul mindent. A merengő depressziótól a teljes megtébolyodásig hibáltan alakítás.

Azért pár szóban beszéljünk azokról az audiovizuális eszközökről, amikkel Polanski és operatőre Gilbert Taylor él. Az extrém közelik Deneuve játékának ágyaznak meg, de nekünk is segítenek jobban elmerülni a főszereplő érzelmeiben. Amikor elindul az őrület, előjönnek az egyre jobban eltorzult képek. A terek eltörnek, megnyúlnak, elhajlanak, megváltoztatják az anyagukat, és még 50+ év távlatából is elképesztően jól mutatnak. A kameramozgások, a vágások ritmusa mind olyan, amit a modern filmművészetben is sokan megirigyelnének. A zene pedig az első sétától kezdve előrevetíti az összeomlást és szépen végigkíséri. A jazz ütemek az elején pont elütnek a film képi részétől, de a végére teljesen egymásra csavarodnak. Ezek összessége teszi az egész filmet igazán nagybetűs HORROR-rá. Egy olyan film, amit elmesélni nehéz, látni és megélni kell.

Utóirat: Kicsit ironikus így történelmi távlatból nézni azt, hogy Roman Polanski arról csinál egy filmet, hogy egy nő fél a férfiak érintésétől. Ráadásul kettő erőszakolós jelenet is van benne, igaz mindkettő csak delírium alatt. Gondolom ez 65-ben még éppen nem volt téma, úgyhogy próbáltam félretenni én is, de azért itt a végén nem tudok nem odaszúrni Polanskinak, aki 78 óta menekül az amerikai igazságszolgáltatás elől, ennek ellenére továbbra is aktívan rendez. Tudom ártatlanság vélelme, de azért ha futunk az ítélet elől az elmond pár dolgot arról, hogy mit gondolunk a saját bűnösségünkről.

[jerrylikesitornot]

Bermondsey Beer Mile 1. rész (Úton Londonba Xtra #2)

Van Londonnak egy része a Tower Bridge déli oldalán, ahova turisták csak akkor kerülnek, ha eltévednek.  Itt játszódik a Twist Oliver egy része, itt festette Turner a híres hosszúnevű festményét és itt van London első vasúti végállomása is. Nem túl izgalmas, ugye?

Pedig itt, egy vasúti híd alatti beépített területen van egy 3 kilométeres szakasz, ahol 18 kézműves sörhöz köthető hely nyit ki minden szombaton, hogy az erre vándorló sör geekeket kiszolgálja. Délelőtti érkezésünkkor az utcák még üresen tátongtak és inkább vonzotta tekintetünket a privát Porsche szervíz (8) a semmi közepén. Mire azonban néhány helyet végigjártunk, már mi is része voltunk a tántorgó embertömegnek, akiknek két jó sör megivása között csak 10 métert kell megtenniük. Amolyan hősi küldetésként éltem meg a Beer Mile végigjárását, aminek most a krónikáját olvashatod. Elárulom: elbuktunk, de ameddig bejártuk rohadt jó volt!

Egy ilyen túrára felkészülten kell érkezni, különben már az elején elveszik az ember, márpedig mi szerettünk volna sok helyen sokat inni. A sétához és az iváshoz is kell az energia, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy a London Bridge Stationnél leszállunk, hogy bevessük magunkat a Borough Market forgatagába (1), és együnk. Kolbászok, skót tojás, Jersey szigeti osztriga (2), samosa és egy rakat fudge. Mindenből csak kicsit ettünk, de a végére úgy távoztunk a piacról, hogy már nagyon hiányzott a sör, hogy leöblítsük.  Arról egy külön posztot is tudnék írni, hogy milyen mesés nevű helyeken jártunk két és fél nap alatt Londonban, de amikor átkeltünk a vasúti híd alatt és kibukkantunk a Druid street-en, akkor mind a négyünk szeme felcsillant, hogy ez már rossz nem lehet. Találtam még korábban egy kidolgozott útvonalat, de mivel már nagyon szomjasak voltunk ezért a Southwark sörfőzde (7) volt az első állomásunk, mert az jött először szembe. Öblíteni akartunk, nem kóstolni, úgyhogy lenyomtunk mindannyian egy Southbank DDH Session IPA-t.  Az egész főzde klasszikus angol sörfőzdékre jellemző vizuális elemekkel rendelkezik és sajnos a sörben is körülbelül ennyi kreativitás és egyéniség szorult. Nem volt többet száraz a torkunk, de azért nem volt egy maradandó élmény.

Itt az északi részen még viszonylag sokat kellett sétálni, a 46-os számtól egészen a 80-ig caplattunk míg megtaláltuk a The Barrel Project-et (5). Igen, pontosan olyan megerőltető volt, mint amilyennek tűnik, úgyhogy ide is beültünk. Kívülről elég csalogató volt, nagy átlátszó üveg felület, mögötte pedig a fal mellett számtalan hordó. Ez nem egy főzde, hanem a London Beer Factory által létrehozott olyan hely, ahol keverhetik a különböző söröket, hogy utána hordókban érleljék azokat. (Blendery: nálunk tudtommal nem nagyon van ilyen, így nincs is rá magyar szó) Leszámítva azt, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek  a hely jól nézett ki. Tágas alagút, kilógó faldarabokkal, régimódi zöld és fehér metrócsempékkel és 24 csappal. Ebből 15 legalább saját sörük volt, viszont furcsa módon nem tettek különbséget a sima London Beer Factory-s sörök és a helyi hordóérleltek között, úgyhogy 4 sima italt kértünk ki, igazából egyik se volt nagy szám, inkább fel se sorolom őket. Ezután feleségem, Ági kimondta a nap igazságát és egyben el is rontotta a szent küldetést, hogy minden helyet végigüljünk: “Ha már itt van egy Cloudwater akkor ne a közepes sörökre költsük már a pénzt!” Igen, elég jól informált és a sörízlése is patent, nem hiába vagyunk házasok.

Szóval egy újabb “hosszabb” túra után megérkeztünk a vasúti híd túloldalára, az Enid Street-re, ahol már tényleg egymást érték a jobbnál jobb helyek, sőt a Moor Beer előtt már sült a pizza a Wandercrust pizza food truck-jának kemencéjében. Az egyetlen hely, aminek semmilyen cégére nem volt, az a Cloudwater Enid Street-i egysége (3,4). Természetesen a mágikus 73-as számot már az eszembe véstem erősen indulás előtt, ezért - egyedüliként - nem lepődtem meg, amikor egy jelöletlen ajtón léptünk be, amin úgy csillogott a híres londoni napsütés, hogy semmit nem lehetett a benti részről látni. Na ez a hely már abszolút az újhullámos kraft sör világot képviselte. Ugyan az alagút alakú tér és az indusztriális közeg megmaradt, de nagyon ügyesen fedték el  ezt a jelleget a rikító fehér falakkal és a különböző pasztell árnyalatokkal az asztalokon illetve vászonplakátokon. Folytattuk a kóstolási stratégiánkat és kikértünk 4 darab 1/3 pintes sört, amiket kollaborációban csináltak amerikai sörfőzdékkel az általáluk rendezett sörfesztiválra.

Likeable Orange Liquid - Double New England IPA (8.5%)

Barry From Finance - Sour Double IPA (8%)

Indulgently Crisp Experience - Pilsner (6.5%)

Wildly Yawning Tired Inverted Doggo - Triple IPA (10%)

Csak azért is listázom őket, ha már a pultos csaj kiröhögött, hogy a teljes nevüket mondom, meg azért is, mert ha ezekhez bárki hozzá tud jutni, akkor csapjon le rájuk, mindegyik elképesztő nedű.  Az IPA-k abszolút azon a zseniális szinten mozognak, amit a Cloudwater és a velük közösen főző főzdék szoktak csinálni, erős gyümölcsös aromák és harapnivaló kortyok, amik hosszú percekre terítik be a teljes szájüreget. Mindegyik külön-külön élmény, talán a BFF volt egy kisebb csalódás a Hudson Valley sörök után. Az ICE viszont pozitív meglepetés volt, nem iszok túl sok lagert mióta megismerkedtem a kisüzemi sörökkel, de ez a pils nagyon jól esett. Csillogó arany színe, igazi frissítő, ropogós könnyed íze volt, meghintve a Nelson Sauvin komló boros, frissítő illatvilágával. Ha ilyenek lennének a pilsek, akkor szívesen innék sokat belőlük. A négy sör után mindegyikünknek egyértelmű volt, hogy lehet, hogy nem csak a napi küldetés, hanem a három napos túra Szent Grálját is megtaláltuk. Itt volt először, hogy  még egy kört rendeltünk.

Annyira mázlisták voltunk, hogy négy vendégcsapból a világ 19. legjobbjaként számontartott főzdéje, a Hill Farmstead  saison-jai folytak. A következő körben ezeket kóstultuk. Florence, Arthur, Brother Soigné, Convival Suaréz (oké, utóbbi kettő Grassroots főzde neve alatt fut, de az is a Hill Farmsteadhez tartozik). Itt már meg voltunk kicsit borulva az előző kör magas alkoholtartalma miatt, nagyon jól jöttek ezek a visszafogottabb, könnyedebb sörök (3). Az ízük nagyon könnyű, száraz volt, a szénsavasságuk meg pezsgőközeli. Nagyon jólesett ezeket mind csapról kóstolni. Az alkoholos befolyásoltság lehet, hogy hatással volt a magas értékelésekre amiket a sörökre dobáltam, de akkor és ott mindegyik kiemelkedő élmény volt. 

Stoutot aznap még nem ittunk, jött ezután a csodálatos ötlet! Az egész hétvégén én voltam az egyetlen, aki ezt a stílust erőltette, de szerencsére az én feladatom volt a sörválasztás minden kocsmában. A lányok ebből már inkább kihátráltak, mi Istvánnal viszont bevállaltunk még két érdekesebb tételt.  Az egyik a fura nevű, de feledhető füstös lager volt a Cloudwater kollabok sorából: #WWW.OOOOOO.DDD. A másik pedig a csapos által is csak királyként aposztrofált Bourbon hordóban érlelt Modern Tones(6) nevű fekete csoda, a San Diego-i Modern Times főzdétől. A személyzet állítása szerint ezen egy pennyt nem keresnek - így is drága volt - de ennek ellenére csapra akarták tenni. Megkóstolása után megértem, mert a sörélmény maradandó volt. A whiskey, a hordó, a csoki és a vanília csodálatos együttműködése, lehengerlő érzés volt a maga 14.4%-os alkohol tartalmával.

Innentől pedig mindegy volt, mert a Cloudwaternél tényleg úgy éreztük, hogy megfogtuk az isten lábát, minden sör maradandó élmény volt, amit a mai napig érzek a számban. Gyorsan be is vásároltunk sok mindenből, hogy itthon újra átélhessük az élményt. Aztán irány a már emlegetett napsütés, aminek ilyenkor köztudottan nagyon jó hatása van az addig hűvösben iszogató emberekre. Utólag visszatekintve később beigazolódott az érzésünk, hogy ennél jobb már nem nagyon lesz, de azért ne gondold, hogy itt véget értek a kalandjaink!

A következő részben egyből egy nagy választás elé kerülünk, mocsáron átkelve almaárusokkal is találkozunk és az is kiderül, hogy végül hány helyszínnel zárjuk a küldetésünket. Folytatás hamarosan...

[jerrylikesitornot]

The Twilight Zone S01E01-S01E02

Óh, Jordan Peele! Azt hiszem kijelenthető, hogy teljesen elfogult vagyok az irányába. Már az Us-nál ömlengtem egy sort és már ott dörzsöltem a tenyeremet, hogy nem kell éveket várnom egy újabb kreálmányára, hanem nemsokára az ő vezetésével léphetek majd be az alkonyzónába. Április 1-én pedig eljött ez a nap végre. Nem is hiszem, hogy másra szívesen bíznám az idegenvezető szerepét egy ilyen furcsa dimenzióban.  Nekem már az is elég lenne, hogy hallgatom, ahogy tanmeseszerű tanulságokat mond bele a kamerába, de emellett ő felel a sorozat viziójáért is. Lépjünk is be az ajtón és nézzük meg mi vár ránk a túloldalon!

The Comedian

A nyitás egy feltörekvő standupos Fauszt parafrázisa. Kumal Nanjiani karaktere azt a tippet kapja a Tracy Morgan által játszott “ördögtől”, hogy tegye személyessé a fellépéseit, mert azt szeretik az emberek. Ennek pedig az az ára, hogy akiről beszél az utána megszűnik létezni. Ezt nagyon gyorsan leleplezi a film és utána sztereotípiáról sztereotípiára ugrunk, ami a végkifejletig teljesen kiszámíthatóvá teszi a filmet. Az egyórás játékidő ugyan végig le van öntve valami furcsasággal, de valahogy mégis kevés lesz a végére. Talán a hosszabb játékidő ment a minőség kárára, nekem túlzottan repetitív volt a rengeteg standupos rész. Nem is tudom hányszor tértünk ugyanoda vissza, hogy Samir elkezdi a standupját a második alkotmánykiegészítésről, ami senkit nem érdekel, majd amikor elkezd valaki számára ismertről beszélni akkor szakad a röhögéstől az egész közönség.  Úgyhogy hiába az érdekes megvalósítás, a modern thrillerektől kölcsönzött eszközök, Tracy Morgan meglepően komoly alakítása a rész totál laposra sikerült. A csavar a végén kb. 20 perc után egyértelműen látszott, illetve az út is, amit oda be fogunk járni. Ugyan értem, hogy a komédia mint olyan, miért fontos Peele számára, de ez első résznek szerintem egyáltalán nem robbant akkorát, mint kellett volna. Szerencse, hogy volt egyből egy második nézhető rész, mert ha egyedül debütál a The Comedian, akkor lehet egy hét múlva nem térek vissza többért.

Nightmare at 30,000 Feet

The Twilight Zone rajongóknak ismerős lehet ez a rész, hiszen ez már a történet harmadik reinkarnációja. Nem tudom úgy mennyire izgalmas, új nézőként nekem sokkal érdekesebb volt, mint az első rész. Egy oknyomozó újságíró száll fel egy gépre, ahol talál egy podcastet, ami élőben közvetíti neki a gép eltűnésének rejtélyes történetét. Igazi klasszikus rádiós hangjátékokat idéző narráció nagyon jól kontrasztot alkot a modern megvalósításnak, egyszerre lesz az egész újszerű és egy főhajtás a klasszikus The Twilight Zone felé. A mellékszereplők ugyan eléggé le vannak egyszerűsítve, néhol már-már túlzóak is, de maga a történet annyira feszes, hogy ez is megbocsátható neki. Jót szórakoztam a végén is, az is jól passzolt a századeleji ponyvahangulatba. Adam Scott-ot nem szoktam szeretni, de ebben a szerepben élveztem, nagyon jól hozta az egyre jobban becsavaradó, magában sem biztos ember karakterét.

Összeségében

Innen az elejéről elég nehéz megítélni milyen lesz az évad összességében. A két rész teljesen más stílust képviselt, különböző időkereteket használt, egyedül az kötötte össze őket, hogy az Alkonyzónában játszódtak, ami olyan, mint az Éden Hotel, ahol bármi megtörténhet. Úgyhogy akármennyire is rajongom Peele-ért vannak fenntartásaim a sorozat felé, amiatt mindenképpen, hogy az első rész nem ütött akkorát, mint amekkorát az első részek szoktak. Viszont a Black Mirrorhoz hasonlóan az epizódikusság segít, hogy ha valami nem tetszik, akkor a következő részhez újra tiszta lappal tudjunk leülni.

Nem véletlenül hoztam példaként a Black Mirrort és alapvetően a hasonlítás szerintem bármilyen véleményben elmaradhatatlan. Azért is, mivel többen mindkét projektben részt vesznek, például a San Junipero rendezője a The Comedian rendezője is. Ezenkívül pedig a két antológia hasonló megközelítéssel megy neki a sci-fi, horror és a fantasy műfajának. A The Twilight Zone-ból a mindent átható technika egyelőre kimaradt, illetve elsőre kevésbé nyomasztóak a részek még mindkét végkifejlet függvényében is. A Black Mirror egy nagyon őszinte görbe tükör a társadalom felé, míg mondjuk ezt a sorozatot úgy tudnám megfogni, mint egy mesekönyv felnőtteknek. Addig pedig amíg Jordan Peele a mesélő én egyelőre szívesen térek vissza heti rendszerességel, aztán majd a végére érve tudok mondani a teljes kollekcióról egy összefoglaló ítéletet.

[jerrylikesitornot]

The Comet is Coming - Trust in the Lifeforce of the Deep Mystery (Úton Londonba eXtra #1)

Mint minden normális férfiember, én is akartam űrhajós lenni valamikor. Vágytam a végtelen sötétség és csillagok nyújtotta lehetőségek megismerésére. Aztán jött a realizálás, hogy az űrhajós nem Han Soloként rohan egyik kalandból a másikba, hajtja fel a különböző ihatatlan koktélokat a galaxis különböző bárjaiban, hanem az űrhajós egy fizikai és szellemi übermensch. Ezt nagyrészt jó származással, illetve rengeteg tanulással, kitartással és bátorsággal lehet elérni. A felismerés után, hogy sose lesz belőlem űrhajós, pedig maradtak azok az élmények, amik valamilyen módon utánozzák a galaxis felfedezésének élményét. Na ilyen a The Comet is Coming új lemeze, ami sokadik hallgatásra is olyan, mint egy epikus galaxisokon átívelő űrutazás, felszállással, elszállással, lebegéssel, végtelen pörgéssel együtt.

Én nem tartom magam ahhoz, hogy sose ítéljem meg a könyvet a borítójáról. Nem csak könyveknél,filmeknél, hanem lemezeknél is szoktam valamit azért elindítani, mert a borító beszippant. Márpedig ez a borító nekem nagyon tetszik, klasszikus avantgárd pszichedelkius science fiction hangulatot idéz. Ebben a világban én imádok elveszni, a lemez elindítása után be is szippantott a zene egy feketelyukba már az első szám alatt és végig a borító által lefestett világban repített végig. Ha lemezboltom lenne, akkor a “Jazz” szekcióba helyezném el a zenekar második lemezét, de a különböző elemek vegyítése miatt simán több helyen is ott lenne a helye. Az egésznek van egy punkos nyerssége, erőszakossága, bizonyos számok simán lüktethetnének technót játszó klubokban, de a zenének biztosan vannak mély gyökerei az afrobeat műfajban és Sun Ra féle kozmikus jazz-ben is. Az album 45 perces játékideje alatt csak az utolsó két számra engedi el a több g-s gyorsulást idéző tempóját azért, hogy legyen terünk és időnk nagy levegőket venni, amikor megérkezünk a végcélunkhoz.

Nekem a kedvenc részem egyértelműen a Summon the Fire és a Blood of the Past párosa. A Summon the Fire egyre jobban felhúzott szaxofon taktusai már az album érkezése előtt is jobban ki tudott robbantani egy fáradtabb pillanatból, mint egy erős fekete kávé. Ha az űrhajós hasonlatot szeretném továbbvinni akkor ez az pont, ahol a hajónkkal egy olyan anomáliába hajtunk bele, amit nem biztos, hogy túlélünk, de ha igen, akkor is valami nagyon furcsa vár minket a túloldalon. A Blood of the Past pedig ennek a lüktetését viszi tovább sokkal sötétebb mélységekbe. Emellett pedig két dologban is elüt a többi számtól. Az album kvázi aranymetszésében ez a leghosszabb szám, duplája a többi szám átlag játékidejének. Illetve a kozmikus sötétség hangulatát segíti még Kate Tempest közreműködése is, aki egy nagyon hosszú elborult hangulatú spoken-word betéttel teszi líraivá a szám borússágát.

Viszont attól függetlenül, hogy ez egy számomra kiemelkedő pillanat, az albumot mindenképpen érdemes egészében hallgatni és az egész koncepciót átérezni. A The Comet is coming-nek kifinomult elképzelése van arról az életérzésről és hangulatról amit át szeretne adni. A banda manifesztuma, a tagok zseniális művésznevei (Betamax Killer, Danalogue, King Shabaka - ha ők egy játék választható karakterei lennének, akkor nem lenne könnyű döntés eldönteni melyiküket válasszam) és az album borító is egy jól átgondolt világot mutat be. Egy olyan világot, ahol mindenki kalandozhat az űrben kedvére, új létformákkal találkozhat és addig hajlíthatja a tér-időkontinuumot, ameddig erejéből is kitartásából kitelik.

[jerrylikesitornot]

Raw Meat/ Death Line (Úton Londonba #6)

Akkor hallottam először erről a filmről, amikor a London hangulatot kerestem, és emellett a plakát mellett nem tudtam csak úgy elmenni, tudtam, hogy a listámon lesz a film! Igazi mocsokba lemerülő történetet ígér az a három összetett mondatos szlogen. Ahhoz képest pedig, hogy emberi húsmaradványokról beszélünk egészen impozáns az antikrisztus szerű főemberünk szakálla.  Az egész poszter  egy csodás klasszikus horrort prezentált, ami után nem biztos, hogy le merek majd menni a metró elhagyatott állomásaira. Főszakáll vezetésével jönnek a szőke nagymellű hálóinges macák, meg a kicsit löttyedtebb hasú férfirém. Kell ennél több? (Kár, hogy a háttérben is megjelennek emberek a külön kivágatban, anélkül sokkal klasszabb lenne az összhatas.) Aztán beindult a mormogós avantgárd funk főcímzene. Hallgassátok! Szintik, vonósok, az egésznek egy furcsa földalatti vaudeville táncmulatság hangulata van, teljesen oda voltam érte.

Ezek után jött a következő másfél óra, ami minden volt csak nem ilyen. Gary Sherman elengedte a B filmes elemeket és próbált egy igazi emberi horrort megalkotni. A film elején amerikai diákok megtalálnak egy férfit a londoni metró egyik állomásán, de mire visszatérnek a segítséggel addigra eltűnik. Viszont ez a férfi egy olyan rangot visel, amit a nem monarchiális társadalmakban nem is igazán tudunk értelmezni. Ezért elindul utána a nyomozás, és elkezdenek mások is eltűnni. Ekkor jöttem rá, hogy akármennyire is szeretném nincs itt semmiféle háttérben meghúzódó összeesküvés a Brit Birodalom rendje ellen. James Manfeld tisztsége csak a cselekmény előremozdításának eszköze volt, semmi más. Pedig ekörül kialakult  még egy érdekes belső hatalmi harc a helyi rendőrség és az MI5 között, de erről majd később.

1972-ben, a film készítésekor még elég eredeti volt az, hogy a nagyváros alatt futó elhagyott alagutakban elkorcsosodott lények élnek, akik ránk vadásznak. Azóta azért minden magára valamit is adó nagyvárosnak vannak ilyen rémtörténetei amiket filmen is feldolgoznak, legaktuálisabb példaként ott van az Us, de említhetném az abban hivatkozott C.H.U.D.-ot is (Cannibal Humanoid Underground Dwellers, ha nem lenne egyértelmű). Ehhez az alapfelálláshoz csak apróságok kerülnek rá, nagy meglepetéseket nem tartogat a film,  de vannak benne olyan kiemelkedő dolgok, amik miatt mai is érthető a klasszikus státusza.

Ott van kezdetnek Donald Pleasance, akinek minden percét élvezet nézni, amit a vásznon tölt, Calhoun felügyelőként, nagyon jól működik együtt Norman Rossingtonnal. Szarnak a protokollra, csak a munkájukat akarják jól végezni. Leborulok annak a géniusza előtt aki kitalálta, hogy úgy adjon Calhoun karakteréhez egy egyszerre proli és menő réteget, hogy az ember állandóan egy darts tűvel szedi ki a tea filterét. Ilyen apróságokkal lehet karaktereket építeni filmidő és felesleges mondatok nélkül. Az MI5-ot pedig Christopher Lee képviseli, akit szerintem csak azért tettek a filmbe, hogy a neve a plakátra kerülhessen. Ettől függetlenül nem hazudtolja meg magát és egy éppen megfelelően túljátszott ellenpólusát hozza Calhoun-nak. Még akár a Twin Peaks-be is elférne, van annyira fura az egész jelenség. Sajnálom, hogy ez csak egy jelenet volt, mert a két figura közti kémiára filmeket lehetett volna építeni, igaz akkoriban még nem volt mindenkinek az a kényszerképzete, hogy minden el nem mondott dologból univerzumot kell építeni. Viszont a filmnek nagy szüksége van Pleasance zsenijére, hogy ellensúlyozza az amerikai diákokat alkotó színészek gyenge teljesítményét. Kellet a lány, hogy a végén az alagútba menjenek mindannyian és megtörténjen az üldözés, de jobban örültem volna nekik, ha ők ketten az első harmad után eltűnnek.

A másik kiemelkedő pontja a filmnek pedig a szörnyeteg bemutatása. Először  nyersen, minden nyomorával együtt van bemutatva a szimplán csak The Man-ként aposztrofált karakter (eredetileg Marlon Brandonak ajánlották amúgy ezt a szerepet). Amikor  megismerkedünk vele, akkor láthatjuk az egész birodalmát, tiszta kosz és por, tele van emberi maradványokkal (köztük James Mansfeld OBE, akinek itt már nem segít az akármilyen érdemrendje), illetve a terhes feleségével aki haldoklik. Mindez egy hosszú körbepásztázó snittben, ami egyszerre teremt atmoszférát, karaktert, késztet szörnyülködésre és meglepő módon együttérzésre. Amolyan korai Grootként csak egy az emberek világából rámaradt mondattal tud kommunikálni. “Mind the Doors!” A kétségbe esett üvöltése még mindig velem maradt, és valószínűleg bele fogok ebbe párszor borzongani a londoni tömegközlekedés során. A film végére viszont sikerül úgy prezentálnia Gary Shermannek a szörnyét, hogy a teljes elkorcsosulása ellenére is empátiával viseltetünk felé.

Ez a két elem pedig abszolút a pozítiv irányba billentette nálam a filmet. Több mint negyven év alatt azért nyilván eljárt az idő felette, sokszor túl lassan csordogált, sok meglepetéssel nem szolgált, és a színészek se mindig csak a játékuk miatt voltak gyengék, hanem néha az elmondott szövegük is a gagyi határát súrolgatta. De Donald Pleasance teljes jelenléte, illetve az a képesség, hogy sikerült eladni az ellenséget egy esendő emberként abszolút a horror klasszikusai közé emeli.

London feeling: Mind the doors! Mind the doors! Mind the doors!

[jerrylikesitornot]

Attack the Block (Úton Londonba #5)

Űrlény támadás Londonban, amit tinigengszterek vernek vissza. Ennél sokkal több nem is kellett anno, és most évekkel később nagyon szívesen tértem vissza a filmhez egy újrázáshoz. Többszöri megtenkintésre is veszett szórakozás, ami tetszik benne az az, hogy rengeteg zsánert gyúr egybe és mindegyikkel nagyon jól sáfárkodik. Kiindulásként egy 80-as 90-es évek Spielbergi kaland filmje, annyi különbséggel, hogy a főszereplők nem sokkal tökösebbnek hiszik magukat. Egy idő után átfordul egy szívós vígjátékba anélkül, hogy a szereplők a bekészültség klasszikus elemeit mutatnák. Majd elkezdődik az invázió, aminek a szörnyei a 2010es évek talán legjobban dizájnolt lényei. Az a sötét, feketénél is feketébb szőr a kéken foszforeszkáló fogakkal. Lehet, hogy nem ijesztőek, de mérhetetlenül menők, az tuti. Erre még rádob Joe Cornish egy pár horror elemet, akár olyat, ami látványosan véres, akár valami egyszerű ijesztés és máris kész van az utóbbi idők egyik legjobb európai sci-fi kalandfilmje. Mindezt amúgy minimális költségekből kigazdálkodva.

A casting előtt le a kalappal, mindegyik karakter emlékezetes, egyes fiatal színészek pedig kifejezetten brillíroznak a szerepben. Minden figurának van egy egyéni fejlődése, a saját drámája, meg amiből kimászik és a gyökérségük ellenére is szerethetőek. Arra nem emlékeztem, hogy a film egészen bátor abból a szempontból is, hogy több szereplő is áldozatául esik a “kibaszott óriás űrlény gorilla farkasoknak”. Ezzel amúgy kezdeti játszadozásnak egy elég komoly tétet ad, úgyhogy szórakozás ide vagy oda, a végső pillanatig izgulunk a karakterekért. Emellett végig óriási egysorosok pörögnek, mindenkitől, tele masszív anglicizmusokkal. Amiben pedig kifejezetten zseni a film (a Hot Fuzz jutott sokszor eszembe), hogy epikus akciójeleneteket képes készíteni abszolút mindennapos helyszíneken és tárgyakkal (lépcsőház, lift, vízipisztolyok, petárdák, stb.). A végső futás például egy nagyon szépen koreografált és levezényelt menekülés, amiben nem tudsz nem szorítani Mosesnek. 

Ha ifjúsági kalandfilmet kell ajánlani, káromkodásra nem érzékeny fiataloknak, akkor mindenképpen ez lenne az első választásom.

London feeling: Ugyan a népszerű épületekben nem bővelkedtünk, a filmnek teljesen egyértelmű London hangulata volt, főleg az akcentusok és a szleng miatt. Ezt az érzést nem akarom átélni, sőt a környékre se feltétlenül mennék, de Londonhoz azért meghozta a kedvem.

[jerrylikesitornot]

Tinker, Tailor, Soldier, Spy (Úton Londonba #3)

Kettős érzésem van. Valahol megnyugtató, közben meg mégis elképesztően fura, hogy a karácsonyi céges buli az úgy néz ki egy jelenkori amerikai multinál, mint a 70-es években a brit titkosszolgálatnál. Legnagyobb érdeklődés a pia körül, ami amúgy lehet, hogy ingyen van, de akkor biztos nem olyan erős. Vannak akik gyorsan és sokat isznak, és a szar pia ellenére is kellemetlenre tudják inni magukat, és ott van az a kínos performance, amit valamiért mégis mindenki élvez és van még mérhetetlen kavarás, egymás életének fizikai vagy egzisztenciális veszélyeztetése. Na jó talán az utóbbi pár dolog inkább a hidegáborúban volt jellemzőbb és a multiknál már a nagy diverzitás jegyében nem biztos, hogy mernének azzal viccelődni, hogy egy Lenin maszkos ember vezényletével elénekljük a szovjet himnuszt. De azért a karácsonyi party ugyanaz marad, senki nem akar menni, aztán mégis elmegy, aztán csak kellemetlen emlékeket visz el magával, amik csak sokkal később kerülnek igazán kontextusba.

Elképesztő, hogy Thomas Alfredson milyen kimérten és feszülten rendezte meg nem csak azt a karácsonyi bulis jelenetet, hanem az egész filmet. Nem a megszokott kém film, nem pörögnek az események, nem dördülnek feltétlenül pisztolyok, viszont egymás tőrbe csalása pont ezért üt sokkal nagyobbat (Peter Guillam jelenete zseniáls miután közli vele Smiley, hogy innentől figyelik, úgyhogy minden szálat varrjon el. Cumberbatch meg nagy érzelmi mélyéget ad az egésznek szavak nélkül is). Az a lassú, megfáradt elegancia, ami Gary Oldmant és vele együtt az egész filmet is áthatja nagyon jól ágyaz meg az egész hidegháborús paranoiának. Smiley karaktere abszolút nem a klasszikus értelemben vett kém, inkább egy kemény vonalas film noir nyomozó lelkivilágát örökölte, és ahogy azoknál is neki is túl erős az igazságérzete, ahhoz, hogy ne nyomozza ki, hogy ki a titkosszolgálat legfelsőbb köreiben lévő tégla.

A történet maga is rendkívül komplex, állítólag John Le Carré könyvei alapvetően nagyon összetettek és intelligensen felépítettek és maximális figyelmet követelnek meg az olvasójától (ráadásul van hírszerzésbeli tapasztalata a történelem egy kifejezetten érdekes szakaszában). Erről nem tudok tanúskodni, de ez az adaptáció sikeresen hozza magavál az író hírnevét ráadásul csavar a sztorin és gyakorlatilag darabokra töri össze a történetmesélést. Szuper apró trükkökel jelzi, hogy hol vagyunk időben, az egyik legszebb talán ezek közül, hogy Smiley a bemutatáó montázsában új szemüveget kap, ami épp annyira tér el az előzőtől, hogy ez egy jó támpont legyen a történet időbeli elhelyezéséhez. A karaktereket egyszer a személynevükön egyszer a vezetéknevükön szólítják vagy nevezik, úgyhogy sokáig nehezen áll össze, hogy ki kicsoda és kivel van egy klikkben. És közben állandóan visszatér a karácsonyi buli, kicsit segíteni a nézőt az erőviszonyok pontos felmérésében és a kapcsolatok felrajzolásában. Ehhez az összetett történethez pedig kiválóan asszisztál a brit színjátszás krémje. Egytől egyig mindenki hozza a tőlük elvárható profi szintet, de nyilván Gary Oldman az, aki szokás szerint mindekit lepipál. Pedig aztán ebben a filmben csak rendkívül minimális az eszköztár, amit használ a főszereplő megjelenítéséhez, viszont annál erősebb minden, amit átad nekünk.

A történeten kívül is nagyon szuper a film, a kamera munka nem feltűnő, viszont a fakó, éles képek észrevétlenül építik a film atmoszféráját és segítik megteremteni a kor esztétikáját is. A helyszínek, a jelmezek és a díszletek is profin meg vannak oldva, tal��n a film felütésében lévő utcán szoptatás az, ami teljesen kilóg a Budapesti környezetből. Kár, hogy arra olyan emocionális jelenetet próbáltak építeni, ha nincs az, akkor fel se tűnt volna valószínűleg. És mindehez jön hozzá a főleg zongora és trombita vezérelt zene Alberto Iglesiastól (az egyetlen Iglesias, akinek szívesen hallgatom a szerzeményeit), ami szerves részéve válik a filmnek. Tolakodás nélkül válik a film részévé és az egyik legfontosabb elemmé a hangulat megteremtésében.

Pontosan erre vártam ettől a filmtől, amit kaptam, mindent átható hidegháborús paranoia, egy történet, amiben mindenki érintett és majdnem mindenki gyanús, szép helyszínek, óriási színészek. Nem egy egyszerű film, kémfilmnek meg végképp nem az, de mindenképpen megéri a rászánt időt, ha valaki bírja a lassabb folyású dolgokat.

London feeling: Abszolút ott volt az utcákban, az autókban, a belső szobákban, meg az összes klasszikus színész akcentusában és arcában. Ez mondjuk nem az a London lesz, amit látunk, de a város történelméhez egy kicsit közelebb kerültünk.

[jerrylikesitornot]

Four Weddings and a Funeral (Úton Londonba #2)

Innen visszanézve a Four Weddings and a Funeral volt Richard Curtis kezdetleges vázlata a Love Actually-hoz.

Esemény, ami mindenkit összehoz (itt hálistennek kevésbé szájbarágva)

Az angol társadalmi rétegek minden sztereotípiája felsorakoztatva

Az amerikai csábítás

Mindenki valakinek a valakije, hacsak távolról is (ami szerencsére elég távoli)

Furcsa párosítások

Reménytelen szerelmek

Nagyjelenet a temetésen

Rowan Atkinson szokatlan de mégis megszokottan idióta szerepben

És a Love is all around

Érdekes amúgy, hogy a hasonlóságok ellenére, mégis mennyire más a film. Sokkal visszafogottabb a humorában és a drámaiságában is, a romantikussága ugyanolyan sokrétű, mint a későbbi leszármazottjában. Amit én nagyon szeretek Richard Curtisben, hogy miközben rettenesen szirupos tud lenni, mégsem lesz teljesen egysíkú és apró kapcsolatokban is mélységet tud adni a témának, amit bemutat. Tud nagyon kínos, önfeledten humoros, nagyon gyászos és azon elegánson továbblépő, végtelenül reménykedő is lenni. És igazából ezért működik minden filmje, mert akármennyire is nyálas, közben mégis a valóságból indul ki és valamelyik ponton mindenki tud csatlakozni a karaktereihez. Az életben is ilyen keszekusza és mindenféle tud lenni a szerelem, és ez teszi az általa írt filmeket végtelenül romantikussá.

London feeling: Hugh Grant, Mini Morris, esős finálé, teljes mértékben angol hangulat, talán maga a város kicsit hiányzott belőle.