#hosszú volt ez a vasárnap

[csakcsiga]

A képzés letudva, jövőheti kaja a hűtőbe, a lakás rendbeszedve, holnapra minden összepakolva. Sajnos az angolal nem úgy haladtam ahogy szerettem volna(ma csak fél órám volt rá, meg egy kis Duolingo jövet menet) de már nincs erőm rá. Töltök egy pohár bort és nézek egy Supernatural részt azt joccakát.

[fovarosiblog]

"Régi cikktervem volt, hogy feltárjam a hosszú évekre visszamenő Balog Zoltán-Novák Katalin kapcsolat eredetét, de végül sosem fogtam bele, mert mindig akadt valami fontosabb. Pedig 2023 szeptemberében Göteborgban, az oknyomozó újságírók nemzetközi konferenciáján a Direkt36 egyik jogászával, Bodrogi Beával még jogi oldalról is átbeszéltük a témát. Hogy Balog egyfajta Raszputyinként, vagy ahogy egy forrás fogalmazott, a köztársasági elnök “lelki és politikai mentoraként” komoly befolyással van a Sándor-palotára, már csak azért is közügy, mivel a második legnagyobb magyarországi egyház (a református) vallási vezetőjéről, illetve az egyházaktól elvileg elválasztva működő magyar állam elsőszámú közjogi méltóságáról van szó. Novák Katalin köztársasági elnök tegnapi lemondásával azonban ez a téma egyszerre vált okafogyottá és aktuálissá. Ahogy élesedett a helyzet, kormányközeli forrásoktól úgy érkeztek egyre-másra a bennfentes információk a lemondáshoz vezető kegyelmi ügyről. Többek közt arról, hogy a pedofilügyet eltussoló K. Endre elnöki kegyelmének menedzselésében Balog játszhatott kulcsszerepet. A lemondás bejelentése után lázasan próbáltam újabb és újabb bizalmas forrásokat találni, majd ma, vasárnap délelőtt és kora délután óráról-órára kerekedett ki a történet arról, hogy Balog tanácsai és befolyása hogyan járulhatott hozzá az államfő bukásához. Bár nem tudjuk, hogy a kegyelmi történetbe szintén belebukó Varga Judit volt igazságügyi miniszter exférje, Magyar Péter pontosan kikre célzott, amikor arról írt, hogy “az igazi felelősök nők szoknyája mögé bújnak”, de a kormányközeli források egybehangzó állítása szerint Balognak mindenképp van felelőssége a történtekben." - írja a Direkt36.

[paradoxasma]

2024 CdN day09

2024 09 20 – Noja => Boo de Pielagos

Noja-ból indulva az első útba eső település Castillo Siete Villas volt, amelynek XVI. században épült templomát (iglesia de San Pedro y San Pablo) zárva találtam.

Tovább is indultam San Miguel de Meruelo irányába a jelzett úton, ami gyakorlatilag egy termőföldek között futó kis ösvény volt.

Ez a település mélyebben feküdt, mint Noja és Castilla, így a határa még 8 óra körül is a ködben úszott.

Folytatva az utat Somo felé észrevettem egy olyan parcellát, amin majd 100 sirály kutatott élelem után.

Már elmúlt 11 óra is, amikor megérkeztem Pedreña városába, ahol a kompállomáson megvettem a jegyet a Santander-be történő átkeléshez.

Szerencsére nem kellet sokat várnom, mert gyorsan megérkezett és kikötött a révhajó.

Az út majdnem 10 percen át tartott, úgyhogy bőven volt idő képeket készíteni Santander egyre közeledő partjáról.

A révhajó kikötése után rögtön a katedrálishoz siettem, ami annak ellenére is zárva volt, hogy nyitvatartási időben érkeztem.

Mivel vasárnap (2024. 09.22) reggel már Santillana del Mar-ban kellett lennem ahhoz, hogy meg tudjam nézni az Altamira múzeumot (a többi napra már nem volt online foglalható időpont, de vasárnap e nélkül is be lehetett menni érkezési sorrendben), így fájó szívvel továbbindultam aznapi szállásom, a 13km-re lévő Boo de Pielagos felé. Az út keresztülvezetett Santander meglehetősen hosszú és teljes mértékben érdektelen külvárosán. Boo de Piélagos-ba érve rögtön az albergue-hez mentem, ahol már nem volt szabad ágy a számomra.

Szerencsére a tulajdonos felajánlotta, hogy alhatok az ilyen helyzetekre fenntartott extra ágyon, ami a garázsából nyíló kis helyiségben volt.

[sztivan]

5 km futással mozgattam át a holnapi maraton előtt, 2 km után minden 500 méterből 100 erősen. teljesen olyan érzés volt, mint amikor az első maratonomra készülve fixen az volt az edzésprogram, hogy vasárnap a hosszú, előtte szombat délelőtt egy egyszerű ötös, és sok mindenért nem esne jól visszamenni tizenegy évet, de ez pont jó volt

szóval tavaly ilyenkor, amikor épp a derekammal szenvedtem, abban a percben, hogy a Budapest Maraton elrajtolt, én futócuccban kimentem a kertbe, lekocogtam negyvenkét métert, és megfogadtam, hogy lesz ez még ezerszer több is. izgalmas lesz a holnap

[nyeznajka]

Talált biciklik - hosszú és érdektelen történet

Végre újra bringával járok dolgozni, egy kis faluból egy másikba, 20 perc az út, tök frankó az egész.

Szombaton este vettem észre valami nagyon furcsát, egy bicikli volt odaláncolva (legalábbis én tök úgy emlékszem) egy kerítéshez az út mellett. Késő éjjel még mindig ott volt, amikor tekertem haza a koncertről.

Aztán vasárnap is még ott volt, a Subway-be kerekeztem. Sőt, egy picit odébb a mezőn meg egy másik monti hevert, néztem is, hogy senki sehol a közelében, ez meg mit keres itt. Visszafelé még mindig ott volt a kerítéshez kötözött monti is, de már meg volt rabolva, az első kerekét és az ülését kilopták. De ezek meg ott voltak pár száz méterre a másik bringa mellett a fűben. Mi folyik itt?

Hétfőn tekerek munkába, mindkét bringa ugyanott, a kilopott kerék és ülés is még a fűben, de a leláncolt bringa már nem volt leláncolva, hanem fel volt fordítva. Nyilván valaki, aki eredetileg odaláncolta (legalábbis én úgy emlékeztem), az elvitte a láncot. De miért? Vagy csak rosszul emlékszem? Este hazafelé még mindig ott mindegyik.

Na gondolok, elmegyek, begyűjtöm ezeket, aztán jelzem a zsaruknak, biztos lopott jószágok ezek, valakinek talán hiányoznak.

Elsőre elsétáltam a fűben heverő géphez. Amúgy a bicikliúton föl- és alá kerekeztek mások is, ha nem is cs��csforgalom az ami itt folyik, de pár tucat ember ugyanúgy látta ezeket napok óta, mint én. Felszedtem a montit a fűről, a bal oldali pedálja hiányzott, egy kicsit kerestem ott, de nem találtam meg, sokat meg nem vacakoltam aztán, fogtam a bringát és a vélhetően a másikhoz tartozó első kereket és ülést, és szépen hazatoltam.

Aztán visszamentem a távolabbi, megcsonkított géphez is. Mindent lefotóztam egyébként, hogy valamiféle bizonyíték legyen. Pont mikor kezdtem volna az egykerekűt hazatolni, megjelent egy furgon ott, kiszállt egy fickó munkásruhában, hogy az ott az ő biciklije.

Mondom oké, a hiányzó kerék és ülés meg már nálam van otthon, odaadom azt is. Nyilván azt gondolta, hogy el akarom lopni. Elmondta, hogy bizony ő hagyta ott a gépet még szombaton. Mindketten kanake lévén (nem németek), makogtunk egymással, de azért kiderült, hogy ő is ott lakik a faluban.

Mondom neki, hogy van ám egy másik bringa is, amit a fűben találtam, de arról nem tudott semmit. Mondom, hogy nálam van otthon már a hiányzó kerék meg az ülés, megadtam a címet is. Valamiért azt hittem, hogy egyből utánam jön majd a furgonnal a cuccért. De nem jött aztán. Viszont megkérdezte, hogy kell-e nekem a bringa. Mondom nem, van nekem egy, sőt még egy másik is, én csak biztonságba akartam ezeket helyezni, és a rendőrségen jelenteni. Aztán én odébbálltam, ő meg berakta a hiányos bringát a furgonba.

Szóval ma reggel még ott volt kint nálam a kuka mellett a kerék meg az ülés, talán valamikor eljön érte. A másik bringát meg akkor bejelentem a zsaruknak.

[gaborgoestogeorgia]

Vidáman indul a reggel. Az úgy volt, hogy zuhog az eső és ez egész nap így is marad, ezért gondoltam, vásárolok egy belépő-szintű esernyőt, amit a fapados súlykorlát miatt vasárnap este majd ünnepélyes keretek között a kutaiszii kutyáknak adományozok.

A hotel kijáratánál kiderült azonban, hogy van kölcsönbe is. Hoteles. Nem baj, nem szeretnék folytatólagosan rájuk szorulni, irány a Koton.

Éppen nyitásra értem oda és a második lányka beszélt is angolul. Mondtam, hogy szeretnék egy esernyőt vásárolni. Látszólag tökéletesen értette, kiváló kiejtéssel mondta, hogy utána néz, bár vélhetően furcsán hatott a kérés egy esernyővel a kezemben.

Hosszú percek után kiderült, hogy tényleg. Olyannyira, hogy elmondhatom, én intéztem el, hogy a kutaiszii Kotonban mostantól elérhető egy korábban egyértelműen szemetes szerepkörből a messze előkelőbb pozícóba, esenyőtartóvá avanzsált vödör és egy büszke eladó, aki egy ilyen hülye kérést is elintéz a külföldi bolondoknak.

Második felvonás.

Mivel ekkor már kínos lett volna egyből kisétálni, ezért elhelyeztem az esernyőt a kukában, ami viszont a hatalmas üzlet be- és egyben kijáratánál volt. A nyitás után aztán egyre sűrübben jöttek is ki-be vásárlók, egy kéznyújtásnyi távolságra a _kölcsön_ esernyőmtől. Ebben a helyzetben a kihívás az volt, hogy a kérésem nehézkes teljesítése után

a) vagy hálátlanul azonnal elhagyom az üzletet (végtelenül kínos),

b) vagy elmegyek kínai ruházatot nézegetni 20-30 méterre, az üzlet férfi részlegébe és minden ÁL-nézelődéssel töltött percet egészségtelenül magas pulzusszámmal töltök, remélve, nogy senki nem viszi magával az amúgy nagyon tetszetős esernyőt,

c) maradok látótávolságon belül a "most már nem annyira kínos" ideig a női és gyermek(!) fehérnemű osztályon a kijárat felé idegesen nézelődő bácsiként.

A d) megoldást választottam: rövid kör a férfi részleg felé, majd eltávoztam. Mégis inkább az esernyő legyen biztonságban.

Kutaiszi Koton látogatók: Szívesen!

..és még csak délelőtt 10 óra!

[eltiron2]

Még két hét (nagyon személyes poszt)

Múlt vasárnap, 3 hónap kórházi szenvedés után elment a bátyám, 64 éves korában. 

Írtam 2-3 alkalommal arról, hogy kórházban van és, nos, meg fog halni. Borzasztó nehéz leírni, amit érzek, ezért tartom a tumblit, ide álnéven, a családtagok nélkül le lehet írni minden kutyafülét, maximum vadidegen arcok lehülyéznek, na bumm. 

Azt hiszem, még mindig picit sokkos vagyok, nem érkezett meg a fájdalom, csak a megkönnyebbülés, hogy vége az idegőrlő kórházi látogatásoknak, és a félelemnek. Borzalmasan féltem, hogy (Magyarországon vagyunk, ugye) valami látszatjavulás után hazaengedik, hogy otthon haldokoljon lassan, égve egy borzalmas néma belső pokolban. Jó kezekben volt (csak dícsérni tudom mind a két kórházat ahol volt, elképesztően kedves és profi személyzetettel találkoztam mind a két dél-pesti kórházban, bár a Jahn olyan volt, mintha egy világháborús filmforgatás helyszíne lenne), kezelték a fájdalmait, türelmesen. 

Aztán persze beindult a halálmalom, ami gyerekkorom óta elborzaszt. Késői gyerekként nagyon korán át kellett élnem az összes nagyszülőm elvesztését és mivel nagy a család, természetesen sok halált láttam. Köztük apámét, 14 éves koromban. Miután ő meghalt, anyám mellé éppen Gyula bátyámat nevezték ki másodlagos gyámomnak, szóval mondhatom, hogy másodszor is megárvultam. 

Szóval el fogjuk temetni, de csak február 20-ra tudták megoldani a sógornőmék, szóval még 16 napig fog feküdni valahol a teteme annak az embernek, aki az egyik legfontosabb ember volt számomra. 

Azt hiszem most, ahogy írom ezt a hülye posztot, kezdem érezni a dolgot. Nem igazán beszélgettem erről senkivel, nem is akarok, nálunk nem szokás kimutatni a fájdalmat, leginkább a “megvagyok, csak hagyjatok békén” mentalitás az uralkodó. 

Szóval megvagyok, üzenem ezt annak a pár barátomnak, akik olvasnak itt engem a tumblin, és meg is leszek, ha ez a bő két hét letellik és túlesek a fájdalom és gyász dzsemboriján. 

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám és azoknak, akik elolvasták ezt a hosszú, személyes szart. 

[simple-life-of-j]

Sztárbox S04E09 - Final

2024. November 3. Vasárnap:

Péterffy Lili és Jamina voltak az est DJ-i

- A férfi nehézsúly bajnoki övét Mészáros András kapta, Noszály Sándor visszalépése miatt.

- X-faktor 2025 jelentkezési felhívás

- Az első mérkőzés a női pehelysúly döntője: Schóbert Lara vs Lola:

Nagyon bekezdett mindkét lány, Lola volt az aktívabb az elején, aztán a menetek előrehaladtával lassúltak, Schóbert aktívabb lett. Végig nagyon szoros volt, végül egyhangú (39-37 mindhárom bírónál) Schóbert Lara nyerte az övet.

A mérkőzés visszavonuló vezetője díjat vehetett át Kokótól.

- Álarcos Énekes promó (igazából egy kb. 10 perces részlet volt a műsorból)

- A második meccs: férfi középsúly döntő: Sárközi Ákos vs Varga Viktor:

A séf a motorjával "vonult be", Varga pedig gladiátornak öltözve. Csapkodás, kalimpálás, ez volt az egész meccs, a végére mindketten olyanok voltak mint akik egész nap a kocsmában kezelték magukat. Varga nyert pontozással.

- Hell Boxing King promo

- Sztárbox 2025-ben is lesz

- A harmadik mérkőzés: női könnyűsúly döntő: Sápi Vivien vs Hódi Pamela: Sápi az első menetben leütötte egy bal horoggal Pamelát, a következő menetek viszont Hódié volt. Sápi a negyedik menetben kétszer is úgy talált, hogy a mérkőzésvezető rászámolt Hódira, a harmadik automatikus TKO-t jelentett, Sápi szerezte meg a bajnoki övet.

- Bajnokok Ligája promó

- Az este és a szezon utolsó mérkőzése a férfi középsúly döntője: Torghelle Sándor vs Törőcsik Dani:

Torghelle szó szerint nekirontott Törőcsiknek, csúnya dulakodás volt az egész meccs, ami nem tartott sokáig mert az ex-focista hamar kiütötte a tetováló művészt, így övé lett az öv.

Ha Noszály nem lép vissza ez egy 5 órás műsor lett volna. Nem tudom ki az a "zseni" aki szerint jó ötlet egy ilyen hosszú programot betenni vasárnap estére, amikor másnap meló van. Persze nagyban promózták az RTL+ Prémiumot is, talán ezért is tesznek azokra akik a tévében néznek még műsorokat. Nagyon nem szeretem az ilyen hozzáállást. Valami vagy menjen a tévében rendesen és a streamingen ismételjék meg, vagy fordítva, de ez a nézd a tv-ben a felduzzasztott éjfélig tartó műsort (aminek 95%-a duma meg reklám) vagy fizess dolog egyszerűen dühítő. Mintha büntetnék a tévézőt, amiért nem fizet elő a streamre.

[csajokamotoron]

14 éve volt az első Csajok a motoron Csigatúra

2010. szeptember közepén volt az első Csigatúra, amit a Csajokamotoron.hu fórumának, a CsamClub.hu-nak a tagjai szerveztek. Akkor csaknem harminc résztvevője volt a kezdő motorosok számára szervezett, ottalvós túrának. Idén 17 motorral mentünk ugyanebből a célból egy Budapest-Esztergom kört. Anno Sunny azért kezdte el szervezni a túrát, mert az 50 cm-es robogóval nagyjából esélytelen volt, hogy bármilyen motoros társasághoz csatlakozzon egy hosszabb túrára. A maximális 80-90 km/órás sebesség fárasztó egy nagyobb motorral, így eldöntötte, hogy toboroz maga mellé társakat, akik elkísérik. Még ketten jelentkeztek, hogy ugyanebből az okból csatlakoznának. Végül az akkoriban nagyon aktív fórum tagság lelkesen vállalta, hogy csatlakoznak a kicsikhez, és ha kell, csigatempóban kísérik el őket Mezőberénybe, miközben egyúttal vigyáznak is rájuk a veszélyes útszakaszokon. A buli végül olyan jól sikerült, hogy később 4 éven keresztül minden évben volt Csigatúra. Tavaly az egyik régi tag, Aranka vetette fel az ötletet, hogy fel kéne eleveníteni ezt a jó szokást. Egyútal be is vállalta a szervezést, így egy kellemes kezdő túrát vezényelt le a Dunakanyarba és vissza Budapestre. https://csajokamotoron.hu/csam-csiga-tura-2023-21-motorral-csigatempoban-a-dunakanyarban/ És mivel a visszatérés nagyon sikeresnek bizonyult, idén sem maradhatott el a Csigatúra. Korábban még soha nem vettem részt ezen a kezdőknek szervezett motorozáson, hiszen a léghűtéses Harley-Davidsonnak nem barátja a 35 fokos hőségben araszolgatás, de mivel idén van egy Honda CL 500 Scrambler tartós teszt motorom, ez kiváló alkalom volt, hogy megnézzem, hogy motoroznak a kis csigák. https://youtu.be/aAYchr_ezAo 2024. augusztus 11-én, vasárnap 9:30-kor volt a találkozó a Kisceli postánál Óbudán, ahol egész szép számmal összejöttünk. Összesen 17 motort számoltam, viszont az indulásig Aranka nem került elő. Később kiderült, hogy reggel valami problémája volt a fékkel, és már nem volt idő megjavítani, úgyhogy volt még az az opció, hogy a párja motorjával jön, de azt meg kölcsönvette az öccse. Végül, hogy mégse maradjon le a saját túrájáról, maradt az, hogy személyautóval követte a csapatot. Az egész túra nem volt túl hosszú. Amikor valakinek meséltem róla korábban, annyit mondott, hogy ja, ezt egy óra alatt megjárom... na jó, de ez egy motoros túra, itt nem az a lényeg, hogy gyorsan megjárjuk, hanem hogy motorozzunk egy jót és a megállóknál traccsoljunk egy kicsit. Az első megállónk az Üvegtigris volt, ahol lehetett enni-inni, kávézni és beszélgetni is, valamint a fotózkodás sem maradhatott el természetesen. Innen Esztergom felé vettük az irányt. A benzinkútnál ismét rövid pihenő következett, majd a harmadik megállónkhoz, Leányfalura indultunk tovább, ahol egy közös ebéd volt a program. Még több kép a 2024-es Csigatúráról a galériában Így leírva tényleg nem tűnik nagy számnak, de a törzsgárda ismét készült egyenpólóval, és még rózsaszín tütüket is hoztak a csajok. Nekem is jutott egy, így már egész nagy feltűnést keltettünk. A megállóknál többször is megkérdezték tőlünk, hogy leánybúcsús menet vagyunk-e, amire a csajok egyhangúlag válaszolták azzal a bizonyos hangsúllyal, hogy "Dehogyis! Még csak az kéne!". És hogy a motorokról is essen némi szó: meg kelet állapítanom, hogy a kis csigák felnőttek. Alig volt igazi kicsi, kezdő motor. Egy Honda PCX 125 és egy Yamaha YBR 250 mellett Anett hozott még egy Benelli Tornado 125-ös minimotort, valamint egy KTM 390 volt a következő "kismotor" a sorban. A többiek 500-650-700 ccm körüli motorokkal voltak. Persze voltak köztünk olyanok, akik még csak tanulgatják a motorozást, úgyhogy nekik hasznos volt egy a túra csigatempóban. A kánikula ellenére a csajok nagyon lelkesek voltak, így miután 16:00 óra körül elbúcsúztunk Budakalászon, még megemlítették, hogy j�� lenne este elmenni a nightride-ra, de addig is még motorozni kéne, mert ha hazamennek, akkor nehéz lesz újra elindulni. Én mégis hazamentem, de később felnyaláboltam a lányom és megnéztük, hogy milyen is egy ilyen nightride a csajokkal, akik közül többen még mindig tütüben voltak este 7 órakor. Szóval akkor lesz Csigatúra jövőre is? Read the full article

[hungarian-diary]

#7 - Újból Svájcban voltam

Múlt szerdán volt május 1., egy hivatalos ünnepnap. Azért én és a barátaim újra mentünk Svájcba a lakókocsival. Az első este voltunk egy kempinghelyen a Rajna mellett. Ott tudtunk felállítani a sátorok közvetlen a folyó mellett. Is úsztunk a Rajnán. A víz nagyon hideg volt. Csak két perc úsztam pedig már az egész testem lett piros. Éjjel ránéztünk a vízerőműre közelében. Amikor másnap reggel sétáltam, kitaláltam, hogy a város, ahol aludtunk, egy régi római város volt. Később ránéztünk a régi színház és a régi amfiteátrum.

Utána Winterthurba mentünk, hogy meglátogassuk barátunkat. Másnap együtt mentünk Luzernbe. Úgy gondolom, hogy a város szép, csak a híres híd nem olyan szép, mint az Instagramon. Este megérkeztünk a új kempinghelyen. Ez körülbelül háromszáz méterre volt egy gazdaságtól, közvetlenül az erdő mellett. Nagyon privát volt, mert csak mi itt kempingezettünk. Onnan jó kilátás nyílt a Pilatus-hegyre.

Akkor szombaton kirándultunk a Pilatus-hegyre. Az út ezer méteres szintkülönbséggel rendelkezett. Azért nagyon fárasztó volt. Mégis csak két órára volt szükségünk az úton, bár a táblán ‚három óra‘ volt. A kilátás hegytől gyönyörű volt. Az úton lefelé felvettük a liftet. Este gyűjtöttünk fát és csináltunk egy tábortüzet. Vasárnap hosszú haza utaztunk. Szórakoztam vezetni a nagy kocsit, mindenekelőtt nincs autóm és ritka vezetek.

[itspetraveler]

Emilia-Romagna, Olaszország

2024 első útja az egyik legkönnyebben és leggyakrabban elérhető úticélhoz vezetett: Olaszországba.

Sokfelé jártam már az országban és a mostani tájat is körbelőttem már: Milánó, Velence, San Marino, Firenze, Torinó után most az Emilia-Romagna régió következett.

Bologna volt a bázis, innen terveztem meg egy Ferrari-napoknak is nevezhető hosszú hétvégét.

Első nap így tehát Bolognába repültünk, ami a régió székhelye. Már sötét volt mire beértünk a városba. A sötétséghez nagyon nagy köd is társult, így csak a város főterére a Piazza Maggiore-ra sétáltunk be. A főtéren áll a város legnagyobb bazilikája a San Petronino, ami még ma is befejezetlen fő homlokzattal ékesíti a várost. A bazilika szentjei mellett Neptun bronz szökőkútja őrzi a teret.

A leírások szerint a középkorban több - akár 180 db - torony is volt a városban, de mára kevesebb mint 20 maradt, ebből két híresebb, ami nemcsak híres, de ferde is: az Asinelli és Garisenda tornyok. Megnéztük ezeket is, de a köd miatt nehezen lehetett fellátni a 97 méter magas torony tetejére.

Az első este nem telhetett helyi olasz étel megkóstolásával, így az én választásom Bolognai Pizzára esett. Azonban itt a Bolognai nem a ragut jelenti, hanem mortadellát pisztáciával megszórva. Nagyon furán hangzik, tudom, de annál finomabb és laktatóbb volt.

A második nap nem indult zökkenőmentesen, mert hiába várakoztunk a 4. vágányon a vonatunkra, ha a vonat a keleti szárny 4. vágányára érkezett. Végül sikerült átfutni és elérni a Modenába induló járatot. Modena - először - csak átszálló város volt, mert a cél Maranello volt, a Ferrari hazája. Ebben a városban van az Enzo Ferrari által alapított Ferrari gyár, és annak közelében egy múzeum, ahol az ide látogató több tucat tűzpiros és más színekben pompázó autót is meg tud nézni közelről.

Nekem a sárga színű a kedvencem, mert az kicsit egyedibb, de mégis alap Ferrari színű. A múzeumot 1,5-2 óra alatt körbejártuk, majd elsétáltunk a gyárhoz, azt követően pedig a Fiorano pályához. A pálya Ferrari tulajdonban van és tesztelésre használják manapság. Sajnos nem tesztelt most itt Leclerc vagy Sainz, csak pár szárnyát próbálgató-sebességtől félő tesztvezető turista.

Enzo Modenában élt és ott volt az irodája, így Maranello-ból visszafelé itt is megnéztük a Ferrari múzeumot. Ez a múzeum sokkal kisebb, de itt is elfért jó pár autó és motor. Épp időben érkeztünk, mert levetítettek egy kis filmet Enzo életéről.

Mindkét múzeumban láttunk minden korból autókat, versenyautókat, utcai autókat, motorokat, alkatrészeket, és ami engem legjobban érdekelt Forma 1-es autókat is. Az egyik terem kifejezetten Forma 1 tematikájú volt.

Modena és Bologna között gyakrabban van tömegközlekedés, mint Maranello és Modena között, így Modenában volt idő kicsit sétálni a városban. Bementünk a főtérre, aminek központjában természetesen egy katedrális áll, előterében egy számunkra is megelevenedő piactérrel, így vasárnap este.

A napi olasz-helyi étel számomra a modenai pesto-s tortellini volt, amiben a pesto nem bazsalikomból, hanem rozmaringból készül.

A harmadik nap ismét vonatozással indult, ám most Dél-Kelet felé vettük az irányt, Imolába, ahol az imolai versenypályát akartuk megnézni. A pálya nagyon közel van a város központjához, 25 perc sétával elérhető. Első utunk Ayrton Senna emlékszoborhoz vezetett, mert 1994 májusában itt vesztette életét a brazil autóversenyző.

A pálya közvetlen környezetében egy park található, amin végigsétálva még elhaladtunk a Gilles Villeneuve-ről elnevezett kanyar mellett és a szintén az 1994-es májusi hétvégén életét elvesztű Roland Ratzenberger emlékhely mellett.

A pályára nem tudtunk sajnos bemenni, csak a célegyenesnél készítettünk pár képet és ábrándoztunk, hogy milyen jó lenne egyszer ide is eljönni versenyhétvégére.

Az idő nem volt kegyes, nulla fok közeli volt a hőmérséklet, így egy felmelegítő kávé után csak a főutcát érintve sétáltunk vissza a vonatállomásra. A város nagyon kicsi, 69 ezer fő lakossal rendelkezik, a rövid séta alatt csak egy nagyon kicsit tapasztaltunk így az imolai városi létből.

Imola és Bologna között a vonatút 20 perc, gyorsan visszaértünk és a repülőút indulása előtt még megnéztük a város főterét nappal köd nélkül is.

Bologna nem volt a legizgalmasabb olasz város, ahol jártam életem során, de a Ferrari föld: Maranello és Modena mindenképpen.

[bonesteve]

Nem tudom, a hozzám hasonló idősebbek emlékeznek-e arra, amikor olyan tévénk volt, amelyen nem volt azonnal kép.

Tehát volt egy jó film a tévében, ami általában szombaton, vagy vasárnap ment este nyolckor.

Én türelmetlenül feszengtem a családi vendégségben a nagyszülői házban, tudva, ha kurvagyorsan nem indulunk el 19.30-kor, rohadtul le fogjuk késni a filmet.

És akkoriban, ha lekésted a filmet, rohadtul le volt késve, mert soha nem láthattad újra. Nem volt megoldás, hogy megnézem youtube-on, vagy letöltöm torrentről.

Amit elmulasztottál, azt baszhattad.

Szóval kisgyerekként nem tudtam sürgetni a szüleimet, csak a feszültség nőtt bennem, hogy miért búcsúzkodnak és miért várjuk meg, amíg Nagyika még visszaszalad a beígért savanyú körte befőttért, amit a kamra hatodik polcáról hozott ki, fújkálva a port a tetejéről, én pedig tudton tudtam, hogy az első öt percet nem fogom látni.

És amikor már bent ültem az autóban, keserű könnyek között viseltem némán, ahogy Apám szépen lassan nyomta a gömböly Wartburgnak a frissen ropogó hóban, majd beállva a kapu elé otthon Anyám a fényszórók fényében kinyitja a kaput, gondosan ügyelve arra, hogy feszüljön a vádlija, amit Apám annyira szeretett nézni.

A hosszú, tollas kulccsal kaparásztak az ajtón, én meg már ordítottam belül, hogy megy a Fantomas, amit kinéztem a rádióújságból.

És nem volt reklám, a tévé mindig pontosan kezdett.

Beromboltam, ledobáltam a kabátomat, kesztyűmet, átizzadt sapkámat, Anyám még rámszólt, kisfiam, így kell ezt, én összeszedtem, cipő le, ne legyen hófoltos a frissen lakkozott parketta rohantam be a tévéhez és megnyomtam a nagy kocka krómozott gombot.

És nem történt semmi.

A régi tévéknek be kellett melegedni.

Amíg a csövek nem melegedtek fel és nem izzottak furcsán visszafogott sárgás fénnyel, amit a hátulján lévő réseken át néztem mindig ilyenkor, semmi se történt.

Se kép, se hang nem volt.

Ez a néhány perc, talán két perc lehetett, a kínok kínja volt.

Tudva minden másodperc veszteségét sürgettem volna az ólomlábakon vánszorgó időt, ami máskor olyannynira villámgyorsan telt el, általában akkor, ha jó dolgok történtek velem.

De most, a sötét képernyő előtt guggolva, a tévé iszonyú magas, sípoló frekvenciájának zavaró zajától szenvedve vártam, hogy megjelenjen a kép.

De nem jelent meg. Illetve persze de, csak mindig egy óra, három óra múlva, legalábbis annyinak érzékeltem azt a két perc bemelegedési időt.

Amikor bemelegedett, mindig volt valami csendes, finom pattogás, mint amikor kitágulnak elektromos dolgok, finoman jelezve, hogy életre kelt.

HÁtulról belepillantva a szerkezetébe már a csövek szépen izzottak visszafogottan parázsló fénnyel és egyszercsak megjelent először a hang, közvetlenül ezután a kép.

Én pedig néztem az órát, felfogva és megértve annak iszonyú veszteségét, hogy már 11 perce megy a film.

Ebből két perc a bevezető, stáblista, de akkor is, kilenc perc eltelt abból, amire egész héten vártam.

Mindezt egy nyomorult savanyított körte befőtt miatt. Mindezt a hó miatt.

Mindezt a kulccsal kaparászott ajtó miatt.

Mindezt Anyám kifeszített vádlija miatt.

A kis másodpercek összeadott vesztesége miatt.

Visszavonhatatlan veszteség.

Itt tanultam meg, hogy mindig mindenhová tíz perccel előbb érkezzek.

Legyen idő a váratlan veszteségek behozására.

Ezt máig tartom.

Bármikor, amikor önhibámból késnem kell, őrjöngök belül.

Ha pedig más miatt kések akár három másodpercet, szívből tudom gyűlölve hibáztatni azt, aki miatt elkéstem.

[kaoszkutato]

geopolitika a debreceni jégcsarnokban

Ez most nem az lesz, aminek a kép alapján tűnik, érdemes végigolvasni.

Egy jégkorong mérkőzés vége a Debreceni Jégcsarnokban ma délután. A DEAC és a Debreceni Hoki Klub pályája, így évente több százszor lehet látni ezt a jelenet. Ez most mégis más, nagyon más.

CJHL bajnokság, U16-os korosztály, a fehér mezes Sdyusshor magabiztosan nyert 7:1-re. Egy újabb lépés a két napos jégkorongtorna és talán később a bajnokság megnyeréséig vezető hosszú úton. Biztosan nagy az ünneplés, gondolhatnánk. Hát nem... :(

Pedig a tornagyőzelem, és a bajnokság megnyerése valóban óriási dolog a számukra. Tudom, láttam, mert akkor is behúzták, amikor a fiam volt ebben a korosztályban, és ellenünk játszottak, a mieink előtt lettek bajnokok. Nagyon érett játékkal, nagy testi fölénnyel, de mindig végtelenül sportszerűen, alázatosan, tiszteletreméltóan. Most is bizonyára ezzel a céllal indultak el, ezzel váltak el a szüleiktől, de ez a cél már akkor elhalványult, amikor még ide sem értek.

A csapat teljes neve Sdyusshor Kharkiv (СДЮСШОР Харків) Igen, Harkivból, kelet Ukrajnából jöttek. 14-15 éves gyerekek, de van köztük még fiatalabb is, két edzővel, egy kísérővel, egy szülővel. Kijevnél jártak, amikor jött a hír, hogy az orosz hadsereg megindult Ukrajnába, és a szüleik azt kérték, hogy inkább ne forduljanak vissza.

A győztes csapat a mérkőzés utáni kézfogást követően az öltözőbe vonul ünnepelni. Az ő számukra azonban most ez az a pillanat, amikor egy órányi önfeledt játék után ismét rájuk tör a könyörtelen valóság és a megszokhatatlan bizonytalanság. A meccs után az öltöző felé lépkedve az edzők nem a statisztikákat összesítik, hanem a telefonjukon pörgetik a híreket, és a gyerekek sem az ünneplést várják, hanem, hogy otthonról jó híreket kapjanak, esetleg tudjanak valakivel beszélni.

Pár napra indultak, pár napra pakoltak, de most nem tudják, mikor térhetnek haza, mikor láthatják a szüleiket. Egyelőre annyi látszik biztosnak, hogy továbbutaznak Lengyelországba, a bajnokság következő helyszínére, ahova majd csak hetek múlva kellene érkezniük, de ott addig is szeretettel várják és látják őket.

----- Ha valaki megteheti, a Debreceni Jégcsarnok boltjában érdeklődhetETT, hogy vasárnap délután 2 óráig mivel tudja támogatni az ukrán gyerekeket és kísérőiket. https://www.jegkorongszovetseg.hu/harkivi-csapat-is-jatszik-a-debreceni-tornan

Ui. Azok, az akkor szintén 14-15 éves gyerekek, akikkel pár éve a fiamék játszották a nagy meccseiket ugyanitt, vagy éppen a lengyel, szlovák, cseh csapatok otthonaiban, azóta már talán sikeres U21-es játékosok. Ők csütörtökön kaphatták meg a behívóikat a háborúba... :(

[csacskamacskamocska]

Hogy szakad meg

Van egy baráti társaság, okosak, intelligensek. Ezer éve nem találkoztunk, csak facebook csoportban vagyunk nagyjából napi kapcsolatban. Ők egymással többet telefonoznak, én nem igénylem. Ha felhívnak, hogy hogy vagyok, nem is tudok hirtelen mit mondani. Ha meg elkezdem mondani, egy idő után úgy érzem, hogy abbahagyni nem tudom és béna, hogy megkérdezem, hogy „és te hogy vagy?”. Úgy gondolom, hogy kedvelnek, és ha bajban lennék és segítséget kérnék, segítenének. De nem kérek segítséget. És nem is hívom fel őket, de mindig szemmel tartom a dolgaikat. Tudom, én ilyen fura vagyok. Többnyire a saját, nagyon szűk belső világomban élek. Ők már ennél egy picit távolabb vannak. Ezek ilyen héjak. Na mindegy is, azt se tudom miért mesélem. Vagyis, az történt, hogy mondtam, hogy picit most majd lazul a tempó, leadtam a könyveimet, a minden egyéb is a vége felé közeledik, találkozzunk! Tamara (nevezzük Tamarának) mondja, hogy neki csak a most vasárnap jó, ő messzebbre nem lát. Nos, ő nyugdíjas, otthondolgozó, kerekesszékes mozgássérült, a lakást nem tudja elhagyni, rokona nincs, a vallási közösségből jár hozzá gondozó, bár a vallását nem gyakorolja. Őt amúgy a csapattagok szokták lehozni a lakásból meg felvinni, de többnyire nála találkozunk, hogy ne legyen magányos. Puff. Nem annyira jó nekem a most vasárnap, nem csak az anyáknapja miatt, hanem még rengeteg dolgom van, én úgy gondoltam, hogy MAJD mostmár esetleg következő héten vagy hetekben. Na mindegy, persze, hogy beáldozom a csapatnak a mindent is, ha mindenkinek jó a vasárnap. Többen átszervezzük az anyáknapját, temetőlátogatást meg gyerekfogadást, mert végre összejön a csapat! Majd Tamara közli pénteken, hogy neki rengeteg amúgy jó dolog jött össze, úgyhogy nem j�� a vasárnap, sőt, más napok sem lesznek neki jók a következő időkben. Mindenki megértő, mindenki sajnálkozik, csak én állok döbbenten. Úgy gondolom, hogy egy ilyen esetben azért járna egy jó erős  magyarázat, hogy mi történt. A többiek vagy nem igénylik ezt (amúgy Tamarának nem ez az első ilyen húzása) vagy profin hazudnak és egymásközt megbeszélik, hogy basszameg ez mi volt. Engem ezek a dolgok nagyon hosszú időre kivetnek abból az érzelmi állapotból, hogy találkozni kéne. Jah, persze mosolygok, meg hogyne majd máskor. Lófaszt. Ez a dolog most valami olyan hátra sorolódott, hogy arról fogalma sincs. Majd benézek a csoportba, ha nincs jobb dolgom. Szoktunk néha találkozni Tamara nélkül. Lopva, mint a gyerekek, szégyenkezve, hogy elegünk lett a kiszámíthatatlanságból vagy épp a gyerekes hisztiből (merugye az állapota miatt kibaszott toleránsak vagyunk). És akkor ez rengeteg kérdést vet fel. Olyasmiket, amikről ebben a relációba nem szabad beszélni.

[sztivan]

milyen lenne már, ha az újságírók úgy beszélnénk az olvasókkal, ahogy rosszabb napokon az óvónők-orvosok a gyerekek szüleivel

Lájk? Anyuka, tudhatná, hogy ha tetszik a cikk, akkor lájkolni kell a facebookon.

Nem, a nettó medián keresetet nem szoktuk megadni. Ugyan, anyuka, a mediánkereset bruttóban érkezik, hát ott volt a cikk közepén. Ott volt.

Anyuka, én nem tudom, a maga munkahelyén mikorra kell beérni, de nekem reggel hétre már kell a kattintás, hírverseny van, olvasni kell a munkába menet a metrón a híreket már akkor. Nem tudna korábban elindulni dolgozni, hogy lássa a híreket addig is? A délelőtt kilenc már eléggé késő.

Kedves Szülők, kérjük, ne próbáljanak minket meggyőzni, hogy oda hosszú kötőjel kell, higgyék el, mindenki idejét fölöslegesen rabolják ezzel.

Drága Szülők, nagyon fontos lenne a hirdetőink szempontjából, hogy a hétvégén is kattintsák az anyagainkat. Szükségünk van arra, hogy szombat-vasárnap is rendszeresen olvassanak, természetesen ezt kötelezővé nem tehetjük, de mindnyájan megértjük, hogy ez a közös érdekünk. Kifüggesztettünk a szerkesztőség hátuljában eldugva egy kézzel írt táblázatot, azon mindenki megnézheti a maga beosztását.

[adamsmoments]

COVID

Egy COVID-történet. Based on a true story.

2021. március 12. péntek, a kezdet, amikor hazautaztam szüleimhez a Balatonhoz, hogy náluk töltsem a hosszú hétvégét. Ekkor még nem tudhattuk, de már hordozták a vírust, elkapták egy rokontól, mint utólag összeraktuk a puzzle-t. Az említett rokonok megkapták az oltást (sinopharm) másnap minden rendben volt, harmadnap elgyengültek, fejfájás, izomfájdalom, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget, mondván az oltás mellékhatása, aztán a negyedik napon bel��zasodtak, így elmentek tesztre, pár nap múlva kiderült, hogy pozitívak. Szüleim az oltás másnapján átmentek hozzájuk látogatóba örömködni, és sajnos így már a devlát is hozták haza magukkal – magukban, amiből nekem is jutott egy kisebb dózis.

Következő héten munkából szokásos dömping, napi kb. 10 – 12 óra, utána rutin dolgok, este későn tréning, így a fekvés is későn, kicsit megborulva a bioritmus. Csütörtökön volt egy kisebb business trip is, korai indulással, késői érkezéssel, estére úgy éreztem az elmúlt fél – egy év összeadódott. Mentálisan, szellemileg, fizikailag elfogytam, úgy éreztem magam, mint egy vérző, sánta gnú a szavannán. Ha most nem jön az oroszlán, akkor soha. Valóban, szinte éreztem magamon a sebezhető, gyenge felületet.

2021. március 19. pénteken iszonyú enerváltság lett úrrá rajtam, de délután volt egy fontos megbeszélés, erre még becheckoltam, majd menekültem haza, közben útba ejtve egy pharmacy-t. Rosszabbra számítottam, de csak hőemelkedésem volt. Ekkor tudtam meg, hogy szüleim pozitívak, és már úgy köhögtek, alig lehetett őket érteni a telefonban. Szombaton reggel 37.2, délután négykor 39-nél tetőzött a láz, ettől kicsit megijedtem, vettem be kalmopyrint teával és izzadtam, ahogy kell. Vasárnap reggel megint 37.2-vel indítottam, délután kettőkor 38.4-nél megállt, erőm semmi, izomrostjaim égtek. Hétfőn ugyanez a forgatókönyv, kértem teszt-időpontot, szerdára kaptam. Házi orvos javasolta, hogy tea, pihenés, lázcsillapító kombóval kezeljem magam, ha lesz pozitív teszt-eredmény jelezzem. Kedden egész nap fekvés, lecsúszott két facsart citrom, egy grapefruit, egy narancs és fél alma, mozdulni sem bírtam egész nap. Főnök hívott, hogy ha lesz 3-4 szabad órám, majd azért nézegessem a maileket és válaszoljam meg, amit csak én tudok – mondtam neki, 3-4 óra az az idő, amit nettó talpon/észnél vagyok naponta, és közben arra gondoltam, hogy majd anyádat bököm 3-4 órán keresztül, csak legyek már túl ezen. Éjjel volt egy kisebb rémálmom, hogy szerdán nem tudok kivánszorogni tesztre, de reggelre jobban lettem. Kemény 6 perc sétára van a labor a lakástól, mire kiértem, éreztem, hogy megugrott a lázam, a várakozók között mindenki vidámkodott, az egyiknek csak külföldi munkavállaláshoz kellett, a másik meg már fél éve átesett szaglásvesztéssel ezen a nyavalyán neki csak munkahelyváltáshoz kell. És ebből volt 11. Nekem a fejem leesett várakozás közben, és komoly hányingerem támadt. Eredmény másnap, természetesen pozitív.

Pozitív teszttel a háziorvos már felírt egy antibiotikumot és a Favipiravir csodagyógyszert, szüleimnek ez utóbbi sokat segített. Következő pár napban csak gyógyszer, gyümölcs és fekvés, szigorúan ügyelve, hogy háton ne feküdjek, a tüdőgyulladást elkerülendő, ez nem jelentett gondot, hisz’ leginkább a magzatpóz működött két paplan alatt. Ez idő alatt egy jó barátom hozta a küszöbre a kaját, gyógyszert. Csütörtökön ettem egy banánt és egy túrós táskát, de mire a végére értem megfájdult a nyelvem és az állkapcsom is, ekkor gondoltam végig, hogy napi pár gyümölcsön és teán kívül mást nem is fogyasztottam.

2021. március 28. vasárnap, ekkor már nyolcadik napja notóriusan tartott a 37.2 reggeli kezdés, délután kettőre 38.4. Bevettem két kalmopyrint, lefeküdtem, de az izzadás nem jött. Pár óra múlva felkeltem, izzadás semmi, csak a gyógyszerek vaspor íze a számban és orromban, lángolt az egész testem és valami irdatlan, pusztító remegés tört rám, visszamásztam az ágyba, reszkettem a két dunyha alatt. Chaten dobtam egy üzenetet a barátomnak, hogy lehet mentőt kellene hívni, aztán teljesen magamra húztam a biztonságot nyújtó paplant, olyan volt akár az anyaméh. Ekkor felhívott, hogy ne ijesztgessem, ha úgy érzem, most azonnal hívjunk mentőt, erre mondtam, hogy legyen inkább hétfő reggel, de ezt azért mondtam, mert már nem voltam teljesen magamnál. Eközben a barátnője, hallva a diskurzust, a háttérben már hívta az ügyeletet, vázolta a szituációt, és miközben még telefonáltunk, már a küszöbön volt a mentős srác. Négykézláb nyitottam neki ajtót, lázat mért, véroxigén szintet, mondta be kellene mennünk, mert látja, hogy szét vagyok csúszva, és az értékek sem biztatóak, menjünk, legfeljebb hazaküldenek, veszíteni való nincs. Bedobtam három pár zoknit, gatyót, pólót, fogkefe, fogkrém, kis törölköző egy tatyóba és GO.

A mentőben kaptam egy kis oxigént, az helyretett annyira, hogy a sürgősségi rendelőben vázoljam az ott fogadó hölgyeknek érkezésem okát. Egyik leültetett az orvosi ágyra, a másik nekem háttal a számítógépet vizslatva kérdezgetett. Mondtam, hogy covid-fertőzött vagyok lázas, gyenge, lázcsillapító nem használ, közben lihegtem, mivel alig kaptam levegőt. Mondta a néni nekem háttal, hogy nem kell ám itt tragédiát csinálni, meg így lihegni, mert mindjárt görcsbe állok, aztán majd nem győznek összekaparni, fiatal vagyok még az ilyesmihez. Erre kicsit ingerülten azt válaszoltam, hogy értem, csak nem véletlenül vagyok itt, nyolc napja fekszem 38.4 fokos lázzal, lehet itt bagatelizálni, csak akkor tessék megmondani, hogy egy fiatal, vagy akármilyen szervezetnek meddig kellene elviselni a folyamatos lázat? Visszakérdezett, hogy nyolc napja lázas? Mondtam igen, március 19-én kezdődött hőemelkedéssel, utána láz, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Erre azt kérdezi, tesztet csináltatott? Itt már mosolyogtam és kerestem a kamerát, hogy miféle börleszk ez… Azt feleltem, igen, pozitív lett, és visszakérdez, hogy a gyorsteszt? Itt már szinte vigyorogtam és elismételtem szóról szóra, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Aztán gyors mellkas hallgatózás és EKG után kiültettek a váróba. Ott voltak a cuccaim szétborulva, én meg szívtam az oxigént és vártam. Jött egy srác tolókocsival, mondta, pattanjak bele. Száguldoztunk végig a folyosókon, rámpákon, lifteztünk párat. Szürreális volt este fél tizenegykor krosszozni a sötét kórházban, csak a kapcsolók és jelző neonfények világítottak. Aztán megérkeztünk CT, röntgen felvétel készült, majd vissza a váróba. Ott már vizionáltam, hogy mehetek haza, elküldenek a nénik, citromfű tea, zuhany, aztán dögrovás tovább. Ekkor nyílt az ajtó, mintha a két néni bevette volna a kedvesség-szérumot, nos, kedves Ádám, úgy néz ki maradnia kell pár napot, kétoldali tüdőgyulladása van, és kiszáradás fenyegeti. Majd jött a tologatós srác és felvitt a covid-osztályra, átadott a nővérkéknek.

Három fős szobába érkeztem, a kettes és hármas ágy foglalt, enyém az első, goodie-goodie. 2 perc alatt bepakoltam a cuccom, gyors átöltözés, fogmosás és bedőltem az ágyba, azonnal álomba estem. Következő két nap csak homályosan él az emlékezetemben, ami biztos, hogy 4 – 4 infúziót megettem, ill. senki nem tudta megmondani meddig kell maradnom és mi lesz a gyógyulás/gyógyítás eszköze, folyamata. A szobában végig olyan hangorkán uralkodott, mintha mindenki meg akarta volna nyerni a helyi köhögő és krákogó versenyt. Namondom, itt ebből hogyan lesz gyógyulás… Első nap, este tizenegykor folyt le a negyedik adag infúzió, nyomtam a nővér-hívó gombot, de senki nem reagált. Először csak szolidan egyet – egyet, aztán hármat, ötöt, tízet, majd hosszan, aztán gyorsan folyamatosan. Azon tűnődtem, csak világít náluk a jel, vagy valami hangot is ad, hogy hatásosan érzékeljék. Aztán, negyvenöt perc után arra jutottam, hogy lassan egy órája aludhatnék, ettől kissé dühbe jöttem, úgyhogy leakasztottam az állványról az infúziót, nagy elánnal kivonultam a nővérkék asztalához, olyan voltam, mint Heath Ledger Jokerként a kórházi jelenetben. Kértem, legyenek kedvesek ezt levenni rólam, aludnék. Mondták, hogy nyomni kell a gombot. Mondtam, nyomtam. Erre ők, hogy működik, erre én, hogy szerintem nem, mert próbáltam és nem szemrehányásként, félreértés ne essék, de kb. negyvenöt percig tartott. Mondták, hogy pedig ők itt voltak végig. Erre megint kicsit ingerült lettem, és közöltem, a lényeg, hogy itt vagyok, tessék levenni és mennék aludni. Csavarozták szorgos kézzel, közben az egész infúziós szett leesett az asztalukra, mondtam köszönöm, hátat fordítottam és elvonultam a szobába.

Függetlenül ettől a kitérőtől, és attól, hogy az ötödik napon már a negyedik helyen volt a kanül, és néha elfolyattuk a vérem szanaszét feleslegesen, minden tiszteletet megérdemelnek, mert látszott, hogy erőn felül teljesítenek, kimerültek és természetesen minimálban kommunikáltak, de reggelente mindig mosolyogtak, szorgalmasan és nagyon gyorsan dolgoztak, ha kértünk idővel hozták is. És egészen elképesztő volt hallani, amikor néha kiderült, hogy egyikük száz kilométerről van kivezényelve, másik hetekkel ezelőtt veszítette el egy családtagját, ill. volt aki, két hónapja még ugyanabban az ágyban feküdt, ahol mi most. És külön szívmelengető kedvesség, hogy a házi orvosi asszisztens kétnaponta érdeklődött az állapotomról. Így vagy úgy, de tisztán látszott, hogy mindenki érintett ebben a fostengerben. Respect.

Sajnos, az első pár napot a kóma, gyengeség, majd nyugtalanság és kilátástalanság uralta, valahogy senki nem mondott konkrétumot –talán nem is mondhatnak–, azt megjósolni, hogy meddig kell bent maradni meg akkora talánynak tűnt, mint eltalálni a nyerő lottó-számokat. Ettől végig ingerült és feszült voltam, a húsvéti hétvége előtt szabadulni akartam, bár esélytelennek tűnt. Erre pontot is tett a nagypéntek előtti mellkas röntgen és MR vizsgálat. „Mióta vagy beteg és mióta vagy bent, Ádám?” – kérdezte a hölgy röntgen után, mondtam, két hete vagyok beteg és ez az ötödik nap, erre azt mondja, „borzasztóan néz ki a tüdő”. Mondtam köszönöm, épp’ erre volt szükségem, nem árt a biztatás.

A hosszú hétvégén viszonylag csend volt, dokik mind otthon, csak egy csökkentett ápolói személyzet képviseltette magát. Nagypénteken elengedtem a hazamenetelt, már nem is értettem miért ragaszkodtam hozzá annyira, hagytam folyni a dolgokat a medrükben, mondván lesz, ami lesz és tart, ameddig tart. Mondanom sem kell, milyen sovány kajákat kaptunk, de valahogy elégnek tűnt, örültem minden falatnak és élveztem. Aznap reggelire két szelet kenyeret, kis teavajat és egy kis eper dzsemet kaptunk, evőeszköz nélkül, mindig tunkolás volt kenyérhéjjal. Ezután ültem fél órát az ablak mellett, kedvező fekvésű a szoba, folyton besütött a nap. Innen szemlélődve ráláttam a főbejáratra, ill. a sürgősségi blokk ajtajára – iszonyú szomorú látni, ahogy hatalmas hordágyakon tologatják lent a szélben a pokróccal betakart, ősz hajú néniket és bácsikat, hófehér, ráncos, eres kezük magatehetetlenül lelóg az ágyról. Mindegyikük szülő, nagyszülő, dédszülő és gyermek egyszerre, mennyi érintett és hozzátartozó. Ilyenkor gyomrosként hat az érzés, hogy becsüljük meg azt, amink van, és ne olyanért sóvárogjunk, amink nincs.

A középső ágyon fekvő beteg, 44 éves srác, minden reggelinél azt vizionálta és ábrándozott, hogy neki most nagyon máshol kellene lennie. Pl. amikor sütött a nap, akkor Horvátországban a tengerparton kellene valami kaviárt ennie, amikor mínusz négy fokos reggelre ébredtünk, akkor egy osztrák hüttében kellett volna bőséges pékárut és forró teát fogyasztania, felsorolta az összes helyet a városban és a környéken a sznob borbártól kezdve a húsboltos velős pirítósig. Úgy beleélte magát, a végén már szinte követelte, hogy ma miért nem az a menü, amit ő eszeveszettül kreatívan kitalált. A végére majd' kifeszültem a feltételes mondataitól. Közben naponta hozatta be magának édesanyjával és feleségével a kajákat – hohes C, evian ásványvíz, kékkúti ásványvíz, zserbó, csokitorta, kalács, zsemle, kifli, joghurtok, actimel, felvágottak, sajtok, satöbbi. Szomorúan láttam, hogy mindig több ételt küldött vissza reggeli után, mint amennyit a kórháztól kaptunk.

Egy kedves ismerősöm délután hozott be egy kisebb csomagot ásványvízzel, gyümölcslével és meglepetésként egy tojást, két szelet sonkát, négy szelet kalácsot, tormát. Otthon ennek minimum a dupláját eszem, de itt elosztottam két napra. Szinte sírva fakadtam, amikor felszeleteltem a sonkát és megérintett az illat. Kisgyerekkorom óta szeretem a húsvétot, csendes, nyugodt ünnep. Legnagyobb meglepetésemre végül ezt is annak éreztem. Minden vagdalkozásom, duzzogásom és fájdalmam ellenére, rám talált a béke. Ekkor, Nagypénteken döntöttem úgy, hogy hamvaiból feltámadó főnix leszek. Elhatároztam, hogy minden nap átmozgattam a csoffadt testem amennyire tudom, és hosszabb folyosói sétákra indulok, miközben a szeretteimmel telefonálgatok. Ezt be is tartottam, amennyire a tüdő-kapacitás engedte. Kórházi tartózkodásom alatt nem olvastam könyvet, híreket, lehető legritkábban kapcsoltam be a chatet, social media zero, nem hallgattam zenét, idegesített minden külső és belső zaj. Hagytam, akár a hópelyhek szállingózzanak a gondolatok, érzések, rendeződjenek sorba, ahogy azok természete megkívánja.  Idővel elcsendesedett minden, elhalványultak az örökké visszhangzó kedvenc dalok refrénjei, elhallgattak a beszélő fejek, megszűnt a stresszes kattogás. Szokatlan, amikor az ember újra meghallja azt a bizonyos belső hangot, és szinte gondolkodás nélkül, maguktól felállnak a prioritások, kirajzolódik az új értékrend – lélek, hit, szeretet, család, egészség, sport, méltóság, szabadság, boldogság, művészet, satöbbi, illetve a tudat, hogy nyugodtan lehet lassítani az életen, a tökéletes helyett általában elég a jó is, és az azonnal helyett a holnap.

Hát, így telt az idei húsvét, az ünnep után visszatért a kórházi élet a normális kerékvágásba, visszatértek a főorvosok, kezelő orvosok. Az eredményeim javultak és közölték, hogy másnap hazavonulhatok. Csodával határos módon az utolsó, tizenegyedik kórházi nap reggelén megszűnt a véres köpet, véres orrfújás, és bár még erőteljesen keresztül húzott a tüdőmön a szél, kiengedtek. Ezalatt az időszak alatt elfogyasztottam 24 infúziót, némi oxigént, ledobtam 10 kilót, és otthon vár rám 40 vérhigító injekció hasba szúrása, pár tabletta, tüdőszűrés, sportolói poszt-covid vizsgálat és némi rehab…

Köszönet és hála mindenkinek, aki így vagy úgy, de mellettem volt, akár csak egy üzenettel is (amire könnyen lehet, hogy nem válaszoltam, srry)!!!

adamsmoments//