#hintőpor | Explore Tumblr posts and blogs

soulborder · 6 months ago

Text

Soul Border - Szösszeneim

Amikor reggel felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy történjen bármi, ez a nap más lesz, mint a többi. Tettem oda egy kávét, és míg főtt, addig nyugodtan felöltöztem. A kávéval kiültem az erkélyre, néztem a tájat, a nap felkelő sugarai és a tavasz illata, melege mosolygásra késztetett.

Átgondoltam a napom, az előttem álló napot. Vajon mit gondolhat most Csilla? Volt tanítványom, sokat beszélgettünk azóta is. Ma találkozok vele, és bár sokat beszélgettünk, mégis kíváncsian várom hogy milyen lesz vele a találkozó… Aggódok érte. Emlékszem, magyarórák után hányszor ott maradt, hogy kiöntse a lelkét. Tudom, hogy most is ez lesz. Talán megnyugszik kicsit. Megittam a maradék kávémat, majd elindultam a munkámba az iskolába.

A nap leteltével fáradtan érkeztem haza. Lepakoltam a cuccaim, rendbeszedtem magam, majd elindultam a Csillával való találkozóra. Ő már messziről integet nekem. Mikor odaérek, látom, hogy szomorú, emiatt összeszorul a szívem. Kérdezem tőle, mi a baj. Azt mondja, fáj a lelke. Elkezdünk sétálni, közben mesélni kezd. Egy szép parkba visz az utunk, leülünk egy padra a fák alá. Nem kérdeztem, és ő se beszélt. Csak csendben ültünk. Nem sürgettem, hagytam, szedje össze a gondolatait. Egy kis idő múlva beszélni kezdett. Beszélt mindenről, az életéről. Miután elhallgatott, látom hogy sírni kezd. Eddig valahogy tartotta magát, de most a könnyekkel felszínre törtek az elfojtott érzelmei. Óvatosan letörlöm könnyeit, majd átölelem. Tudom, hogy erre nagy szüksége van, két kézzel erősen kapaszkodik belém. Halkan beszélek hozzá, közben simogatom a hátát. Érzem, ahogy lassan megnyugszik.

És akkor megtörtént: a szája sarkán mosolyt látok. Már érezzük, hogy szép lassan elkezd ragyogni. Szép lassan lekerült lelkéről a láthatatlan teher, amit idáig némán cipelt. A találkozó végén szép lassan hazafelé veszem az utam, hisz elértem a célom, Csilla lelke megnyugodott és végre -ha csak kis időre is- boldog.

~*~

A férfi ivott.

Mindegy, milyen alkalom volt, ő mindig csak az italban lelte megnyugvását. Akkor is, ha jó kedve volt, akkor is, ha épp bánatos volt. A barátai eleinte támogatták, de később rájöttek, hogy ez nem vezet jóra, mivel a középkorú férfinak családja volt, aki otthon várta. A férfinak volt egy másik káros szenvedélye is: rendszeresen fogyasztott drogokat, amit mindig barátjától vett. A többi barátja mondta neki, hogy nem lesz ennek jó vége, de ő csak ment a saját feje után, addig ivott amíg pénze tartott.

Egy téli nap, amikor hajnalban hazaért, a családját összepakolt dobozok és zsákok között találta. A feleség épp az utolsó dolgokat pakolta be a táskába, a gyerekek már felöltözve az ajtónál várakoztak.

– Elköltözünk. Nem bírom már ezt. Folyton csak az alkohol meg a drogok. És ki tudja mi van még. – közölte a feleség hidegen.

– Sajnálom. Hidd el, már megbántam.

– Elkéstél. – mondta hidegen a nő – Elmegyünk, és ne is keress. Nem látsz minket többé.

Az ember leült az üres házban a konyhaasztalhoz. Hirtelen eszébe jutott a sok emlék, amik most mind megszépültek. Mire felocsúdott, már csak az üres házban ült. Mikor érezte, hogy kezd kijózanodni, eszébe jutott, hogy mit is tett, de már késő volt. Legszívesebben a családja után rohant volna, de nem tette. A büszkesége nagyobb volt annál. De a szíve mélyén tudta, hogy feleségének igaza van.

Napokig csak otthon ült, és nézett maga elé. Próbálta elérni a feleségét, de hiába, nem sikerült. Végül úgy érezte beleőrül a magányba és az egyedüllét okozta fájdalomba. Önmagát hibáztatta, tudta, elrontotta.

Egyik reggel felkelt, feltözött, majd kötéllel a kezében elindult a ház háta mögötti fához. Nem gondolkodott sokat, felmászott a székre, amit már előtte odakészített. Megkötötte a kötelet, amit a nyakába akasztott. Lehunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet. Kinyitotta szemeit, amiben elszántság tükröződött. Elmosolyogott a megnyugvástól, majd kirúgta maga alól a széket.

~*~

Lily az irodában ült, miközben épp forró kávéját kavargatta. Éppen egy prezentáción dolgozott, de, őszintén, nem kötötte le a figyelmét. Táblázatok, grafikonok, számok... Áhh, unalmas ez most. Tudta, hogy ha főnöke rajtakapja, hogy nem dolgozik, ki is rúghatja. De ez most nem érdekelte. Inkább behunyta szemeit, és ábrándozni kezdett.

Képzeletében egy tájat látott, amit ahogy megpillantott, egyből érezte, hogy lelke megnyugszik. Lassan sétált, felfedezte a szép parkot, amit egy ősfákból álló erdő szegélyezett. Bár már sötét volt és nem szeretett ilyenkor erdőkben mászkálni, mégis érezte, hogy be kell mennie. Mintha egy láthatatlan szál húzta volna magával egyre mélyebbre.

Amikor már eléggé bent járt, hirtelen apró fénypontokat látott táncolni maga körül. Mint a hintőpor, úgy szóródtak szét csillogóan, szinte elvakítva az embert.

De a lány nem félt, növekvő kíváncsisággal lépett egyet. Majd még egyet. Lenézett, és egy apró, csillogó, szivárványszínű kristályt vett észre maga előtt az avarban.

Lehajolt, hogy fölvegye, és abban a pillanatban, ahogy a tenyerébe fogta, egyből milliónyi apró, csilingelő kis tündér jelent meg körülötte. Nem félt tőlük, és ők sem féltek tőle. Vidáman énekeltek és táncoltak.

– Kik vagytok ti? – kérdezte érdeklődve a lány.

– Mi az erdő tündérei vagyunk. A mi feladatunk, hogy elkápráztassuk azokat a halandókat, akikben még nem halt ki a varázslat. Akik még hisznek a csodában. A király biztos örülni fog neked, hogy betévedtél ide – csilingelték a tündérek, miközben apró csillogó szárnyaikkal szüntelenül repdestek körülötte.

– Nektek van királyotok? -csodálkozott Lily. – Azt hittem, ti szabad lények vagytok.

Ekkor egy gyönyörű, fiatal nő lépett elő az erdő mélyéről. Ősöregnek tűnt, mégis kortalannak. Szemeiből nagy bölcsesség áradt és végtelen szeretet. Fekete, hullámos haja körbeölelte karcsú alakját, amit csupán indák és ágak fedtek.

– Üdvözöllek, Leányom! – mosolygott kedvesen – Én vagyok Gaia, az Ősanya. Van kedved csatlakozni?

Lilynek olyan mélyet dobbant a szíve a felismeréstől, hogy meg kellett kapaszkodnia egy fába.

– Anya! Te vagy az? – kérdezte a könnyeivel küszködve.

– Igen, én kicsi Lilym, én vagyok az! – tárta ölelésre karjait a nő – Csatlakozol hozzám, Gyermekem?

Lily boldogan szaladt édesanyja keblére.

– Igen Ősanyám! – kiáltotta szívből – Szívesen csatlakozok hozzád! – borult le anyja előtt.

És abban a pillanatban, ahogy Lily, az Erdő Leánya csatlakozott Gaiához, az Ősanyához, érezte, hogy szívét végtelen szeretet járja át.

Hirtelen vakító szivárványszínű fény vette őket körül, és lelkük egybeolvadt.

#magyar #mini írás #találkozás #ital és drog #ősanya #hintőpor #csoda #szösszenet

0 notes

korkep-blog · 6 years ago

Text

Kalita Gábor: Janicsárok és „nikkelbolhák”korszakát éljük?

Tíz éve is működő portálok, médiák, szerkesztőségek tagjaiból miért kell hatlövetű ellenséget fabrikálni, vagy miért ennek katonáit „elcsalogatni” csak azért, mert a jelképes lövészárok nagyobb támogatáshoz jutott?

A janicsárok történetét mindannyian jól ismerjük. Törökök által, magyar honból elrabolt gyerekek története, akik török környezetben való nevelkedésük révén, törökebbé váltak a töröknél. Vagyis, magyar gyűlölőkké nevelődtek a zsigereikben is magyargyűlölő törököknél. Később, kardjaikkal magyar fejeket vágtak halomra, nagyobb kéjjel, örömmel-és élvezettel, mint ezt a zsoldban álló törökök tették.

Nikkelbolhából, nemzetiségi média-frontjainkon is akad annyi, mint a DDT-hintőpor divatja előtti időtérben

Ennek történetét röviden körül írom: a nikkel-bolha érzékszerve – fémérzékelés szempontjából – kimondottan fejlett. Ugyanis szempillantásnyi gyorsasággal megérzi – máskülönben emberileg, szellemileg, már régen érzéktelenített mivolta – hol több a nikkel. Azonnal ugrik, hiszen tudja, nikkel páncélja még fényesebbé, még nikkelezettebbé válhat, így a bolha ugrás – nikkel agya számára – szinte nélkülözhetetlen, elengedhetetlen, s abszolút természetes.

A nikkel-bolha története, a publicista számára szinte tálcán kínálja – mondjuk a honi újságírás frontján – ennek emberi történetté való átformálását.

Annak idején, a hetvenes nyolcvanas években, aktív szerkesztő-riporter koromban szinte természetes volt az, hogy az „anyalap” mellett más szerkesztőségekbe is úgymond bedolgoztunk. Vagyis nem „átpattantunk,” hanem – ismétlem – bedolgoztunk.

A lapok vezetése ez ellen nem is igen tiltakozott. Inkább a „pártunk és kormányunk” ifi kommunistái, a pártcsoportvezetők, vagy a beszervezett „sugi-bugik” irigyelték, ítélték meg természetesen „pártalapon,” vagy esetenként a „szocializmus elárulásaként” könyvelték el a tehetséges, nem párttag zsurnaliszta mellékesen megkeresett néhány száz koronáját, amit a családalapító, kezdő újságíró esetleg megkeresett – lakás berendezésre, baba ágyra, bébi-tápszerre, írógépre – más médiáknál.

Korántsem sírom vissza az átkosnak ezt az időszakát, de kalákában működött ez, hasonlóképen, mint annak idején községeinkben, városainkban a fészekrakás, vagyis a házépítés. S még csak össze sem vitatkoztak a szerkesztőségek emiatt a „birodalomárulás” miatt, s nem is csalogatták el a szerkesztőket a „konkurenciától” – ha kellett, ha nem.

Ma már nincs kaláka, a janicsár és a nikkelbolha a menő

Nemzetiségi médiáink esetében is – legyen szó nyomtatott, elektronikus, vagy „éter” médiákról, ma már a helyzet a fent idézettekkel ellentéttel, száznyolcvan fokos elfordulást diagnosztikál.

Hogy miként is, milyen „csuda” hatására, ma már szinte minden média egység a saját maga által kiásott lövészárkában való, stabil elhelyezkedésre rendezkedett be, innen, onnan összeszedett legénységgel, háttér munícióval ellátva.

A leírt helyzetben aztán szerephez jut a fentiekben említett nikkelbolha is. Ha ugyanis ez a fém-lény fémagyával, és fémradarjával megérzi, hogy a másik lövészárokban több zsír leledzik a zsíros kenyéren, vagyis több a nikkel az önfényezésre, akkor hamarjában dugába veszik az „anyalap,” portál iránti hűség szajkózása. S, szabad fordításban Murphy törvénye szerint: – a nikkel bolha, azért nikkelbolha, hogy ha kell, „pattanjon.” Értsd, a mi esetünkben egy másik lövészárokba, vagyis szerkesztőségbe.

Véleményem szerint általában ez nem éppen a lövészárkok vezetőinek a „spanyolviasz” találmánya, ez valahol – bizony – más bokor alatt született. Ha a honi politika, vagy politikus jut a kedves olvasóm eszébe, nem is olyan biztos, hogy túlontúl eltávolodott a valóságtól.

Ne gyártsunk ellenséget a sajátjainkból

A gondom ezzel az, hogy hasonló elvek alapján „működő” lövészárkok, a mi esetünkben több esetben tíz éve is működő portálok, médiák, szerkesztőségek tagjaiból miért kell hatlövetű ellenséget fabrikálni, vagy miért ennek katonáit „elcsalogatni” csak azért, mert a jelképes lövészárok nagyobb támogatáshoz jutott? Nem hiszem, hogy az akár határon túli – sokszor rosszul, alantas módon tájékoztatott – anyaországi támogatók azt kívánnák, hogy új médiák – hetilap, portál – bő keblű támogatásával viszályokat okozzanak a mi esetünkben az évek hosszú sora óta működő nemzetiségi, a hagyományos nemzeti értékeket őrző, az etnikai pártunk érdekeit védő portálok, médiák között, s az újságírók táborában.

Így aztán ne is csodálkozzon senki, ha beindul a szimbólumként körülírt nikkelbolha esete:

– Az előző lövészárokban ténykedő nikkelbolha, átpattanva a másik lövészárokba – rendszerint a sárga földig lemondja – sokszor megélhetési kényszerből – az eredeti lövészárkában leledzőket, hiszen ezt kívánják meg tőle az újonnan megválasztott „tábori” rend.

Saját példámat említve: annak idején, a kilencvenes évek elején, akkor, amikor sorra hullottak el a magyar lapok, meggyőződésből, jóformán saját forrásokból társaimmal saját havi lapokat indítottunk, komoly anyagi háttér, honorárium alap nélkül. Az akkori lapszerkesztés feledhetetlen érzés volt, hiszen már nem az ŠtB helyi, szerkesztőségi figuráinak a nagyítója alatt végeztük munkánkat, hanem szabad álmaink szerint.

Azóta tartom magam szabad alkotónak, oda írok, ahol szívesen elfogadják az írásaimat, kurátorként ott állítom ki társaim, s a saját festményeimet, ahol ez nekünk, nekem megfelel. Ahol viszont nem reflektálnak – például – közírói ténykedésemre, értekezéseimre, cikkeimre, azok, az általam tisztelt, nemrég elhunyt publicista, műsorvezető, a Szabad Európa Rádió volt szerkesztője, Lovas István kedvenc csasztuskájával élve – csókolják meg a nagymamájuk… homlokát.

S, itt kezdődik el – nem kívánom, de igaz lehet – vagyis a korábbi történések gyakorlatából is ismert „pártakarat” szerinti „publicista elszippantási” módszer. Ez – az etnikai párt esetében is – a politikai, társadalmi széthúzás, majd a lassú, de keserves megsemmisülés útjára vezetheti nemzetiségünket.

Ha ugyanis továbbra is ellenségnek nézzük, vagy ki tudja kik által – pártsovinizmus révén? – ellenségnek nevezzük meg azt a portált, zsurnalisztát, aki hosszú évek során nem holmiféle vörös „pártmaradványoknak,” ál-liberális lapoknak, portáloknak dolgozott ingyen, bérmentve, hanem sokszor önerőből összeállt, évek óta működő, nemzeti jellegű médiákat hozott létre, s ma is működtet, s rosszmájúan – nem a mi kecskénk alapon – ezek megszűnését kívánjuk, akkor a mindannyiunk számára megálmodott öt százalék feletti álomból lehet, nem marad három és fél százaléknyi sem.

Akkor majd igazán „lesz mód” gazdagon támogatott nemzetiségi párt-médiát, portált, hetilapot működtetni, s bőkezűen jutalmazni, alkalmazni – boldog-boldogtalant.

Kalita Gábor

#felvidéki magyar sajtó #janicsár #Kalita Gábor #kiemelt #lövészárok #nemzeti jellegű média #nemzetiségi média #nikkelbolha #pártmédia #pártsajtó #pártsovinizmus #Pro Média Alapítvány

0 notes