#nikkelbolha

[libirk]

Nikkelbolha

Jumpy boy

[korkep-blog]

Kalita Gábor: Janicsárok és „nikkelbolhák”korszakát éljük?

Tíz éve is működő portálok, médiák, szerkesztőségek tagjaiból miért kell hatlövetű ellenséget fabrikálni, vagy miért ennek katonáit „elcsalogatni” csak azért, mert a jelképes lövészárok nagyobb támogatáshoz jutott?

A janicsárok történetét mindannyian jól ismerjük. Törökök által, magyar honból elrabolt gyerekek története, akik török környezetben való nevelkedésük révén, törökebbé váltak a töröknél. Vagyis, magyar gyűlölőkké nevelődtek a zsigereikben is magyargyűlölő törököknél. Később, kardjaikkal magyar fejeket vágtak halomra, nagyobb kéjjel, örömmel-és élvezettel, mint ezt a zsoldban álló törökök tették.

  Nikkelbolhából, nemzetiségi média-frontjainkon is akad annyi, mint a DDT-hintőpor divatja előtti időtérben

  Ennek történetét röviden körül írom: a nikkel-bolha érzékszerve – fémérzékelés szempontjából – kimondottan fejlett. Ugyanis szempillantásnyi gyorsasággal megérzi – máskülönben  emberileg, szellemileg, már régen érzéktelenített mivolta – hol több a nikkel. Azonnal ugrik, hiszen tudja, nikkel páncélja még fényesebbé, még nikkelezettebbé válhat, így a bolha ugrás – nikkel agya számára – szinte nélkülözhetetlen, elengedhetetlen, s abszolút természetes.

  A nikkel-bolha története, a publicista számára szinte tálcán kínálja – mondjuk a honi újságírás frontján – ennek emberi történetté való átformálását.

  Annak idején, a hetvenes nyolcvanas években, aktív szerkesztő-riporter koromban szinte természetes volt az, hogy az „anyalap” mellett más szerkesztőségekbe is úgymond bedolgoztunk. Vagyis nem „átpattantunk,” hanem – ismétlem – bedolgoztunk.

  A lapok vezetése ez ellen nem is igen tiltakozott. Inkább a „pártunk és kormányunk” ifi kommunistái, a pártcsoportvezetők, vagy a  beszervezett „sugi-bugik” irigyelték, ítélték meg természetesen „pártalapon,”  vagy esetenként a „szocializmus elárulásaként” könyvelték el a tehetséges, nem párttag zsurnaliszta mellékesen megkeresett néhány száz koronáját, amit a családalapító, kezdő újságíró esetleg megkeresett – lakás berendezésre, baba ágyra, bébi-tápszerre, írógépre – más médiáknál.

  Korántsem sírom vissza az átkosnak ezt az időszakát, de kalákában működött ez, hasonlóképen, mint annak idején községeinkben, városainkban a fészekrakás, vagyis a házépítés. S még csak össze sem vitatkoztak a szerkesztőségek emiatt a „birodalomárulás” miatt, s nem is csalogatták el a szerkesztőket a „konkurenciától” – ha kellett, ha nem.

  Ma már nincs kaláka, a janicsár és a nikkelbolha a menő

  Nemzetiségi médiáink esetében is – legyen szó nyomtatott, elektronikus, vagy „éter” médiákról, ma már a helyzet a fent idézettekkel ellentéttel, száznyolcvan fokos elfordulást diagnosztikál.

  Hogy miként is, milyen „csuda” hatására, ma már szinte minden média egység a saját maga által kiásott lövészárkában való, stabil elhelyezkedésre rendezkedett be, innen, onnan összeszedett legénységgel, háttér munícióval ellátva.

  A leírt helyzetben aztán szerephez jut a fentiekben említett nikkelbolha is. Ha ugyanis ez a fém-lény fémagyával, és fémradarjával megérzi, hogy a másik lövészárokban több zsír leledzik a zsíros kenyéren, vagyis több a nikkel az önfényezésre, akkor hamarjában dugába veszik az „anyalap,”  portál iránti hűség szajkózása. S, szabad fordításban Murphy törvénye szerint: – a nikkel bolha, azért nikkelbolha, hogy ha kell, „pattanjon.”  Értsd, a mi esetünkben egy másik lövészárokba, vagyis szerkesztőségbe.

  Véleményem szerint általában ez nem éppen a lövészárkok vezetőinek a „spanyolviasz” találmánya, ez valahol – bizony – más bokor alatt született. Ha a honi politika, vagy politikus jut a kedves olvasóm eszébe, nem is olyan biztos, hogy túlontúl eltávolodott a valóságtól.

  Ne gyártsunk ellenséget a sajátjainkból

  A gondom ezzel az, hogy hasonló elvek alapján „működő” lövészárkok, a mi esetünkben több esetben tíz éve is működő portálok, médiák, szerkesztőségek tagjaiból miért kell hatlövetű ellenséget fabrikálni, vagy miért ennek katonáit „elcsalogatni” csak azért, mert a jelképes lövészárok nagyobb támogatáshoz jutott? Nem hiszem, hogy az akár határon túli – sokszor rosszul, alantas módon tájékoztatott – anyaországi  támogatók azt kívánnák, hogy új médiák – hetilap, portál – bő keblű támogatásával viszályokat okozzanak a mi esetünkben az évek hosszú sora óta működő nemzetiségi, a hagyományos nemzeti értékeket őrző, az etnikai pártunk érdekeit védő portálok, médiák között, s az újságírók táborában.

  Így aztán ne is csodálkozzon senki, ha beindul a szimbólumként  körülírt nikkelbolha esete:

  – Az előző lövészárokban ténykedő nikkelbolha, átpattanva a másik lövészárokba – rendszerint a sárga földig lemondja – sokszor megélhetési kényszerből – az eredeti lövészárkában leledzőket, hiszen ezt kívánják meg tőle az újonnan megválasztott „tábori” rend.

  Saját példámat említve: annak idején, a kilencvenes évek elején, akkor, amikor sorra hullottak el a magyar lapok, meggyőződésből, jóformán saját forrásokból társaimmal saját havi lapokat indítottunk, komoly anyagi háttér, honorárium alap nélkül. Az akkori lapszerkesztés feledhetetlen érzés volt, hiszen már nem az ŠtB helyi, szerkesztőségi figuráinak a  nagyítója alatt végeztük munkánkat, hanem szabad álmaink szerint.

  Azóta tartom magam szabad alkotónak, oda írok, ahol szívesen elfogadják az írásaimat, kurátorként ott állítom ki társaim, s a saját festményeimet, ahol ez nekünk, nekem megfelel. Ahol viszont nem reflektálnak – például – közírói ténykedésemre, értekezéseimre, cikkeimre, azok, az általam tisztelt, nemrég elhunyt publicista, műsorvezető, a Szabad Európa Rádió volt szerkesztője, Lovas István kedvenc csasztuskájával élve – csókolják meg a nagymamájuk… homlokát.

  S, itt kezdődik el – nem kívánom, de igaz lehet – vagyis a korábbi történések gyakorlatából is ismert „pártakarat” szerinti „publicista elszippantási” módszer.  Ez – az etnikai párt esetében is – a politikai, társadalmi széthúzás, majd a lassú, de keserves megsemmisülés útjára vezetheti nemzetiségünket.

  Ha ugyanis továbbra is ellenségnek nézzük, vagy ki tudja kik által – pártsovinizmus révén? – ellenségnek  nevezzük meg azt a portált, zsurnalisztát, aki hosszú évek során nem holmiféle vörös „pártmaradványoknak,” ál-liberális lapoknak, portáloknak dolgozott ingyen, bérmentve, hanem sokszor önerőből összeállt, évek óta működő, nemzeti jellegű médiákat hozott létre, s ma is működtet, s rosszmájúan – nem a mi kecskénk alapon – ezek megszűnését kívánjuk, akkor a mindannyiunk számára megálmodott öt százalék feletti álomból lehet, nem marad három és fél százaléknyi sem.

  Akkor majd igazán  „lesz mód” gazdagon támogatott nemzetiségi  párt-médiát, portált, hetilapot működtetni, s bőkezűen jutalmazni, alkalmazni  – boldog-boldogtalant.

  Kalita Gábor     

[mellonthewhitegoldie]

Losinjon nyaraltunk

Egy hetet töltöttünk a horvát szigeten

2021.07.29.

Sziasztok!

Ismét a jószággal nyaraltunk, amiről készítettem egy beszámolót, talán ezzel meghozva a kedvét másnak is.

Miután kicihelődtem a verdába, majd bepaszíroztuk magunkat a bőröndök tetejére, irányba vettük hát a horvát partokat. Losinj sziget volt a célállomás, azon belül Valdarke névre hallgató faluja. Le kell csapatni Krk-ig, onnan kompozni Cresre, majd újabb híd Losinjra. Rácsekkoltam Pinteresten így indulás előtti este hova is megyünk, megolvastam a Top 10 Things To Do In Losinj cikket:

1. Érkezz magánrepülővel

2. Töltsd el egy napot egy kellemes Spaban

3. Ücsörögjegy naphosszat egy aromatikus gyógynövénykertben

Na, jó lesz ez a nyaralás, ha ezek a csúcs programok arrafelé. Azért ne vessük el a túrát, magyarok vagyunk bárhol feltaláljuk magunkat. Vesna, a házinéni nagyon várt minket, jobban mondva Mellont, mert végig azt kérdezgette, hogy hol van már?! Házi lekvár, cseresznyepálinka, slivovica bekészítve, nagyon kedves a hölgytől, aki idős kora ellenére jobban beszél angolul, mint Donald Trump. A hosszú út fáradalmait Mali Losinjba sétálva próbáltuk lemozogni. Kinéztünk egy kellemes teraszt, ahol Mellon is kedves vendégnek számított. Neki mondjuk nem sok kellett, összezuhant az asztalt alatt, belefejelt a vizestálba, majd végigaludta, amíg elköltöttük a vacsorát. Szeretjük megadni a módjától, így a tüskétől a desszertig helyi ízeket próbáltunk. Távozáskor, a véletlenül elszámolt, túlzott mértékű borravaló láttán a komplett étterem kivonult integetni: “Hallod Bogdan, ezek tuti magánrepülővel érkeztek, a bőrük alatt is pínz van!”

Abban reménykedtünk, hogy Mellon eldől, mint a rohadt nád, de nem jött be a furfangos terv. Az egész éjjel süvítő szél annyira zavarta, hogy fel alá járkált a szobában, így kétszer is kimentünk vele. Egy fenyőerdő közepén, tomboló szélviharban éjjel fél háromkor az ember másra sem vágyik jobban, minthogy gitteljen a jószág.

Vesna nagyjából minden reggel tárt karokkal várta az ebet. Lekérdezte, hogy adhat-e neki jutalomfalatot, ami nem maradhatott el onnantól. Of course! Mellon befalta a fincsit, majd ült is a néni elé a következő reményében: “No Mellon, maybe tomorrow.” Regula van ecsém, nem kolbiból van errefele sem a kerítés.

Egyik este egészségügyi sétára indultunk, amikor természetesen házigazdáink érkeztek a vacsorából, aminek az eb rendkívül megörült. Szerintem Vesna helyett, ő már valami hatalmas jutalomfalatot vízionál. Ennek reményében szokásos kúszó üzemmódba váltott, majd mire odaértek hanyatt dobva magát, legyezte a port a farkával. A kis kurva, mit meg nem képes tenni a siker reményében. Ezt még a szikla tekintetű Jaro, a férj is elhitte és megengedett magának egy félmosolyt.

Vacsizni főként Veli Losinjba jártunk. Az egyik este gondtalanul baktatunk, egészen addig, amikor jött egy manusz egy növendékforma barna labradorral. Ismerős volt már az eb, mert a rárontott Mellonra a minap, belemászott az arcába ráugrált, mert természetesen póráz nélkül mentek vele. Mellon picit tűrte, majd lepofozta őt is, mint vak a poharat. Én ilyenkor csak módjával kontrollálom, mert nem baj, ha van benne kis kurázsi, úgyis olyan beszari volt mindig is. Na, aztán két nap múlva jött megint ez a more. Elkezd németül vakerni, hogy nem érti, hogy minden kutyára megőrül az övé, aki már megveszekedve ment volna a halál rezignált Mellonra. Az ipse persze váltig állítja, hogy tök ügyesen megcsinál mindent, demonstrálja nekünk: Sitz! Platz! Hát a jószág nem csinál mást, csak pörög mint a nikkelbolha a póráz végén. Mondjuk neki németül mi is, hogy igen, ez sok tanulást igényel, kinövi, stb. Elköszönünk, majd halljuk ám magunk mögött: “Csoki, ülj már le!!!” Hát nem az a baj, hogy buta a kutya, hanem, hogy nem vizsgázott le a Rigó utcában németből. 

Meglehetősen sok kutyás strand van a környéken.

Valdarke:

Ez egy nagyon pici, lassan mélyülő, kavicsos szakasz a kikötőöböl egyik csücskében. Itt maximum két pokróc fér el, így ezt mi nem preferáltuk.

Cikat:

Ez amolyan arisztokrata öbölnek látszik, a parti villák leandersövényekkel nem éppen a mélyszegénységről tanuskodnak. A kutyás plázs eldugott szakaszon található, cserébe kevésbé zsúfolt, fenyőerdők árnyékában fekszik. Itt tényleg semmi konfrontáció nem ért minket, mindenki elnapozgat a saját kis matracán. Kerestünk egy kellemes helyet, majd hagytuk az állatot a tobozzal játszani. Csak tudnám mi a rossebnek vettünk mindenféle vízijátékot, ha elég lett volna egy nyamvadt toboz is.

Mali Losinj - Kovcanje:

Na itt találtuk meg igazán a számításainkat. Jellemzően két-három kutya volt a parton, a mellette fekvő emberstrand felszerelt mindennel. A kölök imádta minden percét, ki-be úszkált a part és köztünk. Amikor megérkezett megmentésünkre, izmos karcsapásokkal próbált előről vagy hátulról felkapaszkodni ránk. Úgy jöttünk ki a pancsolás után, mint aki beszólt a bicskáskezű tagnak az X-Menből. Nyugodtan pihenhettünk egészen addig, amíg egy freelancer, németajkú border collie oda nem settenkedett. Beleállt Mellon arcába, aki kifejezetten tűrte, de egy perc után ő is elpattant és levert neki egy fonákost. “Ne nekem keménykedj tesókám!” Én előre szóltam a keletnémet turista jellegű gazdának, hogy ez feszkó lesz, de nem izgatta, há’ így járt.

Nagyon kellemes hetet töltöttünk a szigeten, teljesen feltöltött mindenkit, Mellon kivételével. Aranyom totál kifingott a sok ingertől, tehát a foglalkozás elérte célját. Imádta minden percét. A kis hülye egész úton ült és a fejét a box rácsai közé dugva lihegett, idegbe rakva engem teljesen. Ezúttal kevesebbet kirándultunk, többet hódoltunk a hedonista élvezeteknek, pihentünk a partokon. Sütkéreztünk, olvastunk, játszottunk a kutyával. Megismertünk remek embereket, Vesna vendégszeretetét és kevert piskótáját örökre a szívünkbe zártuk

[losinjwithmellon]

DAY FIVE

Az első éjjelen vagyunk túl, amit végigaludtunk, csak néha törte meg a nyugalmat 1-1 vérszívó zümmögése. Hiába, nem végzett túl alapos munkát a szúnyoggestapo. Viszont ha ez megtörténik, nem látjuk a napfelkeltét fél öt tájékán, mely pontosan a teraszunkkal szemben zajlott.

Nagyon nem kapkodtunk, komótosan elfogyasztottuk a maradék dalmát sonkát, finom sajtokat, majd összepakoltunk a napra. Megismertem a helyi szelektív szigetet, de szakmai ötleteket azonban nem sikerült ellesni. Hétfő óta nem ittunk normális kávét, pedig jellemzően napi néggyel is operálok a melóban. Már kezdett remegni a szemhéjam és hallucináltam a megvonástól. 

Nézzük meg ezt a híres-neves kilátópontot, hátha adnak egy jó feketét. Tematski Vidikovac névre hallgat a hely, ami egy teraszos elrendezésű bár, szenzációs panorámával a szigetekcsoportra. A presszó mellé detoxikáló smoothiet rendeltünk. Nekem ezeknek a tisztító löttynek a mechanizmusa sosem volt világos. Segít kiizzadni a mérgeket a szervezetből, vagy négypercenként rohangál tőle az ember a budira?! Ha a B a válasz, akkor nemhogy strandolni, de az apartmanból sem lépünk ki.

 Nem messze tőle található egy kis kápolna, ami zárva volt ugyan, de azért meglátogattuk. Kettőnk közül én vagyok ez a rom, templom, régiség, vár rajongó, a többiek meg jönnek, mert más választásuk nincsen. Látnátok azokat az unott fejeket, ahogy közlik, hogy “jóvan menj, majd mi megvárunk itt az árnyékban!”

Ahogy a Google írta, Cikaton van mégegy Plaza Za Pse, hát próbáljuk akkor ezt is megtalálni. A jelzett parkolóban hagytuk a kocsit, majd megindultunk a plázs felé. Mentünk vagy negyed órája, de semmi. Az állat már rohadtul unta a banánt, alig kullogott a harminc fokos hőségben. A híró  (én (a szerk.)) megint feláldozta magát és előre ment feltérképezni a helyet. Hát ez kutyaúsztató csalódás volt a többihez képest. Nem elég, hogy mocskos messze van, még le is van térkövezve és egy darab árnyék sincs. Húzzunk vissza Mali Losinjba, az legalább bevált. Visszakullogtunk a kocsihoz és irányba álltunk. Egy családon kívül teljesen üres volt a partszakasz, miénk a placc. Mivel minikutyával voltak, ami teljesen hidegen hagyja a Nudlit, el is engedtük, hadd érezze jól magát. 

Csapatott fürdeni, ki be szaladgált, panírozta magát a fövenyen, berohant a sátrába, vissza a vízbe. Délután egyre több kutyátlan fürdőző lepte el a beachet. Losinj partja 112 km hosszú, de ezeknek az ötszáz méteres kutyás strandra kell trollkodni magukat. Aztán nekem ne legyen hiszti, ha Mellon kirázza a bundáját mellettük, hiszen a napkeleti bölcsek is megmondták: “Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács!”. Hazafelé menet belecsúsztunk egy fél órás piros lámpába. Itt nem a vonatra kell várni, hanem befordítják a hidat a csatorna fölött, hogy a hajók ki és be tudjanak jönni a kikötőbe. Megnéztük ezt a szokatlan mutatványt majd hazaoldalogtunk. Kivakartuk magunkat a sóból, majd kipuculkodva Veli Losinj ékszerdobozába indultunk. Gondtalanul baktatunk, egészen addig, amikor jött egy manusz egy növendékforma barna labradorral. Ismerős volt már az eb, mert a rárontott Mellonra a minap, belemászott az arcába ráugrált, mert természetesen póráz nélkül mentek vele. Mellon picit tűrte, majd lepofozta őt is, mint vak a poharat persze. Én ilyenkor csak módjával kontrollálom, mert nem baj, ha van benne kis kurázsi, úgyis olyan beszari volt mindig is. Na aztán ma jön megint ez a more. Elkezd németül vakerni, hogy nem érti, hogy minden kutyára megőrül az övé, aki már megveszekedve ment volna a halál rezignált Mellonra. Az ipse persze váltig állítja, hogy tök ügyesen megcsinál mindent, demonstrálja nekünk: Sitz! Platz!persze a jószág nem csinál mást, csak pörög mint a nikkelbolha. Mondjuk neki németül mi is, hogy igen, ez sok tanulást igényel, kinövi, stb. Elköszönünk, majd halljuk ám magunk mögött: “Csoki, ülj már le!!!” Hát nem az a baj, hogy buta a kutya, hanem, hogy nem vizsgázott le a Rigó utcában németből. 

Sétáltunk a szűk sikátorokban, majd leültünk a tegnapelőtt megismert és megkedvelt helyre. Amíg a golden az asztal alatt aludt, mi elfogyasztottuk a hagyományos csevapot és rablóhúst a hozzá tartozó ajvárral. Muszáj volt szünetet tartani az allergén tengeri herkentyűkből, mert úgy kivert minket a ragya, mint pubertás korunkban. Kisgömböc módjára gurultunk haza a sétányon. Reggelre futást terveztem, hát nem tudom mi lesz így belőle.

Mellon belépett a lakásba, majd egyből össze is roskadt, de mi is elfáradunk. Melós ám ez a nyaralás. Na, de ha nem megyünk, nem látunk semmit. Így holnap is tolunk valami kulturális programot. Keresek a biztonság kedvéért valami négyszáz éves várromot, hadd ekézzenek az útitársaim.