#halál félelem

[egyedul]

Nem félek a haláltól. Attól félek, hogy így fogom leélni az életem.

[psychosocial69]

Élvezem az életet, kivéve, ha élnem is kell hozzá.

-psychosocial69

[halalvagyamvan]

Újból előtörő halalvágyak

[lookinsideme-imdemon]

Agyalok.

A te szorongàsaid vagy az enyémek?

Félsz. Félsz, hogy bánthatsz. Néha titkon én is. De a szerelmem erősebb. Ezért megpròbálom. Lehet végül minden rendben jön, mert sikerül... És ha nem, akkor talán nem veszek többé levegőt, és majd 2 méterrel a föld alatt találkozunk.

Szeretlek. Mindennél jobban.

[szeretemareggelikavem]

Lélek

Kérdezhetném ezt is: Mi az? Minél üresebb, annál nehezebb.

De vajon ez lenne a teljes igazság? Tényleg ez lenne a vliág? Kóborgó lelkek ömlesztője, melyből az egyetlen kiút a halál? Talán lelkünk csak igazán akkor nyugszik meg, mikor már megrogyott testünk a hideg, sötét koporsóban, a föld alá süllyesztve fekszik? Mikor már nem nyomaszt az élet, mikor már nem a mindennapi problémáink marcangolnak szét,hanem a férgek kostolgatják kihűlt húsunk. Tényleg ez jelentné a nyugalmat? Erre a pillantra vágyna az ember? Valahol a semmi közepén lebegne lelkünk. Ahol már nem súlykolná semmi sem. Csak élvezné,hogy az elfelejtett problémákban hempereg.

Majd erőt merít és új testet keres.

[oliiviaxx]

Fiatalok vagyunk, majd találunk mást, végülis nem halunk bele ha elveszítjük a másikat…

-Te lehet, hogy nem, de én igen.

[sneiderr1029]

Vágások

Vágások amik a kezemet borítják,S az összes fájdalmam elszívták,A fájdalmam torzítják. Egyre csak mélyebbre megy a penge még kezemen le nem csordul vérem cseppjei. Vérem mely számomra méreg. Folytatom gondolván hogy ez túl gyenge,tobbet érdemlek.Egyszer remelem megtörténik,mire észbe kapok szedulok,és ez lesz amit utoljára erzek. De a félelem nagyobb,mint a halál vágy.

[tibberg]

Kapja be a Strava: van az a funkciója hogy húzol egy karikát a térképen az ujjaddal és ráigazitja a szokásos utakra, amerre sok biciklis nyom van. Na nekem a terv alapján volt 1-2 km murva, sebaj. Igen ám, de egyszer csak levitt volna egy erdei ösvényen ami kb 15-20% meredekségű. Mondom ezt már nem. Nézem a térképen, oké kis kerülővel le lehet menni szekér úton is. Kerülök, ismét a nyomon vagyok. nemsokára az út egyre meredekebb lefelé és ilyen öklömnyi mosott kő, éreztem egy idő után, hogy csak előre, mert itt nem megyek vissza fel outi gumival. Aztán egyszer csak látok egy nagy monti féknyomot és az út elindul lefelé megint egy ösvényen de az most tiszta dagonya. A kerülő út nem járható mert egyszerűen eltűnik, tehát itt kell lemenni. 100m és látom utána eléri a folyó partot, ott tudom, szép murvás út lesz megint. Na akkor menjünk le. Helyenként a bicikli a 10cm mélyen sárban én meg a partfalon szaladok a biciklire támaszkodva (mint egy videó játékban wallrun). Ugh halál félelem. Elfelejtettem fényképezni pedig kellett volna. Mindegy leértem, elvesztettem az egyik patavédőt és kiderült hogy a cipzár lement a kavicson razkodaástól a nyereg táskán, és a pót belső és mindhárom gumileszedő is elveszett.

Utána már esemény mentes volt, eltekintve a rettenetes meredek kaptatótól Dagersheim és Schwellbrunn között, majd 2km 9+%. Durva volt. De itthon vagyok egyben ;) és még jól is esett

[fhjtblr]

2024. július. 21. vasárnap este

Transzcendens. A földi világon túl eső, megfoghatatlan, kifejezhetetlen "valóság." Hova eshet az az elképzelés, ami sehova sem sorolható? Miért nem tudom megmagyarázni a félelmeim eredetét? Honnan közelíthető meg a halál? A múlt éjjel ezek a kérdések foglalkoztattak.

Rémálmom volt megint, de most kifejezetten különös, elképzelhetetlenül bizarr és részletesen vizuális élmény volt. Most megkísérelem elmesélni, jó?

Régi otthonunk előszobája körül álltam. Jövés-menés volt. Családtagok rohangáltak fel-alá. Az előszoba ablaka alatt két dobozhoz hasonlítható tároló volt letéve, két hófehér, hát nélküli (hokedli), egymás melletti székre. A baloldali tárolóban valami fekete volt, nem látszott rendesen, de érezni lehetett, hogy nem jó közel-menni hozzá, mert beszippanthat. A másik dobozban egy levágott, még tudatánál lévő (élő) levágott, emberi fej volt. A fejet, ami már-már koponyához volt hasonlatos (épp egy-két kósza hajszál, kevés bőr, hús volt rajta) egy csákányhoz hasonló szerkezettel kellett szétütni, kiűzni belőle az emberi tudatot (azaz meg kellett semmisíteni). Ezt a műveletet egy családtag kellett elvégezze, aki tette után (valami megnevezhetetlen eszközzel meg kellett fogja és) át kellett helyezze a másik, feketeséget tartalmazó dobozba. Ezt a tettet édesapám kellett elvégezze, aki végig olyan mondatfoszlányokat használt, mint "már azelőtt sem élt", "ezt meg kell tenni", "már a szeme sem volt nyitva, "ezzel szembe kell nézni" stb. Miután megsemmisítette az emberi fejet, várt egy-két percet a másik dobozba való áthelyezésével. Mielőtt áttette volna, várt amíg megnézi mindenki a szétroncsolt fejet.

Ellenkeztem. Nem akartam megnézni. Féltem, remegtem, menekülni akartam. Nagyapám táncolt a két doboz között, kacagott és hangosan énekelt. Furcsálltam, zavarban voltam, aztán mégis rápillantottam a jobboldali, kinyitott-fedelű dobozra. Csak egy részletet láttam a fejből. A tarkó feletti részt láttam csak, oldalnézetből. A fej meg volt festve, ami jól látszott, mert (mint már említettem) majdnem teljesen kopasz volt, csak egy-két hajszál volt felismerhető rajta, így, hogy majdnem csupasz volt a terület, könnyű felületnek bizonyult a festésre.

A fej kék színű volt, amire különböző minták, meseszerű motívumok voltak ráfestve. Édesapám elmesélte, hogy sokat fizetett ezért a festésért, vannak szakemberek, akik ezzel foglalkoznak. Felismertem, hogy az egyik oldalon (amit megnézni mertem) antropomorf hegyek voltak megjelenítve. Emberi arcuk volt, nagy szemekkel, mosolygósan, kékes-zöldes színben pompáztak. Gyerekes volt az ábrázolás, nem tetszett.

Bűntudatom lett. Én kellett volna ráfessek, az legalább ingyen lett volna, és talán egy kicsit ízlésesebbre sikeredett volna. Közben eszembe-jutottak a másik nagyszüleim is. Ők a csűrben voltak, ott vártak valamire. Anyukám azt magyarázta, hogy ők is már túl vannak 78 éven, nekik sem könnyű itt. Még nagyobb bűntudat kapott el. Féltettem őket, nem voltam képes többet nézni a fejből, menekülni akartam, tudtam, hogy nem lettem volna képes ráfesteni.

Hogyan tudjak festékes ecsettel, nekem-tetszető mintákat festeni a félig-halott nagyanyám fejére?

Nem tudtam, miért de akkora félelem kapott el, amit már nem voltam képes elviselni, ezért felébredtem, magamhoz tértem és egy-két percig mozdulni sem bírtam ettől az érzéstől. Ekkor tettem fel magamban a legfontosabb kérdést: Mitől féltem? A hegyektől? Nevetséges. Gyerekrajzok voltak, naív, kidolgozatlan ábrázolások, nem volt rajtuk semmi remegni-való. Nagyanyám fejének oldalsó részétől? Miért is? Tudtam, hogy "ezen túl kell esni", nincs menekvés, nincs ahova szaladnom.

Ekkor jöttem rá arra, hogy talán az álmom nem is olyan egyszerű és magától-értetődő, mint amilyennek az elején (álombeli állapotomban) tapasztaltam.

Metaforikus képalkotások mentén próbáltam feldolgozni a nemrég történt eseményeket annak érdekében, hogy tisztább, elképzelhetőbb valóságot hozzak létre magam számára. Miért is? Mert nekem fontos a vizualitás. A besorolhatóság, a határok, a megfogható, kifejezhető dolgok valósága. Pedig, tudom, érzékeimmel tapasztalatom, hogy ezek nem léteznek. Ezeket csak én hozom létre, csak önmagam számára hasznosak. Másoknak haszontalan, felesleges, sőt unalmas eszköztelenségek.

[psychosocial69]

A magány bekopogtatott és én ajtót nyitottam neki, hogy ne legyek olyan egyedül...

-psychosocial69

[halalvagyamvan]

Sajnálom anya hogy nem az a gyerek vagyok akire büszke lehetsz. És sajnálom hogy te se olyan anya vagy akire büszke lehetek.

[vanista]

Ugo Foscolo: Önarckép

  Süppedt, figyelmes szem, a homlokon barázda, vörös haj, vánnyadt arc, a tekintet merész, a vastag, elmés ajk mosolyra sose kész, szép nyak, bozontos mell, s a főt a bú alázza: ruhám jó s egyszerű, a testem ép, egész, gyorsan gondolkozom, megyek, teszek, mint lázba, igaz és emberi, érdes, józan, garázda: lenézem a földet, de a föld is lenéz, legtöbbször egyedül elmélkedem szelíden: nem csalt meg engemet a félelem s remény még, szemérmem ronggyá tesz, de a dühöm vitézzé:   vigyázatos eszem tűnődve szól, de szívem, a jó, a rossz őrjöng, s a végtelent idézné: adj hát, Halál, nekem babért és végre békét.

Kosztolányi Dezső fordítása

(15 évvel ezelőtti saját mp3-makat hallgatok, ezt a szerzőt neveztem meg. Szerintem ezt a verset szúrtam ki akkor, talán Umberto Eco: A szépség történetében)

[oliiviaxx]

“Én is sokszor mondtam már, hogy tudom mit akarok, most mégis itt vagy mellettem” (még…)

[babeltrip]

Az olyan nő, aki mint örökre rögzülő „kép” mutatkozik meg a szemlélőnek, a magába mélyedő elme számára a legfőbb veszélyt jelenti. Néha olyan nővel is találkozhatunk, aki nem más, mint emberré váló vad. Az ilyen személynek valamennyi mozdulata végül egy elfelejtett tapasztalat képévé tisztul; az örök nász faji emlékezetre vetülő káprázatává; olyan kibírhatatlan örömmé, amilyen elviselhetetlen a narancsvirág-koszorúval és menyaszonnyi fátyollal ékes látomásbéli antilop, mely patáját a félelem takarékosságával emelve közeleg a fák templomhajójában, a mítosszá váló hús felindultságával; ahogy az egyszarvú nem ember, de nem is megalázott állat, hanem a saját keblét áldozatához szorító emberi éhség. Az ilyen nő megfertőzött múlthordozó: színe előtt valósággal sajog a fejünk s az állkapcsunk váza - úgy érezzük, fel tudnánk falni őt, őt, akinek sorsa a felfalatás a halál visszatérésekor, mert csak ilyenkor emeljük arcunkat az ősatyáink ajkán vöröslő vér közelébe.

Éjerdő (Djuna Barnes)

[borderline-story]

Álmatlanság. Kimerültség. Magány. Depresszió. Halálvágy. Önutálat. Szorongás. Üresség. Disszociáció. Harag. Szomorúság. Kín. Félelem. Csalódás. Öngyűlölet. Reményvesztettség. Egyedüllét. Hiány. Némaság. Fájdalom. Elhagyatottság. Kilátástalanság. Éhség. Hányinger. Öngyilkosság. Bűntudat. Létidegenség. Halál.

[imnotevenreal]

A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.