#faragott szobrok

[nagyoncringe]

Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.

Anne Rice

[kampeszino]

Kassák Lajos: Elhagyott tárgyak

      I.

Egy szék emlékezik. Üres szobában árnyékrácsok közé szorítottan még érzi egy asszony puha combjainak ízét egy betörő ragadozómancsainak tapogatását egy kisgyerek nehéz lélegzését amint gyöngyháznyelű késével keményfa testét hasogatni kezdi még nem feledte el hogy egyszer kikölcsönözték a szomszédba de nem ült rá senki mintha féltek volna tőle. Nagyon szomorú volt akkor de sírni nem tudott. Most se tud sírni. Némán és előkelő alázattal itt kell meghalnia az üres szobában.

           II.

Szétdúltan és kihűlten terpeszkedik az ágy négy faragott lábon akár egy otromba bálvány csont nélküli bőr nélküli test melyet szétmarcangoltak az éjszaka végül cserben hagyták ahogy kivilágosodott az ég.

Süket és néma pletykálkodó szóval nem árul el semmit abból ami néhány órával előbb körülötte benne történt cinkosa a tomboló vágynak a görcsbe rántó csömörnek.

Nem szól a felhevült testek illatáról a szívek ritmustalan vergődéséről mély sóhajokról a lihegő támadásról a megadás kéjéről.

A nyitott ablakkal szemben úgy terül szét a világosságban mint az elgázolt hulla akit az útszélen hagytak gyilkosai.

           III.

Nézz be a kulcslyukon azon a lyukon amit az ócska deszkaajtóba vágtak. Nézz be akár egy pillanatra és megláthatod a hegyesre és élesre köszörült vérrel bemocskolt nagykést. Valaki csak úgy odavetette a háromlábú asztal lapjára. Talán egy megcsalt szívű férfi talán egy nő aki szégyelte terhességét. Kemény acélja megvillan a fényben de néma marad. Sem a gyilkost sem a meggyilkoltat nem árulja el. Csak a vér színe és szaga kiált segítségért egy idegen világból.

           IV.

Meghalt a mester. A szobrászműterem olyanná vált mint egy elhagyott istálló egy sose rendezett raktár vagy egy igazi szemétgödör ami bűnjeleket torz álmokat és senki nem látta kincseket rejt magában. Kész szobrok kőből és fából női testek szűzi formái valamiféle címer vázlata szomorú öregasszony bronzból gnómpofák mitológiai szörnyek és torzók amiket a mester nagy kínok között sem tudott megszülni. Agyaghulladék közt kőporszemfedő alatt hevernek döglött szerszámok és rozsdamarta edények társaságában. Néha rájuk nyit a házmester matat köztük szaglász valami után aztán elmosolyodik és újból rájuk zárja az ajtót.

           V.

A magas part kőfalához csapkodják a hullámok. Csörömpöl az orrába fűzött lánc bordái ropognak. Valamikor egy férfi és egy nő kedvence volt ez a csónak felmérték vele a távolságot feküdtek benne akár egy nászi ágyban. Aztán veszett dühében oldalba rúgta a férfi elsodorta a folyó cibálta tépte de nem bírta elnyelni. A part tövében haldokol. Néha kövekkel dobálják a gyerekek néha a nád közül felvetik magukat a halak és megcsodálják kékre fehérre vörösre mázolt roncsait.

           VI.

Annakidején rezesbandával üdvözölték a telep kapujában. Kerekeibe vörös papírszalagokat fűztek. A megvalósult gépcsoda. 500 lóerővel dolgozott.

Olykor megmakacsolta magát dohog csikorog megtagad minden engedelmességet. Majd ismét nekiindult. Évekig élt a munkások között akár a testvérük. Aztán nem bírta tovább kikerült a palánkon túl az árokba.

Esténként hazafelé menet szólnak róla az emberek ki rokkant dögöljön meg. Időnként még kiejt magából egy egy elvizesedett olajcseppet.

           VII.

Valaki bezárta a szép mahagóni dobozt. Micsoda beérett szín. Remek faragások mélyén vörös bársonyba göngyölt arany karikagyűrű. Egy menyasszony gyűrűje volt egy szűzé aki nászéjszakája előtt megölte magát szerelmi lázban iszonyodó félelemben. Mielőtt kiitta a mérget bezárta a gyűrűt s azóta megfeledkeztek róla.

Magára hagyottan alszik talán meg is halt.

Nem hallja hogy a szú milyen kitartóan rágja a doboz falát.

           VIII.

Kivénhedt ingaóra fekszik a szemétdombon számlapjával mintegy arccal égfelé. Valamikor az idő folyását mérte. Emlékeznek rá az egész ház egész falu mozgását ő határozta meg majd érthetetlenül raccsolni asztmásan köhögni kezdett és meghalt. A gyerekek martaléka lett. Mutató karjait letörték kiszedték a beleit. Most giliszták és pókok tanyáznak gyomrában. Olykor meglátogatja a kutya és levizeli.

           IX.

Ki emlékszik Vincent van Gogh bakancsaira az ajtó előtt. Milyen széttaposottak megalázottak. Elhagyta őket az élet de nem haltak meg. Egy tébolyult festő lehelte beléjük a lelkét. Halhatatlanná és szentté váltak. Most a műkereskedők hálójában vergődnek. Értéküket a börzén jegyzik.

           X.

Zsíros elmocskolódott kártyák hevernek szerteszét a házban. Hátlapjukon cinkelések hamisjátékosok ujjlenyomatai. Vannak olyanok is amiket asszonyok könnyei áztattak fel. Részegesekké késelőkké tették a férfiakat. Most szempillantást sem érdemelnek. Elvégezték pokoli szolgálatukat és megdöglöttek. Mintha a seprű is undorral elkerülné őket.

[korkep-blog]

Rábaköz - A Farád-i betlehem és egyéb fa-csodák

Végül visszakanyarodom még egyszer a templom előtti betlehemhez, és ekkor fedezem fel, hogy községháza előtt két hatalmas rénszarvas egy szánkót húz. Ámulatba ejt …

A betlehem készítés hagyománya a 13. század elejére nyúlik vissza, amikor Assisi Szent Ferenc egy valódi barlangban jászlat állított fel, és fáklyafény mellett e körül tartotta a karácsonyi istentiszteletet.  A későbbi évszázadokban a szokást a ferences szerzetesek terjesztették el egész Európában.

  A betlehem-építés a Kárpát-medencében a 18. század végétől honosodott meg, figurái különböző anyagból készültek, lehetett ez agyag, vessző, csuhé, fa, papír.  Felső- Magyarország erdős részein, pl. Selmecbánya környékén leginkább a fából faragott betlehemek terjedtek el, legértékesebb darabjait ma is őrzik különböző múzeumokban.

  Rönkfából faragott betlehem

  A betlehemkészítés  szokása a szocializmus évtizedeiben elhalt, de a templomok mellékoltárainál ekkor is láthattunk betlehemeket, és sok család karácsonyfája alá is odakerült a szekrények mélyéről előhúzott, régi, szétnyitható papír-betlehem.

  Térségeinkben a kültéri betlehemek megjelenése és gyors elterjedése a 89-es rendszerváltozás utáni korhoz köthető. Szinte minden nagyobb település központi terén láthatunk egy-egy betlehemet, melyek általában a helyi lehetőségek sajátosságaihoz igazodnak.

  Ha Győr városának közelében haladunk el, érdemes betekinti FARÁD községbe, ahol rönkfából faragott betlehemi figurák jelenítik meg Jézus születésének misztériumát.

  A Szentcsalád a Háromkirályok és a barmok

  A vonatban kapom erről a legelső infót, mely szerint él a faluban egy aranykezű népi fafaragó, Turi Tamás, aki  szabadidejében kedvtelésből készíti alkotásait.  Az adventi időszak kezdetétől  Vízkeresztig látható  deszkából ácsolt betleheme, benne a Szentcsalád, a Háromkirályok, valamint a jászol körüli barmok.  A szoborkompozíció a katolikus templom előtti téren kapott helyet.  Jómagam régi családi szálak nyomait keresgélem Farád községben, helyette ezt találom.

  A betlehem felfedezése után utcai járókelőktől érdeklődöm tovább, miáltal megtudom, hogy a mester a községi hivatalnál karbantartóként tevékenykedik, és szabadidejében készülnek vésője nyomán fából faragott csodái.  Mert nem a kültéri betlehem az egyetlen alkotása, történelmi témájú szobrai sokfelé megtalálhatóak a falu utcáin.

  Szent István és Gizella királyné

  Megpróbálom számba venni őket, részben sikerül. Az evangélikus templom mellett Szent István király és Gizella királyné szobrát látom, talapzatánál pedig Sík Sándor gyönyörű versének feliratát:

  Boldogasszony, ezer évig

Édesanyánk voltál,

Eleink ha hozzád sírtak,

Hozzájuk hajoltál:

Száz ostorral ostorozzon,

Csak ez egyért

Boldogasszony

A jó Krisztust kérd meg:

Négy-víz-parton,

Három hegyen

Mindörökké magyar legyen

A máriás ének.    

( Az Andocsi Máriához – részlet )

  Fába vésett vers

  A katolikus templom közelében, a Fő utcán Árpád fejedelem köszön ránk.  A szobor talapzatának felirata a 907-es  Pozsonyi csatának is emléket állít, melyet a honfoglalás sorsdöntő ütközeteként tartanak számon.

  Árpád Vezér, valamint a Pozsonyi csata emlékére

  Az általános iskola előtti parkban egy kettős-kereszten a történelmi Magyarország határokkal szétszabdalt térképe látható, mellette egy faragott emlékoszlop.

  A történelmi Magyarország térképe

  Turulmadár – “Összetartozunk” felirattal

  A községen áthaladó 85-ös főútvonal mellett  az örökzöldek lombozata közt Turulmadár, “Összetartozunk”  felirattal, kissé távolabb, szintén a főút mentén fából készített útjelző-táblák, jelentős földrajzi és történelmi helynevekkel. Többek között ezeket olvasom:  Csitári hegyek, Lőcse, Bart, aztán a másik irányban Marosvásárhely.  Bámulom a táblákat, a járókelők meg engem, bizonyára nem is sejtik, hogy milyen sokat jelentenek ezek a feliratok egy idetévedt felvidéki embernek, aki karácsony táján anyaági gyökereit keresgéli errefelé.

  Faragott útjelzőtáblák

  Azt  egyébként  megtudom, hogy Farád baráti kapcsolatot ápol a felvidéki kurtaszoknyás népviseletéről híres,  Garam-közeli Bart községgel, és rendszeresen látogatják egymás kulturális rendezvényeit.

  Faragott állatfigurák a könyvtár előtt

  Aztán elhaladok a könyvtár előtt, ahol mesés állatfigurák keltek életre a mester vésője nyomán, de már egy kicsit pihenni is kéne, így betérek a szívélyes Udvarház vendégfogadóba.

  Udvarház Étterem

  Végül visszakanyarodom még egyszer a templom előtti betlehemhez, és ekkor fedezem fel, hogy községháza előtt két hatalmas rénszarvas egy szánkót húz. Ámulatba ejt …

  Turi Tamás fafaragó itt él a faluban, de nincs lehetőségem felkeresni, elrepült az idő, indul a vonatom.  De élőszó nélkül is teljesen értem a mester műveinek üzenetét:

  Mi, itt a Kárpát-medencében összetartozunk …

  Buday Mária

A képek a szerző felvételei

[grofjardanhazy]

Voigt Vilmos: A Csalogány utca és egykori világa

1940-ben születtem, és – érthető történelmi okokból – körülbelül 1945-től emlékszem vissza arra a környékre, ahol laktunk. Most, visszagondolván az azóta eltelt hovatovább kétszer is számító „emberöltőre”, szinte el sem hiszem, mi minden változott meg – nem is annyira a „szemem láttára”, mint inkább „a hátam mögött”.

És persze mindez egyetlen (vagy legfeljebb néhány) kocka egy hosszú filmtekercsről.

Később egy kissé érdekelt is a környék várostörténete, úgyhogy tudom, a megszokott várostörténetekben Vasszerstódt (magyarra fordítva: Víziváros) néven ismert városész az egyszerűbb szőlősgazdák-vendéglősök-iparosok fertályaként csak Budának a törököktől való visszafoglalása utáni képződmény. Itt ekkor főként németül beszélnek, a lelki gondozók meg a „boszniai” ferencesek voltak. A Várhegy északi lejtőjén, a mai Csalogány utca vonalában, a középkorban a Szent Péter vértanú templomáról elnevezett kis település létezett. A megszokottan kis méretű templom alapfalai az utca ma 7–9–11. számú házaitól pár métert északra, az udvarban ma is láthatók. E környéket Buda középkorában még Judenstadt néven is említik.

Persze akár ennél korábra is visszatekerhetjük a filmet! Köztudott, hogy a mai budai Duna-parti „Fő utca” annak idején római út volt, amelyből éppen itt, a Csalogány utcánál ágazott el a nyugatra, talán egészen a mai Bécsig vezető út… Az iskolában mi még tanultunk ilyesmit, úgyhogy amikor az 1960-as években az utcában cserélték a vízvezetéket, örömmel láthattam, hogy kb. 70 centivel a mai kövezet alatt csakugyan ott voltak a rómaiak szép lapos útkövei!

Jóval későbbi korban a környék madárnevű utcái (Kacsa, Hattyú és persze a Csalogány) egyfelől a 19. századi magyar nyelvű városszépítészet termékei – másfelől kevésbé széplelkű találmányok: kocsmák, fogadók nevéből származnak. Az (Arany) Kacsa név máig meg is maradt. Egy Zum Zwei Lerchen nevű kocsma azonban kifogott a lelkes magyarítókon: a kettőből egyre fogyott madár (a „csalogány”) ugyanis tévedés. Hiszen a Lerche egy másik madár: a „pacsirta”. A környékben a régi, hagyományos vendéglők (Zöld hordó, Négy szürke) csak a második világháború utáni változások miatt tűntek el. A Medve utca és a Csalogány utca északnyugati sarkán az emelet magasában hosszú vasrudat tartó, még félméteresnél is kisebb, kőből faragott fekete medveszobor is cégér volt. A vendéglők beosztása egyforma volt: az épület utcai sarokrészében volt a söntés és az ebédlő, beljebb meg, a ház többi része által körbefogva, az oleánderekkel, eperfákkal beültetett „kerthelyiség”: a kecskelábú asztalokon a piros-fehér kockás abroszokkal. A vendégek még inkább pipáztak, mint cigarettáztak, és kalapjukat sem vették le az ivóban. Minden háznak volt lovaskocsi-bejárata, és természetesen a kétszárnyú ajtó mögött, lépcsőkön megközelíthető pincéje is. A lépcső szélén hevederrel eresztették le, majd húzták fel a hordókat. A vendéglátáshoz megvoltak a szolgáltatók is: nemcsak a nyerget és hámot készítő iparos, hanem a szomszéd háztömbben Wagner úr, a „szikvízgyáros”, akitől még mi is hoztuk a szódavizet, és csodáltuk, amikor a gyönyörűen felszerszámozott két muraközi ló elindult az egy egész szódásüvegüteggel megrakott kocsival. A tömbjeget is lovas kocsikon szállították, de nem helyből, hanem a „messzi ��budai jéggyárból”. Egyébként mindent lovas kocsikkal bonyolítottak le: a szemétszállítást, bútorszállítást, tüzelőfuvarozást, építőanyag-szállítást, még a „csomagos póstás” is kockára emlékeztető, magas tetejű kocsival jött. Volt még ló húzta locsolókocsi is. Söröskocsikat is gyakran láttunk, bár ekkor már nem volt a környéken serfőzde. (A középkorban viszont e környéken működött Buda egyik legrégibb serfőzdéje.) Csak az ószeres/handlé meg az üveges járt gyalog. És persze az edény- és üstfoltozó, harsány „fazekat drótozok, fazekat fótozok” kiáltásokkal. Volt naponta részegen kiáltozó „világháborús hadirokkant”, és a templom bejáratánál mindig volt egy-két rongyos koldus vagy koldusnő is.

A környék „önellátó” volt. Kődobásnyira három pék: két cseh és egy zsidó, két hentes, egyik német, másik magyar, két kis szatócs (magyarok). Minthogy a sarkon iskola volt, vele szemben kis papírbolt működött, első világháborús rokkant, s talán a testvérei: két öreg kisasszony. Már volt egy autójavító műhely is, vezető szociáldemokrata szakszervezeti bizalmi főnökkel. A szenes és a suszter a szomszéd ház pincéjében működött. Még engem is ide, a közelbe küldtek hol ezért, hol azért. A távolabbi Margit körútra csak borbélyhoz jártam, meg pörkölni való kávéért. És 1945 nyarán meg 1956 végén ablaküvegért. Az én időmben persze nem volt szénavásár az utca végén, a Széna téren, de innen kezdődött a Széll Kálmán téri piac, ahová a háziasszonyok naponta jártak bevásárolni. Fél óráig is eltartott az egy-egy csirkére vagy hízott kacsára folytatott alkudozás. Minthogy már a háború alatt is szigorú élelmiszer-jegyrendszer volt, és ez a béke első évtizedében is folytatódott – ez a piac egyedülálló lehetőség volt a budai környék parasztasszonyai meg a „reakciós” I. és II. kerületek „úriasszonyai” számára egyaránt. (Ma Fény utcai „piac” és az egyik Mammut áruház lett mindebből.)

E világ határa lett az 1894-ben így elnevezett Margit körút. A Margit hídig nyúló rész ekkor Országút nevet kapott, és ennek a Széna tértől kezdődő része volt az Obere Landstrasse. Modernizálásának második nagy szakasza a XX. század elejére vált látványossá. Ekkor lett a „korcsolyázó tó” helyén a későbbi Széll Kálmán tér. Ettől északra a Felső Országút első két nevezetes épülete volt: balra a „Margit körúti fogház”, vele szemben a „régi Szent János Kórház”, épületének közepén az inkább kápolna méretű (a középkori Szent Péter-templomnál nem nagyobb) épület. Ez is a 17. században épült, a járványok leküzdésére és szegény betegek elhelyezésére. 1739-ben a pestisjárvány legyőzésének emlékére építették a kápolnát. A század végére az épület állaga nagyon megromlott, ám csak 1820-ra készült el az újraépített kórház, amely hét évtizedig az egyetlen „budai városi” kórház maradt. (Csak 1898 nyarára készül el a Diósárok-dűlőben az „új” Szent János Kórház.) A második világháborúban lebombázták, 1949‑ben távolították el a romokat (a templommal együtt). Mindaddig a mai távolsági autóbuszváróig terjedt a templom kertje: végén a szabály szerint szabadtéri áhítatra kiépített lourdes-i barlanggal. A Margit körút mai szintje alatt úgy fél méterrel voltak a falak, pár kőlépcsőn lefelé lehetett bejutni az épületekbe. Nem ez volt a plébániatemplom, és nem is az „országúti”, Ágoston-rendi templom, amelyet József császár adott át a ferenceseknek. Voltaképpen a Batthyány téren levő Anna-templom számított plébániának. A Fő utca 41–53. számokon álló Szent Erzsébet-templom és kórház volt eredetileg a ferenceseké (akik török mecsetből alakították át!), és gyerekkoromban ez gyakran nyitva állt. A Margit körúti kis templom végénél a budai alsó várfal helyrehozott maradványai ma is láthatók, még a keresztutca túloldalán is (az udvarban). Az utca neve „eredetileg” Menhely utca volt, az 1950-es években „Iparitanuló utcának” keresztelték át, mivel ekkor az épület ilyen intézményként működött. Visszafelé a kórház irányában a saroképület rejti a budai Polgári Lövészegylet egykori épületét, a 19. század eleji lőtáblás céllövő-versenyek színhelyét. (A lövészek már a reformkorban a Lövőház utca másik végére, a Marczibányi térre költöztek át.)

A Margit körút nagy (és pár esetben építészettörténetileg nevezetes) új épületei mellett a faluszéli zsellérsorokra emlékeztető házak az utcától befelé nyúltak. Nem voltak közművesítve, és előttük a „járda” úgy fél méterrel magasabb volt az utca szintjénél, ahol már réges-régen sárga villamos (a 6-os) és kék autóbusz (a 12-es) járt. Láttam kék taxit és szürke taxit, természetesen valódi, kívül levő, zászlós, azaz „lecsapható” taxiórával. De konflist már csak vidéken láthattam. Elég sok helyen volt nyilvános, mustársárga dobozos telefon, amely persze „tantusszal” működött. Ha a tantusz „leesett”, kezdődhetett a beszélgetés – időkorlátozás nélkül, ám a szerkezet váratlan hibáival. Amíg ki nem tépték a lapjaikat, vaskos telefonkönyveket lehetett használni.

Ha valakinek van egy kis érzéke a történelem iránt, hamar észreveheti, a mi nemzedékünk csak egyetlen az egymást követő hullámok között! Az előttünk levőkről már nem tudunk, az utánunk jövőkről még nem…

Még a Csalogány utca körül sem történt másképp.

Nemcsak a már akkor is régiségek, nyomorúságos viskók voltak láthatók errefelé, hanem a harmincas évektől kezdve, főleg pedig a negyvenes évek elejétől váratlanul nagy számban emelt új épületek is. Egész sor 5-6 emeletes nagy lakóház volt itt, szakszervezetek, kőszénbányák, egészségbiztosító intézmények tulajdonai. Nagy zászlóhelyek, dinamikus épületplasztikák és szobrok voltak láthatók a falakon. Itt láttam először Mattioni Eszter „hímeskő”-kompozícióját. Persze az új házak már mind fel voltak szerelve „modern légoltalmi” pincével, amire hamar szükség is lett. A Csalogány utca és Hattyú utca közötti egyik új háznak kijárata volt mindkét utcára – itt is a háborútól félve. Rögtön e mögött, az utca felső végén ott volt a Budai Apolló mozi korszerű, Bauhaus-stílusú betonépülete. (Lebombázták, nem építették újra, évtizedek óta elhanyagolt, kavicsos valami van a helyén, a benzinkúttól innen.)

Amikor az 1930-as években a székesfőváros sok évtizedre előre látó nagyszabású városrendezési tervet dolgozott ki, ebben előkelő helyen szerepelt a budai hegyekből, Budagyöngyétől beinduló széles út, amely a mai Retek utcában és Csalogány utcában folytatódott volna a Dunáig, hogy ott egy Duna alatti közúti alagút végén, az Alkotmány utcában bukkanjon a felvilágra. Ma is lehet látni, hogy a modern házakat nem az utca szélére, hanem ennél beljebb engedték csak megépíteni. (Legfeljebb a mai szemlélő nem jön rá, mi is volt e végül is meg nem valósuló terv.)

A múltat sosem fogjuk igazán megismerni!

Amikor 1944 karácsonyára a Vörös Hadsereg a fogaskerekű vasút városmajori végállomásáig jutott – megkezdődött Buda ostroma, a mi környékünk számára is az „utolsó napig”, 1945. február 13-ig. A budai Várba szorított németek többször is megjelentek a ház előtt, és keresték a térképeiken levő alagutat, amely a Várral kötötte össze a ház előtti üres teret. Nem találták. Amikor azonban pár héttel később exhumálták az ostrom alatt elhunyt öregasszonyokat (a szemben levő ház öregek otthona volt) – néhány méterre ott volt a keresett alagút-lejárat! Ez meg az a múlt volt, amiről nem tudtunk.

Ami mindezt mint „emléket” illeti, nem is az jut az eszembe, mi mindenre (és még sok másra) emlékezik az ember, ha megkérdik, aminek mára nyoma sincs! Mennyire a maga életéhez tartozónak érzi ezeket a mozzanatokat, még az olyan apróságokat: hol „tárolták” a kézi utcaseprők taligáit, és azokból milyen sok is volt! De leginkább arra gondolok, ha „én” sem leszek, más nem fog erre emlékezni. Jön a következő hullám a végtelenből!

(via)

[kellcamino]

Huszonhetedik nap, avagy fél kilométerrel feljebb

2018.09.01. SZOMBAT

24 km   Lourenza  →  Gontán

[”Felébredtünk Lourenzában / Itt nem kocsi-, lórendszám van.”] Reggel 7-kor keltünk. Jó volt a Márkkal aludni, bár kétszer majdnem leestem az ágyról [nem én akartam a fal mellett aludni]. Aztán reggeliztünk és sütöttem a Márknak ott talált tojást. Mára azt beszéltük meg a többiekkel, hogy külön megyünk, mindenki halad a saját tempójában és Gontánban találkozunk [”Találkozunk Gontánban / Szóljatok, ha gond tán van”]. Úgyhogy amikor mi felkeltünk a Scotty már elment és amikor mi elmentünk, akkor keltek a Johannáék [és amikor a Johannáék elindultak, akkor már nem kelt senki, mert ők voltak az utolsók. Meg mi is. Ez tette lehetővé, hogy szabadon áttúrjuk a hűtőt. Az egyik kedvenc elfoglaltságom]. Az első 8 kilométert egész jól bírtam, nem is kellett fájdalomcsillapító, de a városba érve bevettem, mert már nem bírta a lábam. Mára ezt teljesen el tudtam fogadni és megbékéltem azzal, hogy valószínűleg ez javulni már nem fog [az öregség...]. Amíg minden nap megyünk addig biztos nem. Amúgy itt a hegyekben minden város olyan volt eddig, hogy felülről, távolról nézve mindig izgultam, hogy mi lesz itt, mert felülről olyan kopár kis falvaknak tűnek. De aztán szerencsére beérve általában mindig jobb a helyzet. Annak ellenére, hogy nagyon élveztem a többiekkel haladni, ma jó volt újra a Márkkal kettesben menni. Mondoñedoban [”Egy árva kisfiút Mondoñedoban / megkérdeztem: Mondd, anyád ó van?”] volt egy gyönyörű katedrális [”a térdelő katedrális”]. A Márk lealkudta a belépőjegyet és bementünk megnézni. Voltak ott ilyen brutál fura festmények, amiket a Márk egy csomó ideig nézett [középkorból megmaradt töredezett falfestmény abban a jellemző középkori-gyermeki stílusban, ami katonákat ábrázolt, meg síró félmeztelen nőket meg az imént említett katonák által lekaszabolt gyerekeket - miattuk sírtak a félmeztelen nők]. Meg voltak nagyon szépen és eszméletlenül aprólékosan faragott kis szobrok. Nekem azok nagyon tetszettek. Az út során összefutottunk egy pár száz méterre a Johannáékkal, mert mi ebédeltünk és ők beértek minket. Aztán ők álltak meg ebédelni. Szegény Márk a végére eléggé ki volt [megint nem ettem rendesen, úgyhogy egy idő után már csak vonszoltam magam, tettem a lábaimat egymás után, egyensúlyoztam a felsőtestem, hogy ne dőljek el. Mikor beléptem az 5%-os akkumulátor-töltöttségi szintbe, amikor már nem játék, akkor ledobtam a táskám, minden cipzárt kinyitottam, ami mögött élelmiszer van, betoltam egy falatból fél tábla csokit, három harapásból egy banánt és négy marékból egy csomag mandulát]. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az elején ilyen jól tudtunk haladni, mert így a végére, amikor fáradtabbak vagyunk, akkor már nem kell annyikat mennünk. Az utolsó kilométeren volt egy kút, amin találtunk egy magyar feliratot egy lánytól, aki előttünk két nappal volt ott. :D A szállás előtt sátrazhattunk a város közepi téren. Jó fej volt az albergues ember, mert teljesen ingyen megengedte, ráadásba használhattuk a konyhát, a mosdót, meg tulajdonképpen mindent [irtó jó fej volt, meg viccelődött, mindenre azt mondta, hogy 50 euró]. Ma este fél kilométerrel magasabban vagyunk, mint reggel. Elég jó. Gyönyörű utunk volt. Ma ráadásba egy tegnap esti bácsi tanácsára a hosszabbik, de elvileg könnyebb utat választottuk. Scotty a másikon ment és mondta, hogy egyáltalán nem volt nehéz [a Scotty mindig nagyon viccesen mesélte el a történeteit, nagyon hatásosan, érzékletesen és egészségesen kisarkítva]. Mindegy így legalább láttuk azt a kutat. Amikor Johannáék is megérkeztek elmentünk boltba, majd főztünk finom vacsorát, meg közben jó sokat beszélgettünk, a lengyel párral is például [a lengyel pár Scotty szavaival élve “pilgrims for real” volt, és miután beszélgetett velük elhatározta, hogy elgyalogol Fatimába is]. Ez egy nagyon szép kis falu volt, bár éjszaka, amikor bementem az alberguébe pisilni (mert a bácsi direkt nekünk nyitva hagyta az ajtót egy kis ékkel) hatalmas köd volt, meg égtek a lámpák, meg üres volt az egész és úgy egy kicsit azért ijesztő volt. [Apokaliptikus?]

  [albergue 11 - 16 sátor]

[kaji10]

„Legyen hitetek Istenben!” ( Márk evangéliuma 11, 22.) A hit a mindennap létszükséglete, Gyermeknek- s a felnőttnek Ez jelenti, hogy van valaki Kire mindig feltekinthetek. Hiszek Benne, hogy segít nekem, Hogy érzi mily nehéz az élet, Gyenge, vagyok, s erőtlen, S nélküle naponta eleshetek. Minden ember hisz, Valamiben, vagy valakiben? Hit nélkül lehetetlen élni, de - Mégis - nem mindegy – kiben. Sokféle hittel találkozhatsz Az emberek közt e nagy világban, Sőt, sokan mást sem hangoztatnak, - hogy Nem hisznek senkiben, csak önmagukban, Nincs kitől várni, sem remélni – semmit Hangoztatják nap, mint nap, De ők - míg két karjukat feltudják emelni, Mindent elérnek amit akarnak Magas célt tűznek maguk elé, Tanulnak, hogy „mások” legyenek A „műveltség létrájára lépnek Fel kell érniük, fel a tetejére.. Az „Önnevelés” csapdájába esve A látszat mindent szépnek mutat – Külsőségre adva, felejtve mi van „benn” Jézus szava mint idegen marad. Fejlődésük is így látszatra épül, Mert Isten nélkül csak az lehet A látszat mögé nézel – üres a valóság Hiányzik a valódi hit, és szeretet. A gondok, mikor tornyosulnak Fejük fölött,- már csak botladoznak, Súlyosabb a kereszt, s mire rádöbbenek Gyengült a hit , s erőtlenek lettek. A csalódások sorozata után „Depresszió” -- az orvos mondá Ideig-óráig a gyógyszer segít De talpra álláshoz! - szükséges a hit.. Jézus monda tanítványainak: „Legyen hitetek Istenben.” Meghatározó szó ez: Istenben higgy, és ne önmagadban. Az élő Isten ki alkotott Téged, Ö az ki naponta fenntart, s éltet, Ö, ki ha hiszed s kéred Öt, Nap mint nap veled van, s ad erőt. Szent Lelke által Ő mindig itt van, Sőt benned élhet, ha van szívedben hely- Testvér! Ki kell pakolni belőle mindent: Hogy a trónt Ö foglalhassa el. Ö ki függött értünk a kereszten, Arra kér, hogy „éned” is ott legyen, Szegezd fel éned a szívbeli keresztre, Hogy szív trónusán Jézus ülhessen. Óh, mily boldog lesz akkor az élet, Ha szíved trónjáról Ő irányítja élted. Ha kikér az ellenség, nem csüggedsz el, Mert Vele mindig győztes leszel. Ö szent szavával biztat ha olvasod, Ne félj”, mert én szeretlek nagyon Ne csüggedj, csak higgy, mert Itt Vagyok, Az élő Isten, Teremtőd, s Alkotód. Sok Isten van ma ezen a világon, Élők, bálványok, faragott szobrok, DE IGAZ, - csak egy van, kinek volt hatalma Az eget, s a földet teremtse egy szava. S azóta fenntartsa a világegyetemet, S benne az egész emberi nemet, JÉZUS ŐRÁ utalt mikor ezt kérte: „Legyen hitetek az élő Istenben. Bokor Katalin Pusztaszabolcs, 2002. dec.5.

[napimagazinn-blog]

https://www.napimagazin.hu/husvet-szigeti-oslakosok-visszakernek-egy-szobrot-a-british-museumtol/

New Post has been published on https://www.napimagazin.hu/husvet-szigeti-oslakosok-visszakernek-egy-szobrot-a-british-museumtol/

Húsvét-szigeti őslakosok visszakérnek egy szobrot a British Museumtól

A Húsvét-sziget őslakos közösségei visszakérnek a londoni British Museumtól egy egyedülálló moai szobrot, amelyet a britek 150 éve vittek el a Chile partjaitól 3500 kilométerre lévő szigetről, hogy Viktória királynőnek ajándékozzák.

A 2,3 méteres szobrot a történelmi emlékezet szerint Richard Powell, a Topaze nevű brit hajó kapitánya vitte el a szigetről 1868-ban. Viktória királynő később a múzeumnak ajándékozta a Hoa Hakananai’a nevű ritkaságot.

A húsvét-szigeti őslakosok, a rapa nuik a chilei kormány közbenjárását kérték a faragott bazaltszobor visszaszerzésében – írta a The Daily Telegraph. A brit napilapnak a British Museum felelősei azt mondták, úgy vélik, a közérdek azt diktálja, hogy a szobor Londonban maradjon, az intézményben ugyanis milliók láthatják minden évben.

A brit főváros világhírű múzeumát más országok is próbálják rábírni a nála őrzött kincsek visszaszolgáltatására. Görögország például hosszú ideje próbálja visszaszerezni az Elgin-márványokat, Nigéria pedig Benin-bronzokat.

A Húsvét-sziget őslakosai úgy tartják, hogy a híres moai szobrok a törzsüket védő spirituális erőt sugároznak, ez a mana. A helyi vezetők szerint a szobor visszaszolgáltatása ���fontos jelkép” lenne, és általa lezárulhatna egy szomorú fejezet, amelyben az európai hajósok megsértették a jogaikat, amikor a 19. században felderítették a szigetet.

A Húsvét-szigeten kilencszáz moai szobor van, a legtöbbjüket vulkanikus hamuból faragták az elhunyt törzsfők képére a 6. és a 17. század között. A Hoa Hakananai’a, vagyis az elveszett/ellopott barát azonban egyedülálló, mert bazaltból készült.

A rapa nuik vissza szeretnének kapni egy másik moai szobrot is, amelyet Párizsban őriznek. Chile a British Museum tájékoztatása szerint még nem kereste meg a múzeumot hivatalosan a szoborral kapcsolatban. Felipe Ward, a chilei kormány műkincsekért felelős minisztere megalapozottnak tartja az őslakosok kérését.

[nemzetinet]

Így népszerűsítik a kommunizmust állami pénzből

Amint azt a július 11-i Magyar Időkben olvashatták, az 1919-es budapesti kommünt népszerűsítő Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója kiakadt sorozatunk legutóbbi írásán (is). Prőhle Gergely visszautasította állításainkat – mindezt úgy, hogy semmit sem cáfolt.

De megtudtunk egy fontos informá­ciót, ami a témánkba vág. Mint írja, a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kuratóriuma is támogatta a tárlatot. „E kuratórium, amelynek politikai éberségét persze majd egy újabb írásban szintén meg lehet kérdőjelezni, többnyire a Magyar Művészeti Akadémia tagjaiból, többszörösen díjazott képzőművészekből áll” – írja, majd így folytatja: „Csak nem képzeli a szerző és az olvasók, hogy ez a jeles grémium »az 1919-es magyarirtásról« szóló áhítatos megemlékezést támogatott volna?”

Talán sokan félreértették sorozatunk előző részét, így kénytelenek vagyunk egyértelműbben fogalmazni. Nem képzeljük, hanem állítjuk: a Kassák Múzeumban a véres Tanácsköztársaságot mentegető, történelemhamisító tárlatot rendeztek a magyar állam finanszírozásával. Ennek a teljes pénzügyi hátterét nem láttuk, köszönjük Prőhle úrnak, hogy a saját szerepe mellett másokra is felhívta a figyelmet.

Ennél már csak az a szórakoztatóbb, hogy a botrányos tárlatnak az a Csatlós Judit a kurátora, aki 2012 decemberében anarchista „szabad művész” barátaival megzavarta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) közgyűlését. Egy ilyen harcias hölgynek nyilván nem lehetett ellenállni, amikor pénzosztásra került a sor, esetleg most már felvehetnék az MMA-ba, hogy havi tiszteletdíj is növelje a megtakarításait. Viszont hogy az illetékesek kevésbé aludjanak jól, jelezzük, birtokunkban vannak a tárlatvezetések hangfelvételei is.

Amíg most sokaknak liftezik a gyomra, utazzunk le Szegedre, ahol – mint ahogy a Népszava a július 8-i számában írja – újra felállíthatják Lenin szobrát. Kiss István szobrászművész robusztus műalkotását a nagy októberi szocialista forradalom ötvenedik évfordulóján, vagyis ötvenegy esztendeje avatták a megyei pártközpont épülete előtt. Lenin 1991-ig állt a vártán, amikor is eltávolították a helyéről. Előbb a múzeum algyői barakkraktárába száműzték, majd a makói Hagymaház fogadta be, onnan költöztették vissza Szegedre. A múzeum kétféle újrahasznosításában gondolkodik. Elképzeléseik szerint fészert húznak fel a jelenleg a szabad ég alatt lévő szobrok és régi, faragott kövek fölé. Ám az is lehet, hogy Lenint a Tanácsköztársaságra emlékező libás asszonnyal együtt a kapu mellett emelt talapzaton állítják újra szolgálatba, fogadószoborként – írja a Népszava.

Lenin és a Tanácsköztársaság nosztalgiájában igazából semmi meglepő nincs, főleg ha kiseprünk némi szemetet például a képzőművészeti világ szőnyege alól. A vörös csillag és a hozzá kapcsolódó különböző önkényuralmi motívumok művészeti feldolgozása sokaknak megdobogtatja a szívét, és bizony nem keveset adnak azért, hogy ilyen munkák díszíthessék a szobájuk falait. Egész Európára kiterjedő iparág épült ki, amelynek az egyik budapesti „elosztóhelye” a Knoll Galéria.

Rutinosabb olvasóink már nem csodálkoznak azon, ha azt írjuk: ez sem működne tetemes állami támogatás nélkül, akárcsak azok a művészek, akik ellátják „áruval” az üzletet, például Nemes Csaba politikai konceptművész. Ő az egyik fő anarcho-kultúrmarxista propagátor, természetesen egyetemi katedrával Pécsett. Anarchista megmozdulásai során mindenre lő, ami magyar, konzervatív vagy a valláshoz, kereszténységhez kapcsolódik. Nemes Csaba a nemrég elhunyt Birkás Ákos művész úr egyik szellemi utóda, tehát bőven volt kitől tanulnia. Birkás úr legközelebbi hölgyismerőse Sasvári Edit volt, a PIM alá tartozó Kassák Múzeum jelenlegi vezetője, akivel Prőhle úr közösen jegyzi a már említett nagyszerű tárlatot.

Mivel a PIM-et már biztosan unják, így sétáljunk át a Ludwig Múzeumba, ahol csodálatos áthallásokkal mutatták be és aktualizálták a véres ukrajnai polgárháború művészeti hátterét. „Permanens forradalom! Trockista kiállítás a Ludwig Múzeumban Fabényi Júlia gondozásában” – olvashatjuk az ugyancsak állami támogatásból élő Artmagazin ajánlójában. A választások előtt nyilván nagy igény volt arra, hogy bemutassák a trockista forradalmárok ukrajnai világát, hiszen – mint írják – bátran ajánlható, a magyar közönség számára valószínűleg sok azonosulási pontot és inspirá­ciót nyújt a kiállítás. Természetesen a gender- és melegpropaganda sem maradhat ki. Megtudhatjuk: a kiállítás másokon kívül reagál még a szélsőjobboldali csoportok térnyerésére és a kritikai művészet – vagy LMBTQ csoport tagjai – ellen elkövetett agressziókra is.

Gulyás Gábor korábban a MODEM-et, majd a Műcsarnokot, most a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumot irányító múzeumigazgató. A képzőművészetben befolyásos ember, azt szokták róla mondani: sajátjának érzi ezt a világot, amelyben terpeszkedik, mint kaszáspók a lucernásban. Gulyás úr nemrég jobboldali intézményvezetőként – legalábbis ezt írták róla – állt ki Prőhle Gergely és Ókovács Szilveszter mellett, akik szerinte sorozatunk miatt politikai támadás áldozatai. Mert, mint mondja, nálunk az is politika, ha nyáron süt a nap. Nem úgy, mint az általa vezetett Art Capitalben. Hogy ott mennyire hiányzik a politika, arra a későbbiekben még visszatérünk, most csak egy példa.

Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) kurátora Julian Rosefeldt berlini filmes művész Manifesto című alkotását hozta el Budapestre, amire külön művészi installációkkal készültek az MNG-ben, szigorúan állami támogatásból. Nyilván Gulyás úrnak is megtetszett a film, június 9-én azonnal díszvetítést szervezett neki Szentendrén. Mert hát a Kommunista kiáltványt meg mindenféle egyéb kultúrmaxista manifesztumokat összegyűjtő alkotást kár lenne kihagyni a magyar kultúrából. Bővebben nem elemezzük, úgyis azt vágnák a fejünkhöz a művelt baloldali értelmiségiek, hogy nem értünk hozzá.

A film legvégén található egy érdekes epizód. A színésznő hajléktalannak van beöltözve, és vérben úszó, kikerekedett szemekkel a néző szemébe ordítja a forradalmi felszólítást: „Azok számára, akik nem értenek bennünket, végtelen megvetéssel csak azt mondhatom: bár bíráinknak hiszitek magatokat, egy nap majd mi ítélkezünk felettetek.”

Mi értünk a szóból, így tovább is állunk, mert nem hiszik el, de Budapesten újra előkerült Trockij, ezúttal Frida Kahlo ágyából, aki anno igen mélyreható barátságáról biztosította az ifjú forradalmárt, mindezt Lenin-, Sztálin- és Marx-portrék alatt. „Férjéhez hasonlóan Frida is mélyen hitt a kommunizmusban, és ágya fölé tűzte Lenin, Sztálin, Marx és Trockij képét. Utóbbit aztán az ágyába is fogadta. Az nem világos, hogy ebben mennyi szerepe volt a világnézeti rajongásnak, és mennyi a bosszúnak, hogy megfizessen Rivera egyre gyakoribb kicsapongásaiért. Az biztos, hogy a nő által csak »kecskebakként« emlegetett Trockij teljesen megőrült Fridáért, és végül azért kellett feleségével együtt elköltöznie, mert a viszonyuk kezdett veszélyessé válni. Két évvel később Trockijt meggyilkolták, Fridát pedig letartóztatták potenciális gyanúsítottként, mivel ismerte a merénylőt” – írja a HVG.

A Frida Kahlo-kiállítást Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója hozatta Budapestre, amivel nincs esztétikai problémánk, ha már egyszer ilyen nagy a baloldali forradalmi hangulat a magyar fővárosban. A mexikói kommunista művésznő megismertetését alapos bemelegítéssel indították el még tavaly, különféle rendezvényeket szervezve. Például a szombathelyit így hirdették meg: „Menstruá­lok, szőrös vagyok és bajuszos – Frida Kahlo-emlékkiállítás a képtárban”.

Viszont ha nemcsak nosztalgiázni szeretnének Lenin, Sztálin és a dicsőséges Tanácsköztársaság időszakáról, akár komolyabban is elmélyíthetik a tudásukat, hiszen a Politikatörténeti Intézet köré csoportosuló hithű marxista történészek komoly tudományos munkákkal gondoskodnak arról, hogy megfelelő elméleti és ténybeli alapot kapjanak az érdeklődők. Könyvsorozat is indult, a köteteket nemrég mutatták be a budapesti könyvfesztiválon Hajdu Tibor, Pók Attila, Romsics Gergely és Csunderlik Péter részvételével. A Napvilág Kiadótól biztosan számíthatunk a folytatásra, hiszen az egyéb egyedi támogatások mellett nemrég kaptak ötmillió forintot kiadói programjuk megvalósítására.

Ezzel be is igazolódott Zoltán Gábor író aggodalma, aki így fogalmazott a Magyar Narancs június 7-i számában, amikor megkérdezték tőle, hogy mitől fél a legjobban: „Orbánék következő lépésétől. Mindig megvan, hogy éppen mit akarnak megszerezni, elpusztítani. És hát azt is megmondták, hogy nincs ránk szükség, övék az ország. A baloldaliak, liberálisok, homoszexuálisok, a nemzetidegen elemek menjenek el innen.”

Nem csoda, hogy Alföldi Róbert július 8-án úgy nyilatkozott a Mediapart francia portálnak – a HVG fordítása alapján – az országban zajló folyamatokról: „Igazából úgy érzem, mintha nyomás alatt lennénk egy kuktában, mint a kommunizmus idején: vannak dolgok, amiket nem mondhatunk ki nyilvánosan, de azért ��rezzük a közösséget, a szolidaritást azok között az emberek között, akik nem támogatják azt az irányt, amerre Orbán viszi az országot.”

www.magyaridok.hu

KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? I. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? II. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? III. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? IV. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? V. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? VI. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? VII. KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? VIII.

KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? IX.

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

Így népszerűsítik a kommunizmust állami pénzből a Nemzeti.net-en jelent meg,

[aretsorozat]

43. 4/4.

Két kutya, egy űrcsótány, egy veréb és Hanga M. Edina beszélgetnek. Ádámcsutka, végállomás? A szeánsz asztal útja az ideg-elme osztályra.

  AZ ÖRDÖG MÉG TÖBB KEMÉNYTOJÁST AKAR

 - Szó se lehet róla, Edina!

- De mért nem, főnök?

- Az a szegény ember beteg.

- De beleegyezett.

- Dilis!

- Pont az benne az izgi.

- Az nem „izgi”, Edina, már ne is haragudjon!

- Ne már, főnök!

 Hanga Marilyn Edina még nem is látta ilyennek Té urat. Hogy ez milyen karkán és morcos lett vele egyszerre. Pedig mennyire megörült neki, amikor siettében meglátta a parkban egy sétapadon ücsörögni. Ez egy viszonylag új szokás tőle. Hogy ugyanennél a padnál relaxál, nem messze a Gazdag Kábel székházától, de nem is a Hyde téren, ahol ugyanúgy megtalálják minden hülyeséggel, mintha az irodájában tartózkodna. Na és az új szokásához még az is hozzátartozik, hogy ezt a két iszonyat randa kutyát eteti hol száraz kutyakajával, hol sörét keménységűre szikkadt apró pogácsával, amit állítólag direkt a két zombija valamelyikével hozat a kisboltból. No nem piros talicska számra, csak ami amúgy is rászáradt Rózsi bácsira, akiről eddig még szó se esett, pedig igen jó

ember és remek kereskedő. És amennyire belelátunk a jövőbe, talán most történik ez meg utoljára. Hát nem furcsa az élet?

 Lám, lám, pedig tényleg jó fej. A Rózsi nem tévedés, ez itt nem egy női keresztnév, hanem a haja színe. Szabályosan rózsaszín, és csak ott nem, ahol már kopaszodik. Ezt onnan tudom, hogy apró dolgokat magam is ott vásárolok.

Bár ez aztán tényleg senkit nem érdekelhet, tehát ezt csak úgy mondom.

Fogalmazhatok így is, megemlítem: egyszer.

A szerkesztő.

 Szóval a két kutya. Az egyik a Dokié, a másikat meg Gál bácsi kertjében lehet látni, ahogy komoly beleéléssel anyázik az utcára kifelé, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel- tényleg ijesztő. Hogy tud Té úr pont ezzel a két fenevaddal barátkozni? És hogy kerülnek ezek ide szájkosár, nyakörv, póráz, és legfőképpen a gazdájuk nélkül? Itt kis gyerekek játszanak, kérem! Micsoda felelőtlenség ez?

És akkor Té most ezek előtt teszi az agyát, vagy mi történik itt?

- Legalább hadd forgassam le! Ingyen!

- Hogy lenne az ingyen?

- Jani biztos eljön nekem a kamerával, Mónika pedig megvágja.

- Az akkor sincs ingyen.

- Cserébe aláírok magának…még három Réti Étit Kocsár úrral.

- Hat.

- Négy.

- Öt.

- Még megfontolom.

- De nem ér rá huzavonázni, főnök.

- Holnapra eldöntöm.

- Maga egy tündér!

- A csótányok között… - legyint Té a hízelgésre. Közben ez a két iszonyat brutális kan tőlük két méterre ücsörögnek a nyelvüket lógatva és lihegve, mint akik jól szórakoznak kettőjük csevegésén. A pad mögötti fagyalbokron, ami meg sövény szeretne majd egyszer lenni, egy veréb ücsörög, és mintha ez a kicsinység is őket figyelné.

Edina elvégezte, amiért letámadta Té urat, most valahogy bontani kéne a „véletlen szülte”, ám hasznosnak ígérkező találkozót.

- Szóval hűsölgetünk itt, főnök?

- Fogjuk rá- és Té úr megint úgy somolyog a szépségre, ahogy szokta.

- Nem jön velem? Megyek be a tévébe.

- Szívesen… de még eltársalgok ezekkel az urakkal egy kicsit.

Edina most ilyen szemmel nézi meg a két vérebet. Hát nem, valahogy egy egész picit se néznek ki olyannak, mint akikkel együtt töltene egy önfeledt, feledhetetlen napszakot. Pedig magukhoz képest szépen bámulnak vissza rá, még a fejüket is kissé oldalt biccentik, és a fülüket hegyezik, pont olyan ábrázatot vágva, mint amire az ember rögtön rávágja: okos kutya.

Edina úgy dönt, ennyit ő is megkockáztat.

-Okos kutya!- mondja nekik. Erre a nagyobb darab, a Gál bácsi vérebe rávicsorít és azt válaszolja: Vauu.

- Jaj! - Edina megrettenve hátrál Té úr mellé, a padig.

- Nem kell félni tőlük, nem olyanok, mint amilyennek látszanak – Hanem sokkal olyanabbak, teszi még hozzá magában Té úr, és közben megnyugtatóan paskolja meg Edina fenekét, aki észre se veszi ezt az enyhén túlzó intimitást.

- Hát én félek.

- De nem bántanak.

- Majd jól megbüntetik, mert azt hiszik, hogy a magáé ez a két nagytestű dög.

Tessék! Már morognak is!

- Hirig, Dzsihád, ne már! Szeretjük Edinát!

- Hát tudja, Té, még a nevük is… Igaz, kicsi veréb?

Ugribug úr, mert ki lenne más, aki a fagyal egy ágán ül, élénk csiviteléssel helyesel.

- Tetszik látni? Mért nem ennek a kicsinek ad pogit?

- Kap ő is.

- Az más. Akkor…ha elmegyek itt a pad mögött, és át ezen a bokron, biztos, hogy nem csörtetnek utánam?

- Biztos.

- Hát…jó…- Edina elindul, már a bokron is túljut, visszanéz. A kutyák kutyába se veszik, közben lehevertek egymás mellé a pázsiton.  – Szóval beszélek Janival, meg Mónikával, hogy talán lesz az a meló, jó?

- Várjon reggelig, Edina.

- De mért?

- Körbejárom.

- De hogy?

- Beszélek az orvosával, Ónagy úrral, meg akivel még kell, nem?

- Ja! Az jó! Köszi.

Edina eltűnik. Té úr nagyot sóhajt, aztán megpróbálja visszaidézni, hol is tartott a megbeszélésük, mielőtt a Rét média ciklonja rájuk rontott volna.

- Tehát mi is a helyzet?

- Helyes kis csaj-  csiviteli Ugribug veréb.

- Nem mondod.

- Megcsipegetném.

- Akkor talán repülj utána.

- Gondolja, kedves Té, hogy hagyja?

- Nem, de beállhatsz a vágyakozók sorába. Uraim, még egy pogácsa?

- Adja csak a főnöknek, Té úr. Gál bácsinál elég sovány a koszt- morogja Hirig. Té úr Dzsihádra sandít. Hát nem úgy néz ki, mint akinek kiállnak a bordái az éhezéstől. Sőt. De nem vitatkozik. Dzsihád elé dob vagy öt pogácsát. Na most, ha valaki azt hiszi, hogy megköszöni, az nagyot téved. Látványosan undorodva szaglássza, és nyammogja el őket. És persze tele szájjal beszél. Nem volt ennek az űrpolip fejesnek gyerekszobája? Té urat körbekergették volna a keltető fészekben ekkora modortalanság miatt.

- És mit keresett a Naprendszerben egy csíz kalózhajó?

- Ezt tőlem kérdi?

- Igen, Té, magától. Ezt magának kell felügyelni.

- Csíz kalózok? Nahát ilyet? – álmélkodik Ugribug. – És hol kalózkodtak, egy körtefán?

- Azok a csízek nem a madarak- közli szárazon a tény Té.

- Hát?

- Jobb, ha nem tudod meg.

- Mért?

- Azt kérdeztem, hogy mert idepofátlanodni egy csíz béka?

- Én meg azt kérdeztem, hogy maguk, tökéletes űrpolipok miért nem észlelték?

- Mert a maga őrült nőstény űrcsótányával voltunk elfoglalva!

- Na látja, jómagam is, ezért léphettek be a rendszerbe  csízek.

- Ez többé nem fordulhat elő.

- Rendben.

- A csíz az béka is?

- Muszáj ennek a verébnek mindenbe belecsipogni?

- Főnök, a verebek ilyenek.

- Van még pogácsa?

- Kér?

- Van?

- Tessék! – Té úr Dzsihád elé szórja a maradékot és a morzsát is a nejlonzacskóból.

- Na. Térjünk végre a tárgyra! Szar sós ez a pogácsa.

- Akkor mért eszi?

- Uraim! Arról volt szó, hogy Hartai úr a sátán cimborája.

- Hirig úr, ezt eddig is tudtuk.

- A Hell Combat pedig a sátán műve.

- Ezt pedig sejtettük.

- Teodóra is benne van, nyilván.

- És remélem, nem úgy, mint az Űrcsótányok megbízott képviselője – vicsorít Dzsihád Tére. Té még a feltételezésbe is beleborzad.

- Az kizárt!

- Már mért?

- Mert a Spaschnak, mint az űrcsótányok legfelsőbb fórumának, és vagyok a földi képviselője.

- Biztos?

- Már hogyne lenne biztos, tisztelt Dzsihád úr?! Nálunk nem divat kollaboránsokat küldeni az ügynökök nyakába. Teodóra őrültebben gyűlöli az emberi fajt, mint azt gondoltuk.

- Nekem még így se áll össze a kép.

- Márpedig, ha magának nem, Hirig…

- Értékelem az iróniát, főnök, de…

- Én értem, én értem, én értem!- csipogja Ugribug. – Az ördög még több kemény tojást akar!

A két kutya és Té úr döbbenten bámulnak fel a verébre.

- Mi van?

- Mit akar? –vakkantanak az ebek.

- Ezért szippantja be az embereket a monitoron át a Pokolba.

- Mert kemény tojást akar?

- Igen, Té úr. A túszokkal zsarolja majd az emberkéket.

- Té!

- Igen, Dzsihád?

- Mért is nincs magánál egy csúzli?

- A legközelebb hozok.

- Juj!

- Nem marad más, be kell cserkészünk azokat a patkányokat.

- Rendben, Hirig.  Té!

- Igen, Dzsihád.

- A legközelebb inkább valami kutyacsemegét hozzon!

- Na ne! Milyet?

- Lepjen meg.

- Minden vágyam…

- Vauu.

- Nyüsz.

- Csip-csip.

- Cirip.

                                       O

  ATYÁM, TESSÉK JÖNNI, EZ TÉNYLEG NEM KAMU!

 Teodóra asszony avatárja nem csökkenő büszkeséggel vezeti át Bendő atyát és Aura Hubát Ádámcsutka főterén, láthatóan mit sem törődve e két férfiú borzadásával. Sőt! Minél inkább fintorognak, sápadoznak, öklendeznek és iszonyodnak, ő annál elégültebben hívja fel a figyelmüket a látnivalókra.

-Látja, atyám? Ehhez a képhez munkatársaink Dürer mester Apokalipszis rézkarcaiból merítettek ihletért. Kiváló fantázia, aprólékos megvalósítás.

Nézze azokat a levágott fejeket abban a kosárban! És annak a megerőszakolt szűznek a torzója? És amaz anya, akinek a hasából kivágták a gyermekét?

És az a karóba húzott hájas ember amott? Remek munka! Huba! Maga mit szól?

- Kemény.

- Tényleg hihetetlen, hogy évről évre mennyit fejlődik ez az ipar. Azt nézzék!

Azt a fazont arra a dárdára rátűzve! Még mozog!

- Borzalom.

- Ugye? Ahogy tátog és mered ránk. Fogadjunk, hogy vagy vizet kér, vagy éppen megátkoz minket. Vagy mind a kettőt? „Adjatok innom és legyetek átkozottak”? – és Teodóra úgy kuncog, mint aki egy picit röstelli, hogy a saját viccén mulat, de hát annyira jó, hogy. És egy cseppet se sértődik meg, hogy az atya nem nevet vele, csak Aura Huba próbál meg magából egy vigyort kicsikarni. Teodóra belekarol az atyába.

- Vagy egy kis időre elég a látnivalóból?

- Hát elég.

- Akkor talán menjünk be a palotába. Amíg nézelődtünk, voltam bátor beüzemelni egy minden bizonnyal kellemes alprogramot önöknek.

- Te jó ég, mi jöhet még?

- Jöjjenek!

Teodóra a másik karját Hubának nyújtja, a másik férfiba is belekarol, így lépked fel velük a lépcsőn, és vezeti be őket egy félig lerombolt, de még így is gyönyörű, reneszánsz faragott kapun. Onnan félhomályos folyosó vezet át a palota nagyterméig. Vér, korom, leszaggatott kárpit. A teremben is mintha bombát robbantottak volna. Tetemek hevernek szerteszét, a bútorok feldőlve, félig megégve, a képek leszaggatva és meggyalázva, a szobrok feldöntve és ürülékkel bepiszkítva. Ám a helyiség közepén hosszú asztal királyi módón, roskadásig  megterítve. Igazi lakoma. Sültek, zöldségek, gyümölcsök, italok, sütemények arany tálakban, italok nagy hasú korsókban.  Az általános és brutális pusztulás közepette e látvány szürreális. Teodóra is megtorpan és halkat sikkant, úgy tűnik, a megbízott alprogram teljesítménye még őt is meglepi. Ráadásul, mintha az asztal mintha valami halovány dicsfényt is árasztana, mintegy leválasztva magát a környezetétől.

- Azt a mindenit! Látják ezt, uraim?

- Látjuk.

- Ez se semmi…

- Tessék, foglaljanak helyet! Remélem, megéheztek a vándorlás alatt.

- És mit együnk? Alprogramot?

- Dehogy atyám! Ez igazi!

- Igazi mi?

- Ez egy olyan alprogram, hogy igazi. De hát győződjenek meg kérem!

Bendő atyának megmozdulni se akaródzik. Huba viszont elszánja magát, az asztalhoz sétál, megmustrálja a kínálatot. Aztán a kezébe vesz egy sültet, bizalmatlanul megszagolja, beleharap, rágja. Elámul.

- Atyám! Tessék jönni! Ez tényleg nem kamu! Hű, de finom! Tényleg ehetek belőle?

- Az önök tiszteletére készült.

- Király!

Aura Huba le se ül, egyre növekvő étvággyal marcangolja a sültet.

Közben az egyik korsóból bort tölt egy aranykupába. Lenyeldekeli a falatot, egy hajtásra kiissza a bort, bár a nagyja az állára csorog. A félig lerágott sültet az asztalra dobja, másikat emel ki a tálból, abba harap bele. Teodóra megbocsátó mosollyal nézi Huba barbár étvágyát, aztán Bendőhöz fordul.

- És ön, atyám?

- Én még mindig nem vagyok éhes.

- Egy pohár nemes bor? Aszú, furmint, konyak?

- Szomjas se.

- De mért nem foglal helyet? Talán úgy mégis kényelmesebb.

- Kényelmesebb micsoda?

Teodóra egy pillanatra megzavarodik, nem érti a kérdést.

- Parancsol?

- Mondja, miért vagyunk itt?

- Hol itt?

- Itt.

- Ádámcsutkában?

- Például én ebben a játékban.

- Hát…játszani óhajtott, nem?

- Otthon, a szabad perceimben, a dolgozószobámban, a karosszékemen ülve.

- De hát nyilván most is ott ül atyám.

- Én?

- Maga.

- Ott ülök?

- És annyira belefeledkezett, hogy megszűnt magának a kinti világ.

- És ott ülök?!

- Kérem, én azt így nem tudhatom. Tudja, én csak itt bent létezem.

Bendő megbámulja Teodóra asszony avatárját. Aztán Hubát, aki végre lehuppant egy székre a nagy zabáláshoz és vedeléshez. Aztán önvizsgálatot tart, nagyon koncentrál befelé. Megrázza a fejét.

- Hát nem, hölgyem. Nem hinném, hogy kint ülök a monitorom előtt.

- És ezt hogy tetszik eldönteni?

- Úgy, hogy akkor abba tudnám hagyni, nem?

- És nem tudja?

- Nem!

- Biztos, hogy nagyon akarja? – mosolyog rá az avatár. És Bendő biztos benne, hogy csak szívatja.

- Igen! Nagyon akarom!

- Bizonyítsa be!

- Önnek?

- Dehogy, atyám, önmagának!

- Rendben. Akkor…kimondom, hogy game over, és nehogy már itt legyek!- és ezzel Bendő lehunyja a szemét és nagyon akarja. És mintha ez lenne a végszava, a leviatán krokodil lépked be a terembe. Dante torzójának maradékát hozza a szájában. A lakodalmas asztalt meglátva nagyot morrantva ejti el.

És a következő pillanatban.

A vándorló kis csapat ott áll a nem létező hármas utat jelző oszlopnál.

Az oszlop mutatja a három irányt. Ádámcsutka, Évacsutka,  Sherwood.

A leviatán krokodil közömbösen ácsorog a takonylápban. A hátán a krokodolók. Elöl Lápi úr füstölög, mögötte Huba, hátul Bendő atya.

                                                O

  FOGJUK MEG, AZT VIGYÉTEK

 Na és akkor Ónagy Jenő szeánsz asztala pontosan három napig támaszkodott a kórház Cé épület földszintjén a lift mellett a falnak döntve, jelezvén, hogy nem beüzemelt használati tárgy az ott, hanem csak ideiglenesen várakozik.

És mivel böhöm nagydarab, kifelé meredő lábaival iszonyat útban volt mindenkinek, aki a liftet használta, mert lusta volt lépcsőt mászni.

Ápolónak, orvosnak, betegnek. A három nap azzal telt el, hogy a „fogjuk meg, azt vigyétek” ősi magyar beszólása, amit a brit nyelvészek legújabb kutatásai szerint Etelközből hoztunk magunkkal, de lehet ám, hogy már a Himalája bércei közt is megvolt, mágikus erővel működött. Szóval mindenki arra várt, hogy valaki, vagyis inkább valakik előbb-utóbb csak megfogják, aztán viszik.

Fel a harmadik emeletre, lépcsőn, mert mint kiderült, a műtárgy a liftbe nem fért be. Ahhoz ki kellett volna törni a lábait. És abban végül is mindenkinek igaza volt, hogy nem az ő dolga, mutasson rá bárki a munkaköri leírásban az igazgató főorvostól a segédápolóig, hol van az beleírva, hogy egy közel százkilós, mágikus asztalt a vállán felcipeljen az ideg-elmeosztályra.

A megoldás az lett, hogy a főorvos úr egyre türelmetlenebb telefonálásai után Ónagy úr kénytelen volt összecsődíteni Vilmos őrnagyot és a Föld halekjait, úgy mint Gábor, Vágási, Benjamin és Kisbabos urakat. A jelszó nyik-nyik-nyik,

a tanulság, egy Etelközből, sőt, talán a Himalája bérceiről hozott, tehát a zsigerekbe, a kollektív tudatalattiba rögzült szokással nem érdemes megküzdeni.

A halekok és Vilmos őrnagy képviseletében a hatóság tehát megjelent és megfogták. De még nem vitték, mert Gábor úrnak két lépés után beállt a dereka.

Pedig hatan voltak a száz kilóra. És lássuk be, azért az egy férfiembernek, még hatvan év felett se lehet túl nehéz. Ámde. Úgy állták körbe az asztalt, hogy már a lépcsőmászásra készülődtek, tehát eleve az élére állítva. Így aztán a padlóig le kellett hajolni az asztallap alsó éléért. No de csak hárman, mivel a mágikus műtárgy még a falnak támaszkodott. És akkor Gábor úr állt elöl, középen Vilmos, hátul Ónagy, a fiatalok pedig készenlétben sorakoztak.

A munkamenet: a három öreg megemel, és két óvatos sasszé lépést tesz, a faltól elfelé. Amikor ez megvan, Benjamin, Kisbabos és Matyi benyomul a két lépés széles résbe, és szintén megragadják az asztallap alját.  Ha ez terv szerint megvan, akkor Gábor úr és Ónagy Jenő az asztallaphoz képest kilencven fokban elfordul és asztallábat ragad. Vilmos középen marad egyelőre szemben.

És akkor így lifttől a lépcsőig, ott pedig majd meglátják, hogyan férnek el.

De hát a terv dugába dőlt a sasszénál, mivel a vén hülye Gábor hősködésből előbb emelt, mint három. Már kettőnél rugaszkodott és roppant. És a sasszé alatt jött a fájdalom. Így aztán asztal lerak.

Gyerekek, a derekam!

Kórházban vagyunk, ha nem is kell mindjárt ehhez orvos, közel a patika.

Kisbabos elsiet kenőcsért.

Amíg megjön, új terv születik. Gábor úr kreatív tanácsadó. Bár jobb, ha meg se szólal. A beosztás: a három fiatal marad az asztallap túlsó oldalán és alsó peremet fog. Az innenső oldalon elöl Vilmos, hátul Ónagy alsó lábat markol.

Öten is menni fog ez, nyik-nyik-nyik, fejenként húsz kiló öt felnőtt férfinak meg se kottyan. Nem is nehéz ez az asztal, csak nagydarab.

Most tehát várnak Kisbabosra.

Eltelik tíz perc. Benjamin rácsörög, mi a pálya, Ótvar. Hát csak az, hogy hosszú a sor, és minden baromarcú betegnél van vagy harminc recept.  És ha nem sürgős a kenőcs, akkor nem várná ki. Gábor úrnak kell a kenőcs.

Az urak otthagyják az aszalt a faltól két lépésnyire és elmennek a helyiség másik szegletébe automata kávézni. A szeánsz asztal jobban útban van, mint valaha.

De nem kell üvöltözni, rinyálni, mindjárt megfogják és viszik.

Ám most kávéznak. Zenei aláfestés, Gábor út nyög meg sziszeg.

- Azért ezt a szégyent, szívemnek barátai!

- Ugyan már, bárki idege becsípődhet.

- De nem úgy van ez, Jenőkém. Tíz éve még a hátamon felviszem egyedül.

- Most viszont van Gábor bá’nak egy fitness klubja…

- Ironikus, igaz, szívemnek Benjaminja?

- Ja.

- Viszont de jó szar ez a kávé!- sóhajt Vilmos őrnagy.

- Én szóltam, hogy itt nem jó a latte…

- Mert te itt az ideg-elmén bejáratos vagy, Matyika?

- Régebben ide is udvaroltam…

Na, erre már csak megnézik maguknak az ex. réti Don Huant. Benjamin persze nem bírja a ziccert kihagyni.

- Na és, jobban lett tőled a beteg?

- Életedben nem lesz olyan csajod, mint az az ápolónő volt, te kis köcsög.

- Ne már, akkor mutass be neki!

- Rég elhúzott ő is Angliába.

- Ja…

Hát ezen meg elbólogatnak és elkortyolgatnak, és magában mindenki csendben megállapítja, hogy nem csak a latte szar ebből a kávéautomatából, hanem talán maga az élet is, ha megemlítik ezt, ha nem.  

Gábor úr éled a fájdalmából, és érdeklődik Ónagynál.

- No és hogyan is képzeled azt a szeánszot, Jenő?

- Én sehogy. Kázmér akarja.

- De szerinted majd mi történik?

- Ha sikerül, kicsalogatjuk szegényből más-azonos önmagunkat.

Ezen megint bólogatnak, aztán rájönnek, hogy ezt senki se érti.

Benjamin hangot is ad ennek.

- Hogy mit fogtok csinálni?

- Mért, te nem jössz?

- Nyulak premier lesz, Matyi.

- Ja…

- Hogy értetted az iméntit, szívemnek Jenője?

- Egyesülünk másik önmagunkkal.

- Na ne!

- Ne tarts tőle, Matyi, nem fog fájni!

- Meg egy faszt leszek skizofrén!

- Nem leszel.

- Ha ketten leszek?

- Egy leszel. Halekoknál ez, úgy emlékszem, nem probléma.

- És ha rosszul emlékszik, szívemnek Jenője?

- Á, szerintem ebben nem tévedek.

- Őrnagy úr.

- Parancsoljon, Gábor bátyám!

- Ha nem sikerül a „műtét”, nagyon kérem, engem lőjön le!

- Á, nem hiszem, hogy a derekát műteni kéne.

- Az egyesülés a másik önmagammal.

- Ja, vagy úgy. Rendben. Bár ahogy én ismerem magát, úgyis feltámad.

- Én?

- Megtörtént már, nem emlékszik?

- Nem.

- Látod, Gábor bátyám, ezen is látszik, hogy halek vagy.

- Hát én akkor se hagyom, hogy valami köcsög hasonmásom belém másszon!

Matyi még hőbörögne egy kicsit, de megint csörög Benjamin mobilja.

Kisbabos az, felveszi. Mi van? Hoppá.

Sajnálkozva fordul a speditőrökhöz.

- Ezt meg mi felejtettük el, de tökre.

- Már hogy mit?

- Egy órája próbánk lenne.

- Nem egy óra múlva?

- Nem háromra, hanem tizenháromra volt megbeszélve. Nem baj, Jenő bá’.

- A fenébe, menjetek csak.

- Köszi.

- Látod, Vilmos, ők is halekok.

- Látom.

- A kenőccsel mi legyen, Gábor bá’?

- Már nem is fáj.

- Akkor csá’ és bocsi! – Benjamin elviharzik. Ezek szerint hárman maradtak az asztalra. De nehogy már probléma legyen három erős, felnőtt férfinak száz kiló felcipelése három emeletre! Egy majd az asztal lapja mellett az alsó peremét fogja és a vállával balanszíroz, kettő pedig a túloldalt az alsó lábakat markolja, mert akkor így azon lesz a súly.

És a továbbiakban nincs is mire várni.

Az erős, kemény férfiak a műtárgyhoz ballagnak. A recepciós/ portás pikírt megjegyzésére - Márpedig ez magától ma se megy fel, szaktársak- még csak rá se legyintenek.

Szemrevételezik a korpuszt.

Gábor úr nagylelkűen vállalja, hogy elszámol háromig. Egynél hajol, kettőnél megfog, háromra emel. Minden világos?

Egy, kettő, három.

És a mágikus asztal megemelkedik, és úgy áll ám, oly szilárdan e kemény férfiak kezében, hogy egy indiai maharadzsa, a török szultán vagy egy fáraó hordszék vivői belesápadnának az irigyégbe.

- Akkor elindulnak a lépcső felé, szívemnek asztalcipelői?

- Oké.

- Próbáljunk meg egyszerre lépni!

- Erősen fogod, Matyi?

- Nyomuljunk már, nem érek rá egész nap.

- Bal lábbal indulunk.

- Rendben, Vili.

- Ne már, mért nem jobbal? A bal attól bal, hogy balszerencsét hoz.

- Hülyeség. Bal lábat egy…

- De kurva nehéz!

- Fogod, Matyi?

- Fogom, bazmeg!

- Akkor mért billeg?

- Mert billegteted.

- Szívemnek Mátyása, ne feledje, hogy maga hetente kétszer gyúr nálunk a Retróban.

- De nem asztallal, vén barom!

- Ejnye már, hogy szólsz Gábor úrhoz!

- Tegyük le!

- Ne már, két lépést mentünk!

- Pofázunk vagy cipekedünk?

- Cipekedünk, őrnagy úr.

- Különben kinek a barom ötlete volt ezt a diliházba felvinni?- kezd tényleg ingerült lenni Matyi. – A tiéd, Jenő! Úgyhogy vidd fel te!

- El ne engedd!

- Tegyük le!

És az asztal így jut el a földszinti váró közepéig. Ott hangos csattanással landol a linóleumon. A portás nem tudja, de nem is akarja leplezni kárörvendő somolygását. Vilmos őrnagy viszont igencsak mérges lesz Matyira.

- Mért nem mész el a sunyiba, te takony gyerek, hogy összefosod magad harminc kilótól?!

- Mi van?!

- Jól halottad!

- Uraim, uraim…

- Na, szevasztok!

- Most hová mész?

- Ahová küldött a zsernyák barátod, Jenő! – és ezzel Vágási Matyi vissza se nézve távozik. Vilmos megindul utána.

- Hát én ebbe belerúgok!

Ónagy visszafogja. Gábor úr a fejét csóválja. A halvány remény, hogy Matyi meggondolja magát, és visszatér, hamar elenyészik.

De ugyan mi száz kiló két életerős, kemény férfinak? Elvégre az egyik fekete öves karatés volt, igaz, az nem ő, hanem az égi mása, aki most éppen a fellegek között enyeleg Aphroditéval, az isteni gödölyével. A másik pedig kommandós kiképzésen átesett gyilkossági nyomozó. Volt, mielőtt bedolgozta magát a Réti Rejtélyes Ügyek főfelügyelőjévé. És ez majdnem olyan, mint az X- akták Moulderje, csak őt sokkal kevesebben nézik hol csak baleknak, hol meg teljesen hülyének. Mint például most.  Ám most nem hagyja magát.

- Figyelj, Jenő! Ezt ketten nem bírjuk felvinni.

- Dehogy nem.

- Hogy?

- Én odaállok az asztal lapjához.

- És?

- Derékban meghajolok.

Másképp hogyan hajolnál meg, Jenő? –kérdezné Vilmos, de úgy dönt, nem kötekedik, másrészt egy haleknál mit lehet tudni. Megfeledkezik magáról, és térdben vagy bokában hajol meg.

- És?

- Te megfogod így kitárt karral, és rám tolod.

- Mit?

- Az asztalt!

- Hová rád?

- A hátamra!

- És?

- És én alatta megyek, te pedig tartod a balanszot.

Vilmos belegondol a pózba. Gábor úr is, aki úgy véli, talán működhet.

Ezt közli is az urakkal.

Így most ilyen szemmel nézik meg a műtárgyat. Vilmos kételkedik.

- Kétrét görnyedve akarsz felmászni három emeletet, a hátadon száz kilóval?

- Tudsz jobbat?

- Tördeljük le a lábait, és úgy befér a liftbe. És ha felértünk, ideiglenesen visszaragasztjuk.

- Az úgy nem lesz jó.

- Hívunk hozzá profi asztalost.

- A láb marad.

- Hát Jenő, akkor az asztal is.

- De próbájuk meg!

- Belerokkansz.

- Bár mondom, tíz éve én még simán felvittem volna.

- Tíz éve még én is. De akkoriban a Rét közelébe se voltam- nosztalgiázik az őrnagy úr. Ónagy Jenő pedig csatlakozik hozzá sóvárogva.

- Én még a Föld közelébe se, ha jól emlékszem.

- Mert akkor maga hol volt, Jenő?

- Ahol maga, Gábor úr, az Égi Réten.

- A mindenit, most, hogy mondja…

És az asztal?

Ja, az asztal még mindig ott várakozik a helyiség közepén.

[bakancslistaclub-blog]

Halikarnasszoszi Mauzóleum – Az ókori világ csodája

A Halikarnasszoszi mauzóleum időszámításunk előtt 350 környékén épült, és valójában egy síremlék. Mauszólosz perzsa királyi helytartó és felesége számára építették Halikarnasszoszban, mely jelenleg Bodrum – Törökország. Akkoriban Mauszülosz Kária uralkodója volt, ami egy perzsa tartomány volt. Ennek fővárosa volt Halikarnasszosz.  Bár tartományi kormányzóként kezdte „uralkodását”, hamarosan független király lett. Testvérét, Artemisziát vette feleségül, és elhatározta, hogy síremléket készített maguk számára. Az építkezés megkezdése után a király ugyan meghalt, de a munkálatok felesége irányításával folytatódtak. A helyzet furcsasága, hogy a királyné sem élte meg az épület elkészülését. Földi poraik aranyurnába kerültek, melyeket az épület sírkamrájában helyeztek örök nyugalomra. A sírkamrát kőoroszlánok őrizték, melyekből az egyik ma is megtalálható a British Múzeumban – egyébként a múzeumban több emlék is megtalálható a mauzóleumból. A mauzóleumról idősebb Pliniustól fennmaradt egy részletes leírás, amely sajnos nem alkalmas a pontos rekonstrukcióra, ugyanis az épületből mára szinte semmi sem maradt. Az épület 16 századon keresztül sértetlenül állt. Még Nagy Sándor hódítása után is, és a későbbi kalóztámadások során is fennmaradt. Később azonban földrengések sorozata romba döntötte. A 15. századra már csak a talapzata maradt felismerhető, és amikor johannita lovagok vették be a várost, akkor a bodrumi erőd (Szent Péter vár) megépítésekor, ill. későbbi megerősítések során a mauzóleum romjainak köveit is felhasználták. Így a század végére szinte teljesen eltűnt az épület romjai. A romok maradványait 1852-ben a British Múzeum archeológusa (Charles Thomas Newton) kezdte el újra felkutatni és összegyűjteni, az erődbe beépített részek nyomán. Amit tudunk arról, hogy milyen lehetett az épület az a következők: „a 45 m magas, pódiumon (platformon) álló sírépület görög templomra hasonlított. Piramisszerű tetőzetét 36 ión oszlop vette körül, tíz-tíz oszlop oldalanként (a sarkokban megosztozva egy-egy oszlopon). Az oszlopok – melyek között szobrok álltak –, egy szilárd cellaszerű blokkot képeztek, amely viselte a hatalmas tető tömegét. Csúcsán márványból faragott négyesfogat helyezkedett el, amelyben Mauszólosz és Artemiszia foglalt helyet. A sír egy dombon épült, kilátással a városra. Az egész építmény zárt udvarban, az udvar közepén álló, kőből készült platformon állt. Az épülethez vezető lépcsősort kőoroszlánok fogták közre, és a külső falakat számos, isteneket és istennőket ábrázoló szobor díszítette. Minden sarokban márványból faragott lovasharcosok őrizték a sírt. A platform felső szakaszán csatajeleneteket bemutató domborművek, például a kentaurok és lapidák csatája, az amazonok görögök elleni küzdelme, illetve az amazonok versenyfutása volt látható. Ezeknek a domborműveknek a töredékei a mauzóleum újabb kori ásatásai során kerültek elő (ma a londoni British Museumban láthatók).” - Wikipédia Click to Post