#félek megszólalni

[kibaszott-karma]

Az igazság amit nem tudsz rólam.

Azért vagyok sokszor csendes és azért nem nyílok meg könnyen az embereknek, mert folyamatosan amikor önfeledt meséltem valami fontosról vagy csak vita alakult ki, azonnal rám ordított, hogy nincs jogom bele szólni, nincs jogom megszólalni.

Azért félek azoktól az emberektől, akik ha idegesek ordítanak és csapkodnak, mert aki fontos volt nekem az folyamatosan ordított és a falat verte, ha ideges volt, akkor is ha nem voltam hibás vagy egyáltalán nem miattam volt ideges.

Azért húzódom össze, ha valaki idegesen emeli a kezét, még ha csak meg akar ölelni, akkoe is, mert nem egyszer kaptam ütést az életben.

Azért kételkedem és aggódom agyon magam, mert nem egy ember volt az, aki kihasználta, hogy megbíztam bennük. Naivan hittem és biztam benne, hogy szeretnek és soha sem bántanának meg.

Vannak dolgok amik furák bennem és sokan nem is értik, de pont amiatt, mert nem nyíltam még meg nekik. Lehet nem véletlen. Összetett ember vagyok, mint mindenki más. Traumákon mentem át, mint mindenki más. Ez formálta a személyemet, Mint MINDENKI MÁST.

[ertednyilt-viragok]

Ahogy egyedül voltam jöttem rá, hogy amiket ilyenkor csinálok azt senki más előtt nem szoktam. Sosem merek igazán önmagam lenni más előtt, csupán egyedül magam előtt.

[honest-soul-stuff]

El kell mondanom neked valamit... Tudod azért fog el a félelem amikor azt mondod hogy szeretsz, mert tudom, hogy fogalmad sincs róla, ki vagyok valójában, hiszen mindenkinek egy teljesen más arcot mutatok. Mosolygok egész nap, hiszen mindig minden oké, nemde? De ez nincs így.

Legbelül legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de félek kifejezni az érzéseimet, mert amikor megtettem csak kiröhögtek érte. Félek megosztani a gondolataimat, mert mindig lehurrogtak, lehülyéztek. Ezért elhalkultam. Én lettem az a lány minden társaságban aki "csak ott van". És amikor megpróbálok megszólalni, csak úgy mondani valamit, a vége úgy is az, hogy egyre halkabban beszélek, mert rájövök, hogy senki sem figyel rám. Ezért sem szeretem az iskolát. De aztán végre hazaérek, és tudom, hogy itt mindenki szeret, és ha magányra vágyom, nyugodtan elvonulhatok a szobámba, mert tudom, hogy senki sem fog zavarni. Aha, csakhogy ez rohadtul nincs így.

Évek óta élem így az életem és a szüleim nem vettek észre semmi változást, azt leszámítva, hogy "lusta" lettem. Ez idő alatt olyan önbizalomhiány alakult ki bennem, hogy arra nincsenek is szavak. Feszült vagyok, utálom magam, a testem, és azt, hogy egyáltalán megszülettem, de ezt nem mutatom ki. Hiszen akkor már én is "depis" vagyok. És a depisek hülyék, nemde bár? Meg csak figyelemhiányosak, ugye? És ez csak a divat...

És ha már mindenki depressziós, akkor én mi vagyok? Amikor mások azért sírnak, mert nem kapták meg a legújabb "ájfont", akkor én mit mondjak... úgy őszintén. Amikor már senki sem képes ezt megérteni, és letudják annyival, hogy gyerekek vagyunk, és mi még nem lehetünk fárdtak, sem rosszkedvűek ilyen fiatalon...

A szeretet hiányomról nem is beszélve. Csak tudod, nem akarom, hogy te is csalódj bennem, ahogy mindenki más tette ezelőtt. Nem akarlak téged is megrontani, hiszen egy élőhalott (én) mellett ki tudna felhőtlenül úszni a boldogságban?

És akkor miért is nem beszélek erről bárkinek is? Mert már én magam is képes vagyok elhinni, hogy mindezt figyelemfelkeltésből csinálom. Vagy csak, hogy valaki megsajnáljon végre, esetleg szeressen... És különben is, már belefáradtam.

Szükségem lenne valakire (vagy lett volna), de a legjobb barátnőm is magamra hagyott. Már őt sem érdekli, akkor engem miért érdekeljen? Érted?

Pont emiatt félek, amikor azt mondod, hogy szeretsz, hiszen hogyan tudnálak szeretni téged, ha még saját magamat is úgy utálom, mint a szart...

Más is áttudja ezt érezni? 😟😖😞😟

[littlegirlsblogsblog]

Merengés...

Párszor már összetörték a szivem...sokat csalódtam... és egy párszor már feladtam, hogy nekem ez a szerelem dolog nem megy... de hát ki nem volt még ilyen helyzetben?  Jelenleg egy olyan időszakon megyek keresztül amit a legrosszabb ellenségemnek sem szeretnék... teljes összezavarodás, megfelelési kényszer, bizonytalanság és még sorolhatnám..  Másfél héttel ezelőtt éltem át az X.-dik megcsalásomat, padlóra küldött...úgy éreztem ennél már nem lesz semmi rosszabb, innen nics tovább, vége az életemnek... és amikor már kezdtem feladni... senki és semmi nem érdekelt, senki nem tudott kizökkenteni a szarból de tényleg, szinte csak léteztem... nem igazán értettem és tudtam mi van most velem...hiszen én nem ilyen vagyok, hogy egy ilyen “aprócska” dolog padlóra küldhet.. hát tévedtem..aki sokáig erős az is megtörik egyszer... előbb vagy utóbb de biztosan...  Egyszerűen nem érdekelt mi történik innentől de úgy tényleg, hanyagoltam a kapcsolattartást  mindenkivel és csak vártam ás vártam a végét ennek a szar állapotnak...  Mikor úgy döntöttem, hogy teljesen vége az életemnek... jött egy valaki, egy kedves idegen, akit azt hittem, hogy nem ismerek és félnem kell tőle... aztán eljött hozzám és azt a 3 órát amit vele töltöttem semmi más nem töltötte ki csak a felszabadultság, a boldogság, az önfeledtség.. egyszerűén olyan volt mintha már vagy 10 éve ismerném, pedig akkor találkoztunk először, mikor haza értem csak mosolyogtam és nem tudtam megszólalni ez tartott egészen másnapig... nem sokat beszéltünk (még most sem) neten, de ha itt van akkor nagyon jó vele lenni. “ naponta jön hozzám és nagyon örülök neki, hogy van nekem.  Soha nem akarom, hogy vége legyen ennek az állapotnak, és ne értsd félre ez nem szerelem vagy egy ujabb kapcsolat.. ez egy olyasmi dolog amit én sem nagyon ismerek még, egy olyan barát, akiben gátlások nélkül megbizhatok.. sokan azt hiszik együtt vagyunk de közel sem.. hiszen ő is kiábrándult a lányokból én pedig most léptem ki egy kapcsolatból...  Remélem nem fogom őt elvesziteni, mert csak köszönhetek neki... és a kapcsolatunk elég közeli ahhoz, hogy csak úgy nem dobjuk el... legalábbis részemről. Minden egyes nap reménykedek egy bizonyos mondatában, üzenetében, vagy épp egy beszélgetés alkalmával feljött témában és kérdést kaphatok tőle arra a válaszra amelyet nem teszek fel neki, mert félek a választól... de várom minden egyes nap...mit hozhat nekem a sors, vagy egyáltalán mi célja van avval, hogy őt küldte nekem... 

[faszomfajra]

Végleg

-  Nem foglak megcsókolni. – suttogta, miközben szemeiben ott lángolt a leküzdhetetlen vágy, hogy megtegye. Csak álltunk a város határában elrejtett kis hídon, a hullámok halkan mosták alattunk a partot. A levegő, mintha langyos simogatóból dermesztő hideggé lett volna. Túl magas volt hozzám, de én a szemeibe akartam nézni, amit ő tökéletesen próbált elkerülni. Az íriszei jelenleg egy háborgó tenger színeibe burkolóztak, de alapvetően a legnyugtatóbb színt viselik, amit valaha láttam. Világoskék. Mint a júniusi ég délben. Most meg sem ismerem. - Nem foglak megcsókolni. – ismétli. És én még csak hibáztatni sem tudom. Nincs rá okom. Egész remegő testemmel mellkasához simulok. Kezeivel közrefogja arcomat, így egyenesen a tekintetembe hatol. Keresi benne az igazságot, amit én annyiszor tagadtam meg tőle. Újra és újra elvettem tőle. Mintha napok óta nem aludt volna, szemei félelmetes vérerekben forognak. Mintha tetteimre várna, hogy feloldozzam őt az érzelmek kuszasága alól, és hagyjam elmenni őt végleg. De nem megy. Nem megy, basszameg. Alsó ajkába harap, olyan erősen, hogy félek, kibuggyan élénkvörös vére. Csak állunk tétlenül, és a kimondatlan szavak, mint a lőszer záporoznak sápadt bőrünkön. Olyan lassan és megfontoltan veszi a levegőt, hogy szinte elszívja az összes oxigént az élőktől. Szörnyen bűnös vagyok. - Mi voltam én neked? – sóhajt. – Mi vagyok én neked? – nem vagyok benne biztos, tényleg választ vár-e, mert egyből elkalandozik tekintete a mögöttünk lévő sötét erdőre. Nem tudok megszólalni, a hangok, mintha egyszerűen csak úgy elhagytak volna. Tüdőmből kiszökött az összes levegő. - Te mondtad, hogy nincs egymásban utunk. – végül ennyit tudtam kinyögni, és azt sem tudom, hallotta-e, olyan halk vagyok. Szaggatottan veszem a levegőt, mert félek, hogy lélegzetem is hangosabban visszhangzik, mint szavaim. Még mindig nem néz rám, míg én le sem veszem róla tekintetem. Próbálok olvasni az arcáról. Sikertelenül. - Miért? – kérdezi. Miért? Hogy érti? Miért hagytam őt elmenni? Miért nem állítottam meg, mikor tudtam, hogy végleg elsétál? Miért nem ültem be mellé az autóba, hogy végül elhajtsunk valahová, ahol még egyikünk sem járt? Bárcsak tudná, hogy az volt minden, amit akartam. Túl hangosak a gondolataim. Hét hónapja ugyanitt álltunk. Ő a híd korlátjára támaszkodott két könyökével, és néztük, amint a bíborszínű nap a lassan csobogó folyó apró hullámai alá bújik, majd a világosságot váltotta az éjszakai sötétség. Szép lassan a bársonyos felhők helyébe a szikrázó csillagok léptek, én pedig megmutattam neki a kedvenc csillagépem, és elmagyaráztam neki a jelentését. El volt kápráztatva. Nem mondta ki, de láttam szemeiben azt a kíváncsi csillogást, és én ott és akkor nem akartam, hogy az az este valaha is véget érjen. De véget ért. - Menj el. – szakította félbe gondolataim. – És soha többet ne térj vissza hozzám. – mint egy késszúrás. A szívembe. Kétszer. Minimum. Bárcsak tudnék valamit mondani, de igaza van, és én teljes mértékben megértem. Eljátszottam az utolsó utáni esélyem is, míg ő kitartóan várt rám, mindhiába. Olyan hosszú történetünk van, ami különböző epizódokból épül fel, de mindegyik résznek ugyanaz a vége. Ő áll a sötétségben, rám várva, míg én egyre messzebb sétálok tőle. Annyira gyáva vagyok. Azt mondta, menjek el, de nem enged. Szorosabban fogja közre kezeim, mint eddig valaha. A szavai és tettei határozott ellentétben állnak egymással, és ez megrémiszt, hiszen én hoztam ezt ki belőle. Szorítása egyre gyengül, mígnem végleg elengedi a karom. Csak úgy ordít közöttünk a távolság. Szomjazom forró érintésére, amit meg sem érdemlek, és ezzel mindketten tisztában vagyunk, de látom rajta, hogy ő is szenved. Azt hiszem, tényleg elengedett. És most végleg. Egy utolsó pillantást vetek fáradt szemeibe, majd szavak hiányában lassan hátat fordítok neki, meg sem próbálom leplezni a fájdalmat, felesleges igyekezet lenne. Kérlek, bocsáss meg. Teljes megsemmisülésemben éppen lépnék egyet, mikor vadul elkapja a karom, és visszaránt magához. Nem erőszakkal, színtiszta vággyal. Az értetlenség és meglepettség mindkettőnk arcára kiül. - Tönkretettél. – mondja, és én azt kívánom, bárcsak megnyílna a föld alattam. Majd olyat tesz, amire egyikünk sem számított. Megcsókol. De nem úgy, ahogyan azt annak idején tette. Ez egy teljesen más végkimenetelű, teljesen más ízű csók. Keserű. És édes. Fájdalmas. És gyönyörű. Minden, ami eddig nem volt. A legszörnyűbb és legtökéletesebb csók valaha. Ez most tényleg a búcsú pillanata. Kérlek, bocsáss meg. Elhúzódunk egymástól. És esetünkben először, ő indul meg. Vissza sem néz. Beül az autóba és elhajt. Tönkretettem. Végleg.

[setesuta]

jó most egy kicsit ki kell írjam ezt magamból, és itt úgysem figyel senki

azt hiszem szükségem van valakire, de úgy azonnal. mindemellett olyan önző vagyok hogy csak azokban a helyzetekben amikor én azt jónak érzem, máskor meg nem szeretnék vele semmiféle érintkezést

gondoskodni szeretnék valakiről. van egy szaktársam, aki rengeteget fogyott, tényleg rettenetes, nem tudok ránézni mert sírni tudnék attól, amilyen helyzetben van. és nem tudom hogyan segítsek, mit csináljak, csináljak-e egyáltalán valamit, TUDOK-E tenni bármit is.

annyira elszomorít ez az egész. közben meg belenéztem ma a tükörbe, teljesen véletlenül és azthittem falnakmegyek annyira borzasztóan nézek ki. és ilyenkor gondolkozok el azon, hogy pont én akarok valakit magam mellé, aki nélkül tényleg jobban jár mindenki

és nemtudom. picsogok megint. de annyira szenvedek, hogy az valami hihetetlen. és nem haladok a terveimmel, nem azt teszem amit szeretnék, sosem leszek olyan amilyen akarok lenni. mostanában plasztikai műtétes videókat nézek, de igazából pénzem az kurvára nem lenne rá. mindemellett be is vagyok szarva az egésztől mert FÁJ BASZDMEG.

dolgozni akarok de se erőm, se időm nincs rá.

ah, fogalmam sincs, csak annyira egy nyomorék szarnak érzem magam mostanában és szeretném hogy valaki elhitesse velem hogy nem vagyok az. amit persze nem hinnék el, de talán egy pillanatra úgy érezném hogy a darabkáim nem fognak mégjobban összetörni.

Á FASZOM

(bár, igazából a személyes interakciókban annyira szar vagyok, hogy el tudnék szaladni attól, hogy valaki a szemembe néz, nemhogy szépeket mond. megijeszt. és kínosan, kínosnak érzem magam.

ma is meg akartam ölelgetni egyik barátnőmet mert hiányzik és nem beszélünk, nem is tudom miért nem, egyszerűen csak nem találjuk meg egymást sosem, vagy csak már nem tart érdekesnek, de annyira megijedtem ettől is hogy inkább csak maradtam a helyemen.

lassan már tényleg az elmémben fogok élni és képtelen leszek megtalálni a kulcsot, hogy beengedjek valakit)

(de közben meg attól is félek, hogy ha valaki eleinte érdekesnek tart akkor egy idő után elveszíti az érdeklődését irántam. mindig ez történik és meg is értem, és én is állandóan bezárkózom, ok nélkül, túl hirtelen, túl sokáig és amikor már soknak érzem hogy nincs, elkezdek kapálózni, de hiába. túl későn jövök rá az érzéseimre. vagy túl korán. ha pedig túl korán akkor nagyon sokáig tart, elmondani persze nem fogom mert ponnnntosan tudom hogy egyoldalú és nem tudom. nem is attól félek hogy ‘nem’et mond (kissé reménykedek is ebben) hanem hogy megalázom magam. hogy hagyom hogy gyengének lásson. hogy fölém kerekedik. persze, nem használná ki a helyzetet, én mégis rosszul élném meg. kínosan. ettől pedig nagyon félek.)

bor zal mas vagyok

és az a vicces hogy ezekről beszélni sem tudok. nem tudok megszólalni. már annak sem aki a legközelebb áll/t hozzám. néha részegen sírok (sokat) kínosan, másra szorulva és ennyi

utána megbánom és még szorosabbra húzom a láncot magam körül.

nem tudom mit tegyek, annyira utálom magamat, hú.

[estiembudapest]

Summer Academy, Saint Petersburg

SAC Szentpétervár, te drága! Na jó, nem is került sokba. Viszont annál nagyobb eszmei értéke van az itt eltöltött egy hétnek. Na de kezdjük az elején.

2018.07.01. VASÁRNAP

Dóri: 3:00-kor csörgött az ébresztőórám. Nekem azon a héten ez már a harmadik ehhez hasonló hajnali reptérre rohanós akcióm volt, így nagyon rutinosan és rettenetesen izgatottan vágtam neki az előttem álló kalandnak.

Dávid: Én a késők nyugalmával érkeztem a reptérre, jól érezve, hogy felesleges 2 órával előbb odaérni, gyorsabban is megoldható az ellenőrzés. Nem, nem a fast trackre gondoltam, egyszerűen csak túl nagy a biztonsági tényező azon a két órán...

Miután sikeresen megtaláltuk egymást a reptéren, belekezdtünk egy gondolatkísérletbe: milyen lenne, ha lekésnénk a repülőnket. Mindez olyan jól sikerült, hogy nemsokára el is kezdett a “LAST CALL” piros felirat villogni a kapunknál. Ezt követően rekreáltuk Reszkessetek betörők!-ből jól ismert futás a kapuhoz scénát, hogy sikeresen elérjük a 6:35-kor induló Wizzair járatunkat. Egy dolog maradt csak ki az ominózus jelenetből:

Durván 3 óra múlva meg is érkeztünk a szentpétervári Pulkovo reptérre, ahol már üzenetek seregétől pittyegett a Whatsapp, hiszen a minket fogadó Stasy (nem összetévesztendő a Staatssicherheitsdiensttel, mert ő anyakönyvezve Anastasia, csak bizony sok van arrafele - egy meg két i-vel, vagy “ya” végződéssel) annyira izgult értünk. Amint megnyugvásra lelt, Szentpétervár felé vettük utunkat.

Dóri: A nap további részében rengeteget sétáltunk a városban. Ebédre kipróbáltuk a oroszok egyik nemzeti ételét, ami nem más, mint a Borscs.

Dávid: Egyszer már ettem az ukrán változatból, és ahogy Stasy nézte a fejemet, gyorsan levette, hogy nem ezt az ízt vártam -ugyan nem vagyok az a mindenre sót-borsot-homokot... mindegy, csak “kiemelje az ízét” típus- de kicsit fűszeresebbnek ismertem. Stasy szabadkozott, hogy ez az éttermi változat. De nemcsak ez volt, ami érdekessé tette ebédünket: már ekkor megtapasztaltuk a FIFA színes-lelkes-kissé őrült forgatagát, a jelmezes szurkolók szépen szállingóztak a rajongói zóna fele, ki-ki meg-megállva egy kis harapnivalóra, szuvenírre a környéken. Nem sokkal később csatlakozott csapatunkhoz egy Macedón származású, de norvégiai ESTIEM-en keresztül jelentkező résztvevő. Azonnal tanúbizonyságot tett polyglot jelleméről, mert tesztelte azt a hipotézist, vajon ha angolul kérdezi meg az árustól az árat, mást mond-e mint ha oroszul: és igaza lett. Amint viszonylag tempósan átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen a FIFA Fan Zoneban egy koncertet hallgathattunk édes-négyesben, élvezve a hostessek rögtönzött táncát a gitárhúrok pengésére (azért nem egy vuvuzela-szonett, de kinek mire telik...).

​Ahogy haladtunk tovább az igencsak szeles városban szegény vendégkísérőnk nem nagyon tudta hova is menjen velünk, hogy véletlenül se mutassa be Szentpétervár olyan negyedét, ahová a városnézés során is ellátogatunk. Egy szép park után ezért megkezdtük utunk vissza, az egyetem épületéhez.

Ekkor találkoztunk először a szervezők teljes csapatával, akik épp a nagybevásárlással végezve próbáltak átverekedni a morcos portás kapuján. Dóri már ekkorra kezdte elveszteni a bizalmát az oroszokban: magyarul, egy határozott “Egyre jobban félek ettől az országtól”-lal nyugtázta az eddig látottakat: a vaskapuval elzárt metróalagutat, a tömör vaskapus portát a mogorva őrével, valamint az orosz nyelv azon szépségét, hogy még a szerelmi vallomás is egy félvállról odavetett kritikának hangzik a sok mássalhangzótorlódás miatt.

​Egy mindent feledtető kávé után, 10 főre duzzadva megkezdtük utunk az ország kisebb népsűrűségű területei felé. Nagyjából 1 óra múlva már egy hangulatos kis lakóközösség faházában találtuk magunkat, a természet lágy ölén, egy kisebb tó partján. Hamarosan majdnem hiánytalanná vált a csapat, így megkezdőthettek az GTKEO játékok: rapid-randi, némán sorbaállás, névsor-megjegyzés, mi szem szájnak ingere…

Dóri: A szervező lányok szerintem maximálisan kitettek magukért, hogy minél ötletesebb és szórakoztatóbb elfoglaltságot találjanak ki nekünk. Az estét végül egy közös hotdog grillezéssel és kellemes vacsorával zártuk.

2018.07.02. HÉTFŐ

Dóri: Reggel 7:00 órai ébresztés, majd gyors készülődés után a bevonókból már jól ismert bemelegítő tornával indítottuk a napot. Az első 5 percben mindenki nagyon komolyan is vette a bemelegítő feladatokat, aztán beütött valami (ami biztos, hogy nem alkohol volt)...

Dávid: A kezdeti “rubintrékázás” után egy következő fokozatra kapcsolt a mozgáskultúra, mikor minden résztvevő egy-egy saját mozdulattal egészíthette ki az edzéstervet: a macedón Fred Astaire kitett magáért: volt itt a lusta takarítónőtől kezdve a kanos pinokkióig minden, így végül hatalmas nevetésbe fulladt az egész.

Miután kitornáztuk magunkat, jöhetett a reggeli. Meg kell mondjam, hogy a reggelik után mindig féltem, mikor számlázzák ki a kapott “premium all you can eat” szolgáltatást.

Dóri: LG Heaven lányai minden nap vagy palacsintát sütöttek, vagy zabkását főztek nekünk, volt rengeteg gyümölcs, lekvár, felvágott, kenyér, zabpehely, sőt a kávé és a tea sem maradt ki soha.

Reggeli után két bevezető jellegű előadásunk volt, ahol szó esett néhány fontosabb vezetői készségről, feladatról, illetve beleástuk magunkat a víziók és missziók világába.

Ebéd után egy kis csapatépítéssel folytattuk. Majd egy nagyon érdekes „lelkizős” feladat következett, amit párokban kellett csinálnunk. Ez a feladat azért is volt nagyon izgalmas szerintem, mert az ember nem gondolná, hogy 6 perc alatt mennyi minden felszínre tud kerülni. Miután meggyóntuk bűneinket kettes csapatokban, rátértünk az ún. GAV (Going Away Values) elemzésére. Ez a különböző problémáink sorba rendezésével kezdődött, majd trénerünkkel, George-dzsal való személyes beszélgetéssel végződött. A beszélgetés a legtöbb résztvevőnél nagyon érzelmesen és nem meglepő módon gyakran könnyekkel átszőve telt. Természetesen én sem hagyhattam szomjazni az orosz egereket, de ezen már meg se lepődik senki.

Dávid: Én nem vagyok az a könnyen kifejezi az érzelmeit típus, de ott és akkor bizony bennem is megindult valami - és az nem egy rosszul elkészített ebéd volt. Azt hiszem, mindenkinek sok mindenre rávilágított 1-1 ilyen beszélgetés.

2018.07.03. KEDD

Dávid: Miután büszkévé tettük a Schobert-családot, és pótoltuk az elveszett kalóriamennyiséget, egy irányított meditációban vettünk részt, ami segített abban, hogy tiszta fejjel indíthassuk a tréningeket.

Dóri: A meditációk után 3 fős csapatokba rendeződve azt a feladatot kaptuk, hogy dolgozzunk ki egy víziót a „Best Summer Academy Ever 2019” témára, amivel meg tudjuk érinteni a közönség szívét. Én két lánnyal, Anna-Marie-val és Annával voltam együtt, akikkel amúgy egész héten nagyon imádtam együtt dolgozni.

Dávid: Én Merethe és Nastya társaságában vágtam neki a feladatnak.

Dóri: A hat darab, három fős csapat által kidolgozott vízió koncepciót végül prezentálni is kellett egy 3 perces előadásban, amit közben a többiek pontoztak. George egyszerűen zseniálisan tartotta fenn a feszültséget, versenyhelyzetet teremtve a csapatok között, majd egy ügyes huszárvágással hátrált ki, és engedett mindig mindenkit tovább.

A napot egy vérbeli LP Sessionnel zártuk, ahol két szervező próbált minket nagyon lelkesen oroszul tanítani. Nekem ugyan csak a leglényegesebb mondatokat sikerült elsajátítanom, mint: “Ты мой герой” vagy “Я еду на медведя”. ��Hál istennek, így már semmi kétségem, hogy ezekkel a mondatokkal és a CM megmentő, körömreszelő kisbicskámmal felszerelve simán túl tudnám élni akár Szibéria legzordabb részeit is!

2018.07.04. SZERDA

Dávid: Ez a nap sem lett volna teljes a tévétorna és a svédasztal nélkül.

Dóri: Ezt követően „morning power questions”-zel indítottuk a nap „tanulós részét”. Ezek alapján pedig pontokba szedve fel kellett írjuk minden álmunkat, vágyunkat.

A rövid bevezető kérdések és az álom latolgatás után ismét a három fős csapatainkkal kellett folytatnunk a „Best Summer Academy Ever 2019” nevű projektünk kidolgozását. Megújított terveinket az ebédszünetet követően rögtön prezentáltuk is.

Dávid: Aznap csatlakoztam a bevásárlás során a project teamhez. Érződött már az alkohol hiánya a szervezőkön, hiszen a boltban vásárolt, vendégnek szánt ajándék ital mellett bizony-bizony ki-be vándorolt még egy pár üveg más jó orosz nedükből. Hazaúton a PL-t a Sanford mályvacukor kísérlet példáján keresztül nyugtattam: Ha az ember eléggé kitartó, hosszabb távon nagyobb haszonra lel, mintha azonnal kielégíti minden szükségletét.

Dóri: A délutáni kávészünetben megérkezett a vendég előadónk, Jens Hoeft, aki tartott nekünk egy előadást. Az előadás után úgy éreztem, hogy az életben igazából semmi sem lehetetlen.

Vacsora után mind a hat csapat prezentálta Jensnek saját projektjét (ugyanazt, amit már a délelőtt folyamán is előadtunk). Jens mindenkit hasznos tanácsokkal látott el. Mindannyiunkat bíztatott arra, hogy merjünk hinni az ötleteinkben és merjünk nagyot álmodni, hiszen csak így tudjuk a körülöttünk lévő embereket igazán motiválni.

A nap zárásként Jens még egy mini esettanulmányi versenyt is rendezett nekünk, ahol 6 fős csapatokba rendeződve kellett megoldanunk nagyon rövid idő alatt egy-egy problémát. Végül minden csapat sikerélménnyel gazdagodhatott, mert ilyen rövid idő alatt is rengeteg jó és ötletesebbnél ötletesebb megoldás született. 😊

2018.07.05. CSÜTÖRTÖK

Dávid: A csütörtöki nap a szokásos low-budget-zumba premium-brunch kombó után a szokottnál kicsit izgalmasabban indult, hiszen az eddigi 3 fős csapataink 6 fősre kellett, hogy növekedjenek (két, eredetileg 3 fős csapat fúziójával), majd ebben az új felállásban kellett tovább dolgoznunk a „Best SAC Ever 2019” projekten.

Dóri: Új csapatunk Dávid és az én csapatom egyesülésével született meg. Kezdetben néhány nehézséggel kellett szembe néznünk, mivel először senki nem akart megszólalni, majd mindenki egyszerre akart beszélni, de végül néhány ökölszabály tisztázása után mindenki hatékonyan tudott dolgozni.

Dávid: Ez betudható annak az alapkoncepciónak is, hogy a brainstorming először egyénileg zajlik majd, az egyes ötletek ütköztetésével születik egy új, kohézív egész.

Dóri: Új csapatunk kiszemezgette az előző napi terveiből a legjobb ötleteket, ez pedig szinte valami egészen újat eredményezett és délutánra már körvonalazódott, hogy miről is fog szólni a péntek délelőtti prezentációnk.

A kicsit lazább délután után kövezhetett a várva várt International Night, ahol a szokásos módon minden ország bemutatta nemzeti ételeit. Az asztalok roskadoztak többek között a rengeteg orosz édesség, norvég paradicsomos makréla és édes sajt, remek magyar téli szalámi, osztrák nápolyi és eredeti német Haribo sokaságától. A kóstolgatás melett a mi asztalunkon a cukiságfaktor is ki lett maxolva a “kitten tongue” (közismertebb nevén macskanyelv) doboz simogatásával. Zárásként pedig néhány orosz néptánc lépést is elsajátíthattunk. Az életre kelt koreográfiának mondjuk inkább a “mentálisan gyengék medvetánca” címet adtam volna, de ettől függeltenül mindenki nagyon jól szórakozott. Sőt, még azt is bebizonyítottuk, hogy egy igazán jó IN-hez (a közhiedelemmel ellentétben) valójában nincs is szükség semmilyen alkoholra.

Dávid: De azért a jó dolgokat is lehet még jobbá tenni! ;)

2018.07.06. PÉNTEK

Dóri: Reggeli után ismét 6 fős csapatainkba rendeződve elvégeztük az utolsó simításokat a mindent eldöntő prezentációkhoz. Három prezentációt hallgathattunk meg. Rettentő érdekes volt látni, hogy mindannyian mennyit fejlődtünk csupán egy hét alatt is.

Ebéd után sor került egy minidiscora, ahol két dalt mutathattunk be 10-18 közötti és 18-tól mostanáig terjedő életszakaszunkból. Bár a különböző emlékek és velük együtt a számok is néha kellemesek, néha pedig kicsit keserédesek voltak, a nosztalgikus hangulat elmaradhatatlan volt.

A feladat után következett az SAC hivatalos részének vége, ami után gyakorlatilag majdhogynem egy új startupot indíhattunk volna az ökológiai gazdaságból származó bio műkönny gyár ötletre... De minden viszontagság ellenére végül valahogy mindenkinek sikerült megosztania, mit is visz haza az eventről.

Dávid: George arcán kicsit lehetett látni a félelmet, mikor én következtem, tekintettel arra, hogy a legutóbbi “summary session”-nél az alábbi történettel foglaltam össze a legfontosabb tanulságokat: Amint lement a saját prezentációnk egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Anne-Marie egy smileyt rajzol a karomra. Majd “Biceps need tattoos” felkiáltással nyugtázta remekművét. De ezúttal Georgenak csalódnia - vagy fellélegeznie? - kellett mert egy komoly, őszinte válasszal örvendeztettem meg.

Dóri: Gyors pakolás és készülődés után neki vágtunk a várva várt City Tournak, ahol a szűk időkeret miatt annyira kellett rohanni, hogy az egyik parkban komolyan elgondolkodtam azon, hogy elkötök egy lovat és azzal haladok tovább.

Dávid: A kötelező selfie-sereg mellett Anya segítségével minden ismert helyről megtudhattunk valami érdekességet.

Dóri: Szentpétervár egyébként egy gyönyörű város és végül, minden jó, ha a vége jó, az összes híresebb nevezetességet sikerült meglátogatni. Sőt mi több! Egyszer még egy rögtönzött flash mobot is sikerült kiviteleznünk, ahol az eleinte csak bámészkodó néptenger a végén úgy csápolt a táncoló Joakimnak és Anyanak, hogy szinte még Michael Flately is megirigyelte volna őket.

Dávid: Még volt szerencsém plusz két napot ebben a csodálatos városban tölteni, így jobban megismerni nevezetességeit. Mikhaillal moszkvából ellátogattam a Péter és Pál erődhöz, másnap pedig az Hermitage és a Petergof palotákba, plusz alaposan szemügyre vettem 2-3 díszes metróállomást is. Ebben az időszakban már a helyi kollégiumban kaptam szállást, ahol a portás néni már kedvesebb volt, mint vasárnapi előde: amikor a beléptető kártyával kapcsolatos gond megoldódott, s mindezt egy спасибо-val nyugtáztam az alábbi kérdést szegezte felém, kissé bizonytalan hangon: Goodnight, да? Ez a történet világossá tette számomra, hogy ebben az országban is vannak jótét, nyitott emberek, csak keresni, és remélni kell.

Dóri: Akárhányszor visszagondolok erre a hétre, libabőrös leszek. Bevallom őszintén, hogy sokszor még saját magamnak is elég nehéz szavakba önteni, hogy mit kaptam ott, röviden talán annyit mondanék, hogy hitet, rengeteg erőt, motivációt és inspirációt.

Dávid: Életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam ezen hét során. Nem lehet szavakba önteni, mennyi minden útravalót kaptam egy hét alatt a barátságok, örökérvényű bölcsességek, és egy rendszer mellett, ami a saját célok elérésében mindig segítségemre lesz a jövőben.

Dóri: Nincs sok ilyen időszak az életemben, de ezt a hetet bármikor szívesen újra átélném. Úgyhogy elmondhatom, nem csalás és nem ámítás az a legenda, hogy egy SAC tényleg nagy hatással tud lenni az ember életére!

                                                                                                   Dóri & Dávid

[hicapacity]

Ilyen volt testközelből figyelni a kilencvenes évek közepén Fenyő János és Gyárfás Tamás cicaharcát

Szily László MÉDIA április 17., kedd 21:45  252  264

Bár még egy hónappal azelőtt sem gondoltam arra, hogy valaha is pont újságíró lesz belőlem, 1994. szeptemberében a Fenyő János tulajdonában álló Népszava lett életem első munkahelye. Előtte az egyetem mellett két évig voltam a Financial Times budapesti tudósítójának a titkár-tolmács-mindenese. Pár nappal azelőtt, hogy visszautazott volna Londonba, Nick, a főnököm váratlanul azt kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e újságíró lenni. A meghökkentő kérdéshez illő őszinteséggel megmondtam neki, hogy nem, de miért kérdezi. Hát mert Kereszty András, a Népszava főszerkesztője dinamikus, írni tudó, angolul beszélő fiatalokat keres, ugyanis az a forradalmi ötlete támadt, hogy a Népszava történetében először gazdasági rovatot csinál a lapban.     Dehogy akarok újságíró lenni, sőt egyáltalán nem akarok dolgozni, soha a büdös életben – dupláztam rá, majd dinamikusan a zsebembe nyúlva megállapítottam, hogy tök üres, ezért azzal folytattam, hogy azért beszélgetni szívesen beszélgetnék Keresztyvel. A beszélgetés igen rövidre sikerült. Kereszty nyitásnak megkérdezte, hogy mennyire gondoltam. Ettől annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megszólalni, mire azt mondta, hogy ő 65 ezerre. Én addig húszezret sem láttam egyben, az meg fel sem merült bennem, hogy csak úgy felvegyenek valahová újságírónak, ezért végképp megnémultam. A tapasztalt főszerkesztő pillanatnyi elmezavarában azt hitte, hogy hihetetlenül dörzsölt ártárgyaló vagyok, ezért szabadkozva közölte, hogy jól tudja, hogy az én Financial Times-os szintemen ez nevetséges összeg, és hamarosan emelni is fognak, de legyek szíves, fogadjam el induló fizetésnek. Ekkor voltam képes először megszólalni: krákogtam egy nagyot, mint valami tébécés varjú, majd elárultam neki, hogy én életemben összesen 5 darab cikket írtam, azokat is a Narancs horgászmellékletébe, és az egyik a sertés bélrendszerében élő férgek márnacsaliként való felhasználásáról szólt. Baromi jó leszel, érzem – mondta erre Kereszty, örökre megtanítva nekem, hogy óvatosan fogadjak bármit, amit egy újságíró mond.

  A Népszava – akkoriban Vico-székház néven ismert – rózsadombi szerkesztősége, ami egyben Fenyő János sajtó- és egyéb gazdasági birodalmainak is a központja volt, egészen varázslatos helynek tűnt. Az egész alaphangulatát a folyosókon amerikairendőregyenruha-szerű formaruhában grasszáló biztonságiember-hordák adták meg, akik olyan, tonfára hasonlító gumibotot lóbáltak, amilyent én addig csak a Vico feliratos videófilmjein láttam. Az épület előtt volt egy kis parkoló, ahol egyetlen autó állt: a tulaj hatalmas Mercedese. Egy hatalmas Mercedesben ma már nincsen semmi különös, de akkor a miniszterelnöknek sem volt olyanja. Az első dolog, amit a leendő kollégáim elmeséltek, az volt, hogy ha a fegyverbuzi Fenyő bedühödik valamin, vadászpuskával a kezében, ordítva szokott mászkálni a szerkesztőségi folyóson, a főszerkesztőt keresve. A második az, hogy ha Fenyő behivat az irodájába, készüljek föl arra, hogy az íróasztalra feltett lábbal, a kezében puskával fog fogadni, és beszélgetés közben néha majd szórakozottan megcéloz. De nem kell félni, mert még sose lőtt le így senkit. A harmadik pedig az, hogy Fenyő az indulótőkéjét Amerikában titokzatos maffiaügyletekkel szerezte, ezért húzzam meg magam, ha kedves az életem.

  Az ott eltöltött szűk fél év alatt ehhez képest sajnos csak egyszer találkoztam Fenyővel hosszabban. Akkor, amikor újságírói karrirerem második hetében meghívta a teljes szerkesztőséget az akkor elképesztően menőnek számító Remiz étterembe libasültre. Átlagos időtartamú ebéd volt, de ahhoz pont elég hosszú, hogy örökre megkedveljem Fenyőt. Aki az ebéd kezdetén felállt, majd mosolyogva, angyali hangon kezdett beszélni, hogy egy adott ponton, minden előjel nélkül átváltson egy rabszolgafarmos film ültetvényesének tónusára, és rettenetesen megalázzon, majd ott helyben kirúgjon pár embert a lap állítólag béna teljesítménye miatt, még bőven azelőtt, hogy eljutottunk volna a gesztenyepüréig. Kegyetlen volt, erőszakos, vagyis fideszes szóval élve geci, de igen szórakoztató és veszettül jóképű fickó, emellett nyilvánvalóan okos és ösztönösen pazar színész, így azonnal megkedveltem. A lelkesedésemet csak növelte, amikor megtudtam, hogy egykori fotósként ragaszkodik hozzá, hogy tulajdonosként is saját kezűleg fotózza legértékesebb vagyontárgya, a Nők Lapja minden egyes címlapját.  

 Én ugye naiv voltam és tudatlan, de a többi újságíró annyira egyértelműen maffiózónak tartotta, hogy amikor egy nyugdíjaskorú kolléganőm, félreértve a főnök egyik szónoki kérdését, egyszer csak nyilvánosan kioktatta, hogy "Jánoskámnak" hogyan kéne menedzselnie a lapot, tapinthatóan megfagyott körülöttünk a levegő. Lassan ébredtem rá, hogy a többiek komolyan azt hiszik, a Fenyő ott helyben leöleti, esetleg puszta kézzel kicsinálja szegény Zsuzsát. Semmi ilyen nem történt természetesen, de máig emlékszem a kimeredt tekintetekre és a székek karfáját kifehéredve szorító kezekre.

Pár nap múlva már azt is tudtam, hogy a Főnök fő ellensége nem más, mint Gyárfás Tamás. Én addig őszintén szólva ilyen elvont formában sosem féltem senkitől, ezért őszintén meglepett, hogy Gyárfás nevét emlgetve a többiek még annál is sokkal jobban rettegtek, mint amikor Fenyőre terelődött a szó. Pár hónapja voltam népszavás, amikor megtudtam azt a pletykát is, hogy a Fenyő Mercedesét, állítólag a Gyárfás utasítására már kétszer is ellopták “az ukránok”, de egyszer váltságdíj fejében visszadták neki. Ekkoriban keződödött a két üzletember csatározása a nyilvánosság előtt is, Fenyő ugyanis erőszakosan le akarta nyúlni magának Gyárfás fejőstehenét, a köztévé hajnali-reggeli műsorsávját évtizedekig kitöltő Napkeltét, amit az érintett érthető módon nem hagyott.

1995. tavaszán átcsábítottak a Magyar Hírlaphoz, de egy rakás emberrel kapcsolatban maradtam a Népszavából. Ekkortájban történt, hogy Fenyő felvett egy belpolitikai újságírót, kifejezetten arra a célra, hogy terhelő cikkeket gyártson Gyárfás Tamásról. Ezen a ponton jöttem rá, hogy a két nagykutya harca nem újságírós nagyotmondás, hanem abszolúte valóságos dolog lehet. A gyárfásírót Fenyő azért alkalmazta, mert Gyárfásnak akkoriban volt valami piszlicsáré adóügye, ami eljutott a bíróságig. A revolverújságíró feladata kezdetben a per és a háttér letudósítása volt, aztán már simán csak az, hogy gyűjtsön anyagokat az Ellenségről. Ennek az embernek a műve lehetett a mai sajtóhírekben emlegetett százoldalas doszzié. Ilyesmi azért a globális sajtótörténetben sem fordulhatott elő túl sokszor.

De még ki sem tudtam csodálkozni magam a lapkészítés furcsa titkain, amikor jött a hír, hogy Fenyőt szitává lőtték a kedvenc dombja tövében. Attól félek, hogy a magyar sajtó soha többé nem lesz ilyen vad és szórakoztató.

 https://web.archive.org/web/20180417222927/https://444.hu/2018/04/17/ilyen-volt-testkozelbol-figyelni-a-kilencvenes-evek-kozepen-fenyo-janos-es-gyarfas-tamas-cicaharcat http://hicapacity.tumblr.com/post/173057679895/az-amúgy-megvan-hogy

[ahogyelkepzeltem]

Átkozott vasárnapok

Nagyon határozottan emlékszem egy vasárnap estére, kb. 11 vagy 12 éves lehettem, és anyától sültkrumplit kértem vacsorára. Ameddig ő sütött, én elkezdtem fürdeni, és már a zuhany alatt is pokolian éreztem magam. Nyeltem a könnyeimet, nem akartam úgy kijönni a fürdőszobából, hogy látják rajtam, hogy sírtam, mert akkor azt is el kell mondani, hogy mi a baj, meg aggódni kezdenek, meg egyáltalán, nem tudom, hogy mi a bajom igazából. Csak azt tudom, hogy rettegek a vasárnapoktól. Attól, ahogy a vasárnap esték elkezdik szorítani a torkomat, ahogy valami fojtogató szorongás telepszik rám. Attól félek, hogy meghalok. Nem most rögtön, hanem egyszer. Hogy megy majd tovább ez az egész nélkülem, hogy vége lesz, hogy nem leszek. Kéne kapaszkodni valamibe, de nem tudok. Egyedül vagyok ezzel a félelemme, nem beszéltem róla senkinek. Soha. Nyolc éve ül rajtam ez a szorongás, és még nem mertem soha szóbahozni. Fura, kellemetlen, nincsenek szavaim rá. 

Kijövök a fürdőszobából, odaülök a sültkrumplimhoz, kész van a tea is, a tv-ben a Macska jajj megy, apa nagyokat röhög rajta, minden rendben és akkor kirobban belőlem a sírás. És akkor elmondom, hogy nagyon félek. Anyáék próbálnak megnyugtani, az ölelés, a simogatás elrendezi a dolgokat. A félelem nem múlik el, de már nem vagyok egyedül vele. 

Persze, nem lehet minden vasárnap elővenni, hogy rettenetesen szorongok, hogy ahogy fogynak a napsütötte órák, úgy indul a nyomás egyre erősebben a mellkasom tájékán. Ezzel meg kell birkózni egyedül, mert nincs mindig kapaszkodó. Nincs mindig ott egy kéz, amit meg lehet fogni. Vannak praktikák, currys bármit főzni, fahéjas körtelevest főzni és közben Chet Bakert hallgatni, meg van, amikor az egésszel nehéz mit kezdeni.

Cs-nek hála mondjuk már tudom, hogy ez a vasárnapi depresszió tudományos tényező is, orvosok foglalkoznak, vagy foglalkoztak vele, ez legalább jelzi, hogy nem egyedül vagyok hülye a világon. 

Napos vasárnapokon könnyebb. A mai az eleve sötétben kezdődött, ehhez képest én azzal ébredtem, egy áthánykolódott éjszaka után, hogy menni akarok. (De megkapsz tőlem bármit, ha úgy akarod, édes ne álld előlem, kérlek a napot, a fogkefédet holnap is itthagyhatod, édes csak engedj el kérlek, ha menni akarok -ez csak úgy eszembe jutott, na, tovább)

Szóval kint esik az eső, de azt érzem, hogy muszáj sétálnom, hogy levegőre kell mennem, hogy még nagyon sokára van, hogy A meg én múzeumba megyünk, nem fogom kibírni a lakásban. Felöltözöm, esernyő, hátizsák elindulok. Megyek az esőben, végigjárom a termelői piacokat, nem is nézem merre, nem érzem a teret magam körül, csak megyek, megyek, szól a zene a fülembe, egy óriási kör után, a Zsinagóga sarkánál kapok észbe, hogy oké, most már ki kéne találni, hogy hova. Percekig állok, nem tudom, mi tévő legyek, közben azon gondolkodom, hogy elképzelhető-e, hogy megbolondultam? Mármint lehet-e, hogy tényleg elment az eszem és most egy mániákus elszántságával rovom a köröket a belvárosban? Arra jutok, hogy talán nem. Sőt. Tulajdonképpen, ez valamiféle józanság, hogy ebben az időben is kijöttem a négyfal közül, és azt mondtam, hogy levegőzni kell, mozogni kell, sétálni kell. Teát innék, valami forrót és gyümölcsöst, eszembe jut a narancsos, amit egyszer a sparban vettem. Bemegyek, most nincs. Szemben egy Café Frei, nem szeretem, de rémlik egy gyümölcstea, az most jól esne, bármi ami melegít. Veszek egy csomaggal, és hazaindulok.

Mama küldött sztrapacskát, de nem kívánom. Arra gondolok, hogy tudnék-e most neni, arra jutok, hogy nem. Aztán mégis melegítek, mert egyszer csak meglátom magam előtt mamát, ahogy nekem főz, és csomagol, és arra gondolok, hogyha ma nem eszem meg, ki kell dobni, ha ezt ki kell dobni, az árulás. Instant bűntudatom lesz, akkora mint három ház, feltolul az összes énvétkem, a kicsik, a nagyok, amikor nem hallgattam végig, amikor a szavába vágtam, amikor rossz voltam, amikor hazudtam, amikor elárultam, amikor nem szerettem eléggé, belesírok a kis kék tányérba, aztán megemberelem magát, és felhívom nagymamámat. Megköszönöm, hogy gondolt rám, megkérdezem, hogy van. Szeretném elmondani, hogy semennyire nem vagyok méltó ennyi szeretetre, de nagyon jól esik, hogy csinálja. Ő is. Isteni a sztrapacska persze. Hogy ő karalábé levest főz? Persze, papám kedvence volt, és tegnap volt a házassági évfordulójuk. 

Próbálok egy kicsit aludni, nem megy, elkezdek készülődni. Kiszedtem A-nak és G-nek egy adagot a sztrapacskából így semennyit nem kell kidobnom. Velük jó, ők ketten egy szerető család, és a program is ismerős és nagyon vasárnapi. Galéria, nézelődés, cukrászda, aztán válogatunk a Libriben, és mindenki hazamegy. 

A azt kérdezi, mi a tervem estére? Hát hazamegyek a kutyához, séta, aztán próbálok nem szorongani. Szorongsz? Miért? Hát...mert vasárnap van. Kérdőn néz rám, én hadoválok valamit a tudományos megalapozottságról, a gyerekkoromról, a halálfélelemről. 

Akkor ez olyan, mint egy pánikroham?

Talán nem, szorongásos. 

Bólogat, hogy érti, és hálás vagyok, hogy nem tud mit mondani. Mit lehet? 

Én is tudom, hogy elmúlik, hogy pár órát lesz rossz, aztán vissza lehet zökkenni a hétköznapokba, ami ismerős és biztonságos, csak addig kell kihúzni.

Az összes fejemre égő rosszatt, a késést, a mulasztást, a hibát, amit megbántam, amit rosszul mondtam, rosszkor mondtam, amit elszalasztottam, akivel másképp kellett volna, amit nem volt erőm helyrehozni, amit gyáva voltam helyre hozni, amit már nem is tudok helyre hozni. Az érzést, hogy nem vagyok jó ember, hogy semmi sem igaz, amit hiszek magamról jobb napjaimon, vagy amit mások hisznek rólam, mindennap.  Ezt kell kibírni, amíg jönnek a hétköznapok újra, és a ritmikájukkal elnyomják a gonosz hangokat a fejemben. 

Zötyög a villamos, elhagyom Budát, közelítek a valóságom felé és érzem, hogy nő a gombóc a torkomban. Leszállok az Oktogonon, végigdohányzom az Andrássy utat, tulajdonképpen légzőgyakorlat ez. Felveszem a kutyát, sétálunk a szokott útvonalon. Nincs egy kéz, amit megfoghatnék, az érintés segít, visszahoz a valóságba. Egyszer Cs mellett is elborított a vasárnap, emlékszem, valami régi filmet néztünk, nem mertem megszólalni, de meg tudtam fogni a kezét, és egyből kitisztult a kép. Beszélek a kutyához, bánja a franc, ha hülyének néznek, de legalább megnyugszom tőle. Fények, zajok, sehol egy lélek, hova tűnt mindenki? Kifordulok a Nagymező utcára, hívom az anyámat, az ismerős Szia Kisvirágom megnyugtat, majdnem kézfogás. Aztán apámmal beszélek, ma is megkérdez, de te jól vagy kislányom? Nyelek egy nagyot, talán megint el kéne mondani, aztán elakadok ott, hogy jól persze. Legalább létezik egy olyan valóság, kicsivel északabbra innen, amiben jól vagyok. 

Külöben meg holnapra jól leszek. 

Holnapra vége a vasárnapnak. A maiból meg már nincs sok hátra.

Ó, ti átkozott vasárnapok.

Marla

[azistenbasszonmeg]

Nyílt levél T-nek.

Tegnap mikor a fürdőkádban ültem, elképzeltem milyen lesz, mikor hazaérsz. Bosszankodsz, mert nem vettem fel a telefont, amúgy is minek nekem, soha nem veszem fel, lerakod a biciklit ahogy mindig szoktad, azt mondod a cicának "Menj már inneeen." Éhes leszel, még félig a munkában vagy, ma is elbasztak valamit. Az igazságérzeted megint pofont kapott. Elképzeltem, hogy majd meglátsz a langyos piros szörpvízben, hogy nem fogod elhinni, ordítasz, téped a hajad, nem mersz majd hozzám érni, remegve aztán mégis megfogsz, és én addigra ugyanolyan langyos leszek mint a piros víz, és szürke. A szomszédok nem tudják majd, mi a baj, végül valaki majd hívja a mentőket, de nem te leszel az, nem tudsz megszólalni, reszketsz, tartasz, sírsz.

Soha nem lennék képes ezt tenni veled.

Alice és Én amúgy is félünk a haláltól, és még akkor is, ha néha ez a félelem egészen pici pislákoló láng csak, fellobbant egy képet, amin te vagy, és meglátunk, és én akkor már nem akarok semmi ilyesmit képzelegni sírva a fürdőkádban.

Amit most tervezek, az nehéz lesz. Nagyon sokat fogok sírni, néha elmegyek majd itthonról, nem is foglak beavatni. Nem kell félned, nem csinálok majd semmi rosszat. Rendbe szeretném ezt hozni, hogy soha többé ne kelljen semmi ilyesmit képzelegni sírva a fürdőkádban.

Alice és Én most szembe fogunk nézni a félelmeinkkel és fel fogunk szállni egy hullámvasútra, ami sorra olyan állomásokhoz visz, ahol rettegni fogunk. Azt már elmeséltem, hogy félünk a haláltól, de van még valami, ami tabukat és pánikrohamokat szül bennünk. Rettegünk a KÖVETKEZMÉNYEKTŐL. Mindig is féltünk felelősséget vállalni. Egész életünkben futottunk előle és most jött el az ideje, hogy a vállunkra csapjuk minden fegyverünk és szembenézzünk a rémálmainkkal, mielőtt visszafordíthatatlanul fel fognak emészteni minket.

Nem kell féltened, Alice megígérte, hogy fogja majd közben a kezem. Nem kell ott lenned, nem kell segítened, még tudnod sem kell róla, annyit remélek csak, hogy nem fogsz elhagyni közben, mert bár közhelyes lesz, de miattad teszem.

Teljes életet szeretnék élni VELED. Olyan életet, amiben nincsenek kisverebek a padláson, akik csipognak, és le kellene rúgni őket, mert bár nem befolyásolnak semmit rengetegen vannak és idegesítenek. Olyat amiben az, hogy harmóniában élek a természettel nem jelenti azt, hogy szeptembertől minden nap meghalok amíg tart az ősz és a tél.

Családot szeretnék. Olyat, amiben lehetek a támaszod, amiben nem kell állandóan mankót tartani a lelkem alá ahhoz, hogy le tudjak menni a boltba. Amiben a kényszerbetegségeim nem veszik el az értékes időt TŐLÜNK.

Azt szeretném, hogy készen állhassunk arra, hogy egy életen keresztül vállaljuk a felelősséget egymásért. Ehhez rengeteg dolgot kell helyrehoznom. Készen akarok állni rá. Veled akarok lenni.

Eszembe jut néha, hogy milyen lenne megnyerni a lottót, milyen lenne milliomosnak lenni, milyen lenne máshol lenni, pénzért felelősség-helyetteseket venni. Kényelmesen leélni az életem úgy, hogy soha nem kell szembe néznem majd semmivel. A legcsodálatosabb élet képét festem olyankor magam elé, és te maradéktalanul a fantázia része vagy mindennel, amit csak meg akarok adni neked, amíg csak élünk és szeretünk.

Soha nem fogom megnyerni a lottót. Soha nem lesz majd egyetlen árva fillérem sem, amiért nem magam dolgozok meg. És soha nem lesz olyan életünk, mint a fantáziákban, ha nem állok fel és teremtek egy olyannyira hasonlatosat hozzá, amilyet csak tudok.

Azért mondom, hogy hullámvasút lesz, mert nagyon sok problémát fogok kibontani, amik adott pillanatban úgy hatnak majd, mintha az életünk csak egyre egyre nehezebb lenne. Aztán mikor az egyik megoldódik, jön majd a következő, és ez lehet, hogy végtelenül így megy majd. Kinyitok egy félelemdobozt és lelök egy kútba. Tudnod kellene majd, hogy azért csinálom, hogy ne legyen egyre mélyebben a kút alja. Nem fogod tudni.. Honnan tudnád, soha nem fogom elmondani.

Talán el fogsz hagyni. Ott fogok állni lélek-meztelenül, körülöttem minden sötét és nyirkos, a felszín méterekre, nem tudsz segíteni, azt sem tudod majd, hol vagyok. Csak Alice fogja tudni, mert úgy szorítja majd a kezemet, mint még soha, és nem fogja elengedni. Varjak fognak majd megtámadni, Te pedig megeshet, hogy elfáradsz abban, hogy keresel, hogy harcolsz a "kedvenc madaraimmal maradi feketében". Hogy nem veszed észre, hogy minden percben azon dolgozom, hogy mászok fel a mohás téglákon, miközben kimosom a ruhád, miközben vacsorát készítek neked, miközben alsógatyát rendelek, gondoskodom arról, hogy annyira otthon érezd magad amennyire lehet, átölellek és megcsókollak. Végig ott lesz majd az a fal, és talán nem látsz majd le, ahogy csáklyával ütöm, és vonszolom magam egyre feljebb. És akkor lehet hogy feladod, és én nem foglak hibáztatni, mert soha nem tudnálak.

Félek, hogy ha így döntesz, akkor majd nem lesz miért másznom, de Alice megígérte, hogy velem lesz. Azért nagyon boldog lennék, ha a végén te is ott lennél, és akkor Alice is nyugodtabb lenne, én pedig a legboldogabb. Mert végtére is azért szeretném ezt, hogy felkészüljek arra, hogy veled legyek boldog.

Olyan jó lenne, ha szurkolnál nekem tudatlanul is. Ha ott lennél nekem, és te lennél a hullámvasút minden nyugodt szakasza, lennél minden kiszögellés a téglafalon, amik nyugalmat adnak egy-egy percre..

Szeretlek.

[sweet11disaster]

csend

Az utolsó szó jogán, most én leszek az aki nem mond semmit. Én leszek az aki felakasztja a függönykarnisra a ki nem mondott szavainkból vart függönyt. Meghagyom neked most ezt a percet, a függönyt is itt hagyom, emlékezetül, hogy majd ha te is annyira vágysz egyetlen szóra, tudd, milyen halálos tud lenni a csend. Az a csend, amivel te ezerszer és még egyszer megöltél. Amivel otthagytál kettesben, mert neked sosem volt mit mondanod. Neked mindig minden mindegy volt. Ezentúl is az lesz? Akkor is az lesz, amikor a csend sziklafallá szilárdul közöttünk, amivel végleg kizársz? Mindegy lesz akkor is, mikor újra és újra leesek arról a falról, mígnem eltöröm a lábam, és képtelen leszek felállni? Nem akarom megvárni. Nem akarok teljesen összetörni, értéktelenné válni, míg rájössz végre, hogy lehetne másképp. Hogy nem lenne muszáj, hogy szavaink hiánya taszítson minket el. Hogy lehetne máshogy, lehetne másba csomagolni a szeretetet, mint a saját törvényeid és az egód papírzacskójába. Mégiscsak mondanom kellene valamit. Bármit. De nem tudok megszólalni. Félek, hogy szavaim most is süket fülekre találnának, még egy kudarcot nem bírok el. Írjam le? Nem olvasod el. Neked mindegy. Mindegy lesz ezentúl nekem is. Itt állsz előttem némán, nem nézel a szemembe sem. Én meg nem bírom tétlenül végignézni, ahogy haldokló szerelmünk fölött szemet hunyva, csak vállat rántunk és elsétálunk.  Csak még egyszer utoljára. Érted, Értünk. Kitartok. Azért, amik voltunk egymásnak. Azért, akik lehetnénk még.

[ertednyilt-viragok]

Mikor félsz hozzászólni egy beszélgetéshez, mert úgy gondolod, úgysem kíváncsiak rád, plusz félsz az esetleges ignorálástól is.

[igazabol-kurva-mindegy]

Mègis mi a faszt csináljak

Majdnem minden este sírva alszom el, félek. Nem tudom hogyan segíthetnék Neked. Azt sem tudom kivel beszéljem meg.

Kurvaszar érzés látni Anyukád kisírt szemeit.

Kurvaszar hallani a hugi elfojtott sírását a másik szóbából.

Elmondtad a hazavezető úton, hogy műtéted lesz,alig tudtam megszólalni, a sírást visszatartani.

Hónapok óta csak feküdnöd kéne, de nem bírod ki, hogy ne csinálj semmit. Látom rajtad, hogy fáj megmozdulni is.

Látszik Rád hasonlítok.

[aesthetichappines]

Akarom, de nem.

Esténként mikor olvasok, rám jön néha, hogy mennyire akarnék írni. Írni bármiről, hisz írással egy terhet veszek le a vállamról, valamint megkönnyebbülve érzem magam utána. Árad belőlem egy kis jó kedv. Csakugyan ihlet sehogy sem jön. Mindig egy gondolatnál leragadok. Újra és újra. Ő. Arról, hogy mennyire akarom. Megismerni. Látni újra. A mosolyát, a ragyogó szemét. Érezni az ölelését vagy a csókja ízét. Ugyanakkor nem akarom. A tudat, hogy ő ezt nem akarná annyira, mint én. Lehet, hogy semennyire vagy nagyon picit. Honnan is tudnám. Hisz megszólalni nem merek. Nem is tudom mit kéne mondanom. Nem akarom. Akarom, de mégsem. Szörnyű velem. Egyszerre vonz és taszít. Tudnám mivel s hogy. Nem akarom. Valamiért félek. A visszautasítástól? Nem lennék annyira vonzó? Vagy meglehet, hogy pont nem én kellek. Miért is... Idétlen gondolatok így este amik nem hagynak aludni, míg választ vagy jelet nem kapok. Hogy is kapnák? Nem lépek. Mi okból? Vagy mit veszíthetnék ha lépnék? Megalázkodni nem szeretnék vagy kudarcban részesülni. Mondom. Nem akarom. Még gondolni se rá. Hiába. Hisz most is rá gondolok. Várok a válaszra úgy, hogy még a kérdést se tettem fel. Nem merem. Még a kérdést se fel rakni. Félek a választól. A reakciótól. Aztán, hogy szégyenben elsüllyedjek ha meglátom, mert a tudat marni fog, hogy ilyen hülyeséget tettem. Mi lett volna ha? Jönnek majd az ilyen kérdések. Nem akarom. Őt se. A válaszokat. A visszautasítást. A kudarcot. A csalódást. A félelmet. Mit akarok egyáltalán? Őt. Akarom, de valamennyire mégse. Abba hagyom.

[buborekfelho]

Vágyok a barátkozásra

Eddig ezzel nem is lenne baj, ugye? Vágyom rá hogy megismerjek új embereket, barátságokat kössek. Igen, ez mind szép és jó. Viszont ott lakik bennem az az énem, aki folyton azt suttogja “ne tedd”. Hogy miért? “Utálni fognak” Ez az egyetlen gondolat képes arra hogy korlátozzon a szociális kapcsolatokban. Félek. Félek megszólalni. Nem akarok rosszat mondani. Nem akarom hogy egyetlen mondat miatt utáljanak. Más vagyok? Egy picit. Korlátoz bármiben? Nagyon. Amíg mások hétköznapi dolgokról órákig tudnak vidáman beszélgetni, én képes vagyok órákig csendben maradni. Persze nem azért mert nem tudnék mit mondani. Tudnék én. Csak félek hogy az ami az én agyamban rejtőzik, senkit sem fog érdekelni. Buliznak, szórakoznak, közös képeket készítenek, táncolnak, nevetnek. Szeretném én is, ez természetes. De az a kis hang már-már monoton hangnemben kántálja hogy “utálni fognak”. Maradjak olyan amilyen? Adjam fel a személyiségem a barátokért? Hol vannak azok, akik olyanok mint én? Akik szeretik azt amit én? Akik tele vannak gátlással, de együtt képesek mindenre? “El vagy varázsolva” Hányszor hallottam már ezt? De a varázslat miért lenne baj? Hiszen nem ez tenne különlegessé? Mégis magányos vagyok.

[lanyaszilvafan]

Magamnak,mert csak cikáznak a gondolataim

És akkor mindent elfelejtek. Inkább leírom, ezt úgy se olvassa senki. Csak én.

Délután négy, semmit nem csináltam,nem beszéltem még senkivel, nem ettem, fel se keltem.

Egy kád víz. A kedvenc számom. Most ennyi van.

Vicces dolog ez a bipolár , a másodperc töredéke alatt a mélyben vagyok egy fél mondattól. Vagy egy érintéstől a fellegekben, mikor mi.

Ezért nehéz velem, meg nekem, mert nem lehet tudni mitől leszek ilyen állapotban.

“Menj a francba” ennyi. Nem nagy dolog, napi százszor hallom és legalább ennyiszer mondom. De most ez ütött be. Vicc.

Hülye vagyok. Ha arrébb állnék nem fájna. Csak egy lépés, vissza a tömegbe, és akkor könnyű lenne . De nem tudom megtenni. Nem akarom, de ez így szar, mert olyan , mintha valaki belülről fojtogatnak. Mert nem teszem amit akarok, azt nem kaphatom meg amit akarok, és semmi de tényleg semmi nincs velem. Se senki. Mert aki volt az elfordult, aki lenne annak nem kellek, akik meg vannak azok nem ismernek. Azt hiszik tudják milyen vagyok, mit érzek és mit gondolok, de csak átnéznek rajtam. Mint mindenki mindig. Mert az egyszerű, rávágni, hogy" itt vagyok ha baj van". De ha baj van, akkor csak legyintenek, hogy “ugyan már, nyugi,nem nagy dolog” . Köszi, most már jobb ,tényleg.

És én magamat nem tudom helyre tenni, mert egyedül nehéz, és aki segítene annak nem mondok semmit. Mert hülye vagyok. Mert félek. Mert nem merek megszólalni. Ezért vagyok négykor, a kádban, a kedvenc számommal.