#fájdalommal élni

[x-maybe-in-another-life-x]

A mosoly, olyan, mint egy bátorító ölelés, mellyel élni segítjük egymást.

[csakszavak]

Ezt a fájdalmat már nem tudom feldolgozni. Nem tudom kisírni, kiírni, kimozogni vagy kirajzolni magamból. Ahogy kibeszélni sem. Ezzel a fájdalommal talán csak együtt-élni lehet megtanulni…

[csacskamacskamocska]

Hogy lehet úgy élni, hogy valakinek nincs önreflexiója?

Hogy a saját agyát nem tudja kívülről látni? Vagy annyira kívülről amennyire a képességeiből telik. Hogy lehet úgy élni, hogy valaki azt gondolja, hogy pusztán attól jó ahogy gondolkodik, mert gondolkodik? Pusztán attól jól működik, mert csak ez van neki. Okos emberek ott devalválódnak a szememben, amikor nem borulnak le más, sokkal okosabb emberek tudása, intelligenciája, képességei előtt. Amikor nem tudják kifejezni, hogy látom, hogy egy valaki más jobb nálam ebben vagy abban a dologban.

Tegnap akkora kurvanagy kicsinyes irigységemmel kellett szembenéznem, hogy csak pislogtam. Egész nap dohogtam magamban, és nem elég, hogy utáltam a helyzetet, de utáltam magamat is az érzéseim miatt. Tudtam, hogy irígység. És azt utáltam a legeslegjobban, hogy tudtam, hogy végül nagyvonalú leszek, mert a másik megoldást nem fogom választani, hogy kicsinyesen kereszbetegyek. Az igaz, hogy nem voltam készséges. Egy korábbi állapotomban, szaladok és szolgálok, és készségeskedek, és várom, hogy valaki/bárki elismerje, hogy milyen jófej vagyok, mennyire segítőkész, hogy átadom többévnyi munkám eredményét, hogy másoknak könnyebb legyen dolgozni és majd verhessék a mellüket, hogy milyen faszán helytálltak. Csakhogy ez az elismerés sosem történt meg és tudtam, hogy most sem fog. És az elmúlt idők nagy felismerésevolt, hogy nem kell csinálnom azt, ami nem változik, ami nem működik. Abba lehet hagyni. És amikor érzem, hogy bekapcsol, hogy elindul egy automatizmus, abba lehet hagyni. Nem fogank szeretni, se így, se úgy. Egész félelmetes, hogyez az érzés mennyire tud fájni. Egészen irrálisan nagy fájdalommal jár. Mert az ember nem tudja még a harmadik megoldást, ami jó lenne. És az nem az, hogy leszarom, hanem van valamilyen működési mód, ami eredményes.

Nézzük páldául a toxikus embereket. Zárd ki az éltedből! – Ez a tanács. de közben, látod, hogy mások nem érzékenyek rá. Miért és hogyan? Miért csak én látom vagy érzem toxikusnak? Mások többet bírnak? Mások kevesebbet kapnak a szarból? Hogyan tudnám én is úgy megélni, ahogy ők? Akik nem érzékenyek rá, azok értetlenül néznek: mi bajod, hiszen ez csak... ne úgy nézd, ez semmi... túlzásokba esel... neked kéne változnod, hiszen ő csak ilyen... (az más tészta, hogy ezek a válaszok valójában károsak, de ők tényleg nem érzik) Vagyis van egy működési mód, ami lehet, hogy nekem elérhetetlen a saját sérüléseimmel, de a cél az, hogy jól érezzem magam. És amikor valakit kizárok, akkor az is fogva tartja az embert. A harag, gyűlölet, félelem, mind láncok, mert a másik végén ott áll az, aki kiváltja. Vagy az emléke. Vagy azok a dolgok, amiknek lenyomata van bennünk. A közöny nem lánc.

Nem tudom a dolgot visszakanyarítani a címhez. :) Csak az volt az érdekes, ahogy tegnap lecsendesítettem magamban dolgokat. Agyam: blablablablablabla. Én: Figyelj, agy! Ezt most hagyd abba. Csináljunk mást! Agyam (egy kis idő múlva): jé, ez jó, na, most jó. De mi történt? Én: fingom sincs.

Na, az lenne a jó, ha tudnám, hogy mi történik ilynenkor. És jó lenne, ha nem kéne szólni. :D

[ertem-miert-nehez]

A fájdalommal lehet élni

De a semmivel hogyan?

[perfectsadpain]

Legitimálni akarom az öngyilkosságot. A mentális fájdalmat, ami felemészti az elmét. Nézegetek magam körül, kire hagyhatnálak ha már nem leszek. És fáj mert, egy jobb világban talán nem kellene senkire hagyjalak. Egy olyanban, ahol nem ezt dobta nekem a gép. De akarok e élni, az egy-egy "könnyebb" napokért? Akarom e húzni, halasztani, nyaggatni magam? Tele vagyok fájdalommal, ürességgel, és haraggal. Lassan túl csordulok.

[tevagyanapsugaram]

136 nap

Eszembejutsz még, de már felfogtam annyira, hogy belássam, igazad van. Túl sok mindent rontottunk el. Pláne én. Túl nagy fájdalommal járna megjavítani még akkor is, ha egyáltalán akarnánk. De már nem akarjuk. Nem is szabad, és nem is lenne helyes.

Elástuk, mélyre.

Hogy miért írom ezeket akkor?

Leginkább már csak magamnak, hiszen nem gondolnám, hogy bármilyen szinten foglalkoztatna még téged a múlt, hogy a sok rossz után is olvasd ezeket... Sosem szerettél nosztalgiázni.

Leginkább azért írom, hogy emlékeztessem magam a hibákra, amiket elkövettem ellened, és amiket soha nem akarok megtenni bárki mással. Hogy emlékezzek egy barátra, egy társra, egy szerelemre, aki hosszú éveken át minden napomba csempészett egy kicsit magából, ami által én is több lettem... Mert az életem legmeghatározóbb emberi kapcsolata voltál...

És rengeteg téren megváltoztattál az együtt töltött idő alatt, és a hiányoddal is, amiért iszonyat hálás vagyok... Mert azt érzem, hogy épített... Mindenképpen több lettem általa.

Sajnos sokkal többet érdemeltél volna, mint amit az elején kaptál. Utána pedig már nem voltam képes lemosni magamról azt a sok szennyet, hogy meglásd, ki van alatta. Vagyis inkább ki lett... De ez nem a te hibád. Nem hibáztatlak, már nem.

A legfontosabb ember voltál az életemben. Ha nem is tőlem már, de azt szeretném, hogy megkapj mindent amire vágysz...

Őszintén, már csak abban bízok, hogy boldog vagy, hogy sokat mosolyogsz és a lehető legteljesebb életet éled. Hogy sikerült a jogsid, hogy lassan összegyűlik a pénzed a kis piros autódra, amire büszke lehetsz, mert te dolgoztál meg érte. Hogy egyszer találsz valakit, aki mellett le tudod élni azt az életet, amire vágysz. Amit én elrontottam, bármennyire is próbáltam minden erőmmel jól csinálni az utolsó egy évet...

Túl sok a seb amit okoztam benned...

Néha azt érzem, hogy úgy rád írnék, csak hogy tudjam, hogy jól vagy. Aztán persze mindig rájövök, hogy nem lenne helyes, és valószínűleg te sem akarod, hisz ezért is tiltottál le. Nem tudunk barátok lenni, ezt tudjuk. Nekem egy picit mégis az maradtál.

Vagyis inkább az emléked... Nehéz ezt megmagyarázni, biztosan hülyének tartanál miatta... Főleg az után ahogy elváltunk...

Sajnálom, hogy annyit bántottalak a legvégén. Tudom, hogy szerettél... És basszus, én is rajongtam érted, jobban mint addig bárkiért... De sajnos túlzottan birtokolni akartalak, túlzottan akartam, hogy valahogy képes legyek meggyőzni...

Túlzottan, hogy normálisan tudjak viselkedni veled egy ilyen fájó szakítás után. Nem vagyok nárcisztikus, se pszichopata, vagy bármi ilyesmi, mert tutira ezt gondoltad egy időben. Gondolom sokan mondogatták neked...

Egyszerűen csak ennyire fájt annak a jövőképnek, azoknak az álmainknak az elvesztése, amiért basszus, bármit megadtam volna akkoriban, hogy teljesüljön... Teljes mértékben kifordított ez az egész...

Bárcsak képes lettem volna megmutatni, hogy mennyire... Bárcsak tudtad volna, hogy mennyire, de mennyire fontos voltál, és mennyivel többet jelentettél, mint amit te valaha gondoltál, hogy fogsz nekem... Mint bárki, akire valaha féltékeny voltál...

Sokszor csak nevettem a féltékenykedéseden, mert én tudtam ezeket... Hogy akkor ott senki nem rúghatott volna labdába melletted már, annyira szerettelek... Utólag már látom, hogy te valószínűleg nem érezted ezt, ezért is esett rosszul, amiért elbagatelizáltam sok mindent...

Bár... Ezek már mind nem számítanak. Új életünk van... És szerintem mindketten szeretnénk végre jól csinálni, és tanulni a múlt hibáiból.

És én is... Igyekszem fejlődni, tanulni még abból a leckéből is, amit az elvesztéseddel kaptam. Igyekszem jó ember lenni, akinek soha többé semmiért nem kell magyarázkodnia... Megtalálni önmagam újra napról napra egyre jobban, erősnek, kitartónak lenni, és legfőképpen tudatosnak... Nem akarom, hogy többé bárkinek olyan fájdalmakat okozzak, mint neked.

Nagyon figyelek ezekre nap mint nap, és őszintén hiszem, hogy eddig jól csinálom... Vagyis eddig pozitívnak érzem a visszacsatolásokat, és az én lelkiismeretem is tiszta, és jól érzem magam így.

Ezt csak azért írtam le, mert tudom, hogy egyszer még fontos voltam, és akkoriban mindent megtettél azért, hogy a legjobbat hozd ki belőlem, és basszus... Remélem büszke lennél, ha látnád...

Belegondolok néha, hogy vajon benned mi lehet most... Azért remélem maradt benned szép emlék azokból az időkből amik igazán számítottak, és nem csak a legrosszabb oldalamra emlékszel majd, ha egyszer neked is eszedbejutok...

Az is lehet, hogy csak hiú ábránd abban reménykednem, hogy én is adtam valami pozitívat, ami által több lettél, mint amikor megismertük egymást...

Nem tudom már, őszintén... Igazából csak elég fájó lenne a tudat, hogy mennyire kevés voltam hozzád, ha tényleg a világ legaljasabb emberének éreznél, miközben nekem oly sokat mutattál abból, ami igazán fontos...

Bárhogy is. A lényeg hogy igyekszem, és egyszer minden jó lesz...

Köszönök mindent.

[hicapacity]

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat - és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk - és hogy továbbörökítsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.

A Buddha tanítása szerint addig nincs megvilágosodás, amíg görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.

Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztítatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk - mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosítani. Nincs idő gyászolni. A sírás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozitív oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kínos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kínál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.

Milyen sok embert látsz így magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).

Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszín álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.

Mindenki menekül - mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént - igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. "Legalább én csak iszok, nem drogozok").

És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszítónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.

Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.

Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.

És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyílni. Ahol merünk fájni.

Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott - mindvégig ott volt benne az élet.

"Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt," írja a Midrás.

[kedvesmajam]

a mai nap hullámzóan telt, főleg a délután-este volt nehéz

a melókában elvoltam. elolvastam a forgatókönyvet, de még mindig nem értem a szerepemet, sőt, egyre inkább tartok tőle, hogy fals lesz a film szakmai szempontból. de csináltam munkás dolgokat is, csak ezzel is foglalkoztam

napközben többször eszembe jutott, hogy nagyjából most születhet döntés arról, folytathatom-e B-vel a konzultációt. igyekeztem békével lenni ezzel, arra koncentrálva, hogy nem tudom befolyásolni a döntést

estére már a pszichológuson izgultam. remélem, hogy vállal. közben több nehéz érzés, élmény is feljött. úgy érzem magam, mintha lenyomtam volna eddig mindent, ami érthető, hiszen folyamatos emlékezéssel és fájdalommal nem lehet normálisan élni. meg is ijedtem attól, valóban kész vagyok-e ezekkel dolgozni, közben nagyon vágyom rá, hogy stabilabb legyek

tegnap este faltam. almachipsszel indítottam, de nem tudtam leállítani, ettem mindent, aminek van értelme, meg olyat is, aminek nem, például jégkrémet, ami nyilván nem tudott kiolvadni. napközben is sokat ettem. és mivel nagyon meleg van, még többet ittam, amitől nagyon kellemetlen hasi érzésem lett

egyáltalán nem akartam ma inni, még alkoholmentes sört sem. viszont cigiztem, amivel továbbra is megengedő vagyok

van most a gyomromban némi izgalom. ezt is el tudom fogadni, nyilván a pszichológus miatt. meg nagyfokú fáradtság és tompaság, ami már-már fásultság. jó, hogy az elmúlt két napban nem kellett dolgozni, de a bizonytalanság és az utazás nagyon megterhelt érzelmileg. ráadásul a bizonytalanság fokozódik, mert jövő héten elutazom egy hétre és két nyári programom iránt sem vagyok elkötelezett, úgyhogy saját magamat tartom bizonytalanságban

nagyon fontos, hogy holnap elmenjek edzésre. most tartok tőle, hogy ha folytathatom is a konzultációt, lesz benne csavar, vagy a rehab témájában vagy valamilyen időkorlát. ez pedig biztos nehéz érzéseket hoz majd bennem. de az jó, hogy abban teljesen biztos vagyok, hogy magam miatt nem akarok inni és sem a konzultáció folytatása, sem a rehabtól való félelem nincs benne abban, hogy miért nem iszom

[almodniszabad]

Az idő nem gyógyít, csak megtanít együtt élni a fájdalommal

[szivritmuszivatar]

Tanulunk a fájdalommal élni

[x-maybe-in-another-life-x]

Never judge someone by the way they cope.

[eszmeletlenul-szeretlek]

Ma a tekintetünk véletlen összeakadt. Egyetlen egy pillanat volt az egész, mégis mindent ki tudtam olvasni a szemedből. Hiányzok neked.

És hogy őszinte legyek, te is hiányzol nekem.

[halalkapujaban]

Ne nyugtalankodj, úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.

[csodavagynekem]

A legnehezebb meggyőzni valakit arról hogy pont jó úgy ahogy van,

mert az életben már annyian bántották hogy sosem fogja elégnek érezni magát, hiába tökéletes a számodra..meggyőzték róla hogy túl kevés és ezt elég ha egyszer tapasztalja az ember ahhoz hogy utána soha többet ne érezze magát elég jónak bármihez/bárkihez.

[enesen]

Én és Én

Miért nem ad annyi kegyelmet az élet, hogy este lefeküdjek és soha többet ne keljek fel...

[honest-soul-stuff]

Ha ilyen az élet, akkor én nem akarok élni