#ez a srác csoda

[isemykal]

hajnali hármas ébredés

reszketsz, úgy fázol

[hicapacity]

Ez a srác itt a képen Gus Walz, a Demokrata Párt alelnök-jelöltjének, Tim Walznak a fia. Jelenleg éppen ő az, aki felrobbantotta a közösségi médiát Amerikában. Apja beszéde közben ugyanis látványosan elérzékenyült, és ezt az arcmimikájával és a testbeszédével is élénken kifejezte.

Ezt aztán Walz politikai ellenfelei arra használják fel, hogy gúnyolódjanak rajta. Egyes republikánus politikusok nyominak nevezték, mások az apját kritizálták, hogy milyen "bétahím puncit" nevelt a fiából.

Ha engem kérdeztek, hát az ilyen reakciók tényleg a politika legalját képviselik. Sajnos nekünk is kijut ebből idehaza Magyarországon (nem csoda, hogy a gúnyolódók meghitt és meleg kapcsolatokat ápolnak a hazai elvbarátaikkal).

Alapból kiráz a hideg az ilyen macsóskodástól, ami azért élcelődik egy fiún, mert az kifejezi az érzelmeit és nem acélosan kemény faarccal ül végig egy eseményt. Tényleg hatalmas bűn ez: egy fiú büszke az apjára, és elsírja magát. Általában azokat a férfiakat zavarja a leginkább, ha egy férfit sírni látnak, akik rettegnek attól, amit a saját lelkük tükrébe nézve kellene látniuk.

A másik, hogy köztudott: Gust egy nonverbális tanulási zavar (NVLD) nevű idegrendszeri rendellenességgel diagnosztizálták. Ami hasonló az autizmushoz és ahhoz hasonlóan spektrumot alkot. Az NVLD-vel élő emberek gyakran másként reagálnak érzelmileg bizonyos helyzetekre, nem mindig képesek mit kezdeni a túlcsorduló ingerekkel.

Sajnos sokan még mindig a "fogyi" vagy "gyogyós" jelzővel bélyegeznek meg mindenkit, akinek akár csak egy kicsit is másként működik az idegrendszere. És sem az egészségügy, sem az oktatás nem tud mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik egy picit is kilógnak a sorból.

A "neurodiverzitás" szóról Magyarországon a leginkább azt sem tudják, eszik-e, vagy isszák. Azt jelenti, hogy az idegrendszeri fejlődés eltérései nem feltétlenül kóros, patológiás jelenségek. Akinek valamilyen természetes genetikai variáció miatt másként működik az agya, az idegrendszere, az nem feltétlenül fogyatékos. Gyakran a legtöbb problémát az a környezet okozza, amibe nem tudnak beilleszkedni, ami kirekeszti őket. De a megfelelő támogatással, fejlesztéssel hasznára válhatnak a közösségüknek.

Ma már tudjuk, hogy az ilyen "nyominak" bélyegzett emberek sok területen kimondottan jobban teljesíthetnek. Ahogy Gus édesanyja mondta: ez a fia "titkos szuperereje". Igaz, nehézségei vannak az iskolai beilleszkedéssel. De egy hiperérzékeny, csupaszív fiú, aki egy csomó olyan részletet is felfog a valóságból maga körül, amit senki.

Én személy szerint hihetetlenül örülök, hogy a Gus elleni gúnyolódások jóval nagyobb ellenhullámot indítottak el: rengeteg ember érezte úgy, hogy meg kell védenie a támadásoktól. Jó lenne, ha a 21. században nem kellene már szégyellnie senkinek azt, hogy akár ő, akár az egyik családtagja - más.

[jagarbalazs]

Koppenhága Kaland (1. nap): Repülés

Minden kaland egy kis félelemmel kezdődik, de ez a mostani kicsit túl naggyal is. Sok mindent csináltam az indulás előtti napokban, de hogy nem szerveztem túl a dolgokat, az biztos.

Édesapám kedves volt, és kivitt a reptérre. Bár korán elindultunk, de volt okunk egy kis izgalomra, mert az autópályán egy baleset miatt dugó volt egy darabig, de bőven időben érkeztünk és a könnyes búcsú után életem első repteres élményei következtek. Fogalmam sem volt mit kell csinálni, de kedvesen útba igazított a személyzet. Sikerült minden kapun átjutni. A vadiúj hátizsákom pántjain a varrás viszont szinte az első perceben elkezdte megadni magát, de valami csoda folytán nem szakadt tovább. Sikeresen eljutottam a kapuig, ahol türelmetlenül vártuk a gép indulását.

Felülve a repülőre három észrevételem volt. Először is sokkal kisebb volt, mint elsőre képzeltem. Másodszor a belső kialakítás egy régi távolsági buszra emlékeztetett. Harmadszor pedig az ülés olyan volt, mintha direkt megpróbálnák a lehető legkényelmetlenebbre kialakítani, de ebből egy másfél órás úton nem csinálunk problémát.

Két muszlim úriember mellett foglaltam helyet (*ízléstelen vicc helye*). Az egyik úriember a családjáról készül képeket nézte egész úton, a másik pedig egy ujjra húzható számlálót nyomkodott végig. A felszállás előtt szerintem a srác láthatta rajtam, hogy először repülök és kedvesen a lábamra rakta a bíztoonsági öv csatját ezzel jelezve, hogy ideje bekapcsolni. Nagyon kedves gesztus volt.

Amikor ráadta a zavarbaejtően fiatal hangú pilóta a kakaót a hajtóművekre eszembe jutottam MC Isti örökzöld szavai (https://www.instagram.com/reel/C4qxv8_Iv6d/?utm_source=ig_web_copy_link&igsh=MzRlODBiNWFlZA==). Kedves barátom tanácsára készítettem egy felszállós lejátszási listát (https://music.youtube.com/playlist?list=PL357g1HKuw5vZA9n2uYxQpUKy3X5y9Hqj&si=NiC4Vfsfgh0RLG-E), és a felszállás pillanatát Phil Collins örökzöld slágerének dobos kulcsmomentumára időzítettem. Felejthetetlen élmény volt elemelkedni és felülről látni a várost, a helyet ahol felnőttem, és bár tudom, hogy nem örökre mentem el, mégis éreztem a romantikáját annak, hogy egy egyirányú jeggyel utazom. Őszintén elfogott egy erős érzés, ami a szomor és várakozás között volt félúton.

A repülés ismerős érzés volt (lehet a videójátékok miatt), de nyomáskülönbséget éreztem a fejemben. Sajnos a gép nem jelezte, hogy hol jártunk, de nagyon érdekelt volna, mert szép városkák voltak. Az út felétől felhőkben utaztunk. Csak a legvégén értünk ki, ahol már teljesen másmilyen volt a táj: sokkal mélyebb zöld volt minden, és a dán tengerek látványa emlékeztetett, hogy már nagyon nem otthon vagyok.

A leszállás zökkenő és zökkenésmentes volt. Elterveztem előre, hogy a stewardessekkel csinálok egy közös képet, és a kedvemért még a munkarucit is magukra kapták. Utána leszálltam a gépről, és a lépcsőről lenézvén tudatatosult meglepetésémre, hogy nem várt egy örjöngő tömeg. Na majd legközelebb. A terminálba beértem és jött az első kultúrsokk. Itt a WC-k jórésze koedukált. Fura észak. A másik furcsaság az volt, hogy nem hallottam ismerős szavakat. Igaz, amit külföldről mondanak: még most is nagyon sok külföldi van.

[onsieluenkeli]

Szépek. ツ

Érdekesség

A digitális világ egyik rákfenéje egy analitikus típusú személy számára, hogy mi látjuk a tudatalattit. Látjuk a fotókból, a posztokból, a címekből, a reakciókból mennyire toleránsak az emberek... és mennyire jók az influencerjeink is ebben.

A 2010-es évek közepére szerintem sikerült egy egészen szép pozitív fejlődést elérni, rengeteg fiatalabb és megértésre képes felhasználó segítségével... de az elmúlt években ebben is visszapattanást érzek, itthon, és a Facebookon. (Tisztelet a kivételnek)

Amióta vége a járványnak és erősödött az a krva infláció, egyre többször botlok olyanokba, akik nem csak a tragédiát látják, hanem mintha velünk nyalogatnák a saját sebeiket is. Tanult, értelmiségi, felnőtt emberek bántanak, lenéznek, fotóznak elesetteket, és bizarr módon mutogatják őket insta sztorikban. Vagy egy egyszerű cikk címet azzal a clickbaittel kezd egy boomer újságíró, hogy "betegek, és ..."

De hasonló a helyzet amikor Anyákról van szó, vagy feleségekről, nőkről. 2024-re lassan megint mindenki lenézve, lesajnálva, negatívra van véve... legalábbis a Facebookon.

És értem, és mind tudjuk hogy az ország ebben sem javult, sőőőt... De erről bizony nem csak a politika tehet, hanem a az egészhez a rossz hozzá állás is.

Szóval nem csoda hogy rengeteg fiatalabb már kerüli a sok negatív posztot!

Miért? Mert ők tájékozottabbak!

Mert a TikTok és a YouTube úszik vlogokban. Értitek? Akik szinte csak a Facebookot használják, egyre sz@rabb buborékban élnek...

Tudjátok a mai modern huszonéves fiatalok között egyre nagyobb divat a Gaming és Streaming mellett például Vlogokat nézni. Különböző és érdekes emberekről. Olyanokról akik kizökkentik őket a komfortzónájukból. Olyanokról akiknek köszönhetően tágul a perspektívájuk.

Van hogy kis fiatal családok is inkább vlogokra szánnak időt, mint pusztító hírekre. Így legalább elképesztő emberekkel és történetekkel lesznek gazdagabbak.

Itt van ez a srác, akinek nem hogy segglyuka, de segge sincsen! Csak mutatom azoknak a mélyen seggfej, 50-es, és 60-as segg nőknek, és férfiaknak akiknek BETEGÜK mások szexualizálása. Ez is egy kapcsolat, és teljesen emberi. A legtöbben tized annyira se boldogok mint ők.

És itt van ez a nő is, akihez képest én érzem magamat ügyetlennek! És szerintem mindenki.

.

[halalos-tavasz]

Ez a srác egy csoda. 😮‍💨

[mitsemerdekel]

Már nincs kedvem írni. Nulla. Nem is tudom miért vagyok itt. A lényeg, hogy mivel megint kezdek visszaesni abba a kis sötét lyukba, amiből már kimásztam közel egy évvel ezelőtt huszonév önsajnáltatás után, szóval gondoltam a gépen írás az kicsit hasznosabb jelen pillanatban így, hogy nincs nálam az agyonnyálazott, széteső félben lévő füzet. Ismét azt a könyvet veszem alapul, amit akkor, évekkel ezelőtt olvastam. Egy srác készít egy listát azokról a dolgokról amikkel rendelkezik, és amikkel nem. Próbáljuk meg ismét.

Dolgok, amikkel rendelkezem:

egy DH bicikli

egy Nikon D5000-es

két csoda unokahúg

a világ minden tájáról összeszedett nyelvtudás

külföldi diploma

megélhetés, de abban a pillanatban, ahogy ez megteremtődik rögtön el is utazom

a regényeim vázlatai

35 darab kitöltött sketchbook

levelek anyámtól, a testvéremtől, a halott legjobb barátomtól

koncertbelépők, repjegyek, színházjegyek, vonatjegyek

Central Parkból összeszedett tobozok

időben diagnosztizált rákfene, de már hozzámnőtt, nem is tűnik fel

van nekem egy Lizim, iszonyúan hiányozna, ha nem lenne

szeplők

nagyon sok növény, külön nevük van

könyvek, csak akkora mennyiségben, amekkorát nem szégyellek

bakelitlemezek hordozható lejátszóval

[csacskamacskamocska]

Álmomban

Volt egy srác. Orrszarvú feje volt és nem akarta, hogy az ágyában aludjak, barátságból se, keressek másik ágyat – mondta, pedig azt hittem, ha nincs szerelem, akkor mindenki normális és barátságos és fogalmam se volt, hogy akkor hol töltsem az éjszakát. Az orszarvúfejú egy régi ismerősöm volt amúgy, akivel soha nem volt semmi, még érdeklődés se, csak valami futó munkakapcsolat, szóval ő tényleg a semleges pasit szimbolizálta. Mondjuk, az orrszarvúfej az tényleg nagyon fura volt az embertesten. Nem akartam könyörögni, inkább elmentem, hogy majd hajnalig sétálok, de aztán valahogy betévedtem egy üres török kávéházba ahol mindenütt virágkoszorúk voltak. Unalmamban leszedtem egy növény kis zöld bogyóit és beledobtam egy fazékba és felforrt a víz. Zubogott. A morzsányi kis zöld izé felforralt egy fazék vizet. És szaladtam, hogy valakinek elújságoljam a hírt, hogy egy marék zöld bogyó lehet, hogy felforral egy medencényi vizet is, és győzködtem az embereket, hogy nem csak felforralja a vizet, de folttisztító is! És mutattam a ruhámat, hogy nincs rajta folt. persze néztek rám, hogy: he? Aztán legyintettek, hülye ez. ( :DDD) Volt még valami kibaszott nagy bogár is vagy húsz centis sáska-futrinka keverék. Na azt is csak én láttam mert meglapult mindig az árnyékban és nem tudtam senkinek megmutatni mert nem tudták mit kell nézni. Hár nagyon hülye álom volt, nagyon, de olyan erősen megmaradt az élmény amikor összemorzsolom az ujjaim kzött a kis bogyót, hullik bele a fazékba és egyszercsak, baszki, ez forr, és abba se hagyja, úristen! Álmomban a csoda olyan evidens volt, logikus és valóságos. De legalább nem bőgtem, nem fájt semmi és csak picit féltem.

[gerywhite]

Ma bent voltam az irodában, hogy lecseréljék az elhasználódott vállalati noteszgépemet egy vadiújra

A napom nagyjából azzal telt, hogy próbáltam telepíteni, és amikor nem sikerült, akkor szaladtam le az elsőre az IT-hoz, hogy hisztizzek, hogy a félelmetesen informatív "Something went wrong" hibaüzenetre mi a bevált workaround.

Az IT-s srác amúgy meggyőzően pingvinezett, hogy ő ezzel nem tud mit kezdeni.

Végül valahogy települt az oprencer, és létrehozott egy offline accountot, aminek az a szépséghibája, hogy a vállalati rendszerbe bejelentkezni vele nem lehet, még internetet se kaphatok.

Csúcs.

Le az IT-ra még egyszer utoljára, hát ezt nulláról újrahúzzuk inkább, mert ezzel már nem lehet mit csinálni. Egy-másfél óra.

A hosszúra nyúlt kávészünet végén lementem a gépért, majd még egy utolsó próbát dobva ezúttal majdnem hiba nélkül lement a telepítés.

Viszont a GlobalProtect nevű csoda (aminek a felhasználói felülete egy kibaszott INTERNET EXPLORER!!!!!) nem tud csatlakozni. Még egy utolsó kör az IT-hoz, és nem hiszed el:

"Ja, igen, ez tegnap óta fennálló probléma az authentikációs alrendszerrel, nem tud új eszközöket enrollolni, majd valamikor megjavul"

Szóval most hivatalosan munkaidőben várok, hogy megjavítsák, ami elromlott, és addig is továbbképzem magam.

Nem hivatalosan Disney+-t nézek! :)

De egyébként rendkívül örülök, hogy egy tegnap óta ismert elég súlyos hiba mellett vígan adják ki az új gépeket, és szedik be a régieket. :)

[dreamer0917]

Aki hercegnőként kezel.

Ha azthiszed, hogy nincsenek igazi királyfik, akkor nagyon nagyot tévedsz. Lesz olyan fiú, aki igazi nőként, hercegnőként kezel. Aki virágot hoz, és büszkén fogja a kezed. A srác, aki hajnali 4-kor szól, hogy indulj a ház elé, mert ott vár rád. Aki mellett különlegesnek érzed magad. Aki a tenyerén hordoz, és gyémánt falat épít köréd, nehogy bármi bajod essen. Aki támogat mindenben, meghallgat és elkényeztet. Aki minden nap megnevetet. Ő az, aki rádszól hogy kösd be magad az autóban, és nem száguldozik mint egy őrült, mert biztonságban akar tudni. Akit imád a családod, oda van érte a kutyád és tiszta szívből szeret. A férfi, aki tudja mit szeretsz, a kedvedben jár, és minden álmod valóra váltja. Aki ismeri az összes hibád, mégis szeret. Ő fogja kinyitni az összes álmod kapuját, és kísér el a végtelen utatokon. Gyönyörűnek fog hívni reggel, pizsamában és smink nélkül, emlékezni fog az összes fontos dámura, tudni fogja, hogy mi volt az első mondatod felé, és nem fél elmondani, hogy érez irántad. Mellette fogsz lefeküdni, és ő kelt fel kávéval és reggelivel. Vele fogod felépíteni a jövőd, vele álsz majd az oltár elött, vele lesz közös otthonod, és neki szülsz majd csodaszép gyerköcöket. Mellette fogsz megöregedni, és ő 20-40-60 év múlva is csodálatosnak fog téged találni. Ez lesz maga a csoda, az élet értelme.

[thecamellie]

1

  Többször volt már részem déjà vu-ben. Egy-egy pillanat vagy mozdulat ami mintha már megtörtént volna. Érdekes, hogy maga a déjà vu érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor az, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, "már átélt" szituáció. Mindig is figyelemre méltónak tartottam az e fajta jelenségeket. Milyen közeli de mégis távoli,megfoghatatlan dolog ez. A mai felgyorsult, modernizált világban szinte semmi sem okoz ilyen borzongást mint az ilyen élmények. Mintha ebben a pöcegödörben nem csak szenny és mocsok lenne, hanem egy kis csillámos varázzsal megszórt szar darab is.

  Ha az érme másik oldalát nézzük akkor ugyan ijesztő is egyben. Pontosan azért mert mi akik a 21. században él tudja jól, hogy kivételesen kevés mennyiségű helyzet vagy esemény van amit nem tud az uralma alá voni. Az, hogy vannak ilyenek még elfogadható, hisz nem lehet mindent kézben tartani. De, még hogy egy bizonytalan megállapítás mint a déjà vu is rejlik a világban amit semmilyen mértékben nem tudunk irányítani az hátborzongató. Főleg, hogy ha bele spekulálod azt is, hogy már átélhetted ezt, de ha ez már egyszer megtörtént akkor miért történik meg újból. Valamit máshogy kellett volna csinálni, mondani? Van bármi jelentése? Ha van akkor hol a további instrukció? Magam találjam ki, vagy elsiklottam valami felett? Esetleg nincs valami ügyfélszolgálat vagy információs pult? Beérem közönségi segítséggel is.

A déjà vu számomra ezt jelenti. Se jó se rossz, csak különös.

Az ahogy most a könyvet az előttem lévő asztalra tettem, ezt éreztem. Már megtörtént ez velem. Körbe nézek a szobában hátha ezzel rátudnék jönni, hogy mi is okozhatta. Egy teljesen átlagos garzon nappalijába ülök ami igazából konyha/ebédlő/előtér is egyben. A szóba közepén lévő dohányzóasztal mellett a padlón foglaltam helyet, mivel egy kosza székünk sincs. Hátamat a fotelnek vetve olvastam, miközben a teámat iszogattam. Vártam a pillanatot mikor ébred fel és jön ki a közös hálóból  a fivérem. Ahogy itt úgy a hálóban is minden felesleges bútort mellőzve csak a legalapvetőbbek vannak. Egy hatalmas ágy, egy komód, ruhás szekrény. Visszafogottan rendezkedtünk be a lakásban, nem szoktunk sokat foglalkozni azzal, hogy otthonossá tegyük. Megszoktuk, hogy ne legyen olyan holmink amit ne tudnák rögtön egy táskába hajítani és indulni. Gyerekként rokontól rokonhoz való húrcibálások során.

Szüleink halála után nem volt aki szívesen befogadott volna bennünket, így kézről kézre adogattak minket. Sajnos úgy tűnt, hogy egy olyan rokonunk sem volt aki lelkiismerettel rendelkezett volna. Két három évente mindig másnál szálltunk meg. Addig tartott ez a helyzet még elég idősek nem lettünk, hogy dolgozni tudjunk. Az első munkahelyem egy kis élelmiszerbolt volt, míg a fivéremnek egy zöldséges. Mind a kettő közel volt a sulinkhoz, így szinte minden nap dolgozni tudtunk. Jelentkezésemkor tizennégy éves voltam, az interjúztató korosodó férfi nem tűnt úgy, hogy szívesen dolgoztatta egy tinédzsert. Megnyugtatás képen felhívtam rá a figyelmét, hogy a nap szinte b��rmelyik napszakában tudok dolgozni, bármit megtanulok és ha nem bízik a szavamban, hogy elmúltam 16 éves, szívesen felhívom a szüleimet, hogy biztosítsák arról nem hazudok. Össze húzott szemekkel nézet rám. Láttam rajta, hogy nem győztem meg. Levert a víz, éreztem, hogy a hideg veríték a hátamon folyik le. A kis szobában ahol voltunk a levegő fülledt és nehéz lett, még a gyér megvilágításban is láttam ahogy forognak a kerekek a fejében. Letette az asztalra az önéletrajzomat amin igazán nem volt semmi értékelhető, majd megvakarta a kopaszodó fejét és a szemembe nézet. Megszületett a döntése.

- Amíg nincs probléma veled addig nem firtatom, hogy miért akarsz ennyire dolgozni ilyen fiatalon. Nem késel, nem lopsz és nem adsz semmit ingyen még a barátaidnak sem. - azzal felállt és hozta a papírokat amin a munkába álláshoz kellettek.

Úgy gondolom nem kell mondanom, hogy nem adózott utánam. Olyan feketén dolgoztam ott az érettségim napjáig mint az éjszaka. Igazából egy szavam sem lehet, egyetlen egy problémám sem volt a munkával. Időben kezdtem és végeztem, gyorsan tanultam így csak párszor mondták el mi hogy megy. Nem kellett szólni, hogy dolgozzak és ne henyéljek mint jó néhány más munkatársamnak, és ezt Bob a munkáltatom is tudta. Egy alkalmat tudnék mondani amikor azt hittem mindennek vége. A munkámnak, a tisztaságomnak és a szememnek. Aznap nem nekem kellett volna zárnom hanem Flóriának egy idősebb hölgy munkatársamnak de becsípődött a dereka, így haza kórházba kellett mennie. Este hatkor felhívott vacsorázás közben, betudnék e menni segíteni a zárásban. Még a falat is megáll a számban, persze, miért ne, pont kedvem volt hozzá. Természetesen igent mondtam, ne kelljen ott maradnia becsípődött derékkal. Kilenckor szokott zárni a bolt, olyan háromnegyed kilencre mehettem oda. A főbejáratón szándékoztam be menni, mikor fura hangokat hallottam a bolt melleti sikátorból. Ott szoktuk kivinni és tartani a szemetet, áruszállításkor is könnyebb onnan bevinni a raktárba az érkező árut mint a bejáraton. Elgondolkodva megálltam, rémlett valami, mintha Flórina mondott volna olyat, hogy a múlt héten a cigi idejében látott ott egy patkányt. Nem csoda ha ott tarjuk a szemetet. Úgy voltam vele, megnézem tényleg egy állat e. Szerintem sejthető, hogy nem azt találtam ott amit kerestem. Elsőre nem láttam jól mi is történik így besétáltam a sikátorba. Pár lépés után realizáltam, hogy Josh a mai napi záró munkatársam épp a falon lévő ablakon keresztül adta ki a termékeket. Jó pár doboz állt már ott a másik két srác mögött. Az egyikük épp a kezét tartotta a dobozért amit Josh nyújtott neki. míg a másik felém fordult a dobozok rendezgetése közben mikor meghallotta a lépteim. Levegőt sem tudtam venni, még a gondolat sem futott végig az a agyamban, hogy menekülnöm kellene mikor a dobozoktól felpattanva megragadta a kezem és magához rántott.

- Nézzétek csak ki jött hozzánk! - Olyan szorosan ölelt magához, hogy megtudjon fordulni a másik kettőhöz, hogy a bordáim szinte ropogtak. - Segíteni jöttél, cica?

Felénk fordultak, Josh az ablakon is kihajolt ahhoz hogy jól lássa mi történik a haverjával. Mikor meglátta kit szorít magához láthatóan elfehéredett.

- Basszus! Ő a munkatársam, mégis mi  a fenét keres itt?!

- Nem to'm öcsi de tetszik a kis csaj! - szorongatott magához még jobban.

- Előbb pakoljunk el, mielőtt még valaki jönne. - mondta a harmadik és letette a kezében tartott dobozt a többihez. Kutakodni kezdett a farzsebében és előhúzott egy kocsi kulcsot.

Akkor láttam meg, hogy a a sikátor másik oldalán az utcán parkol egy kis teher autó. A gondolatok futkároztak a fejemben, nem akartam úgy végezni, hogy a kocsiba tegyenek. Nem mondta még nekem senki, hogy ilyen esetben mit kell tenni. Nem voltam önvédelmi edzése vagy bármi ami felkészített volna erre. Össze vissza kapkodtam a szemem hátha találok valamit ami segítene. Tudtam jól ha sikítok senki sem fogja meghallani és a segítségemre jönni, ilyen későn már csak elvétve járnak erre a környékre.

- Basszus,basszus,basszus! - hajtogatta egyfolytában Josh a fejét fogva.

A srác aki szorongatva a fülembe sutyorgott az undorító pofájával felemelte a fejét.

- Nyugi öcskös, csak megmutatjuk a cicának, hogy nem szabad eljárnia a szájának. - majd tovább magyarázott Joshnak próbált még beljebb tuszkolni a sötétbe.

Mindenemet megfeszítve próbáltam ellen tartani neki, és lázasan gondolkodni. Ránéztem a harmadik csávóra hátha látok rajta bármit ami azt jelentené, hogy segít nekem, de rám sem nézve felkapott egy dobozt és indult a kocsihoz. Ekkor döbbentem rá, senki sem fog segíteni nekem, még az a halvány remény amit az emberiség iránt éreztem is elmúlt akkor.

A fogva tartom kezei gyengültek körülöttem, hogy más fogást találjon rajtam. Tudtam itt az esélyem. Fogamat össze szorítva a lábfejére tapostam a sarkammal és mikor felkiáltva meggörnyedt a fejemet hátra dobva az arcába csaptam egyet. Szezám tárulj elengedett. Ahogy elengedett elhúzódtam tőle, majd ellépve mellette meglöktem, hogy elessen. Ez az, sikerült! gondoltam magamban, nem tudva milyen gyors a dobozos srác. Azonnal eldobta amit tartott, mikor meghallotta a társa kiáltását és elkezdett irányunkba futni. Ezt látva még több adrenalin öntötte el a testem. Futásnak eredtem. Szívem a fülemben visszhangzott, a levegő a tüdőmet égette és olyan éhes érzés öntött el hogy az utcára, a biztonságos terepre érjek mintha már évek óta raboskodtam volna a sötétben elzárva. Ha ki érnék az utcára akkor könnyebben tudnék szem elöl tűnni. szinte már éreztem a számban a megkönnyebbülés zamatát mikor valami a hátamnak csapódott ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat. Hasra érkeztem így az a kevés oxigén is ami volt a tüdőmben kiszorult. Hátra nézve a vállam felett láttam, hogy a harmadik srác nekem dobott egy kisebb dobozt ami okozta az esésemet. Próbáltam talpra vergődni a fájdalom ellenére is, de esélyem sem volt. A srác pillanatok alatt oda ért hozzám és a a bokánál fogva rántott rajtam egy hatalmasat. Vergődtem, kapálóztam, sikítottam és kapartam a betont a kezem alatt hátha egy nagyobb repedésben megtudok kapaszkodni. Mind hiába. A fogva tartom erősebb volt nálam.

- Hozd ide azt a kurvát! - kiabáltam fojtottan a társa. Jobb kezét az orrához szorítva talpra kecmergett és felénk tartott. Ujjai között vér szivárgott. Lehet eltörtem az orrát. Megérdemelte.

Még hangosabban sikítottam és erőteljesebben rugdalóztam. Egyszer kétszer el is találtam a srácot mert fel fel nyögött, de még így is ráncigált magával vissza. Éreztem ahogy a pólóm a hasamon felcsúszik és a száraz beton a bőrömet karistolja. Megkíséreltem át fordulni a hátamra, hogy a kezeimmel rátudjak vetődni a srác szemeire.

- Talán hagynunk kellene elmenni. - vetette fel Josh az ablakból, miközben idegesen járt a szemei a társai között. - Biztos megígéri, hogy nem szól senkinek sem.

A felénk tartó szemét láda megállt és felé fordult.

- Mégis mit gondolsz? Hülye vagy, vagy mi a fasz? - másik kezével benyúlt a nadrág zsebébe, kitágult szemmel láttam ahogy elő húzott egy kis flicket. A sikítást is abba hagytam, hogy tudjak egyet nyelni mivel a számban a nyál megsavanyodott az események alakulása miatt. Megnyomta a gombot rajta így a kés pengéje kipattant. - Megígéri? Na persze! Biztos nem a rendőrségre menne, hogy beköpjön minket. Ne számíts semmi ilyesmire, hogy elengedjük csak úgy! Ráadásul rohadtul majdnem eltörte az orromat! Megmutatom én neki, hogy kell viselkedni az olyan kis kurváknak mint neki! Majd meglátjuk kivágott nyelv nélkül tud e beszélni a rendőrökkel.

A kést felém legyezve ott hagyta a falfehéré vált Josht. Látva ezt, még sürgetőbbnek éreztem a szabadulást. Vissza nézve a ráncigáló srácra most már pontosabban a kézfejére rugdosódtam. Mit sem érve ezzel, mintha követ rugdostam volna. Abba hagyva a hiábavaló rúgásokat, szorítottam a állkapcsomat ökölbe fogtam a jobb kezem majd megcéloztam a az arcát. Lendítettem egyet a kezemmel és épp arccsonton találtam mire elengedte a lábamat, hogy a kezét a fájó ponthoz szorítsa. Elnyílt szájjal döbbenten nézett rám. Én is megdöbbentem, hogy sikerült megütnöm. Majd egy villanást láttam és ő is meglendítette a jobb kezét. Csillagokat látva jobb oldalra dőltem az ütés erejéről. Arcomhoz kapva nedvesség kenődött a kezemhez. Alig tudtam fókuszálni a szemeimmel, hogy meg tudjam nézni az ujjaimon vér volt. A több tucat gyűrű amit viselt felsebezte az arcom.

- Ezt nem kellett volna csinálnod. - csak ennyit mondott majd felállt tőlem, hogy helyet hagyjon a barátjának.

Az röhögve egy zsebkendővel törölgette az orra alól a vért miközben fölém állva óvatosan letérdelt a derekam két oldalán. Csengő fülem miatt nem halva mit mond nekem fogtam a bal kezemmel az arcom míg a jobbal a mellkasomat próbáltam meg minél jobban eltakarni még oldalra fordulva is. Túl kell élnem! Túl kell élnem ezt az egészet! Nem adhatom fel! Mondogattam magamnak, nem sok esélyt arra látva, hogy épen és egészen ki jutok innen. Maga felé fordítva hogy a hátam a betonon legyen míg arccal egymás felé legyünk. A kést az arcomhoz közelítve beszéltem hozzám de nem tudtam rá koncentrálni, csak a kést láttam. Végig húzta a homlokomon jobbról balra haladva, le a halántékomon a kezemhez, nem sebzett meg mivel nem nyomta erősen a bőrömhöz. Pusztán ezért, hogy megmutathassa kinél is van a gyeplő. Megkocogtatta az ujjaimat jelezve vegyem el a kezem az arcomtól. Lassan engedelmeskedve a szemébe néztem. Nem láttam mást ott élvezettet és sötétséget. Ez a rohadék élvezte a helyzetet, ahogy kiszolgáltatottan feküdtem alatta. Már már nyáladzani is kezdett. Rosszul lettem, ahogy a kést arcomon az ajkaimhoz vezette. Gyomrom össze ugrott, szám kiszáradt, izzadni kezdtem ami az egész testemet nyálkás permetként fedte be. Bal kezemet is mellkasomhoz húztam. Nyeltem egy hatalmasat mikor a számtól vissza fele vette az utat a bal szemem sarkáig.

- Nem vagy most olyan harcias, mi? - közelebb hajolt hozzám mintha valami kis titkot osztana meg velem. Így érezhettem az orrából folyt vér szagát. Nyál tolult a számba, hogy bármelyik pillanatban elhányhassam magam.

- Srácok, ízé ezt nem kellene. Mi lenne... - de nem tudta befejezni a mondani valóját mert a társa aki vissza ment dobozokat pakolni olyan fenyegetően nézett rá, hogy rögtön abba hagyta a beszédet.

- Kussolj hülye gyerek! Ne hidd azt, hogy ha hagynánk elmenni csak úgy akkor téged nem dobna fel ugyanúgy mint minket! - mondta a felettem térdelő köcsög. - Segítek neki befogni a száját.

Vigyorogva másik kezével megfogta a nyakamat. Megragadva az alkarját a kezeimmel, körmeimet bőrébe nyomva dühösen néztem farkas szemet vele. Ez a nap már reggel elromlott mikor a kezemben lévő bögre füle megadva magát a gravitáció erejének a bögre többi részét elengedve a kezemben maradt míg az szanaszét tört a földön. Szinte biztos voltam benne, hogy történni fog még valami. Rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez. Elkeseredett könnyek csípték a szemeimet. Nem lehet így vége ennek! Gondolkozz! Gondolkozz! Mondtam magamnak de nem tudtam semmi másra gondolni csak arra, hogy miért nem vagyok erősebb. H az lennék akkor nem lett volna olyan könnyű dolguk velem. Picsába! Sosem hittem Istenben de ha létezik akkor most nagyon jól jönne a segítség! Mintha meghallva kesergésemet megszólalt egy hang:

- Mégis mi a fene folyik itt?

Nem tudtam oda nézni de felismertem a hangot. Bob. Bob volt az, egyszerűen megjelent a semmiből mint valami angyal.

Ez után nem igazán emlékszem, hogy pontosan mi is történt. Lerángatták rólam a srácot és felrántott valaki magához. Dulakodás hangja hallatszott majd kiabálás. Távolról hallottam mintha egy űveg fal választott volna el tőlük. Melegség vett körbe, sokk hatása alatt állva annyit érzékeltem még magamról, hogy szép lassan elájultam.

Legközelebb mikor kinyitottam a szemem a kórházban feküdtem egy halvány zöld szobában. Jobb kezemet a testvérem fogva észrevette, hogy magamhoz tértem. Szólt a nővérnek aki meg is nézett és elmondta hogy olyan erős sokk érte a szervezetem, hogy nem tudott máshogy védekezni csak az ájulással. Pihenhetek még itt egy két órát még mielőtt haza mennék, mivel semmi komolyabb bajom nem esett, Az arcomon a sebet beragasztották és a lelkemre kötötte a nővér, hogy pár napig még tisztítgassam nehogy nyoma maradjon. Újra kettesben maradva a testvérem elmondta, hogy Bob és a barátai találtak ránk, mivel Flórina felhívta őt is a becsípődött dereka miatt, hogy így nem tud zárni. Bob ezért azt gondolta előbb eljön a közös iszogatásról, nehogy egyedül zárjon be Josh. Valószínűleg nem szólt neki Flórina, hogy engem már megkért a zárásra. Ez menthetett meg. Áldottam Flórina levegős emlékezetét. Bob és barátai a bolt felé haladva hallották meg a sikításomat, így oda siettek. Öten Kettő ellen jó arány volt. Mielőtt kihívták volna a hatóságokat még jól megverték őket. Engem kórházba vittek, Bob értesítette a testvéremet aki rohant hozzám, és biztosította róla, hogy ez még egyszer nem fog megtörténni. Josh kirúgták és feljelentették. Engem pedig kevesebb esti zárásra osztottak be.

Ez az eset óta mindig van nálam paprika spré, táskámban vagy a zsebemben. Nem szerettem volna ha még egyszer előfordul ez és nem tudom megvédeni magam. Fivérem még komolyabban vette a védekezést. Beíratott minket önvédelmi kurzusra, majd aikidora. Azóta minden héten kétszer elmegyünk edzeni a dojóba, sosem hagyjuk ki. 22 évesek voltunk mikor egy nyári tábor alkalmával letettük a 6. szintű dan fokozatot, amivel megkaptuk a fekete övet és yudanshat. Élveztük csinálni. Tovább is akartunk haladni a legmagasabb fokozatig.

Halkan nyílt az ajtó. Testvérem felöltözve készen állt az egyetemre menni.

- Jó reggelt. - köszönt. - Jobbat, ahol nem kell korán kelni. - válaszoltam.

Mosolyogva kezdte felvenni  cipőjét. Felálltam és csatlakoztam hozzá miután a bögrémet a mosogatóba tettem. Fogtuk a táskánkat indulásra készen, mivel nekem már a kezemben volt a lakás kulcs így én zártam. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót még vissza néztem a vállam felett a könyvre. Nem tudtam volna megmondani miért de zavart, hogy piros volt a borítója. Pár pillanatig néztem majd bezártam az ajtót.

- Jössz már? - kérdezte a testvérem.

Morogtam neki valamit válaszkép, amin csak mosolygott. Nem kell félre érteni a viszonyunkat, nem vonzódunk egymáshoz szexuálisan. Nem azért alszunk egy ágyban. Egyszerűen megrögződött bennünk, hogy mi mindig ott vagyunk egymásnak, és mikor külön aludtunk nem bírtunk egy huzamban pár óránál többet végig aludni. Feljöttek a gyerekkori emlékek mikor vagy a szekrénybe zárták egyikünket vagy a pincébe órákig, míg a másikunk a másik oldalon várta, hogy kiengedjék az épp büntetésben lévőt. Ezzel mindig megtudtam minket fogni. Mind a ketten nyugodtabbak vagyunk ha elérhető közelségben vagyunk egymásnak.

Sétálva indultunk el az egyetemre. Annak közelében választottunk lakást, még ha kicsit drágább is volt mint kellett volna. Mind a ketten találtunk munkát mikor felvettek bennünket. Én egy bárban vagyok pultos, míg a testvérem egy étteremben felszolgáló. Egy évre vagyunk a diplomától nem sokára kénytelenek leszünk kevesebbet dolgozni, hogy a gyakorlati órákat teljesítsük. Én pénzügy és marketing szakon vagyok mivel úgy gondoltam ez hasznos lehet, második szakot is választottam magamnak mellékesen amiből szeretnék majd doktorálni is. Mindig is szerettem a történelmet, boldoggá tesz az, hogy tanulhatom azt is. Fivérem a  gazdaság- és pénzügy-matematikai elemzést választotta. Nem mintha tudnám pontosan ez mit is jelent. Valami olyasmi, hogy gazdasági és pénzügyi elemzőként elméleti szinten tudjon széles körű, mélyreható matematikai, statisztikai, közgazdaságtani és pénzügyi ismereteket. De ezt, hogy  hogyan alkalmazza azt elképzelni sem tudom.

Megálltunk az egyetem előtti zebránál. Épp akkor lett piros mikor oda értünk. Egyszer csak elkezdtem viszketni. Körbe néztem hátha megtudom mitől is lehet. Nem kellett sokan keresnem, a zebra másik végén egy anyuka telefonálva turkált a táskájában miközben a kislánya egy piros lufit tartott a kezecskéjében.

- Piros. - mondtam. - Hm? - kérdezte a testvérem.

Megráztam a fejem. Biztos semmiség, agyamra mehetett a romantikus könyvek.

De nem tudtam levenni a szemem a piros lufiról. Zavart az a lufi. Elmondhatatlanul. A kislány biztos elfogja engedni azt a lufit, és meg is tette. Apró keze elengedte a lufi zsinórját, ahogy belefelejtkezve nézte az anyukáját. Mi a ?! Nem, ez véletlen lehet, ennek ellenére éreztem, hogy a szél most fog feltámadni és meglibbenti a lufit. Hajszálaimat az arcomba fújó szellő a vállam mögé lökte, a piros lufi pedig a zebra közepe felé kezdett haladni. Fel sem kellett néznem ahhoz, hogy lássam a kocsik közelednek a lufihoz, kizárólag a kislányt néztem aki mintha akkor döbbent volna rá, hogy új barátja tova szállt tőle. Megrebbent a bal térdem. Az anyuka egy pillantást sem adva a lányának tovább kutakodott a méretes táskájában. Ne! mondtam magamban. Ne,ne,ne! Hezitáltam, nem akartam hinni abban, hogy tudom a kislány lefog lépni az úttestre a piros lufi után, és elütik. Fehér fodros ruhácskája többé nem lesz olyan fehér mint előtte. A földön feküdve vér áztatja majd, szinte csengett a fülem az anya sikításától. Pedig meginghatatlanul érzem, hogy ez fog történni.  Mikor látom, hogy a kislány kezét kinyújtva tesz egy lépést a lufi irányában megrándulok. Pár másodperc lehetett az egész de nem mérlegeltem a szituációt. A kislány felé vetettem magam aki lépdelt tovább az úttesten.

- Vigyázz! - kiáltottam fel.

Emberek úgy rebbentek szét előttem, mint a lepkék a virágokról. Senki sem tudta kinek címeztem a felkiáltásomat így utat engedtek nekem az úttestre. Kiáltásokat hallottam mialatt futottam a kislányhoz. Lassítva történt minden. Ahogy mellé értem a kislánynak és megragadtam a kezét. Vissza felé löktem a biztonságos távolba a közeledő kocsi útjából. Több órának tűnt ahogy a piros lufi irányába emeltem a fejem. Minden egyes dolgot észleltem magam körül. A rám tapadt tekinteteket, a megállt embereket akik megilletődötten álltak meg, a levegő fújását, a nap melegét. A fivérem eltorzult arcát, szélesre nyitott száját ahogy kiállt utánam. A közeledő autót, de mégis csak a lufit néztem. Ott központosult minden. Semmi más nem volt a fejemben csak az, hogy a lufi piros. PIROS. Akkor abban a pillanatban mielőtt az autó nekem ütközött volna rájöttem mennyire is utálom a pirosat.

Nem emlékeztem, hogy ez után mi is fog történni. Remélem semmi piros nem lesz benne.

[nonquebecoisayul]

Az első eső és a nemzet rigója

Megérkezett az első eső! Hihetetlen, de itt ez akkora esemény, hogy még a fővárosi híradóban is megelőzte a fél esztendeje szokásos halálozási statisztikákat. Már napok óta figyelem az időjárás-előrejelzési modelleket, így számítottam az égi áldásra, de azért ilyen erős kezdésre aligha. Délután 2-től majdnem naplementéig áztatta a porverte utakat, a fák fellélegeztek, a madarak hallelujáztak, de még a tömbtársak is ki-kikurjongattak az ablakon. Tényleg meg kell élni ezt személyesen, hogy a számok mögött felfedezzük az éltető víz erejét: egészen pontosan 119 napja nem láttam és éreztem esőt! Ilyet négy évtized alatt nem tapasztaltam! Egészen máshogy tekintek az esőre mától:)

Most lehűlt a levegő, a páratartalom megugrott, feltámadt a szél és mindennek olyan kellemes eső utáni illata van, ismeritek ti is, minden lélegzik. Impressziók a köbön!

És a hétvégén sikerült fényt derítenem a kánonorkánnal daloló madarak mibenlétére is. A legutóbbi posztomban írt madár bizony nemcsak egy, hanem száz meg ezer! Ez a madár nem más, mint a sabiá-laranjeira (ejtsd: szábiá-láránzséjra), amit a magyar szakirodalomban rozsdáshasú rigónak neveznek. És nem akármilyen szárnyasról van szó: ez Brazília legkedveltebb madara, egyfajta nemzeti pássaro, amelynek párzáskori dalolászása minden embert elvarázsol (ebben az audióban másfél órán keresztül lehet gyönyörködni benne). Egész nap mosolyra bírnak a trillák: minden ablakon át, minden oldalról mást se hallok hajnaltól estig, mint őket. Még a bem-ti-vi-ket is lenyomják!

Mivel ilyenkor van a nász és a danonászás, egyben a tavasz hírnökévé is vált ez a csöppnyi madár, olyanná, mint nálunk kábé a nyitnikék. Nem véletlenül még a két zenész zsenit, Tom Jobint és Chico Buarque-t is megihlette a nemzet rigója. És azzal, hogy ma megérkezett az első eső, szinte napra pontosan indul is a tavasz, ami itt a serrado kellős közepén roppant érdekes módon hőmérséklet-csökkenést és októbertől majd rengeteg esőt hoz.

És csupa jó hírt is. Végre látszik valami enyhe fény az alagút végén, napokon belül kinyitnak újból az uszodák, egyéb sportlétesítmények, ismét lehet majd focizni, fel lehet próbálni a ruhát az üzletekben, lehet konferenciázni, értekezni stb. Persze a megszokott új abnormálnak megfelelően, de ennyi idő után én már attól is a fellegekben jártam, hogy szombaton találkozhattam személyesen a július óta az online kurzusomon tanító Kellyvel és a csoporttársammal, Anjával, aki egy szép szőke kékszemű orosz szociológus.

Mostantól november végéig minden szombaton találkozni fogok az Anja kivételével diplomatakörökből jövő külföldiekkel. Milyen meglepő, a csoport nagyobb része kelet-európai (rajtam kívül van 2 orosz és 1 bolgár), és a két amerikai résztvevőn kívül van még egy olasz srác, aki majd a jövő héten jön először. A szervező tanár 3 előadót hívott meg összesen, akik blokkokban foglalkoznak velünk tényleg felsőfokon. Az első tanár egy korombeli leányzó, aki a nagyon gazdag északkelet-brazil irodalom egyik sajátosságával, a cordel költészettel ismertetett meg bennünket. Jövő héten már mi magunk írunk rigmusokat a tervek szerint.

A hangulat nagyon jó volt: egy kétszintes villában gyűltünk össze, amit épp az egyik amerikai diplomata családja használ, és az óra közben többször is betipegett egy szintén csodaszép szőke kékszemű másfél éves kislány. A csoport tagjai még maszkban is nagyon kommunikatívak, és mindenki igen jól és bő szókinccsel beszéli a nyelvet. És persze mindenki élt már mindenhol ezen a planétán, így nagyon izgalmasak a látásmódok, logikák és élmények összevetése. Végre, végre, végre - emberek, eszmecserék, élet!

Nem is csoda, hogy vasárnap a Sógornál töltött délutáni kerti sütögetésen rég nem látott felhőtlenséggel rohangáltam fel-alá a kertben az alig pár hónapos, friss szerzemény boxer, bizonyos Kyra után. Valószínűleg segített azért az a pár lager is, ami lecsúszott a 34 fokos szárazságban:) Este még az udvaron felállított hevenyészett kosárpalánkra is célozgattam! És a nap végén a Sógor vágott néhány fürt banánt is nekünk: itt a kertből ilyesfajta gyümölcsökkel lehet hazatérni egy jól sikerült vendégeskedés után. És a mangók is egyre nagyobbak, de már az avokádó is növekszik.

Néha úgy érzem, mégis könnyű az élet.

[rebaktomi]

PLANET T

- Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt.

Vannak dolgok, amikre nehéz visszaemlékezni. Első mondataink egymáshoz, például. Még akkor is, ha fontos emberekről van szó, legjobb barátok, szerelmek, exek, csak nagyon ritka esetben lehet felidézni. Nem könnyű. Azért sem, mert legtöbbször bagatell szóváltások ezek. Tüzet kérünk a másiktól, megkérdezzük, merre van a wc vagy a pult, honnan ismerik a közös barátunkat, egész hétre jöttek-e, kérünk a vizükből, vagy csak próbálunk bemutatkozni, görcsösen mantrázva a nevünket anélkül, hogy elfelejtenénk mindenki másét, azonnal. Nem mintha bármit számítana. Az utolsó mondatok majd biztos emlékezetesebbek lesznek.

„Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt.” Szóval ezt mondta neki a lány először, 2019. június 29-én, nem sokkal napkelte előtt, ott, a kőfejtő parkban. Erre talán mégis emlékezni fog. Nem azért, mert különösebben frappáns lett volna, hanem mert sokat váratott magára. Aznap ismerkedtek meg hivatalosan, de már idegenként is régóta ott lappangott egyikben a másik. Jól tudták, ki kicsoda, ahogy ez lenni szokott. Ebben az első blikkre hatalmas kis közegben, mely mindkettejüknek a világot jelentette, törvényszerű volt találkozásuk, és csodaszámba ment, hogy nem történt meg hamarabb. Azért, néha egész kevésen múlott.

2017. szeptember 16-án kerültek először veszélyesen közel egymáshoz, mindketten sorban álltak a toitoi vécékhez, a híd alatt. Egy ponton, a lány hirtelen kikelt magából, a túlárazott vizezett soproniról és a külföldi legénybúcsús bandákról hadart barátnőjének, és megfogadták sokadszorra, hogy soha soha többé nem jönnek ide, de most már tényleg. Majd, mikor egy francia srácot váltva kénytelen volt a toitoiból rögtön visszafordulni, undormányos arckifejezéssel azt mondta: „A turisták miatt tart ott ez a hely, ahol.” Nem így tervezte, de a mondat végére érve rájött, milyen kettős igazságot is mondott, és elejtett egy zavarodott, egészen apró mosolyt, amit a fiú tekintetével éppen elkapott. Ez volt az első emléke a lányról.

2018. április 20-án, a mozi előtti dohányos horda két ellentétes pontján vesztegették az időt, két fátyolos tekintetű srác pedig, akik amúgy mindig együtt jártak akárhova, arról elmélkedett, vajon meg lehet-e állapítani behunyt szemmel, pusztán a zene alapján a dj nemét. A lány mindvégig kissé ideges kattogással hallgatta az eszmecserét, ahogy ez szokása volt olykor. Végül azzal zárta le a témát, hogy szerinte ez az egész vita baromság, de amúgy igen, ha jó a zene, akkor biztos, hogy csaj kever. A csikket teátrálisan elnyomva be is vonult a tánctérre, ahol akkor csak csajok kevertek. Még aznap éjszaka látta őt táncolni. De nem is tánc volt az. Otthon, a fiú szülőfalujának határában, a vasúti sínek mellett áll egy málladozó viskó, amire valaki piros festékkel felírta: A ZENE A FÖLD ALÓL JÖN. Mindig megnézte a vonat ablakából, mikor hazalátogatott. Valahol mélyen érezte, ezek a szavak így együtt ősi erővel bírnak, de a lényegét megfejteni sohasem tudta, egészen addig az éjszakáig. Mert az első dolog, ami eszébe jutott a lány táncáról, ez volt: a zene a föld alól jön. A lábai, mint szivattyúk lüktettek a tánctér felett, mintha tényleg valahonnan a föld középpontjából, a mozi padlóján keresztül, a talpával topogná fel testébe a csiszolatlan, nyers zenét. Ki tudja, miféle varázslat történt vele aztán odabenn. Olyan volt, mintha egy ritka természeti jelenséget kapott volna el, mint látni az északi fényt, egy alvó zsiráfot, vagy a tiszavirág átváltozását. Tényleg, már csak David Attenborough kommentárja hiányzott alóla. Sokáig bámulta mozdulatlanul, talán kínosan sokáig, mígnem pultból visszatérő barátja rántotta vissza a valóságba, ahogy kezébe nyomott egy sört.

2018. december 13-án, a fiú a Burger King előtt fagyoskodva várta barátait, hogy egy tüntetés tömegébe becsatlakozzanak. Rengetegen vonultak, mégis, egy elhaladó társaság beszélgetéséből egyszer csak kihallotta a lány teljes nevét, aki ott sem volt amúgy, csak róla dumáltak. Abban a pillanatban, váratlanul csuklani kezdett. Különös véletlen bizonyára, de sokáig nyugtalanította. Végül csak a könnygáz oszlatta el gondolatait, és a csuklást is.

2019. június 22-én, egy fesztivál utolsó éjjelét a leglehetetlenebb pillanatban lyukasztotta ki egy órákig tajtékzó kínkeserves eső. Az a fajta, amit a szobánk ablakából bámulva lehet csak szeretni. Jobb híján, mindenki az erdő egyetlen fedett helyén, egy csűr alatt toporgott, szorosan egymás nyakába lihegve panaszaikat, vészterveiket, fáradt vicceiket. Ők ketten is. Ott a nagy tömegben, amiben egy repoharat sem lehetett már leejteni, a fiú hirtelen veszettül egyedül érezte magát. Szokása volt ez ugyanis. Nem tudta még, de közvetlenül a háta mögött állt a lány, aki barátnőivel népdalokat énekelt. Hogy ne fázzanak annyira, és hát nem is volt zene. Csak akkor ismert a lány hangjára, mikor az véletlenül elrontotta a szöveget, és a többiek kinevették. Mert azt hitte, a sarjútüske a béreslegény tehenét böködi, vagy valami ilyesmi. Akkor aztán, még inkább úrrá lett rajta a magány. Szívesebben állt volna odakinn az esőben-sárban, de tényleg. El is indult majdnem. Aztán a lány megpróbált rágóért kuncsorogni előbb a barátaitól, majd a közelében ácsorgóktól, sikertelenül. Senkinél sem volt, vagy senki sem akart keresgélni ott a nagy nedves hidegben. Nem volt a fiúnál sem, pedig azért hirtelen nagyon szerette volna. Csakhogy eszébe jutott, mivelhogy bizonyos hangulatokban gyakran nyalókázott, lapult a zsebében éppen egy. Egészen pontosan, egy meglehetősen gejl Bon Bon Bumm rágóval töltött gömbnyalóka, dinnyés. Sarkon fordult hát, a lány kezébe nyomta, és teátrálisan annyit mondott neki csak:

- Ennek a mélyén megtalálod, amit keresel.

És ez volt az ő első mondata a lányhoz, de azzal a lendülettel ott is hagyta, meg a csűrt is, és az egész fesztivált, hogy hazainduljon abban a szűnni nem akaró, aljas, szörnyű esőben.

- Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt – érkezett a válasz hat nap múlva, nem sokkal napkelte előtt, ott, a kőfejtő parkban.

- Hát igen, tudom, de úgy jött ki a lépés.

- Nem baj, mert legalább megihletett, és kitaláltam egy tök jó analógiát az életre, vagyis hogy hogyan kellene élni, úgy hívom, hogy a nagy kakaós csiga-elmélet. Akarod hallani?

A fiú akarta. Persze hogy akarta. Tulajdonképpen csak most jött rá, mennyire bejön neki, ha egy lánynak kakaós csigás elméletei vannak az életről. Távolabb vonultak kicsit a dj pulttól, hogy hallják is egymást.

- Na szóval, ugye az életét a legtöbb ember úgy éli, mintha azt a borzalmas rágós nyalókát enné, amit adtál múltkor. Elején még tök jó, az ízek intenzívek… az a fiatalkor. De hamar elmúlik a varázs, még mielőtt alkalmad lenne csak egy kicsit is élvezni. Észre sem veszed, olyan alattomosan illan el a gyümis cukormáz, végül csak az a nagy nyálkás-taknyos izé marad belül, amit se lenyelni, se kiköpni, de még megrágni sem tudsz igazán, csak elolvad lassan a szádban, mint az elvesztegetett idő, amit rápazaroltál. Érted, ugye? Hát szerintem ez nem oké. Mert sokkal jobb módszer az, ahogy a kakaós csigát eszed. Az egyre finomabb, és akkor a legjobb, mikor a végére érsz. Ami persze a közepe, de érted. Robban és bizserget, meg cirógat a csoki a szádban. Persze az egész csiga csoda, de a közepe az oka! Ez rímelt, mindegy. A lényeg, hogy szerintem az élet egy kakaós csiga, és én nem vagyok hajlandó máshogy enni. Mondjuk mint egy nyalókát. Érted?

Soha senkit nem hallott még ilyen gyorsan beszélni.

- És mi van azokkal, akik nem kívülről befelé haladva eszik a kakaós csigát, hanem mondjuk harapják, mint egy fánkot vagy zsömlét. Például én.

A lány úgy nézett rá, mint egy taknyos zsebkendőre.

- Hát, rajtatok már nem lehet segíteni.

És azzal a lendülettel színpadiasan távozott. Mindketten nagyon jót táncoltak barátaikkal, nem keresték egymást. Érezni lehetett, hogy innentől már úgyis felgyorsulnak a véletlenek. Tizenkét szál cigi és két doboz meleg kőbányai telt el, mire újra összesodródtak a vonagló tömeg hullámain. A fiú ekkor bejelentette, hogy a napfelkeltét fentről, a kőfejtő szikláiról gondolta megnézni. A lány bejelentette, hogy vele tart. Onnantól kezdve, mindent megbeszéltek. Filmeket, albumokat, amiket közösen szerettek, embereket, akiket közösen utáltak. A fontos dolgokat. Például, hogy mindketten szeretnek új szavakat kitalálni, és jelentést adni nekik. Mondjuk, a rántortta az egy fullos tojásos torta lehetne, vagy a zajtreszelő egy nem túl kellemes hangzású hangszer, amin úgy kell játszani, mint a sajtreszelőn. Félúton a lány váratlanul egy hatalmasat harapott a fiú vállába, és azt mondta, csak aznap láthatják egymást újra, mikor ennek a nyoma elmúlik.* Elmondta a fiúnak, hogy szeretne minél több embert megismerni, és azt, ha ők is érdeklődnének iránta. Ugyanakkor, fényéveket kell utazni addig, míg egy kicsit is közel enged valakit magához. Sokszor úgy érzi, valahol, régebben az élete során volt egy kihasználatlan, apró pillanat, de ő nem vette észre, és senki sem szólt neki. Most pedig, talán azért is veszi körül magát sokkal fiatalabb és tehetségesebb emberekkel, akik még saját pillanatuk előtt állnak, mert csak így, az ő barátságuk árnyékában lopózhat valamennyire is közel ahhoz, amit ő maga végleg elszalasztott. És nincs olyan dolog, ami ennél jobban megrémisztené, talán csak a molylepkék.

Mire felértek, hajnalodott, és nem voltak már idegenek. Sokáig üldögéltek némán egy sziklán, nézve a lent táncoló, egyre fogyatkozó tömeget. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten ugyanazt csinálták. Folyton kiszemeltek egyvalakit, és figyelték, ahogyan táncol. Mik a mozzanatai, ismertetőjegyei. Egy kimonót viselő srác apró, prüntyögő mozdulatokat tett a kezével, mint aki két láthatatlan jojóval zsonglőrködik. Mögötte egy aranyhajú lány néha olyan lehetetleneket rúgott lábával a semmibe, mint akinek anatómiát meghazudtoló szögekben csavarog a térde. Veszélyes lett volna megközelíteni is. Elválaszthatatlan társa viszont, egy szintén aranyszőrű kutya olyan magabiztosan keringett körülötte, mint egy bolygóját védelmező apró kis hold. A pultos srác, aki deréktól lefelé már aludt volna legszívesebben, fáradt lábaival a földbe gyökerezve próbálta kordában tartani az ütemek felé ringatózó, még mindig éber felsőtestét. Nem lehetett találni két ugyanolyat. Mégis, ahogy ott a magasból figyelte őket, a fiúnak egy régi fénykép jutott eszébe gyerekkorából, amit még általános iskolai biológia könyvében látott. A fotót a tengerfenék mélyéről készítették egy halrajról, melynek homogén fekete foltján alig sejlett át a felszínről áttörő napfény. Alatta ez a felirat állt: „Az apró halak gyakran több száz fős rajokban úsznak, elősegítve a túlélést. Tökéletes szinkronban mozognak, anélkül, hogy bármelyikük is vezetné őket.” Két kis hal most leszakadt a rajból.

Nem tudják, hogy ez a legjobb része. Hogy jön a nyár vége. Ebben a pillanatban, természetellenes lenne minden gondolat, ami nem száz százalékig jó. Elképzelhetetlen a csekély esélye is annak, hogy pár hónap múlva egy kétfejű szörny egy-egy fele lesznek csupán. Épp ellenkezőleg. Ott együtt most többen voltak kettőnél.

- Meddig tart ez még szerinted? – kérdezte a lány. Bár kicsit sem volt kínos a hallgatás, egyszer valakinek azt is meg kell törni. Üres tekintetével a táncolók felé meredt, de valójában csak bambult maga elé, úgy, mint a régi egyiptomi istenek szobrai.

- Nem tudom. Talán délig. De lehet, hogy sokkal tovább – a kérdés messzi merengésekből rántotta vissza a fiút – A suliban, állandóan képregényeket olvastam, főleg sci-fiket. Az órákon, meg a menzán sorban állva, az osztálykirándulásokon. Szerintem sok más mellett ez az oka annak, hogy tizenhét évesen csókolóztam először. Visszagondolva, a történetek elég silányak voltak, de a rajzok nagyon szépek. És az egyik, mostanában folyton eszembe jut. Egy asztronautáról, vagy inkább kozmonautáról szólt, akit egy titokzatos távoli bolygóra küldtek, hogy feltérképezze. Indulása előtt elbúcsúzott szerelmétől, és azt az ígéretet vitte magával, hogy hazatértekor újra együtt lesznek. Bár a küldetés két évig tartott, kétségek nélkül vágott neki a nagy kalandnak. Megérkezése pillanatában azonnal beleszeretett a mesébe illő bolygóba. Egy egész napot csak azzal töltött, hogy egy sziklán ülve bámult, ameddig csak tudott. Ellenállhatatlan tájainak vonzására nem volt felkészülve az emberi szem, a kiképzésen ezt nem tanították. Amit a szépségről tudott eddig, az porszem volt csupán. És igazságtalannak érezte, hogy ennyit kell utazni érte. Azonban, idővel kiderült, a bolygó lakhatatlan. A fák gyümölcse, a növények termése mind valóban földöntúli ízű volt, nem egy közülük különös bódító hatással is bírt. De az éhséget nem csillapították, és idővel beteg, bágyadt és szomorú lett tőlük az űrhajós. Ha nem viselte az oxigénmaszkot, az egyébként csábító illatú kellemes levegő lassan kiszárította és fojtogatta a torkát. A folyók vize olyan fehér volt, mint otthon a hó, mielőtt földet ér, és édes íze órákig bizsergett még az ember ajkán. De a szomjat nem oltotta. Sokáig hitegette magát, hogy valódi életet talált. Talán túl sokáig is. Ha valami ilyesmire bukkansz, és ennyit utaztál érte, arról nem könnyen vallod be, hogy tünemény csupán. Érzéki csalódás. Mikor utoljára bezárta űrhajója ajtaját, vetett egy végső pillantást a bolygóra, majd hazaindult, a valódi világba. Azonban, a felfedezéshez nincs térkép. Mikor visszatért a földre, szembesülnie kellett azzal, hogy amíg ő két évig volt távol, otthon több mint hatvan év telt el. Első útja a szerelméhez vezetett, aki demens öreg hölgy volt már, egy boldog, teljes élettel a háta mögött. Nem volt emléke a férfiról. Az űrközpont munkatársai közölték, hogy a programját réges-rég leállították, senki sem számított arra, hogy valaha is visszatér. Feljegyzései sem érdekeltek senkit, mert azok többnyire csak egy szentimentális űrhajós áradozásai voltak egy gyönyörű, gyarmatosíthatatlan bolygóról. Rokonai, barátai mind meghaltak, elfeledték őt, vagy olyan távol jártak már saját életük fonalán, hogy képtelenség lett volna visszagöngyölni addig, ahol még keresztezték egymást. Bármerre is járt, a világ nem ismert rá, és ő sem ismert már magára sehol. Éveket töltött a távoli űr magányában, de soha sem volt még annyira egyedül, mint akkor, otthon. Csak az a bolygó járt a fejében… Sokszor jut eszembe ez a történet mostanában. Néha úgy érzem, ez, amit csinálok ma is, vagy bármikor, ez az én idegen bolygóm. Nincs ennél nagyobb kaland. Innen fényévekre tűnik a város, a hétköznapok, azok az emberek, az ő szavaik, mozdulataik, amik mentén működik az igazi világ. Ahova mindig vissza kell térni, behozni a lemaradást, és mindig kicsivel nehezebb. És félek, egy nap majd nem sikerül. Akkor itt maradok majd. Felfedező egy élhetetlen bolygón.

Odalenn már nem szólt a zene. A legtöbben haza, vagy egy másik helyre mentek. Többnyire csak a szervezők és barátaik maradtak, akik megkezdték a tisztogatást a sziklák ölelésében. Most először lehetett hallani a csendet. Kedves volt. Az a fajta, ami a föld alól jön, amiben álomba szenderülne egy zsiráf, ami a kakaós csiga rétegei közt bujkál, vagy lakatlan bolygókon honol.

- Ne félj, én tudom, hogy jutunk vissza – szólt a lány.

- Na hogy?

- Egy kis séta, aztán 9-es.

* Így is lett, tizenegy napba telt.

rebaktomi

[relatable-3am-thoughts]

2006. 03. 23 | 06:45

Megszülettem. Eléggé nehézkes volt, es a nyoma is meg maradt az arcomon, vágás formajaban, es persze majdnem meg is folytottam magam de ettol eltekintve nagyon szép reggel lehetett a szüleim számára..

Persze minden nagyon jo volt, éltem a kis életem, nem panaszkodhattam. Mondjuk sztm 3 eves koráig a gyerek azon kívül h éhes, bekakilt vagy almos azon kivul másért nem is nagyon panaszkodik. Itt meg minden nagyon szuper. Nem piszkalnak minket, nem bantanak nem vagyunk kiközösítve. Szeretünk ebben a korban élni. Persze ez nem sokáig marad így...

3 évesen megkezdtem az óvodát, imádtam minden ott töltött percet. Szerettem ott lenni, az akkori barátaimmal akiknek a nagy részét mára már nem is ismerem. Igazából nekem óvodából nem sok minden maradt meg. Konkrétan semmi. Persze vannak emlékek, amikor elestem és felszakadt az államon a bőr, vagy ilyenek, de már ezekre is csak a hegek miatt emlékszem.

6 évesen kezdődhetett az iskolai életem. Egészen 5. osztalyig egy panasz sem érkezett rám. Persze az 5. osztály előtt is voltak nehézségek, például amikor apám 3x megcsalta anyám és ezek után majdnem öngyilkos is lett anyám... Én ezek óta nem tudok úgy nézni apámra akit szeretnem kéne, hiszen ha ő szerett volna minket akkor nem hagyott volna itt minket akkor. Persze mindig vissza jött hozzánk, és anyám persze mindig elhitte neki hogy majd jobb lesz. Persze hogy nem lett jobb de erről majd a jövőben meselek.

5. osztaly csodái... Jó ez még viccnek is rossz. Jött hozzánk új gyerek. Mondjuk pont, hogy nem kellett volna. Most biztos hogy kurvanak fogtok tartani de nekem az első fium már 5. osztalyban volt... Tartott egy hétig, és nem is mondhatnám igazan az akkori fiumnak, hiszen 9-10 evesen bárkibe és bármibe beleszerhetunk... Aztán én nekem kezdett már akkor elegem lenni az osztályombol, mert már akkor az egész csak a menozesrol szolt. Én nekem meg nem éppen adatott meg a legujjabb Adidas cipő, vagy Nike pulcsi. De itt még annyira nagyon nem is érdekelt. Így is elég népszerűnek mondhattam magam és csak annyiból hogy konkrétan a fél iskolával jóban voltam.

6. osztály... Ugyan olyan unalmas mint az 5. Semmi új, vagy izgalmas dolog nincs benne. Nemtudom miért várják annyira a többiek. Persze lehet, hogy akkor én is vártam..

7. osztály. Na itt már konkretan felfordult wz életem. Megtudtam h ezt az iskolát mar nem fogom befejezni mert koltozni fogunk, de persze a hetedik osztályt még itt járhatom. Konkrétan eddigre minden gyerekkel beszélgettem az iskolából, volt egy f*szkalap pasim akit persze akkor szerettem de mára mar fúj. Gondolom nektek is megvan ez az érzés hogy vissza gondolva h kikkel jartunk, sajat magunktól hányunk. Legalább is remélem hogy nem csak én vagyok így ezzel.. Igazából így hogy bejottek az új tantárgyak egyre több tanart kezdtem megutálni, első sorban a fizika és a földrajz tanart. Mondjuk a fizika tanár még nem is volt olyan szörnyű, igazából szartam bele mit beszél egy órán sem figyeltem... Na de a földrajz tanár. Hat ilyen tanart senkinek nem kivanok, mondjuk én nekem az alatt az 1 év alatt amit még tanított engem konkretan kikeszitettem. De ha olyan is volt sosem mert nekem beirast adni, mert tudta h úgy is mondok valamit amivel mar nekem lesz igazam és az egészet elbukja. Persze a kevés tanulás ellenére ezt az évet is sikerült teljesítenem és jöhetett a csodás nyári szünet amire minden gyerek vár. Én konkrétan az egészet hla házban töltöttem, kivéve amikor 10 napig volt egy palim xD. Akkor alltalaban találkoztunk. Meg barátnőmmel mentem vasarolgatni plázába, meg ott a varosba ahol éltem... Voltam 1 táborban is a legjobb barátnőmmel, imádtam azt az egy hetet amíg nem kellett otthon lennem.

Augusztus 24 Voltam egy koncerten, meg igazából egy keveset ittam is. De na. Szuleim nélkül es a baráti társaságban ki nem? Főleg h masnap költöztünk. Egyértelműen ki használtam az alkalmat... Ez volt akkor életem legjobb koncertje. Mondjuk az eletem legjobb ejszakai beszélgetésének mar nem mondanam mivel már nemtudom hogy hogy de a szüleim kiszedték belőlem hogy melyik nemhez is vonzodom, és addig nyaggattak mire elmondtam, higy biszex vagyok. Ebbol lett eletem eggyik legszebb veszekedese, csakmerthogy apám konkretan homofob. Konkrétan hibának veszki az ilyen embereket, és ezt előttem sem titkolta. Azóta megjobban utalom lol. Anyám ugy ahogy elfogadta nem kötött bele. De igen. Csodás volt beszélni velük.

Augusztus 25. Mint mondtam ez volt az a nap amikor el kellett hagynom az országot. A várost ahol felnőttem. A barátaimat. Minden emleket itt kellett hadjak. Pedig én nem akartam. Éjjel nem aludtam. Végig a srácokkal es a csajokkal beszéltem akikkel az este folyamán joba lettem. 8 körül gyorsan még ossze pakoltam néhány dolgot elkoszontem a keresztszuleimtol majd gyorsan átmentem még a barátnőmhöz akitől az esti koncerten mar nem tudtam elkoszonni. Kb 1 órát beszelgettem vele, majd megjöttek a szüleim, hogy indulás. Nem akartam de muszáj voltam. 7-8 óra út után megérkeztünk németországba az új otthonunkhoz. Erről a napról nem tudok nagyon mast meselni mivel semmi nem történt azon kívül hogy aludtunk.

Ezek után az augusztusom maradék része annyiból állt hogy berendeztuk a házat stb.

Szeptember eleje is ugyan ilyen programokból állt, nem tudtunk nagyon mast csinalni.

Szeptember 9. Egész nap izgultam mert masnap kezdődik a suli. Én németül nem tudtam, úgyhogy egész nap konkrétan meg akartam halni és azt hajtogattam folyton a szüleimnek hogy én nem megyek be másnap a suliba. Egész éjjel nem aludtam, beszeltem egy masik magyar baratnommel aki ugyan akkor költözött ki ide amikor mi, és o is most kezdi először a német iskolát. Egyikunk sem aludt éjjel.

Szeptember 10. Már reggel 6-kor felkeltem, nagyon izgultam. De tudtam hogy be kell menjek. Első napom az iskolában konkrétan egy tragédia volt. És persze szerencsémre megtetszett egy nyolcadikos srác. Engem vissza raktak 7. osztályba a nyelvtanulas miatt. És még jobb is, mert itt lettek barataim is. Persze konkretan egy honapig minden reggel sirassal indult, féltem bemenni. Igazából minden napom ugyan olyan volt, de szerencsére lettek baratnoim. Majdnem az osszes lany az osztalybol. Persze itt is van miszpicsa mert az mindenhova kell, es egyértelműen őket ki nem allhatom. De ez van.

Október 6. Nevnapomra elhivtam par haverom azok meg magukkal hozták a regi crushom xD. Konkrétan a srac egesz vegig nem szallt le rolam, nekem meg egyre inkabb jottek vissza az erzeseim iránta. Persze ez egy vasarnapi nap volt mi meg sörfesztivalra mentunk, és persze a fiúk közül mindenki ivott legalabb 1 korsó sört. En nem szeretem a sört maradtam az otthoni malibunal, meg az egyéb ilyen alkohol tartalmú italoknal. Miután sokat azert elegge sokat ittunk a haverjaim elindultak haza. Este 9 korul ram írt a srác csak már nem tudom hogy miért. Konkrétan hajnali 4-ig beszéltünk persze nekem 9 órám volt aznap. De nem érdekelt hiszen akkor AZZAL A sráccal beszelhettem. Majd valahogy mindketten bevallottuk egymásnak hogy szeretjük a másikat. És persze ossze is jöttünk. Nagyon szep volt az első 3 hónap. Voltam nála, együtt ünnepeltük a szülinapját, minden idomet vele toltottem volna. Emellett az akkori legjobb haverjara mar batyamneknt tekintek. Na de vissza terve. Nagyon szep volt. De csak volt. A következő időkben elkezdett elhanyagolni, kéthetente veszekedtunk, aztan hetente.. Mire eljutotunk odaig hogy minden este es nappal veszekedesbol allt. Majd egy nap mint kiderult, megcsalt, vagyis akkor meg csak szóban forgó témával, de le akart feküdni egy másik lánnyal. Csak én ezt megtudtam. Leittam magam elegge rendesen. Utáltam. Es persze a penge is elokerult... Magamat hibaztattam. Biztos velem volt a baj vagy valami. Miután elmondtam neki hogy tudom hogy megcsalt, próbálta menteni a menthetőt de már nem tudta. Főleg hogy mások is kiderultek, tobbszor a szemembe hazudott... Emlékeztek még a sracra a 8. osztályból? Kicsit visszább megyek Valentin napra, csak mert az a srác rám írt. Bevallotta hogy ugyan úgy szeptember óta tetszek neki. Aznap én voltam a legboldogabb ember. De persze akkor még volt barátom, és ezt tisztaztam is vele.

Március 9. Miutan szakitottam és kihevertem, rairtam a 8.os a sracra, hogy igazából szepterben óta szeretem, és tetszik nekem. Kivéve addig amíg volt barátom. Akkor nem neztem ra úgy. Majd megkerdezte hogy nem e akarok vele osszejonni. Én persze egyből igent mondtam, mert tényleg szerettem. Persze azután bejott a koronavirus, és az iskolában mar nem tudtunk találkozni...

Március 23. (szulinapom) Még pár napja irt a srác, hogy kár hogy nem talalkozhatunk a szulinapomon amire en is azt valaszoltam hogy sajnos, pedig annak orulnek a legjobban ha lathatnalak. Majd kb 6 óra körül csongetnek. Rohanok le, mondom biztos a csomag jött meg amit anyam rendelt. De nem. Ott allt az ajto elott, én nekem majd kiugrott a szivem a hejerol. Foljottunk a szobamba es kb 8ig videokat néztünk. 8 után egy kicsivel megjott az apja ugyhogy ment el, de amikor megolelt akkor ereztem ugy hogy tenyleg szeret. Nem akartam elengedni...

Március 25. Megkérdezte hogy nincs e kedvem atmenni hozzá, filmezni vagy valami amire en egyértelműen igent mondtam. Fél 6-ra át is mentem hozzá. 8-ig filmet és videókat néztünk, majd jöttek értem de akkor is amikor megolelt nem akartam elengedni. Túlságosan is szeretem.

Április 4. Megint athivott magához ugyan úgy fél 6-ra. Filmezés kozben hozzam bújt es nekem sztm a szivem csoda hogy nem ugrott ki a helyéről. Imádok minden vele töltött percet. Sosem gondoltam hogy valaha pont vele akirol szeptember ota almodoztam fogok filmezni, pont őt fogom valaha megolelni. Nagyon szeretem.

Április 7. Barátnőm random rám ír, hogy másnap szeretne hivasozni a legjobb haverommal, meg velem. Én bele sem szolhattam. Féltem hogy az lesz mint 2 eve masik ket legjobb baratommal. Ossze ismerkedtek es azota sem szol hozzam egyik se. Es persze milyen jol gondoltam. Hat tenyleg az lett. Egesz ejjel beszeltek egymassal hozzam meg egyik se szólt.

Április 8. Legjobb haverommal a fekete szivet hasznaljuk hónapok óta. És nekunk is mire ez meg lett kb 4 hónap telt el az elso beszélgetésünk ota. Nekik egy éjjel eleg volt es azt használták. Egesz nap hozzam se szóltak, hivasoztak is, tolem senki nm kerdezett semmit. Egesz nap szar kedvem volt miattuk mivel tudtam hogy itt veszitettem el őket. Es milyen igazam is lett.

Április 9. Kileptem a közös csoportból. Egyikőjük sem írt nekem. Pedig mar deltutan 3 óra van. :')

[onsieluenkeli]

Még mindig annyira szomorú azt látni, hogy egyeseknél a politikáról szól a 🎄Karácsony, vagy a boldogtalanságról, a magányról, az intoleranciáról, vagy mennyire utált, elutasított az ünnep, vagy valaki egyszerűen csak önző, és a nem sikerült érdekek miatt, ostobán kudarcra ítéli az egészet...

Ilyenkor az olyanokat hibáztatás helyett, inkább csak sajnálom, és mindig eltöprengek a környezetükön. Hisz a Karácsony pont a szeretet és a törődés ünnepe! Nem?

🤔 Milyen család, vagy baráti kör az, ami annyira ráhagyja, és képes végignézni, hogy az egyik szerettük ne ünnepeljen, és annyira elutasító legyen? Hogy képesek tolerálni, és végignézni?

Ilyenkor mindig eszembe jut a Nagynéném aki a férje elvesztése óta sosem akar ünnepelni. Mindig szigorúan kijelenti hogy sem ajándékokat, sem vacsorát, sem fát nem szeretne látni... Ez mindenkinek fáj, nem csak neki! Fájdalmat okoz ő maga is, és mindenkinek! Majd mégis megtörténik a "csoda" és az unokák nem hagyják békén. Takarítanak, díszítenek, besegitenek neki, nála alszanak, szeretik, törődnek vele... És ott lesz a hangulat az ünnepekre, ő is el kezd úgy gondolkozni. Karácsonyozni akar, és mi örülünk.

A mozgássérültek egy része még havat sem lát, esőt, vagy ünnepi kivilágítást. Sokunknak több a fájdalma mint amit egy ép valaha is elbírna viselni... Van aki húszon évesen már meghal. Mégis a kínok, és a kudarcok ellenére is, szerintem rengetegen imádnak ünnepelni! Nagyon!

Alig 6/8 éve még létezett néhány meleg srác, akik az LMBTQ-ba tartozó, de otthonról kidobottaknak tartottak személyes karácsonyi, és részben online összejöveteleket. Mindenki egy kicsit besegített a hangulatra. Hisz a December a legszuicidabb hónap a számunkra, és akiknek sikerült átadni a 🎄 lényeget, talán egy életre meglettek mentve. Nem csak a Szivárványcsalád létezik! Sajnos a mai napig vannak lmbtq személyek akiknek boldogtalan, végtelenül fájó, és magányos ez az ünnep.

Én is mindig ilyenkor lent vagyok, nagyon nehezen hangolódok rá, de amikor ezekre a példákra rá gondolok, amiket itt írtam, és igazi történeteket is ismerek, valahogy el kezdem szégyelleni magamat, és a saját, önzőségem. Valójában nem mi tehetünk sok mindenről, és a sz*r karácsonynál mindnyájan jobbat érdemlünk, pláne egy ilyen országban! - Nem?

Esküszöm akik nem értik még mindig, én elküldeném őket egy karitatív szervezethez, vagy tükröt mutatnék, és durván én se akarnék Karácsonyozni... hátha észreveszik hogy a szivtelenség mennyire fáj.

.

[ilovemyself-butilove-you-more]

A pulcsid története

2019.május 20. Napján adtad nekem full cigi szagúan leedve és koszosan egy zacskóban.Akkor még nem gondoltam bele hogy a pulcsid több hónapon keresztül az én legnagyobb értékem lesz.Május 20. napján kaptam tőled, és téged is...a látványod is akkor kaptam meg utoljára.Haza fele sétáltam a talinkról, kicsit hűvös volt.Felvettem a pulcsid, olyan volt mint mikor megölellek, aznap szét bőgtem a fejemet otthon.Nyilván csakis a hiányodtól.Teltek a hetek és mi még mindig nem láttuk egymást, de a pulcsidba jártam iskolába a pulcsidban aludtam abban jártam futni.Talán csak kárpótolni akartál, kurva sokat jelentett nekem.Aztán kellet 2 hónap mire rájöttem nem fogsz vissza a jönni Hozzám.Nem fogsz keresni már úgy mint régen, és elkezdtem találkozgatni más srácokkal de egyikük sem volt olyan mint te és minden csalódás után a te pulcsidba virrasztottam egész éjjel és csak sírtam.A legtöbbször úgy éreztem hogy a pulcsid egyre nagyobb rám, bár ez nem csoda hisz időközbe 8 kg-t fogytam. Ez egy szánalmas történet talán-gondolhatod ezt is.Aztán láttam hogy van barátnőd, tudtam hogy ő elég jó lesz hozzád bár nem ismertem.De csakis a legjobbat akartam mindig is neked, ő pedig megérdemel téged.Eltelt lassan 90 nap mióta nem láttalak, a hiányod bevallom azóta sem enyhítette egy srác sem, és a sírogörcseimen sem segítenek a képeid.Hiányzol.A pulcsid nálam van,de már elveszett belőle rég az illatod...az is hiányzik.Minden ami te voltál hiányzik.Kérlek légy a legeslegbolddogabb, helyettem is.

Szeretlek

[csacskamacskamocska]

Születésnapok

Úgy alakult, hogy nekem meg a két gyereknek pár nap eltéréssel ugyanakkor van a szülinapunk (július végén). A gyerekek egy elektromos zongorára vágytak, hogy most aztán újra belecsapnak a zongorázásba, miután évekig tanulták, most (majdnem felnőttként) rájöttek, hogy azzal zenélni is lehet. :D  Én egy VR szemüveget gondoltam ki magamnak. Tegnap találkoztam a barátaimmal (négy hónapja az első találkozás és két korsó meggysör és séta hazafelé, és fantasztikus volt, fantasztikus!), és az egyik srác, aki amúgy VR vágyódásomban a beetető volt, ajánlott is egy VR szemüveget, amihez erős gép sem kell. Ha ő ajánlja, akkor tuti jó. (és ezen a ponton azt hiszem el is vesztett engem a világ, elfelejthettek, minden bánattal meg vágyódással együtt, mert addig is amíg elköltözöm, addig is inkább máshol leszek, tumblizás helyett inkább napi három órát ugrálok a Beat Saberben ami amúgy edzésnek is remek) Nem tudom ez hányadik születésnap amit egyedül ünneplek vagy meg sem ünneplek különösebben. Persze FB-n a 800 ismerősömből 799 küld üzenetet és természetesen az a férfi, akit kedvelek, ő sosem. Sőt, valami misztikus okból kifolyólag a születésnapom környékén össze szoktunk veszni, úgyhogy legutóbb már csak röhögtem magamban, mert figyeltem, hogy most nem fogom hagyni magam, most nem engedem az összeveszést. De mégis sikerült! :D Na, idén ez már nem lesz probléma.  A születésnapnak egyébként annyi a jelentősége, hogy, van egy nap amire azt mondtuk, hogy ez az ő napja. Ha egész évben nem jutott rá igazi figyelem, nem volt idő kifejezni a ragaszkodásunkat, szeretetünket (Háháháhá! egész évben nem jutott rá idő, na persze), akkor ezen a napon megtehetjük, hogy körbeugráljuk, ajnározzuk, ajándékkal és figyelemmel halmozzuk el és elmondjuk, hogy mennyire örülünk, hogy egyáltalán megszületett és egy csoda ő és micsoda boldogság, hogy az életünk része. (mondjuk, én ezt kb napi szinten érzem azok felé, akiket szeretek és random időpontokban ki is szoktam nyilvánítani, amitől többnyire furán néznek rám) Szóval, a születésnap egy alkalom, hogy ha elfelejtenek szeretni téged, akkor aznap jelezhessék, hogy szeretnek. Kiírhatnám a nagy mondásaim egyikének, hogy: „Akiknek igazán fontos vagy, azok FB nélkül is tudják a születésnapodat”. 8 ember születésnapját tudom fejből. Közülük kettő már nem él. Egyiknek sem tartozom ki nem mondott szavakkal. :)