#elmúlik

[faszom-azegeszbe]

Onnan tudod hogy valódi, hogy nem múlik, egyszerűen csak megtanulsz szépen lassan nélküle élni.

[meghalnikenemar]

Majd elmúlik

Elmúlik a fájdalom

A szerelem

A harag

Az üresség

A szomorúság

A barátság

A szégyenérzet

A bűnbánat

Az idő

Minden

[baileyrayc]

S lesz a mostból,

Lassan a "rég volt már".

[strangersworlds-blog]

Amíg építed a jövődet, addig elmegy a jelened

[cloud-breakingdreams]

- Egyszer ismertem valakit, aki hasonlított rád. - kezdem.

Nem szól semmi, hogy is szólhatna, elmondtam neki, hogy hallgasson végig és ne szóljon közbe.

- Neki nem volt ilyen kiugró állcsontja és nem látszott ki a bőre alól az arccsontja. - szemlélem az arcát - Ugyanígy, mint neked barna szeme volt, de sokkal barátságosabban csillogott, és a szája mindig mosolygott.

Mosolyra kanyarintja ajkait, de ebben a mosolyban nincs boldogság, se kedvesség. Ez a mosoly cinikus és ellenszenves. Lejjebb vezetem rajta a tekintetem és végig nézek rajta, tüzetesen és vizslatóan. A tekintetem zavarba ejti és összébb húzza magát.

- A vállai szélesebbek voltak és, ha végig simítottam rajtuk nem éreztem a bőre alatt megbújó csontot. A derekánál nem kellett úgy összehúznia a nadrágot, hogy az öve majdnem kétszer körbe érte. Nem volt kint a medence csontja és lassan a bordái.

Kissé úgy fordul, hogy minden kiálló csontot észre vegyek rajta, direkt akar idegesíteni, de nem tud.

- A combjai össze értek. Még a magasságotok is stimmel és nagyjából belülről is hasonlítotok. Kedves volt és törődő, mindig másokat helyezett maga elé, sosem volt önző.

Egyikünk sem szól, most már én is keresem a szavakat, amiket még mondhatnék neki.

- Emiatt emberek úgy formáltak, ahogy akartak és, ezzel azzá tettek, aki vagy. - szólalok meg utoljára, miközben a saját tükörképemmel szemezek.

Tükör I.

Lexa

[cyb3rmind]

Ezzel vége, Látta állapot (ezzel búcsúzom)

Azt írtad,

nem akarod újraindítani a Te és az Én sztorit,

Toxikus voltam, ezt írtam,

Igazolásképp dobtál egy mondatot,

az emlékeidben pozitív es negatív vagyok.

Azt írtam,

a fiatalság elmúlt, megváltoztam,

lehetnénk újra barátok.

Depresszióm utáni nyitottság,

most feléd nyújtottam át.

Már nem kell. Megértem.

Nem kell már a vaksötétben való tapintás,

az érzelmek szétáradása, zihált tudatmódosult állapotok.

Megértem, de már nem ilyen vagyok.

Vágytam egy régi barátra,

de a ‘Látta’ állapot maradt csak utána.

[pdflower]

Nagyon szeretem Őt.

De tudom, hogy téged sokkal jobban tudtalak volna.

[ujrakezdesm]

Akkor ígérj, bébi, hogyha tényleg maradnál!

[grionfolf]

Covidos vagyok és ma megjött a banjom

Köszi a figyelmet

[ejfelikivansag]

Fogadd el, és sétálj tovább. Majd elmúlik.

- mondta, majd elnyomta a cigijét és odébb állt.

[csacskamacskamocska]

Az emberek sokszor azért nem bocsátanak meg

mert attól félnek, hogy akkor újra közel kell kerülniük ahhoz, aki megsebezte őket.

Pedig ez nem így van. A megbocsátás az, hogy elengedem a másik adósságát. Nem miatta, hanem magamért. Hogy bennem ne legyen harag, engem ne mérgezzen, ne pusztítson rossz érzés. Lehet ezt sietteti, lehet ezen dolgozni, de ha az ember nem ragaszkodik a haragjához, akkor egyszercsak elmúlik. Miért lenne a harag az egyetlen, ami örökké tart? De a megbocsátás nem jelent semmi mást. Haragszol? Nem. Akkor...? Nem.

[iwannapushthebutton]

37 éves leszek idén. 35 éves voltam, amikor kezdtem azt érezni, hogy valami gebasz van. Még egyáltalán nem tartok ott az életben, ahol már egy csomó más barátom, és képtelen vagyok előremozdítani magamat. Jártam coachingra, de minden, amit a coach mondott idegenül hangzott és semmilyen képet nem tudtam kivetíteni magamról a jövőbe (és azóta sem). Kb. ekkor ébredtem rá, hogy sok tekintetben hónapról-hónapra élek már több, mint egy évtizede, és bár TUDOM mit kellene tennem, hogy tovább lépjek, ha erre gondolok ürességet és tompa fájdalmat érzek. Ekkor találkoztam az ADHD-val. Nyilván tiktok meg ilyen-olyan faszom videókban és elég sok dologgal tudtam azonosulni. Gondoltam járjunk a végére. Nagy nehezen kaptam egy beutalót a háziorvosomtól a Semmelweisre, ahol miután jelentkeztem, közölték, hogy akkor másfél év múlva visszaszólnak, addig legyek türelmes. (Egy barátomank egyenesen azt mondták - most már kicsit azt gondolom cinikusan - hogy "addigra hátha elmúlik). Én türelmesen vártam. Közben szerencsésen kibekkeltem pár impulzív dührohamot (elkezdtem figyelni mennyire kezdek különféle dolgokban mentálisan kifáradni és igyekeztem elmenni szabira, amint a fáradás első jeleit érzékeltem) és igyekeztem minél jobban utánaolvasni a dolognak.

Minél többet tudtam meg az ADHD-ról annál inkább kellett észrevennem, hogy nagyon sok ADHD-s idegesít és egyáltalán nem tudok velük azonosulni, viszont az AuHD (vagy AuDHD) emberekkel annál inkább, és ha erről beszéltem, akkor a környezetem némileg még jobban meglepődött vagy megrökönyödött. A családomtól eleve semmilyen támogatást nem kapok ezzel kapcsolatban, a párom pedig nagyon szkeptikus, de ezért nem tudom hibáztatni, mert én is eléggé az vagyok.

Kb. egy év után kezdtem gyanakodni, hogy nem fognak hívni, szóval néztem fizetős vizsgálatokat, és elkezdtem spórolni (legalább erre, ha már egy nyaralást nem tudok megszervezni és rendesen félrerakni rá). Sajnos igazam is lett. Idén januárban volt két éve, hogy írtam a klinikának. Szóval megkezdtem a fizetős cuccot.

A hely, ahova jelentkeztem, több lépcsőben folytatja le a vizsgálatot és több lépcsőben is kell fizetni, és a pszichiáter hölgy az első alkalomnál mondta, hogy ha úgy tűnik minden oké, akkor ne fizessem be a többi részt mert, ők sem akarnak feleslegesen lehúzni. Mondtam, hogy jó - de nekem fontos lenne tudni, hogy van-e dolgom ezzel, mert ha nincs, akkor valamilyen más pszichológiai segítségre van szükségem. Kedvesen végig csinálta az első interjút és amikor mondtam, hogy gyerekkoromban voltam párszor pszichiáternél, aki FIMOTAságot (Figyelem-,Mozgás- és Tanulás-zavar) állapított meg nálam, akkor megállított,és közölte, hogy az az ADHD. Amivel a családom egyáltalán nem foglalkozott, miután kaptam gyógyszert, az amúgy nagyon nem szimpatikus pszichiáter bácsitól, és attól állítólag durván bezombultam. A szüleim elég pszichológia tagadók, amúgy.

Innentől kezdve a pszichiáter hölgy elkezdte mondani, hogy akár át is ugorhatunk a diagnózis többi folyamatán és mi lenne ha pszichoterápiával folytatnánk (mivel van munkám és önfenntartó vagyok, valószínűleg gyógyszeres kezelésre nem lenne szükség amúgy sem). Mondtam, hogy nekem viszont fontos lenne a diagnózis, tekintve, hogy a gyerekkori leleteimről semmim sincs. A rendelő pedig már rég bezárt Kispesten (akárcsak a mozi, ami vele szemben volt). Pláne fontos lenne a diagnózis, ha az Au résszel is foglalkoznak. Hát... ők azzal nem foglalkoznak sajnos, csak az ADHD-val. Itt maradtunk abban, hogy akkor átgondolom és jelentkezem.

És azóta töprengek azon, hogy mi legyen. Egyfelől elkezdtem végre azt az utat, amire már egy ideje vártam, és az önismeret új szakaszába léphetek. De míg mondjuk azt a dolgot viszonylag gyorsan el tudtam fogadni, hogy ADHD-s vagyok, az Au rész teljesen idegen nekem és fogalmam sincs mit kezdjek vele. Szóval ez lenne most a fontosabb és ezt kivizsgáltatni is kurva sok pénzbe kerül, mert az Au Alapítvány ingyenes várólistái is ugyanolyan hosszúak, mint a Semmelweiss-é. Ugyanakkor nekem is elegem van abból, hogy egy csomó ember dobálózik az ADHD-val és biztos vagyok benne, hogy ez sértő azokra nézve, akiknek ez tényleg megnyomorítja az életét, és nem szeretnék ezek közé a faszfejek közé tartozni. Ha pedig van ADHD-m, akkor szeretném, hogy ennek biztos tudásával képviselhessem az érdekeimet. Egy AuHd ismerősöm régóta mondja, hogy diagnózis nélkül is szívesen várnak az ADHD közösségek, de eléggé félek így odamenni, mert pozőrnek és fake-nek érezném magam. Ugyanakkor jó lenne minél több olyan emberrel találkozni, akinek van ilyen megélése és tanácsot kérni és beszélni velük. Most inkább hajlok arra, hogy végig csináljam az egészet, de nem akarok hazudni, felmerült bennem az is, hogy a pénzt, amit a folyamat felfüggesztésével megspórolnék azonnal azokra a tetkókra fordítanám, amiket már régóta magamra akarok varratni. :D

DISCLAIMER! Nyilván a fentebbi szövegben nem írtam le minden "tünetemet" (például azokat, amik végig kísérték az életemet) csak azokat, amik végül rávettek, hogy elkezdjem ezt az utat. amúgy ilyen is ritkán van, hogy ennyit írjak magamról.

[the-fool-who-loves]

ne feledd sose azt ami van, lehet a partnered most nincs ott ahol pár éven belül lesz, de ha kitartasz és támogatod mentálisan, hidd el az a férfi/nő mindent meg fog neked adni legyen az anyagi vagy lelki…

sokan nem értékelik és nem tartanak ki a másik mellett, ez az érték valahogy elveszett, az hogy higgyünk a másikban.. egymásban és ott legyünk a rossz napokon is, amikor semmi sem látszik jónak és kilátástalan, mikor el tolódunk és zárkózunk, főleg akkor kéne ott lenni és emlékezni a jóra, arra hogy miken mentetek keresztül és hogy mit érhettek el együtt, minden tiszteletem azoké akik kitartanak a rossz időben is és nem a kész produktumra mennek, mert valljuk be manapság sokan csak a készre mennek, de lehet a szomszéd fűje nem mindig zöldebb még ha úgyis tűnik…

ha szerettek valakit fogjátok meg a kezét és haladjatok az úton, felnőt gondolkodással, kitartással

hiszen a szerelem elmúlik egy idő után, de jön helyette egy sokkal nagyobb dolog, a szeretet és a tisztelet

ha nem megy valami a partnereddel nem mindig a szakítás a megoldás vagy más keresése, néha csak le kell ülni beszélni időt szánni rá, és megoldást találni, mert együtt bármit meg lehet oldani ugyebár „ a kettő mindig több mint az egy” és ez nem csak számisztikailag igaz, ketten többre vagytok képesek, amíg félre tesztek olyan dolgokat hogy egó, sérelmek amik már a múltban vannak és mindketten tanultatok belőle, gyerekkori problémák( nyilván ezt nem lehet teljesen elfelejteni), de hidd el az az ember aki most nem tud úgy 100%-ot adni mert a saját problémáival küzd, ő akkor is rád fog gondolni, arra hogy ne terheljen, arra hogy jól vagy e, hogy figyel e rád rendesen stb

ennél a pontnál kell ott lenned, esetleg kizökkenteni és megkérni arra hogy mondja el miben tudsz neki segíteni,( ez főként férfiakra jellemző, hogy mindent próbálunk egyedül megoldani), de mi is emberek vagyunk elfáradunk, nekünk is kell megértés és támogatás, bármennyire is tűnik úgy hogy jól vagyunk, nem mindig van ez így, valamikor nagyon is szükségünk van a másikra

[csakszavak]

megtölt ez a kellemes érzés

elönti testem a bizsergés

lázasan várom, s ha újra látom

szívem is, lelkem is kitárom

két karommal átfogom

s elmúlik a fájdalom

mosolyom lesz szüntelen

szeretetem végtelen…

[tibberg]

Reggel 6, most keltem, a nyaralás első éjszakája, megint jó kényelmetlen az ágy, szarul aludtam, de még fekszem tovább, épp atfordulok a bal oldalamra, amikor elkezd körülöttem forogni a világ. De nagyon. Felismerem az érzést, nehéz is lenne elfelejtem. Amikor először történt ez velem azt hittem ott halok meg éppen szélütés agyvérzés vagy már halott is vagyok. De már tudom hogy csak egy kristály elszabadult a közepfül labirintusában és megint pár hétig néha hirtelen mozdulatra a teljes világ belekezd egy őrült pörgésbe. És utána egy újabb évtizedig rettegek hogy mikor jön elő. Helló BPPV, hát újra együtt, hogy rohadj meg. Legalább a mostani enyhébb, biztos kisebb a kristály, talán hamarabb is elmúlik.

[csacskamacskamocska]

Elmúlik-e végleg

Vannak ilyen semmi közöm hozzá „problémák” amik mégiscsak foglalkoztatnak meg inspirálnak. Egy társaságba járok egy lánnyal, nőnek kéne mondanom mert már nem huszonéves, aki együtt járt a társaságból egy pasival. A lány szerelmes volt, a pasi nem, van ilyen. Szakítottak, kicsit érzelegtek rajta, de tulajdonképpen, érdekes módon, az együttjárásról mi már csak akkor értesültünk miután szakítottak. A fiú mondta, hogy bocs, ha kicsit furán reagálnak dolgokra, de helyzet van. Pislogtam is sűrűn, hogy most mi is történik, beszéltem a faszival privátban, hogy mondja már el mi ez az egész. Innentől kezdve némileg ki volt hegyezve a figyelmem a lányra, akit jobban szántam mint a faszit. Különlegesebbnek, érdekesebbnek, műveltebbnek láttam, mint a pasast, akinek ez a fantasztikus lány nem volt elég jó. Mindkettőjüknek van már párja, a pasasnak már gyereke is. A pasi felesége kedves, jópofa, tényleg szuper, kedvelem, de nem tudom azt mondani, hogy jobb mint a másik lány. Más. Mindketten eljönnek, sőt mindhárman, a viszonyok tiszták, beszélnek egymással, soha meg nem mondanád, hogy bármi közük volt egymáshoz. Nem is érdekel senkit, csak engem. Gőzöm nincs miért van bennem az, hogy én nem hiszem el, hogy egy szerelem elmúlik attól, hogy azt mondják, hogy vége a kapcsolatnak. Onnantól majd nem látja annak aminek előtte? Ha ott van, nem találja vonzónak? Amikért rajongott az nyomtalanul eltűnt? A fájdalom, hogy ő nem kellett, túlléptek rajta az lényegtelen dologgá válik? A másik teljesen idegenné? Ez a kapcsolat nem kiürült, elsikkad, elhidegült, hanem az egyik elutasította a másikat. Sebet ütött. Folyamatosan látni egy alternatív képet, egy másik utat, másik választást, szerintem idegborzoló. Voltam persze én is úgy, hogy évekkel később találkoztam azzal a pasival, aki iskoláskorom meghatározó szerelme volt, és nem hittem el, hogy ezt az embert valaha is vonzónak láttam. Nem is találkoztunk többször. Minek találkoztunk volna?

Van a társaságban más pár is, akik együtt éltek. Nekem irritáló, ahogy a közeli kapcsolat maradványai át meg átszövik a kommunikációjukat és terhet rak a mostani élettársra. Mert ne áltassa magát senki, terhet rak. Ezt nem akarni tudni, erre nem figyelni szerintem maradványa a birtoklásnak. Persze, mindenki csináljon amit akar, mindenkinek a saját felnőtt döntése, hogy marad vagy szakít vagy szakít és marad, és akinek valami nem tetszik az mondja, aztán majd lesz valahogy. Én csak arról mesélek amik bennem lecsapódnak, a zacc, a mocsok... Van persze rengeteg ellentmondás: A szabadságunkat nem kéne valaki más kárára, direktmód megélni. A korlátozás nem elvárható azon az alapon, hogy nekünk valami nem esik jól vagy kellemetlen. Az emberek hazudnak arról is, hogy fáj-e nekik valami. Az emberek önzők és kegyetlenek egymással.

És akkor mindenféle elejtett mondatok innen-onnan: Már nem fáj, de amikor összetalálkozom vele, igyekszem feltűnés nélkül kikerülni, mert nem akarok találkozni vele meg a nőjével. (aham, akkor most túl vagy rajta vagy nem?) Már csak barátok vagyunk. (aham, a legjobb barátok és csak te mondod neki, hogy milyen okos meg vicces, senki más.) Már elmúlt. (de minden ismeretlen üzenetről, telefonról, sosem látott tumblisról ő jut eszedbe, azt gondolod Ő volt) Jobb, ha nem találkozunk többet. (mert bármikor lefeküdnél vele és az is zavarna, ha nem) Hogy édesemnek, drágámnak, szívemnek szólítom, ez semmi, ez csak a megszokás. (baszki, 15 éve elváltatok, milyen megszokás ez?) Nem zavar, hogy megnősült és gyereke van. (csak leiszod magad, ha látod. Értem, hogy nem zavar) Felidegesít mindig, amikor találkozunk. (akkor mi a fasznak találkoztok?) Barátok tudtunk maradni. (nem akarjátok megdolgozni az érzelmi munkát a szakítással) A kapcsolataim elfogadják, hogy barátságban vagyok az exeimmel. (a kapcsolataid hazudnak) Nem akarom, hogy újra bántson vagy bármi ilyesmi. (Tudna bántani? Akkor nem utálod eléggé.) Stb, stb.

Amúgy az egész dolog érzelmi részét csak én feltételezem, teljesen elképzelhető, hogy a lány teljesen túl van a pasin, beleképzelek mindenfélét amit semmivel sem tudok igazolni, csak azt gondolom, hogy hacsak nem csalódik az ember orbitálisat a másikban, akkor a vonzalom nem múlik el, csupán háttérbe szorul, valahova a tudat eltompított mélyére kerül és ha nem piszkálják, akkor örökre ott is marad, és nem a vonzalom múlik el, csak elfelejtjük, hogy hova tettük.