#elhagynak

[girl-in-loves-posts]

sok

Sok dolgon megyek keresztül mostanában.

Szakítás, barátok elvesztése,depresszió,munka,stressz kapcsolatok,szorongás

Nekem ez túl sok. Nem fogok minden embernek aki kilépett az életemből szó nélkül levelet írni mert nem, vagy nem érdemlik meg hogy rájuk pazaroljam a billentyűm koptatását vagy csak szimplán nem.

de

most is ezt fogom tenni hiába mondtam hogy nem.

Szóval kedves mindenki aki kilép az életemből.

Tudom milyen vagyok 21 éve élek együtt magammal és a problémáimmal. Tudom hogy időnként feszegetem a határokat, de tudnotok kell nem direkt teszem. Beteg vagyok tudom nem foghatom erre de most megteszem.

Utálom magam

Utálom a testem az életem ahogy kinézek, amit teszek mondok.

Mindenen emésztem magam MINDENEN...

De nyugodtan menjen aki akar

úgy sem mentetettek meg, az egyik belökött a mélybe mikor kezdtem jól lenni oké ezt már lenyeltem rájöttem hogy én is sokat hibáztam és sok dolgot rosszul tettem. Nem haragszom azért inkább hogy másnak kell takarítania azt amihez semmi köze, de mindegy.

Felesleges dolgokon rágódom tudjátok jól de azért köszi.

mindegy ez most nem erről szól én már tovább léptem ezen.

De most jön csak a lényeg kilépett az életemből azaz ember akit nem gondoltam hogy elfog menni, jó oké a másikról se gondoltam de na, róla TÉNYLEG nem gondoltam hogy elfog menni.

Szó nélkül lelépett, telefont rám nyomja láttamozz.

mondom oké jol van, nem rágódom rajtad és kitöröltem és utána ki bőgtem magam és üres lettem. Töröltem a sztorikat, az instámról mindről és a facebookomból is.

Fáj de most újra gyászolhatok egy embert kit szerettem, és bíztam benne

haha az egyikből felállok és jön a másik, közben a harmadik embert meggyanusítom hogy biztos megfog halni a beszélgetésünk pontosan ezek miatt...mert képtelen vagyok bízni már bárkiben is.

Mi dolgom származik abból hogy megbízok valakiben?

Át taposnak és eldobnak egy mankó vagyok majd utána csak egy harmadik kerék amitől megkell szabadulni.

Ez az életem...

De hogy beszéljek jó dolgokról is azt következő posztban haha

[szornyueletem]

Mindig Nem szerethetsz Mert elhagynak. De a jövőben Adhatsz egy új esélyt Hogy szeressenek.

[dalszoveg-planet]

Ha beleszeretek minden problémámba, akkor azok is elhagynak majd engem?

Sabrina Carpenter - Lonesome

[theblack-dread]

Egy gondolat elsuhan...

Ha minden olyan ember, akit szerettünk, de az életünk egyes szakaszaiban elhagyott és elvitt belőlünk egy darabot. Akkor most mi maradt belőlünk?

Kik vagyunk mi? Lélektelen testek, akik az elhagyás érzésével küzdenek? Akik egy új ember megismerésével egyből azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy ő mikor fog lelépni?

Vajon akik a jövőben elhagynak minket, ők mit fognak elvinni, ha már mindent elvittek belőlünk?

Mit követtünk el, hogy ez a mi sorsunk?

/2024.06.14. 23:00/

[your-blood-is-my-drug]

Mind elhagynak, és annyit sem érek, hogy maradni próbáljanak.

[nitta86]

Ezt inkább külön bejegyzésben írom mert már kezdett nagyon hosszú lenni az előző.

Nekem a BDSM kezdetekben még több autonómiát jelentett a végefelé viszont azért is volt megkönnyebbülés kijjebb kerülnöm a BDSM közösségből, mert akkor már inkább korlátozta az autonómiámat.

Ez azért volt így, mert otthonról azt hoztam a szexszel kapcsolatban, pl. anyám is azt tanította nekem, hogy az hogy vannak szexuális vágyaim az erkölcstelen, meg ne nagyon legyenek erről elképzeléseim, de ha komoly kapcsolatom van akkor viszont kötelességem szexelni akkor is ha nincs kedvem, különben ne csodálkozzak ha elhagynak és mindenki ujjal mutogat majd rám, hogy nem tudok senkit se megtartani.

Ehhez képest mennyire felszabadító volt már hogy lehetnek vágyaim, sőt ezek változhatnak is, és elvárás hogy az aktuális vágyaimat fel tudjam sorolni, tudjak róluk beszélni és a kapcsolat kezdetén megnézzük mi a közös metszet, mi az amit mindketten szeretnénk, de azokat se kötelező utána csinálnunk, bárki bármikor leállíthatja a dolgot. Csodálatos volt.

Szóval kezdetben nagyon boldog voltam a BDSM-mel, de közben érdekelt a feminizmus is, pont az autunómia iránti vágyam miatt. Aztán jöttek mindenféle feminista csajok és felülről megmagyarázták, hogy én áldozat vagyok és ezt nem élvezhetem és ők majd jól megmentenek. Én meg mondtam nekik, hogy pont ők csorbítják az önrendelkezésemet és nem kell megmenteni, de nem értették.

Feministaként mondom, hogy ez egy hiba, attól még hogy nem értesz egyet valakinek a döntésével attól még az ő döntése, persze véleménye bárkinek lehet, de azt diplomatikusan is ki lehet fejteni.

De végül továbbléptem az egész BDSM dolgon akkor amikor már korlátozott. Az előző bejegyzésemben említett erős csoportkohézió is korlátozott néha. De ez utóbbi meg nehéz és a modern ember dilemmája, hogy akkor most szabadok legyünk és magányosak? Mármint vannak barátaim, de soha többet nem lesz olyan összetartó közösségem. persze azért még hiszek benne, hogy létezik olyan összetartó baráti kör, ami közben elég teret is enged az egyének számára.

És az hogy áldozat voltam e mazochistaként mint az akkori femisita barátnőim mondták? Néha igen, többnyire nem. Kicsit szomorú, hogy a szüleim annyira tönkretettek az érzelmi bántalmazással és az elhanyagolással, hogy csak fizikai fájdalommal együtt tudtam egy ideig megélni a szexet és az intimitást, de abban az időben ebből próbáltam kihozni a legtöbbet, azóta meg továbbfejlődtem, és mindez teljesen rendben van.

[csacskamacskamocska]

Mindenkivel baj van?

Van a dianetika, aminek ugye az a lényege, hogy visszavezetve téged az életvonaladon, feloldják az összes traumát. (iszonyatosan leegyszerűsítve) és innentől csak gondoznod kell magad, hogy időnként megtisztítsd a lelked (és a tested) az újabb traumától. Azért a tested is, mert ha jól emlékszem Hubbard (a szcientológia atyja) már korábban azt írta, hogy a traumáknak vannak sejtszintű lenyomatai, aztán később a kutatók rájöttek, hogy a traumák DNS szinten képesek megváltoztatni dolgokat, a traumaöröklés egy valós dolog. Helló háborúk, helló holokauszt! És most ide szúrjuk be, hogy nem vagyok szcientológus. Ezek csak infók. Keresztbe-kasul beigazolódik, hogy tarumák által változunk, fejlődünk, mutálódunk és adaptálódnak dolgok. Őrült izgalmas az egész, ha korábban tudtam volna, kutató lettem volna valahol a pszichológia területén. Mindenkivel baj van és mégsincs mindenkivel baj. Mindenki ugyanúgy traumákon keresztül fejlődik. A tiltások, a megvilágosodások traumák. Csak nem emlékszünk rájuk, ha nem követi utána szenvedés. Felsimerjük, hogy van halál. Aztán rádöbbenünk, hogy az anyánk meg fog halni. Majd mindezt elfelejtjük kb ötvenéves korunkig, amikor viszont valódi trauma, hogy anyánk meghal és valódi szorongást okoz, hogy mi is meg fogunk halni. És a legtöbb embert a szülei halála megváltoztatja. Pedig volt halálfélelme gyerekkorában is. Az mégis pukk, elmúlt. Aztán meg biológiai folyamatokkal együtt valósággá vált. Ez egy piszokegyszerű példa volt a taruma aktiválódásra. De mondhatom azt is, hogy valójában trauma, hogy kisded korodban nem éred el a játékodat és e miatt kezdesz el mászni. Aztán a tested uralmának gyönyöre még össze is kapcsolódik a megszerzés örömével. Elérted, megcsináltad. De egy csecsemő is dühöng, ha valamit nem bírt megcsinálni. A csecsemőkori elhagyatottság vagy testi-lelki elhanyagolás súlyos traumákat okoz. Aztán lépegetünk tovább és trauma trauma hátán, folyton bántanak, folyton megfélemlítenek, folyton becsapnak, elhagynak, elutasítanak, stresszhelyzetbehoznak. Hát még egy nyüves kislabdadobás is lehet streszhelyzet! Ma már kiröhögném a tanárt és mélységesen átérezném, hogy ki nem szarja le a nyominger méréseit. Mi van, ha szarul dobok? Kirúgnak az iskolából? Pótvizsgáznom kell kislabdadobásból? Hahahaha! És pont ez az a változás, hogy dolgok egyszercsak más polcra, más értékelés alá esnek. Vagyis a dolgok nem valóságosak, hanem relatíve léteznek csak. Azok a dolgok is, amiben most vagyunk. Így aztán, vannak emberek, akik többé-kevésbé elfogadhatóan feldolgozták a traumáikat. Vagy akár a traumáik számukra előnyös helyen hatnak. (hogy ez teljesen egészséges dolog-e? A pszichológia szerint, igen). Vagy a megküzdési stratégiájuk, akkor is, ha nem egészséges, de hasznot hoz a közösségnek. A társadalom egyre több pszichés betegséget képes tolerálni, magábaolvasztani. Nyilván azért mert egyre több pszichésen terhelt ember szaladgál. „Régen” a furcsa emberek, az idegbetegek, nehezen találtak párt, jobban kiszorultak a közösségekből. Ám a pszichés zavarok újratelmelik magukat, szóval muszáj elfogadónak lenni. nade vissza. Ha a problémáid nem különösebben terhelik meg a környezetedet, akkor te normális, rendbenlevő embernek számítasz. Ha bármilyen problémádat (mondjuk egy blogon) górcső alá vesszük, akkor a rendszerből (az életedből) kiemelve, tuti problémásnak fogsz tűnni. Kurva ideálok amikhez viszonyítunk.

Néha nézegetek ilyen mitteszer meg kelésnyomogatós videókat. Egyszerre vonz és borzaszt. Többnyire két kérdés foglalkoztat: hogy lehet, hogy valaki ennyire elhanyagolja magát, hogy úgy megy kezelésre, hogy már ilyen iszonyatos állapotban van a bőre/kelése. Miért nem orvos kezeli, hogy meri ilyen láthatóan féltudású emberekre bízni ezt a látható betegséget – akik kesztyű nélkül meg erőszakosan nyomkodják a bajait. na, ez pl pontosan leírja a blogomat. :D Neeeem, ez csak vicc volt. Amit szakember tudott tenni, azt megtette. Úgy engedett el, hogy jól vagyok. És tényleg jól vagyok. Volt amikor nagyon szarul voltam. Tudtam is magamról, hogy nagyon szarul vagyok. Kértem is segítséget. De nem lehet az ember függő egy pszichológustól! Amikről mesélek, azok vizsgálódások. Ez már az én feladatom, hogy feldolgozzak dolgokat vagy helyére tegyek vagy éppen elsmerjem, hogy tévedtem, vagy meglássam a saját felelősségemet. És benne van az is, hogy feloldozzam magam a kötelékekből, ne csak az eszemmel értsem, hogy szabad, hogy jogom van dolgokhoz. És ebben nagyon sokat ad nekem ez a blog. A fél életem elment azzal, hogy nem szabad beszélni a bajokról, mindig mosolyogni kell (a mosolyodba majd beleszeret valaki), nem teregetjük ki a szennyest, és főleg, MI BAJOD LEHET NEKED? Hiszen... és itt jöttek a jó dolgok, amit adott az élet. Innentől az ember rohadtul szégyenli, ha nem érzi jól magát. Pedig van amikor nem. És ez tök normális. Normális, hogy nem vagyunk tökéletesek. Normális, hogy nem vagyunk ideálisak. Normális, hogy vannak bajaink. Még az is normális, hogy nem találjuk a megoldást. Nem jó, de tök normális. :) :) :)

[kinlodok]

El kell hagyni őket, mielőtt elhagynak.

[crazy-devil-queen]

Most is nyitva van az ablak

minden úgy van, ahogy hagytad

néha hallom még a szavaid

itt felejtettél valakit

a helyekkel, hol együtt bújtunk el

a játékot a végtelennek hitt idővel

a gyerekkor nyarait

de végül csak egyedül vagyok itt

mert nem világgá indultam,

csak játszani a sarokig

de végül csak egyedül vagyok itt

...és még leszek is egy darabig

hisz mindenki happy endre vár valahol

a remény számokat oszt, de túl nagy a sor

elhagynak a csodák, csak becsap a sárga út

ugye még visszavár, mi sárba hullt

Ha nincs, aki szól, ki mondja meg

hogy miért nem a jó útra szólt a jegy

hova bújjunk el, ha túl ijesztő a világ

visszacsinálnám, amit nem lehet

Idegen helyen, idegen tapintások koptatnak

a régi tanítások hol vannak?

ha senki nem súg és nem szól már

és visszakérnéd, amit eldobtál

van, hogy nem megy, csak az idő rángat

ha nincs választás, az ember hitet kitől várhat?

tudom, van rosszabb a haragnál

ha magad vagy, de magadnak se maradtál

kértem, hogy ne menj el, hogy ne unj meg

talán csak elveszett a retúrjegy

így ahogy te is, én is elveszek

...mert nélküled én sem vagyok meg...💔

[engedjel-kerlek]

Tudod, igazad volt. Tényleg közömbös vagyok. Igyekeztem a sok bántást, beszólást, gúnyolódást figyelmen kívül hagyni, de ezzel csak azt értem el, hogy ezeket leszámítva semmi nem tud meghatni. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne érdekeljen mások véleménye. Mégis érdekel. És tudod miért? Mert apróságokkal is nagyon meg lehet bántani, és csak azt látom, hogy az emberek csak úgy elhagynak. Kisétálnak az életemből. Van, hogy szó nélkül. De van, hogy olyan hangosan, hogy napok, hetek, hónapok múlva is csak ezen jár az agyam. Téged se foglak egykönnyen elfelejteni, vagy akár túllépni ezen az egészen.

Ezek után persze rájöttem, hogy amúgy annyira mégse vagyok közömbös. Inkább csak az akarok lenni. Muszáj annak lennem. Nem akarom, hogy az emberek lássák rajtam az érzelmeimet. Ami persze lehetetlen, hiszem nyitott könyv vagyok. Elég egy pillantás. Minden látszódik rajtam.

De nem baj. Majd elmúlik. Előbb vagy utóbb. Vagy én vetek véget neki.

Magamnak.

Inkább előbb, mint utóbb…

[mika0606]

BPD

A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.

Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.

Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Józan ésszel senki sem sodorná szándékosan ilyen zűrzavarba magát és másokat. Ha rajtam múlva, abbahagynám.

~ Mika ~

[unconditionallylovepeoplesblog]

'23-as Fogadalmam

Aki nem akar az életem része lenni azt elengedem, és nem fogom marasztalni.

Aki nem keres azt én se fogom keresni.

Aki kizár az életéből azt én is kizárom végleg.

Elengedem a kihült barátságokat, nem fogok szaladni senki után.

Elegem van, hogy én mindig mindent megteszek másokért és viszonzásul elhagynak.

[fuckingmichelle]

Elhagynak a szavak,

ha így néz rám a szád

[depisegoista]

Egy újabb csalódás.... hiába volt remény az életembe...amikor csak csalódást okozott minden hol is...hiába próbáltam magam össze szedni... hogy ne okozzak több csalódást az embereknek...ez nem jött össze ...ki baszott érzéseimnek se tudok nemet mondani.... Nem hogy bárkinek is jó legyek..... hiába próbáltam változni...nem jött össze...az egom...nem enged semmit se...amit felépített azt nem lehet le rombolni...sehogy... én meg próbáltam ha már én építettem fel az egészet...de rohadtul nem úgy működik ahogy én akarom...megint ott tartok....hogy se hol...egyre jobban lépnek ki a emberek életemből.... és pont azok akinek itt kellene maradni....de nekem ez nem megy hogy bárkit is képes legyek megtartani....pedig rohadtul próbálkozom...de nem .. szépen lassan mindenki itt hagy....most nem tudom hogy velem van gond ..vagy egyszerűen nem akart soha senki az életem része lenni...ennyire rossz ember lennék...hogy mindenki itt hagyjon és csak abban időszakban legyek jó... még nincs más .. vagy egyszerűen úgy vannak vele ...úgy is lehet használni... amelyen hülye...vagy egyszerűen egy undorító személysegem van ...amit nem bírnak ....ezt soha nem fogom megtudni....de sajnálom hogy ilyen vagyok...én csak össze vagyok törve.... eléggé.... félek... bárkinek is bármit mondani úgy is csak ki leszek nevetve... ezek nem olyanok amit szívesen elmondjak így hogy tudom ez lenne a vége...nehezen lehet megérteni...de akinek sikerül azt a kurvara nem akarom elengedni...de ők lépnek ki elsőnek az életemből...hogy lehetek ennyire elbaszott gyerek...soha nem mertem beszélni a érzéseimrol senkinek...ami igazán bennem van....pont ezért...már az előtt elhagynak... mielőtt beszélnek... róla..ne hogy utána ha elmondanám....én nem azt akarom hogy sajnáljon meg és azért maradjon mellettem...hanem azért mert kedvel vagy azért és szeret...és nem azért mert könnyen bele megyek mindenben...is hogy őket boldoggá tegyem.... egyszerűen szeretnék valakit aki mindig itt marad ...és el tudom neki mondani... hiába van egymillio barátom ha senki nem érti meg ami bennem folyik le mostanában...és egyre jobban és már kezdek bele unni hogy azt keljen mutatni hogy jól vagyok...és amikor megkérdezik mi a baj ...én csak mondjak hogy fáradt vagyok...azon kívül nincs más... Azt szeretném hogy vagy el fogja hogy ennyire meghalt a belső érzéseim.....de nem lesz ilyen..eddig mindenki itt hagyott és fontosabb volt nekik más .... miközben én voltam aki úgy mond ott voltam amikor nehezebb időszakban volt ....de ezt ők nem tudják...mennyire kész vagyok....és egyszerűen azt napot várom hogy ne keljen felkelnem....

[csacskamacskamocska]

Mondatok, amiktől elakad a levegőm

„A világ szolgája leszel, mert azt reméled, hogy ha majd mindenki jól lesz, akkor te is megérdemled, hogy jól legyél. Ha mindenkit eléggé szeretsz, akkor egyszer csak majd érdemes leszel a szeretetre te magad is. De addig dolgod van; darabolod az almát a gyereknek, számolod, hogy meglegyen a napi öt zöldség-gyümölcs, de te nem viszel be vitamint. Ha látod, hogy valakinek fáj, te vagy az első, aki felajánlja a segítségét, de te nem kérsz segítséget, ha bajod van. Mindenkit elviszel orvoshoz, de hogy kivizsgáltasd magad, arról szó sem lehet. Hát, kinek van erre ideje a sok teendő közepette? Mész, csinálod, megszervezed, megoldod.

Bástyájává válsz minden közösségnek, ahol megfordulsz. Kötőszövetévé az emberi kapcsolataidnak, még bőven azután is, hogy lejárt a szavatosságuk. Ha csenddel vernek, kimozgatod, ha beledöglesz is. Ha manipulálnak, nem akarod észrevenni. Ha hazudnak, megbocsátasz. Ha elhagynak, visszavárod. Meg akarod érteni. A motivációját. Az érzelmi hátterét. És begyógyítani a sebeit, hiszen, szegény, nem véletlenül vált olyanná, amilyen. Segítségre van szüksége. Újra és újra odatartod a másik orcádat. Istenem, ki tudja, hányszor pofoztak már fel, de neked mindig van másik orcád.”

[helyzetkomikum]

Ugyanaz...

Amit most érzek, az ugyanaz a szerelem, mint az a 16 éves koromból maradt plátói, viszonzatlan.

Nem változott semmi csak az emberek, meg hogy néha viszonozták.

De érzésre ugyanolyan. Megnyomorít, fáj, és nem múlik el akkor sem, ha elhagynak, ha már akit szerettem nem is áll szóba velem.

Kiirthatatlan, mindent besző, és hiába vagyok mással, azt érzem ez az érzés semmit sem változik.

Nem nő, nem fakul, nem lesz kisebb se.

Végig elkísér.

Azóta velem van mióta először éreztem.

Már nincs kétségem afelől, hogy nincs több fajtája a szerelemnek. Egy van, csak a tárgya változik. Térben időben nem lehet behatárolni.

Létezik, ennyit tudok.

Halhatatlan, megfoghatatlan és képessé tesz arra, hogy emlékezni tudjak azokra, akikkel már nem beszélhetek, akiknek már nem tudom megfogni a kezét.

Álmaimban kísértenek tovább az elvesztett, elszalasztott szerelmek.

-É