#elenged?s

[pkbg]

Már régen el kellett volna engedjelek. És mégis, itt ülök a szobámban a sötétben hajnali 2-kor, és azon gondolkodok, hogy mit tehetnék, hogy megint úgy tekints rám, ahogy régen. Hogy megint érdekeljelek, hogy megint velem akarj lenni. De nem jutok semmire, ebből is látszik, hogy “már régen el kellett volna engedjelek”…

[popculturealchemy]

my life. personalstories.exe. Insidejokes.exe. shyindoorperson.com oversharing sharingisalliknowhowtodo.gif bad luck brain awkward penguin changing leaves sandwiches 2/10 land face up jelly side up 2025 egg on my face on purpose there is no face. Its a conversation starter. smooth lander smooth lander everytime 2 times out of ten. totally not exercerbating things that don't need exaserbating okay. summoning wtf demons wow seeing demons "why did I put up with that" demons . bird shit on my head . welp . . fuuuuuck! . done for the day. fuck this day. fuck feeling like this today. fuck feeling "okay" getting shit on. fuck feeling "bad" for burroughing. william s burroughing in my cabin by the fire that I fucking started and gathered . hunting and gathering weird renaissance yay, so glad to be slaves . how the hell did they paint so fucking well. slave painters slave paint supply and demand acquire rare colors during that time canvase the chapel the curve of the concrete how 'bout some love for the concrete, eh? smooth fucking finish gravity? never heard of it. shiny marble floating above you refracting sound to you're ear drums no big deal . just look at this painting two hands touching gay penises hands ballsacks of gods in the clouds . never touching gay chicken feeling sweaty elengated clits never touching wimpering in the concrete solidified like han solo . why did they never touch why do gods never touch why do men never touch

[tukrok-eneke]

Illúziók hálójában

Minden kezdet rejt magában valami véget. Egy apró mozdulat, egy pillantás, egy mosoly – mind valahogy oda vezet, hogy egyszer elköszönünk. Minden „viszlát örökre” egy „örülök, hogy megismertelek”-el indul. Talán épp ezért nehéz megbízni bárkiben, aki belép az ajtón. A kezdetek lágyan szőnek körénk egy láthatatlan hálót, ami először védelmezőnek tűnik, de hamar fojtogatni kezd. Állunk az ajtóban, reménnyel telve, nem sejtve, hogy majd ugyanott kell búcsút intenünk. És amikor elérkezik a vég, én mindig csak értetlenül állok, mert nem értem, hogy miért is vártam mást, hiszen ugyanazok a körök ismétlődnek újra és újra.

A lezárás illúziója megnyugvást ígér, mintha egy végleges pont gyógyír lehetne a sebekre. Ugyanakkor nem érzem a felszabadulást, csak a fájdalmat, ami marad. Minden búcsú egy újabb darabot tép ki belőlem. Talán kívülről úgy tűnik, hogy erős vagyok, hogy könnyedén elengedek, de belül darabokra hullom. Színlelek, játszom a szerepet, amit mások várnak el tőlem. A magabiztos nőét, aki mindenkit elenged, aki nem mutatja, hogy a szétzilált részek szilánkjai fájnak.

Még nem látom a végét, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Mindig elérkezik. Minden kapcsolat, minden érzés valamikor megszűnik, csak az idő kérdése, mikor ér el az összeomlás. Csakhogy amíg ez meg nem történik, játszom, mintha minden rendben lenne. Mintha ez a történet kivételes volna, mintha nem lenne előre megírva, hogy végül itt is összetörök. Ironikus, hogy mindig remélem, hogy ezúttal más lesz. Mintha vak lennék a saját sorsomra, pedig a minták egyértelműek.

Az élet tragédiája, hogy minden „örülök, hogy megismertelek” végül egy „viszlát”-hoz vezet. A háttérben valaki mindig ugyanazt a forgatókönyvet írja. S én képtelen vagyok kitörni belőle. Talán szánalmas, talán csak a dolgok természetes rendje. A világ kerekei így forognak, és én csak sodródom velük. Minden egyes találkozás egy újabb veszteség lehetősége.

De miért kell minden kezdetnek egy véghez vezetnie? Miért nem maradhatna egyszer valami? Talán az igazi tragédia nem az, hogy minden kapcsolat megszűnik, hanem az, hogy mindannyian eljátsszuk, hogy esetleg most más lesz. Mégis, minden alkalommal elhitetem magammal, hogy most nem járom végig ugyanazt az utat. Színlelem, hogy minden rendben van, hogy valószínűleg ezúttal nem futok ugyanabba a sötét zugba, ahol a falak ránk omlanak.

Becsukom a szemem, elrejtem a könnyeimet, és eljátszom magamnak, hogy minden rendben van. Mintha a világ nem húzna egyre mélyebbre, mintha nem érezném azt a lassú, elkerülhetetlen véget, ami felém kúszik. Pedig tudom, hogy mi lesz a vége. Mindig tudom. A történetek nem változnak, és a fájdalom ugyanúgy érkezik, mint mindig. Minden vég, mint egy éles penge, újra és újra ugyanott sérti fel a lelkem.

S én mégis, itt állok az ajtóban. Várok. Várom, hogy Ő belépjen. Tudva, hogy egyszer újra el kell engednem.

[aegor-bamfsteel]

We all remember reading ABC books when we were children. In medieval England, there was something similar, with a poem known as the ABC of Aristotle. Historians have come across at least 15 manuscript copies of the ABC of Aristotle. They were copied between the mid-15th and early 16th centuries and were typically found with other texts for educating or offering advice on matters of daily life. While the text teaches some words, its main aim is to give the reader moral instruction usually by avoiding various bad behaviors.

“Be not —

A too Amorous, too Adventurous, nor Argue too much. B too Bold, too Busy, nor Babble too long. C too Courteous, too Cruel, nor Care too sorely. D too Dull, too Dreading, nor Drink too oft. E too Elenge, too Excellent, nor too Earnest neither. F too Fierce, too Familiar, but Friendly of cheer. G too Glad, too (vain-)Glorious, and Gelousy thou hate. H too Hasty, too Hare-brained, nor too Heavy in thy Heart. J too Jetting, too Jangling, nor Jape not too oft. K too Kind, too Keeping, and beware of Knaves’ tricks. L too Loth, too Loving, nor too Liberal of goods. M too Meddling, too Merry, but as Measure asketh. N too (an-)Noying, too Nice, nor too New-fangled either. O too Overbold, too Overthwart, and hate thou Oaths. P too Praising, too Privy with Princes or dukes. Q too Quaint, too Querulous, and Queme thy master. R too Riotous, too Revelling, nor Rage too Rudely. S too Strange, too Stirring, nor Stare too strangely. T too Toiling, too Tale-bearing, for Temperance is best. V too Vengeful, too Envious, and (a-)Void all Villainy. W too Wild, too Wrathful, nor Waste, nor Wade too deep.

For a Measurable Mean is best for us all. Learn this or go Lacking”

[bugsinmymind]

Valóság.

“Jobb megtenni ès megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg„

[just-a-complex-girl]

026.

Csak mi ketten, egymás karjaiban. Én pedig semmi másra se tudok gondolni, csak arra hogy sosem akarlak elengedni, és soha ne érjen véget ez a pillanat.

[momlookwhoivebecome]

Egyszer felemel

S mindent elenged

Máskor a föld alatt hallod

Ez a hajó el úszott

S csak sodrosz ,

A koporsó körülötted kormos

Lángra akadt csontok

belulrol a halál mardos

[pkbg]

Eltelt négy év. Négy éve közünk sem kéne legyen egymáshoz. Mégis, ezalatt a 4 év alatt rengeteg boldog pillanatot okoztál nekem. És minimum háromszor annyi szomorút. Rengetegszer voltam szomorú miattad, csalódtam benned és magamban is, rettegtem, hogy elveszítettelek. De újra és újra felbukkanunk egymás életében, mintha ennek így kéne történnie. Pedig nem így kellene lennie, hiszen “négy éve közünk sem kéne legyen egymáshoz”…

[the-feelings-do-not-go-away]

Mert én az vagyok...

Mert én az vagyok, akit mindenki elfelejt. Mert én az vagyok, akit mindenki elenged. Mert én az vagyok, akiért senki sem küzdene. Mert én az vagyok, aki nélkül mindenki jól meg van. Mert én az vagyok, aki senkinek sem hiányzik. Mert én az vagyok, aki után mindenki igazán boldog lesz. Mert én egy átmeneti állapot vagyok. Mert én az vagyok, akin mindenki tovább lép. A könyvből ki tépett utolsó lapok. Csak egy fejezet és nem maga A regény. S te is kitéptél, majd össze gyűrtél, és a kukába dobtál. Mert én egy ugrópont vagyok. S te csak most leszel igazán boldog nélkülem. Pedig az én regényem főszereplője csak TE vagy. S most azok a fejezetek íródnak amikor te boldog vagy nélkülem. 💔

[eltevedtel]

Annának

nem ez volt a kifogástalan mód, had porosodjon még a komód. bugos lett a gépezet, már én is elhagyom az ekezet.

magával rántott instant, csak a piros pont firkant. mindössze jött és tarolt, szívembe boldogság hatolt.

pillantás volt az egész, mindent megtennék most ezért. gyors volt, mint a Számum-szél, s nincs már, ki számon kér.

még párszor azért átélném, rám néz az a szépség, festői ajkaival rám mosolyog, ha szeretgetem, dorombol.

csodás ez a lány, pusztán én voltam falánk. mindvégig álmodtam, megszeppenve, lángokban.

kinyílt szív után, kinyílt szem tükörben néz bután. elenged az agy, had érvényesüljön a szív-akarat.

// come to me, if you please i just want love, you and peace

2020 május

[parsorosok]

akárhányszor anyámmal főztem, háború lett belőle

Serdülő koromban már javában szorongtam és gyönyörű elméleteim voltak arról, hogy önállóságom híján, soha nem élhetek teljes értékű életet majd, tehát nincs létjogosultságom.

Ez úgy jön a főzéshez, hogy anyám akárhányszor meghívott segíteni neki a konyhában, én - a szorongásból és a magamról alkotott képből fakadóan (hogy én semmit sem tudok, bármihez nyúlok, az ott romlik el, ahol van, nem vagyok képes önállóan végezni a feladataimat) - annyira rettegtem, hogy valamit rosszul csinálok majd, és ezért anyám jól lebasz, és ezzel is csak azt bizonyítja, hogy életképtelen vagyok, hogy minden apró lépést inkább megkérdeztem tőle. Melyik tálba pucoljuk a zöldséget, mivel pucoljuk a zöldséget, hogyan, aztán hová tegyem, hogy tegyem, stb.

Ez persze borzasztóan lelassította a folyamatot: anyámnak rám is kellett figyelnie és a kajára is, amit éppen csinált. Nekem pedig az ő dühére is kellett figyelnem, és a magamban dúló háborúra is. Lassú voltam, mert nem arra figyeltem amit csináltam, hanem a bennem dúló harcot próbáltam csitítgatni és igyekeztem felülkerekedni rajta. Ha már a matek nem megy, legalább a krumplit pucoljam meg becsületesen. 

Ez kifele úgy csapódott le, hogy azért vagyok lassú, mert nem érdekel. Nem figyelek oda, kényszerből csinálom. Anyám erre kijelentette, hogy amelyik lóba, s asszonyba nincs serénység, azt megette a fene. És ha nem érdekel, akkor menjek és csináljak mást, de neki oda ne jöjjek, visszafele segíteni.

Szóval apámtól jött az Aaaadjon Isten! (mikor a matek nem ment), anyámtól meg a megevett a fene. Az én fejemben mind mind úgy csapódott le, hogy semmirekellő vagyok, sosem lesz teljes értékű életem és arról ne is álmodjak, h önállóan tudok majd bármit is csinálni. AAAaaadjon Isten, jót! Attól elbúcsúzhatok, mert engem már úgyis megevett a fene.

Hát szerencsére középiskolától elk0lt0ztem kollegiumbe es már nem kellett tőlük hallgatnom (nyilván addigra olyan szépen beéégett, hogy nem is kellett mondaniuk, magamtól hallgattam a magam hangján a fejemben, hogy milyen oltári barom vagyok és ne álmodjak nagyot, elégedjek meg a túléléssel). 

Beletelt egy kevés időbe (tizenévekbe), míg sok viszontagság, önkeresés, kisérletezés, családállítás, pszichoterápia, istenkeresés árán valahogy eljutottam arra a szintre, hogy úgy érzem, hogy van létjogosultságom, az életem az én kezemben van, irányíthatom ahogy akarom (vitatható, igen a szabadakarat, de ebbe most nem megyek bele. emberi dimenziókról beszélünk), legalábbis elérhetek dolgokat, amelyekről vannak elképzeléseim. Vannak céljaim, álmaim, merek egyáltalán álmodni olyan dolgokról, amelyekről álmodni sem mertem. Vannak már önálló gondolataim, lépéseim, nem esek kétségbe, ha döntést kell hoznom, nem futok barátokhoz, pszichológushoz, jóshoz, asztrológushoz, csontkovácshoz, nem családállítok minden apróság miatt. Megtanultam egyedül felállni a bukások után. Megtanultam bízni a saját erőmben, saját magamban.

És most, amikor egy olyan emberrel állok szembe, akiben azt a kicsi lányt látom aki én voltam - aki a konyhában segíteni próbál az anyujának, de még nem tudja, hogy simán lehetne önálló, próbálgathatná a zöldséget abban a tálban pucolni, amelyikben ő szeretné, úgy ahogyan ő szeretné, azzal a hámozóval, amellyel ő szeretné, mert igenis képes rá. Megteheti, nem béna, nincs amiért gyávának lennie, szó nincs róla, hogy esetleg ne lenne képes ezt önállóan megoldani. - ugyanúgy viselkedek ahogyan anyám tette: hisztizek, puffogok azon, hogy nem képes eldönteni, hogy a főtt kukorica csutkáját kézzel törje ketté, hogy az beleférjen a komposztos dobozba vagy a konyhakéssel vágja ketté. Amikor rákérdezek, hogy ezt miért oly nehéz eldöntenie, akkor azt mondja, hogy nem akarja, hogy a késnek baja essen, ezért nyilván eltörni lenne jobb, de nem tudja, hogy mennyire nehéz eltörni és bénázni nem akar. Azt is tudja, hogy féltem a konyhakésem ezért azt sem akarja elbaszni, és mivel nekem több tapasztalatom van abban, hogy a konyhakés elbaszódik-e a főttkukoricső vágásakor vagy simán el lehet törni késsel, ezért inkább megkérdezi.

Mire én 

1. kiakadok rajta és házisárkánnyá változok, aki nem képes megérteni, hogy miért nincs annyi önállóság egy emberben, hogy ezt képes legyen eldönteni egyedül. Vagy bátorság, önelfogadás: hogy akkor is megpróbálom eltörni, ha bénázás lesz belőle, mert a másikkal ezen valszeg vagy jót röhögünk, vagy ha kiröhög, akkor legalább kiderül, hogy akarok-e én együtt lenni egy emberrel, aki ahelyett, h segítene, kiröhög.

2. kiakadok magamon, hogy annak ellenére, hogy átmentem ugyanezeken a dolgokon (mondjuk azóta eltelt tizen, huszon év, de akkor is!) nemhogy segítsek rajta, de dühös vagyok rá, ripakodok, hisztizek, mint egy picsa, aki még nem látott ilyet (ehhez képest ismétlem: én vagyok ő, tizenévvel ezelőtt).

3. elgondolkodom azon, hogy hogy tudnék segíteni. Magyarázzam el neki, h tényleg nem kell hüjének éreznie magát, és képzelje azt, h ha egyedül lenne, hogy oldaná meg ezt a helyzetet.

4. felteszem a kérdést, hogy ha gyerekem lesz, hogy fogom elérni nála azt, hogy soha de soha ne érezze magát értéktelennek, hanem épp ellenkezőleg: azt érjem el, hogy merjen álmodni, önálló lenni (akár ilyen kis dolgokban is, mint a  zöldségpucolás), legyenek elképzelései, amelyeket önálloan hajt végre. Ne én kelljen megmondjam, hogy melyik tálat vegye elő és hogyan pucolja a zöldséget. Gondolja ki ő! Képzelje el, tervezze meg, legyen proaktív. 

5. felteszem a kérdést, hogy felnőtt nőként (bármennyire is akarjak segíteni valakin) beképzeltség-e azt mondani, hogy te, nekem, nem vagy elég. Ugyanazzal a tárgyilagossággal és józansággal, amellyel a munkáltató mondja ki a próbaidő végén az alkalmazottnak: látom benned a potenciált, tanulékony vagy, tanulsz is, proaktív vagy, kérdezel, minden esély adott arra, hogy szakember legyél egy napon. Erőforrás és idő hiányában azonban sajnos képtelen vagyok meghosszabbítani a szerződést. Javaslom, hogy keress egy olyan céget, ahol erre van keret.

Egyrészt őt féltem ilyenkor: kockázatos egy kezdővel ilyet tenni. Ha nem elég erős és bátor, akkor összeomlik: azt mondja, hogy ez csak megerősítése annak, hogy nincs létjogosultságom, értéktelen vagyok, nem vagyok elég és soha nem is leszek. Feladom. Ha elég erős és reálisan látja a dolgot, objektívan kezeli a helyzetet, beismeri, hogy a cégvezetőnek igaza volt: valóban idő és energia pazarlás mindkét fél részéről, ha továbbra is olyan közegben próbálkozik, ami nem az ő képességeire van szabva. Miközben olyan környezetben próbálkozhatna, ahol szívesen tanítják és értékelik a meglévő képességeit, tudását.

Másrészt magamat. És csak azért nem bocsátom el, és mondom ki, hogy VÉGE, mert látom a lepetézett ismerősöket, a korosztályomat, akik mind férjnél, gyerekkel, családdal, karrierrel, baráti társasággal rendelkeznek és akarva akaratlanul hasonlítom magam hozzájuk. És folyton az az érzésem, hogy nincs időm már tovább keresni és amúgy sem biztos, hogy kapok. Ráadásul legalább benne látom a fejlődés lehetőségét, a potenciált. Akkor miért engedném el? Ki az a hüje, aki egy ekkora lehetőséget elenged? Meg egyébként is: hogy van pofám elvárni a másiktól, hogy megváltozzon? (Nem ezt várom el, hanem azt, hogy legyen bátorsága megtenni, kimondani amit gondol. Egyáltalán legyen bátorsága gondolkodni). 

Ilyenkor racionálisan gyönyörűen végiggondolom, h miközben ő nekem szakmai segítséget nyújt, én segítek neki a belső megerősödésben, így párhuzamosan gördítjük majd egymást előre. És elkezdem látni rajta a fejlődést: hogy kérdez, olyasmin gondolkodik (ha nem is mondja, hanem nekem kell kiszedni belőle harapófogóval), amin eddig nem. Mégis szomorú vagyok és sokszor az az érzésem, hogy kettő helyett kell bíznom, kettő helyett kell gondolkodnom, terveznem, irányítanom. Mintha a teremtője lennék és nekem kellene kitalálnom, nemcsak a megoldást, hanem azt is, hogy mire kell megoldás.

Azt hiszem a bizalom hiányzik belőlem, most megint. Hogy meg merjek bízni abban a hangban, ami azt mondja, hogy 

a.) kitartás, türelem, és meglesz az eredmény. - aki életében valaha valaminek egyedül és önállóan fogott neki, megtanulta: az tudja, hogy az első időszak a fekete lyuk: amikor a befektetett energiánk töredéknyi részét mutatja az eredmény.

b.) engedd el és bízz benne, hogy találsz olyant, akivel közösen építkezhettek ugyanarról a szintről.

Mindkettő bátorságot és elkötelezettséget igényel. Nem tudom melyiket válasszam.

[bugsinmymind]

Mindig

“nèha elgyengülök és kiöntöm a lelkem. A vègère mindig megbánom.„

[tokeletes-de-megsem]

"Hittem benned, de karod végleg elenged, s már nincs miért éljek, kérlek, halálomat ne engedd! Szeress, mint barátot, mint tesvéred, csak ne hagyj magamra!"

[celestinine]

Noctambulism

Original Fiction: Cheritz’s Mystic Messenger

Characters: ??? (OC), Choi Saeyoung ❘ Choi Luciel ❘ 707

Synopsis: Vagility fulminates. A heliac obmutescence in fodient nil. A sevidical malfeasance to a suffarcinate. Ecotopia of digital apotheosis. Thanatoid will-o’-the-wisp. Cacoethes of shipwreck. Nocuous, nebulous ether.

Word Count: 1047

Please do not repost (Tumblr reblogging is fine and appreciated), copy, and plagiarize my writing.

Athwart the estival antichthon of an albugineous yet sparsile paranatellon septentrional to the philomelian empyrean of cadaverous phantasmagoria whereout beleaguers the mendacious esoteric plane ensconces a sempiternal, amaranthine domicile wafting in an elysian gradeviance of contrite paraphernalia—howbeit ephemeral. This troboccant epithalamium of tumescent interjections and ecdemomania, wherethrough a twain of a quiescent microcosm, pneumatically, weaving in the macrocytic convolution of apotheotic interramification and a nascent conundrum, inly, bioluminescent of blazing stars, disembogues thro the nexus of conflagrating sempiternity.

Aroint, the diminutive terrarium proliferates the elephantine circumambience of somandric, diurnal tetanothrums occulting myself: a revenant and clandestine proleterain and accentor under a tenebrous palliate of nubivagant nimbus. The minimalistic escritoire nowise antediluvian but mine effuses a cantabile divertimento of inveigle therapeutic, amandating the polyphiloprogenitive hibernaculum within contemporaneous efficaciousness forefront. My chiral femurs decussate with languorous syncronicities; the unostentatious, dextral patella turns cantilevered by the anon mirroring begotten to the hyperborean cushion of the leucochroic swivel chair.

The orchidaceous modicum of scintillescent gumusservi is but an iothermous, ignescent ’s ultrageous moonglade thro agathokakological appetence and werifesteria. Forsake the ickle synallactic, me, for an unconsentaneous knosp abscinding the obtesting, naufrageous mansuetudes within the substratum of insouciant nepenthes is an ophiuran’s deperdition.

Cosmogyral abscissions of fibrous albedineity pirouette umbe the dexterous baton of my macilent, manal combs. Eftsoon, they winnow thro my habroneme, nutant duvetyn from scalp to hypenemious ends, exungulating the woolage tinct a genteel gegenschein of their somnolent debarrass along meteoric peregrination. Tilly suspiring, the eclaircising, yarling, and bestirring verticillate conglomerates in vesuviate, cognate ustions by a mellow scourge chaffered to the decurrent lurch of the mane.

Accede no atermoiements nor mepanchymagogue misqueme me. No impecunious malarkey shall abrogate the sophrosyne mine, mine, and mine. Impacable and fingent archiloquy, parsimoniously, emmewed to an anechoic fecundity due capillaceous effulge from selenian obeliscolychny’s concentric evagation besmears a wheedling veneer of crystalline aseitas that compaginates the blepharal sensory neurons in haptic, pycnomorphous herringbone chains. Pamphagous metanoia . . . Feculent omniregency and ennui in a laxotic jardinière. I, beforetime, impignorated to succor magniloquent logarithmotechny, not malapert solipsism. Dispendious apanthropinizations are berthed to my panegyrizing diegesis.

Their lachrymogenic aphercotropism nictates the mascaraed lashes obtenebrating the fremescent, glaireous eidolons biding in my thalassophilous eyne.

Be the inocciduous, mutterseelenallein antiscian ravished impavidly by her quanked tintinnabulation effectuated from the irenic, oragious desideratum. Demulcent deligations whittled to a tarrish flexiloquence, absquatulate with hieroglyphical mephitises thenceforth the manuduction of my posse eardrums ere long. Nefelibata is a fainéant, selcouth deambulatory whereat difflugient, soliterraneous eunoia and meraki trutinates betwixt Machiavellian and crazedness in quaintrelle’s leptosomatic barathrum. Be semovedly athirst for insouciant drapetomania wellaway.

Kakabiel’s ribbons deluge the astir, cerusleus tonality of Morpheus’ Neptunian literati under my ecru slipper boots, foraminated by the primitive matutina whereon diurnal Helios inaugurates his plodding chaperoning of the luminiferous sun barge over the vespertine zenith forby.

Howbeit nemorivagant and addlepated, I quaere the ichneumous, querimonious charlatan of gladdening, marmsome Chang’e. My marcid lifestring is makeless in benighting, nary seraphical. Forsooth, my venefic pentagramme comprehends of latifolous abalienations, with inverecund vertices and yblent sides. Must I be birthlessly denominated a “meteorous lodestar,” meetly glisteneth microphonous and tenebrificious in ludibrium? Must I needs animadvert and bear a vizard of a mentiferous damosella somnambulistically daylong?

The abstrusest ackamarackus is not thitherto of a taeniform, cagastric cariosity. The astrologaster’s twistification and filamentiferous stultiloquence are nowhat a hollow-hearted gastriloquist’s. His jocose, nocicipient jabberwock of fallacious chips, reneging algorithms, and macaronic space whereamong Gabriel’s moon vicambulates nowhither are no stayless itineration to ludic desponsation. Our obsequious wights are non-recrudescent: the unwooded, forbruised little fingers slumber woundy aside an encaustic roll of coquelicot ply. He bides in the splendent oxygen, aphlogistic and writhen neither. He is ineffable, lachrymable, and necessitous, and naught.

A preludious terriculament.

The nonsane paranatellon noons to unoffend the liefsome chevalier and didest to fair Leliel.

“Don’t be presumptuous,” I say, gilding with the yexing operose and ignivomous veileth. Induratizing his varidity is the circumterraneous appurtenaunce to this forlightening, multinominous serein of corybantic divertissement. “Abhorrible Eomma, the nidering apple does not fall far from a tree.”

The cardioid esclandre, erelong, overbrims. Gruing in marscesible pnigalion, thymogenic squassations of an adversarious quiddler dejerating to pervigilium obambulates my marscesible phalanges, depending down, whitherto, the quatervois of illecebrous Charybdis with bedrenching pelmatograms effodicating the ninquid languisheth. Latitant effervecnency numinously disembosoms and balters in the extraforaneous semperlenity.

Exigently, wherefore slantendicular, miscellaneum arpeggiones of caliginous admixed with the pantagruelian Marche funèbre et chant séraphique waltzes, cleansing the imperspicuous, biangulous, and chromophilous avaunt. The coruscating inselberg in internecine otherwhere fumously quiches and bemoans; glareous, plumeous cormorants nullifieth achaenocarps of wayfaring perdition and vagabond. Nary, an igniparous and neottious similitude is magnifical and quick in mineself. The dokkaebi’s’ mazarine flames long sojourn and near resorb back to my carniferous tabernacle.

Quidditative diapason dislimns, sith dehiscent, feckless, and melismatic senescent, soporiferous plenilune dapocaginously dehisces the renascible jumelle of their holybenthic amsonia beneath my paregoric talon. Conticent pandiculation eleemosynarily exosculates my etiolated but Laodicean epidermis in a bewraying bummel of nigh forecasten, coacervate expergefactions withal, meliorizing the facundious tabefaction fairhandedly and plenteously to a loofward, embryous boston.

Abhorrently, sorrowly, contrariously, incorruptively, lingerly, fullbringingly, gnosticly, ultroneously, mainfully, and gladsomely, my meagry mandible undights the cinerulent and algid gyves crimpling the encaustic, emollient mendaciloquence in my serpentigenous anagogy, abducing forthwith the endmost residua of her tentiginous, nychthemeral recrudescence and vivificating the peripatetic, nocent gentlesse hitherto. Forsooth, a rubedinous niceling needs absterges the diamantine dinumeration. Sithence, humicubation vaticinates the inimaginable thing of nothing renownedly.

My unbeseeming toruffling oppilates.

Pulchritudinous and maladious Myeongwol slowlily lachrymates in her doloriferous, lugubrious, lapideous polyandrum befitting of an exalted, diallieged poet laureate, shriving her transpicuous dilection to writative oneiromancies of hypolimnetic threnody. And, the juvenescent, fletiferous, malacophonous sijo of woe, elengeness, dégringolade, waldensamkeit, rebullition, and puissance sanctificates, bootlessly, the irreptitious tatterdemalion of which her gelid Niflheim, her founderous avisiouns, and the griefful yestreens of kithing dubitation caparison. The gisaeng’s solisequious buchaechum for her brumal amatorculist smoulders in an involute, dolent abannation.

An inexsuperable, caudiform duvetyn of fortuneless, volubilate constellations brenningly abases my blenting plethoras hardly of hebetant quiritation.

Optics brigue moonblind. Reilluming my ablaqueation a nimious circumvection. Chantepleuring the oberration an outrecuidant obstupefaction.

I, the doloriferous acerbitude, eloignates the tralucent, guttulous adumbration.

His innutritive harpagon an inlapidate cuttle of cumbrance.

A quaint cunctation. 

Naught.

Author’s Note: Something short that I decided to write today. Mostly a stream of consciousness narrative from procrastination. Thanks for reading.^^

[darkwaltzwithdommiel]

Nem gyógyít meg.

Emlékszem, a pszichológusom egyszer azt mondta nekem, irónikus, mekkora mennyiségű szeretetet árasztok magamból az emberek felé, mikor önmagamat a legkevésbé sem szeretem. Nevetett, mintha legalább is az önszeretet valamiféle beteg vicc volna. Csupán kuncogtam rajta, - otthon pedig telebőgtem a párnámat. A könnyeknek keserűség íze volt.

Sokszor mondták már nekem, addig senkit sem szerethetek igazán, míg meg nem tanulom önmagamat szeretni. 

Ez megtette. Felbugyogott belőlem a nevetés. Agresszív volt, elutasította a hazugságot, mellyel előtte a szakembert próbáltam áltatni. 

Ezúttal, a beteg vicc az enyém volt. 

Én voltam az. 

“Ezzel az erővel várhatok akár örökké is.”

Emlékszem, mennyire megvetettem, gyűlöltem magamat csupán hét éves koromban, naplók tucatjai csordultig tele önkritikával. Nyolc éves koromra elég oldalt írtam tele ahhoz, hogy szárnyakká ragasszam őket, s elég közel repüljek velük a Naphhoz, csak hogy aztán szembe nézzek azzal, könnyeimet hogyan változtatja gőzzé, bőrömet hogyan olvassza el, akár gyertyát, melyből csupán csak viasz marad. Kilenc voltam, amikor először vágytam a halált. Tizenhárom, amikor végre valahára találtam valamiféle megoldást, rájőve arra, hogy ha talán elég rövidre vágom a lábaimat, a gravitáció majd elenged végleg. 

Amikor ez nem történt meg, párnahuzatot kötöttem a nyakam köré, s feszesen tartottam, csavartam, akár a hinta láncát, amelyet olyan jól ismertem gyerekkoromból. Hallottam a szívemet a fülemben dobogni, a hangja figyelmeztetés, éles és sürgető - aztán egyszer csak abbamaradt. 

Majdnem meggyőztem magamat arról, hogy megtettem.

Mikor írni kezdtem, minden egyes lapon elkentem a véremet, csak hogy emlékeztessem magamat arra, - a gyönyörű dolgokért cserébe kivétel nélkül fizetünk valamivel ebben a világban.

Olyan sokszor meghaltam már.

Szóval amikor azt mondom, azért, hogy téged szeretlek, megéri élni az életemet, nem viccelek. Amikor pedig azt mondom, téged szeretve szinte el is felejtem, mennyire gyűlölöm magamat, az nem költészet.

Szeretni téged annyit jelent, mindazt a szeretetet, melyet sohasem tudnék jóra használni, melyet sohasem tudnék önmagamra fordítani - mindet Neked adom.

Emlékeztetőül magamnak. Emlékeztetőül, hogy ha létezik valaki, aki ennyire tud szeretni olyasvalamit, amely egyre csak haldoklik, ha létezik valaki, aki így megtartja a testet, mely fáradt, kopott, elhasznált, a lelket, mely sebesült és reménytelen, s hálát ad azért, amiért ez a test és lélek egyöntetűen nyújtja ki kezét, hogy elfogadja támaszát... ha létezik valaki, aki csókot lehet a sebekre, lecserélve ezzel a pirulákat, elnyelve a rossz napok emlékeit, ha létezik valaki, aki mindezek után mosollyal az arcán kel fel mellettem... Mindannak ellenére, hogy a Poklot járta meg. Értem. 

Ha létezik valaki, aki minderre képes, akkor talán megpróbálhatok ismét lélegezni. 

Ugyan is nem, nem mindig az önszeretet az első. 

Vagy a második. 

Talán nem is mindig létezik.

Azonban a szereteted lehet szalagkorlát a széleken, lehet a fiók, mely minden éles tárgyat magában rejt, megóvva tőlük téged, lehet a test, mely összecsuklott alakodat gyengéden tartja karjaiban, elsegítve téged az ágyhoz.

Lehet a kék virág, melyet nekem vettél; mivel talán ugyan csak haldoklik, - azonban továbbra is táncol.

Táncra bírtad értem.

A szeretet nem fog meggyógyítani. Sohasem mossa majd tisztára a testemet. Én mindig az a nő maradok, kinek bőrére égett a kötél nyoma a nyakon; kinek vállára olvadt a viasz, csak mert túl közel repült a Naphoz.

A szeretet nem gyógyít majd meg; de fogja majd a kezemet, amikor újra és újra megkísérlek igazán hinni benne, s megtanít egy-két viccet, melyen talán, ha élek addig, megtanulok majd nevetni.

Mert szeretlek eléggé ahhoz, hogy szeretni akarjam önmagamat.

[shaiyrart]

Félreidőzített találkozó

Valós találkozás-e az, ha valaki hangját hallod csak? A telefon sem számít, hát miért tűnik ez mégis olyan valóságosnak? Valóságosabbnak, mint bármely másik eddig.

A történet a múltban játszódik. Egy éve volt az a már bőven két éve esedékes életmentő műtét, amire várnom kellett. Az orvosok így, a családom úgy, de senki nem azt akarta, amit én, ez biztos volt. Nem hitték el, hogy nem tudok lábra állni. Nem hitték, hogy nem tudok lélegezni, s nem hitték, hogy nem tudok beszélni sem. Nem tudtam gondolkodni. Megszűntek a kapcsolataim, teljesen egyedül voltam, és még inni se tudtam hozni magamnak. Nem ettem, nem keltem ki az ágyból, s ha véletlenül mégis ettem, akkor is felvizezett zacskós leves volt a menü.

Így történt, hogy egy nap végül mégis megműtöttek. Decemberben ugyanis tudni való, hogy a hűvös levegő segít összehúzni a sebeket. A műtét előtt már nem tudtam gondolkozni, érezni, egy másik dimenzióban kerestem a kiutat. Így talált rám az a gondolat, hogy talán fel sem kelek. Ebbe bele is kellett egyeznem, hogy vállalom a kockázatot, de akkor még annyira nem tűnt veszélyesnek a dolog. A műtét napján azonban már egészen úgy éreztem, vége lesz.

Befektettek, vártam, hogy eljöjjön az altatás ideje, s azt figyeltem, hogy senki nincs mellettem, aki megígérte. Én hülye, azt hittem, eljönnek megnyugtatni. Nem jött senki. S milyen kár, hogy az egyetlen ember, aki tényleg megnyugtatott volna, saját akaratából távozott az életemből. Rémes kövületté dermedtem, ahogyan rájöttem: egyedül maradtam. Nincs nekem senkim, aki ne azt várná, hogy mikor vágják fel a testem. Immár csorog belém a szer, mely megbénít, s a lelkem fájdalmától átveszi a bénítás feladatát. A dermedés ugyan elenged, de lassacskán kábulatba esem.

Milyen jó is lenne, ha lenne valaki, aki megnyugtat, hogy minden rendben. – gondolom, majd elképzelem ezt az embert. Nagyon kedves velem. Nem is érdemlem meg, hogy létezzen.

Ebben a fantáziavilágban kábulok el, a racionalitás bennem azonban felkészül arra, hogy nem kelek fel. Nem is baj, s az egészet elengedem: gyötrelmes rémület alakul elfogadássá bennem, s vége, véglegesen elengedtem. Immár nem is vagyok már. Voltam-e valaha? Semmi vagyok, egy elröppenő gondolat, s elfelednek, mert nem is igazán léteztem, és senki nem szeretett úgy igazán, magamért. Nem is kell lennem már, pihenhetek.

A műtőbe tolnak, én pedig hallucinálok. Nem tudom, ki beszél hozzám és ki máshoz, inkább csak elalszom, hogy ne zavarjak a kéretlen válaszaimmal. Úgyis túl sokáig voltam ébren már...

Sosem aludtam ilyen jól, a világon minden fájdalmam eltűnt és csak kinyitom a szemem a teljes kipihentség állapotában. Mégis csalódott vagyok. Fullaszt a csalódottság, hogy tudom, visszatértem. A kórházban fekszem, és nem akarok. Bárcsak ne lennék itt, azt hittem, az a szép hang magával visz, s akkor minden rendben lesz. Hiszen én már elengedtem, már feladtam, mit keresek még itt?

Páni félelem altat vissza, s ezt a két állapotot párszor megismétlem. Éjjel meg már nem is tudok aludni.

*

Ez életem legjobb karácsonya, mert egyedül lehetek a szobámban. Senki nem zavar, tudják, hogy nem mozoghatok, így egyedül lehetek és kevesebb a zaj. Ez meg jó, ugyanis nem bírom itthon a zajt.

Szenvedek nagyon, ahogyan próbálok gyógyitalokat lenyelni, de az erős fájdalom semmit nem enged. Csak nézek magam elé, és már szánalmasnak sem tudom érezni magam amiatt, hogy még a fájdalomcsillapítót sem tudom bevenni, ami segítene legalább valamennyi ideig jobban lenni. És persze végül mégsincs minden akkora rendben, mint ahogyan a kórházi teremben mondta az a hang.

Szerettem is volna, hogy legyen egy olyan ember… De ez a valóság, s a valóságban még meghalni sem lehet. Csak ez az ördögi élet van, mely nem enged levegőt venni, megfullaszt, de még épp időben ad egy keveset, hogy ne tudj eltűnni. Ez lenne egy ember élete, s nem az a szépség, amit hallucináltam.

Így épülök fel idővel. Megtanulok beszélni, megtanulok járni, néha eszem is. Alakulunk, s négy-öt hónap alatt már egészen jókat sétálok, izomláz nélkül is. A kezdeti száz lépéses séta feljut a kilencezer lépésig és egészen boldog vagyok, hogy tudok fájdalommentesen gyalogolni. S bár néha zihálva, de egészen összeszedett lépésekkel közlekedem.

Visszatérek a közéletbe, s új emberek vesznek körbe. Egészen úgy érzem, sikerül asszimilálódnom, bár tudom, hogy aznap meg kellett volna halnom. Bérlem az időt, de nem is akarok itt lenni igazán. Vajon levedlem ezt a gondolkodásmódot valaha?

Fél év is eltelik, mire már vállalok nagyobb bulikat. Az alkohollal sose volt bajom, mindig inkább meggyógyított a betegségből, s emiatt nem is aggódom. Ellenben az emberek, ők veszélyesek, ez a félelem pedig éhgyomorra alkoholhoz vezet.

Csak ülök, s másfél pohár ledönt, a szervezetem pedig jelzi, hogy ezt nagyon nem kellett volna. Legörnyedek, kontrollálatlanul áramlik ki belőlem az összes folyadék, mely víznek nem titulálható, megsüketülök és a látásom is szünetel. Ahogyan végleg csütörtököt mondok, minden megszűnik körülöttem. S csak tudom, hogy üvöltök. Ebben biztos vagyok.

– Meg kellett volna halnom! Már megvolt rá a lehetőség… – és nem akarom, hogy más erről tudjon, mégis kihányom a szavakat, ahogyan minden más is kijön. Mert tudom, hogy nem kéne ebben a pokolban élnem már, nem vagyok idevaló.

Valahogyan a félholt, szégyenletes, eszméletlen testem kikerül a fiúk által egy autóba, s mehetünk a kórházba. Na, nem mintha az alkohol mennyisége miatt kellene. Még a testem is tudja, hogy nem szavaznék az életben maradásomra, s így fejezi ki segítőkészségét a számomra. Hálásan vagyok hát kiütve. Szép is a feketeség.

Az emberek azonban most jobban szeretnek, s próbálnak támogatni. De nekem már mindegy, hiszen feladtam, s nem mintha az a hang jelenne meg most előttem megint…

– Minden rendben lesz, ügyes vagy! – hallom aztán. Biztosan csak hallucinálok, de kinyílik a szemem, s csodás módon felkelek az eszméletlenségből. Eszembe jut, hogy nem látok. Elhagyhattam a látásra szolgáló szemüvegem, mert csak fények és foltok vannak körülöttem. Gondolom, majd mellém leteszik, ezért csak hunyorogva próbálom kivenni a hozzám beszélő alakot. Fogja a kezem, melyet azonnal megszorítok. Nem engedhetem, ha tényleg ő beszél hozzám. Az én hangom, akire vártam egy éve már. Meg kell hát jegyeznem, ki ő. Erőlködve próbálom kivenni az arcát, de nem látok eleget. Aztán egyszer csak elenged és elmegy, ahogy hívják, s tudom, hogy én csak vele akarok maradni. Azonnal kijózanított és felébresztett a hangja. Most már tudom, hogy ő az, aki a halálból is visszahozna.

Mégis visszaalszom, hogy elviseljem mindazt a sokkot, melyben a szervezetem letargikusan remeg. Következő nap pedig vakon keresem a mosdót, mely sehol nem található. Rám is kiabálnak, s ez sem segít az életben maradásban. Nem éppen kedvez ez az egész helyzet bármiben. Tragikusan érzem magam. Megszégyenült a halottan élő szellemem. Hogyan lehettem rosszul ennyitől?

Végre egy iszonyatosan hosszú hazaút után aludhatok, s megpróbálom elfelejteni azt a traumát, ami a kórházban ért. A földre fektettek, szégyenszemre, mert ágyuk ugyan pont nem volt már. Mondták is ébren fekvő testem mellett, milyen idióta ötlet volt bevinni, nem tudván, hogy mindent tisztán hallok, értek, és minden bizonnyal meg is jegyzek. Hiszen nem voltam én olyan részeg. Azt hitte persze mindenki, hogy majd bevisznek a matraccal együtt, de lássuk be, ez nem egy túl logikus gondolat, hiszen ki emelne meg valakit egy matraccal együtt…

Az úton végig a fiú járt a fejemben, akinek a hangját hallottam, s erre alszom el aztán otthon. Ő talán még nem utál? Bár én már utálom magamat.

Amikor felkelek, a felkeresésére indulok. Megtudom, ki ő, s a modern módszereknek köszönhetően elkezdünk beszélgetni. Találkozunk is, s megismerem a kinézetét. Szóval megvan az első igazi találkozónk is, és a megnyugtató érzés is, amit mellette éreztem, amikor felkeltett. Ez mind megmaradt.

Az élet azonban fél évet váratott, hogy végre elmondásra kerülhessen a történetem, mely eközben minden nap a nyelvem hegyén volt. Tudtam már, hogy ironikusan másfél év késéssel talált rám és mondta el, amire a műtét előtt szükségem volt. Mert azon a napon világtalanná váltam, s másfél évig kóboroltam. Nem találtam meg a világomat, de ő megjelent, s visszaadta azt.

A történetemet csendben hallgatta végig. Majd csak annyit mondott:

– Még sosem voltam senkire ilyen nagy hatással – s a szemembe nézett, ahogy megfogta a kezem. És ez jelentett mindent. Ismét éltem.