#csehszlovák kormány

[otthonzulles]

folytatódik a történelmi gyorstalpaló... (eredeti fb. poszt itt)

AZ OROSZOK ÉS TRIANON

Az orosz nagykövetség minapi magyarázatában volt egy érdekes gondolat, idézem:

„Honfitársainknak ezzel kapcsolatos érzései érthetőek és együttérzést keltenek minden magyar emberben, akinek szívét hazaszeretet tölti el, aki szereti népét és nemzetét; mindazokban, akiket nyomaszt a „trianoni tragédia”, amelynek következtében Magyarország nemcsak területének jelentős részét, hanem lakosságának több mint felét is elvesztette (Tompos úr tájékoztatására: Oroszország nem vett részt a „trianoni békediktátumban”)”

Most ez utóbbit járjuk körül. Szóval:

1. Oroszország (sem Oroszországként, sem Szovjet-Oroszországként, sem a – különben is csak 1924-től használt néven – Szovjetunióként) nem vett részt a párizsi békekonferencián, így a trianoni határok kialakításában sem. Még annyira sem voltak ott, mint mi, mert minket legalább a Huszár-kormány idején meghívtak, és ugyan a békekonferencia lezárása és a területi határozatok meghozatala után, de elmondhattuk a véleményünket. Udvariasan meghallgatták, majd közölték, hogy ezen már túl vagyunk, szóval az, aki a diktátum szót használja a trianoni szerződés területi rendelkezéseire, az pontosan fogalmaz. Szovjet-Oroszországot oda sem hívták (a békekonferencia idejének komoly része azzal ment el, hogy a bolsevikok elleni intervenciót szervezzék), sőt, horrible dictu a Dnyeszteren húzódó román-orosz határt (tehát Besszarábia Romániához csatolását) 1920 októberében az antant főhatalmak és Románia közti szerződés fogadta el, Oroszország jelen sem volt (tegyem hozzá, a japán ratifikáció hiányában ez nem is lépett hatályba). Így aztán 1940-ben, amikor a Szovjetunió ultimátumot intézett Romániához a terület kiürítéséért, ennek volt némi jogi alapja. Nem teljesen, mert Észak-Bukovinát is követelték, amelyhez korábban nem volt semmi közük.

2. Viszont az, hogy Magyarország határai (leszámítva a Pozsony melletti három falu további elcsatolását) ma is a trianoni vonalon húzódnak, az viszont Sztálin elvtárs megváltoztathatatlan véleménye alapján történt. Ez 1945-1947 közti viták eredménye. Erről alább kicsit részletesebben.

Valamiért az van a fejünkben, hogy az első és a második világháború végén is a területi rendelkezések alapja csak és kizárólag a győzteseknek a vesztesek feletti bosszúja lehetett. A végeredmény persze tényleg valami ilyesmi, de érdemes tudni, hogy mind az első, mind a második világháború után érdemi vitát folytattak a győztes nagyhatalmak (és nagyobbrészt csak ők), hogy hogy is legyen ez. 1919-ben komoly vita zajlott a Csallóközről, a Szatmárnémeti-Nagyvárad sávról, Magyarkanizsáról csakúgy, minthogy lekanyarítsák-e még a Börzsönyt és az Ipoly-völgyet, Sátoraljaújhelyet vagy az Észak-Bácskát is. A második világháború után is volt ilyen vita (érdeklődőknek nagyon ajánlom Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés c. könyvét). A kártyákat nem meglepő módon az oroszok, az amerikaiak és a britek keverték, némi beleszólással a franciáknak és a brit nemzetközösség nagyobb tagjainak. Itt a magyar delegáció is kifejthette véleményét, alkudozhatott, elsősorban a csehekkel és a románokkal.

Az persze szóba sem jöhetett, hogy Jugoszláviától bármit követeljünk, és 1945. június 29., a Kárpátalja Szovjetuniónak átengedéséről szóló csehszlovák-szovjet szerződés után a kárpátaljai határ sem volt vitatható. Ausztria felé etnikai alapon semmilyen érdemi igényünk nem lehetett, maradt a csehszlovák és a román irány. És bár a csehszlovákok sikeresen eladták magukat „háborús győztesnek”, valójában ez korántsem volt eleve lehetetlen elképzelés.

A csehszlovák és a román határt a második világháború előtt, illetve annak első szakaszában a két bécsi döntés módosította. Mindkét döntés előtt a felek közvetlen tárgyalásokat is folytattak: 1938 októberben Csehszlovákiával Komáromban, 1940 augusztusában pedig Romániával Turnu Severinben tárgyaltunk. Mindkét esetben az ellenérdekelt fél maga is javaslatot tett bizonyos területi engedményekre, és a párizsi béketárgyalásokon a magyar delegáció kezdetben épp azokra a területekre koncentrált, amelyeket 1938-ban és 1940-ben a bécsi döntések előtt a csehszlovák és a román fél maga ajánlott fel a békés rendezés érdekében. Ennél a sztori összetettebb és több verzió is előkerült, de az érvelés az volt, hogy a „régi”, a trianoni határt ez a két állam maga is módosíthatónak látta korábban. Ez a gondolat a nyugati szövetségesektől sem állt távol: addigra azért nekik is leesett, hogy Trianonnal némiképp melléfogtak (nem, nem az „ezeréves állam” felosztásával, hanem a határ menti magyarlakta területek elcsatolásával). Pontosan tisztában is voltak az etnikai viszonyokkal; így északon egy, a Csallóközre, a Duna-mentére, a Gömörre és a Bodrogközre, míg keleten egy szűk magyarlakta sávra, de benne Szatmárnémetivel, Nagykárollyal, esetleg Nagyváraddal és Araddal vonatkozó kompromisszumba akár bele is mentek volna. A legtovább az a verzió tartotta magát, hogy északon 300 ezer magyar a lakóhelyével együtt visszatér Magyarországhoz (kb. 4000 km2: a Csallóköz, a Duna-mente Érsekújvár nélkül, kisebb területek Nógrádban, Gömörben és a Bodrogközben), a többi magyart pedig kizsuppolják hozzánk, Románia felé pedig egy szintén kb. 4000 km2-es területi korrekció történt volna a határ menti magyarlakta sávban.

Sztálin volt az, aki nem ment bele. Esélyes, hogy Kárpátaljáért cserébe ajánlotta Benesnek, hogy ebben, illetve a német kitelepítésben a végsőkig támogatja őt. A román irány kicsit reménytelibb volt, Sztálin rájuk is haragudott, és bár ők sikerrel kiugrottak és átálltak, az erdélyi kérdést Sztálin sokáig lebegtette, és a székelyföldi magyar autonóm tartományhoz is ő ragaszkodott. Sőt, a Magyarországtól 1944 végén elfoglalt Észak-Erdélyben egy ideig szovjet katonai közigazgatás volt, nem román. Ám végül az 1947-es béke tényleg bosszú-jellegű lett, és ez személyesen Sztálinhoz köthető. Nem meglepő ez persze, csak kérem, ne mondják az oroszok, hogy nekik ehhez semmi közük.

A nyugatiak számára egyre világosabb lett, hogy a szovjet érdekszféra ügyeibe nem sok beleszólásuk lesz, így aztán a béke 1947. februári aláírásáig ők engedtek. Azt elérték, hogy a felvidéki magyarság teljes „német stílusú” kitelepítése nem történt meg, bár a „lakosságcsere” kapcsán egy részüket mégis áttolták hozzánk, és a maradók egy részét Csehországnak a német kitelepítés után üresen maradt részébe deportálták.

Tehát vissza az elejére: IGAZ, HOGY AZ OROSZOK NEM VOLTAK BENNE TRIANONBAN, DE A SZLOVÁK ÉS ROMÁN HATÁR (valamelyes, a bécsi döntéseknél jóval kisebb) ETNIKAI KORREKCIÓJÁT 1947-BEN ŐK TORPEDÓZTÁK MEG.

Képek: (1) az USA Külügyminisztériuma által készített áttekintő térkép az 1937-es határokhoz képest felvetett változtatási javaslatokról. Magyarországtól eszerint Ausztria (Sopron) és Jugoszlávia (Baja) kívánt területet szerezni (hm, ezekről nem is tudtam…), amit fentebb említek, azok a 30-as és 33-as számmal jelölt javaslatok. (2) Tudtak mindent… az USA Külügyminisztériuma által 1947-ben készített térkép a Duna északi partjának etnikai viszonyairól az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai alapján. (Americal Geographic Society collection)

[zeroz2ro]

"a történethez annyit érdemes még hozzátenni, prágai szemszögből, hogy a háború elején Magyarországhoz hasonlóan Csehország is kapott néhány év kivételt az orosz olajtól való leválásra 2022-ben. A csehek azóta az orosz gázról már 100 százalékban leváltak, a magyarok azóta is az orosz csecsen lógnak. Az olaj területén a cseh kormány 2,5 éve szakadatlanul dolgozik, hogy minél hamarabb elérje a teljes leválás technikai feltételeit. Néhány hónappal korábban, Petr Fiala bejelentette, hogy Csehország sikeresen halad az új csővezetékek kiépítésével, és 2025 első félévében leválnak teljesen az orosz olajról is." via Csehszlovák Kém

Lehet sírni, hogy a MOL csak az orosz olajat tudja finomítani, de minden környező ország át tudott állni a nyugati/arab olajra.

Nekünk is volt rá 2,5 évünk (!) csak a MOL-ra kivetett extraprofitot-adó nagyon jól jött és Putyin fasza finomabb volt mint az átállással foglalkozni ....

[korkep-blog]

Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt - VII. rész.

A cseh-szlovák hatalomátvétel nem állt meg Losoncon, az az Ipoly teljes vonalára kiterjedt. Piccione tábornok azon önhatalmú döntése, hogy a területfoglalást az Ipoly déli partjára is kiterjeszti, kiváltotta a magyar kormány ellenállását.

A sorozat eddigi részei itt,  itt, itt , itt, itt és itt olvashatók.

  Az előző részben leírt, drámainak is mondható események nem véletlenszerűen alakultak ki. A cseh-szlovák hatalomátvétel nem állt meg Losoncon, az az Ipoly teljes vonalára kiterjedt. Piccione tábornok azon önhatalmú döntése, hogy a területfoglalást az Ipoly déli partjára is kiterjeszti, kiváltotta a magyar kormány ellenállását.

    A területfoglaló-bizottság Losoncról rendszeres „kiruccanásokat” tett a környékbeli vasúti állomásokra. Nem volt mind sikeres, 1919. január 25-én egy végzetes utat tett Balassagyarmatra. A bizottságot ott hajnalban magyar irreguláris katonai egység támadta meg és ejtette fogságba. Jozef Bušek ellenőr súlyos sérüléseket szenvedett.

    A Losoncról kiküldött segélyvonat este érkezett vissza a légiósokkal. Meg kellett hátrálnia  a magyar páncélvonat elől. Hazahozták magukkal egy megölt tisztet is. A területfoglaló bizottság vonatának személyzete másnap, gyalog érkezett vissza. A területfoglaló bizottság tagjai a Csehszlovák kormány beavatkozásának  nyomán csak három héttel később jöhettek vissza, a súlyosan sebesült tagjuk (Bušek) kivételével, aki Budapesten, kórházban feküdt.

  Utóbbi sorsáról nem voltak információk. Pavel Kompiš, losonci vasúti hivatalnok a veszélyek ellenére elutazott Budapestre, hogy megkeresse Bušeket. Sikerrel járt, de a hazautazása útján valaki elárulta őt, letartóztatták és börtönbe zárták. Csak a  csehszlovák kormány beavatkozása után sikerült őt kiszabadítani.

    „A Losonc  elfoglalása utáni szolgálatok nem voltak nehezek, de veszélyesek” – jegyzi meg a vasúti emlékkönyv. A demarkációs vonal az Ipoly vonalában haladt valamint a Losonc – Fülek vasút vonalon, a Losonctól 6 km-re lévő galsi megállóval. Losonc elfoglalása után a Losonc-Rimakokava és a Losonc-Gács helyi vonalakon a magyar menetrend szerint folyt a közlekedés. A Losonc-Balassagyarmat vonalon leállították a forgalmat.

    A magyar kormány eközben értesítette az Ipoly menti egységeit, hogy Piccione tábornoknak nem állt jogában az Ipoly déli partjára áthelyezni a demarkációs vonalat. Kijelentette, hogy nem ismeri el a döntését és január 29-én 24 órás ultimátumot adott a csehszlovák katonaságnak arra, hogy visszatérjenek az északi partra.

    A magyar „bolsevik egységek” még az ultimátum kihirdetése előtt, január 29. éjszakáján megtámadták a balassagyarmati helyőrséget és a dejtári és drégelypalánki gyenge őrjáratokat. A balassagyarmati csehszlovák helyőrség (erős golyószórós egység és utászszakasz) védekezett a túlerő ellen és csak a muníció elfogyása után adta fel a harcot. A katonák egy része megpróbálta átúszni az Ipolyt, hogy ne essenek fogságba. Négy katona vízbe fulladt.

    Délután a 34. ezred egy páncélozott vonatszerelvény támogatásával Ipolyságról indulva megpróbálta visszaszerezni Drégelypalánk vasúti állomását. A támadás főleg a magyar golyószórós túlerő miatt sikertelen volt, és az ezrednek vissza kellett vonulnia Ipolyságra.

    Másnap 10.00 órakor lejárt a magyar ultimátum. A magyar hadsereg a válaszra való várakozás nélkül a teljes losonci csoport szakszán támadásba lendült. Chlupáč őrnagy saját felelősségére parancsot adott a szétszóródott szakaszoknak, hogy vonuljanak vissza az Ipoly északi partjára. Nagyon jól tudatosította, hogy a déli parton nem tudják  megtartani az állásaikat.

    Mivel az Ipoly-völgye télen mocsaras és átjárhatatlan volt, visszavonulni csak a szilárd átjárókon lehetett. A Litkén, Nógrádszakál és (Ipoly) Tarnóc községekben lévő helyőrségek nem tudtak visszavonulni, fogságba estek.

    Losoncon a magyarok azt várták, hogy a magyar katonaság bejön a városba. A lázadást és vérfürdőt csak gyors és rendkívüli intézkedésekkel és túszejtéssel lehetett megakadályozni.

    A harcok január 30-án fejeződtek be, a csehszlovák katonaság visszavonulásával az Ipoly túlsó oldalára. A 34. csehszlovák ezred 45 katonát vesztett (közülük egy tiszt), 19 sebesültje volt és 219-en estek fogságba (7 tiszt).

    Február 2-án a Losonc alatt elhúzódó demarkációs vonal mentén folytak harcok. Ekkor terjedt el, hogy Losonc magyar lakossága fegyveres felkelést készít elő, amelynek egyik következménye volt az előző részben leírt eseménysor.

    A város lakói február 5-én tudták meg, hogy az entente hatalmak megállapították az ideiglenes határvonalat. Ennek következtében a határokat le kellett zárni és a két terület között megszűnt minden határforgalom. Aki utazni akart ,annak útlevelet kellett szereznie. Rövidesen megtiltották a külföldi, azaz magyar nyomtatványok terjesztését is.

    Az ezt követő napokban a magyar katonák tűz alatt tartották a folyó partján járőröző csehszlovák katonákat. Nagyobb összetűzésre 1919. február 6-án a Losonctól délkeleti irányban lévő Galsa község mellett került sor. Itt két magyar szakasz megtámadta az ottani csehszlovák őrséget, a tűzharcban két cseh katonát lelőttek, egyet megsebesítettek. A 80 fős magyar csapat támadására a délutáni órákban került sor.

  A cseh-szlovák 7. hadosztály parancsnoksága másnap parlamenteket küldött a magyar oldalra, hogy tiltakozzanak az Ipolyon túli területek megtámadásáért. Egyúttal értesítették V. Šrobár minisztert és Vixa ezredest a támadásról, mert attól féltek, hogy ez egy nagyobb méretű magyar támadás előfutára volt. Piccone ezredes elrendelte a Losonc melletti csehszlovák egységek megerősítését a zólyomi 35. ezreddel, ha arra Zólyomban nem lesz szükség.

    A demarkációs vonalon gyakorta került sor fegyveres összetűzésekre, melyek során többen megsebesültek, mások elestek. A harcokban elesett csehszlovák katonákat ünnepélyes szertartás keretében Losoncon temették el. A szertartásokon a Cseh-Szlovák Köztársaság támogatói közül sokan vettek részt.

    1919. február 11-én a szlovák vasutak magyar nemzetiségű alkalmazottjai általános vasutas sztrájkot hirdettek. Leállt a Losonc-Rimakokava vasúti közlekedése is. Egyedül az ipolyberzencei (Breznička) vasúti állomáson nem sztrájkoltak.

  A sztrájknak elsősorban gazdasági okai voltak. Az államfordulat után meredeken emelkedett a drágaság, ezért a magyar kormány 300-400 korona ún. fegyverletételi drágasági pótlékot fizetett a magyar vasutasoknak. Ezt a pótlékot a csehszlovák kormány nem ismerte el, s nem fizette ki, azzal a kitétellel, hogy a fizetések majd utólagosan és egységesen lesznek rendezve. Ennek eredményeként a vasutasok csak havi 100-200 korona fizetést kaptak, melyből a családok nem tudtak megélni. A vasutasok így jó eszközei lettek az agitátoroknak. A sztrájk gyorsan terjedt, ahhoz több mint 10 városban csatlakoztak további alkalmazottak.

    A sztrájknak, mint említettük, eleinte gazdasági okai voltak, de fokozatosan államellenes akcióvá alakult át. A Csehszlovák vasutak igazgatósága a helyzetet úgy oldotta meg, hogy Csehországból, Morvaországból és Sziléziából küldött vasutasokat. Február 10-én felszólították a sztrájkolókat, hogy azonnali hatállyal vegyék fel munkát. A sztrájk ideje alatt csak a szlovák és cseh vasutasok dolgoztak. Kevesen voltak, és folyamatosan ki voltak téve a sztrájkolók támadásainak. Ezek az alkalmazottak rendkívüli jutalékokat kaptak a fizetésükhöz.

    Az állam ezen, átgondolt intézkedése ellentéteket váltott ki a sztrájkolók között, aminek eredményeként sokan közülük február 11-15-e között visszatértek a szolgálataikba. Azok, akik ezt megtették, újra felvételt nyertek a szolgálatba.

  Losoncon az olvasztóműhely személyzete csatlakozott először a sztrájkhoz, a többiek követték őket.  Két hivatalnok (Jozef Vagyor, Pavel Kompiš) kivételével az állomás teljes személyzete sztrájkba lépett. A szabadságukat töltő hivatalnokokat a sztrájk kitörése után arra kérték fel, hogy jöjjenek vissza munkába. Aki ezt nem tette meg, sztrájkolónak minősítették és elbocsátották.

    A mozdonyok felfűtése közben megállapítást nyert az is, hogy a gépekből különböző fontos alkatrészeket vettek ki, melyek nélkül a mozdony nem indult volna el. A sztrájkolókat katonai őrkíséret előtt arra kényszerítették, hogy tegyék rendbe a mozdonyokat.

  A sztrájk befejezése után az alacsonyabb beosztású személyzetet visszavették a szolgálatba. A hivatalnokok és alhivatalnokoknak írásban kellett az ismételt visszavételüket kérni és azt a rehabilitációs bizottság egyedileg bírálta el.

    Az elbocsátott magyar vasutasok helyébe Morvaországból és Csehországból érkezett alkalmazottakat vettek fel. Ezzel konszolidálódtak az állapotok. A teljes konszolidációt a magyarországi események  akadályozták meg.

  Puntigán József

További ajánlott írások:

  További ajánlott írások:

  Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt – I. rész

  Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt – II. rész.

  Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt – III. rész.

  Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt – IV. rész.

  http://www.korkep.sk/cikkek/mindennapjaink/2019/01/13/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-v-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/19/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-vi-resz

[nemzetinet]

Őket tekintik hőseiknek Ukrajnában

Egy ország politikai elitjéről és közvéleményéről (vagy legalábbis annak egy militáns-hangos részéről) sok mindent elárul, hogy kiket tekint hőseinek. Szép szülőföldünkön, Kárpátalján létezett egykor egy országocska, Kárpát-Ukrajna, amelyre a kurzus ma úgy tekint, mint az önálló államiság megteremtésének fontos állomására, vezetőjére, Avgusztin Volosin miniszterelnökre pedig mint az ��nálló Ukrajna létrehozásának harcosára. Volosin posztumusz megkapta az Ukrajna hőse címet is, miközben Ungváron szobrot emeltek tiszteletére. De valóban pozitív történelmi személyiség volt-e Volosin, és méltó-e arra az egykori Kárpát-Ukrajna, hogy tisztes történelmi előkép legyen?

Miután 1920-ban a trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte a történelmi Magyarország több északi területét, létrehozták Szlovákiát (Slovenskót) és Kárpátalját (Rusinskót), amelyek nagyjából – de messze nem egészükben – egybeestek a történelmi Felvidékkel. Ami szülőföldünk akkori nemzetiségi összetételét illeti: Kárpátalján a ruszinok tették ki a lakosság 56 százalékát 30 százaléknyi magyar és 10 százaléknyi német mellett. A csehszlovák vezetők vállalták, hogy autonómiát adnak a területnek, ám ígéretüket nem teljesítették. Szinte semmit nem tettek a vidék fejlesztéséért, iparosításáért, egyszerűen nyersanyagtermelő gyarmatként tekintettek Kárpátaljára. Ahol ennek következtében – csehszlovákiai viszonylatban – igen rossz volt a lakosság átlagos szociális helyzete. A cseh propaganda azt a rágalmat igyekezett belepasszírozni a szláv lakosság elméjébe, hogy e rossz gazdasági helyzetért még a történelmi Magyarország a felelős, „nagyvonalúan” megfeledkezve Egán Edéről és a hegyvidéki akcióról. Így próbálták a magyarság ellen hangolni a ruszinokat – hol több, hol kevesebb sikerrel.

Az Északkelet-Magyarországon élő ruszinság különböző képviselői az I. világháború végén, 1918 őszén három irányzatot képviseltek: voltak, akik a születőben lévő Csehszlovákiában képzelték el a jövőjüket, akadtak, akik Magyarországon belüli autonómiában gondolkodtak, mások a tiszavirág-életű Nyugat-ukrán Népköztársasághoz szerettek volna csatlakozni. A különben amatőr Károlyi-kormány eközben tett egy jó lépést (vak tyúk is talál szemet alapon), megadva a ruszinoknak a területi autonómiát, Ruszka Krajnát, csakhogy a történelem forgószele ezt a próbálkozást gyorsan elsodorta.

A fentiek ismeretében érthetjük meg, hogy a nagyrészt magyarbarát ruszinságban már a csehszlovák éra előtt is létezett egy ukránpárti irányzat, amely tovább élt a két világháború között. A magyarellenes cseh propaganda és a szélsőségességet szülő gazdasági-társadalmi helyzet kedvezett annak, hogy némi tömegbázisa is legyen később Avgusztin Volosinnak és az ő Kárpát-Ukrajnájának, és hogy akadjanak ruszinok, akik belépnek majd a hírhedt Szics-gárdába.

Volosin pünkösdi királyságát az I. Csehszlovák Köztársaság agóniája hozta el. 1938 őszén a Harmadik Birodalom akár háború árán is, de meg akarta szerezni Csehországtól a német többségű Szudéta-vidéket. A nyugati nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői el akarták kerülni a háborút, ezért Hitler kardcsörtetése láttán – 1938. szeptember 29-én, Münchenben – aláírták az egyezményt, amelyben hozzájárultak, hogy a nácik Németországhoz csatolják a vitatott területeket. Magyarország és Lengyelország is területi igényekkel lépett fel Csehszlovákiával szemben. Lengyelország magához kapcsolta az 1920-ban felosztott egykori Tescheni Hercegség addig cseh fennhatóság alatt álló nyugati, részben lengyelek lakta részét. A magyar–csehszlovák területi viták rendezése végett a prágai központi kormány az október elején megalakított szlovák autonóm kormányt bízta meg a Budapesttel való tárgyalások lebonyolításával. Ezek megrekedtek, így német–olasz döntőbíráskodás határozott az új határvonal kérdésében. Így született meg 1938. november 2-án az első bécsi döntés, amelynek értelmében Szlovákia déli és a Kárpátalja délnyugati határ menti sávja (több mint 80 százalékban magyarlakta vidékek) visszakerült Magyarországhoz. Szülőföldünkön Beregszász mellett Ungvár és Munkács is – ám az akkor még szintén magyar többségű Nagyszőlős és a nyelvsziget Técső nem.

http://mno.hu/

Csehszlovákia csupán ekkor – noha már késő volt – adta meg az autonómiát Kárpátalja északi és keleti, ruszin többségű részének. November 9-én meg is alakult a huszti székhelyű autonóm tartomány, Podkarpatszka Rusz első kormánya, amelynek élére a ruszin pártok javaslatára a magyar orientációjú politikus-újságíró Andrej Brodit – magyarosan: Bródy Andrást – nevezték ki. Őt a csehszlovák hatóságok rövidesen letartóztatták, miután azt követelte, hogy a ruszin nép referendum útján maga döntse el, melyik országhoz akar csatlakozni (a politikus a Magyarországgal való újraegyesülést remélte elérni a népszavazással), és kormánya közegészségügyi miniszterét, Avgusztin Volosin görögkatolikus kanonokot állították a helyére.

Volosin az ukrán orientációt támogatta, és egy föderatív vagy önálló Kárpát-Ukrajna tervét dédelgette. Hatalomra jutása után Podkarpatszka Rusz nevét Karpatszka Ukrajinára változtatta, és az ukránt tette meg hivatalos nyelvvé. Emellett az autonóm tartomány fő védelmi szervévé nyilvánította a Szics-gárdát, amelynek tisztjei és – nagyobbrészt – közlegényei is Galíciából „importált” ukrán nacionalisták voltak, bár akadtak ruszinok is, akik a propaganda hatására „szicsovikok” lettek. Ugyanakkor csehszlovák katonaság is állomásozott a területen, Prchala tábornok parancsnoksága alatt, akit belügyminiszterré neveztek ki, és ambivalens kapcsolatban állt az ukrán nacionalistákkal.

Ezek annyira „demokraták” voltak, hogy Avgusztin Volosin betiltotta a ruszin és a magyar nyelvű lapokat, feloszlatta a ruszin és a magyar pártokat, társadalmi egyesületeket, és csak egyetlen párt működését engedélyezte: az általa vezetett Ukrán Nemzeti Egyesülését. Aki szemben állt vele, és hangot adott a kormányával kapcsolatos elégedetlenségének, az egykettőre a Rahóhoz közeli Dumen-havason megnyitott koncentrációs táborban találhatta magát. Miniszterelnöki rendeletében Volosin előírta, hogy a másként gondolkodókat a „jogi formaságok” teljes mellőzésével internálják a lágerbe. A letartóztatásokat a Szics-gárdisták hajtották végre, többnyire éjnek évadján hurcolva el a célszemélyeket: egyszerű, kétkezi dolgozókat éppúgy, mint értelmiségieket. Bár 1939. január 16-án a miniszterelnök rendeletet adott ki Kápát-Ukrajna Legfelsőbb Bíróságának és Legfelsőbb Ügyészségének létrehozásáról, az elhurcolásokról szóló rendelkezést nem hatálytalanították.

1939. január 6-án Prchala tábornok váratlanul megtámadta Munkácsot – az akcióban Szics-gárdisták is részt vettek –, ám a „vízkereszti csata” néven elhíresült ütközetben a munkácsi rendőrök, a Rongyos Gárda ott állomásozó egységei és a fegyverre kapott városi lakosok visszaverték az akciót. A feszültség persze fennmaradt Magyarország és Kárpát-Ukrajna között. 1939. február 12-én aztán megtartották az egyre inkább önállósodni akaró autonóm tartomány parlamenti választásait, amelyek során hatósági terrorral igyekeztek elérni, hogy minden választópolgár az Ukrán Nemzeti Egyesülésre adja voksát. A nemzetiségi elnyomás elleni tiltakozásként az akkor még magyar többségű bányásznagyközségben, Aknaszlatinán kormányellenes tüntetésre is sor került, amelyet csak a csehszlovák katonaság és a Szics-gárda bevetésével tudtak elfojtani. A választások révén felálló autonóm tartományi parlamentnek azonban már nem sok ideje maradt az ügyek intézésére.

A magyar kormány már az I. bécsi döntést követően diplomáciai akciókat indított Kárpátalja egészének visszaszerzésére. Ezeket eleinte Nagy-Britannia és Olaszország is támogatta, ám Németország akkor még akadályozta. 1939. március 10-én viszont – ez idő tájt már egyre bizonyosabbá vált, hogy a Harmadik Birodalom megszállja Csehországot, Szlovákia pedig formálisan önállóvá, ám ténylegesen Németország bábállamává válik – a magyar minisztertanácsi gyűlésen eldöntötték, hogy ha a fenti események bekövetkeznek, Magyarország akár Hitler beleegyezése nélkül is visszafoglalja Kárpátalja északi és keleti részét. Két nap múlva a berlini magyar követ révén a Teleki-kormány értesült arról, hogy a Harmadik Birodalom csapatai bevonulnak Csehországba, Hitler el fogja ismerni Szlovákia formális függetlenségét, ám ha Kárpát-Ukrajna is kikiáltja önállóságát, annak elismerésével 24 órát vár, mialatt Magyarország rendezheti a kérdést.

Március 14-én a német csapatok átlépték a cseh határt, a szlovák vezetők proklamálták Szlovákia „függetlenségét”, és Volosinék is kikiáltották Kárpát-Ukrajna önállóságát. Egyúttal német védnökséget kértek, ami sejteti, milyen lett volna ez az „önállóság”. Ugyanezen a napon az első magyar egységek benyomultak Kárpát-Ukrajnába, és másnap kibontakozott a támadás. Elsőként Jefremov tábornok, a Szics-lövészek parancsnoka menekült el Husztról a közeli Romániába, őt követte Volosin és kormánya. Március 18-ára a magyar honvédség teljesen felszámolta a cseh csapatok és a Szics-gárdisták ellenállását – s vele a tiszavirág-életű Kárpát-Ukrajnát.

De milyen ország is lett volna az? Milyen államnak tekinthetjük azt, ahol felszámolják a gyülekezési, a sajtó- és a szólásszabadságot, ahol koncentrációs tábort hoznak létre a kormányzat politikai ellenfelei számára, ahol megszüntetik a többpártrendszert, ahol kőkeményen elnyomnak két nemzetiséget? Nacionalista diktatúrának? Bizonyára. És a vezetőjét? Diktátornak? Alighanem. Nemigen mondható, hogy tipikusan követendő példák lennének egy állítólag Európába törekvő ország számára.

A szerző újságíró, Beregszász

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.06.

Őket tekintik hőseiknek Ukrajnában a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nemzetinet]

Ha Paks bővítése megvalósult volna, Magyarországnak nem lenne adósságállománya!

Reális zöldek a baloldalról: a hajlékonyság nemcsak bizonyos testek tulajdonsága, hanem bizonyos emberi jellemeké is.

Ha Paks bővítésének munkálatai megkezdődtek volna, mint ahogyan az VII. ötéves tervben szerepelt, Magyarországnak nem lenne adósságállománya! A Magyar Villamos Művek Tröszt tervkoncepciója, 1985. december hóban a VII. ötéves tervidőszakra 200 példányban készült el, szolgálati használatra. A 32. számú példányt a reális zöldek a házi könyvtárukban őrzik.

A TRÖSZT javaslata szerint, 1987. évtől kezdődően a II. ütem építését (PAKS bővítését) meg kell kezdeni.

Harminc év után beigazolódott, a második Orbán kormány a TRÖSZT javaslata szerint jár el, és ez meghatározó a Magyarország jövője szempontjából, a reális zöldek a választópolgárok figyelmébe ajánlják.

A szociknak Illés Zoltán, 2002- választások előtt Paks kiváltását gázturbinák építésével javasolta, négy évvel később Illés Zoltán, Fodor Gábor és Béki Gabriella, Paks kiváltására 1700 MW-os szélkerékpark javaslattal állt elő.

A javaslattal szemben az Országgyűlés plenáris ülésén egyetlen kormányoldali képviselő, kormánytag nem apellált, nem mondta a szemébe a félnótás Illésnek és Fodor Gábor, Béky Gabriella politikusoknak, hogy ostobaságot javasolnak.

A reális zöldek szerint, aki azt a kérdést teszi fel – Jávor Benedek (Együtt –PM), hogy szüksége van-e Magyarországnak új atomerőműre, végeredményben azt kérdezi, hogy szüksége van-e a Kárpát medencében élő népeknek Magyarországra.

A reális zöldek emlékeztetnek, hogy PAKS I. ütem beruházásban Magyarország beszállítási részesedése 70 % volt. Az egykori beszállító hazai cégek közül – a Paksi Atomerőműn túlmenően – már egy sem létezik abban a formában, mint létezett.

Kormányzati feladatként jelentkezik a hazai cégek felkészítése a PAKS bővítésére. A 70 %-ban benne volt a csehszlovákok reaktortartály szállítására kifizetett összeg.

A csehszlovák reaktor tartályszállítás lehetőséget ad/adott a meglév�� négy blokk élettartamának a meghosszabbítására. A meglévő technológia minden eleme kicserélhető, kivéve a reaktortartály!

A reális zöldek szerint a 2015. évi választások legnagyobb tétje, hogy Magyarország életébe visszatér-e szakértelem szerepe és tisztelete, amely a Kádár rendszerben létezett.

Ha Paks bővítése megvalósult volna, Magyarországnak nem lenne adósságállománya! a Nemzeti.net-en jelent meg,

[korkep-blog]

100 éve vették birtokba a csehek Ipolyság városát

A cseh katonai behívók kézhezvétele után több fiatal átszökött a magyar oldalra, ugyanis nem akartak magyarok ellen harcolni.

Nyitókép: Az ipolysági Ipoly-híd 1925-ben (sahy.sk)

  1918 októberében már teljesen világossá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes oldalon fejezi be az 1. világháborút. Ezen felbuzdulva a délszlávok és a csehek nemzeti tanácsokat alakítottak, és sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadásukat. Cseh politikusok október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács is kinyilatkoztatta, hogy a szlovákok a cseh-szlovák nemzet részeként egy közös csehszlovák államban kívánnak élni.

  Az őszirózsás forradalom október 31-én kikényszerítette Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését. A Károlyi-kormány a háború után kialakult anarchia és fosztogatások megfékezése érdekében létrehozta a nemzetőrséget, mely a rendvédelem legfontosabb országos szerve lett. 1918 novemberében Ipolyságon is megalakult a nemzetőrség, parancsnoka Kürthy Ernő huszárszázados, helyettese dr. Salkovszky Jenő tartalékos hadnagy, ipolysági ügyvéd lett. A Vármegyeháza (ma Városháza) előtt tartott eskütételen öt szakaszra osztott, egy századot kitevő nemzetőr tette le a szolgálati esküt.

  Az régi Városháza Ipolyságon, ma egyházi iskola (sahy.sk)

  A cseh légiósok először 1919-én próbálták megvetni lábukat Ipolyságon, de a Csata felől vonattal érkező csapatokkal Salkovszky közölte, hogy az Ipoly folyó túloldalán vannak, ezért átlépték a demarkációs vonalat. A parancsnok utasítására visszavonultak Párkány felé, másnap, január 20-án Gyerk felől, gyalogosan közelítették meg a várost.

  ˮA legionisták bevonulására sokan voltak kíváncsiak, és megcsodálták a szokatlan egyenruhás sereget. Abban az időben a város határa északról a mai államrendőrségnél és a szovjet emlékműnél volt. A rendőrséggel szemben, a Petőfi utca sarkán már akkor is állt egy jól menő vendéglő. Itt borozgattak néhányan, köztük Spitzer Vilmos tartalékos hadnagy, a zsidó iskola igazgatójának fia is, aki a kitódult tömeggel ment megnézni a katonai bevonulást. A cigányzene hangjai mellet köszöntötte őket, mire a parancsnok megköszönte a szíves fogadtatást, mivel azt hitte, az ő fogadtatásukra készítették az ipolyságiak a zenés műsortˮ

  – írja tanulmányában Danis Ferenc a csehek bevonulása kapcsán.

  Az Ipoly jobb oldalát a cseh katonai erők fokozatosan megszállták, parancsnokságuk az akkori Városháza (ma Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola) épületében rendezkedett be. A folyó bal partja, a Homok városrész a Magyar Népköztársaság irányítása alatt maradt. Január 20-ával a városi Nemzetőrség megszűnt, a magyar oldalon a rétsági székhelyű, Pálmay Ernő irányítása alatt működő, ún. Pálmay-csoport tartotta fenn a rendet.

  A Homokot a városközponttal összekötő Ipoly-híd két oldalán állandó őrség ellenőrizte az átjárást, mígnem március 1-jén a cseh katonák el nem barikádozták a hidat, ezzel akadályozva az átjárást. Még az akkoriban a híd közepén helyet foglaló Nepumuki Szent János szobrot is maguk felé fordították, nehogy az ellenségnek hozzon szerencsét a folyók és hidak védőszentje.

  Az elkövetkező napokban egyre duzzadt a Pálmay-csoport létszáma, a cseh katonai behívók kézhezvétele után több fiatal átszökött a magyar oldalra, ugyanis nem akartak magyarok ellen harcolni. A Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács megbízottakat küldött Pálmayhoz. Garbaiék azt szerették volna elérni, hogy a csoport csatlakozzon hozzájuk, Pálmay azonban ezt határozottan visszautasította. A bosszú nem maradt el, több tisztet és sorkatonát letartóztattak, hozzátartozóikkal együtt.

  1919 április 17-én megindult a román támadás Magyarország ellen, majd a hónap végén megindult a csehszlovák offenzíva is. Az újonnan kinevezett vezérkari főnök, Stromfeld Aurél átszervezte a vörös hadsereget, és megindította az ellentámadást. Május első napjaiban Ipolyságon is felgyorsultak az események, a magyar oldalon körülbelül ezer jól felszerelt katona várt parancsra.

  A csehszlovákok által kinevezett zsupán, Vendelín Sahulčík egyre kétségbeesettebb kérésére május 29-én éjszaka megérkezett az erősítés – körülbelül 80 katona öszvérekkel és pár gépfegyverrel. Még ezen az éjszakán fegyverropogás zavarta meg az Ipoly-völgy csöndjét. Az ipolyhídvégi és ipolysági ütközet során a Pálmay-csoport csatlakozott a magyar vöröskatonákhoz, majd átkelve az Ipolyon megkezdődött a harc a városért. A városvédők az Őrhegyen és a Kálvárián rendezkedtek be a védelemre, géppuskatűzzel próbálták megakadályozni a magyar katonák átkelését az Ipolyon.

  A cseh légiósok másnap kora délutánig tudták tartani a magyarok által körbezárt várost, az öt órán át tartó harcot követően a csehek megkezdték a kivonulás Túr irányába, így másnap, május 30-án, pünkösd vasárnapján a magyar csapatok – rövid időre bár – visszaszerezték az egykori honti megyeszékhelyet.

  A magyar katonák síremlékei. Kép: A szerző felvétele

  A magyar katonák emlékműve. Kép: A szerző felvétele

  Mindkét oldalon emberéleteket követeltek a harcok, a sok sérült mellett 71 katona vesztette életét a magyar oldalon, a csehek ennél kevesebb embert veszítettek. A civil áldozatok száma 22 fő. A vöröskatonákat az ipolysági köztemetőben, a főbejárattól balra helyezték örök nyugalomra.  A sírjaiktól pár méterre található, 2019-ben felavatott emlékmű őrzi a harcokban elesettek emlékét. A magyar katonák sírhalmaitól nem messze található a – szintén elhanyagolt – vaskerítéssel körbevett cseh áldozatok sírjai is.

  Az elesett cseh légiósok síremlékei és emlékműve. Kép: A szerző felvétele

  A Vörös Hadsereg sikeresen verte vissza a csehszlovák támadást. Ekkor a békekonferencia elnöke, Clemenceau jegyzékben azt ígérte, ha a Vörös Hadsereg visszavonul az északi területekről, akkor a románok visszavonulnak a Tiszától. A tanácskormány elfogadta az ultimátumot, végül le is mondott, vezetői elmenekültek az országból. Az antant – nem először – megszegte ígéretét, szabad kezet adott a román csapatoknak, akik elfoglalták az ország keleti felét, végül a fővárost, Budapestet is.

  Az emlékmű az ipolysági művésznő, Kutak Adrienn alkotása. Kép: A szerző felvétele

  Ezek után Ipolyságot újra kettészelte a demarkációs vonal, ám még mindig volt mit veszíteni. A trianoni békediktátum a Homok városrészt is Csehszlovákiának ítélte, így került a város egésze idegen uralom alá.

  Kapusník Csaba

[nemzetinet]

100 éve vették birtokba a csehek Ipolyság városát

1918 októberében már teljesen világossá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes oldalon fejezi be az 1. világháborút. Ezen felbuzdulva a délszlávok és a csehek nemzeti tanácsokat alakítottak, és sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadásukat. Cseh politikusok október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács is kinyilatkoztatta, hogy a szlovákok a cseh-szlovák nemzet részeként egy közös csehszlovák államban kívánnak élni.

Az őszirózsás forradalom október 31-én kikényszerítette Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését. A Károlyi-kormány a háború után kialakult anarchia és fosztogatások megfékezése érdekében létrehozta a nemzetőrséget, mely a rendvédelem legfontosabb országos szerve lett. 1918 novemberében Ipolyságon is megalakult a nemzetőrség, parancsnoka Kürthy Ernő huszárszázados, helyettese dr. Salkovszky Jenő tartalékos hadnagy, ipolysági ügyvéd lett. A Vármegyeháza (ma Városháza) előtt tartott eskütételen öt szakaszra osztott, egy századot kitevő nemzetőr tette le a szolgálati esküt.

A cseh légiósok először 1919-én próbálták megvetni lábukat Ipolyságon, de a Csata felől vonattal érkező csapatokkal Salkovszky közölte, hogy az Ipoly folyó túloldalán vannak, ezért átlépték a demarkációs vonalat. A parancsnok utasítására visszavonultak Párkány felé, másnap, január 20-án Gyerk felől, gyalogosan közelítették meg a várost.

– írja tanulmányában Danis Ferenc a csehek bevonulása kapcsán.

Az Ipoly jobb oldalát a cseh katonai erők fokozatosan megszállták, parancsnokságuk az akkori Városháza (ma Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola) épületében rendezkedett be. A folyó bal partja, a Homok városrész a Magyar Népköztársaság irányítása alatt maradt. Január 20-ával a városi Nemzetőrség megszűnt, a magyar oldalon a rétsági székhelyű, Pálmay Ernő irányítása alatt működő, ún. Pálmay-csoport tartotta fenn a rendet.

A Homokot a városközponttal összekötő Ipoly-híd két oldalán állandó őrség ellenőrizte az átjárást, mígnem március 1-jén a cseh katonák el nem barikádozták a hidat, ezzel akadályozva az átjárást. Még az akkoriban a híd közepén helyet foglaló Nepumuki Szent János szobrot is maguk felé fordították, nehogy az ellenségnek hozzon szerencsét a folyók és hidak védőszentje.

Az elkövetkező napokban egyre duzzadt a Pálmay-csoport létszáma, a cseh katonai behívók kézhezvétele után több fiatal átszökött a magyar oldalra, ugyanis nem akartak magyarok ellen harcolni. A Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács megbízottakat küldött Pálmayhoz. Garbaiék azt szerették volna elérni, hogy a csoport csatlakozzon hozzájuk, Pálmay azonban ezt határozottan visszautasította. A bosszú nem maradt el, több tisztet és sorkatonát letartóztattak, hozzátartozóikkal együtt.

1919 április 17-én megindult a román támadás Magyarország ellen, majd a hónap végén megindult a csehszlovák offenzíva is. Az újonnan kinevezett vezérkari főnök, Stromfeld Aurél átszervezte a vörös hadsereget, és megindította az ellentámadást. Május első napjaiban Ipolyságon is felgyorsultak az események, a magyar oldalon körülbelül ezer jól felszerelt katona várt parancsra.

A csehszlovákok által kinevezett zsupán, Vendelín Sahulčík egyre kétségbeesettebb kérésére május 29-én éjszaka megérkezett az erősítés – körülbelül 80 katona öszvérekkel és pár gépfegyverrel. Még ezen az éjszakán fegyverropogás zavarta meg az Ipoly-völgy csöndjét. Az ipolyhídvégi és ipolysági ütközet során a Pálmay-csoport csatlakozott a magyar vöröskatonákhoz, majd átkelve az Ipolyon megkezdődött a harc a városért. A városvédők az Őrhegyen és a Kálvárián rendezkedtek be a védelemre, géppuskatűzzel próbálták megakadályozni a magyar katonák átkelését az Ipolyon.

A cseh légiósok másnap kora délutánig tudták tartani a magyarok által körbezárt várost, az öt órán át tartó harcot követően a csehek megkezdték a kivonulás Túr irányába, így másnap, május 30-án, pünkösd vasárnapján a magyar csapatok – rövid időre bár – visszaszerezték az egykori honti megyeszékhelyet.

Mindkét oldalon emberéleteket követeltek a harcok, a sok sérült mellett 71 katona vesztette életét a magyar oldalon, a csehek ennél kevesebb embert veszítettek. A civil áldozatok száma 22 fő. A vöröskatonákat az ipolysági köztemetőben, a főbejárattól balra helyezték örök nyugalomra.  A sírjaiktól pár méterre található, 2019-ben felavatott emlékmű őrzi a harcokban elesettek emlékét. A magyar katonák sírhalmaitól nem messze található a – szintén elhanyagolt – vaskerítéssel körbevett cseh áldozatok sírjai is.

A Vörös Hadsereg sikeresen verte vissza a csehszlovák támadást. Ekkor a békekonferencia elnöke, Clemenceau jegyzékben azt ígérte, ha a Vörös Hadsereg visszavonul az északi területekről, akkor a románok visszavonulnak a Tiszától. A tanácskormány elfogadta az ultimátumot, végül le is mondott, vezetői elmenekültek az országból. Az antant – nem először – megszegte ígéretét, szabad kezet adott a román csapatoknak, akik elfoglalták az ország keleti felét, végül a fővárost, Budapestet is.

Ezek után Ipolyságot újra kettészelte a demarkációs vonal, ám még mindig volt mit veszíteni. A trianoni békediktátum a Homok városrészt is Csehszlovákiának ítélte, így került a város egésze idegen uralom alá.

Kapusník Csaba

100 éve vették birtokba a csehek Ipolyság városát a Nemzeti.net-en jelent meg,

[korkep-blog]

Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt – VI. rész.

Losonc város fokozatosan kialakuló új vezetése egészen természetes módon igyekezett megszilárdítani a hatalmát, s igyekezett elejét venni minden olyan cselekedetnek, ami ezt veszélyeztette volna. A város lakossága ezekben a napokban kezdte igazán tudatosítani, hogy valami megváltozott, valami nagyon megváltozott. Magyar feliratok, magyar lapok, magyar beszéd, magyar nyelvű oktatás …. hogy mindez probléma és gond lehet!

A sorozat eddigi részei itt,  itt, itt , itt és itt olvashatók.

  Losonc városának fokozatosan kialakuló új vezetése egészen természetes módon igyekezett megszilárdítani a hatalmát, s igyekezett elejét venni minden olyan cselekedetnek, ami ezt veszélyeztette volna. A város lakossága ezekben a napokban kezdte igazán tudatosítani, hogy valami megváltozott, valami nagyon megváltozott. Magyar feliratok, magyar lapok, magyar beszéd, magyar nyelvű oktatás …. hogy mindez probléma és gond lehet!

    A Magyar Nemzeti Tanács 1919. január 21-i ülésén résztvevő tagok akkor elfogadták Mócz János azon indítványát, hogy a városi bizottság a magyar lapok behozatala mellett foglaljon állást. Bazovsky zsupán ugyan megengedte a Népszava behozatalát, de a katonai parancsnokság megtiltotta azt. Zadrobilek Gyula arról tájékoztatott, hogy a katonai parancsnok bemutatta neki azt a felsőbb rendelkezést, amely minden magyar lap behozatalát betiltotta.

  1919. január 28-án megszakadt az összekötetés Budapesttel. A hónap végén Ejem Vysoké M��to-i 30. gyalogezrede elhagyta Losoncot, és helyét a 35. legionárius ezred foglalta el. Megszűnt minden határforgalom, utazni csak útlevéllel lehetett, emellett megtiltották a külföldi nyomtatványok terjesztését is.

  A “Közélelmezési Tanácsra” átnevezett Magyar Nemzeti Tanács utolsó jegyzőkönyvezett ülésére február 7-én került sor. A zsupántól (Bazovský Lajos) kapott levél értelmében arról tájékoztatta a tagokat, hogy tekintettel arra, hogy a cseh–szlovák kormány az összes – beleértve a szlovákot is – nemzeti tanácsot feloszlatta, nem áll módjában a tanács további működésének az engedélyezése. De figyelembe véve a hozzá intézett élelmezést érintő indokokat nem tesz kifogást az ellen, hogy a tanács még egy utolsó ülést tartson, s azon egy hattagú testületet válasszon „Losonc város közönségének bizalmi testülete” név alatt, mely úgy a város többségét képező magyar, mint az itt lévő szlovák és vegyes nyelvűek érdekeit képviselve mintegy kapcsot képezne a város közönsége, a városi hatóság, a zsupáni hivatal és a kinevezett városi tanács között.

    A tanács végrehajtó bizottsága azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Kimondta, hogy a tanács által addig ellátott feladatokat, s az azzal járó felelősséget egy hattagú bizottság nem vállalhatja magára. Ezért arra kérte a zsupánt, hogy a jelzett név alatt az egész tanácsot hagyja meg és működését ne akadályozza. A zsupán végül is nem emelt kifogást ez ellen, s így  a bizalmi tanács működése eddigi jogkörével bizonytalan időre meghosszabbodott.

  Losonc új, kinevezett Városi Képviselő Testülete 1919. január 20-án tartotta meg az első ülését. A Losonc és Vidéke az alábbi módon jellemezte az eseményt: „ … nem kívánunk kritikát gyakorolni az új “városi tanács” felett, nem kételkedünk benne, hogy az csak olyan rövid életű, átmeneti jellegű lesz, mely hamarosan át fogja adni helyét egy tömeges formában, általános szavazatjog alapján választott képviselő testületnek …”.

  Bazovszky Lajos, cseh–szlovák kormánybiztos a csehszlovák törvény értelmében első hirdetményével feloszlatta az addigi Városi Képviselő-Testületet. Helyébe a város érdekeinek figyelembevételével alakított testületet ültette ugyanolyan hatáskörökkel. A képviselőkhöz intézett beszédében sokadszor ismételte meg, hogy az új politikai alakulás végleges, s a városi tanács politikai kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozhat.

    A kinevezés módja ellen tiltakozó Baskay Ferenc, az addigi helyettes polgármesternek válaszolva megnyugtatta a tagokat, hogy a testület kinevezését ne tekintsék sérelemnek, a helyzet átmeneti, s az önkormányzati jog respektáltatni fog.

  A hivatalos nyelvet illetőn azt hangsúlyozta, hogy az állam megkívánja azt, hogy a közigazgatás szlovák nyelven történjen, de egy olyan helyen, mint amilyen Losonc is – ahol ez nehezen volna keresztülvihető – „pressió” még nem fog gyakoroltatni. A szlovák nyelv elsajátításának határidejét az év végében határozta meg. A tisztviselő karnak az esküt nem az államhűségre, hanem a hivatali kötelesség teljesítésére kellett letennie.

  Mint már arra az előző részekben utaltam, a város elfoglalását követően a kereskedők és iparosok letakarták vagy átmázolták a magyar feliratú tábláikat. A Losonci Újság egyik korábbi számában közzétett írás arról számolt be, hogy a cseh–szlovák minisztérium köriratban közölte a szlovák jogászokkal 1918. december 20-án tartott közgyűlésén elfogadott memorandumát, mely az igazságszolgáltatás kérdésében tett ajánlatot a cseh–szlovák kormánynak. Eszerint mindaddig, amíg nem lesznek  egységes cseh–szlovák törvények, érvényben kell hagyni a magyar törvényeket.

    A tisztán szlovák területen a magánszemélyek beadványaikat csak szlovák nyelven, a hivatalos közegek az átmeneti idő alatt beadványaikat magyarul, mint kisegítő nyelven is írhatják. A szóbeli tárgyalás nyelve a szlovák. A tanúvallomások, szakértők véleménye szlovákul, egyéb más magyarul is jegyzőkönyvezhetőek. Az ítélet rendelkező része szlovák legyen, indoklása az átmenet alatt magyar nyelven is lehet, de csak szlovákul kézbesítendő. Ügyészektől, ha szlovákul nem tudnak, a megbízatás megvonandó. Csakis szlovákul tudó közjegyzők vehetőek át.

  Az ígéretek ellenére hetekig zárva maradt a losonci gimnázium. A Losonc és Vidéke arról számolt be,  hogy miután az iskolát nem nyitották meg az előre jelzett időpontban, 2019. január 27-én Bazovsky Lajos arról értesítette az igazgatóságot, hogy csak február 17-e után lehet a tanítást megkezdeni. Azzal a feltétellel, hogy annak minden osztályában hetenként 4 órában szlovák (tót) nyelvet tanítanak kötelező tantárgyként, ezenkívül valamelyik tantárgy előadási nyelve is a szlovák lesz.

    A város új, ugyancsak kinevezett polgármesterével, Goldperger Viktorral február 4-én ismerkedett meg a képviselő-testület. Ebbéli döntését Bazovsky Lajos magyarul közölte a testület tagjaival. A kinevezés módszere ellen Szabó Lajos szólalt fel, hangsúlyozva, hogy úgy a városi önkormányzati jogot, mint a tisztviselői kart sérelem érte. Bazovsky ígéretet tett arra, hogy adandó alkalmakkor a tisztviselői testületet is meg fogja hallgatni.

  A hivatali eskü letétele után az új polgármester egy szlovák nyelvű bevezetés után a nehéz viszonyokról szólt, s reményét fejezte ki, hogy „Isten segítségével tudni fog a polgárság, a város és az új haza javára működni”. Programját két szóban foglalta össze: “Becsületes munka“.

    Február elején a Losonc alatti demarkációs vonal mentén heves harcok alakultak ki. Egyes hírek szerint a városban a magyarok fegyveres felkelést készítettek elő. Február 5-én tudták meg a losonciak, hogy az Antent hatalmak megállapították az ideiglenes határvonalat. Ez kihatással volt a helyi, losonci eseményekre is.

  A katonai parancsnokság a megszállás következményeként várható ellenállás elfojtására 70 lakost írt össze. Gondoskodva arról, hogy a listán ott legyenek a város legaktívabb és legfigyeltebb személyiségei. A Városi Képviselő-Testület jegyzőkönyvei még csak nem is utalnak erre, a helyi sajtó bő terjedelemben foglalkozott az első túszok elvitelével.

  A Losonci Újság így írt erről a „Kósza hírek”  c. írásában: „A városban felelőtlen forrásokból az a hír terjedt el, hogy Losoncon az imperium és a közigazgatás leagalább a békekötésig magyar marad. Néhány „éretlen gyerkőc” a Szüsz kávéház előtt tüntetést kezdett, ami katonai beavatkozást provokált. Az utcákat bejáró alakulatok mindenkit eltávolítottak. Néhány lövés is eldördült.” A lap figyelmeztette a lakosokat, hogy tartsák magukat távol az ilyen esetektől, mert az óriási károkat okozhat és ártatlan emberek életét követelheti.

    A katonai parancsnokság a közbiztonság biztosítása érdekében az összeírt listáról 14-et, dr. Gyikos Mihályt, Chrenko Józsefet, Sacher Imrét, dr. Lázár Jenőt, Halmos Hugót, dr. Bélát, dr. Schneller Pált, Kalina Józsefet, Filo Lajost, Scherer Lajost, Hammermüller Mártont, dr. Herz Sándort, Szabó Józsefet és Soós Jánost túszokként a tüzérkaszárnyába internált, s úgy határozott, hogy egyetlen fegyverlövés esetén egy részüket vagy mindannyiukat agyonlöveti.

  Halmi Leon, a Losonc és Vidéke főszerkesztője és dr. Keszler Lipót, az akkor még működő Közélelmezési Tanács tagja a végrehajtó bizottság képviseletében próbálkozott lépéseket tenni szabadon bocsájtásukért. A polgármester beszámolója szerint a megszálló katonai csapatok felső utasítást hajtanak végre. Ezt az intézkedést az tette szükségessé, hogy a katonaság egy részének elvonása után hírek kezdtek keringeni arról, hogy a várost rövidesen a magyar katonaság fogja visszavenni. “Valóságos titkos szövetségek keletkeztek, melyek a füleki katonasággal, sőt az ottani, a salgótarjáni és budapesti bolsevikekkel álltak kapcsolatban.“ (Ennek néhány részletéről a következő részben olvashatnak).

  Dr. Keszler Lipót és Halmi Leon biztosították őt arról, hogy a város közönsége mindenféle akciótól távol áll, s kérték arra, hogy járjon közbe a katonaságnál. A parancsnokság elismerte, hogy a letartóztatottak ártatlanok, de a rend biztosítása érdekében ehhez az eszközhöz kellett folyamodniuk.

    A polgármester intervencióját a katonaságnál ahhoz kötötte, hogy írják össze az ún. bolsevikeket, hogy módjában legyen eltávolítani őket a városból. A kérdéssel ezután a város szociáldemokrata pártjának vezetősége foglalkozott, aki felhívta a munkanélküli munkatársakat arra, hogy a letartóztatottak szabadon bocsátása érdekében hozzanak áldozatot és hagyják el a várost. Eredményeként február 5-én tíz óra tájban mintegy ötven szekéren – sokan családostul – több mint 80 munkás hagyta el Fülek felé a várost azzal, hogy a további sorsukról a magyar katonaság és hatóság fog gondoskodni. A túszokat ezt követően szabadon bocsájtották.

  A Losonc és Vidéke is részletesen számol be az eseményekről. Az „Elő a jobbik ésszel” c. írásában többek között ezt írta: „Amióta a cseh-szlovák csapatok megszállták városunkat három ízben fordultak elő olyan események, melyek a lakosság szigorú megrendszabályozását, a személyes szabadságok korlátozását vonták maguk után. “Könnyelmű” emberek miatt ártatlanoknak kell szenvedni … Olyanok miatt, akik megfeledkeznek arról, hogy megszállt területről van szó, hogy statárium van. S ennek ellenére félremagyarázott és félreértett hírekkel árasztják el a várost.”

    Az írás szerzője arra kérte az olvasókat és a lakosokat, hogy ne engedjék, hogy hasonló események megismétlődjenek „ …ha a hatóságok nem tudják megakadályozni az álhírek terjesztését, akkor akadályozzuk meg mi … A cseh-szlovák állam csapatai nem kérdezték tőlünk, hogy kívánjuk-e a város megszállását. Anélkül is bejöttek. És éppen úgy nem tőlünk függ, hogy végleg itt maradnak-e vagy sem. … amíg a döntés meg nem születik jól össze kell szorítani az ajkunkat és hallgatnunk kell, ésszerűségből, okosságból, a saját érdekünkben”.

  A katonai parancsnokság mindezen felül egy hirdetményt is közzétett, amelyben korlátozta a kávéházak és vendéglők, valamint az üzletek nyitvatartási idejét, kötelezővé tette a fegyverek beszolgáltatását, emellett megtiltotta a gyülekezést az utcán és a magánlakáson egyaránt. A feltételeket nem teljesítőnek statáriális bíróságot és agyonlövést ígértek.

    Az érvényben lévő  „útlevél kényszer” mellett rendeletet  hoztak a sajtótermékek terjesztéséről is. Az összes, megszállott területen megjelenő lapot megjelenésük után 3 példányban a cseh-szlovák miniszterhez, 1 példányban pedig a zsupánhoz keresztkötés alatt kellett beküldeni; A Prágában megjelenő „Union”-t leszámítva az összes külföldi magyar és német laptól megvonták a postaforgalom jogát.

  Puntigán József

  További ajánlott írások:

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/04/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/06/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-ii-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/08/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-iii-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/10/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-iv-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/13/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-v-resz

[korkep-blog]

Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt - IV. rész.

A magyar alkalmazottak közül csak azok maradhatnak szolgálatban, akik kötelezik magukat arra, hogy hat hónapon belül elsajátítják a szlovák nyelvet

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: I, II, III.

  Losonc eddigi több száz éves történelme során számos tragikus és lelket emelő esemény érte, de ez volt az első olyan eset, amelyet a lakosok megosztottan, egy része kitörő örömmel, a másik pedig mélységes szomorúsággal fogadott.

  „A város megszállása után a kedélyek némileg megnyugodtak, mivel nem kellett többé tartani a magyar gárdisták meggondoltalanságaitól és önkényétől. A városban kihirdették az ostromállapotot”

  – olvasható a Losonci krónikában a tartalmában némileg önmagának is ellentmondó értékelés. Január 3-a még helyi, városi szinten sem lett emléknap.

    Az ellenállás, a szembeszegülés minimális volt, de volt.

  „Még aznap délután megtudták a felelőtlen elemek, hogy a városba csupán kb. 280 csehszlovák katona érkezett, akik leszerelték a 1000 főből álló helyőrséget. Ezért csoportosultak és estefelé a magyar kokárdás tüntetők csoportjai a Búzatéren kezdtek összeseregleni és hangos kiáltással „Le a pánszlávval!”. Nosáľ József pék háza felé rohantak, annak ablakait beverték és Nosáľt arra kényszerítették, hogy háza tetejéről eltávolítsa a cseh zászlót (a szlovákot ott hagyhatta). Szidalmazni kezdték a cseheket és a Csehszlovák államot. A 20 főből álló katonai készültség a tüntetőket szétkergette és a rend ismét helyreállt.

  Ugyanazon a napon tartotta népgyűlését a szociáldemokrata párt helyi szervezete. A Még a Nosáľ—féle incidens előtt a népgyűlésről  Bazovsky részére átiratot küldtek, amelyben követelték: hogy

1.) a proletariátus jogait tartsák tiszteletben,

2.) hogy a csszl. Katonai megszállás csak a rend fenntartására történjék és csak addig tartson amíg a békekonferencia, s csehszlovák határokat meg nem állapítja,

3.) hogy a munkanélkülieknek segélyt fizessenek,

4.) hogy a lakosságot rendesen élelmezzék s a katonaság Losoncról élelmiszert el ne vigyen,

5.) hogy a leszerelt katonák a magyar kormány által kilátásba helyeztetett leszerelési illetéket megkapják,

6.) hogy elegendő fizetési eszközről gondoskodjanak és

7.) hogy a munkásőrséget a rend fenntartására felhasználhassák”  (Losonci emlékkönyv).

  Másnap, 2019. január 4-én a csehszlovák helyőrség megerősítésre újabb különítmény érkezett a városba. A cseh zászlót, amelyet előzőleg a tüntetők Nosáľ házáról eltávolítottak, a magyarok még azelőtt kitűzték, mielőtt az olaszországi legionáriusok megérkeztek volna a városba.

    Január 5-én vasárnap 10 órakor Ejem főhadnagy parancsára a város komoly személyiségeinek, a Városi Tanács és a Magyar Nemzeti Tanács tagjainak  a Wilson téren (akkori Búzatér, ma Köztársaság tér) a szétbontott cseh zászló előtt tiszteletadással kellett elvonulniuk. Az így megkövetett cseh zászlót dr. Herz Sándor fogorvosnak, kommunista politikusnak saját kezűleg kellett kitűznie ki Nosáľ házára. Még aznap ért Losoncra Cára hadnagy vezetése alatt a Szokol század, amely azután az Ipoly völgyét foglalta el.

    A cseh helyőrség nagy figyelmet szentelt a vasúti közlekedés helyreállításának. A losonci vasutasok egy permanens igazolványt kaptak, amely biztosította, hogy éjjelente is szolgálatot teljesíthessenek. Az állomás telefonkészülékénél 3 katona és egy hadnagy teljesítette szolgálatot. A katonai őrség mellett az állomás épületét két golyószóró is védte, melyek egyike a vasúti torony erkélyén volt elhelyezve és Fülek irányába beállítva.

  A „megszálló bizottság” különvonattal (mozdony és egy személyvagon) 1919. január 4-én érkezett Losoncra. Az állomás valamennyi vezető funkcióját cseh hivatalnokok vették át. Az állomás és a mozdonyszín jó állapotban lett átvéve. Január 5-6-án az állomás magyar személyzete – kivétel nélkül – csehszlovák hűségesküt tett, mivel ezt a magyar vasutak igazgatósága elrendelte a számukra. A losonci Vasúti állomás elöljárója ezt követően kijelentette, hogy a magyar alkalmazottak közül csak azok maradhatnak szolgálatban, akik kötelezik magukat arra, hogy hat hónapon belül elsajátítják a szlovák nyelvet, a többiek csak 1919. február 1.-ig. A szlovák nyelv megtanulását csak tízen utasították el.

    A város elfoglalása után leállították a Fülek irányába vezető vasúti teherforgalmat. A személyforgalmat az első napokban még Magyarország irányította olyan módon, hogy a személyvonatokat a magyar vasutaktól átvett forgalmi hivatalnok kísérte, aki felelt azért, hogy a mozdony és a szerelvén Fülekről rendben visszatér Losoncra. Ezenkívül a füleki forgalmi hivatalnok a vonatszerelvény indítása előtt jóváhagyó táviratot küldött Losoncra, s egyúttal garantálta, hogy a magyar katonaság nem tartóztatja fel a szerelvényt.

  A későbbiek folyamán a helyzet olyannyira rosszabbodott, hogy a vasútszakaszon leállították a forgalmat. Szerelvények csak a két előzetes megegyezése alapján jóváhagyott állampolgárok cseréje esetén indultak. Ezekben az esetekben a magyar oldal az Ipoly hídjának túlsó részén állította be a fedett vasúti kocsikat, ahonnan azután a csehszlovák vasutak mozdonyai húzták be Losoncra a vagonokat. A visszaúton a csehszlovák oldal állította be az Ipoly híd innenső oldalára a vagonokat, ahonnan a magyar oldal vontatta el azokat.

    A Magyar Nemzeti Tanács következő ülésére valószínűleg január 5-én került sor. Ezen Kunosi Mór arról számolt be, hogy Rakottyai György (losonci gyáros) – a megszálló cseh-szlovák csapatok parancsnokától kérdezte meg, hogy az állami adót köteles-e fizetni, vagy sem. A tanács sajnálattal vette tudomásul, hogy egyhangúlag szavazott az mellett, hogy a tanács minden olyan cselekmény felett, amely a cseh-szlovák megszállást a saját anyagi érdekei elősegítésére használja fel, teljes megbotránkozásának adjon kifejezést.

    A Tanács 1919.  január 7.-i rendkívüli ülésének egyedüli témája a végrehajtó bizottság ténykedése és jegyzőkönyve volt.A városban olyan híreket terjesztettek, hogy a bizottság a megszálló csapatok bevonulását megelőzően Bazovskyval olyan megbeszéléseket folytatott, amelynek eredményei nem mindenben találkoztak a város lakosságának a tetszésével.

  A végrehajtó bizottság legfontosabb feladatának a város megszállással kapcsolatos nyitott kérdések megtárgyalását tekintette a kormány által kinevezett kormánybiztossal, ill. az illetékes budapesti minisztériumokkal (a vasúti forgalom helyreállítása, a telefon és távirati szolgálat újbóli felvétele, a sajtószabadság, különösen az újság forgalom helyreállítása, a városnak és a gyárüzemek élelmezésének helyreállítása a magyar kormány általi biztosítása, megadandó kompenzációk ellenében, a gyári üzemek felvételének biztosítása, adó befizetés kérdésének rendezése, a tanítás felvétele a gimnáziumban, stb.)

  A Tanács végül is bizalmáról biztosította a bizottságot. Elnöke, Tarján Ödön megerősítette azt, hogy a bizottság sohasem hagyta magát befolyásolni, mindig is tiltakozott a megszállás ellen, és ha tárgyalt is Bazovsky Lajossal, azt a város érdekében tette.

    A városban kialakult feszült helyzetet csak a Gambi ezredes vezetése álló 34. olasz legionárius ezred zászlóalj stabilizálta, amely 1919. január 9-én  érkezett Losoncra. A zászlóalj vezetése a 10. és 12. századdal maradt Losoncon, akik Ejem századát váltották fel.

  A zászlóalj 1919. január 11-ig ellenállás nélkül elfoglalta a Ipoly mentén meghatározott demarkációs vonalat. Mivelhogy a vasútvonalak és utak részben az Ipoly déli partján vezettek, Luigi Giuseppe Piccione tábornok, a Cseh-szlovák hadsereg legfelső vezetője saját kezdeményezéséből úgy döntött, hogy a kijelölt demarkációs vonalat dél felé tolja úgy, hogy a teljes vasútvonal Cseh-Szlovákiához kerüljön.

  Feltételezte, hogy a magyar kormány csak szóban fog tiltakozni. Parancsa 1919. január 16.-a éjjelén lett teljesítve, amikorra elfoglalták Balassagyarmatot, Drégelypalánkot, Dejtárt, Szécsényt, Nógrádszakált, Litkét és Rapot. Az egyetlen fegyveres összetűzésre csak Rap mellett került sor. A cseh-szlovák egységeknek semmilyen veszteségük nem volt, 63 magyar katonát (köztük 12 tisztet) ejtettek fogságba. Január végéig a Pichon-féle  demarkációs vonal teljes szakaszát elfoglalták. Sokkal könnyebben, mint arra számítottak.

    A Magyar Nemzeti Tanács  1919. január 11.-i ülésén Tarján Ödön, a végrehajtó bizottság elnöke beszámolt arról, hogy három tagjuk, Tarján Ödön, Vályi dr. és Zadrobilek Gyula jelen voltak Rappon a magyar- és cseh-szlovák kormánybiztos tárgyalásán, ahol megállapodás jött létre a tisztviselők kérdésében. Ennek alapján a cseh-szlovák állam elvileg, bizonyos feltételek mellett átveszi a tisztviselőket, sőt, ha azt állapítják meg, hogy egyesek nyugdíjképesek, a nyugdíjakat is folyósítják számukra.

  Egy további megállapodás értelmében Nógrád vármegyében, de felsőbb megszállott területeken is bizonyos rekompenzációk ellenében a magyar kormány fog az élelmezésről gondoskodni. Utalás történt arra is, hogy  Bazovsky Lajos megszünteti a Tanács működését. Tarján Ödön véleménye szerint ez az ő működésüket nagyon megnehezítené, mert a Tanács felszámolásával a bizottságok is megszűnnek, ami olyan zavarokat kelthet, melyek a cseh-szlovák állam képviselőinek helyzetét is megnehezítené.

    Bazovsky Lajos, kormánybiztosként aznap délután az alábbi átiratot adta át a Tanácsnak: “A MNT (Magyar Nemzeti Tanács) végrehajtó bizottsága! Felhívom és megbízom Önöket, hogy további rendelkezésemig a MNT ezentúl “Losoncz Város Élelmezési Tanács” elnevezés emellett, eddigi működését folytassa.”

  A Tanács azzal a feltétellel fogadja el a döntést, ha működése eddigi teljes jogkörében megmaradhat – tehát nemcsak élelmezéssel, hanem a közrend fenntartásával, városi adminisztratív ellenőrzéssel, stb. foglalkozhat. Ebben az esetben hajlandó támogatni a cseh-szlovák intézkedéseket minden olyan kérdésben, mely a lakosság érdekeit szolgálja

    1919. január 12-én Bazovsky Lajos, kinevezett zsupánt hivatalosan is megbízták a közigazgatás irányításával. Egyik első határozatával a várost elfoglaló Ejem századának díszzászlót nyújtott át. A Losonci Újság januári 3. számában arról számolt be, hogy a város kereskedői és iparosai letakarták, vagy átmázolták a magyar feliratú tábláikat.

  Puntigán József

Következik. A losonci Kossuth-szobor és egyebek

  További ajánlott írások:

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/04/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/06/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-ii-resz

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/08/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-iii-resz

[korkep-blog]

Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt - II. rész.

A városban megjelent plakátok arra hívták fel a lakosság figyelmét, hogy ne tegyenek eleget a katonai behívásnak, mert a magyaroknak nincs joguk a szlovákokat „fegyverbe“ hívni.

A sorozat első része itt olvasható.

  1918 decemberében a bizonytalanságok ellenére is szinte csaknem egyértelművé vált, hogy Losonc is a demarkációs vonal innenső, (cseh)szlovák oldalára kerül. A esmények egyik főszereplője Bazovsky Lajos, aki előbb Losoncon, majd Prágából irányítja az eseményeket. Az eseményeket ezúttal is a Magyar Nemzeti Tanács krónikájának bejegyzései alapján követjük, de helyet kapnak benne a helyi lapok és egyéb források is.

    December 7-én a Magyar Nemzeti Tanács egyhangúlag elfogadta Munk Ferenc, a népjóléti bizottság nevében felolvasott javaslatát.

  “Tekintettel arra, hogy városunkat előreláthatólag rövid időn belül idegen csapatok fogják megszállni, s így a dohánykészlet az esetleges elkobzás veszélyének lesz kitéve, a dohánykészlet szétosztása tárgyában sürgős intézkedés teendő”.

  A városban megjelent plakátok arra hívták fel a lakosság figyelmét, hogy ne tegyenek eleget a katonai behívásnak, mert a magyaroknak nincs joguk a szlovákokat „fegyverbe“ hívni.

    December 7-én dr. Vályi Bélának, a végrehajtó bizottság jegyzőjének javaslatára bizottságot küldött Budapestre, hogy felvilágosítást kérjenek Milan Hodžától és Bazovsky Lajostól arról, hogy Losonc megszállása hivatalosan tervbe vétetett-e. Megbízást kaptak arra, hogy „igen“ válasz esetében kérjék meg őket, hogy a várost reguláris csapatok szállják meg és ezen csapatok, amennyiben a város lakossága okot erre nem szolgáltat, retorzióval ne éljenek.

    A Nemzetiségi és Hadügyi Minisztériumban, valamint a Cseh-Szlovák Követségen kapott válasz szerint Losonc egyenlőre nincs a demarkációs vonal határán belül.

    Az  akkor  már Prágában tartózkodó Bazovsky Lajos 1918. december 5-én, a Magyar Nemzeti Tanácshoz  írt levelében tényként közölte, hogy a Cseh-Szlovák állam léte valóság, s ahhoz Losonc is tartozni fog. Felkérte a lakosokat arra, hogy a tényt fogadják hideg nyugalommal, s tartózkodjanak minden ellenakciótól.

  A Magyar Nemzeti Tanács  válaszát dr. Herz Sándor fogalmazta meg:

  „… soha, semminő körülmények között nem fogunk belenyugodni abba, hogy Losonc városát – melynek lakossága tisztán magyarajkú, amelynek területe összefüggő egységet képez Magyarország magyarlakta területével, az idegen államhoz csatolják. Nem fogunk ebbe belenyugodni akkor sem, ha a békekongresszus és a világ összes hatalmasságai is azt úgy határoznák. Az ilyen határozatok ellen mindég tiltakozni fogunk.“

    A Losonc tervezett elfoglalásáról tájékoztató hirdetmények felkerültek a város hirdetőoszlopaira és tábláira.  A Losonc és Vidéke  “Csak hidegvér!” c. írásában nyugalomra szólította fel a lakosokat:

  “Az utcán plakátok adják tudomására a lakosoknak, hogy az új demarkációs vonal alapján Losoncot katonaság fogja megszállni. Mit tegyünk? A magyar kormány határozott utasításai szerint az eseményeket megnyugvással kell fogadni, ellenállást kifejteni nem szabad … mindaddig, amíg nincs végleges döntés a megszállás csak politikai demonstráció jellegű, melyet az entente a győzelem jogán rendelt el. Nyíltan és bátran kifejezést adhatnak azon óhajuknak, hogy a jövőben is a Magyar Népköztársasághoz akarnak tartozni.”

  Bazovsky Lajos újabb üzenetében „….ismételten kijelentette, a megszállás békés szándékú, üldözésnek senki sem nemzetiségi, sem felekezeti okból kitéve nem lesz.“

  Bazovsky Lajos

  A Losonc és Vidéke ezzel kapcsolatban jegyezte meg: „Nincs jogunk Bazovszky kijelentésének őszinteségében kételkedni, sőt éppen az ő egyéniségét kell az igazságosság és méltányosság garanciájának tekinteni … a helyzet komoly, de kétségbeesni nem szabad … most azonban fő a méltóságteljes komolyság, a nyugalom, a hidegvér …“

  A lap egyik további hírében Bazovsky a megszállás tényéről értesítette a lakosságot, s egyben közölte, hogy vállalja a Nógrád megyei főispánságot is.

    Ekkor jelent meg Losoncon a Népakarat (Vôľa ľudu) c. kétnyelvű „néplap“, amely a “proletárdiktatúra” védelmét és propagálását tekintette alapvető céljuknak, és a proletár szellemiség által áthatott megbékéléssel várja a város elfoglalását.

  “Elég volt a gyűlöletből, uszításból! Elég a rémületkeltésből! Térjünk át a békés munkához! Így nem lehet nyugodtan dolgozni, nem lehet munkanélküliséget megszüntetni. Mit izgatnak bennünket, hogy jönnek a csehek, hogy rajvonalban kell ellenük felvonulni, géppuskákkal, ágyútűzzel fogadni. Békét, nyugalmat akarunk … Jönnek a csehek? Hát csak jöjjenek! Szívesen látjuk őket, testvéri szeretettel fogjuk egymást megértetni, ha személyes és barátságos érintkezésben állunk egymással. Azok a cseh és szlovák katonák, akiket soviniszta és imperialista följebbvalóik ideküldenek ép oly proletárok, mint mi vagyunk, érdekeink a mienkével azonosak …“

    A demarkációs vonal a Losonc melletti Tamásfalva mellett volt kijelölve. A lap ezzel kapcsolatban írta: „Losonctamási-i front. Rendkívül sajnálatosnak tartjuk ezeket a furcsa katonai intézkedéseket és tiltakozni fogunk ellenük. Elég volt a győzelmekből, nem akarunk még Tamásinál is győzni és embervért ontani. Ne lőjjetek katona elvtársak, ölelkezzetek össze cseh proletártestvéreitekkel és mondjátok meg nekik, hogy itt derék, szerető magyar embertársak laknak, akik szívesen látják őket vendégül, de közigazgatni mégis az fog, akit a város lakossága, nem pedig az, akiket egy imperialisztikus kapitalista kormány akar. Meglátjátok, hogy az a feketére festett proletár, akit szintén csak ideuszítanak rátok uszítóiban csalódva fog békésen elmenni melletted, ha proletártestvére lelkének dobbanását érzi, de vad dühhel fogja igazoltnak látni uszítóit, ha megpillantja az ágyut és a villogó szuronyt ott kinn – a tamási fronton.“

  A december 25-i, a Magyar és a Szlovák Nemzeti Tanács közötti tárgyalás fő témája Losonc cseh csapatok általi megszállása volt. Ennek eredményeként a kaszárnyákat az őrszolgálatot kivéve kiürítették. Más források ugyanakkor azt állítják, hogy ott több, mint 2 000 magyar katona maradt.

  ,

  A katonatanács értesítette a Magyar Nemzeti Tanácsot a cseh megszállásokra vonatkozó intézkedésekről. A csehszlovák katonaság legfelsőbb vezetése Prágában, még 1918. december 9-én tervezetet dolgozott ki Szlovákia területének elfoglalására. Ennek alapján december 27-én Piccione generális hadműveleti parancsot adott ki, melyben jelezte az alárendelt katonai alakulatoknak feladatait, azzal a megjegyzéssel, hogy ha csak lehetséges azok csendben erőszak és véröntés nélkül legyenek végrehajtva.

    Az államparancsnokság átirata másolatban közölte a kerületi parancsnokságnak a cseh megszállások esetére szóló rendelkezéseit, melyek a kaszárnyák kiürítését s a katonai javak eltávolítását is tartalmazzák.

  A Magyar Nemzeti Tanácsnak bemutatták a propaganda bizottságtól érkezett szlovák  nyelvű röpiratokat is, melyek azzal a kérelemmel érkeztek, hogy azokat a nemzetőrség a szlovák ajkú lakosság között ossza szét. A bizottság azzal az indoklással, hogy „mivel Losonczon tót ajkú lakosság nem igen van“ indítványozta azt, hogy a röpiratokat a járási nemzeti tanácsnak adják át.

  Távirat Losonc elfoglalásáról. Forrás: Állami Levéltár, Losonc

  A Losonc és Vidéke főszerkesztője, Halmi Leon arra hívta fel a Tanács figyelmét, hogy a városban tartózkodó katonaság nem alkalmas a kaszárnya, valamit a katonai javak megőrzésére. Itt tartózkodásuk sem előnyös, mert hátráltatják a polgárőrség és a közelmúltban megalakult vörös gárda működését is, s ezért ajánlatos lenne a katonaság városból való mielőbbi eltávolításra. A tanács a javaslatot elfogadta.

    December végén a posta és vasút leszerelhető berendezéseit tervszerűen elszállították Losoncról.

    A Losonc és Vidéke 1919-es év első napján a Losonc és Vidéke hetilap utolsó csonka évfolyamába lépett. Vezércikkének – „Boldog Új Évet?“ – talán a pesszimista optimizmus a legjellemzőbb vonása.

  “Legyőzötten, lefegyverezve, elhagyatva, kiszolgáltatva a győzők telhetetlenségének és fékeveszett vad szenvedélyének egy szomorú sors küszöbén réveteg szemekkel nézünk a titokzatos jövőbe … a győzelmi mámorban tombolókat ki fogja józanítani a kongó gyomor, a tél hidege, rá fognak eszmélni, hogy parlagon heverő szántóföldek körül rövid a dicsőség, meg foják érteni, hogy munka nélkül nincs élet …. csak egy szikrányi türelem, józanság és komolyság … még ebben az esztendőben rend lesz. Rend és béke! Kik öt év nyomorúságát végig kínlódtuk, most ne veszítsük el a fejünket, bízzunk a természet örök törvényeiben. …”.

  Puntigán József

Következik: Losonc elfoglalása

További ajánlott írások:

  http://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/04/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-resz

[korkep-blog]

Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt - I. rész

Az I. világháború a néhány évvel azelőtt Kis Budapestnek, Kis Debrecennek is becézett város reményteljes fejlődését törte szét darabokra, ami gyakorlatilag a mai napig érezteti a hatását.

„Tömérdek milliárdokért mennyi nyomorúságot vásároltunk a háborúval, holott annyi pénzzel minő paradicsomi jólétet teremthettünk volna” – írta 1918. októberében Herzog Ignácz, losonci gyáros a Losonci Magyar Asztaltársaság Almanachjában, prózai egyszerűséggel kifejezve azt, amit a „nagy háború” Losonc számára is hozott.

  Az I. világháború a néhány évvel azelőtt Kis Budapestnek, Kis Debrecennek is becézett város reményteljes fejlődését törte szét darabokra, ami gyakorlatilag a mai napig érezteti hatását. A város, termékeikkel világkiállításokon sikeresen szereplő neves iparát az 1920-as évek közepén felszámolták. Megszűntek a munkahelyek, Losonc és környéke az ország egyik legszegényebb, magas munkanélküliséget kimutató  régiójává vált.

  Az idevezető út történései 1918 októberében kezdődtek.  Az I. világháború utolsó napjai, Csehszlovákia kikiáltása 1918. október 28-án sorsdöntő jelentőségű lett Losonc életében.

    A Losonc és Vidéke c. hetilap 1918. október 29-i számában “Demokratikus és független Magyarországot. Testvérjobbot a nemzetiségeknek” címmel olvashatunk vezércikket. A múlttal való szakítást, az új élet kezdetét ígéri.

  “….Akikkel a nemzetiségeknek bajuk volt, a lelkiismeretlen politikusok nekünk épp úgy teherként éltek a nyakunkon, mint nekik. De leráztuk őket. Most szabadok vagyunk és velünk együtt szabad nemzet szabad polgárai lesznek ezentúl minden nemzetiségi testvéreink is. Egyforma emberek vagyunk mind, egyformák lesznek jogaink is…“

  – hangzanak elsősorban a helyi szlovákságnak szóló üzenet leglényegesebb mondatai. ¨Követve az 1918. október 24-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács alapelveit.

  A Bazovszky Lajos (1872-1958), ügyvéd, politikus irányításával szervezkedő szlovák lakosok azonban ekkor már ettől többet akartak. Tevékenységüket a losonci magyarság visszafogottsággal fogadta, ill. a magyar kormány utasításainak eleget téve jelentősebb ellenkezés nélkül viselte el.

    1918 október 31-én reggel 9. órakor megalakult a Magyar Nemzeti Tanács 70 tagú losonci intézőbizottsága. Elnöke Wagner Sándor lett. Vezetésével egy 13 tagú szűkebb körű végrehajtó bizottságot is megválasztottak. A megalakulás hírét táviratban közölték a Magyar Nemzeti Tanáccsal.” Csatlakozását egyhangúlag bejelentve lelkesen üdvözölte a „Nemzeti Tanácsot”, s várja további intézkedéseit. A fosztogatások, zavargások megfékezésére rendkívüli intézkedéseket foganatosítottak, létrehozták a polgárőrséget, elkészítették az intézőbizottság igazolványait.

  Délután 2 órakor politikai nagygyűlést tartottak a Búzatéren, melyen a Zöldfa fogadónál több helyi politikus és újságíró is felszólalt.

    November 6-án a statáriális eljárások elrendelésével kapcsolatban, a hadügyminisztérium rendeletének értelmében 2000 drb magyar és szlovák nyelvű röpcédulákat nyomtattatott ki a gácsi és losonci járások területén való terjesztés céljából. Dr. Herz Sándor Kokaván arról értesült, hogy az oda rendcsinálásra kiküldött losonci katonai karhatalom egy embert statáriális módon agyonlövetett. Az esetet gyilkosságnak minősítették, s afelett a tanács sajnálkozását fejezte ki, de mert az idegen vármegye területén történt, megítélésre a tanács nem érezte magát illetékesnek.

  A rend fenntartására a környező községekbe a katonaság alakulatokat vezényeltek ki. Több községben voltak összetűzések.

     A november 6-án, Losoncon megalakult Szlovák Nemzeti Tanács Felsőnógrádi tagozata, elnöke Bazovsky Lajos lett. Az említett esetek miatt tiltakozott Budapesten, Károlyi miniszterelnöknél, aki elrendelte alakulatok visszavonását és a nógrádi szlovák gárda felfegyverezését. A helyőrségi katonaság e célra 600 katonai puskát és megfelelő számú töltényt bocsájtott a rendelkezésükre.

    A cseh katonaság szlovákiai belépéséről szóló első értesítés november 12-én érkezett meg.  A losonci,  25 tüzérezredhez tartozó csehszlovák szakasz a Hodoníni nemzeti bizottság felhívásának eleget téve 1918. november 2-án lépett szlovák földre, hogy Holič körzetében Szlovákiában rendet teremtsen.

   A táviratot a losonci forgalmi főnökség állomásfőnöke küldte el („A Ruttkai máv. állomást ma délelőtt folyamán cseh katonai osztag szállta meg, Túrócszentmártonba pedig az 50. cseh katonai osztag ment, továbbá Zsolnán 300 cseh katona van”). Eszerint egy százados meghagyta Ruttka MÁV állomásfőnökének, hogy semmilyen árut, még szenet se továbbítson Magyarország belsejébe. A főnökség értesítése nyomán a magyar külügyminisztériumtól azt az utasítást kapták, hogy további rendeletek kiadásáig az esetleg Losoncra is megérkező cseh külünítményekkel egyenlőre barátságos érintkezést kell fenntartani. Ugyanezen napon a losonci Magyar Nemzeti Tanács a köztársasági államforma mellett szavazott.

    November 8-án Losoncra érkezett Lehoczky honvédalezredes, a losonci magyar kerületi parancsnokság kiküldötte a nemzetőrség végleges megalakítása és a parancsnokság átvétele céljából.

  November 13-án Lehoczky honvédalezredes polgármesterhez, Wágner Sándorhoz intézett levelében jelentette be, hogy a már felszerelt és felesketett nemzetőr különítményt Zólyom felé indította az előrenyomuló cseh csapatok feltartóztatása céljából.

  Bazovsky Lajos

  A Szlovák Nemzeti Tanács Felsőnógrádi tagozata az Általános Bankban megtartott ülésén Nógrád Csehszlovákiához való csatolása mellett foglalt állást.

  A november 14-én, Prágában, a Csehszlovák Forradalmi Nemzetgyűlés, Dr Kramář elnökletével vezetett első ülésén Losoncról  Bazovsky Lajos, mint Nógrád képviselője vett részt.

    November 16-án a Szlovák Nemzeti Tanács Felsőnógrádi fiókja Bazovsky Lajos elnöklete alatt a következőket állapította meg: “A nógrádi nép fel volt háborodva a jegyzők és zsidók embertelensége miatt. A losonci magyar katonai tanács zsidók által vezetett katonai szakaszokat bocsájtott a rendelkezésükre, uzsorások és kocsmárosok rokonait. Ezek “csehszlovák kutyák” kiáltásokkal vetették magukat a védtelen népre. Málinecen és Látkyn hét embert kínoztak és öltek meg. Trhanován és Kriványban emberek tízeit; ugyanígy Hrinyován és Kokaván. Az ilyen betörések számát százakra tehetjük. Követelik az esetek kivizsgálását és Pest beavatkozását”.

    November 22-én egy többfordulós levelezés indult meg a losonci gimnázium és budapesti tanfelügyelőség között a szlovák nyelv tanítását illetően, melynek eredményeként az iskolában minden diák részére kötelezővé tették  a szlovák nyelv tanítását. Ezt megelőzőn 1918 szeptemberében egy felmérést végeznek el a helyi gimnáziumban, melyben többek között a tanárok nyelvismeretére is kíváncsiak voltak.

  Magyar – 21, “tótul tud” – 9, németül – 13, héberül – 1, latinul – 1.  Az 1917/18-ban osztályvizsgálatot tett tanulók nemzetiségi megoszlása: magyar-604, német-3, tót-32, dán-1. Nyelvismeret szerint: csak magyar-452, más nyelven-202, németül-78, tótul-120, egyéb-3.

    A Felsőnógrádi Szlovák Nemzeti Tanács megalakulásáról november 23-án értesítette a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely azt határozatilag „örömmel“ vette tudomásul. Kifejezték azt a reményüket, hogy az egyenlőség, a wilsoni elvek alapján fognak tudni együttműködni. A kapcsolatok fenntartására négytagú küldöttséget jelöltek ki.

  A tanács november 26-i, rendkívüli ülésen határoztak arról is, hogy mindazon esetekben, amelyeket  a Felsőnógrádi Szlovák Nemzeti Tanács olyannak ítél meg, segíteni fogja a nyomozást végző hatóságok munkáját. Biztosították őket arról is, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel megvédik úgy a szlovák, mint a magyar nép érdekeit.

    Az ülést Rákóczy István, főispáni teendőkkel megbízott kormánybiztos kérésére hívták össze, aki újonnan megválasztott tisztviselőként akart bemutatkozni. Beszédében kitért a nem magyar lakosokra is:

  „…Magyarországnak a függetlenségét csak demokratikus alapon lehet kiépíteni, úgy, hogy mindenkinek emberi jogait tiszteletben tartsuk. Ez természetesen vonatkozik a …nem magyarajkú polgártársainkra is …a nem magyarul beszélő embertársainknak a hozzánk való ragaszkodásukat ébren tartsuk, minden erőszakosságtól eltekintve, egyedül a meggyőzés és a felvilágosítás fegyvereit használva.”

  A Losonc és Vidéke „Megalakult a tót tanács“ c. írásában, Bazovsky Lajost idézve  tudósított erről.

  „… úgy ő, mint az elnöklete alatt működő Szlovák Nemzeti Tanács a Cseh-Szlovák megoldás mellett van, ami azt jelenti, hogy Magyarországtól elszakadva a Cseh-Szlovák államhoz való tartozandóság kimondását kívánják, ami szerinte különben is befejezett tény, melyen változtatni már nem lehet“.

  A lap ugyanakkor nyugalomra intett, szerzője érezhetően abban bízott, hogy a jelzett megoldásnak nincs realitása, s kifejezte azon reményét is, hogy a szlovákoknak lesz módjuk arra, hogy főleg a gazdasági szempontok megkívánta hovatartozásukról – „szabad tót autonómia“ népszavazás útján döntsenek  „hogy a testvéri kapocs ezentúl is töretlenül fennmaradjon a magyar és tót nép között“.

    A november 28-án, Losoncon megtartott népgyűlésen Bazovsky Lajos beszéde alatt egy magyar csendőr ugrott hozzá „Átdöföm Önt!“ felkiáltással, de a körülötte állók elhallgattatták őt. A gyűlés után, este 7 órakor a helybeli katonai tanács parancsára betörtek Bazovsky lakásába, őt szuronyos kísérettel a kaszárnyába kisérték, ahol egy óra hosszat fogva tartották.  Mikus Pál százados, a katonai ezred iroda vezetője azonnal intézkedett a szabadon bocsájtásról.

  A népgyűlés résztvevői azt skandálta, hogy ne adják el Szlovákiát Magyarországnak, s halállal fenyegette meg őket arra az esetre, ha ezt mégis megtennék. A Losonc és Vidéke beszámolója azt emelte ki, hogy az Általános Bank udvarán mintegy 150 szlovák földműves jelent meg, akik határozatokat fogadtak el a cseh-szlovák államalakulathoz való ragaszkodásukról.

    A Magyar Nemzeti Tanács november 30-án határozatban foglalt állást a történtekről:

  “…a Tanács a letartóztatási ügytől teljesen távol áll, minthogy megállapítást is nyert, hogy Látos István tizedes a saját felelősségére cselekedett. A Nemzeti Tanács az eset felett a legőszintébb sajnálkozását fejezi ki, ugyanakkor helyteleníti Bazovszky köznyugalmat és békességet veszélyeztető magatartását.”

  Határozat született arról is, hogy a karhatalmi kirendeltségek csak írásbeli parancsra tartóztathatnak le embereket.

   Az eset után a Felsőnógrádi Szlovák Nemzeti Tanács a magyar kormánybiztosnál tiltakozott. A gyűlésen közölték azt is, hogy másnap, november 29-én néhány szlovák vezető, közöttük Bazovsky Lajos a magyar kormánnyal fog tárgyalni. (Budapesten az  Astóriában megtartott tanácskozáson hangoztatták, hogy nem hivatalos megbeszélésről van szó, és semmilyen szerződést nem kell a magyar kormánnyal megkötni. Csak az időnyerés a cél, amíg nem változik a katonai helyzet, hogy meggátolják a szlovákiai zavargásokat, az erőszakosságot, gyilkosságokat).

    Dr. Vályi Béla, a Magyar Nemzeti Tanács november 30-i ülésén elmondta, hogy a városi képviselő testület közgyűlésén olyan indítványt terjesztett elő, hogy az fejezze ki tiltakozását a beolvasztási törekvések ellen, s különösen az ellen, hogy az esetleg megalakítandó, csak „tót államban a színmagyar lakosságú Losonc is hozzácsatoltassék.“ A Tanács emellett egyhangúlag fogadta el Scherer Lajos azon javaslatát is, hogy a város területén népgyűlést tartsanak a cseh beolvasztási törekvések ellen leendő tiltakozás céljából.

  Puntigán József

Következik: Előkészületek Losonc elfoglalására.

[korkep-blog]

Azért dolgozunk, hogy érdemes legyen magyarnak lenni a Felvidéken - Potápi Árpád János a Körképnek (Nagyinterjú)

A Körkép.sk nagyinterjúja a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetőjével magyarságról, Felvidékről, megmaradásról, gyarapodásról.

Nyitókép: Nemzetpolitikai Államtitkárság

  A magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkárával készült beszélgetésünkből kiderül:

  Félt-e valaha is Potápi Árpád János Szlovákiába való látogatásakor

Mire a legbüszkébb a megvalósult nemzetpolitikai támogatások közül és hol vannak még fehér területek

Mit vár el a felvidéki magyar oktatási szakértőktől

Mennyire elégedett az MKP politikai teljesítményével

Mi a véleménye a magyar államfőjelöltetekről és a Most-Híd – MKP esetleges együttműködéséről

  Mennyire kell bátor magyarnak lennie 2018-ban annak, aki Szlovákiába látogat?

  A nyolcvanas évek közepétől járom folyamatosan Felvidéket, és soha semmilyen félelemérzés nem volt bennem. Mindig ugyanúgy mentem és soha semmilyen negatív tapasztalat nem ért azért, mert magyar vagyok. Sem a csehszlovák időkben, sem azóta.

  Azért kérdeztem, mert 2012 júniusában a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökeként Öntől hangzottak el ezek a szavak, miután volt egy kis hercehurca Pavol Paška akkori házelnök részéről.

  Révkomáromba készültünk épp a Nemzeti Összetartozás Bizottságának kihelyezett ülésére, mindössze három évvel azután, hogy Sólyom László köztársasági elnököt nem engedték át egy szoboravatásra. Egy korábbi idézetét át is vettem, hogy ne várják el tőlünk, hogy mondjuk Besztercebányán turistának érezzük magunkat. Ugyanez érvényes a szlovákokra is, ha nálunk járnak, mert egy országban éltünk ezer éven keresztül, ugyanúgy államalkotó tényezői voltunk ennek az államnak.

  Úgy gondolom, hogy nem bátornak kell lennünk, hanem egyszerűen magyarnak. És még csak melldöngetőnek sem kell lennünk. Ha mindenki a saját hivatásában teszi a dolgát, már akkor is jó magyar tud lenni.

  6,5 év telt el azóta. 2018-ban immár második ciklusát kezdte a Nemzetpolitikai Államtitkárság élén. Mennyiben más a mostani helyzet 2012-höz képest szlovák-magyar és felvidéki magyar szinten?

  Sok minden történt az elmúlt közel hét évben. Nagyon sok sikerről tudunk beszámolni a felvidéki magyarság vonatkozásában, megoldatlan kérdések persze maradtak.  Ilyen a Beneš-dekrétumok vagy az állampolgárság kérdése, viszont a többiben azért oldódás látszik. Gazdasági területen a két ország jelentősen közeledett egymáshoz, a V4-ek együttműködése erősödött, a nemzetközi kérdésekben Szlovákiának és Magyarországnak ugyanazok az érdekei és támogatjuk is egymást.

  A magyar határon szlovák határőrök is szolgáltak. Békefenntartóként együtt szolgálunk több helyütt a világban. Ezek szerintem nagyon jó dolgok, és az embereket közelebb hozzák egymáshoz. Az idegenforgalom terén is elmondhatjuk, hogy a szlovákok nagy számban jönnek Magyarországra, például fürdőhelyekre. Amikor azt látom, hogy a büfékben Hajdúszoboszlótól kezdve Egerig kiírják szlovákul is, mi mennyibe kerül, nem érzek semmilyen nemzetiségi ellentétet.

  Potápi Árpád János. Kép: Nemzetpolitikai Államtitkárság

  Nemzetpolitikára és azon belül az államtitkárságra a határon túl sokszor úgy tekintenek, mint az egyedüli donorra, aki pénzt ad a szervezetek különböző programjaira. Az utóbbi években azonban egyre inkább stratégiai, össznemzeti kérdések is terítékre kerülnek, ilyenek például a tematikus évek. Mi határozza meg, hogy az adott évben mi legyen a tematika?

  Nemcsak mi foglalkozunk a külhoni magyarság támogatásával, hisz több tárcánál van erre elkülönített keret, de a támogatások legnagyobb részét valóban mi adjuk.  Hozzánk érkezik a legtöbb pályázat és egyedi kérelem a Felvidékről is.

  Ami a tematikus éveket illeti, általában mindig az előző év határozza meg, mi legyen a következő. Egyik tematikus év a másikra épül, egyik a másikból következik. Egy év soha nem elegendő arra, hogy egy adott témakört teljesen lefedjünk. Épp ezért mindig valami hasonló, kapcsolódó területet keresünk, amiben az előző évben megkezdett munkát folytatni tudjuk, tovább tudjuk vinni.

  A külhoni családok éve is, ha úgy vesszük, már 2-3 éve zajlik: 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve volt, 2017 a családi vállalkozások éve, 2018 a külhoni családok éve, 2019-re pedig a gyermekek évét hirdetjük meg. Ezek a témák nem teljesen, de azért összefüggenek.

  Teljes gőzzel zajlik az óvodafejlesztési program a Felvidéken. Mik az elvárások, tervek?

  A Kárpát-medencei óvodafejlesztési program 2016 végén indult. Az első két ütem keretében az egész Kárpát-medencében több mint 38 milliárd forintból építünk és újítunk fel óvodákat. Ez mintegy 150 új óvoda és bölcsőde, valamint több mint 450 intézmény felújítását jelenti.

  Közben épp pár nappal ezelőtt született meg a döntés az óvodafejlesztési program harmadik ütemének indításáról: a magyar kormány 9 milliárd forintot fordít a harmadik ütemre, a teljes program összköltsége így tehát már meghaladja a 47 milliárd forintot. Ez óriási összeg. Felvidéken eddig 145 magyar óvoda és bölcsőde részesült támogatásban, 72 intézményt pedig már át is adtunk. A program tehát nagyon jó ütemben halad, Felvidéken különösen.

  Melyik az a magyar állami költségvetésből, támogatásból megvalósult eredmény, melyre nemzetpolitikai szinten a legbüszkébb és miért?

  Nehéz kiemelni egyet. A siker szerintem sosem a támogatás mértékében vagy a projekt nagyságában mérhető. Amikor a gigaprojektek mellett egy-egy kis falunak vagy közösségnek sikerül elnyerni egy – összegben nem nagy, számukra mégis jelentős – támogatást, amiből fel tudják újítani a helyi templomot, kastélyt vagy épp közösségi házat, az épp olyan fontos és nagy eredmény, mint egy több milliárdos beruházás megvalósulása.

  Hiába van csak a mi programjainkon belül évi 100 milliárd forint keret a külhoni magyar közösségek támogatására, még mindig vannak olyan területek, települések, amelyek soha semmilyen támogatást nem kaptak és kapcsolatban sincsenek velünk. Nagyon örülünk, amikor ilyenekkel találkozunk és felkarolhatjuk őket.

  Hogy egy példát mondjak: összegben nem túl nagy, mégis nagyon fontos volt például az I. világháborús temetők és emlékhelyek helyrehozatalára kiírt pályázatunk, amelynek hála rá tudtunk lelni olyan emlékekre, katonasírokra, amelyek amúgy talán feledésbe merültek volna.

  És melyek azok a fehér területek, ahol Ön szerint a legjobban szorít még a cipő?

  Nyilván mindig lehet találni olyan területeket, ahol még nem olyan szinten vagyunk jelen, mint lehetnénk. Ha csak Felvidéket nézzük, említhetjük akár Kassa környékét, vagy Gömört, esetleg Pozsonyt is, ahol erősíthetnénk a jelenlétünket. Sok múlik persze a helyi szervezeteken is.

  Ha tematikailag nézzük, akkor talán a szociálpolitikát emelhetném ki. Nem egy olyan egyházi, önkormányzati vagy akár állami intézmény van, ahol idős magyar emberek vannak. Szinte mindenhol élő jelenség a társadalom elöregedése. A Nemzetpolitikai Államtitkárság tematikus éveinek keretében gyakorlatilag már minden korosztállyal foglalkoztunk: a gyermekekkel, fiatalokkal, családokkal. Fontos lenne, hogy az idősekre is nagyobb figyelmet fordítsunk. Magyarországon ez a terület nagyjából lefedett, a kistérségek ellátják a feladatot, a jelzőrendszeres segítségnyújtástól kezdve mindent.

  Úgy tudom, Szlovákia egyes területein is van hasonló, viszont olyan intézményes szinten, mint Magyarországon nincsen. Vajdaságban működik a falugondnoki szolgálat, ők kevesebben vannak, de kompaktabbak. E tevékenység keretén belül foglalkoznak az idősekkel. A falugondnok kerékpárral járja a települést és bevásárol, gyógyszerért megy az időseknek, vérnyomást mér, beszélgetnek, ami nagyon jó az időseknek, akiknek főleg a törődés, odafigyelés hiányzik.

  Ezt a vonalat jelentősen lehetne erősíteni akár a nemzetpolitikán keresztül is, csak ezek állami szinten működő rendszerek, amelyekbe meggondolatlanul belevágni nem lehet, másrészt óriási összegeket igényel.

  Az elmúlt hetekben, hónapokban több magyar iskola is megszűnt a Felvidéken mégpedig nem szórványban, hanem masszív tömbterületeken, például Tornalja, Nagymegyer. Mi erre a megoldás? Hová járnak idővel az óvodából kikerülő kisdiákok, ha felnőnek, ha közben bezárnak a magyar középiskolák, gimnáziumok?

  Az iskolák bezárásának elsődleges oka az alacsony születésszám. Ha több gyerek születne, nem szűnnének meg az iskolák. Nagy a felelősség persze a szülőkön és az önkormányzatokon is. A teljes közösség feladata és felelőssége, hogy az ilyen ügyekben közösen lépjen fel, mindenki tegyen érte a maga szintjén.  Sokszor azt veszem észre a külhoni területeken, hogy az emberek nincsenek teljesen tisztában a saját jogaikkal és nem tesznek meg érte mindent, hogy élhessenek azokkal. Mi azért dolgozunk – többek között – hogy ezen is segítsünk, változtassunk.

  Ennek mi az oka? Az anyagi jólét?

  Az anyagi jólét is közrejátszhat, de sokszor inkább az, hogy elfogadjuk azt a maszlagot, hogy az államnyelven jobban lehet érvényesülni. Ennek semmi értelme.  Számomra érthetetlen, miért akar valaki a többséghez tartozni olyan áron, hogy közben elveszíti saját nyelvét és kultúráját? Mi úgy gondoljuk, hogy ha a magyar iskolák és óvodák külsejükben és belső tartalmukban is jobbak és ott vannak helyben, akkor biztos, hogy a szülők azt fogják választani.

  Ha a magyar iskola vagy óvoda omladozik, leromlott, lepusztult állapotban van, az ott dolgozó pedagógusok enerváltak, esetleg nem kellően felkészültek és kevesen vannak, akkor a szülők is inkább a szép, jó és minőségi oktatást nyújtó szlovák intézetet fogják választani. A mi programjaink célja, hogy ezen is változtatni tudjunk. Az óvodaprogramunk is nemcsak intézmények építéséről és felújításáról szól, a program keretében konferenciákat, továbbképzéseket is szervezünk pedagógusok és a gyermekekkel foglalkozó szakemberek számára.

  A Fidesz és az MKP tavalyi, legmagasabb szintű egyeztetésén a magyar nyelvű oktatási intézmények kérdésében Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy “Magyarországon nemzeti kormány van, ez azt jelenti, hogy pénzhiány miatt a Kárpát-medencében magyar nyelvű iskola nem zárhat be.” Az anyagi fedezet tehát biztosított, a diákban mért személyi állomány helyi szinten már kevésbé. Ezt sokszor rossz menedzsment, a kihívásokra, konkurens környezetre nem megfelelő válaszok is okozzák, nem utolsó sorban pedig a stratégia hiánya, a koordinálatlanság.

  Természetesen fontos, hogy minden külhoni régióban világos koncepció legyen arra vonatkozóan, hogy az iskolarendszer megfeleljen a mai kor kívánalmainak.  Érdemes lenne megnézni, hogy mely iskolákat kellene megerősíteni, melyek tudnak biztosan megmaradni, minőségi oktatást nyújtva, ehhez tudnánk például iskolabusz járatot biztosítani és egyéb módon segíteni, lehetőségeinkhez mérten. Fontos, hogy ezt a helyi magyar közösség maga határozza meg, és ne várja meg, hogy a szlovák állam döntsön erről.

  Az MKP Menyhárt József elmondása szerint szakpolitikai szinten az óvodaprogram után már kidolgozta az iskolaprogramot is, amelyet a nyáron Tusnádfürdőn Orbán Viktor miniszterelnök figyelmébe tudott ajánlani, és amely további tárgyalások alapját képezi. Ön ismeri ezt a tervezetet?

  Készült ilyen tervezet, a véglegesítése folyamatban van. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy az iskolaügynek más vetületei is vannak, például az erős elcigányosodás Közép- és Kelet-Szlovákiában. Most az önkormányzati választások után időszerű lenne megbeszélni, hogy a következő évtizedekre milyen iskolarendszert képzelünk el.

  Potápi Árpád János és Király Zsolt, a Körkép.sk főszerkesztője. Kép: Nemzetpolitikai Államtitkárság

  Az elmúlt négy évben komoly programokat indított el a Nemzetpolitikai Államtitkárság, Kárpát-medencei szinten soha nem látott mértékben. Felvidéki viszonylatban az ide érkező támogatások gyakran meghaladják azokat a forrásokat, amelyeket a szlovák állami költségvetés a magyar nemzetiségű állampolgárainak biztosít. A Most-Híd részéről ez irigységet is szül, és ahelyett, hogy a saját kormányzati pozíciói adta lehetőségen javítana, inkább a magyar forrásokat támadja. Nagyobb beleszólást követelve az elosztásukba. Mi erre a válasz?

  A Most-Híd egy szlovák parlamenti párt. Nekünk egy szerb vagy más parlamenti párt sem szólhat ebbe bele, sőt, az etnikai magyar pártok sem direkt módon szólnak bele a támogatási rendszerbe. A mi stratégiai szövetségeseink minden külhoni régióban az etnikai magyar pártok. A Felvidéken ilyen az MKP, a Most-Híd nem. Még a nevében is deklarálja, hogy vegyespárt, ergó szlovák politikai párt. Amivel nekünk nagy bajunk nincs. Örülünk neki, hogy bent vannak a parlamentben és vannak benne magyar emberek, magyar érdekeket is képviselve. Politikai szinten velük is együtt kell dolgoznunk, hogy a magyarság és a két ország érdekében minél többet tudjunk elérni.

  Felvidéki magyar politika

  A két ország közti kapcsolatok bevallottan jók. Összefogás mutatkozik egy magasabb cél érdekében – közös, V4 fellépés a migránstémában – Brüsszel ellensúlyozására, legújabban pedig az ENSZ menekültügyi paktuma kapcsán is. Ennek ára ugyanakkor, hogy a problémás kérdések jegelve vannak. Milyen gyakorlati előnyei vannak a mosolydiplomáciának a felvidéki magyarok számára?

  Meg tudnám fordítani a kérdést. Milyen hátránya van? Semmilyen. Szabad mozgás van a két ország között a teljes határszakaszon, több határátkelő épül majd a jövőben, több kisebb-nagyobb híd készül el az Ipolyon, Dunán.

  De ott van a kettős állampolgárság megoldatlan kérdése, a Malina Hedvig ügy, a Beneš-dekrétumok, Dél-Szlovákia gazdasági és infrastrukturális alulfejlesztése.

  Bízom abban, hogy előbb-utóbb ezek a kérdések is meg fognak oldódni.

  Államfőválasztás

  Szlovákia jelenleg államfőválasztás előtt áll, ahol két magyar nemzetiségű jelölt is indul. Ez eleve meghatározza majd a kampány alaphangulatát. Menyhárt József a Körképnek adott nagyinterjúban úgy fogalmazott, hogy államfőjelölti témái akár feszültséget is okozhatnak Magyarországon, merthogy a nyitott kérdésekről beszélni kell.

  Részünkről nem okoz semmilyen feszültséget. Elő lehet ezeket a témákat venni. A jelenlegi nehéz geopolitikai helyzetben ugyanakkor – véleményem szerint – a fő hangsúlyt a V4-es együttműködésre és a közös közép-európai gondolkodásra érdemes helyezni.

  MKP

  A felmérések ugyan vegyes képet mutatnak, de a trendeket figyelembe véve az látszik, hogy országos szinten az MKP egyre inkább kikerül a közbeszédből, nincsenek saját témáik, és szinte már csak a magyar kormányzati programoknak köszönhetően tudja láttatni magát.  Ön hogy látja a felvidéki magyar politika teljesítményét?

  Nem a mi feladatunk, hogy megítéljük őket, hanem a választóké. A választók pedig legutóbb november 10-én alapvetően hasonlóan értékelték ezt, mint a legutóbbi helyhatósági választáson. Az MKP megőrizte a pozícióit, sőt, egy kicsit még javított is rajta. Még akkor is, ha a függetlenek aránya nőtt. Az önkormányzati hatalmi helyzet nem változott jelentősen. Nyilván minden párt ezt úgy magyarázza, ahogy akarja. Senki sem volt vesztes, mindenki győzött.  Én nem látom azt, hogy többen fordultak volna el az MKP-tól.

  Az államfőválasztás kapcsán nekem az a véleményem, hogy bármi lesz az eredmény, beleértve a magyar jelölteket is, a jelenlegi helyzeten különösebben nem fog változtatni.  A szlovák államfőválasztás alapvetően össz-szlovákiai ügy, amit a magyarok a számarányuk miatt kevésbé tudnak befolyásolni. Ha lenne egy olyan párt, amely parlamenti tényező, az elnöke magyar, jelentős pozícióban van (mondjuk 20-30 százalék körül) és annak a jelöltje indulna, nyilván nagyobb eséllyel vehetne részt a választáson. A jelenlegi helyzetben nincs más hátra, mint hogy rábízzuk a választókra, hogy értékrendjüknek megfelelően álljanak ki egyik vagy másik jelölt mellett.

  Idén februárban egy szlovák lapnak maga Duray Miklós úgy fogalmazott, hogy nem ismeri az MKP elnökének, Menyhártnak a munkakörét, de azt tudja, hogy mit kellene tennie. Ön ezt hogy látja? Az erőforrás, anyaországi akarat megvan. De társul ehhez tudatos határon túli politikai stratégia? Tudja, hogy mit akar a felvidéki magyarság?

  Szerintem a felvidéki magyarság identitása nagyjából úgy néz ki, mint a magyarországi magyaroké. A többi külhoni régióhoz képest Felvidéken a magyar identitástudat valamivel alacsonyabb. Ez sokszor annak köszönhető, hogy az emberek néha érdektelenek, nem fordítanak olyan szintű figyelmet a kérdésre, mint kellene. Természetesen vannak nagyon jó civil kezdeményezések, mozgalmak, amit erősíteni kell. Alapjában véve azt látom, hogy az elmúlt évek során végzett munkánk viszont ilyen téren sem volt hiábavaló és sikerült megerősítenünk az itt élő emberek identitását olyan szinten, ami már nem fordul a visszájára és amire a jövőben is építeni lehet.

  Következő parlamenti választások

  A 2016-os parlamenti választás alkalmával a felvidéki magyarok 65%-a  nem szavazott senkire. A felmérések szerint az MKP és a Most-Híd támogatottsága is csökken. Mi lehet a megoldás arra vonatkozóan, hogy a választási kedvet növeljük?

  Olyan témákat keresni, ami meg tudja szólítani a választókat és minél nagyobb arányban mozgósítani tudja a magyarságot. És én még tennék egy kísérletet az együttműködésre, ha lehetséges.

  És ez lehetséges Bugár Bélával is?

  Nem az én feladatom megítélni, hogy kivel lehetséges. Most már benne vagyunk az elnökválasztásban, nyilván ennek lesznek következményei. Végig kell csinálni, aztán meglátjuk, hogy mit lehet az eredménnyel kezdeni. Lehet, hogy lesz a választásnak olyan hozadéka, ami a politikai erőket valamilyen módon egymás felé fordítja.

  Népszámlálás

  2021-ben újra népszámlálás lesz egész Európában. 1960-ban Felvidéken a népszámlálás 517 ezret mutatott ki, attól kezdve az 1990-es népszámlálásig mindig nőtt ez a lélekszám. Ettől az időponttól kezdve viszont zuhan. De sokkal nagyobb mértékben, mint az a demográfiai görbéből adódna. Ennek több oka lehet: Asszimilálódás, elköltözés, meghasonlás, nemzetiség nem bevallása. Várható, hogy a Nemzetpolitikai  Államtitkárság a tematikus évek sorában mondjuk 2020-ra egyfajta „vállaljuk magyarságunkat” programot indít a jobb eredmények érdekében?

  Ha egy ilyen indulna, én egyetértenék vele. Erre kell egy jó féléves kampány, hogy ráébresszék az embereket arra, hogy milyen gyakorlati haszna van a közösségre nézve annak, ha többen vallják magukat magyarnak. Viszont úgy gondolom, hogy ha nem is direkt módon, általában véve az eddig indított programjaink is nagyjából erről szóltak: a Szülőföldön magyarul programtól az óvodák, iskolák, kulturális intézmények, vállalkozások támogatásáig minden intézkedésünkkel az volt a célunk és ma is az a célunk, hogy érdemes és jó legyen magyarnak lenni a Felvidéken.

  Potápi Árpád János és Király Zsolt, a Körkép.sk főszerkesztője. Kép: Nemzetpolitikai Államtitkárság

  Abban is látszik, hogy van miből meríteni, hogy többen jelentik a magyar anyanyelvet elsőszámú nyelvként, mint amennyien a magyar nemzetiséget bevallják.

  Igen. Ugyanezt gondolom erről.

  Nemzetpolitikai államtitkárként járja a Kárpát-medencét, ismeri a helyi magyar közösségeket. Összehasonlítva mi a véleménye a felvidéki magyarságról és hol helyezkedik el jelen állapotában a többi magyar nemzetrészhez képest?

  Erre azért nehéz válaszolni, mert sokszor mondtam és most is az a véleményem, hogy nincs olyan, hogy egységes felvidéki magyarság. A Kárpát-medence többi régiójához képest Szlovákiában a magyarság egy hosszan elnyúló sávban él, amely több kompakt magyarlakta régiót ölel fel. Ezeknek a régióknak megvannak a saját jellemzői: saját nyelvjárása, saját néprajzi, gazdasági, kulturális vonásai.

  Az itt élő magyarságot előbb Csehszlovákiához, majd Szlovákiához csatolták. 500 kilométeren húztak egy határt, elvágva egymástól összetartozó régiókat és közösségeket. Felvidék vonatkozásában tehát a néprajzi tájegységek sokkal inkább meghatározók, mint a többi külhoni területen. Ebből kifolyólag itt nehezebb olyan egységes közösségi célokat megfogalmazni, mint mondjuk Erdélyben vagy Vajdaságban.

  Végezetül, mit üzen a Körkép.sk immár 155 ezres olvasói táborának így az adventi időszakban?

  Minden szépet és jót karácsony alkalmából. Böjte Csabának van egy jó írása, ami arról szól, hogy mielőtt elkezdünk siránkozni, hogy milyen rossz nekünk, nézzük meg, hány hűtőszekrényünk van, a gyermekeinknek hány cipője, iskolatáskája, és látni fogjuk, hogy nincs okunk panaszkodni. Fontos, hogy mindennek tudjunk örülni és legyünk hálásak mindazért, amit kaptunk.

  Nagy bajok tehát nincsenek. Sok magyar közösség, így például most a kárpátaljai magyarság, sokkal nehezebb helyzetben van. Arra bíztatok mindenkit, hogy tudjunk élni a jó helyzettel és tegyünk meg érte mindent, hogy az a jövőben is megmaradjon és még jobbá váljon.

  Király Zsolt

Az interjút autorizáltuk

[korkep-blog]

Kalita Gábor: Mióta Ladislav Hudec Hugyecz László?

Vagyis pontosítva: mióta Hugyecz László – Náš slovenský architekt … – vagyis mióta ő a mi szlovák műépítészünk?

Vagyis pontosítva: mióta Hugyecz László – Náš slovenský architekt … – vagyis mióta ő a mi szlovák műépítészünk?

  Hugyecz László sorstörténete immár a hetvenes évek közepétől foglalkoztat. Még abból az időből, amikor szerkesztő-riporterként egyik cikkem képzőművészettel foglalkozó anyagához böngésztem a Pozsonyi Egyetemi Könyvtár korabeli, nemzetiségi magyar újsággyűjteményekben korhű, autentikus adatok után.

  Hugyecz László az első világháborúban. Kép: shanghaiartdeco.net

Ekkor került kezembe több újságcikk is, amelyik Hugyecz László azzal a sorshelyzetével foglalkozott, hogy magyar királyi hadnagyként, az orosz katonai fogságából milyen kegyetlen szökési körülmények között is jutott el Kínába, miként is vált az Osztrák-Magyar Monarchia mérnök-hadnagyából Kína vezető építészévé.

    Mivel a háború idején a monarchia polgára volt, kérvényezte – immár Kínából – a szülővárosába való visszatérés végett a Csehszlovák állaampolgárságot. Megkapta, de nem volt hová haza jönnie, hiszen szülei vagyonát elkobozták. Ám később persze kapott ettől az államkonstrukciótól már a kommunista éra idején is egy „titulust,” vagyis náš slovensky architekt.

    Ki is volt Hugyecz László

  Persze, még mielőtt rátérnék az írásom alcímében is felvetett téma taglalására, hadd említsem meg, hogy ebben az évben emlékezünk az építész egyéniség születésének 125-ik, halálának 60. évfordulójára. Tehát ennek kapcsán is a teljesség igénye nélkül hadd ismertessem meg olvasóinkat egy rövid összefoglalóban a magyar, a nemzetközi, s a

Besztercebánya egy korabeli képeslapon 1895-ben. Kép: ladislavhudec.eu

kínai építészet egyik kiváló művelőjének kimondottan gazdag, főbb élet eseményeivel, karrier-pályájával.

  Hugyecz László a Felvidéken, Besztercebányán született 1893-ban. A család felmenői között egyaránt találhatók magyarok, szlovákok, szászok. Anyanyelvét magyar édesanyjától, lánynevén Skultéty Paulától sajátította el, akinek szülei több száz évre visszamenőleg magyar lutheránus lelkészek voltak.

  A Hugyecz család Besztercebányán, 1900-as évek eleje. Kép: revizoronline.com

Apja, aki szintén folyamatosan magyarul, németül, szlovákul beszélő, szlovák felmenőkkel is rendelkezett, indította el útjára fiát, Lászlót későbbi szakmájában. Ugyanis az apa, Hugyecz György az Osztrák-Magyar Monarchia kiemelkedő tudású, tehetős építkezési vállalkozója volt.

  A sok közül erről tanúskodik a budapesti kisalföldi vasbeton alagút kivitelezése is, mely a kort meghaladó technikai megoldásokat tartalmazott, ezzel is bővítve a monarchia építészeti vívmányainak fejlettségét. De emellett édesapja számtalan besztercebányai, felvidéki középület, ipari központ, családi ház, kúria, villa kivitelezője volt.

  1905-ben saját családi villájukat is felépítette klasszicizáló stílusban, ahol a kis László is jól megfért a további öt testvérkéjével.

      Pályakezdés – a kőműveskanál és az ácsszekerce jegyében

  Az igazi építész a malternál kezdi, szól az építészek körében gyakran hangoztatott csasztuska. Így volt ez Lászlóval is, aki a kőműves, kőfaragó, ács mesterségek szakvizsgáit is megszerezte.1911 és 1914 között a Budapesti Műszaki Főiskolán képezi tovább magát, majd az építész diploma megszerzése után állást kap Ybl Ervin irodájában. 1916-ban már tagja a Magyar Királyi Építészkamarának, több tervrajz kivitelezője.

  Hugyecz László építész 1934 körül. Kép: wikipedia.org

  Orosz fogságából Kínába szökik

  Felfelé ívelő pályáját megszakítja a katonai behívó. A 82-es magyar gyalogdandár hadnagyaként óvóhelyek, katonai bunkerek építkezéseinél jeleskedik, majd egy ütközet folyamán sérülést szenved, s a kozák lovasság fogságába esik. Szibériába viszik, itt nyelv és építészeti szaktudásának köszönhetően életben marad, építkezéseket vezet.

  Fogságban. Kép: revizoronline.com

A fehérek és a vörösök között dúló háború okozta káoszt kihasználva fogságából megszökik, kalandos utakon eljut Kínába, ahol a dán misszió segíti őt. Így jut el Sanghajba, ahol egy amerikai építészeti iroda nemzetközi szakcsoportjában helyezkedik el.

Hugyecz László. Kép: blogs.wsj.com

Hugyecz László nem akart Kínában maradni, ám az otthoni körülmények drámai fordulatot hoztak. Édesapja meghal, vagyonukat az újonnan alakult csehszlovák állam elkobozza, a család Budapestre költözik. Tehát, Kínában folytatja tovább munkáját annak érdekében is, hogy családját fenn tudja tartani.

  1922-ben megnősül, német származású felesége, aki Sanghajban született jómódú család tagja. Apja gazdag kereskedő, anyja, korábbi rokoni ágon az angol nemesi Tisdall család leszármazottja.

  A család kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkezik, tagja a kínai felső tízezernek. Később két fiú, s egy lány gyermekük születik.

  Kína nemzetközi elit építészeinek a legjobbjai között

  Hugyecz, a korábban elsajátított magyar, német, szlovák, majd orosz nyelv után megtanul kínaiul, s angolul. Miután az R.A. Curry építészeti cégénél, immár irodavezetőként komoly tapasztalatokat szerez, 1925-januárjában megnyitja saját cégét, s néhány év alatt Kína egyik legismertebb építészévé válik.

  Hugyecz Laszlo Ede. Kép: reprofoto. youtube/media film

  A klasszikus stílusokban való jártassága, az apja mellett, s a hadszíntéren szerzett tapasztalatai lehetőséget ad számára mind Sanghajban, mind Kína más területein élő nemzetközi kolóniák, külföldi, s kínai üzletemberek, s az 1927-ben magalakult nemzeti kormány más-más stílusban megfogalmazott igényeinek kielégítésére.

  Ugyanis olyan főiskolai tanárai voltak, mint Haussmann Alajos, Pecz Samu, Schulek Frigyes, a Halászbástya megépítője, akik az eklektikus épületszerkezetek létrehozásában is világszínvonalat képviseltek, apja viszont már a vasbeton, vas elemű konstrukciók szerkezeti megalkotásában szerzett tapasztalatait adta át fiának.

  Az 1920-ban divatos eklektikus, neoklasszicista stílustól, egészen a modern art-decóig

  Közel húsz éves munkássága idején az egyik legtöbbet foglalkoztatott sanghaji építésszé válik, s közel 40, többségében még ma is funkcionáló, neves épületet tervez a városnak.

  Moore Church. Kép: pekingikacsa.blog.hu

  Első nagyszabású kínai projektje a Joing Saving Society volt, majd ezt követték az egyetemi, ipari épületek, követségek, iroda házak. Érdekességként meg kell említeni, hogy az építész Kínában is igazi keresztényként tevékenykedett, hiszen több templom tervét is elkészítette, amelyekért – felekezettől függetlenül – nem kért honoráriumot.

  Hugyecz László tervei alapján készült el 1934-ben a 22 emeletes, 200 szobás Park Hotel. A 83,8 méter magas felhőkarcoló az első ilyen magasságú épület volt Ázsiában, amely meghozta a világhírnevet tehetséges alkotójának.

  Hugyecz László tervei alapján készült el 1934-ben a 22 emeletes, 200 szobás Park Hotel. Kép: pekingikacsa.blog.hu

  A neves építész tervei alapján épült a Sanghaji Nagyszínház, a Joint Saing and Loan Bank, a Keresztény Irodalmi Társaság kombinált épülete, a posztmodern Zöld Ház épületsora.

  Kínában így közel ötven, általa tervezett épületet nyilvánítottak műemlékké.

  1942-ben Magyarország tiszteletbeli konzuljává választják

  Hugyecz László több hazatérési kísérlete meghiúsul. 1928-ban  az időközben megszerzett Csehszlovák állampolgárságát szerette volna magyarra váltani, de a hatóságok nem zárták le az apja halála utáni hagyatéki eljárást. Kínában marad, közben megszerzi magyar állampolgárságát, majd megválasztják Magyarország konzuljává.  1947-ben, a polgárháború, s a kommunista a hatalomátvétel után az előző rendszer kiszolgálása után Kínában kegyvesztett lett.

  Magyarországra, az általa finanszírozott, a fia révén már előkészített birtokra nem térhetett vissza korábbi konzuli tevékenysége miatt. Így sanghaji házi fogságából megszökik, s Svájcban, Luganóban telepedik le családjával. Később visszatérhetett volna Magyarországra, de látta, hogy itt nem tudja biztosítani szélesebb körű, vagyonából a Csehszlovák állam által kiforgatott családja számára a megélhetést, így Luganóból, a Budapesten maradt családtagjait folyamatosan átutalt pénzküldeményekkel segíti.

  XII. Piusz Pápa Rómába hívja

  A pápa felkérésére statikus mérnökként, a Szent Péter sírját kutató, nemzetközi csoport tagja lett. A Szent Péter Bazilika alatti feltárási munkákban vett részt, feltárta, majd statikailag ellenőrizte azokat az ott lévő katakombákat, melyek fölött a Bramante, majd később Michelangelo által tervezett bazilika sok száz tonna terhet hordozó pillérei tornyosultak. Itt találták meg – Hugyecz segítségével is – azt az urnát, mely Szent Péter csontjait tartalmazta.

  Ez a munka lelkileg is megváltoztatta életét, visszavonult az építészettől, írni és festeni kezdett, vallástudománnyal foglalkozott, majd visszatért családjához Svájcba.

  Hugyecz Amerikában. Kép: ladislavhudec.eu

  Ezt követően, a Kaliforniai Berkeley Egyetemtől kapott meghívást katedra vezetői posztra. Itt megtervezte, s felépítette második családi házukat is, az elsőt ugyanis egy földrengés elsodorta, maga alá temette. Ezzel a házzal sem volt szerencséje, szintén egy földrengés révén, amikor egy létrán állva akasztott fel a falra egy festményt, leesett, majd az ezt követő trauma, s szívinfarktus révén – 1956-ban, 65 évesen – meghalt.

  Hamvait – kérésére –  Besztercebányára, a Felvidékre szállították, így kívánsága szerint a Hugyecz család  monumentális kiképzésű, ma is épségben álló sírjában lelt végső nyugalomra.

  Rokonlelkek Esterházy Jánossal

  Amikor a Pozsonyi Magyar Galéria zászlaja alatt Pozsonyi Műtermek nevű csoportommal kiállítást nyitottunk a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet korábbi épületében, Molnár Imre az intézet igazgatója, Esterházy kutató, a kiállítás után mutatott nekem néhány levelet, amelyet Esterházy János küldött családtagjainak a börtönből.

  Amikor ezeket a briliáns magyarsággal, érzelemmel telítődött leveleket olvastam, akarva akaratlanul is Hugyecz László neve jutott az eszembe. /Hugyecz, a frontról, Kínából küldött ezer levelének példányait ma is őrzi családja/.

  Ugyanis olyan gyönyörű magyarsággal megfogalmazott leveleket, amelyek a mártír tollából fakadtak, évekkel korábban az építész Kínából, családtagjai számára küldött levelek olvasása közben tapasztaltam.

  Hugyecz László Ede. Kép: wikipedia.org

  Véleményem szerint, Esterházy és Hugyecz rokonlelke abban fogantatik, hogy mind a ketten EMBERMENTŐK voltak. A mártír gróf ebbéli cselekedetei mindannyiunk által jól ismertek. Hugyecz viszont tiszteletbeli konzuli működése alkalmával mentett magyarokat, zsidókat, rászorultakat, mely nemes tettei, ma már szintén hasonló képen vannak feltárva, igazolva, mint a minden igaz magyar által igen tisztelt gróf Esterházy esetében.

  Egy Trianon utáni ország, amelyik vagyonától megvonta, elutasította őt és családját, ma az építészt nemzete jeles tagjának vallja

  A fentiekben ismertetett tények fényében is, tudatomban mindig erősebben megfogalmazódik a sok évtizede táplált aggály: miért kell a szlovák nemzetnek ennyire vehemensen kisajátítani, nevét megváltoztatva, őt „Ladislav Hudecként” említve, aki valójában, – családja hitközösségi felekezetének archívuma alapján is – Hugyecz László Ede volt?

  https://www.youtube.com/watch?v=570wpR6voNI

  Főleg a korábbi években, de még az átkos időszakában is számtalanszor olvashattuk emlékező cikkekben, hazájukban elismert történészek asztalán született, a „Náš slovensky architekt,” a „Mi szlovák műépítészünk” szellemében megfogalmazott értekezésekben.

  Mi adja azt a kisajátítást, ragaszkodást egy olyan többnemzetiségű ember esetében, aki – nem önkéntesen –  még az Osztrák-Magyar monarchia alatt hagyta el hazáját, s igazán sohasem térhetett vissza Csehszlovákiába? Már csak azért sem, mert családja vagyonát, az építész nevét ma „kisajátító” ország elkobozta, vagyis indexre tette a Hugyecz famíliát, akik Budapesten leltek menedékre.

  https://www.youtube.com/watch?v=6iBp2SuP0JA

  Persze azon sem csodálkozom, hogy példaként említve a volt kultuszminiszter, Madarič úr regnálása idején, – ismerjük az ő, magyarokhoz fűződő viszonyát – , valamelyik „Hudec” élettörténetét feldolgozó tollforgató, történész magyarul használhatta volna Hugyecz László nevét. De még László Hugyecz formában sem tehette volna. Sem a visszaemlékezés nem látott volna nyomdafestéket, s az emlékezőt sem jutalmazták volna akár egy miniszteri kitüntetéssel sem.

  A 2010-ben megjelent magyar nyelvű könyvet 2013-ban kínai nyelvre is lefordították. Kép: pekingikacsa.blog.hu

  Még szerencse, hogy szép számban élnek Hugyecz László valódi történetét, emlékét, emléktárgyait kincsként őrző hozzátartozók Budapesten, s másutt, s az is szerencse, hogy mind a magyar, mind a kínai kormány kimondottan korrektül, kiadványok, kiállítások, a Hugyecz épületek műemlékekké való nyilvánításával viseltetik Hugyecz László emlékéhez, vagyis, nem a „csakamilyénk,” KISAJÁTÍTÓ módon.

  Kalita Gábor 

Nyitókép: shanghaiartdeco.net

[korkep-blog]

29 éve történt: 1989. november 9. – A nap, amikor leomlott a berlini fal

1989-ben a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) elhagyó állampolgárok száma drasztikusan megemelkedett. A nyár folyamán a Balatonnál üdülő keletnémetek megindultak Ausztria felé, amikor a vasfüggöny – ha rövidebb időre is, de – megnyílni látszott.

1989-ben a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) elhagyó állampolgárok száma drasztikusan megemelkedett. A nyár folyamán a Balatonnál üdülő keletnémetek megindultak Ausztria felé, amikor a vasfüggöny – ha rövidebb időre is, de – megnyílni látszott. A hírre újabb embertömeg hullámzott Magyarország felé, azonban a határellenőrzés ismételt megerősítésével a Nyugatra menekülés esélyei is lecsökkentek. A keletnémet menekültek ezt követően Nyugat-Németország (NSZK) budapesti ill. prágai nagykövetségeinél várták sorsuk jobbra fordulását.

  Szeptember 11-én Magyarország véglegesen megnyitotta nyugati határait az NDK polgárai előtt, így az NDK vezetése kutyaszorítóba került. Részben ezért, részben a csehszlovák kormány nyomására a keletnémet döntéshozók a polgárok kiutazását könnyítő intézkedések bevezetése mellett döntöttek. Ami azonban kezdetben óvatos reformnak indult, egy elszólás miatt igazi lavinává alakult: az élőben közvetített sajtótájékoztatót vezető keletnémet politikus, Günter Schabowski, ugyanis idő előtt jelentett be olyasmit, amire a hatalom biztonsági szervei nem voltak felkészülve.

  Az NDK fennállásának 40. évfordulójára a szocialista rezsim krémje megjelent Kelet-Berlinben. Egy hónappal később a fal leomlott (wikicommons; Bundesarchiv, Klaus Franke)

  Isten éltessen NDK?

  Valamivel több mint egy hónappal az események előtt, 1989. október 7-én, a Német Demokratikus Köztársaság fennállásának 40. évfordulóját ünnepelte. A szocialista világ színe-java megjelent a nagy napon, köztük a Szovjetunió új pártfőtitkára Mihail Sz. Gorbacsov. A látványos katonai parádét követő banketten az NDK mindenkori vezetője, a „brezsnyev-csókos”-ként ismert Erich Honecker, a forgó kamerák előtt kifejtette: „Biztosítani szeretném barátainkat a világ minden táján, hogy a szocializmus német földön, Marx és Engels szülőhazájában, megingathatatlan alapokon áll.”

  Ekkora azonban az NDK már komoly gondokkal küzdött, amit tetézett a nyári menekülthullám. Honecker emellett gyanakvással tekintett a reformistának tartott Gorbacsovra is, aki szerinte elárulta a szocializmust. Míg a kommunista elit a berlini Köztársasági palotában („Palast der Republik”) ünnepelt, az utcákon egy felkelés volt kibontakozóban.

  November 4-én addig soha nem látott embertömeg gyűlt össze a berlini Alexanderplatz-on (wikicommons; Bundesarchiv, Bernd Settnik)

  Az Alexanderplatz-on 3.000 berlini gyülekezett, majd a Prenzlauer Berg városrészben tüntető kb. 2.000 emberhez csatlakozott. Drezdában a főpályaudvar környékén a tüntetők már napokkal azelőtt összecsaptak a kivezényelt rendőrökkel, Lipcsében október 9-ére a tömeg 70.000-re duzzadt. Bár a biztonsági szervek több géppuskát is felállítottak, a lipcsei megmozdulások békések maradtak. Egy akkori keletnémet rendőr visszaemlékezése szerint 70.000 embert már nem lehet elhallgattatni. Bár Honecker október 18-án lemondott, a kommunista elit agóniája folytatódottt.

  Berlinben november 4-én az NDK történetének legnagyobb tüntetésére került sor, amelyen a legóvatosabb becslések szerint is több mint félmillió ember vett részt. A tömeg a „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”) és az „Egy nép vagyunk!” (Wir sind ein Volk!”) rigmusokat skandálta. Hogy a kedélyeket valamelyest csillapítsa, a keletnémet vezetés a kiutazás megkönnyítését ígérte, amelyet egy sajtótájékoztató keretében terveztek bejelenteni november 9-én.

  Az elszólás

  Günter Schabowski alig pár nappal korábban vette át a Német Szocialista Egységpárt ún. Tájékoztatási Osztályának vezetését. Rá várt a feladat, hogy a november 9-én 18:00-kor kezdődő és élőben közvetített sajtótájékoztatón bejelentse a párt kiutazásról szóló döntéseit. Röviddel este 19:00 után az olasz Riccardo Ehrman tört németséggel arra volt kíváncsi, hogy a határozat miért csak most került nyilvánosságra:

  „Tisztelt Schabowski Úr, Ön hibákról beszélt. Nem gondolja, hogy épp az volt nagy hiba, hogy a (utázás megkönnyítését érintő) határozatot csak most hozták nyilvánosságra?” Schabowski, aki úgy tudta, hogy a szabályozás már pár napja nyilvános, tanácstalanul a magával hozott iratokat böngészve egy passzussal válaszolt. Ennek utolsó mondatára, miszerint „[…] a kiutazás az NDK és az NSZK összes határátkelőhelyén, beleértve Nyugat-Berlint, lehetséges […]”, a hamburgi „Bild” újság riportere, Peter Brinkmann, újabb kérdéssel reagált: „Mikor lép ez (a határozat) életbe?” A láthatóan megzavarodott Schabowski újfent az iratait bújva válaszolt: „Tudomásom szerint ez … (kis pihenő) … most, azonnali hatállyal lép életbe.”

  Leomlik a fal

  Schabowski szavai villámgyorsan terjedtek el a Reuters és AP hírügynökségeknek hála, így nemcsak a nyugat- ill. keletnémet nézők, de az egész világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a határ nyitva áll. Este 21:30 környékén, tehát másfél órával a ominózus elszólás után, a berlini határátkelőknél megjelentek az első kisebb csoportok. A Brandenburgi kapunál, már a nyugati területen felállított „kilátóra” tucatnyi nyugatnémet mászott fel és hangos „Kaput nyiss, kaput nyiss!” („Tor auf!”) kiáltásokkal „jeleztek” a keletnémet határőröknek.

  A nagy elszólás. Günter Schabowski (a pultnál jobbról a második) az újságírók kereszttüzében hamar elvesztette az irányítást (wikicommons; Bundesarchiv, Thomas Lehmann).

  A keleti oldalon a határőség és rendőrség emberei – akiket nem tájékoztattak időben – eleinte megpróbáltak ellenállni a gyarapodó és egyre feszültebben viselkedő tömegnek. A rendőrök az átkelést vízumhoz kötötték ill. különféle paragrafusok felolvasásával „kontráztak”, mígnem a Schabowski szavait idéző keletnémetek „győzedelmeskedtek”.

  Egy a Bornholmer Straße-i átkelőnél álló fiatal nő, aki szüleit akarta meglátogatni Nyugat-Berlinben, miután meghallgatta a rendőr száraz és monoton tájékoztatását, visszakérdezett: „Most akkor emberi nyelven: az anyám és az apám odaát (Nyugat-Berlin) vannak, átmehetek most hozzájuk … meglátogatni őket, igaz?” – „Természetesen” – válaszolta a rendőr. Erre a nő nagy örömujjongás közepette megcsókolta a rendőrt, aki zavartan mosolygott.

  Az első „trabi“-k átgördülnek Nyugat-Berlinbe; a képen a Checkpoint Charlie átkelőnél (wikicommons; publicdomain).

  Éjjel 23 környékén már a kék NKD-s útlevéllel is átengedtek mindenkit, odaát ünneplő csoportok várták az átjutott kelet-berlinieket. Röviddel éjfél előtt a tömeg óriásira növekedett, így a láthatóan tanácstalan keletnémet határőrök a sorompókat megnyitva már az útlevélellenőrzéssel is felhagytak. Nagy ujjongás és tapsvihar között töménytelen mennyiségű pezsgő és dudaszó jelezte a fal végét. 00:15-kor a Brandenburgi kapunál az örömmámorban és –könnyekben úszó tömeg „lerohanta” a falat, többen felmásztak az építményre és azt bontani kezdték.

  Ilyen és ehhez hasonló jelentek a fővároson kívül is lejátszódtak. A Helmstedt-Marienstadt határátkelőnél végeláthatatlan kocsisor torlódott fel. Az autópályákon 80-100 km-es dugók alakultak ki. Visszaemlékezéseikben több akkor szolgáló rendőr is kiemelte, hogy a Trabantok és Wartburgok kipufogógázai valóságos felhőként szálltak le a környékre.

  A Brandenburgi kapu 1989 decemberében (wikicommons; publicdomain).

  Egy héten belül négymillió keletnémet igyekezett átjutni Nyugatra, hogy ott a NSZK által felajánlott 100 márkányi „üdvözlőpénz”-t („Begrüßungsgeld”) felvegye és elköltse. A berlini fal leomlása után 11 hónappal az egykori NDK tartományai 1990. október 3-án az NSZK tagjai lettek. November 9-ét azóta is az egyesült Németország jelenkori történetének egyik legmeghatározóbb napjaként tartják számon.

  A helmstedti határátkelő a berlini fal leomlása utáni napokban. Az NSZK-ba vezető sávokban 100 km-es torlódások sem voltak ritkák (wikicommons; G. Mach)

  Ünneplő nyugatnémetek várják a keletiek Trabant- és Wartburg-karavánjait Helmstedt-nél 1989 novemberében (wikicommons; G. Mach).

  https://www.youtube.com/watch?v=7dlfPeeY8mM

  Orbán Gábor

A szerző felvidéki magyar hadtörténész

Nyitókép: wikicommons; Bundesarchiv, Bernd Settnik

[nemzetinet]

Az első bécsi döntés, visszatér a Felvidék

A honi közvélemény örömmámorban úszott, akárcsak a visszacsatolt országrész magyar lakossága, amelynek önigazgatása elé a két háború között gátat emelt a csehszlovák rendszer.

Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében hazánk elvesztette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, miközben hozzávetőlegesen 3,2 millió magyar került az újonnan meghúzott határvonalakon túlra, kisebbségi sorba. A történelmi Magyarország északi vármegyéi közül a döntéshozók tizenegyet teljes egészében, tizenegy másikat pedig kisebb-nagyobb részben az 1918 októberében kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak.

A rendkívül súlyos és etnikai szempontból is igaz­ságtalan békediktátum megváltoztatása a két világháború közötti magyar külpolitika egyik sarokköve volt. E törekvéseit illetően a 20-as évek második felétől előbb Olaszországban, majd a 30-as évek elejétől Németországban is szövetségesekre talált a magyar diplomácia, mivel mindkét nagyhatalom a versailles-i békemű határrevízióval történő újrarendezéséért szállt síkra.

A Saar-vidék visszaszerzése (1935. január) és Ausztria bekebelezése (1938. március) után a Csehszlovákia feldarabolására készülő német kancellár, Adolf Hitler szerette volna elérni, hogy egykori felvidéki területeiért cserébe Magyarország fegyveres konfliktust robbantson ki északi szomszédja ellen, ami ürügyet szolgáltathatott volna a német katonai beavatkozásra.

A budapesti kormánykörök azonban a honvédség felkészületlensége, valamint Csehszlovákiának a Szovjetunióval és Franciaországgal fennálló segítségnyújtási szerződései miatt nem bíztak a katonai akció sikerében. Inkább 1938 augusztusában a mai Szlovéniához tartozó Bled városában megállapodást kötöttek a kisantant képviselőivel, amelynek értelmében hazánk lemondott az utódállamokkal szembeni erőszak alkalmazásáról, a magyar kisebbségek jogainak garantálása és fegyverkezési egyenjogúságunk elismerése fejé­ben.

Az egyezmény megkötéséről tudósító sajtóközlemény éppen akkor látott napvilágot, amikor ­Horthy Miklós kormányzó magyar kormánytagok kíséretében Németországban tárgyalt. Hitler a hírre haragra gerjedt, és Imrédy Béla miniszterelnöknek kijelentette, hogy „Aki velünk akar étkezni, annak a főzésben is segítenie kell”.

Imrédy egy hónappal később ismét találkozott a kancellárral, aki hasztalan próbálta meggyőzni őt, hogy Magyarország támadja meg Csehszlovákiát. A magyar kormány ehelyett egy jegyzéket juttatott el Prágába, amelyben a magyarlakta területek visszaadását, illetve Kárpát-Ukrajna autonómiáját követelte.

A magyar haderő beavatkozásának hiányában Hitlernek meg kellett elégednie azzal, hogy tárgyalás útján megszerezte Csehszlovákia erősen német többségű peremterületét, a Szudéta-vidéket. Ez volt az 1938. szeptember 30-án megkötött müncheni négyhatalmi (brit, francia, német, olasz) egyezmény.

A megállapodás szövegéhez Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter közbenjárására egy kiegészítő nyilatkozatot is csatoltak, amelyben az állt, hogy a csehszlovák államnak három hónapon belül rendeznie kell a magyar és a lengyel kisebbségei ügyeit az illetékes kormányokkal. Amennyiben ez nem sikerülne, úgy a négy nagyhatalom egy újabb közös tanácskozáson dönt minderről.

Lengyelország kész helyzet elé állította a csehszlovákokat, mert október elején csapataival megszállta a két ország közti konfliktus tárgyát jelentő Teschen városát és annak környékét. Röviddel ezt követően lemondott Csehszlovákia elnöke, Edvard Benes. Október 6-án Zsolnán a Szlovák Néppárt kihirdette az autonóm Szlovákiát, amelynek elnöke Jozef Tiso lett. Északi szomszédunk nevét innentől kötőjelesen, Cseh-szlovák Köztársaságként írták, ami a néhai Osztrák–Magyar Monarchia mintájára két központú állammá szerveződött át. Pozsony és Prága között ugyanis csak a külügy, a hadügy, illetve a pénzügy maradt közös.

Magyarország a lengyelekkel ellentétben békés úton kívánta visszaszerezni a közel két évtizeddel korábban elszakított felvidéki területeit. A két fél 1938. október 9-én ült tárgyalóasztal mellé Komáromban. A magyar delegációt Kánya Kálmán külügyminiszter vezette – de szakértőként jelen volt Teleki Pál is –, míg a szlovákot Jozef Tiso. Kánya először a teljes magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, továbbá népszavazást a szlovákok és rutének lakta vidékeken.

A szlovák küldöttek azonban elsőre csak a magyar területek autonómiáját, másodjára pedig a Csallóköz átengedését ajánlották fel. Október 13-ra az egyeztetések holtpontra jutottak, és mindkét állam a hadserege mozgósításába kezdett. Háborúra viszont nem került sor, mivel a magyarok és a szlovákok is főképpen a nagyhatalmak, elsődlegesen Olaszország és Németország nyomásgyakorlásában bíztak.

24-én a magyar kormány jegyzékben követelt népszavazást a vitatott területeken, és leszögezte, hogy ha ez nem történik meg, akkor a müncheni négyhatalmi döntőbírákhoz fordul. Két nappal később a szlovákok is elfogadták a döntőbíráskodás tényét. Franciaország és Nagy-Britannia érdektelenséget mutatott az ügyben, ami ezáltal a németekre és az olaszokra maradt.

A történelembe első bécsi döntés néven bevonult szerződést végül 1938. november 2-án írta alá Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter a bécsi Belvedere-palota aranytermében. Határozatuk értelmében a Trianonban megcsonkított Magyarországhoz 11 927 négyzetkilométernyi terület tért vissza, 1,060 millió fővel.

E lakosságnak az 1938-as magyar statisztikák szerint 84 százaléka volt magyar, míg az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint csak 59 százaléka. Szlovákia a döntéssel elvesztette legértékesebb mezőgazdasági területeit, ami a későbbiekben komoly gazdasági és ellátási problémákat okozott.

A honi közvélemény örömmámorban úszott, akárcsak a visszacsatolt országrész magyar lakossága, amelynek önigazgatása elé a két háború között gátat emelt a csehszlovák rendszer. Az egykori kisebbségből lett többség kitörő lelkesedéssel fogadta a Magyar Király Honvédség alakulatait, amelyek november közepére vonták ellenőrzésük alá a Magyarországnak megítélt területeket.

Horthy Miklós november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára vonult be fehér lován. A második világháború után papírra vetett emlékirataiban ekképpen foglalta össze a benyomásait: „Aki úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába vagy hullottak térdre az út mellett, s ahogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”

Az egykori Felvidék déli sávjának visszakerülése a magyar revíziós politika nagy sikere volt. Az első állomás azon a további három stációból álló úton (1939: Kárpátalja visszaszerzése, 1940: második bécsi döntés, 1941: bácskai bevonulás), amelynek végén, 1941 tavaszára, a trianoni Magyarország területe közel a duplájára, lakossága pedig a másfélszeresére gyarapodott.

Gali Máté

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

Az első bécsi döntés, visszatér a Felvidék a Nemzeti.net-en jelent meg,