#berlini fal

[eryn-galen]

35 years ago today

 30th anniversary of the fall of the Berlin Wall - November 9, 1989.

[fovarosiblog]

Rendezvények - Goethe-Institut Magyarország

35 éve omlott le a Berlini fal – ezen alkalomból 2024 októberében a Goethe Intézet közösségi kiállítást szervez. A kiállításon privát emlékeken keresztül szeretnénk teljes képet mutatni az 1989 előtti és körüli Kelet- és Nyugat-Németországról. Ha van a birtokában olyan kép, szöveg (levél, naplóbejegyzés), képeslap, vagy újság ebből az időszakból, amely Németországhoz köthető, és szívesen megosztaná velünk és másokkal, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot az agnes.lucsanszky@goethe.de email-címen.

@kozszolg

[angelofghetto]

Magyar Péter civil arca, mi szeretett volna lenni gyerekkorában (egy kislány kérdésére azt is elárulja, mi a kedvenc kajája)... Leül az "emberek közé", mesél páneurópai piknikről, vasfüggönyről és berlini fal lebontásról, arról, hogy a magyar fociakadémián legalább 4-5 magyar játékosnak is illene lennie, a tömegsportról és a grundok jelentőségéről, zöld területekről, a ner belső működéséről, arról, hogyan lehet megkerülni a propaganda-csapdákat, hogyan sodródott bele a nagypolitikába, hogyan "kapta a hátára" az áradó Tisza, és sok más mellett arról, mit kapott az országjárás alkalmával a magyar emberektől, amire emlékezhet, hogy ne szálljon el a hatalomtól, és a garanciákról, amik ezt alátámasztják, amik emlékeztetik őt és a csapatát, kiket képviselnek, és honnan jöttek.

[allgasnobrakes2023]

Ma a Spy Museum volt az elso amit megneztem, elegge erdekes dolgok voltak kiindukva a kemrepulokon hasznalt fenykepezogepektol a a kém Trabaontan át egeszen a berlini fal alatt epitett alagut egy reszevel befejezve.

[nyeznajka]

nekünk még úgy mondták a szüleink (talán nekik is így mondta valaki), hogy az szándékos mementó, direkt hagyták így, de most azért inkább azt gondolom, hogy az NDK-nak egyszerűen nem volt pénze rá

valamikor a berlini fal leomlása előtt pár hónappal voltunk Weimarban, és borzalmasan romos és lepukkant volt, ott már azért láttuk, hogy ez nem direkt ilyen

Frauenkirche ruins viewed from Münzgasse. Dresden, 1971. From the Budapest Municipal Photography Company archive.

[napimagazinn-blog]

https://www.napimagazin.hu/annyi-ideig-allt-a-berlini-fal-amennyi-ideje-ledontottek/

New Post has been published on https://www.napimagazin.hu/annyi-ideig-allt-a-berlini-fal-amennyi-ideje-ledontottek/

Annyi ideig állt a berlini fal, amennyi ideje ledöntötték

Hétfőn telt el pontosan annyi idő a berlini fal ledöntése óta, amennyi ideig állt a német fővárost és jelképesen egész Európát kettéosztó határépítmény.

A berlini falat 1961. augusztus 13-án kezdték építeni, és 10 315 nap múlva, 1989. november 9-én döntötték le. Éppen ennyi idő telt el 2018. február 5-ig.

Fotó: morgenpost.de

Ez a szabadságban eltöltött 28 év, 2 hónap és 26 nap “a keletnémet lakosság nagy bátorságának és történelmi helytállásának” köszönhető – emelte ki az évforduló alkalmából tett nyilatkozatában Michael Müller kormányzó polgármester. A tartományi rangú főváros kormányának vezetője kiemelte, hogy a szabadság és az egység nehéz döntések és feladatok elé állította a várost, mert össze kellett hangolni milliók életét, akik két különböző politikai rendszerből érkeztek.

Berlin a kilencvenes években “Németország legnagyobb építési területe” volt, a gazdaság átalakulása pedig magas munkanélküliséget okozott és szigorú takarékoskodást követelt meg – tette hozzá.

Azonban a berliniek nemcsak az egyesülés kihívásaival küzdöttek meg. A fal ledöntése olyan szabad tereket hozott létre, amelyek révén a város “mágnesként vonzza a kreatív teremtő erőt” – mondta a Michael Müller.

Berlin így ma már “start up főváros”, ahol informatikai innovációval foglalkozó feltörekvő vállalkozások tömege tevékenykedik, és Európa vezető kutatási és tudományos központjai közé tartozik. Népszerűségét mutatja, hogy lakosainak száma évente több mint 40 ezerrel emelkedik, sikerét pedig jelzi, hogy gazdasága az országos átlagot meghaladó mértékben növekedik – húzta alá a Német Szociáldemokrata Párt politikusa. A német sajtóban az évfordulóra készített összeállításokban hangsúlyozzák, hogy nem tűntek el 10 315 nap alatt a Kelet és Nyugat közötti különbségek, és a szocialista rendszer negyven éve visszafordíthatatlan változásokat is okozott. Így egészen biztos, hogy soha nem költöztetik vissza központjukat a második világháború után Berlinből Münchenbe vagy Frankfurtba áttelepült vállalatok.

Közéjük tartoznak olyan óriáscégek, mint a Siemens, az Allianz és a Deutsche Bank – mondta Marcel Fratzscher, a berlini DIW gazdaságkutató intézet vezetője a Handelsblatt című üzleti lapnak.

Az utóbbi 10 315 nap mérlege “nem rossz”, de a volt NDK területének felzárkózása a nyugati tartományokhoz még nemzedékekig tarthat – tette hozzá Joachim Ragnitz, a müncheni központú ifo gazdaságkutató társaság drezdai intézetének helyettes vezetője.

Rámutatott, hogy az Egyesült Államokban a polgárháború (1861-1865) után nagyjából akkora volt a különbség a déli és az északi államok gazdasági fejlettsége között, mint a keleti és a nyugati német tartományok között a fal ledöntése után, és Amerikában 100 év kellett ennek a különbségnek a felszámolásához. Az eltéréseket mutatja, hogy 28 év után is még mindig többen vándorolnak keletről nyugatra, mint amennyien a nyugati tartományokból a volt NDK területére költöznek, a keleti tartományokban a hazai össztermék (GDP) még tavaly is csupán a nyugati szint 73 százalékát tette ki, a termelékenység a nyugati szint kétharmadát érte el, a munkanélküliség pedig 8,4 százalék volt, ami 2,6 százalékponttal magasabb az 5,8 százalékos nyugati munkanélküliségi rátánál.

Berlin kormányzó főpolgármestere a felzárkózás folytatódására számít.

“Bízom benne, hogy a következő 28 évet is a berliniek hatalmas szabadságvágya, nyitottsága és az összetartás iránti vágya határozza meg” – emelte ki a szociáldemokrata politikus. Azonban a fal emlékezete arra figyelmeztet, hogy “továbbra is kötelességünk fellépni mindazokkal szemben, akik felszítják a gyűlöletet és az előítéleteket, akik veszélyeztetik közös értékeinket és egységünket”.

Az ilyen emberek “nem építhetnek új falakat közénk” – jelentette ki a német főváros vezetője.

[sinemorbo]

[plumsworld]

Brazília, Törökország, Irán… körkép az autokráciák és diktatúrák elleni harcról

• Nemrég volt hír, hogy Bolsonaro kikapott a brazil elnökválasztás első fordulójában, ami rossz hír a Trumpoknak és Orbánoknak, de annál jobb hír a bolygónak. Nemsokára jön a második forduló, ahol a baloldali Lulának van esélye a győzelemre. Lula körül kifejezett rajongás van, brazil ismerőseim évek óta hihetetlen rajongással beszélnek róla (lásd ehhez ezt és ezt). • Jó eséllyel a magyar ellenzéknek is szüksége lenne egy átütően népszerű karakterre, akire tömegek nem orrbefogva, hanem büszkén szavaznak és kampányolnak mellette. Szükség lehet emellett tömegtüntetésekre, hiszen ezekből „indultak ki a színes forradalmak, a berlini fal ledöntéséhez is emberekre volt szükség az utcán. Szudánban szintúgy, ha rövid időre is, de az egyik leghosszabb ideje uralkodó diktátort, Omar el-Besírt buktatták meg a tömegek. (…) Zambiában 2021-ben sikerült legyőzni Edgar Lungut, aki elég súlyos választási autokráciát alakított ki az azt megelőző 5 évben. A külföldi megfigyelőket sokkolta a dolog: az ellenzék, a szabad média és a tudósok titokban, a vidéki lakosságot is egyesével megszólítva győztek meg elég embert, hogy menjen el szavazni. Az 90-es években Afrika és Ázsia több országa is választásokon győzte le az autokrata vezetőit. (…) Ecuador és Dél-Korea friss példa: mindkét esetben a tömegtüntetések és az igazságszolgáltatás volt perdöntő. Az egykori kormánypártok reformokra kényszerültek, kidobták azokat, akik a régi despotához voltak köthetőek és rendezték soraikat, a demokrácia oldalára álltak. Ezek nagyon eltérő példák, de reményt adhat bárhol a világon, hogy ugyanazok a módszerek voltak hatásosak”]. • A mostani kilátások Törökországban is „az ellenzéknek kedveznek, de Erdoğan jövő nyárig könnyen bevethet még bármit a pozíciója megőrzése érdekében. Erdoğan eltávolításához ugyanakkor nem elég a részben még mindig megosztott ellenzéknek többséget szereznie a parlamentben, de a közvetlen elnökválasztást is meg kell nyerniük, amit szintén jövőre tartanak. Az aktuális közvélemény-kutatások alapján szinte biztos, hogy Erdoğannal szemben a CHP jelöltje jut majd második fordulóba, amelyben most 10-15 százalékosnak látszik az előnyük. Az ellenzék győzelméhez viszont akkor sem biztos, hogy minden adott lesz, ha maradnak az aktuális trendek. Erdoğan rendszere eddig a fő ellenzékének számító CHP–IYI-szövetség politikusaival szemben ritkán lépett fel nyíltan, a kisebbik ellenzéket alkotó HDP-nek viszont több ezer politikusát börtönözték már be. Ez alapján pedig semmi nem biztos a jövő évi választások lebonyolításával kapcsolatban”. • Akinek van 444-előfizetése, az szánja rá az időt erre a cikkre, amiben van egy remek összegzése egy könyvek a “spin diktatúrákról” globális kontextusban, majd egy interjú kifejezetten a NER-ről. ⦿ Manapság sokszor elhangzik a független sajtóban, hogy az ellenzéki pártok az ilyen rendszerekben a rendszernek látszólag még hasznosnak is, mert lehet velük áldemokráciát csinálni. Ami a cikkben új, hogy a szerző szerint maradék független sajtó szerepe is sokszor ugyanez. Például “miután Fujimori megpuccsolta önmagát, és betiltotta a szabad sajtót, ráébredt, hogy így senki nem fogja elhinni azokat a tényleg valós közvéleménykutatási adatokat, amelyek szerint a peruiak körében tényleg népszerű a puccsa. Úgyhogy engedélyezte megint, hogy megírhassák.” Ez azért is fontos, mert az erről szóló magyarországi viták nagyon nem konstruktív irányba tartanak. A szerepek és funkciók megkérdőjelezése miatt az újságírók sokszor azt a politikust tartják hősnek napi szinten, aki lényegében oknyomozó újságírói munkát végez, amiből viszont sajnos nem lesz például alternatív vízió, miközben létrejönnek olyan _médiafelületek_, mint a Partizán, ami sokaknak reményt, saját nyelvet és víziót ad. ⦿ A cikk precízen összeszedi, hogy mennyire lehangoló egy ilyen rendszer máshol is, mégis egy pozitív cikk két okból. Ha megnézzük az erőszakról szóló statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy az erőszak visszaszorulóban van globálisan továbbra is. Hiába az ukrajnai háború, a fejünkben békésnek tűnő 90-es évek is véresebbek voltak. A spin diktátorok kerülik az erőszakot, Orbán is csak néha vet be kopasz verőembereket a választási iroda előtt, de azokat is csak arra használta, hogy nehogy az ellenzék tematizáljon (a rendszernek népszerűtlen vasárnapi boltzárral). Tehát a demokrácia terjedésével valóban vannak gondok, de az erőszak mégis kevesebb. Ez az egyik hír, amit jó hírként is nézhetünk. A másik, hogy a szerzők szerint végül győzni fog a valódi demokrácia, azaz mégis #vanremény. • Legyen még itt, hogy több hete tüntetnek „Iránban egy nem megfelelően hordott fejkendő miatt. A gyanú szerint a 22 éves Mahsza Aminit az erkölcsrendészet bántalmazta halálosan szeptember 16-án. A lány arcképe azóta a teheráni rezsim elleni tüntetések jelképe – nem csak Iránban. De vajon tényleg csak a halála az oka, hogy az ország szinte minden tartománya forrong? Megrendülhet-e az ajatollahok hatalma, és hogyan áll a nyugati világ mostanság Iránhoz?” • És az, hogy mindeközben „a Kinai Népköztársaság 20. Párt Kongresszusa előtt négy nappal Peking Haidian körzetében szokatlan feliratok jelentek meg banner formájában a Sitong hidon, fekete füstöt generálva az emberek figyelmét is odavonzották a feliratokra, de a biztonság kedvéért, hogy minden járókelő kötelezően észrevegye egy hangosbeszélő is nyomta a banner szövegeit. Ez Kinában egy brutál ritka jelenség, őrült bátorság, és persze már mindenhol letiltva a kinai neten...” SZA

A kép 2014-ben készült az Amazonas térségében.

[geoparduc]

meg lettem szólítva

(hozzátenném, hogy az eredeti keresőkifejezés a berlini fal leomlása volt)

[tobbpenztazembereknek]

1961. augusztus 13-án hajnalban húzta fel az NDK hadserege a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó szögesdrótot, melyet néhány napon belül áthatolhatatlan fal váltott fel, és majdnem három évtizedre kettészakította a német fővárost.Miután a Harmadik Birodalom 1945 tavaszán kapitulált a szövetségesek előtt, a Jaltában született megállapodás szerint a győztesek négy (egy szovjet, egy amerikai, egy francia és egy brit) megszállási övezetre szabdalták szét az új határok közé szorított Németországot. Berlin területe e felosztás szerint a szovjet zónába került volna, a szövetségesek azonban úgy határoztak, hogy a tervezett újraegyesítésig közösen látják el a főváros katonai ellenőrzését. A hidegháborús konfliktus eszkalálódása végül nem tette lehetővé az ideiglenesnek tervezett állapot felszámolását: Sztálint gyanúval és félelemmel töltötte el a brit, francia és amerikai zóna (a későbbi NSZK területét magába foglaló Trizónia) egyre szorosabbá váló együttműködése, ezért 1948 nyarán kísérletet tett arra, hogy Nyugat-Berlin blokád alá helyezésével a város egészét a Vörös Hadsereg fennhatósága alá vonja. A nyugati szövetségesek egy 11 hónapon át fenntartott légihíd segítségével meghiúsították a diktátor tervét, a hidegháborús „forró pont” felszámolása érdekében azonban kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. A berlini blokád után rögzült Németország kettéosztottsága, amit az NSZK és a szocialista blokkhoz csatlakozó NDK születése pecsételt meg.Az Európát átszelő Vasfüggöny tehát a német területeket is kettéhasította, az egykori főváros azonban továbbra is kivételes státust élvezett. A hidegháborús szuperhatalmak sokáig elzárkóztak attól, hogy az egységes infrastruktúrával rendelkező Berlint is két részre osszák, igaz, az évek során bizonyos korlátozásokat életbe léptettek. 1952-ben a nyugati városrész lakói számára megtiltották az NDK-ba való beutazást, Kelet-Berlinben pedig súlyos adóterhekkel sújtották azokat, akik a jobb fizetéssel kecsegtető „kapitalista” oldalon vállaltak állást. A helyzet ellentmondásosságát az mutatja meg leginkább, hogy az 1950-es években így is több, mint 60 000 keleti munkást alkalmaztak Nyugat-Berlinben, akik az ottani erős márkával a szocialista állam gazdaságára is jótékony hatást gyakoroltak.A nyitottság tehát kezdetben kölcsönös előnyöket biztosított a felek számára, az idő múlásával azonban az NDK egyre komolyabb fenyegetésként élte meg azt, hiszen a két Németország teljesen eltérő irányban fejlődött. A keleti részen tapasztalható nyomorúságos körülményekkel és terrorral szemben az NSZK szabadságot és jólétet kínált, amit a határokon szögesdrót és aknazár választott el a szocialista állam polgáraitól, ám Berlinben csupán pár utcányi távolságot kellett megtenniük érte. Ennek eredményeként a fővároson keresztül 1949–61 között hatalmas tömegek szöktek nyugatra: az NDK 17 millió lakosából mintegy 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK területére, ez a folyamat pedig súlyos munkaerőhiányt idézett elő a szocialista államban. A krízis az 1961-es esztendőben tetőzött, ugyanis a berlini határszakasz lezárásáig, augusztus 13-áig több mint 207 000 ember távozott az NDK-ból.Tekintve, hogy a szocialista állam semmilyen tekintetben nem versenyezhetett az NSZK-val, a pártvezetés az összeomlást kizárólag úgy kerülhette el, ha megszünteti a kivándorlás lehetőségét. Walter Ulbricht, a kommunista párt főtitkára ugyan még 1961 júniusában is tagadta azt a vádat, hogy az NDK kormánya falat akar emelni Berlin közepén, a valóságban azonban már csak arra várt, hogy Hruscsov jóváhagyja tervét. Erre 1961 nyarán került sor, így Ulbricht az augusztus 12-i pártértekezleten bejelentette a fővárosi határszakasz teljes lezárását. Másnap éjfél után alig egy órával keletnémet katonákat vezényeltek a korábbi brit–francia–amerikai zóna határára, akik hajnalra ismét elvágták a nyugati városrészt a külvilágtól. Az övezeteket összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, és mintegy 160 kilométer hosszú drótkerítést telepítettek Nyugat-Berlin köré.Az akadályrendszer, melyet néhány napon belül betonfal váltott fel, nem csak a fővároson belül húzódott, hiszen az egykori brit–francia–amerikai zóna minden oldalról az NDK területével volt határos; fontos viszont megemlíteni, hogy a keletnémet hadsereg ezúttal nem vonta blokád alá a városrészt, hanem különböző tranzitvonalak kijelölésével biztosította az összeköttetést Nyugat-Berlin és az NSZK között. A drótkerítés villámgyors felhúzása természetesen nemzetközi botrányt okozott, az amerikai diplomácia azonban gyakorlatilag tehetetlennek bizonyult az NDK törekvéseivel szemben. Augusztus 15-én megkezdődött a betonfal építése, mely az állandó bővítések következtében az esztendők alatt áthatolhatatlan erődrendszerré terebélyesedett. Az 1980-as években a korábbi primitív drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol többek között egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket.A fenyegetés dacára a kelet-berliniek már az első napoktól fogva igyekeztek kijátszani a fegyveres őrség figyelmét: az építkezésre felügyelő katonák közül például 85 fő dezertált az NSZK területére, de a civilek közül is rengetegen vállalták a kockázatot annak érdekében, hogy nyugatra juthassanak. Kezdetben a falmászás mellett sokan gépkocsival akarták áttörni a betonépítményt, illetőleg a zóna határán álló épületek ablakain keresztül próbáltak elmenekülni a keleti városrészből, a védelmi rendszer bővülése azonban egyre merészebb ötleteket inspirált. Akadtak, akik alagútásással kísérleteztek, míg mások házi készítésű léghajóval próbáltak átrepülni az akadályok felett, miután azonban a határsértőkre azonnali tűzparancs volt érvényben, az elkeseredett polgárok közül sokan (becslések szerint körülbelül kétszázan) életükkel fizettek merészségükért. A berlini fal fennállásának 28 esztendeje alatt a világ kettéosztottságának, a hidegháborúnak és a kommunista diktatúra embertelenségének jelképévé vált: családokat és barátokat szakított szét, hogy aztán a Szovjetunió hanyatlásával 1989 novemberében éppen olyan gyorsan omoljon össze, mint ahogyan felépült.

Forrás: Tarján M. Tamás • Rubicon Kalendárium

És jó reggelt kívánok!

[adamsmoments]

Depeche Mode - Violator (1990)

(1990. március 19.)

Mute

47:02 perc / 11 szám

Megannyi frusztrációt követően 1989-ben egy felszabadult sóhaj és fellélegzés következett: véget ért a kommunizmus és a hidegháború, leomlott a berlini fal (nyugati oldalán színes graffitik, keleti oldalának árnyékában kilátástalanság, öngyilkosság), rehabilitálták Nagy Imrét**, nem kellett többé oroszt tanulni, Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, a Népköztársaság megszűnt létezni, bár jó néhányan elcserélnék valami szebbre ekkori emlékeiket, elképesztően intenzív, sűrű pillanatok, élménygazdag események füzére volt ez az időszak, melyek képkockái fekete-fehér képsorokként égtek be agyam barázdáiba, bár nem emlékszem, hogy maga a korszak szürkeárnyalatú, vagy csak a katódsugárcső által közvetített képsorok, így ültem törökülésben és néztem, ahogy kiesik az első tégla a falból, nem értettem, hogy miért piknik a páneurópai Sopronban***, de emlékszem Horn Gyulára drótvágóval, euforikus keletnémet arcokra, hátrahagyott Trabantokra, Wartburgokra, a kiterített Ceausescu-házaspár**** holttestére egy omladozó tanterem fala előtt karácsony este, majd kicsivel később ugyanígy törökülésben, akkor már nagybátyám szőnyegén – miközben a család  a háttérben politizált –, áhítattal néztem a VHS-re***** rögzített 101 című Depeche Mode koncertfilmet, és annál a bizonyos pontnál kisgyermekként, szöveget nem értve, a zenekart először látva végigfutott rajtam a hideg, éreztem, valami különös dolog részesévé váltam és tudatosult bennem, hogy a dalok zömét már hallottam korábban és azóta is meggyőződésem, hogy a DM dalai szolgáltak filmzeneként a magyar rendszerváltáshoz, a korábbi rideg, szürke, kopott panelhangulatot idéző hangfestményeikkel, viszont az évtizedet nyitó Violator lemezükön szellősebb, nyíltabb, dinamikusabb, frissebb, modernebb hangzás pulzáló, organikus hangulatot hozott, hűen tükrözve azt, amit mi is érezhettünk a változás szelleme körül, ahogy ledőlt a Fal és lágyan megcsapott a nyugat szele, egy kötetlen élet kezdete, amely magában hordozza a szabadságot (annak látszatát), ahol már megtorlás nélkül kimondható a korábban kimondhatatlan, mindeközben Dave Gahan, amolyan modern Kis Hercegként (az album borítóját csodaszép rózsa ékesíti) vonul végig az Enjoy the Silence klipjében, hóna alá csapott napozóággyal rója a skót Felföld, portugál tengerpart és svájci Alpok vidékeit, nyugalmat keresve – azóta fordult néhányat a homokóra, és magam, mint azóta mindnyájan, megtapasztaltam a dalok gyökerét adó bűn, szenvedés, kilátástalanság, hit, hatalom, szex, szerelem, isten témakörét, ma mégis megrémít-megdöbbent, hogy harminc évvel később, törökülésben az ablak előtt, mint kis gyufásdobozba, úgy húzódunk vissza, embertársainktól izolálva, nézve, ahogy lassan közelítenek falaink, beszűkül a világ, de bízva, hogy elvonul a vihar, és az önmagunkban meglelt békével, nyugalommal bújunk majd elő eső áztatta csigaházainkból.

* Az írás apropója, hogy 30 éve, 1990. március 19-én jelent meg a Depeche Mode zenekar Violator című klasszikus lemeze. Rendhagyó módon nem tipikus kritikával szolgálok, ami elmondja az eladási adatokat (mai napig 15 millió eladott darabszám, tehát minden magyar állampolgár rendelkezik egy, ill. minden második kettő példánnyal), koncert-számokat, a zenekart övező tömeghisztériát, inkább személyes történetet hoztam. Természetesen, ikonikus lemez, de ekkorra a DM ikonikus és definitív sorozatát pakolta az asztalra – Some Great Reward (1984), Black Celebration (1986), Music for the Masses (1987), az itt tárgyalt Violator (1990) és az azt követő Songs of Faith and Devotion (1993).

A zenekar poénból a lehető legmetalosabb címet akarta adni a lemeznek, innen a Violator. Dalok a lemezről: 1. World In My Eyes 2. Sweetest Perfection 3. Personal Jesus 4. Halo 5. Waiting For The Night 6. Enjoy The Silence 7. Crucified 8. Policy Of Truth 9. Blue Dress 10. Interlude 11. Clean

** Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke 1953 – 1955 között, az ’56-os forradalomban betöltött szerepéért egy kirakatper során akasztás általi halálra ítélték és kivégezték, majd titokban a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában Borbíró Piroska néven eltemették. 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás egyik emblematikus pillanata.

*** 1989. augusztus 19-én, a Sopron melletti Szentmargitbánya-Fertőrákos határátkelőhelynél szervezték meg a Páneurópai Pikniket, és az ebből az alkalomból néhány órára megnyitott osztrák-magyar határon több száz, a kommunista Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) menekülő ember jutott át Ausztriába, onnan pedig a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK).

**** Nicolae Ceausescu, Románia diktátora 1965-től 1989-es kivégzéséig, felesége Elena.

***** Video Home System, videókazettát lejátszó készülék, melyre mozgóképet, videókat rögzítettek a ’80-as években.

[matekonkol]

Szeptember 11-én elhunyt Rajk László.

Úristen...

Nagyon tiszteltem, fölnéztem rá, hálás vagyok, hogy dolgozhattam vele...

Egy csoda volt mellette sétálni Budapesten és hallgatni minden épület történetét.

(Neki köszönhetem azt is, hogy a 2016-os kurzushéten az Filmművészetin tanársegédje lehettem, 3D storyboardozásról beszélve látványtervező tanítványainak. Tanulni sosem voltam az egyetemen.)

Dávid Anna, a Magvető igazgatója búcsúzik tőle:

Nyár közepe óta éreztük mindannyian a szerkesztőségben, hogy az egyik legfontosabb könyvünk készül. Hogy igen, megvan, sikerült. Hogy valójában ezért indítottuk újra a Tények és Tanúk sorozatot: szeretnénk megtudni azoktól, akik még velünk vannak, hogy mi történt a 60-as, 70-es, 80-as években, és hogyan érkezett el 1989. Rajk László és Mink András könyve pedig ezt ígérte. Hol naponta, hol hetente kaptuk és olvastuk az elkészült fejezeteket, és minden alkalommal túl hamar értünk a végére, épp csak az nem szerepelt az utolsó mondatok után: Folytatása következik. Néhány hete viszont minden megváltozott. Azóta az volt a cél, hogy sikerüljön befejezni, sikerüljön kinyomtatni, hogy Rajk László még a kezébe foghassa a kész kötetet. És persze ettől megváltozott bennünk a szöveg is. A kiadó nevében ezzel a rövid, ám számunkra nagyon fontos részlettel búcsúzunk tőle:

"Közel fél évszázados ellenállói múlt után miben látod a kiutat a jelenlegi helyzetből?

Először is, ma úgy látszik, hogy a liberalizmustól mindenki visszaretten, mint ördög a szenteltvíztől. De ez váratlanul gyorsan változhat. Emlékezz vissza az 56-osok keserű tapasztalatára. Amikor 1963-ban kijöttek a börtönből, a legtöbb korábbi ismerősük átment az utca túlsó oldalára, ha véletlenül meglátta őket. Ám alig telt el fél évtized, 1968 után ez az attitűd szélsebesen változni kezdett. De alapvetően most is a régi mániámat tudom mondani: a kultúra. A kultúra változása fogja elhozni a politikai változást. A politikai és morális ellenzékiségnek a kultúra fogja megadni azt a lökést, amely egyszer majd áttöréshez vezet. A legnagyobb kihívás ma a művészvilág és az értelmiség számára újra a kollaboráció kérdése. Meddig tart az együttműködés, a legitimálás, és hol kezdődik az értékmentés, és a hatalom számára nem látható vagy nem nyilvánvaló új utak, csatornák keresése. A nyolcvanas évek Amerikája nagyon hasonló helyzetben volt, amikor a neokonzervativizmus sült hülyeségek garmadájával indult hadba a megelőző évtizedek kulturális és politikai progresszója ellen. Ekkor lett New York gyűlölt város, Amerika igazi szellemétől idegen test. A különbség, összehasonlítva a mai magyar helyzettel, az, hogy ez a neokonzervatív hullám kezdettől iszonyatosan kemény ellenállásba ütközött. Ekkor jelenik meg New Yorkban a graffiti, amely teljesen átalakítja az utcaképet, a metrót, és nyilvávalóan szembefordul a reagani kultúrpolitikai ideálokkal. De nem a múltat idézi meg, nem Andy Warholt emeli újra a magasba, hanem új utakat, kifejezési formákat talál magának, egyszerűen átlép a hatvanas-hetvenes évek progresszív, neoavantgárd törekvésein. Ennek ma Magyarországon egyelőre kevés jele van, de ami késik, nem múlik.

Korábban azt mondtad, hogy a hetvenes években áthidalhatatlan kulturális különbségek osztották meg a magyar művészeti-értelmiségi világot. Az akkori avantgárd minden értéke és teljesítménye ellenére kisebbségben volt, izolált maradt, a tágabb közeg nem is értette, miről akart szólni. Említetted, hogy az építészetben még a rendszerváltás után sem tudott áttörni az új, korszerű szemlélet. Sőt, azt is hozzátetted, hogy többek között ezért nem láttál már a nyolcvanas évek elején sem szemernyi esélyt arra, hogy az a két, egymástól elkülönült világ, amely később az MDF és az SZDSZ képében politikai színre lépett, valaha is közös nevezőre jusson, közös nyelvet találjon. Mitől lenne ez most másképp?

A döntő különbség a nyitottság. Mi akkor egy zárt világban, egy lezárt dunsztosüvegben éltünk, ott volt a vasfüggöny, áll a berlini fal. Ma Orbánék nemlétező démonaikkal hadakozva határainkon megépítik a gyodát, a „gyorstelepítésű drótakadályt”, és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. A demokratikus ellenzék nagy leleménye Közép-Kelet-Európában az volt a hetvenes évek végén, hogy kezdettől nemzetközi együttműködésben, nemzetközi léptékben politizált. Ennek az életemet meghatározó fantasztikus körnek az ereje – hidd el, nem egy hetvenéves szamizdatveterán nosztalgiája mondatja ezt – épp ebben volt, hogy bár más nyelveket beszéltünk, más kulturális örökségbe születtünk bele, bizonyos hangsúlyok máshová estek a földalatti létben, de erős, határokon átívelő szolidaritást és morális támaszt tudhattunk magunk mögött. Ha valakit Budapesten jogsérelem ért, tudhatta, hogy Varsó is megmozdul. Így jött létre a Charta ’77, és aztán a többi, nemzetközi szamizdatos akció. Ez ma hatványozottan adott lehetőség. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon túlnyúló együttműködésnek. Ma egy filmes vagy művészeti projekt is úgy szerveződik, hogy a partnerek az interneten találják meg egymást. Nem állandó csapatok dolgoznak, hanem arra az adott vállalkozásra keresik és találják meg egymást az emberek, függetlenül attól, hogy éppen melyik kontinensen vannak. A mai fiatal generáció számára ez mindennapos. A bibói „szabadság kis körei” mai megfelelői, a civil szervezetek most ugyan bántva vannak, törvényekkel, megszorításokkal, vádakkal, és megpróbálják lehetetlenné tenni őket, de még megvannak, és éppen ezzel a hálózatépítéssel válhatnak nagyon erőssé. Még vannak független színházaink, közösségi tereink, kulturális alapítványok és egyesületek, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Három Holló, FUGA, Jurányi, OSA, Írók Boltja, Cirkogejzír, ArtPool, kis magángalériák, egyetemi szakmai körök, doktoriskolák, könyvkiadók és hozzájuk kapcsolódó klubok, olvasókörök, kávéházak, szakmai szervezetek, akikben ott az erő. Gondolj arra, hogyan épül napról napra a Fortepan elképesztő archívuma. Ráadásul a nyilvánosság előtt, és megosztva kincsét a nyilvánossággal. Továbbra is azt mondom, kultúra. Ha lesz változás, szerintem megint innen fog elkezdődni."

Fotó: Szilágyi Lenke

[turabazis]

Polgári áldozatok emlékműve (Berlini fal) (Budapest IX. kerület) http://www.turabazis.hu/latnivalok_ismerteto_5852

[heypssstwannabuysumsteel]

Cedar rapids-ben van egy eleg nagy cseh es szlovak kozosseg, es a berlini fal ledontesenek 30. evfordulojara felepitettek a masat a cseh es szlovak muzeum kertjeben, aminek aztan barki nekimehetett kalapaccsal. Az egeszet iskolasok csinaltak projektmunkakent, szoval az esemeny tortenelmi hattererol sok szo nem esett, de azert elmentunk megnezni. Vegul a markolo nagyjabolt ket masodperc alatt vegzett vele.  

[ergonauticus]

meséltem már talán,

de ha nem, az sem változtat a dolgon, hogy minálunkéknál nem csak parkolóhelyet iszonyat nehéz találni (aminek néhány nagyon kézenfekvő oka van, melyekről majd máskor), hanem bicikli-lakatolóhely sincs elég, dacára annak, hogy folyamatosan építget ilyeneket a város.

ámde most még e kevésnél is kevesebb lesz pár napig (itt, a berlini fal hűlt helyénél), bizonyos esemény miatt, amiről a policáj ekként tájékoztat:

valamint azt is ígérik, hogy ha maradna bicikli a tiltott helyen, azt bizony eltávolítják. eddig világos.

hanem van itt ez a szegény roncs (sárga-fehér, a cédula mögött), legalább két éve oda lakatolva - és nem is akárhogy, mert valaki már megunhatta ezt egyszer, és megpörgette a lakat tengelye körül a kerékpárt, így:

szóval egyrészt felrémlett az a tumbász kolléga, aki flexibilisen követte a jogot (?) - majd talán ki is követte egészen, nem tudom - másrészt tegyék meg tétjeiket, hogy el leszen-e távolítva szegény jármű, mert sejtésem szerint nem, és jó berlini szokás szerint megmaradunk a puszta beharangozás mellett, a kivitelezés pedig "personalmangel”-ből kifolyólag elmarad, de azért drukkolok a zsandároknak.

[edoardojazzy]

A berlini fal (The Berlin Wall), 1989

@Péter Horváth