#azt hiszem ez szerelem

[ciganyolga]

rohadjak meg

Basszus, majdnem egy éve vagyok már szülési szabadságon (milyen béna kifejezés ez amúgy, mintha végig, due date-től óvódáig szülnél, pedig hálisten azért nem). Az volt a tervem, hogy másfél évet leszek kábé itthon, az tök sok, azalatt mindent kitalálok.

Írok egy regényt, vagy legalább a Rotyipók történetei mesekönyv sorozatot (elkezdtem egyébként), gecigazdag leszek a kötéseimből (ehhez egy pulcsit kb. 200ezerért kéne adnom, valaki? egy eredeti Olgát? vagy többet?), vagy megvilágosodok, hogy mit kell csinálnom szoftvermarketingelés helyett (veteményes, cuki kávézó saját sütikkel, KÓCSING!), vagy ha ezek nem, akkor legalább elvégzek valami menő tanfolyamot (ezt is elkezdtem), amivel még menőbb szoftvermarketinges lehetek, mikor majd visszamegyek.

Mert mindenki tudja, hogy a dolgozni visszatérő gyeses anyukák mindenhol koloncot jelentenek, akiket valahova be kell suvasztani, úgyhogy rettegek előre, hogy kapok valami szirszar feladatot nemannyiért, amit persze elvállalok, mert azért nagyon hiányoznak a burzsoá dolgaim, amiket a techszektoros fizummal csinálhatok, de a gyeddel nem.

Szóval azt gondoltam, eddigre már meglesz a terv. De nagyon szarul állok.

Amikor a végsőkig sikerül nyomasztanom magam azzal, hogy nem hozok ki többet az itthonlevésből, ami amúgy elvileg arra van, hogy a kisfiúval legyek és mókázzunk, semmi másra, akkor vissza kell emlékeznem, hogy egyébként mindenképp akartam volna szünetet - kreatív szabadságot, ja - és az volt a B terv, hogy ha nem kapom be a legyet, akkor minimum 2 hónap sabbatical. Na hát milyen jól végigszoronghattam volna azt is, hogy nem hozom ki a legtöbbet az időből, amit azzal akartam tölteni, hogy lófaszt se csinálok. Egy másik országban, máshol lófaszt se csinálni ugyanis legit, mert az nyaralás.

Másrészt amikor meg azon mélázok, hogy á, de nem lelkesítenek már azok a problémák, amik a jelenlegi melóhelyen várnak, akkor meg a bennem élő zen Olga azzal jön, hogy de az miért baj? Persze, hogy leszarom, hogy mennyi lesz az MRR, meg kimegy-e az email kampány időben, de nem lehet, hogy ez az egészséges, és az eddigi úristen inkább itt ülök este 9-ig, mert ez annyira fontos hozzáállás volt a szar? Már megtanultam, hogy lehet azon is aggódni, hogy leesett a kisfiú a kanapéról vagy hogy fosik, és ezek azért perspektívába helyezik az őszi upsell email kampányt. Ami ha nem megy ki kedden, csak csütörtökön, mi lesz? Éjjel az ajtómon fognak dörömbölni az upgade-elni vágyó felhasználók, hogy hol van már az email a kedvezménnyel, te kurva?

Volt az ex munkahelyemen egy kollégánk, a Gábor, aki például már nem állt neki data breach-es hírhez kommentárt írni a PR-nak pénteken 2-kor, mert 4-kor neki a családdal mennie kellett a Tesco-ba. Mindig is a Gábor volt a munka attitűd példaképem, de nem töltöttem vele elég időt, azt hiszem, hogy el tudjam tanulni. (Hát, mindig később jött és korábban ment, ugye...).

Dehát gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, meg főleg ebben az országban, akinek bűntudata van, ha egy percig is nem rohad meg. 20 év megrohadás után IS. Légyszi, hadd rohadjak meg nyugdíjig, ami majd 3 zsemlére lesz elég, szóval utána is még.

Azt már egész jól megtanítottam magamnak a terápián, hogy a megrohadás nem egyenlő szerelem, de lehet, hogy van ezzel még dolgom.

[mirabellomonferrato]

A kezdet

Ez az első bejegyzés, a többi ilyen regényes nem lesz publikus, innentől csak a házak jönnek (meg az emberek) :)

A ház távol tartotta a kabócák hangos zizegését és döglesztő nyári napsütést. A falai még álltak, a tető is, de a födémnek csak a fa gerendái voltak meg. Ezeken ugráltam, gerendáról, gerendára. Hogy hol voltak a szüleim miközben ezt a hülyeségt csináltam? Ők a lakókocsiban aludtak, ahogy aludt az egész kis falu, ahol megálltunk a nagy olaszországi körút közben. 14 éves voltam, valakibe nyilván szerelmes, mert azt hiszem egész életemben szerelmes voltam, és a gerendán ugrálás közben azon gondolkodtam, hogy szabad-e arról álmodozni, hogy ez az én házam, vagy ez éppen olyan képtelenség, mint az, hogy Gulyás Csaba egy nap a szemembe néz, megcsókol és kimondja, hogy szeret. Lent, a szoba padlóján törmelék, újságpapír, lomok töredékei, festett fal és csempedarabok. Valami nagyon régi dolog nyomai, és én képzeletben régész voltam, felfedező, kalandor egy izgalmas életben. Nem lehet tudni, hogy az a ház, azok a gerendák vagy az utazás vagy a nyár vagy a kabócák rabolták el a szívem egy részét Gulyás Csabától, de örökre belém költözött a vágy, hogy egyszer nem csak utazó leszek Olaszországban.

Eltelt harminc év és csak utazó voltam, a felnőttség megtanított, hogy azt kell akarni, ami adódik, még azért is rengeteget kell melózni, a gyerekkori álmokból csak sóhajok lettek. Gulyás Csabát más férfiak sora váltotta, szerelmek, szexek, házasság, válás, más szerelmek, és én Portugáliában sétáltam az aktuális szerelmemmel és azon sóhajtoztunk, hogy milyen csodás a tenger, milyen jó is ez a mediterrán hangulat, milyen kár, hogy az ember nem itt él. Ha az „ember” már túl van azon, hogy egy férjnek és egy élettársnak is kimondja, hogy vége, akkor már tud súlyos döntéseket hozni. És a tengert bámulva rájöttem, hogy ez is csak egy döntés. Hogy akarsz venni egy lakást vagy házat egy másik országban. Ha akarod, megteheted, az álmokat nem kell letenni a határon. 2019 volt akkor, és nem volt egy fillérem sem. A gyerekeimet már hat vagy hét éve egyedül neveltem, megtakarításom annyi volt, ami vészhelyzet esetén pár hónap túlélést biztosít. De megszületett az akarás, a bizonyítási vágy, hogy meg lehet csinálni. Nekivágok az útnak, és meg tudom csinálni, mert bármire képes vagyok, hiszen lám, mennyi mindenen vagyok túl – egyedül. A Férfi kétkedően mosolygott, hogy na persze.

Az a férfi sincs már, csak a szerelem maradt és az elhatározás, hogy nem csak utazó leszek Olaszországban.

[csacskamacskamocska]

Elmúlik-e végleg

Vannak ilyen semmi közöm hozzá „problémák” amik mégiscsak foglalkoztatnak meg inspirálnak. Egy társaságba járok egy lánnyal, nőnek kéne mondanom mert már nem huszonéves, aki együtt járt a társaságból egy pasival. A lány szerelmes volt, a pasi nem, van ilyen. Szakítottak, kicsit érzelegtek rajta, de tulajdonképpen, érdekes módon, az együttjárásról mi már csak akkor értesültünk miután szakítottak. A fiú mondta, hogy bocs, ha kicsit furán reagálnak dolgokra, de helyzet van. Pislogtam is sűrűn, hogy most mi is történik, beszéltem a faszival privátban, hogy mondja már el mi ez az egész. Innentől kezdve némileg ki volt hegyezve a figyelmem a lányra, akit jobban szántam mint a faszit. Különlegesebbnek, érdekesebbnek, műveltebbnek láttam, mint a pasast, akinek ez a fantasztikus lány nem volt elég jó. Mindkettőjüknek van már párja, a pasasnak már gyereke is. A pasi felesége kedves, jópofa, tényleg szuper, kedvelem, de nem tudom azt mondani, hogy jobb mint a másik lány. Más. Mindketten eljönnek, sőt mindhárman, a viszonyok tiszták, beszélnek egymással, soha meg nem mondanád, hogy bármi közük volt egymáshoz. Nem is érdekel senkit, csak engem. Gőzöm nincs miért van bennem az, hogy én nem hiszem el, hogy egy szerelem elmúlik attól, hogy azt mondják, hogy vége a kapcsolatnak. Onnantól majd nem látja annak aminek előtte? Ha ott van, nem találja vonzónak? Amikért rajongott az nyomtalanul eltűnt? A fájdalom, hogy ő nem kellett, túlléptek rajta az lényegtelen dologgá válik? A másik teljesen idegenné? Ez a kapcsolat nem kiürült, elsikkad, elhidegült, hanem az egyik elutasította a másikat. Sebet ütött. Folyamatosan látni egy alternatív képet, egy másik utat, másik választást, szerintem idegborzoló. Voltam persze én is úgy, hogy évekkel később találkoztam azzal a pasival, aki iskoláskorom meghatározó szerelme volt, és nem hittem el, hogy ezt az embert valaha is vonzónak láttam. Nem is találkoztunk többször. Minek találkoztunk volna?

Van a társaságban más pár is, akik együtt éltek. Nekem irritáló, ahogy a közeli kapcsolat maradványai át meg átszövik a kommunikációjukat és terhet rak a mostani élettársra. Mert ne áltassa magát senki, terhet rak. Ezt nem akarni tudni, erre nem figyelni szerintem maradványa a birtoklásnak. Persze, mindenki csináljon amit akar, mindenkinek a saját felnőtt döntése, hogy marad vagy szakít vagy szakít és marad, és akinek valami nem tetszik az mondja, aztán majd lesz valahogy. Én csak arról mesélek amik bennem lecsapódnak, a zacc, a mocsok... Van persze rengeteg ellentmondás: A szabadságunkat nem kéne valaki más kárára, direktmód megélni. A korlátozás nem elvárható azon az alapon, hogy nekünk valami nem esik jól vagy kellemetlen. Az emberek hazudnak arról is, hogy fáj-e nekik valami. Az emberek önzők és kegyetlenek egymással.

És akkor mindenféle elejtett mondatok innen-onnan: Már nem fáj, de amikor összetalálkozom vele, igyekszem feltűnés nélkül kikerülni, mert nem akarok találkozni vele meg a nőjével. (aham, akkor most túl vagy rajta vagy nem?) Már csak barátok vagyunk. (aham, a legjobb barátok és csak te mondod neki, hogy milyen okos meg vicces, senki más.) Már elmúlt. (de minden ismeretlen üzenetről, telefonról, sosem látott tumblisról ő jut eszedbe, azt gondolod Ő volt) Jobb, ha nem találkozunk többet. (mert bármikor lefeküdnél vele és az is zavarna, ha nem) Hogy édesemnek, drágámnak, szívemnek szólítom, ez semmi, ez csak a megszokás. (baszki, 15 éve elváltatok, milyen megszokás ez?) Nem zavar, hogy megnősült és gyereke van. (csak leiszod magad, ha látod. Értem, hogy nem zavar) Felidegesít mindig, amikor találkozunk. (akkor mi a fasznak találkoztok?) Barátok tudtunk maradni. (nem akarjátok megdolgozni az érzelmi munkát a szakítással) A kapcsolataim elfogadják, hogy barátságban vagyok az exeimmel. (a kapcsolataid hazudnak) Nem akarom, hogy újra bántson vagy bármi ilyesmi. (Tudna bántani? Akkor nem utálod eléggé.) Stb, stb.

Amúgy az egész dolog érzelmi részét csak én feltételezem, teljesen elképzelhető, hogy a lány teljesen túl van a pasin, beleképzelek mindenfélét amit semmivel sem tudok igazolni, csak azt gondolom, hogy hacsak nem csalódik az ember orbitálisat a másikban, akkor a vonzalom nem múlik el, csupán háttérbe szorul, valahova a tudat eltompított mélyére kerül és ha nem piszkálják, akkor örökre ott is marad, és nem a vonzalom múlik el, csak elfelejtjük, hogy hova tettük.

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

7'8.

Tudod azt szeretem az egyik legjobban a kapcsolatunkban, hogy habár nem volt mindig minden tökéletes, voltak időszakok amiken át kellett küzdeni magunkat de mindig őszinték maradtunk egymáshoz. Ha probléma volt azt végül mindig megoldottuk. Ha te aggódtál miattunk, hozzád bújtam és odasúgtam hogy te vagy a mindenem, ha én féltem megfogtad a kezem és a szemembe mondtad, hogy én és ez a kapcsolat kell neked, semmi más.

Azt hiszem veled tanultam meg azt, amit előtted nem sikerült senkivel: egy kapcsolat nem állhat csak jó dolgokból, mindig lesznek akadályok, de tehetünk azért hogy akármekkora probléma van és akármennyi idő telt el az őszinteség, a bizalom és a szerelem ne szűnjön meg kettőnk között, ne adjuk fel soha. És mi nem adtuk fel❤️

A mai napig hálás vagyok érted, köszönöm hogy vagy nekem kicsim...

[bennemlevovihar]

Legszívesebben ordítanék teli torokból, hogy hallja a világ: itt vagyok. De mit ér a világ nélküled? Utálnom kéne téged amiért kitépted a szívem a helyéről és a földig tapostad. Majd a képembe röhögtél és megkérdezted: – Fájt? – minden alkalommal azt mondtam, hogy nem fájt de később remegő kézzel, égő szemmel egyesével ragasztottam össze a szívem darabjait, hogy legalább akkor foglalkozz velem amikor épp engem tiporsz. Mások szerint hülye voltam szeretni téged. Szerintem téged szeretni gyönyörű volt. Fájdalmas, lelki sebekkel teli tűzdelt szerelem. Legalábbis részemről. Mert te nem szerettél. Soha nem is fogsz. Talán ez fáj az egészben a legjobban. Sosem mondtam el mennyire is szerettelek. Soha nem akartad megérteni amit neked akartam adni. Mindent tudtál, mégse tudtál semmit. Hülyeség lenne azt mondani, hogy nem gondolok rád mai napig. Eszembe jutsz sokszor. Már nem beszélünk és úgy hiszem jó is így. Hiába szerettem volna, hogy szeress engem nem tudtál volna úgy szeretni mint bárki mást ezen a világon. Hiszem, hogy a mi történetünk itt most véget ért de a reményem azzal kapcsolatban, hogy talán egy másik életben meg fogod látni bennem azt amit szeretni tudnál bennem, mert én mondtam neked, hogy bármeddig várnék rád. Erről most lecsúsztam most mert egy másik ember kezét kérted meg és másnak fogadtad meg az örök hűséget. Nem fogom azt kívánni. hogy bárcsak vége lenne köztetek mert nem tehetem a saját önzőségem előtérbe. Remélem, megtaláltad azt akit kerestél még ha nem is én vagyok. Számodra a szívembe mindig lesz hely mert te vagy számomra a be nem teljesült szerelem.

Annyi mindent kellett volna másképp csinálnom, belátom. De látod mindig én leszek az akit hibáztatok. Nem akarok elbúcsúzni. Az olyan mintha elengednélek. De én sose akarlak téged elengedni mert nekem szükségem van rád, Drága Kedvesem.

Nem haragszom rád egyáltalán, hiába tűnhet úgy. Hiszen hogyan is haragudhatnék rád? Mindenki a boldogságot keresi. Nem haragudhatok rád amiatt, hogy megtaláltad és élsz vele. Én is ezt tenném ha tudnám. Csak nem tudom mert nekem te voltál a boldogság míg az életem része voltál.

Szeretlek.

[melankolia72]

5 perc merengés

Az igaz szerelem valami olyasmi ami szinte szavakba sem önthető.

Mindig is szerettem ,hogy kivételként említenek minket. Úgy gondolnak ránk , hogy a mi szerelmünk igazi. Viszont nem tudtam elmagyarázni miért más a miénk. Nem csak a kitartás és a kommunikáció miatt hiszen mások is mindent bele adtak végül mégis elhagyták egymást.

Ahogy telik az idő egyre tisztább ez a fejemben. Nem a külsőd miatt szerettem beléd hiába is az fogott meg. Nem az tart melletted. Még csak nem is a humorod pedig azt is imádom!

Az ok amiért nem tudnék nélküled élni roppant egyszerű a maga bonyulultságában. Soha senkiben nem bíztam ennyire. Még a családomban sem. A bizalom és a tisztelet az ami ennyire hozzád köt. A tudat,hogy mindegy mi történik. Legyen akármilyen rossz ez a nap,este össze bújva fogunk aludni. Ez a tudat mindig megnyugtat. Ha nincs erőm ki takarítani nem kell félnem a reakciódtól ,bármikor szivesen segítesz nekem. Nem kell félnem ,hogy nem értékeled az erőfeszítéseket amiket érted teszek.

Soha senkiben nem bíztam igazán. Senkivel nem éreztem magam igazán biztonságban. Ez melletted változott meg.

Ha valaki azt kérdezi , hogy nem untam meg egy ilyen hosszú kapcsolatot,igazából a kérdést sem tudom értelmezni. Hiszen,hogyan tudnám megunni? Megvan mindenem. A lelki társam melett kelek és fekszem minden nap. Ha bulizni akarok ő bulizik velem. Ha inni akarok ő iszik velem. Ha beszélgetni szeretnék,pletykálni vagy akár panaszkodni ő 100%osan figyel és aktivan részt vesz. Mindig megdicsér és nem hagyja ,hogy ki aludjon a szenvedély. Hogyan unható meg valami amit folyton épitünk?

Nem vagyunk tökéltesek, sem én sem ő. Sokat hibázunk. Valahogy az még sem opció ,hogy egymás nélkül éljünk. Azt hiszem ez az igaz szerelem. Amikor tényleg képtelen vagy a másik nélkül élni. Hiszen ő az otthonod.

[your-blood-is-my-drug]

"nem emlékszem az első beszélgetésünkre, de arra igen, hogy ennyire rég értett meg ember, rég nevettem ennyit random dolgokon, és arra jöttem rá, te leszel az első férfi akinen bízni fogok. nem akartam. féltem, hogy bántani fogsz, bárhogyan is. sosem tetted, legalább is tudatosan, váratlanul találkoztunk és talán ez a legszebb az egészben, vonzalommal indult, szerelem lett. "más valamit?" "esetleg egy kávé?". azóta sem kávéztunk, egyikünk sem kávézik, de csak ez a kérdés jött ki kislányos zavaromban a számon, és láttam, hogy alig vártad, hogy közeledjek, hisz a korkülönbséget tiszteletben tartottad. nem tudom mikor szerettem beléd, csak azt tudom, mikor rájöttem "bazdmeg szeretlek". de nem mondtam, ő mondta először "azt hiszem szeretlek", és nem csak hitted, tetted."

3év, 5 szakítás, "mindent megtettünk egymásért" után az utolsó szerelmes levelem neked

[tukrok-eneke]

Intravénás vágy

Ez most nem arról szól, hogy leégett a cigim, Minden szerelem mérget hoz, s hullnak könnyeim Nem ez a kapu, mit erővel kéne áttörni, Csak a frontin segít, hogy ne kezdjek pörögni De azt sem az előírás szerint veszem be, Az egész testem bénítom meg vele Azt hiszem, te szeretsz szúrni, Én meg a bőrömbe egy vonalat húzni Ezen a héten inkább nem erőltetem, Amit tegnap tettem, nem taszítom el tőlem A hibákat újra és újra megélem, Másoknak nemet mondok, s ez az én vétkem Elhagytam az elmegyógyintézetet, hogy aztán meggyőzzelek, Hagyd abba a gyógyszert, velem pótoljad ezeket Nem tudod, hogy érted létezem?? Talán már én sem… Csak képzeltem, vagy tényleg láttalak régen? Nyomjuk a művészetet, de más-más ágon, Csakhogy az én elképzelésem nem él e világon Legutóbb újra féltem, hogy nem leszek normális, Még ha drog is vagy, újra veled lenni zseniális Senki másra nem vágyom, ha rád nézek, Átlyukadt sebemre használt tapaszt helyezek Nincs már hely a kezeimen, mindent elvett a fájdalom, Csak azt akartam, hogy megölelj, de hiába – nem volt alkalom. Azt hittem, Te vagy az, kivel építhetek egy jövőt, De legalább látnám, hogy őszintén mondod: „Sajnálom őt!” Úgy tűnik, én vagyok a legrosszabb, Úgy tűnik, nincs időd beszélni, nincs miről - szó se maradt Összezavarnak a nyugtatók, a drogok, Minden fóbiám előtör, és még jobban lobog. Kidobom a fóliát, jöhet a következő tetoválás, Folynak a tintacseppek, mint a megváltás. Felhőket fújok ki, minden olyan ködös, A világ itt körülöttem már sűrű szürke füstös Ez nem volt jó ötlet, ennek nem így kellett volna történnie, A te démonjaid véresek, nem az én fényemnek kéne szenvednie Nem tudsz rólam semmit, de nézem újra a képeidet, Sajnálom, hogy egyáltalán visszaírtam neked Azt akarják, hogy antidepresszánst szedjek, De attól nem leszek jobban, nem hiszek a cselnek Pár nap múlva kiengednek, csak még egy tablettát írnak, Mintha ezzel azt mondanák: „Végül úgyis kinyírlak!” Úgy tűnik csak véletlenül döntöttek felettem, Gondolják, ha ez se válik be, még egyszer befekszem A beteg mintaszerűen reagál, hogy a fejét a falba verje, de ezt mégsem teszi, hogy az orvos bizalmát elnyerje Ez nehéz kaliber, mint a fegyverkereskedelem, A szívem már átlőve, most újraszegelem Úgy érzem, mintha megint meg akarnának ölni, Elveszítem a reményt, talán sosem tudok kitörni Van egy táskám anyagokkal, ha elmennél valahová, Vegyünk be mindent és váljunk véglegesen halottá Tudom, ha kimegyek, megint megsebzem magam, Mondd meg hogyan éljek, hogy szeress? – beleszomorodtam Mit ajánljak? Mit adjak cserébe? Próbálkozom, de miért vagyok még mindig félretéve? Azt mondják, benned még nincs érzelem, Rám pedig most senki sem vet egyetlen tekintetet sem. A legjobb, ha te is távol tartod magad, De kérlek, legyél mellettem, ne hagyj egymagam. Kétszer annyira vágyom arra, hogy itt legyél velem, Ha maradsz, nem növelem tovább e szereket sem. Most olyan, mintha elvonási görcsben lennék, Mintha gyenge boldogságért rosszul fizetnék. Olyan mintha téged adtalak volna be magamnak, Szükségem van rád, nem is tudod mennyire akarlak. Így ott leszel, még ha össze is esem, Még ha meg is halok, te nem mész el innen. Még ha nem is akarsz, vagy nem tudod, mit gondolok, amikor rád nézek, másra gondolni nem tudok Most jöttem rá, hogy ha egyszer beléptél, kiútért nem epekedhetsz, Olyan vagy, mint egy kanül, de tű nélkül, szelíden illeszkedsz Te legyél a drogom, téged akarlak intravénásan túladagolni, Nem kell több benzodiazepin, csak te kellessz, jobban, mint eddig bármi Újra tanulnám, mi a boldogság, de nem tudom, honnan kezdjem, Ha fél óráig nem találok rád, reszketve kereslek – fáj a lelkem Sok erőfeszítésembe került, de végül áttörtem a hegeket, Isten majd kompenzál, hogy elfelejtett engem - együtt veled Semmi gyógyszer nem nyugtat, mit kapok, Csak elnyom, de náluk még így is okosabb vagyok Elhitetem, hogy semmi bajom nincsen, Csak túlságosan lett felfújva minden Ma haza is mehetek, hát most már, Hisz túl lett reagálva, úgy látják

Van egy táskám anyagokkal, ha bárhová mennél, Vegyünk be mindent, az is jobb az örökös csendnél Ha kijutok innen, újra megsebzem magam, Mondd meg, hogyan éljek, hogy szeress jobban Tudod mit? Inkább ne mondj semmit, tartsd a csendet, Nem is mondasz, így maradt csak a némaság veled

[lostinmynothing]

Este

Miért vagyok egyedül? Mert ezt akartam titkon. Mert félek. A mai világban félek kötődni, szeretni, érezni. Annyit sérültem hogy nem akarom hogy fájjon. Hogy megint azt érezzem elárultam a testem és hogy piaci termékként kezeltem magam. Nem akarom azt érezni hogy megint nem voltam elég arra hogy fontos legyek, hogy foglalkozzanak velem, hogy szeressenek. Nem merek érezni és szeretni.

De így mi értelme van élni? Élet ez egyáltalán? Nem. Ez csak túlélés és gyógyulás. Tanulom szeretni magam és becsülni magam. Tanulom elfogadni magam és tisztelni magam. És ezt csak egyedül lehet. A világ legmagányosabb tanulása, gyógyulása.

De egyre kevésbé magányos mert megismerem magam. Ha ismerem magam sosem leszek magányos.

Akkor fogok készen állni egy társra ha nem leszek egyedül magányos. Ha meggyógyultam. Ha tudok nemet mondani a saját érdekemben. Sokat fogok még hibázni és zokogni a zuhany alatt. De többé nem akarok magányos lenni sem egy áru.

Ha valaki nekem rendeltetett velem fog maradni és tisztelni fog. Ha egyedül kell végig járnom az utat az is menni fog hiszen nem leszek magányos.

Persze vágyom a gyengédségre, a szeretetre, a törődésre. De ilyen törötten nem ez a prioritás többé. Hiszem ha egyszer jól leszek engem is megtalál a szerelem. Lehet nem most. Lehet nem jövőre. De egyszer biztos.

Tartsatok ki mert erősek és gyönyörűek vagytok. Meg persze különlegesek is.

-2024.09.26.

[ki-nem-mondott-szavak-tengere]

Azt hiszem, az első perctől szerettelek, csak még én sem tudtam igazán.

Ragaszkodom hozzád.

Talán jobban a kelleténél.

Az, hogy itt vagy mellettem, még ha távol is, még a számomra is hihetetlen.

Senki sem maradt ilyen sokáig.

Mégis minden nappal jobban érzem azt, hogy ez meg kellet, hogy történjen.

Te voltál a hiányzó darab.

A hiányzó darab, ami újra értelmet adott ennek az egésznek.

Ennek a mindennek.

Aki mellett nyugodt lehetek.

Az, aki lenni szeretnék.

Tudom, hogy nem szerelem ez, mégis úgy söpör át rajtam, mint semmi más.

Mi lenne velem, nélküled?

[anyadisszeretne]

Pittyen a telefon és a te neved jelenik meg a kijelzőn. "Gyere át" pontosan tudom, hogy megint unatkozol, de már pattanok is a fürdőszobába készülni. Közvetlen vagy, de közben kedves és mézesmázos dolgokat suttogsz a fülembe "annyira gyönyörű vagy, te vagy az egyetlen lány akit beengedek az otthonomba" én pedig mint egy drogos iszom a szavaidat és kattogok érted. De a legrosszabb, hogy úgy hiszem el őket mintha kötelező lenne. Olyan dolgokat kérsz tőlem amikkel feladom az elveimet de mégis megteszem mert a fejemet átjárja a sok hazugság amiket suttogsz. "Ah baba nincs senkinek ilyen jó szája, mit szólnál ha térdre dobnád magad?" mint egy kutya úgy fogadok szót neked hiszen uralsz mert ha valakit soha nem szerettek az elhiszi a magadfajta férgeknek, hogy ez a SZERELEM.

Aztán évek telnek el és akkor jön rá az ember, hogy csak a teste kellett meg az azzal nyújtott szolgáltatás. A kurvád voltam és ebben az egészben az a legrosszabb, hogy te egész végig tudtad, hogy mi a célod velem : A BASZÁS. Kihasználtad azt, hogy szerettelek,hogy hittem neked, hogy naiv voltam, hogy szeretetre vágytam.

De ezt is meg kell és túl kell élni mert erről szól az egész. Ha te nem lettél volna most nem lenne egy csodálatos férfi az oldalamon és nem az enyém lenne a világ szebb lánya.

Tehát köszönöm.

[egy-lany-blogja]

Mélyre süllyedek és ezúttal

Attól tartok nincs senki, aki megmentsen

Ez a “mindent vagy semmit” dolog tényleg tudja

Hogyan kergessen az őrületbe

Szükségem van valakire, aki meggyógyít

Valakire, aki ismer

Valakire, aki az enyém

Valakire, aki átölel

Ezt könnyű mondani, de már sosem lesz ugyanolyan

Azt hiszem tetszett, ahogyan enyhítetted a fájdalmaim

A nap éjszakába fordul

És te nem vagy itt velem, hogy átsegíts ezen

Túl közel engedtelek és te kihúztad alólam a talajt

Pedig épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy szeretsz

Mélyre süllyedek és ezúttal

Attól tartok nincs senki, akihez fordulhatnék

Ez a “mindent vagy semmit” féle szerelem végett

Most nélküled kell elaludjak

Szükségem van valakire, aki meggyógyít

Valakire, aki ismer

Valakire, aki az enyém

Csak hogy tudjam milyen érzés

Ezt könnyű mondani, de már sosem lesz ugyanolyan

Azt hiszem tetszett, ahogyan segítettél elmenekülnöm

A nap éjszakába fordul

És te nem vagy itt velem, hogy átsegíts ezen

Túl közel engedtelek és te kihúztad alólam a talajt

Pedig épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy szeretsz

És hajlamos vagyok rá, hogy behunyjam a szemeim

Amikor valami fáj

És a karjaidba zuhanjak

Mert veled biztonságban leszek, míg helyre nem jövök

De egyelőre most a nap éjszakába fordul

És te nem vagy itt velem, hogy átsegíts ezen

Túl közel engedtelek és te kihúztad alólam a talajt

Pedig épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy szeretsz

A nap éjszakába fordul

És te nem vagy itt velem, hogy átsegíts ezen

Túl közel engedtelek és te kihúztad alólam a talajt

Pedig épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy szeretsz

Túl közel engedtelek és te kihúztad alólam a talajt

Pedig épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy szeretsz

Lewis capaldi- someone you loved

[csacskamacskamocska]

23 év szex

Főleg a könyvek és a pszichopata sorozatgyilkosokról szóló filmek és kutatásaim miatt erősödött meg bennem az a kép, hogy nagyon szegényes az én gyakorlati szexuális kultúrám, még akkor is, ha nem az „este, sötétben misszionárius pózban hagyom magam megdugni” elgondolásom van róla. Legyen biztonságos a kapcsolat, és akkor lehet bármi. Ez lenne a szexuális ars poetikám, ha bárki kérdezné. De ez azért inkább rátolja a férfira a kezdeményezést. Nem az a fajta vagyok, aki szaténkesztyűben fogja meg a faszt (hacsak nem kéri ezt a másik), de rengeteg minden van, amit nem tudok befogadni, hogy mitől lehet az izgató, csak ráhagyom emberekre, hogy az nekik jó. Logikailag le tudom vezetni, de átérezni nem tudom. Amúgy, nem mondom, hogy sosem voltam még frusztrált a szex hiányától, mert nyilván igen, de az inkább párkapcsolatban fordult elő.

Az előbb láttam egy képriportot egy fétispartyról és rájöttem, hogy az engem nem taszít, hogy mennyiféle mindent szeretnek az emberek, de a lepukkant környezet az igen. Az zavar. Nem a vágyaktól undorodom, hanem a vágyak bármiáron kiélésétől. Azt hiszem. Jó, mondjuk a fuldoklástól, beszorulástól és minden ehhez hasonlító dolognak még a látványától is pánikot kapok. Anyám azt mondta annakidején, hogy jegyezzem meg, hogy klotyóban nem kefélünk! Fel is voltam háborodva kicsit, hogy mégis miket képzel rólam. Ma már azt gondolom, hogy annak mindig van varázsa, ha az ember már hazáig se bírja ki. Bár anyám valószínűleg arra gondolt, hogy ne olyan lány legyek, akit csak úgy részegen meg lehet dugni egy félreeső sarokban. (az összes ismerősöm aki „olyan” volt, ma sikeres művész. Lehet, hogy ennek nincs köze egymáshoz, de lehet, hogy csak mertek élni) vagy arra, hogy egy koszos vécé biztos nem nyújt intimitás. pedig az intimitást két ember hozza létre, nem a steril falak. De amúgy ja. Se a húgyszag, se a domesztosz illata nem aljz fel. Nade nem is ezt akartam írni, hanem egy beszélgetés elindította a vezérhangyát. Hogy le lehet élni évtizedeket úgy, hogy éltek, van szex, van orgazmus, de csak amikor más valakivel dugsz, akkor jössz rá, hogy sosem volt ilyen, hogy sosem volt igazán jó. Lehet, hogy ezt az igazán jót, ezt a szerelem adja bele a szexbe, de én nem hiszem, szerintem ez csak egy idealista kényszerképzet. A szerelem a mindennapok túléléséhez sokkal fontosabb, mint a szexhez. nade, azt hiszem, mindenki azt gondolja, hogy ő azért aránylag jól csinálja a szexet. Pedig fogalmunk sincs róla. Mert ezt a „jól csinálom” gondolatot ugyanúgy szedjük fel, ahogy azt a hitet, hogy amit megtapasztaltunk, a szex olyan. Hát milyen másmilyen lehetne? Te jól szexelsz? Mert van a párodnak orgazmusa, azért gondolod? Jól szexelsz mert tudsz a csilláron lógva is? Jól szexelsz mert, ha nincs kedved, akkor is bele tudsz lendülni? Jól szexelsz mert nem undorosz, mert elfogadó vagy? Kitartó? FIGYELMES? (ezt a szót azért utálom mert csak annyit jelent, hogy szerinted a párodnak is kellene legyen orgazmusa) Jól szexelsz mert megadod a módját, van előtte vacsora, pezsgő, kutyafasza? Vagy azért gondolod mert azt mondták és biztos nem hazudtak? vagy mert nem mondták, hogy nem jó és biztos mondták volna? 23 év házasság után rájönni, hogy a jó szexhez nem elég az orgazmus, az szerintem éppen olyan, mint rájönni arra, hogy volt két házasságod, van két gyereked, te meg meleg vagy, mindig is az voltál. Mert amúgy ez a másik irtó izgalmas dolog szerintem, ami megintcsak visszamutat az orgazmus nem azonos a jó szexszel dologra. Hogy egy férfi, aki nem a nőket szereti, én nem hiszem, hogy igazi szenvedéllyel tud részt venni a szeretkezésekben. Vagy mennyi házasság működhet úgy, hogy ha magadnak csinálod az több fokkal jobb, mintha a partnered is ott van? Vagy lehet, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítunk ennek az egésznek és nem is kéne? És, hogy az önreflexió se maradjon el: volt olyan pasim, aki azt mondta ezt hagyjam abba, mert borzalmas :D nagyon szerelmes voltam belé. Szar volt vele a szex minden tekintetben. Se orgazmus, se meghittség. Volt olyan kapcsolatom, ami minden tekintetben aláásta az önbecsülésemet pedig volt meghittség. És volt aki türelmesen kihozott mindent a kapcsolatból amire neki igénye és fantáziája volt, a jó szex mégsem marasztott mellette. Lehet, hogy ha szerelmesen szexelnék, megint béna lennék. :D

Meg az jutott eszembe, hogy mondta egy haverom, hogy viagrával meg lehet oldani a gondokat. Hát nem, a viagra nem csinál vágyat, se szerelmet, se gyengédséget, se meghittséget csak egy ágaskodó falloszt, amit lehet, hogy a tulajdonosa is utál valójában mert a vágyai, ha tehetné, másfelé vinnék. Más nőhöz, más emberhez. Szóval, a viagra csak azon segít, ha az erek nem együttműködőek, de a lélek igen. Leírva sem lettem okosabb, csak az erősödött meg bennem, hogy tényleg az újságcikkek baromi frusztrálóak, sokszor károsak, és az érettségizőknek az Orgazmus két személyre című könyvet adnám útravalónak nem az alaptörvényt, és talán a jó szex alapja is a kommunikáció meg elfogadás. Az elfogadás képessége nagyon fontos. De hogy mi a legfontosabb hozzá, hogy azt meg lehet-e határozni, azt nem tudom.

[nitta86]

Ezt eddig is tudtam, de most azt hiszem még jobban rájöttem, hogy lehet úgy is szabadnak lenni, ha valaki nem poli. 12 éve élek nyitott kapcsolatban de már korábban is vágytam az etikus non monogám életmódra. És nem azt mondom, hogy ez rossz volt így, csak hogy nem feltétlenül szükséges. (Persze nem is szükségtelen, meg voltak és vannak szép részei.)

Amitől én féltem, a birtokló, potenciálisan elnyomó és bántalmazó házasság, és ezt el lehet akkor is kerülni ha valaki monogám. Csak ezt még nem tudtam kamaszként és huszonkevés évesen. Előttem két minta volt: rossz házasságok, hagyományos, mindenkit megnyomorító nemi szerepekkel és "utálom a házastársam" meg" egy rendes asszony mindent megbocsát" klisékkel, amit élőben láttam magam körül, és emellett volt a regényekből és filmekből ismert szabad szerelem és hippikommuna.

Annyi minden van még ezen a kettőn kívül, de komolyan.

[milliodarabratortel]

Szeretlek. Igazából ennyi, amit mondani szeretnék. Most füllentettem, hiszen nem állhatok meg ennyinél. Tengernyi mondanivalóm van a számodra.

Különben is ismersz: sosem állok meg egyetlen szónál. Nőből vagyok: ami a szívemen, az a számon. Beszélnem kell az érzéseimről.

Ritkán íródnak szerelmes levelek a férjekhez vagy a férfiakhoz. A nők mindig arról álmodnak, hogy őket részesítik szerelmi vallomásban. A férfi tárt szívkapukkal, érzelmek vendégseregével fogadja kedvesét és miközben betessékeli birodalmába, elhalmozza csodás bókokkal és éppoly figyelmesen bánik vele, ahogy a vendégekkel és legszeretettebb rokonainkkal, barátainkkal szokás.

Belátom: ugyanerre van szükségük a férfiaknak, férjeknek is. Néhány őszinte, szerelemtől ittas sorra. A csalódásokból született negatív sztereotípiákkal ellentétben tetszik vagy sem: nekik is van lelkük, szívük, ők is ugyanúgy vágynak a pozitív megerősítésre. Nem is tudom, miért képzeljük azt, hogy csak nekünk esik jól a simogató szavakba burkolás, a selymes hang, ami lángra lobbantja a szívet és pillangókat varázsol a gyomorba.

Ezért eldöntöttem:

szeretnélek szavaimmal és a sorokban rejlő érzéscsokraim illatával elbódítani.

Nem vagyunk együtt hosszú évek óta Még! De sok minden megváltozott bennünk és körülöttünk egyaránt.  De egy valami sosem változott: az érzéseim irántad. Soha nem hittem abban, hogy a szerelem egy nap kihuny, és mély, erős szeretet veszi át a helyét. Nem vagyok ellene, csak éppenséggel tudtam: velem ez nem eshet meg. Azaz ember vagyok, aki igenis képes egy életen át szeretni és nagyon remélem, hogy ezt nyugdíjas éveinkben is bizonyíthatom neked.

Azt kérdezed, mi a titkom? Egyszerűen boldog vagyok melletted. Ez a boldogság a szívem csavarjainak kenőzsírja, ami folyamatosan mozgásban tartja irántad való érzéseimet. És te vagy az egyetlen, aki képes újra meg újra bezsírozni a tekervényeimet. A ketyegőmre teszem a kezemet és úgy mondom: most is szenvedéllyel, őszinte szerelemmel szeretlek.

Amikor reggel felébredek, továbbra is rajongással telve nézem, ahogy alszol vagy ébredezel. Még mindig mosolyra késztet, ha elaludtad a hajadat vagy azt sem tudod: melyik univerzumban vagy. Mikor munkába mész, ugyanazzal az édes szomorúsággal búcsúztatlak, mert órákig nem láthatlak. Viszont ugyanolyan lelkesen küldöm neked hol a szeretetteljes, hol pedig pikáns üzeneteimet, matricáimat, gifjeimet. Hazatérésedkor változatlanul kitörő örömmel integetek neked az ablakból vagy köszöntelek az ajtóban, mert végre itthon vagy. Újra láthatlak, újra megölelhetlek. És mikor este lefekszünk, titokban még mindig figyellek és hálát adok azért az égnek, hogy megajándékozott veled.

Lehet, velem van a baj és valamiféle súlyos visszamaradottságban szenvedek, emiatt érzelmileg még mindig fiatal kis csitri vagyok, akit megbabonázott a szerelem. Igen, azt hiszem soha sem szálltam le az érzelmi hullámvasútról. Még mindig tudsz hiányozni, még mindig ugyanazzal az intenzitással tudlak szeretni az ágyban és azon kívül is. Változatlanul kívánom a testedet és a lelkedet.

Sokszor kérdezed, miért szeretlek. A te racionális elmédnek kell valami épkézláb válasz erre. Kimutatások, képletek, egyenletek, bizonyítékok. Te nem érzed be azzal, amivel az én emocionális énem. Neked konkrét válaszok kellenek, hiába mondom, hogy a szerelmet nem lehet megmagyarázni és nem is kell megindokolni. Egyszerűen csak van, el kell fogadni. Nincs értelme belemenni, miszerint

még mindig képes vagyok belefulladni a ragyogó szemeidbe

vagy mert úgy fogadsz el engem, ahogy vagyok és nem akarsz megváltoztatni.  Ha ezt részleteznem kell, akkor egy könyvre valót összeírhatnék abból, mennyi okom van szeretni téged. De nem akarom a szerelmemet feltételekhez kötni, hogy okokról kelljen értekeznem.

Akármilyen juharsziruposan is hangozzék, a lelkedet szeretem, azt az ember, aki vagy.

Fogadd hát levelemet jó szívvel. Remélem sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcodra és megnyugtatnom téged: örökké élni fog irántad érzed szerelmem. ❤️

[aranysziv]

engedd el és ne foglalkozz vele - mondta kedves barátnőm. 10-12 éve ismer, régen még padtársak is voltunk gimiben, aztán távbarátok, mert maradt Debrecenben az egyetemen. de most már ő is itt van a fővárosban. és ennyi év után is képes ezt mondani nekem. pont nekem. mintha nem tudná, hogy ezek után "csak azért is". nem tehetek róla, ilyen a természetem. majd én elengedem, ha akarom, de nekem ne mondja meg senki. szeretem őt, de még ő sem. és mi az, hogy ne foglalkozzak vele? mégis hogy ne? mármint épp azért osztottam meg vele is ezt a problémát, mert nem hagy nyugodni. már pedig ha engem nem hagy valami nyugodni... hát, Isten óvjon mindenkit. mondtam neki, hogy tudom, hogy igazam van, de szeretnék bizonyosságot nyerni. ő meg jön itt azzal, hogy de mégis minek, ha tudom? hát hogyhogy minek? mert én tudom, hogy az van, de attól még szeretném tudni “hivatalosan” is. mit nem lehet ezen érteni? letettem a fejemet a párnára és csak néztem magam elé. eszembe jutott a boszorkányfutár, mikor ugyanígy tesz, és a macskájától azt kérdezi, hogy mi a baj vele, miért érzi úgy, hogy találkozik sok emberrel, és az elején minden rendben, de aztán mégis idegennek érzi magát velük. kívülállónak. ja. ha lenne macskám, nem is ezt, de hasonlót kérdeznék tőle. azt hiszem, engem a legjobban csak megértéssel lehet szeretni. és az erre való képességgel nem rendelkezik mindenki, hiába vágyok rá. de nem ők a hibásak, vagyis nem tartom őket annak. nem vagyok egyszerű eset.

ugyan van három esernyőm és egy esőkabátom is itthon, ez a pár nap mégis úgy alakult, hogy a hét napból négyszer áztam el, és nemcsak pár csepp, nem, hanem az az igazi, bőrig. csodával határos módon nem betegedtem le, pedig számítottam a szokásos (rettegett) mandulagyulladásra. évente egyszer mindig van, de most kivételesen olyan rég volt, hogy szinte hiányzik is. de nem kellene elkiabálni, én is tudom, mert utána igazán nem bírom az ágyfogságot. rossz beteg vagyok, nem tudom kezelni.

ahogy nem tudom kezelni a hidegséget sem. a közömbösséget, érdektelenséget. a távolságtartást. mondjuk nem is akarom őket tudni, ez is igaz. túl heves vagyok, fűt a szerelem, a szeretet, az életigenlés, és ezek a dolgok valahogy szembemennek azokkal a dolgokkal, amik én vagyok, amilyen vagyok, amik bennem vannak. a tűzzel. én ha azt mondom, hogy nem érdekel valami, hidd el, hogy de igen is érdekel, jobban, mint bármi más. az csak a dac, ami ezt mondatja velem, ami visszavezethető ilyen-olyan okokra. főleg büszkeség. meg a vágy arra, hogy lássam rajtad, hogy te is élsz, és meg mered mutatni, hogy téged érdekel. mert akkor már én is meg tudom mutatni. vagyis ezt gondoltam. de aztán próbálkozott. és én azt sem tudtam kezelni. ami volt, főleg pánik. és aztán kérdezte, hogy mit olvasok most, én meg mondtam, hogy az Alice Csodaországbant, és azt mondta, hogy akkor nagy lehet a bánat, ha ennyire a fejembe menekültem. persze, neki sose árultam el, hogyha akkora lenne a bánat, akkor igazából A kis herceget olvasnám, mert a bolond kalapos meg a szívkirálynő és a fehér nyuszi ők csak úgy vannak nekem, a szívem egy elrejtett zugában, és nem olyan, mint a róka vagy a rózsa. más doboz, más hangulat. bár ezzel a kijelentéssel Pandora is lehetnék, mikor a szelencéről kérdezik. aztán mégis jönnek a csapások. sajnálom.

már abban a másodpercben hiányoztál, amint elmentél. néha azt kívánom, hogy bárcsak ne engedtél volna el ilyen könnyen. de csak azért, mert azt hittem, hogy nem lennél rá képes, hogy neked nem ilyen a szereteted. hogy bátrabb ennél vagy nem is tudom. jó lett volna együtt küzdeni azért, hogy jó legyen. és nem egyedül. most mondta, hogy hozzuk helyre, hogy ezt még rendbe lehet hozni, és én csak nem tudom. másképp lesz, jobb lesz, mert most már tudjuk, hogy mi volt a baj. lehet igaza van, nem tudom. itt vagyok, nem kell egyedül lenned ebben. a szándék a helyén, ebben nagyon biztos vagyok, és ezekre a szavakra pedig mindig is sóvárogtam. lebegek bennük, napok óta más sem jár a fejemben. itt vagyok. itt vagyok. itt vagyok. én tudom ezt. esküszöm, hogy tudom, biztos vagyok benne, mert bebizonyította. én is itt vagyok. de ijesztő is, mert ha úgy lesz, akkor én már nem akarok majd mást. ismerem magam, és nagyon elfáradtam. amúgy is mindent vagy semmit vagyok, de ebből úgyse érem be soha a semmivel. szóval mindig a mindent. és ez most egy válaszút. és most nem tudok koncentrálni, nem megy. máshol vagyok. én most nem is itt, egy részem tényleg nem. nem a bánat nagy, hanem a gondolatból van túl sok. kérdések, amik nyomasztanak. ez most ilyen befejezetlen.