#apák és fiúk

[otthonzulles]

Prigozhin* egy wagneres hullahegy előtt őrjöngve üzen Gerasimov**-nak és Shoygunak***, hogy lőszer kell, mert ezek az emberek mind apák és fiúk voltak! Nem tudom ki küldte őket a biztos hal��lba, Yevgeny?

*Yevgeny Prigozhin, "Putyin séfje", a Wagner zsoldoshadsereg vezetője **Valery Gerasimov, jelenleg a különleges katonai művelet parancsnoka ***Sergei Shoigu, az orosz védelmi miniszter

[algebraicvarietyshow]

rod dreher, a nemzetközi wokeizmus uralma elől budapestre menekülő konzervatív gondolkodó apjáról karácsony táján twitteren kiderült, hogy a ku klux klán tagja volt. dreher, aki maga is gyanította ezt, nem menti fel emiatt apját, és nem is az "apák és fiúk" téma miatt érdekes ez a szöveg, illetve azért se gondolnám, hogy bárki elítélheti, hogy szól jó szavakat az édesapjáról. az elég zavaros írás érdekesebb részei azok, amik a dél társadalmáról árulnak el valamit - amikor dreher felnőtt, és amilyen ez ma, és amire a "strukturális rasszizmus" kifejezést gondolom csak azért nem használja dreher, mert az túl woke-nak hangozna és akkor mi lenne az ideológiai szabadságharcával:

This might sound shocking to you, but it's true: for us Southern white kids, the only source for any narrative that ran counter to white supremacy was network television. It was really true. If it hadn't been for 1970s TV, the received narrative of our local culture would have remained unchallenged. Reflecting on this fact decades later taught me an important lesson. In 2012, not long after I moved back to my hometown, this time with my wife and kids, a local white friend shared with me a link to this 1964 article in Ebony magazine, about a black man, the Rev. Joseph Carter, who had managed to confound the racist obstacles set up to prevent him from registering to vote. It's a heroic story, but it ends with a white riot on the courthouse lawn after the Rev. Carter left the registrar of voters office.

All of this went down only three years before I was born, but I had never heard of any of it. Never. It was memory-holed. At the time, I lived just around the corner from the courthouse in the beautiful downtown district. Learning that the peaceful courthouse lawn had been the site of such ugliness was a shock to the system. I wondered at the time if my own father had been in that crowd. I had no doubt that a number of men I knew, men I had grown up respecting, had been there.

Here's the thing: I had to face the fact that had I been a young white man, born in that time and that place, chances are that I would have been there too, or at least sympathized with them from afar.

Why? Because where would I have learned any different narrative? My dad was born in 1934, and raised in an era in which radio and newspapers never, ever challenged the prevailing racist order. As we know, very few white Southern churches did. If you had been a white person who challenged the segregationist order, you would have put your life on the line, owing to the threat from terrorists like my father once was. It is excruciating to write that line, but if it's true, then it must be faced. Reading the Ebony story, and being compelled to imagine the circumstances under which I could have been seduced by that same evil, was chilling to me. Why? Because it revealed how very, very close to me -- historically, culturally, and even within my family -- that kind of mob evil was.

sajnos a szöveg más részeire a reflexió kevésbé jellemző, sőt áttér a "jobb nem bolygatni" toposzokhoz, időnként majdnem eljutva a "feketéknek is jobb volt így, vagy legalábbis voltak jó dolgok" elemekhez, miközben csúsztat a "progresszív baloldal" "faji/identitáspolitikájával" kapcsolatban:

Specifically, as much as I hated to admit it, my dad, who had grown up in rural Louisiana, and who had spent his career as the chief public health officer for our parish, knew more about actual existing black people and their culture than I did -- because he had lived among them all his life! For me, black people were mostly an abstraction.

[...]

I came to believe not too many years ago that there must have been an agreement -- conscious or not -- between white and black local leaders not to discuss what had happened. They had done this for the sake of making integration work. I don't know this for a fact, but I suspect this is what happened.

[...]

In the years that followed, I puzzled over how it was that my dad, with all his race prejudice, could more easily talk to black people than I could. He had a small farm before I was born. I puzzled over how he would cry telling the story of the love he and his old farmhand, Calvin McKnight, had for each other. I would hear about how he would go to town to bail black farmhands of his out when they had landed in jail for public drunkenness, and wonder: how does a white racist do that? At his retirement from the public health officer job decades ago, I couldn't avoid reflecting on the fact that the racist white man who was my father had done more practical good to bring water and sewerage to the homes of poor black people in our parish than nice race liberals like me ever would, despite holding all the correct liberal views of race.

[...]

Over and over I have condemned the Left for raising demons that it can't possibly understand -- this, by leaning heavily into frankly racist ideas of "whiteness," and dividing us on questions of race. The spiritual and moral genius of Martin Luther King Jr. came from his profoundly Christian refusal to deny the humanity of those who oppressed him and his people. It is a cruel irony of history that today, it is the progressive Left that has returned us to crude racial politics, condemning some for the color of their skin (thereby holding them responsible for the collective sins of their ancestors), and exalting others, giving them carte blanche (so to speak!) to hate freely those unlike themselves, and to give themselves a moral pass for their own failures. This is not going to end well. It's madness to believe that this can be managed absent a reign of terror.

sajnos még az eléggé problémás kulturális magyarázatokhoz is eljut:

Plus, black people and white people really were very different in terms of culture. What a shock it was to me to go to a rare evening assembly at school, when I was 13 and was then moved to the same building as high schoolers, and to see girls only a year or two older than me, whom I would see daily in the hallways at school, carrying their babies while their mothers doted on them. This was how local black culture was. It was also very, very strange to me, as a kid, to learn from black classmates in elementary schools that they had no fathers in the home. I eventually began to wonder to what extent the white taboo against "race mixing" was merely out of pure race hatred, and to what extent it was a form of protection against the sexual code that was destroying the black family.

ez az utolsó a fajkeveredéssel felvet sok kérdést, egyben jól illeszkedik mostani szállás- és munkaadói hozzáállásához: a fajkeveredéssel kapcsolatos aggodalmak nem a fajról szólnak, hanem a kultúráról, amit éppen véletlenül tisztán faji alapon határozunk meg, még ha ennek nincs is semmi alapja. és még egy dolgot felvet: dreher ír arról, ahogy küzdött apja bigottságával, hogy aztán később rájöjjön, az általa elképzelt "absztrakciókhoz" képest apja - még ha súlyosan előítéletes és bigott alapokon is, de - a valósággal szorosabb kapcsolatban van. dreher manapság jelenlegi választott otthonát hasonló absztrakciókon keresztül ismeri, pár konzervatív értelmiségi és néhány kormánypénzből kitömött thinktank prizmáján keresztül, egy elképzelt keresztény ország (ahol még a hagyományos értékek számítanak, és nem kell óvodásokon nemátalakító műtéteket végezni) mítoszán át. 2023-ban akár fordíthatna energiát arra is, hogy konkrétumokon keresztül is kapcsolatba kerüljön ezzel az országgal.

[frankyoungestein]

Apák és fiúk

[andrasechgaleria]

Turgenyev:"Apák és fiúk"

[ahogy]

Ez mondjuk egy jó cikk lett.

[nagyoncringe]

Ó, ó! - mondta higgadtan Bazarov. - Milyen nagylelkűek vagyunk! Szóval te még jelentőséget tulajdonítasz a házasságnak; ezt nem vártam volna tőled.

Turgenyev: Apák és fiúk

[sztivan]

Még csak nyolc napja vagyok lányos apa, nagyon sokat kell még tanulnom, de azt egyáltalán nem értem, miért poénkodhatnak apák azon, hogy majd fegyverrel fogadják a lányuk pasijait meg hogy majd megóvják őket a fiúktól, és egyáltalán, amíg otthon vannak, addig a jó. Ha meg nem poénból mondják, annál rosszabb.

Hát nem, én nem a széltől is óvni akarom a lányomat, hanem arra megtanítani, hogy élvezze ki mindenestül a világot és tudja védeni magát. Hogy a világ rossz? Változzon meg a világ.

Azt akarom, hogy a lányom olyan nő legyen, akitől rettegnek az incel csicskák.

Meg akarom tanítani neki, hogy ha oviban egy fiú meghúzza a haját, akkor az nem azt jelenti, hogy tetszik neki, hanem azt, hogy az a fiú béna, akivel szóbaállni sem érdemes, legfeljebb felképelni. Hogy ha majd tiniként azt érzi, hogy egy fiútól nem kapja meg a kellő tiszteletet, akkor ne akarja megváltoztatni, hanem lépjen tovább, és bőgje tele a srác az ágyát, hogy egy ilyen lánynak nem volt elég jó. Hogy ha egy állásinterjún megkérdezik, hogy mikor akar szülni, akkor köszönés nélkül menjen el onnan. És hogy ha bármikor az életben valamiről azt éreztetik vele, azt nem csinálhatja, mert nő, tudja, hogy ez egy sült baromság.

És persze arra is meg szeretném tanítani, hogy a fiúk gyakran bénácskák, meg ügyetlenek - én már csak tudom -, de egy okos nő ezt meg tudja különböztetni a szemétségtől. Meg arra is, hogy neki is folyamatosan dolgoznia kell magán, és tisztelnie másokat, fiúkat, lányokat egyaránt, amíg rászolgálnak a tiszteletre.

Tök véletlen, hogy február 11-én, a "lányok a tudományban" napon hoztuk haza a kórházból. Ha az eszéből akar majd kihozni egy életművet, abból fog. Ha egy metálegyüttes dobosa akar lenni, ahogy egyszer álmodtam, majd az első sorban fogok büszkén headbangelni a stadionkoncertjükön. Ha olyan dologban találja meg a boldogságát, ami most még csak az eszembe sem jut, akkor abban fogom támogatni. A világ hatalmas és gyönyörű, és teli van lehetőségekkel egy menő lánynak. És alig várom, hogy kiderüljön, ő miben találja meg önmagát.

[udv-wilson]

Nyugati tér,

villamosmegáló. Nem jön a villamos a Moszkva tér felé. Bezzeg az ellentétes irányba már kettő is elment.  Állunk, toporgunk a napsütéses, hideg időben, van, aki vacog, van, aki jól felöltözött. A villamosmegálló fehér a sótól, az autók a szombati forgalomban haladnak, néha mentő sziréna hangja töri meg az egyhangú zsongást. Jó néhányan vagyunk, egyre többen. Én is gyarapítom a kialakuló tömeget, hónom alatt egy vekni kenyérrel. Az emberek -- a leendő az utastársaim -- vagy a telefonjukat nézik, vagy jobbra-balra nézegetnek, fürkészik a villamosokat. Van, aki magányosan arcát füröszti a napsütésben.  Nem jön a villamos a Széll Kálmán tér felé, nem. Az ellenkező irányba már megint elment egy, és már talán látszik is a következő is, ha jól veszem ki, az arcmaszkom alól, a párás szemüvegemen át. Néhányan, úgy 15-16 évesek lehetnek, nevetnek, beszélgetnek önfeledten, barátok. Munkások vannak itt, akik alig állnak a lábukon a fáradtságtól. Hőbörgő, maszktalan ittas emberek (én katona voltam, bazmeg, mindenkit kinyírok -- kapom el a mondatfoszlányt az egyiküktől, akivel talán egy lehelletnyit többet nézünk egymás szemébe -- én kapom el a tekintetemet, hogy ne vegye khívásnak a helyzetet).  Fiatalok, fiúk-lányok, akik olyan szépek és fessek, hogy rajzolni nem lehet náluk szebbet. Középkorúak, anyák és apák, férjek és asszonyok, elváltak és válás előtt állók. Párok. Idősebbek és egészen idősek. Itt van a középosztály, a lecsúszottabbak, és teljesen lecsúszottak. Vásárlók, akik többségében a szombati bevásárlás után nejlonszatyorral felvértezve várják a villamost, ami, persze, nem jön. Azt hiszem, mindenki jelen van a társadalomból. Talán csak az elit hiánya fájó, akik most nem képviseltetik magukat, Ők nem a Moszkva tér felé akarnak utazni. Aztán persze mégiscsak jön a 4-es-6-os (mert jőni fog, ha jőni kell). Egy anyukával és 6-7 év forma, cuki állatos maszkot viselő kislányával együtt szállunk fel a villamora. Én állok, ők leülnek. A Jászai Máriáról nevezett téren felszáll egy nő egy mopsszal. A fiatal nő napszemüvegben, és csinos kis pulóver van a kutyán. A kislány nézegeti a kutyát, majd felpattan, és a jópár emberen keresztül odafurakodik a nőhöz, és engedélyt kér, hogy megsimogathassa a mopszot. Az engedély megadva, a kislány pedig a kutyának -- ahogy ezt illik -- köszön, és simogatja. A kislány kitörő örömét és beteljesült apró vágyát az édesanyja akasztotta meg, és magához hívta a kislányt, aki mint jó gyerek, elköszönt a kutyától, és félig már anyjához tartva a fiatal, napszemüveges, és alighanem mosolygó nőtől is. - Olyan finom puha volt a szőre, anya! Ezt hallom még. A vágy villamosa továbbment a Széll Kálmán tér felé.

[keskenyut]

40. Hormonok játéka

2019 decemberében úgy éreztem, eljött az a fájó pillanat, amikor úgy tűnt, búcsút kell mondanom kedvenc mérnökeimnek.

Kicsit ráuntam már a környezetem megjegyzéseire, hogy a rongybabák, a beöltözés meg a rajongó szeretet miatt „nem veszem elég komolyan” Csernobilt. Mintha egy 16 éves kis liba lennék, akinek élete legnagyobb vesztesége, hogy nem kapott ájfont karácsonyra. Tudom jól, hogy itt emberek haltak meg. Apák, férjek és fiúk. Most az, hogy én rajongó tisztelettel közelítem meg ezeket az apákat, férjeket és fiúkat? Az én történelemszemléletem ilyen, nem tudom rideg távolságtartással megközelíteni kedvenc történelmi eseményeimet – ezt Mara nagyon irigyli is tőlem. Én „beleszeretek” a kedvenc történelmi eseményembe, mert szerintem máshogy nem is éri meg történészkedni a 21. században.

Ettől függetlenül még át tudom érezni, mit érezhetett Vera Toptunova, amikor látta a fiát élve elrohadni. Kábé nekem is annyi maradt a gyermekemből, mint Leonyidból. Pár, emberre nem emlékeztető, véres húscafat. Annyi különbséggel, hogy a 25 évesen meghalt reaktorirányító mérnök rendes sírt kapott, az én gyermekem, mivel a beteg embrió felszívódott és csak az üres petezsák meg a méhlepény maradt utána, a kukában végezte. Még sírja sincs, ahol megemlékezhetek róla.

Úgy éreztem, már nem térülnek meg a beléjük fektetett energiáim. Hiába gondoltam úgy, hogy (az orvosom szerint több) vetélés és egy meghiúsult örökbefogadás után már felnőttem ahhoz, hogy történészként Csernobillal foglalkozzam, ezt nem tudtam kellően bizonyítani. Nem volt elég nyomós érv, hogy nekem is meghalt a gyermekem, csakúgy, mint Vera Toptunovának, Zinaida Akimovának, és a többi anyának, akik ott álltak az utolsó pillanatig fiuk halálos ágya mellett. Csernobil egy olyan történelmi téma, amihez mindig kicsik leszünk, és soha nem fogjuk megtudni a teljes igazságot.

Visszatértem tehát a gyökerekhez. Muszáj is volt, hiszen szeptembertől férjemmel folytattuk a hittudományi főiskolát egy másik szakon, elérkezett a vizsgaidőszak, ahol a szentekről szerzett tudásomról is számot kellett adni. Többek között Szent Ágoston püspökről. Gimiben unásig olvastam ez ókeresztény szent életét, még a Vallomásokat is, amiből ugye 17 éves kis libaként semmit sem értettem, sőt, láttam a róla készült, szintén „maradandó” élményt okozó Sugárzó életek-filmet is. Egy valami viszont elkerülte a figyelmemet: Ágoston hozzám hasonlóan eleinte szintén emberekben kereste Istent: jó beszélőkéjű papokban, akikben ugye hamar csalódott, mert mégiscsak emberek. Most fogtam fel igazán, mit is jelentett megtérésének különös története, amikor egy fa alatt heverészett és titokzatos hangot hallott, hogy „vedd és olvasd”, ti. a Bibliát. Talán nekem is a Szentírást kéne olvasnom, abból is az evangéliumokat, amik minden bizonnyal hiteles leírások a közénk lépett szerető Istenről, Jézus Krisztusról. Jézus pedig mit csinált földi élete során? Tanított és gyógyított. Egy nőt sem tett szándékosan meddővé, mert „az az úr akarata”.

Csak az a baj, hogy engem annyiszor próbáltak bibliai idézetekkel „vigasztalni”, hogy úgy begőzölök a Bibliától, mint harapós kutya a postás táskájától. Összeszorított foggal tehát újra kezembe vettem a Szentírást.

December 21-én vizsgáztunk a szentekből. Azon a napon kellett volna megjönnie. De késett. És hiába közeledett a meddő nők rémálma, a karácsony, egy ismeretlen érzés kerített hatalmába: a belső béke.

[vanista]

Úgy megyek végig az Aczélsodronyon

hogy most rákeresek a dolgokra. Ott tartok épp, hogy Cs. Szabó László mekkora. Az első, amit találtam tőle:

”Húsz év a legnagyobb távolság két író közt. Az egyetértés egy félszázadnyi korkülönbséggel kezdődik. Apák és fiúk közös vállalkozásában rendszerint egymás ellen fordul a fegyver, az irodalom még az őstermészetből örökölte ezt a törvényt. (Kínában s Indiában másképp van, de mi, európaiak közelebb állunk az ősemberhez.)“

Ez mekkora.

[libirk]

Turgenyev: Apák és fiúk

[a-zene-betemet]

Fejünk felett kormos az ég, Piszkos-szürke, rég nem kék. Bérházak torka zenét áraszt, Nagyon durvát, vagy nagyon nyálast. / Kölykök az utcán bandákban járnak, Már nem bíznak és nem várnak. Erőszak, bűn és kábítószer, Közöny és gőg, bármerre nézel. / A gyémántot csak a gyémánt vágja, Erős legyél, ki az ütést is állja. És eljön majd, mert jönnie kell, Az Ítéletnap, és szabad leszel / A gyémántot csak a gyémánt vágja, Erős legyél, ki az ütést is állja. És eljön majd, mert jönnie kell, Az Ítéletnap, és szabad leszel / Szemben álló két nemzedék, Apák és fiúk, mint föld és ég. A legtöbb felnőtt kiégve él, A szemétdomb csúcsa, szánalmas cél. / Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek, Sok-sok mindent megígérnek. Amíg ők lesznek, minden marad, Hazudik mind, ne hagyd magad!

Ossian - Ítéletnap

[frombudapestwithlove]

(Nehéz ügy a linearitás, egymás után írjuk a szavakat, és a sorrend máris alá- és fölérendel, javít, cizellál, nyomatékosít. Lehet ügyesen egymás mellé tornyozni hasábokba, de a latin hagyomány már ezt is rendezi (héberrel, arabbal, kínaival se vagyunk beljebb, más hagyomány, de a probléma azonos). Van két történetem. Két történet a szeretetről, de nem akarom, hogy reláció álljon fel köztük, ami balról jobbra, felülről lefelé lehetetlennek tűnik. A legjobb az lenne, ha egymásra írnám a két szöveget, aztán lehetne bogarászni, hogy melyik is van alul, s melyik felül, és ezzel egy szuszra a kötelező Ottlik-áthallás is le lenne tudva. Itt véget ér a szerzői utasítás.)

Van ez a férfiszerelem dolog, de hogy ne essünk túlzásokba, csak annyit: van egy Morcsányi: szeretem. Konferál. Mint anno a Termelésit. De most nem megy fel a színpadra, csak megáll előtte, mintha kerülne minden felesleges emelkedettséget. Esterházy úgy mondta,  Kertészről bármikor, bármilyen terjedelemben képes beszélni. Morcsányi pedig így: Esterházyról bármikor, bármilyen kontextusban képes vagyok semmit sem mondani. Bicsaklás, könnyek: lehet érezni, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Eltelt másfél év, de nincs linearitás, a hiányt nem lehet mondatokkal eltakarni, bármilyen jó mondatok is ezek. Beszélő csend. Taps.

Zsivaj egy hosszú nap után, az ember élet és irodalom közt kénytelen választani. Leülök közel a kapuhoz, a hideg kint és meleg bent határára. A hömpölygő kedélyből kiválik egy alak, mellém ül: Marcell az. Nézelődik, majd megjön Panni, és a szíve alatt még valaki, akinek még nem tudom a nevét, mindenesetre fontos személy, hiszen tőle rögtön központtá válik a periféria. Odavonzza Dést, Nádasdyt, ismerős és ismeretlen gratulál, egy pillanatra megállnak ezek a komoly emberek a várandós anyával és a leendő apával szemben, s hagyják, hogy beragyogja őket a nyugodtság – hogy minden rendben van. Akkor mégsem áll meg a világ a rémülettől. Maradnak apák és fiúk. Még egy hónap: ó, azt már fél lábon is kibírjuk.

[korankelo]

Apák és fiúk, ahogy ezt megtanultuk. A megszerzett vagyont nem fogják felajánlani, ha felnőttek; tehát sajnálni sem kell őket.

Ez a szomorú igazság.

Adományokból :DDDDD

[babyfasirt]

"Keanu Reeves ismét kapott egy filmes díjat...s amikor kiment, hogy átvegye, mindenki arra számított, hogy könnyekig hatódva elkezdi megköszönni...hatalmasat tévedtek! "Köszönöm ezt a szép díjat, de tudják...én nem akarok egy olyan társadalom tagja lenni, ahol a férjek prostituáltként öltöztetik a feleségeiket, kiemelve mindazt, amit szerintük egy nőn értékelni, szeretni kell... Ahol nincs semmilyen hitele a becsület, a méltóság szavaknak, és már nem hiszel senkinek, aki úgy kezd egy mondatot, hogy “ígérem…”, ahol a nők már nem akarnak gyereket szülni, a férfiak meg családot alapítani... Ahol a balekok sikeresnek és menőnek gondolják magukat, miközben apjuk autóját vezetik, és ahol az apák azzal alázzák a gyerekeiket, hogy soha semmi és senki nem lesz belőlük az életben... Ahol az olyan emberek beszélnek istenhitről, akiknek kezükben ital van, és halvány gőzünk sincs arról, hogy mit jelent igazából a vallás. És ahol a szerénység nagy hátrány... Ahol mindjárt kihalófélben van a szerelem, mert felzabál mindent az undorító pornó, de eközben mindenki a tökéletes partnerre vágyik... Ahol az emberek minden pénzüket a kocsijukra költik, azzal igyekezve leplezni, hogy valójában milyen szegények... Ahol a fiúk szüleik pénzét költik éjszakai bárokban, és ahol a lányok ezért szeretnek beléjük... Ahol már nincs különbség nő és férfi között, és ezt a választás szabadságának nevezik...és aki ez ellen fel mer szólalni, azt egyszerűen lehülyézik...ahogy engem szoktak. Én a saját utamat járom, de kár hogy nem találok megértésre azon emberek részéről, akitől a leginkább elvárnám… Köszönöm, ennyit szerettem volna!”