chuckyeager - Tumblr blog

chuckyeager · 16 hours ago

Text

Nyáry Krisztián

A brutalista című filmben Adrien Brody által megformált magyar karakter kitalált személy, ám volt egy magyar brutalista építész, aki nagyon is valódi volt. Ráadásul ő volt a modellje egy másik film egyik szereplőjének: Goldfingernek, a világ leggonoszabb emberének.

A világ leggonoszabb emberének modellje goromba volt, ordibált a munkatársaival, az alkalmazottait a legkisebb mulasztásokért is kirúgta. Másnap aztán többnyire visszavette őket. A legtöbben vissza is akartak menni hozzá, mert rajongtak érte. Marxistának vallotta magát, de bejáratos volt a brit királyi családhoz. A legjobb szabású angol öltönyöket hordta, de egyáltalán nem akart angolnak tűnni. Persze hiába is akarta volna: élete végéig magyar akcentussal beszélt, büszke volt erdélyi gyökereire, pedig csak tizenéves koráig élt Erdélyben és Budapesten. Már fiatal korában az volt az álma, hogy „függőleges falut” építsen. Évtizdekkel később kispénzű családok számára meg is építette Európa legmagasabb toronyházát, ahol saját óvoda, orvosi rendelő, idősek klubja, mosoda, hobbiszobák várták a lakókat. Indulatos természete, szókimondó stílusa, merész épületei miatt erősen megosztó személyiség volt. Ennek köszönhette, hogy 1959-ben Ian Flemming róla mintázta a brit szuperkém, James Bond ellenfelét, az ördögi gonoszságú Goldfingert. Goldfinger Ernő beperelte az írót, és el is érte, hogy a negatív főhős nevét a következő regényében megváltoztassa, de azért tetszett is neki hírverés. „Legalább soha többé nem kell senkinek elismételnem a nevemet” – mondta. Egykor vitatott épületei ma már a legmasabb szintű állami védettség alatt állnak Nagy-Britanniában, és sikknek számít a főművének számító 98 méter magas Trellick Toronyban lakást venni. A világ leggonoszabb emberének modellje által alapított Goldfinger-ösztöndíj ma is sok fiatal magyar építésznek biztosít tanulási lehetőséget.

1902-ben született Budapesten zsidó származású gazdag polgárcsaládban: édesapja tehetős ügyvéd volt Bécsben, édesanyja családjának tekintélyes erdőbirtokai voltak Galíciában és Erdélyben. Gyerekkora főként az erdélyi Szászrégenben telt a családi birtokon, de sok időt töltöttek a fővárosban, az osztrák Alpokban és isztriai nyaralóhelyeken is. Az otthoni társalgási nyelv a német volt, de a kisfiú leginkább magyarul gondolkodott. Élete végéig ez volt az egyetlen nyelv, amelyet akcentus nélkül beszélt. Nem érdekelte a tanulás, földrajzból meg is bukott, a művészeteken kívül nem izgatta semmi. Szülei végül egy budapesti gimnáziumba íratták be, és elkönyvelték a család fekete bárányának. Gellért-hegyi házuk felújítása előtt a felkért építész egy könyvet vitt hozzájuk, amely a brit építészeti stílust mutatta be. Innentől pontosan tudta, hogy mi az, ami érdekli. Bár a képzőművészet iránti lelkesedése sem hagyott alább, kijelentette, hogy „a házak érdekesebbek, mint a fejek”.

Az 1918-as forradalmak napjait a kamasz fiú Budapesten töltötte, rengeteg fotót készített az eseményekről, s ekkor lett a baloldali mozgalmak híve. Ez nem igazán tetszett jómódú szüleinek, át is iratták egy bécsi, majd egy svájci gimnáziumba. Soha többé nem lakott Magyarországon, mégis magyarnak vallotta magát egész életében. (Pedig Trianon után apja galíciai szülővárosa miatt egyszer csak lengyel állampolgár is lett, jóllehet soha nem járt Lengyelországban.) 1920-ban családja Párizsba küldte, hogy mielőtt megkezdi egyetemi tanulmányait, tanuljon meg franciául. Ahogy később fogalmazott: „két hétre mentem, 14 évig maradtam”. Beiratkozott a Képzőművészeti Főiskola építőművész szakára, de nem annyira a hivatalos tananyag érdekelte, hanem a szárnyait próbálgató modern építészet. A diákok fel is lázadtak a „halott építőművészet” ellen, és meghívták az akkor még botrányhősnek számító Le Corbusier-t előadni, majd az ő tanácsára Auguste Perret szabad előadásait hallgatták. A fiatal, mindenre nyitott építészhallgatót beszippantotta a húszas évek párizsi művészvilágba, barátai közé tartozott André Kertész, Paul Eluard, Max Ernst és Georges Braque is. Egyfajta nyelvi közvetítő is lett köztük, hiszen a társaságból ő volt az egyetlen, aki egyformán jól tudott németül, angolul és franciául is. Összeismerkedett a nála húsz évvel idősebb Walter Gropius-szal, a Bauhaus stílus alapítójával is, akit egyik mesterének tartott.

Kezdetben a belsőépítészet érdekelte, egy barátjával, Szivessy Andrással csővázas bútorokat, könyvespolcokat, szekrényeket tervezett, és az ideális modern lakótér kialakításán dolgoztak. Ekkor kereste fel stúdiójukat egy fiatal amerikai építészhallgató, akire nagy hatást gyakorolt Goldfinger szakma iránti megszállottsága. „Az építésznek az építészetnek kell szentelnie az életét, a zsigereidben kell érezned az építészetet” – mondta neki, mire az amerikai úgy döntött, ő nem áll készen ilyen elköteleződésre, és eldöntötte, hogy inkább zenével fog foglalkozni. Utóbb John Cage néven lett világhírű zeneszerző. Goldfinger – bár kivette a részét a párizsi éjszakai életből is – leginkább akkor érezte jól magát, ha barátainak órákig lelkesen beszélhetett a csővázas bútorokról vagy a vasbetonról. 1931-ben megismerkedett egy igazi angol úrilánnyal, Ursula Blackwell-lel, aki szinte mindenben az ellentéte volt. Az elegáns, visszafogott és csendes lány és a harsány, örök lázadó férfi egymásba szerettek. Ursula családjában nem fogadtak túl nagy örömmel egy magát marxistának mondó, kelet-európai művészfélét, de végül nem álltak a házasság útjába. Jó választás volt: élete végéig felesége volt az egyetlen, aki mosolyogós nyugalommal tudta figyelni Goldfinger rendszeres dühkitöréseit, és egy-egy vicces kiszólással képes volt lefegyverezni a férjét.

Barátai szerint „egyedülálló kombinációja volt a művészi temperamentumnak és a tudományos alapú, racionális gondolkodásnak”. Egész életén át úgy tekintett az építészetre, mint problémák sorára, amit neki, mint építésznek meg kell oldania. 1933-ban – honfitársával, Moholy-Nagy Lászlóval együtt – egy athéni építészeti kongresszuson vett részt, ahol a nagyvárosi túlnépesedés problémáiról volt szó. Itt ütött szöget először a fejébe a gondolat, hogy az egyik lehetséges megoldás a felfelé terjeszkedés, a toronyházak építése. Ez számára nem egyszerűen műszaki kihívást jelentett, hanem egy újfajta élettér, több szolgáltatást integráló, falu-méretű lakóközösségek megalkotását. Első, soha meg nem valósult toronyház-terve is ebből az időszakból származik, s ekkor lett kedvenc anyaga a festés nélküli, megerősített beton, amely érvényesülni hagyta az épületek formai struktúráit. Később az egész általa képviselt stílust is a csupasz betonról (franciául: beton brut) nevezték el brutalizmusnak, amit aztán sokan félreértettek, és valamiféle építészeti barbársággal, agresszivitással azonosítottak.

A házaspár a 30-as évek közepén Londonba tette át a székhelyét. Goldfinger később azt vallotta, hogy az vonzotta Nagy-Britanniában, hogy ott nem voltak modern épületek, így az innovatív építészet lehetőségét látta benne, és csak később jött rá, hogy mindez azért van, mert a britek utálják a modern dolgokat. Egyik első munkája egy fodrász szalon kialakítása volt, amelyet Moholy-Nagy fotó-freskóival díszített. Igazi szakmai elismerésre azonban saját családi házuk megépítése után tett szert. A Hamsteadben álló épületben a hagyományos téglaburkolatot nagy üvegfelületekkel ötvözte, és egy saját tervezésű bútoraival berendezett, világos nappalit állított a középpontba. A szobákat saját bútoraival bútorozta be, a falakat pedig párizsi barátai, André Kertész, Man Ray és Max Ernst műveivel díszítette. Ma is ezt tekintik az első modernista lakóháznak Nagy-Britanniában, és hivatalosan is a nemzeti kulturális örökség részének ismerték el.

Goldfingertől építészként és magánemberként is távol állt a német monumentalizmus. Amikor az utcán meglátta a német nagykövetség autóját, mérgében letépte róla a horogkeresztes zászlót. Nyílt náciellenessége és angol felesége ellenére a világháború kitörése után ő maga is gyanús külföldinek számított, akit az internálás vagy kiutasítás fenyegetett. Egy ismerőse javasolta is neki, hogy utazzon tovább Amerikába, de ő csak két kisgyerekét küldte egy nemzetközi segélyakció keretében Kanadába, és felajánlotta segítségét a hatóságoknak. A bombázások elől biztonságot nyújtó légoltalmi menedékhelyeket, evakuáló telepeket tervezett, sőt, maga is beállt a rendet alatt a bombázások alatt fenntartó önkéntes gárda soraiba. Az ő házában gyülekeztek a képzőművészekből álló Industrial Camouflage Unit, azaz az Ipari Álcázási Egység tagjai, akik gyárak, fontos középületek számára készítettek álcázási terveket légitámadások esetére. Művészként is mozgósította kapcsolatait: nagyszabású jótékonysági kiállítást és árverést szervezett otthonában a németek ellen harcoló Szovjetunió megsegítésére, s ehhez a legnagyobb kortárs képzőművészek ajánlottak fel számára műalkotásokat.

A bombázások utáni újjáépítés rengeteg építészeti feladatot jelentett, Goldfinger pedig lelkesen vetette bele magát a munkába. Nem egyszerűen épületeket, hanem új lakónegyedeket akart tervezni. Ekkor írta The County of London Plan című könyvét, amely az egyik első várostervezési bestsellernek számított. Munkájában több, ma is kulcsfontosságú urbanisztikai problémára koncentrált: a közlekedési dugókra, a lakhatási szegénységre, az ipari területek és a lakónegyedek egymás közti viszonyára, valamint a városkörnyéki agglomeráció szerepére. Külön fejezetet szentelt a magas épületeknek, amelyektől kisebb közlekedési terhelést, kevesebb utazással töltött időt is remélt. De nemcsak elméletben tervezett, épített iskolákat és irodaházakat is, a Piccadillyn álló stúdiója mágnesként vonzotta a fiatal építészeket, akik annak ellenére nála akartak tanulni, hogy érces modora miatt rémes híre volt. Nem viselte el, ha valaki a munkatársai közül nem az aktuális építészeti feladatra koncentrált. Ilyenkor képes volt dührohamot kapni és kirúgni az illetőt. „Ha építész akarsz lenni, akkor élned és lélegezned kell az építészetet” – hirdette ordítva.

Egy új munkatársat kollégái megpróbálták felkészíteni a paprikás hangulatú kelet-európai főnökre. Ő később így emlékezett: „Minden őrült történet enyhe volt. Az egész sokkal rosszabb volt.” Ennek ellenére ő sem akart elmenni Goldfinger mellől, akinek a szakma iránti lelkesedése és energiája nagy mértékben stimulálta a fiatal építészeket. Megesett, hogy a megrendelőket is kidobta, ha úgy érezte, túlságosan bele akarnak szólni a munkájába. Ha minőségről volt szó, inkább elveszített egy jól fizető ügyfelet, mint hogy kompromisszumot kössön. Legendák keringtek humortalanságáról is: egy alkalommal késő este betelefonált az irodába, és egy munkatársa tréfából erős magyar akcentussal szólt bele a telefonba. „Itt Goldfinger” – mondta; a vonal másik végén vészjósló hang válaszolt: „Goldfinger itt van, maga meg ki van rúgva.” Máskor nagylelkű is tudott lenni: amikor meghallotta, hogy egy kispénzű beosztottja nősül, saját maga állta az esküvői parti számláját. Állandó kiabálását a született britek kezdetben valamiféle bárdolatlan agressziónak tartották. Amikor azonban meghallották a testvéreivel beszélgetni, kiderült számukra, hogy a magyar családban az intellektuális eszmecsere is rettenetesen hangosan zajlik. Anekdoták tucatjai szóltak a mániákus, mindig goromba Goldfingerről, s ezek eljutottak Ian Felemminghez is, aki ideális modellt talált a személyében a Szovjetunióval szimpatizáló gonosz pénzember figurájához.

Pedig Goldfinger ekkor már rég nem volt a Szovjetunió híve. Az 56-os forradalom leverése után, bár továbbra is marxistának tekintette magát, mélységesen csalódott a létező kommunizmusban. Baloldaliságát építészként próbálta kiteljesíteni. Arra keresett megoldásokat, miként lehet a kétkezi munkások számára is megfizethető, jó minőségű házakat építeni. A magas épületek is ezért vonzották: mesterével, Le Corbusier-vel együtt azt vallotta, hogy ha a házak felfelé terjeszkednek, akkor sokkal több tér nyílik a földfelszínen parkok, közösségi terek létrehozására. Évtizedes álmainak megvalósításához az 50-es évek végétől láthatott hozzá, és ebben legfőbb támogatója a brit kormány volt. 1959-ben kezdett bele a kispénzű családok otthonának szánt dél-londoni Elephant & Castle negyed tervezéséhez és felépítéséhez. Ekkoriban a brutalista stílust követő fiatal angol építészek vezérükként ünnepelték Goldfingert, míg sok konzervatív polgár a hagyományokra fittyet hányó modernistának tartotta. A házak szépségéről ma is sokan vitatkoznak, de azt szinte mindenki elismeri, hogy a kényelmetlen és nyirkos viktoriánus sorházak lakói számára felszabadító változás volt komfortos otthonokba költözni. Egyes források szerint Flemming sem modora miatt tette meg negatív főhőse modelljévé, hanem mert nem tetszett neki Goldfinger heampstead-i házának modern terasza, amire a saját ablakából rálátott. Mindenesetre az építész ismertségét csak fokozta a James Bond könyv, ahogy később a filmek is. A 60-as években megesett, hogy az éjszaka közepén felhívták és Sean Connery hangját imitálva kérdezték: „Goldfinger? Itt a 007-es.”

Élete főműveit is csak ekkor, jóval túl 60. életévén, három évtizeddel első toronyház-terveinek megszületése után alkothatta meg. London egyik legszegényebb negyedében 1964-ben kezdte el építeni a 146 megfizethető bérlakásnak otthont adó, három 84 méter magas toronyból álló Balfron Towert. A napfényes, központi fűtéssel ellátott lakásokat megpróbálta a modern kor minden elérhető vívmányával berendezni, és a tervezést nem tekintette befejezettnek akkor sem, amikor 1967-ben befejeződött az építkezés. A toronyházak egyik 26. emeleti lakásába Goldfinger is beköltözött a feleségével, ráadásul úgy, hogy ragaszkodott hozzá, hogy a bérleti díjat is fizeti. „Első kézből akartam megtapasztalni a szobák méreteit, a szolgáltatásokat, amiket az épület kínál, és minden mást, az esetleges problémákat, amik a tervezés során felmerültek és amiket a jövőben ki tudok javítani” – mondta meglepett ismerőseinek. Úgy érezte, felelős azokért az emberekért, akik életük jelentős részét az általa tervezett a lakásokban töltik majd. Alkalmanként egy-egy pohár pezsgőre is vendégül látta a lakókat, és kifaggatta őket, min változtasson. Amikor Goldfingerék végül visszaköltöztek a házukba, a szomszédok nagyon sajnálták, hogy a morgós építész és mindig kedves felesége elhagyják őket. „Mrs. Goldfinger – mondta egy lakó, – maradniuk kellene! Itt minden lakó befogadta Önöket, én pedig csak tudom, mert mindet ismerem.”

Az első toronyházak lakóinak tapasztalatait felhasználva látott hozzá a következő magas épület, a Trellick Tower építéséhez. A 98 méter magas lakóház 1972-es elkészültekor Európa legmagasabb épületének számított. Személyes tapasztalatai és a lakók tanácsai alapján világosabbra, szellősebbre tervezte, mint az első toronyházakat, a nyers betonfalak komorságát fafelületek beépítésével oldotta. A 217 önkormányzati lakás kényelmét óvoda, orvosi rendelő, üzletek, mosoda növelte: Goldfingernek sikerült megvalósítania álmát, a „függőleges falut”. Ezúttal nem költözött be a házba, viszont véglegesen oda telepítette építészirodáját, hogy munkatársai is megfigyelhessék, hogyan használják a lakók az épületet. Az egyik lakótól, aki egyszer együtt utazott vele a liftben, az építész megkérdezte, elégedett-e a lakásával. „Teljes mértékben, – hangzott a válasz, – csak lehetne seprűtároló is.” Erre Goldfinger felhúzta a szemöldökét, és szokott stílusában csak annyit mondott: „Nyavalyások, sosem vagytok elégedettek semmivel.” Később azonban ő maga is elismerte, hogy pusztán építészeti eszközökkel nem lehet a szegénység problémáit kezelni. A bérlakások lakói nem tekintettek sajátjukként a házra, a közös helyiségek lassanként lepusztultak, megjelentek a vandálok is. A Trellick Tower csak azután lett újra népszerű, hogy a lakások többsége magánkézbe került, a házat felújították, és modern lakókörnyezetet kedvelő fiatal családok költöztek be. Ma a Balfron Towerrel együtt fokozott állami védettség alatt áll.

Goldfinger Ernőnek a Trellick Tower volt az utolsó nagy munkája. Büszke volt rá, hogy saját lakóházát még életében műemlékké nyilvánították. Más hivatalos megtiszteltetés is érte: munkássága elismeréseként a Brit Királyi Művészeti Akadémia tagjává választották, a királynő pedig meghívta, hogy ebédeljen együtt vele és családjával. Kollégái kíváncsian várták, hogy a magát még mindig marxistának nevező építész, mit mond majd, ha visszatér a Buckingham palotából. Az értékelés az ő stílusában abszolút dicséretnek számított: „Tulajdonképpen nincs nagy baj velük.” Később is többször találkozott az uralkodói család tagjaival, de elveiből annyit azért megőrzött, hogy lovagi címet nem fogadott el. Szakmai gyakorlati helyeket szerzett magyar építészhallgatóknak, összesen 250-en tanulhattak az ő költségén Londonban. Amikor a magyar állam néhány év után indoklás nélkül felmondta az együttműködést, nagyon csalódott volt, de nem sértődött meg. Ösztöndíjat alapított tehetséges fiatal építészek számára, és kikötötte, hogy a díjazottak között mindig kell magyarnak is lennie. Utolsó éveiben néhányszor hazalátogatott Magyarországra is, és előadást tartott a Műegyetemen. Egy ilyen alkalommal mondta a diákoknak: „Mi az építészet? A térből el kell lopni egy kis darabot és be kell építeni...”

Már visszavonult az aktív munkától, amikor 85 éves korában hasnyálmirigy-rákot diagnosztizáltak nála. Állapotát sztoikusan fogadta: „Mindannyian egy halálos betegséggel születünk, amit életnek hívnak és arra vagyunk ítélve, hogy részt vegyünk ebben a kalandban.” Ő az építészetet tekintette izgalmas kalandnak. Aki részesülni akar benne, ma is meglátogathatja a modern építőművészet kiállításává alakított heampstead-i házat, ahol egykor Goldfinger Ernő, a nagy magyar brutalista építész alkotott.

#the brutalist

1 note · View note