#akarás

[cloud-breakingdreams]

Be kell látnom.

Hogy nem vagyok az a személy, akit az emberek megtartanak. Nem vagyok az, akit akarnak. Nem vagyok az, akiért küzdenének.

Nem vagyok én semmi. Nem vagyok én senki.

Lexa

[infantilis-egyed]

Most jött el az a pont amikor csak úgy élni akarok

Elvárások és határok nélkül

[kortarsfuzio]

"Amíg hittem benned addig elengedtem az önbecsülésem kezét, s lettem az, ami soha nem szerettem volna lenni: egy potyautas, a görcsös akarás semmibe száguldó hamis vonatán."

[mirabellomonferrato]

A kezdet

Ez az első bejegyzés, a többi ilyen regényes nem lesz publikus, innentől csak a házak jönnek (meg az emberek) :)

A ház távol tartotta a kabócák hangos zizegését és döglesztő nyári napsütést. A falai még álltak, a tető is, de a födémnek csak a fa gerendái voltak meg. Ezeken ugráltam, gerendáról, gerendára. Hogy hol voltak a szüleim miközben ezt a hülyeségt csináltam? Ők a lakókocsiban aludtak, ahogy aludt az egész kis falu, ahol megálltunk a nagy olaszországi körút közben. 14 éves voltam, valakibe nyilván szerelmes, mert azt hiszem egész életemben szerelmes voltam, és a gerendán ugrálás közben azon gondolkodtam, hogy szabad-e arról álmodozni, hogy ez az én házam, vagy ez éppen olyan képtelenség, mint az, hogy Gulyás Csaba egy nap a szemembe néz, megcsókol és kimondja, hogy szeret. Lent, a szoba padlóján törmelék, újságpapír, lomok töredékei, festett fal és csempedarabok. Valami nagyon régi dolog nyomai, és én képzeletben régész voltam, felfedező, kalandor egy izgalmas életben. Nem lehet tudni, hogy az a ház, azok a gerendák vagy az utazás vagy a nyár vagy a kabócák rabolták el a szívem egy részét Gulyás Csabától, de örökre belém költözött a vágy, hogy egyszer nem csak utazó leszek Olaszországban.

Eltelt harminc év és csak utazó voltam, a felnőttség megtanított, hogy azt kell akarni, ami adódik, még azért is rengeteget kell melózni, a gyerekkori álmokból csak sóhajok lettek. Gulyás Csabát más férfiak sora váltotta, szerelmek, szexek, házasság, válás, más szerelmek, és én Portugáliában sétáltam az aktuális szerelmemmel és azon sóhajtoztunk, hogy milyen csodás a tenger, milyen jó is ez a mediterrán hangulat, milyen kár, hogy az ember nem itt él. Ha az „ember” már túl van azon, hogy egy férjnek és egy élettársnak is kimondja, hogy vége, akkor már tud súlyos döntéseket hozni. És a tengert bámulva rájöttem, hogy ez is csak egy döntés. Hogy akarsz venni egy lakást vagy házat egy másik országban. Ha akarod, megteheted, az álmokat nem kell letenni a határon. 2019 volt akkor, és nem volt egy fillérem sem. A gyerekeimet már hat vagy hét éve egyedül neveltem, megtakarításom annyi volt, ami vészhelyzet esetén pár hónap túlélést biztosít. De megszületett az akarás, a bizonyítási vágy, hogy meg lehet csinálni. Nekivágok az útnak, és meg tudom csinálni, mert bármire képes vagyok, hiszen lám, mennyi mindenen vagyok túl – egyedül. A Férfi kétkedően mosolygott, hogy na persze.

Az a férfi sincs már, csak a szerelem maradt és az elhatározás, hogy nem csak utazó leszek Olaszországban.

[dawnstudies]

Trying to get back on track with my studies-

I'm currently participating in more competitions than I can count, so I've been absent a lot and haven't had the time to do a lot of things while also going to the hospital and stuff like that

BUT!!! I am not giving up so easily.

"Giving up is not wanting hard enough."

Or

"A feladás nem akarás."

I am going to get be the best in my class, whatever it takes.

[stickalittle]

Vannak emberek, aki tagként kritikusak egy szervezettel kapcsolatban, de meg sem próbálják megváltoztatni a szerinte rossz dolgokat, hanem inkább otthagyják a picsába az egészet, és helyette nem csinálnak semmit a szervezet által ellátott területen.

Fontos, hogy nem azokról beszélek, akik tettek valamit vagy szeretnének tenni valamit a reformért, csak ellenállásba ütköznek, ezért kilépnek, hanem azokról, akik belülről állandóan kritizálják a munkát, de ahhoz lusták, hogy ők tegyenek bármit is a reformért, hogy feladatot vállaljanak a szervezeten belül a megújításért, hanem inkább otthagyják az egészet, és fröcsögnek tovább kívülről, hogy milyen szarul csinálnak mindent. Akkor lesznek elégedettek, ha megszűnik a szervezet a picsába, és hogy nem lesz helyette semmi, az nem érdekli őket. Ez most Trumpról jutott eszembe, aki kiléptette az USA-t a WHO-ból, és a döntését azzal indokolta, hogy a WHO rosszul kezelte a covidot, meg a többi egészségügyi válságot. Úgyhogy az USA otthagyta a picsába az egész szervezetet. Trump arra meg alkalmatlan, hogy inkább nagyobb részt vállaljon a szervezet munkájából, és kijavítsa a hibáit. Csakhogy ha a WHO megszűnik, mi lesz helyette? Trump alapít egy másik szervezetet, ami ezen a területen tevékenykedik? Nem hiszem, hogy szándékában állna. Csak nem fogja fel ésszel, hogy ha a WHO nem látja el a feladatát a világjárványok terén, akkor nem lesz, aki ellássa ezt a feladatot. Aztán ha kezelhetetlen világjárvány söpör végig a világon, Trump meg a többi ilyen értelmileg beszűkült elégedett lesz, és keres majd valaki mást, akire fröcsögni tud, hogy az a hibás. Meg sem fog fordulni a fejében, hogy ha létezett volna a szervezet, nem történt volna ilyen probléma. Mert az ilyen emberekben csak a fröcsögés és a hibáztatás képessége van meg, a tenni akarás képessége nincs. Mivel valamit megtenni nagyobb erőfeszítést igényel, mint valaki mást hibáztatni.

[csacskamacskamocska]

Meg kell tanulnom tömörebben fogalmazni

Jól vagyok. Keményen megdolgoztam érte. Megérdemlem. Amíg várod az igazságtételt, addig nem tud megtörténni, mert ballasztként benne vagy. Akkor történik meg, amikor már teljesen érdektelen. Egy nap rácsodálkozol valamire: jaaaa... *és felkacagsz* olyan nyilvánvaló, annyira jellemző. Ennek kellett történnie. Így van rendben minden.

Ha bántalmazva érzed magad, akkor bántalmazva vagy. Ezt nehéz elfogadni néha, mert még annak a lehetőségét, a gyengeség vagy a tévedés látszatát is megtagadjuk magunktól. Pedig annyira egyszerű: egy megfelelően működő kapcsolatban a kapcsolaton belül keresed a megoldást, és biztos vagy benne, hogy ott is van. És valóban ott van! Azok a problémák, amik nem megoldhatóak vagy nem ritkíthatóak, azok rendszerszintű problémák, amik nem megoldhatóak a kapcsolaton belül. De szakemberrel megoldhatóak, ha mindketten akarják – vagyis, a probléma kezelése a kapcsolaton belül marad. Közös akarás. Ha bántalmazva érzed magad, akkor alap, hogy nem tudod, nem érzed, hogy a kapcsolaton belül meg tudod oldani a problémádat. A bántalmazást pont ugyanúgy be tudjuk azonosítani, mint a szerelem vagy a harag vagy más érzést, csak nem akarjuk. Mert senki sem szeretné magát bántalmazottnak látni. Mert az nem csak a bántalmazóra bélyeg. A bántalmazott másfajta bélyeget kap: miért nem látta, miért nem mozdult? Miért viselte el? Miért hülye?

Jut eszembe: Az egyik legnagyobb áttörés az, amikor sok évnyi nyűglődés és kínlódás után rádöbbensz, hogy akit mindennél jobban szerettél, akiben bíztál, akire felnéztél, akiért tűzbe mentél volna, ő nem melletted van, hanem ellened. Mindegy mi az oka. És amikor ezt felismered, onnantól minden rém egyszerűvé és érthetővé válik.

A maradék idő mindennél fontosabb.

[thapatkanyz]

Tha Patkányz - Gyereknap

verse:

3,14

Rap auráktól teli aula Nicaraguai birkaragut gurítanak Birkenauba Tervet szőttem, miután kiszívtam a tőgyet Hogy a számat mozgatva kúrjam ketté a földet Kurvára very happy, úgylátom, a hapi Mai napig veri neki a Hip-Hopot a hipós hippi Nincs fék, a temetőfless háromszázzal tép Ha a bulidra indulnék, vinnék hálózsák meg pléd A slukkra slukk állandóan sivatagba rak Nálunk lefordul a kereszt, titeket simogat a pap Bízom abban idióták, hogy lassan tudjátok Változott a helyzet, már a postás ugat kutyákot Sok sertés betép, szárnyasok, mint a betét Ki utamról letért, nem vágja a kör kerületét Fontos a külső, egyre több a raj alak Annyi gáz jön ki pofádon, sziesztára kell rakjalak Köszönöm ha behívnál, de söntéssel gyere Széjjel fejeltem a műfajt, vagyok öltéssel tele De jó, mikor ki sem látok a picsából Nem azért van halszagom, mert most jöttem a pecából A zene kiakaszt, na mondjad ki ravasz ma Ha van eladó beat-ed, haver, dobjad ki a faszba Megértem, ha nem hallgatod ezt, már csak mókából A helyedben én sem mernék kilépni a szobából Mit remegsz? Ja, hogy csak most durrant a Beck's? Egy jó mc-t mondjál nekem, kit földhöz ver a steksz Viszont bölcsekből van bőven, más szenved hiányt Nem árt érdeklődni, baszdmeg, a lábjegyzet iránt Ujjal intek neked, bezzeg akkor kimentetek Mikor megakarták adóztatni az internetet Változtatni akarás nincsen, de minden legyen Politikusokat hagynak ott az illemhelyen

Zsigabá (refrén) Ahol Pi, Zsiga, Chi mindig arra van a gitt Rap auráktól teli aula Készül az alagút Hogy a számat mozgatva kurjam ketté a földet

Chicheck Nem változik semmi, a sok alak alakít Itt meg a csatornából ömlik fel a salakanyag beat Ahol Pí, Zsiga, Chi mindig arra van a gitt A csillogásra csikó, csak a szamarakat vidd Nyer a sitt, jó a stu, ez az odú az adu Vegyed csak magadra, amit lepakolunk kakadu Ver a team, nem a bú, behatolunk magyarul Készül az alagút, letarolunk hanyagul Matatunk a minták miatt, más meg kirakatot etet De ha így megy a menet, leszek kitagadott gyerek Sose nyelek, nincsen kiragadott szerep Itt a líra attól meleg, ahogy kicsavarom neked Ez a sivatagba itat, mé’ a homokot eszed? Ugye veszed, hogy elveszted a porokon eszed A léc rezeg, tuti, hogy nem rokonok ezek Még szerencse a négy láb, így nem koszolok kezet Csak hozom eszementen, tudom fura lehetek Hogy vinyl-eket akarok, nem bula hegyeket Mivel sose volt pénzem, így nem ural eleve Szia uram, lemezeket adok, kúrja befele Ugyan, ne gyere, hogy a zene legyen light Kajak kifogyott a gáz, hogyan melegedek át? Robbanhat a dárda, mit betekerek má' Ez elevenen nyúz meg, úgy teregetek rá Ha nem egereket látsz, száz, beremeg a láb Mi sem vagyunk piti, de még betegebb a stáb A patkányok eregetik a reteket alád De ne lepődj meg nagyon, hiszen betemet a láp Nagy a sár és leégett a stég Csak a hanyatlás, innen lelépett a nép Megy a terelés, mindent beléd ver a gép Tényleg elég lesz a fake news, beszédes a kép

[egy-lany-blogja]

Mindaddig, amíg azt hisszük, a bántalmazás a pofonnál kezdődik, hajlamosak vagyunk leélni egy egész életet úgy, hogy szavakkal rúgnak belénk. Ma az emberi kapcsolatok hatalmas százalékában ott a bántalmazó és a bántalmazott.

És igen, bántalmaznak, ha azt hallod, hogy semmire nem vagy jó, ha dicséretet nem, de a vélt, vagy valós hibáidat folyamatosan hallod. Bántalmazás a kurvaanyád, a hagyj békén, a menj innen, a hülye picsa, a kövér disznó, a csoffadt gebe. Bántalmazás, a munkahelyen, a "szerelmi kapcsolatban", a "barátságban", az életben. Mert nem csupán a pofon tud csattani, sőt. A pofonnál dönthetsz úgy, egyetlen pillanat alatt, hogy öltözöl, és egy szál ruhában kilépsz az ajtón, és vissza soha többé. Ennél sokkal brutálisabb az, amikor szavakkal bántanak. Amikor csak a szar ömlik rád a kapcsolatban, és semmi más. És Te reménykedsz, hogy majd jobb lesz, és elkezdesz idióta magyarázatokat gyártani, hogy mentsd azt, amit nem lehet. És tudod miért? Mert rettegsz szembe nézni azzal, ami ott van előtted. Hogy bántanak. És elveszik közben az életed.

Mert majd jön a depresszió, a hajhullás, a menstruációs panaszok, a szorongás, a sírógörcs és a pánikroham. És Te azt gondolod, hogy pirulákkal majd helyrehozható. És mész az orvoshoz, szeded a gyógyszert, fekszel a kés alá, mert beteg vagy, miközben eszedbe sem jut, hogy beteggé tettek. És ott állsz majd csont soványan, vagy épp elhízva, kibelezve, testileg és lelkileg, és csak azt hajtogatod, a hormon, meg a gyulladás, a másik meg, aki okozta, a hormonnak és gyulladásnak, akinek neve is van bassza meg, egykedvűen bólogat, jobb esetben annyit makog, jaj szegény.

És odaadod az életed a semmiért. És magyarázatot keresel gyermekkori traumákban, meg elszenvedett szarságokon keresztül és nap, mint nap azon munkálkodsz, hogy felépítsd azt, ami minden nap összedől, és közben eltelik az élet.

Mert bántalmazott kapcsolatban élsz, ha azt éreztetik, semmire nem vagy jó, vagy megmutatják éppen mire. Bántalmazott kapcsolatban élsz, ha aláznak, ha megaláznak, ha a nőiességed, férfiasságod semmibe veszik. Bántalmazott kapcsolatban élsz, ha zsigerelnek, ha a képedbe hazudnak, ha semmibe vesznek, ha éreztetik azt a hazugságot, hogy mindenki szebb, és jobb, mint Te vagy. Bántalmaznak, ha nincs gyengédség, vagy csupán egy kérdés, hogy vagy, vagy mit segítsek, holott ugyanazt a szekeret toljátok. Bántalmazás, ha a bajban magadra hagynak, vagy tudomásuk sincs arról, hogy baj van. Bántalmazás, ha csak néznek téged, hibákkal tele, de nem látják, nap, mint nap mit teszel, hogy jobb legyen. Bántalmaznak, ha hűtlenségbe kényszerítenek, mert felébred benned az élni akarás, és bántalmaznak, ha ezek után Te leszel a rohadék. Bántalmaznak, ha ügyet sem vesznek rólad, ott, ahol éppen élsz, vagy dolgozol, és mindeközben azt beszélik beléd, hogy semmit nem érsz! Ne hagyd magad! Mert bántalmazni nem oké, és ezt hagyni, az életedbe kerülhet! (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis

[perfectsadpain]

Tarka ruhákba bújtatom a testem, homokóra. Új bálna faj. Még több lett a hegre nőtt bőr, vajszerűen csillog a világosságban. Reggel hatkor még a város is alszik, határpont. És a reggeli kávé, visszaránt az életbe. Néha elengedem az élni akarás kezét. Szégyellned kellene engem. Tátongó seb vagyok a nyakadon. Harapdáló szeretethiány. Színes egyéniség, meg a faszt. Innen lopott, toldott foltozott személyjegyek, buszjegyre váltanám. Utazzunk messzebb, nem érnek el a hangok. Egy nap a családommal és lám, tiszta mentális zavar vagyok.

[cloud-breakingdreams]

Azt hiszem találkozni akarok veled, akármi is lesz.

Lexa

[sirexe]

Néha nem érzem, hogy érzek.

És hiába is éreznék úgysem tudom értelmezni.

Ez a két pont közti állapot az érzéstelenség és a érezni akarás örök körforgása.

De minek érezni, ha a szerelemből mindíg csak szomorúság lesz.

Viszont ha szomorúak voltunk, az azt jelenti hogy egyszer boldogak is.

Hiszen szomorúság csak a boldogság elmúlását jelzi, de ha nem vettük észre hogy boldogak voltunk akkor valójában soha nem is éreztünk semmit...

Ez van, fogadd el, hogy valójában soha nem leszel boldog, mer a boldogsághoz érzelmek kellenek, azok viszont benned nincsenek. Mondhatni egy tárgy vagy, emberi formában. Ide oda dülöngélsz akár egy váza. Vagy összetörsz, vagy állva maradsz, két sors közt játszva...

[hannaboroka]

Szívzűrök

Az ember lánya bizonyos idő után hozzászokik ahhoz, hogy időről időre összetörik a szívét. A legtöbbször már mintha csak egy rosszabb nátháról lenne szó, úgymond lábon kihordja. De arról soha nem szólt senki, hogy a szív ténylegesen is tud fájni. Már hogy tényleg, fizikailag, nem érzelmileg. Ijesztő hajnal volt, amikor erre a felfedezésre magamtól jöttem rá. A szorító érzéstől az álomittas pillanatokból hamar átkerültem a pánik állapotába. A mellkasom szorított, és hirtelen úgy éreztem, mintha az egész világ súlya nyomná a szívemet, csak most nem érzelmileg, mint ahogy korábban tapasztaltam. Bepánikoltam. A pániknak ilyen magas fokát addig a pillanatig nem ismertem. Bármit csináltam semmi nem segített, a mellkasomon ülő súly egyre csak nehezebb lett. Persze jó pár forgatókönyvet lefuttatott az agyam, hogy ennek a helyzetnek milyen végkimenetele lehet. Rosszabbnál csak rosszabbak. Amint végig futottak ezek bennem, az élni akarás és az életigenlés érzése húsba vágóan elevenen kezdett bennem mozogni. Az élet sokszor nehéz. Főleg, ha az ember mellkasára nehezedik. Hosszú órákkal később múlt csak el a fájdalom. Amíg a fél napot a kórházban töltöttem, rájöttem, hogy a szívem törékeny. És, hogy soha nem vigyáztam rá megfelelően. Nem kíméltem a szívzűröktől, hosszú évekig nem, aztán, amikor mégis, egyszerűen rám nehezedett az élet. Megroskadt a hátam a súlya alatt. Meg kellett tanulnom nem a szívemben hordozni a terheket. Hogy ne cipeljek többet, mint kellene. A szívem törékeny. Nem csak úgy, mint korábban hittem. Ahogy kora reggel feküdtem a kórházi ágyon, levegőért kapkodva, miközben figyeltem az üvegtetőn az eső koppanását, csak arra tudtam gondolni, hogy annyi szívzűrt megéltünk már. És, hogy ezen is túljutunk, hiszen túl kell. És ha túljutunk, megígérem, hogy jobban fogok figyelni rád. Szívem.

i'll open up my heart

[gyulaszabo]

A következmények.

Akarás és nemakarás következményeiért magunkat nem okolhatjuk mert ezek a hatás ellenhatás törvénye szerint az emberi akarattól függetlenűl érvényesülő ok okozati összefüggésben vannak. /2387/

[hicapacity]

"Küzd a démonaival," mondják sokszor arra az emberre, aki valamilyen pszichés vagy viselkedési zavarral küzd. Sokan - szerintem joggal - kritizálják ezt a szóhasználatot. Belehelyezi ugyanis ezeket a jelenségeket egy olyan, moralizáló és megbélyegző kontextusba, ami olyan képzetet kelthet a külső emberben, mintha itt valamiféle "démoni megszállottságról" lenne szó. Holott tudjuk, hogy a gének és a környezeti tényezők összjátékának köszönhetően alakul ki függőség vagy depresszió.

Amit mi démonoknak hívunk, azok valójában nem egzotikus interdimenzionális lények, szarvakkal és patával, vérszomjas csupafog szájjal, mint ahogy az élénk képzeletű szerzetesek ábrázolták őket kéziratokban. A mohó telhetetlenségünk, a bénító félelmünk, az ólomsúlyú gyászunk, a kínzó féltékenységünk és a többi: ezek gyakran mintha valami teljesen elkülönült entitást alkotnának bennünk. Sokszor saját magunknak is úgy tűnhet, hogy amikor a hatásuk alatt állunk, akkor mintha démonok szállnának meg minket. Mintha lehasítanák egy részünket és elidegenítenék az énünktől, ami tehetetlenül szűköl, mint valami ijedt, gödörbe esett kiskutya.

Ezek a "démonok" gyakran nagyon erős akarattal párosulnak. Akarod, hogy többet egyél, igyál, drogozzál, szexelj. Akarod, hogy jobban birtokold, kontrolláld a másik embert. El akarsz menekülni valami elől. Akarod, hogy ami nincs, az legyen, és ami van, az ne legyen. Felőrlik a hétköznapi tevékenységek iránti motivációidat, érdeklődésedet. Folyamatosan mohón követelik a jussukat. De valójában az akarat nem a lényegük. Az csak a felszín.

Ahhoz, hogy a lényegükhöz juss, ahhoz először is szakítanod kell azzal az analógiával, ami az ilyen zavarokból való felépülést külső/belső démonok elleni harcként fogja fel. Figyeld csak meg: még ha nem is beszélünk démonokról, de a militarista nyelvezet mennyire megmarad: "függőséggel küzd", "testképzavarral küzd" és a többi. Egyfajta kereszteslovagként csillogó páncéllal rohamot indítasz az acsargó démonhorda ellen. Véded az elméd várát az ostromlók ellen, kirekeszted őket a falakon kívülre. Szép képek ezek - csak éppen az ilyen küzdelmekből leggyakrabban vérző fejjel és kudarcélményekkel gazdagabban fogsz kihátrálni. Miért? Azért, mert saját magad ellen nem viselhetsz hábor��t.

Ha ebből azt a következtetést vonod le, hogy akkor az egyetlen alternatíva a teljes kapituláció a "démonokkal" szemben - akkor még mindig túlságosan a háborús narratíva foglya vagy. Próbálj úgy gondolni arra a bizonyos "démonra", mint ami a saját részed. Egy olyan részed, amit túl sokáig és túl gyakran vettek semmibe - vettél semmibe. Ne téveszd össze azzal, hogy milyen sürgető, sóvárgó szándék, vágy, akarat nyilvánul meg rajta keresztül: például, hogy még több drogot, szexet, pornót, kaját, piát, kontrollt, menekülést stb. akar. Ezek irányt és célt tévesztett, elkeseredett és kétségbeesett próbálkozások arra, hogy figyelmet kapjon. Mint a gyerek, ami gyakran csak azért viselkedik botrányosan és antiszociálisan, hogy felkeltse a szülő figyelmét és gondoskodását.

Az akarás illúziója mögött mindig a szükséglet realitása áll - avagy egy reális szükséglet, amit nem elégítettél ki. Ahhoz, hogy megszabadulj tőle, először is kíváncsi együttérzéssel kell odafordulnod a démonhoz. Mint ahogy a Buddha a legenda szerint tette Marával, a démonok rejtőző fejedelmével: "Látlak, Mara, gyere, ülj le és igyál egy teát!" Mond el, mi bánt. Amit démonnak hittél, arról kiderül, hogy te magad vagy az - egy részed, amit talán még gyermekkorodban, lehasítottál magadról. Az árnyékod, amit próbáltál minden erővel távol tartani. Valós szükségletekről van szó, amiket nem tudtál kielégíteni: arra, hogy szeressenek, hogy biztonságban légy, hogy figyeljenek rád.

Ha nem harcolsz a démonoddal, de inkább megitatod-megeteted a figyelmeddel, és próbálod megérteni a mögötte álló valós szükségletet, akkor azt fogod érezni, hogy a görcsös markolása, amivel beléd kapaszkodik, enyhülni kezd. Persze ez önmagában még nem elég: nem egyszeri megvilágosodás-élményekkel vagy belátásokkal fogsz megszabadulni évtizedes szokásoktól vagy torz megküzdési stratégiáktól. Az bizony, ha nem is küzdelmet - de kitartó munkát, vagy ha úgy jobban tetszik, utazást igényel. Terápiás utazást, hogy jobban megismerd és megértsd saját magad. Hogy jobban képessé válj reagálni a sürgető szükségletekre és sóvárgásokra, amik benned keletkeznek. Hogy megtanulj figyelni a tested-lelked jeleire, és ne söpörd őket a szőnyeg alá. És ha elindulsz ezen az úton, akkor végül eljuthatsz oda, hogy amit démonnak hittél - az megszelídül és a leghűbb szövetségeseddé válik.

[csacskamacskamocska]

Perverziók

Tényleg igaz a mondás amit lekicsinylően, bántó szándékkal szoktak mondani: de ráérsz... Vagy: nincs semmi dolgod, hogy ezzel foglalkozol? Valószínűleg egy rakás mindenféle probléma kihullott mostanra az érdeklődési körömből, és azért a „ki vagyok és mit is akarok” is erősen tisztult. Mint valami ásatásnál. Érdekes dolgok bukkannak elő.

Van ez a játék, hogy teremtő erő, és ha el tudod képzelni amit szeretnél, minél inkább meg tudod fogalmazni, minél inkább el tudod képzelni, annál közelebb kerülsz a megvalósuláshoz. Nem annyira jó pillanataimban ilyenkor rögtön mellé beugrik, hogy meg van az ördöggel kötött megállapodás, amikor mindig átverődsz akármennyire is akarod, hogy jól csináld. De az álmodozás szórakoztatott gyerekkoromban, ellazított és lefoglalt. És azt az állapotot szívesen visszahoznám, a más világokban járást. Írni is úgy szoktam, hogy beleálmodom magam abba a történetbe, ott vagyok, látom, érzem a szereplőimet. De írás közben azért van valami akarás is, nem annyira ellazult dolog mint a félálomban ábrándozás.

Sajnos a jön a pasi és ilyen lesz meg olyan lesz és jujjdejólesz, az jóideje nem működik. Pedig időnként nekifutok, hogy na akkor képzeljük el "Ő"t, aki jó lesz nekem és boldogan élünk amíg. Képzeletemben jön a pasi, és akárhogy erőlködöm, hogy ne hasonlítson, nem megy, és az erőlködéstől meg rossz lesz az egész. Aztán arra gondolok, hogy neki is van valaki, akiről így álmodozik akkor is, ha nem akar, és akkor még szomorú is leszek. Nem szoktam a szexszel problémaként foglalkozni. Mármint a hiányával sem. Nincs semmi baj a libidómmal, köszöni szépen, hetente többször megemeli a kalapját, aztán vagy kezdek vele valamit, vagy nem.

Ám a napokban egy barátnőm mesélte, hogy a férje eltörte mindkét kezét és most gipszben van, és elég ügyetlen egyelőre, de meg fog gyógyulni. A finommotoros mozgása érezhetően javult. Mondtam neki viccelődve, hogy na, akkor a gipszben szexelést is kihúzhatják a bakancslistáról. Hát ja, merthogy ő fürdeti a pasit, aki csak áll, feltartott kézzel...

Mennyire bensőséges dolog megfürdetni egy pasit, de tényleg, nem csak leöblögetni, hanem megmosdatni rendesen, hát nem tudom, hogy lenne-e erőm nem megszexelni, ha már centiről centire lemosdattam. Legfeljebb utána megint :D Gondolom ez a kép indította el az agyamat azon a vonalon, hogy én mit is szeretek vagy mik azok amiket szeretnék. És az, hogy akármilyennek is látom az ő kapcsolatukat, nyilván van egy nagyon intim vonala, ami jól működik, ami nem csak a szexről szól, hanem egymás és az egymásrautaltság elfogadásáról.

Le kéne írnom, ugye, hogy mik jártak az eszembe, hogy mit találok izgatónak amit megnéznék, kipróbálnék? Nem fogom. De még egy pont, hogy ha valaha is közeli kapcsolatba kerülök férfival, az olyan kapcsolat legyen amiben a vágyaimat is odaadással kezelik. És még egy tanulsága volt a történetnek, hogy megértettem az összes nagyon furcsa, többnyire kifigurázott, ám megállapodásra épülő kapcsolatot. A megállapodásra épülés lényegét. A vágyak vagy perverziók összetalálkozását. És, hogy mekkora baromság ezeken úgy rugózni, mintha nem lenne teljesen természetes, és nem lenne nagyszerű, hogy nekik sikerült.