A rosszból csírázik az egyedüli jó:
halaszthatatlanná lesz a halogatható.
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb:
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak.
Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad.
(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.)
S miközben korhadni kezd (vagy elégett),
megy tovább a földi gyarló gyakorlat:
sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek.
Nem is utolsóak ezek az utolsó napok:
csomagolás, lézengés, várni a vonatot,
még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot,
talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog;
és hülő tündöklésben:
a poros muskátlik, piros padok.
Biomuseo is a museum focused on the natural history of Panama, whose isthmus was formed very recently in geologic time, with major impact on the ecology of the Western Hemisphere. Located on the Amador Causeway in Panama City, Panama, it was designed by renowned architect Frank Gehry. This is Gehry's first design for Latin America. The design was conceived in 1999 and the museum opened on 2 October 2014.
Beach nincs, úszni tilos, annyira szennyezett az óceán. Az éghajlatváltozás meg olyan vízhiánnyal jár, hogy a Csatorna működése is veszélyben. Magas HDI. Amcsi nyuggerek vannak. A bűnös város zaja után megnézzük a romlatlan panamai vidéket, ahol még tiszta a víz. A Frank Gehry Biomúzeuma megér egy látogatást, élménymúzeum akváriumokkal, szelfizésre csábító állatszobrokkal, valamint olyan multimédiás teremmel, ahol a talpunk alatt is mozgott a világ
és olyan híres nevezetességeket látogattam meg, mint például a nyugati aluljáró
és voltam egy helyen, ahol azt mondta az ügyintéző hölgy, aki a személyes adataimat kezelte épp, hogy nem látszik rajtam a korom
nem a kéményből, hanem hogy az életkorom
de sajnos ettől lefagytam, és nem kértem meg azonnal a kedves ügyintéző kezét, hogy dobjon el mindent, jöjjön azonnal feleségül, és felkerekedünk Európába, meg nem állunk, amíg szárazföld van a talpunk alatt, hátha odáig már nem jönnek el a tankok
Nyilván nagyon sok szempontból megkerülhetetlen a magyar filmművészetben. Ott a csodálatos Nászutak (1970) doksi a digózásról. A fontos játékfilmek (Talpunk alatt fütyül a szél, Rosszemberek, Könnyű testi sértés, Falfúró, Roncsfilm). A zenei szempontból óriási Kopaszkutya. Sok más remek doksi, de zenei szempontból még a Kopaszkutyánál is sokkal jelentősebb, hogy végigfilmezte a táncházmozgalmat és portréfilmben megőrizte számos zenei óriás alakját Zerkula Jánostól, Fodor ‘Neti’ Sándoron (fent) át Maneszes Mártonig, Pál Istvánig, az erdélyi zsidó zenétől (Szól a kakas már...) a Szászcsávási Bandáig. Ez a dokumentáló munkásság mindig alulbecsült, pedig inkább felbecsülhetetlen. Hála érte!
Az utolsó állomás a Kanári-szigeteken Gran Canaria volt, ahová szeptember 10-én érkeztem. A szállásom Las Palmastól egy kisebb városban, Gáldárban volt. Direkt nem a “fővárosban” foglaltam, hanem kicsit messzebb ahonnan minden jól megközelíthető.
Gáldárban egy banánültetvény mellett kellett végighaladnom, hogy bejussak a városba és a buszmegállóba. Ezen a szigeten is kötelező a maszk, de egyszer olyan gyorsan haladt el mellettem a rendőrautó, hogy csak egy mosolyra volt időm, de maszkot feltenni nem. Büntetés szerencsére nem járt, hála a mosolynak.
Első nap a szigeten Las Palmas felfedezésével kezdődött. Megnéztem a katedràlist - Catedral Metropolitana de Santa Ana de Canarias -, és voltam a katedràlis múzeumában, majd végigsétàltam a tengerparti sètànyon. A katedràlis tetejére fel lehet sètàlni vagy liftezni, ahonnan nem túl szèp kilátás nyílik a városra és a kikötőre.
A város nem nyerte el különösen a tetszésemet de betértem a Poema del mar-ba, ami a Tenerife-i Loro park testvére, viszont itt szinte csak tengeri állatok talàlhatók. Valaki kérdezte tőlem hogy miért megyek tengeri állatok állatkertjébe ha az óceánnál vagyok, lehet ott könnyebben is tengeri állatot látni. Na ő még nem volt bálnalesen például.
Volt egy nagy akvárium, amiben rengeteg hal volt, ez volt a kedvencem. Persze ez nem a természetes élőhelyük, de így szinte bárkinek meg van a lehetősége látni ezeket az àllatokat nagyon közelről.
A nap végén végig sétáltam a Las canteras beach-en, ahol rengetegen voltak. Azonban a hasukat süttető emberektől jobban érdekeltek a szörfözni tanulók.
A második napon Maspalomast vettem célba. A Playa del Inglés mellett elterülő “sivatag”, homokdűnék feltérképezése volt a cél. Nagyon érdekes volt, sosem voltam még ilyen helyen, ugye Fuerteventura előtt. Arra a kérdésre nem sikerült választ találnom, hogy sivatagba sétáló de egyébként nyaraló turistának milyen lábbelit kellene viselnie. Tornacipőt nem, mert homokos lesz a belseje. Papucsot sem mert nem lehet benne haladni. Mezítláb logikus lehetne, dehàt nem akarjuk hogy megégjen a talpunk… Nem tudom… A sivatag mellett egyébként a másik “látványosság” itt a szemérmetlen nudisták voltak.
A sivatagi túrám végén úgy gondoltam hogy megérdemlek egy lazacot egy koktéllal egy menő óceánra néző étteremben. Az ebédhez majdnem társaság is járt, mert a pincérfiú nem akarta elhinni, hogy egyedül utazok.
Maspalomas után még volt egy kis idő és leszálltam a buszról egy véletlenszerűen vàlasztott helyen, Telde-n. A vàros közepén egy kis téren egy szép kis templom és park található, tökéletes hely kipihenni a sivatagi fàradalmakat.
A következő napon Teror volt a célpont. Nevében ellentétben semmi terrorra emlékeztető dolog nem történt itt szerencsére. Mindenki mondta és több helyen olvastam, hogy ide el kell menni mindenképpen. A város tényleg biztosan nagyon bájos, csak most tele volt emberrel mert éppen egy vallási ünnep, búcsú volt. A főtéren magasló templomban - Basílica de Nuestra Señora del Pino - is csak pár perceket lehetett tölteni, mert a rendőrök kiküldtek sajnos, hogy mindenki bejusson egy kis időre. Ami nekem nagyon tetszett ebben a városban az a helyi parfüméria.
Teror után elterveztem, hogy egy napot elmegyek túrázni a hegyekbe. Gran Canaria-n nagyon sok természeti képződmény van, és sok túraútvonal, de olyan helyre akartam elmenni ahová nem megy el mindenki és elég kihívást ad. Így esett a választás a Gui Gui beach-re. Erre a titkos beach-re úgy lehet eljutni, hogy felmászol egy hegynek a tetejére - aminek a legmagasabb pontja körülbelül 1000 m - majd a túraútvonalat követve lemászol a tengerszintre. 4 óra alatt meg lehet tenni ezt a túrát (oda-vissza). A beach-en nagyon kevesen vannak, nincs térerő, csend van és nyugalom. Megéri esetleg egy éjszakára lemenni sátorral. Én csak oda-vissza tettem meg a túrát, és kicsit pihentem a parton. Egyébként hajóval is meg lehet közelíteni a beach-et, de úgy elmarad a túra élménye.
Az utolsó teljes napomon elbuszoztam még 2 kis faluba (Agaete, Puerto de las Nieves) Gáldárhoz közel, ahol szép volt a tengerpart és a sétány, de ez alatt az egy hónap alatt annyi szépet, inkább természeti látnivalót láttam, hogy nem nyűgözött le. Viszont az utolsó este még sétáltam egy kicsit Gáldárban, és felfedeztem a helyi beach-et, ami egy infinity pool volt - óceánba kiépített "medence" az óceán vízével-. Naplementére mentem ki, és leírhatatlanul szép volt. Bántam, hogy nem mentem ki a többi este is ide.
Szeptember 15-én ért véget a Kanári-szigeteki szinte egy hónapos feltöltődés. Ha egy helyet választhatnék, ahová visszamegyek, akkor az biztosan Tenerifén lenne a Teide.
két hete nem voltam erdőben-hegyen, most hétvégén meg nem volt kedvem a pusztulat mínuszokban bóklászni, de már nagyon hiányzott valami túra, pláne havas túra! tegnap viszont szabadságon is voltam és jó idő is volt, úgyhogy @mar-lenka -val leellenőriztük, hogy tényleg van-e hó a Kő-hegyen.
jelentem: van! egész normális mennyiség. meg kilátás is! menedékház kedden mondjuk pont nincs :(( szerencsére túl sok ember se ilyenkor, sok helyen a tökfriss hó ropogott a talpunk alatt. tettünk egy kitérőt a Vasas-szakadékhoz is, szép hely még mindig, egyik kedvenc látnivalóm a környéken!
aztán le a Bükkös-patak mentén Szentendrére, ahol alig lehet normális forraltbort kapni. Szentendre, szedd már össze magad plz! viszont vannak kacsák. és a kacsákat kenyérrel etető emberek. rip, kacsák :( mennyivel jobb ez a hely amúgy ilyenkor, szinte nulla emberrel, mint a nyári tömeg! jó nap, jó túra volt :)
lementünk a horvát tengerpartra, Sajt, Magyi, Totya meg én.
Kinéztünk egy települést, kocsiba ültünk és irány a riviéra!
Első este kicsit megfáradtunk az elfogyasztott sör mennyiségétől, és úgy éjjel kettő környékén, mikor már nagyon erősek és nagyon bátrak voltunk, kigondoltuk hatalmas férfi agyunkkal, hogy lemegyünk a partra, meztelenül fürdeni, hogy a holdfény és a sós víz simogassa testünket. Igen ám, de ballagva a part felé, szembe jött velünk egy sebességmérő, ilyen villogó, hogy 43KM, Brzina, Hvala! Több se kellet, elkeztünk agyalni, ha szembe futunk a mérővel kiírja e a sebességünket? Spoiler, kiírja!!! Nosza, papucs ledobva és hajrá, mezítláb elkezdtük a versenyt, Crikvenica aszfaltos utcáján, éjjel kettőkor.
Első nekifutásra 27 km/h futottam, jött is a felirat, Brzina, Hvala!
A többiek eredményére már nem nagyon emlékszem, de mintha lett volna, 25, 29, meg ilyenek.
Lassan felkelt a nap, megindult a forgalom és ez sajnos végett vetett a versenynek, a partra nem jutottunk le, de cserébe napokig fekete volt a talpunk.
Hát így történt, hogy azóta sem füröttem meztelenül, holdfénynél az adriában.
Azóta sok év telt el, szanaszét vagyunk a világban, de bármit megadnék még egy ilyen éjszakáért, mikor faszságokat gondolunk ki hatalmas férfi agyunkkal,, Sajt, Magyi, Totya meg én.
Nem mondok újat azzal, ha azt mondom: változunk. Tizennyolc évesek vagyunk. Korunk egyik legalapvetőbb természetes velejárója a változás.
Felkelünk reggel és változunk. Fogat mosunk és változunk.
Felülünk a buszra és változunk.
Várunk a pirosnál és változunk.
Tanulunk, vagy nem tanulunk és változunk.
Este hazamegyünk, levesszük a zoknink, belesüppedünk a kanapéba, nyomkodjuk egy kicsit a tévékapcsolót, hátha van valami kevésbé “ nincs időm, és ami van azt is ilyenekkel cseszem el” hangulatú, miközben megpróbáljuk a fázós talpunk minél inkább bebugyolálni a takaró végébe és változunk.
Van, aki nem veszi észre, van aki észreveszi, de nem ismeri be, van aki minden erejével megpróbál ellene tenni, de végül mindannyian arra döbbenünk majd rá ötven évesen, hogy önmagukra idegenként tekintünk vissza, nem értve, hogyhogy nem tudtuk akkor azt, amit most.
A PASS~PORT testvércége igen erős és vidám filmet szállított. Újabb, igazi bisztró menü a kenguruk földjéről. Ismét jön a rossz idő és ez a film elég hosszú arra, hogy megnehezítse a bent töltött napjainkat, mert az ausztrál deszkázás és különösen Jack Kirk ender-je beizzítja a talpunk alatt a smirglit.
A filmes, John Fiztgerald nevéhez fűződő videó premierjéhez összeraktak egy kis pár oldalas zine-t is. Gusztusos tálalás szuvenírrel.
Ez a nap erős lelki megpróbáltatásokat állított elénk elém. Mondhatom, hogy számomra eddig ez volt a legdurvább etap, és ha utólag lehetne, biztos, hogy nem tervezném egy napra. Nem is csak amiatt, hogy mennyi km-t tettünk meg (ráadásul nem is kellett emelkedni olyan sokat), de még az idő is jól kib****** velünk. Becske alsó vasúti megállóhely pedig a hab volt a többemeletes tortán.
Az idő... igen. Borzasztó, mennyire nem tudnak időt jósolni már egy nappal előbb sem. Esik, amikor nem mondják, és süt a nap, amikor zuhognia kéne. Erre a napra szórványos esőkét jósoltak, de inkább kellemes napos időt. Volt olyan meleg, hogy lecsatoltam a nadrágszárat, és esett annyira, hogy csavarni lehetett a vizet a ruhánkból.
(Ekkor esőkabát/széldzseki, pulóver volt rajtam, K-n kabát.)
Most Balassagyarmaton hagytuk a kocsit, a vasútnál, hogy ott várjon. Elgyalogoltunk extra 1 km-t egy buszmegállóig, hogy felszálljunk arra a buszra, amely aztán ismét letett a Nőtincsi elágazásnál, csak most fél órát dekkoltunk a semmiben. (Fun fact 2.: a busz érkezése előtt 5 perccel megállt egy menő kocsi, és egy idősebb úr felajánlotta, hogy elvisz minket Nőtincsre... Sajnos nekünk Ősagárd kellett, de ha előbb jön, biztos bemegyünk vele, ott legalább lett volna valami kocsma...)
Azért 8-kor csak el tudtuk kezdeni a távot, kezdetben erdőben, majd inkább végtelen kullancsmezőkön keresztül gyalogoltunk át Felsőpetény széléig. Jól megfigyelhető szinte minden falu szélén egy-egy illegális szemétlerakó. Itt is. Sajnos. De legalább akadtak cuki haszonállatok is, például ez az inverz fekete bárány:
A falu szélén található az Almásy-kastély (picit ki kell térni hozzá). A mára szintén leromlott “egészségügyi állapotban” lévő épület 1902-ben épült. Hajdanán nevelőotthonként is működött. Most mondhatnám ismét, mennyire lelombozó, hogy az ilyen épületeket hagyják az enyészetté válni, (bezzeg stadionra van pénz) de minek mondjam, úgy sem érdekel senkit, aki tehetne ellene. A kastélypark nagyon szép, itt áll egy hatalmas tulipánfa, sajnos pont elvirágzott már, és számtalan fenyő is.
(Ekkor vettem le a nadrágszárakat. K levette a kabátját. :D)
Bezzeg Alsópetényben a Prónay-kastélyt megvette valaki, felújította, kicsinosította, hogy aztán ne lehessen a parkban sétálni. Pedig szívesen megnéztük volna, de csak a kerítésen át kukkanthattunk be. A faluban ittam volna egy jó kávét, de minden zárva volt. Pedig már nyitva lehetnének a helyek, de úgy tűnik, nem sietik el (ha egyáltalán túlélték).
“Gyorsan felszáguldottunk” a Romhányi-hegy tetejére, a Prónay-kilátóhoz. Természetesen sokan voltak körülötte, ezért ráérősen falatoztunk és vártunk a sorunkra. Itt már eléggé fájt a talpunk, de amúgy minden rendben volt. Még vagy 15 km volt hátra, nagyjából félúton jártunk.
(Visszacsatoltam a nadrágszárat, felvettem a pulóvert; fújt a szél és hűvös lett. K még pólóban tolta.)
A kilátó tetejére 128 lépcső vezetett. Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is kedvelem a kilátókat. A legtöbbön nem érzem jól magam, befigyel a tériszony, különösen amelyiknek az alja rácsos, mint ennek is. Nem tudom, minek erőltetem... De ha már felmentünk, legalább látszott szépen Szanda, a Naszály és még a Börzsöny is.
Lassan Romhányhoz értünk. A Lila presszóban szerencsére kávét is tudtunk inni, és még a pecsét is ott volt. Szemerkélni kezdett.
(Felvettem az esőkabátot. K felvette a kabátot.)
Innen még 12 km. A talpunk egyre jobban fájt. Kacérkodtam a gondolattal, hogy ki kéne szállni itt. K nem támogatta, de azt hiszem, én is megbántam volna. Kétbodony 2,5 km-re van csupán (azaz a pecsételő pont), de nem értünk oda egyhamar. A települést jelző tábla környékén leszakadt az ég.
(Az út szélén egy kilógó fa ágai alá húzódtunk. Feltettük az esővédőt a táskákra, K felvette az esőkabátot is.)
Tanakodtunk, vajon meddig óhajt még esni, várjunk, ne várjunk? Induljunk el, csak 1 km a kocsma. Szarrá ázott a gatyám, ráadásul erőltetett menetben toltuk. A lábam nagyon fájt.
(A kocsmában felcsatoltam a kamáslikat; K felvett egy esőnadrágot.)
Bebugyolálva, mindenre felkészülve indultunk el a hátralévő jó 10 km-en. Továbbra is esett rendesen. Egyet tudtunk, ha beledöglünk is, nekünk el kell érnünk a 18:33-as vonatot Becskéről. Volt még 3-3,5 óránk, bőven időben voltunk. (Hittük mi...)
A Cserhátról azt tartják, hogy sáros. Egyet kell értenem. Az agyagos talaj, amelyen fel kellett mennünk a Cser-hát nevezetű hegy tetejére elég durva volt. (Fun fact 3.: erről a hegyről kapta nevét az egész táj, mivel egységesen csertölgy borította a dombokat/hegyeket.) Videó is készült a haladásról, ezért most ennek egy részletét is idetesszük, mert szemléletesebb, mint a kép:
Ezek a kilométerek pokoliak voltak. Nem az eső miatt, az volt a legkevésbé érdekes. Annyira fájt már a lábunk, és annyira messze volt még a cél... Minden egyes sárga útjelző táblát meg tudtam volna rugdosni, amelyen Becske még mindig 3-4 km-re volt... Ráadásul itt jöttünk rá, hogy a köcsög vasút az nem a faluban van, hanem 2 km-el arrébb, kint a semmiben, és Becske alsó vasúti megállóhely névre hallgat.
Nem tudom K mit élt át pontosan, de az biztos, hogy én a hisztéria és sírás határán álltam, pedig ez nem jellemző rám, de most nagyon rezgett a léc. És még dombok, és még rohadt nagy dzsindzsás... És akkor a pecsét a másik irányban van, mint a vasút... Erre még a nap is kisütött!
(Kisütött, de én már nem voltam hajlandó levenni semmit. K levette a kabátokat.)
A pecsétnél azt mondtam, hogy képtelen vagyok elsétálni a vasútig. “De akkor hogy jutunk haza”? - kérdezte K. Nem tudom, hogy jutottunk volna, mert erőt vettem magamon, és legyalogoltuk azt a 2 km-t az aszfalton a tűző napon Becske alsó vasúti megállóig, és még negyed óránk maradt is a vonatig. (Szóval hiába indultunk időben, kellett bőven a pár óra erre a távra.)
Érdekelne nagyon, ki használja ezt a megállót, az épület maga is borzalmas állapotban van, nincs itt semmi, autót sem tudod itt hagyni, ha azzal is jössz ki ide. Kisétálni normális ember nem fog... Miért ide kellett tenni? Miért?
10 perccel indulás előtt jött a vonat. Balassagyarmat volt kiírva! Bár elég gyanús volt, hogy előbb jön a MÁV, de arra jutottam, ebben a fostos megállóban biztos sosincs senki, akit érdekel, ha előbb elmegy a vonat. A kaller aztán hamar közölte, hogy ez a másik irány, de a következő megállóban ha leszállunk, ott lesz a másik vonat. Még jó, hogy egy nyomvonal van!!
Így értünk vissza a kocsihoz végül negyed 8 körül. Átmentünk Szécsénybe, ahol nagyon szuper szállásunk volt a Major Hotelben, egy végtelenül kedves és segítőkész néni viselte gondunkat.
Aztán az időjárás előrejelzés (egész napos eső a térségben, ~ 10°) és a lábunk sajgása miatt úgy döntöttünk, hogy a harmadik szakaszt majd bepótoljuk valamelyik nap a következő két héten belül. A Pünkösd vasárnapot így a Karancs-Medves olyan kötelező látnivalóinak szenteltük mint Salgó vára, Somoskő vára, Ipolytarnóci Ősmaradványok, Páris patak völgye, azaz a Palóc Grand Canyon -> bár ez erős túlzás. És milyen jól tettük! (Persze alig esett...) Biztos, hogy visszatérünk még erre, de a Becske alsó vasúti megállóhelyet soha többé nem akarom látni!!!!!