#Ifjúsági

[prologusblog]

Axie Oh: A lány, aki a tenger alá esett

„A végzet nem téved. Mina otthonát 100 éve viharok pusztítják. A Tengeristen dühös, és haragját csak igazi menyasszonya csillapíthatja. A falu minden évben feláldoz egy lányt, hátha pont ő a vágyott menyasszony. Amikor Mina bátyjának szerelme, Sim Cshong kerül sorra, Mina feláldozza magát, és beugrik a vízbe a lány helyett. A Szellemek birodalmába kerül, ahol elképesztő kalandok várnak rá egy…

[lobo1tomia]

Petrovácz István: Nevelem a családom - a 233. epizód

Előző két adásunkban rövid kitérőt tettünk és arról beszélgettünk, hogy mit néztünk és olvastunk a közelmúltban, most pedig visszatérünk idei nagy témánkhoz, a pöttyös és csíkos könyvekhez. Mostani választásunk egy pöttyös könyv volt, Petrovácz István Nevelem a családom című kötete, amelyet kivételesen Brigi már ismert, Tünde viszont nem. Az adásból kiderül, hogy kiállta-e ez a regény az idő…

[dedibelyegei]

Egyből a földgolyó másik felére utazunk, annak is egy aránylag kicsi és eldugott szegletébe, Új-Kaledóniába! Hát ha hallottunk is róla, esetleg be is tudjuk lőni kb. merre van, lássuk be többségünk nem tud túl sokat erről az országról/tengerentúli területről. Így pár sorban ezzel kezdjük, úgyis később is lesz még innen bélyeg, bizonyám!

Új-Kaledónia Franciaország egyik tengerentúli területe, egy nagy és több kisebb szigetből áll, a Csendes-óceán délnyugati részén, Ausztráliától jó 1500 km-re itt:

Nagyjából 280 ezren lakják, 90% Grande Terrén a nagy főszigeten él. Alapvetően három fő népcsoport él itt, az őshonos melanéz kanakok, idetelepült franciák, és egyéb óceániai bevándorlók. Történelmileg klasszikus gyarmati múlttal rendelkezik, nagyjából i.e. 1500 óta élnek itt a melanéz őslakosok. Mindenki békében elhegesztgetett magában a szigeten, némi egyéb polinéz keveredés mellett, egészen 1774-ig amikor ki más, mint a jó öreg James Cook ide is betette lábát (hajóját). Jelenlegi nevét is ő adta a szigetnek, Kaledónia egyébként Skócia latin neve. Eleinte nem volt rossz kapcsolat az érkezők és a bennszülöttek között, de aztán az európaiak által behurcolt betegségek elkezdték tizedelni a helyi népeket, és megromlott a viszony. Ez odaáig eszkalálódott, hogy 1849-ben az egyik törzs egy itt kikötő hajó legénységét megette! Ezután sajnos itt is beköszöntött a rabszolgakereskedelem időszaka, Fidzsire és Queenslandbe hurcolták az embereket az ültetvényekre. A XX. század elején szűnt csak meg a gyakorlat, a rabszolgakereskedők áldozatait nevezék kanakasnak, ez rövidült kanakká, mely aztán az őslakosok összefoglaló neve lett. A sziget egyébként 1853-ban került Franciaország birtokába, III. Napóleon azon törekvései okán, hogy ellensúlyt képezzen a britek ausztrál és új-zélandi gyarmataival szemben. A II. világháborúban aztán az Egyesült Államok épített ki itt erős támaszpontokat a szövetséges hatalmakkal karöltve, a japánokkal szemben, Nouméában - a jelenlegi fővárosban - volt a teljes csendes-óceáni haderő főparancsnoksága. A háború után lényegében továbbra is francia gyarmati sorban maradt a terület, a kanakok jogai és lehetőségei számtalan módon korlátozva voltak, ha nem is olyan kemény apartheid rendszer volt mint Dél-Afrikában, de annak egy enyhébb változata. Ez a '80-as évek közepére vezetett komolyabb forrongásokba, és a '80-as évek végén meg is kezdődik a függetlenedés folyamata, különböző egyezmények kimondják, hogy Új-Kaledónia fokozatosan elválik Franciaországtól, és ez elkerülhetetlen folyamat. Bevezették a külön új-kaledón állampolgárságot, csak ekkor lett az országnak külön zászlaja, címere, ami amúgy nagyon menő:

Ez a folyamat olyannyira szépen haladt, hogy 2018-ban népszavazást tartottak a teljes függetlenedésről, melyen 80%-os részvétel mellett, több mint 56%-al a maradáspártiak győztek. Mivel azonban az eredmény szoros volt, két év múlva megismételték a szavazást, 2020-ban már több mint 85%-os volt a részvétel, és még szorosabb eredmény született: a maradáspártiak győztek, de már csak 53%-al. Így történt tehát, hogy a sziget(ek) még mindig francia terület maradt, bár azokból talán a legfüggetlenebb, jog szerint az egyetlen autonóm francia terület, a gyakorlatban a külügyön, hadügyön, rendőri ügyeken, és valutaügyeken kívül minden más területen teljes a függetlenség a francia államtól. Valószínűsíthető, hogy 10-20 éven belül régi-új teljesen önálló ország születik itt.

A bélyeg a helyi Ifjúsági Kereskedelmi Kamara 10 éves évfordulójára készült 1972-ben. Ez még értelemszerűen teljes francia kontroll alatt alakult, a 'rendszerváltás' óta már nem létezik, rendes saját Kereskedelmi és Iparkamara lett azóta, gondolom Parragh László nélkül hálistennek. A bélyegen látható alak egy 'arany kanak', egy őslakos alakja, mely címeres pajzsot tart, amin a kamara jelképe látható, egy földtérkép - számunkra - sajátos nézetből. A háttér erre reflektál a szélességi körökkel, kék alapon. A bélyeg 12 frankos, és bizony, a mai napig Franciaország tengerentúli területein (kivéve a tengerentúli megyéket), nem történt meg az eurósítás és frankot használnak még most is. Innen Magyarországról könnyen gondolhatnánk, hogy ez biztos egy nagyon értékes bélyeg, de az a helyzet, hogy nem annyira, állapottól függően 0,50-2 euró közt be lehet szerezni. Mivel évfordulóra készült, magányos bélyeg, nem tagja sorozatnak.

[bdpst24]

Nyikos Patrik aranyérmet nyert a Chaine Ifjúsági Szakács Világbajnokságon 

Nyikos Patrik aranyérmet nyert a Chaine Ifjúsági Szakács Világbajnokságon

Magyar bajnoka lett az ifjúsági szakács világbajnokságnak A Chaine des Rotisseurs világszervezet legutóbb 2015-ben rendezte meg éves világbajnokságát a nemzeti versenyek győzteseinek Magyarországon, és 2024-ben ismét hazánk láthatta vendégül a rangos megmérettetést. A Bocuse d’Or előszobájaként is emlegetett verseny célja az ifjú szakácstehetségek fejlődésének támogatása és nemzetközi…

[palkerekfy]

Összművészeti jótékonysági fesztivál

Zene, néptánc, modern tánc, próza, ének. Színpadi műfajok kavalkádja vár minket szeptember 7-én Veszprémben. 16 órakor kezdődik a nyitóceremónia a Veszprémi Petőfi Színház előtti téren, ahol már annyi fergeteges fesztivált láthattunk. 18 órakor a nagyszínpadon jótékonysági gálaműsorral folytatódik a nap, szintén a műfaji sokszínűség jegyében. A Veszprém Vármegyei Ifjúsági Fesztivál…

[multidezo]

Békés Megyei Hírlap, 2004. július 13.

Hagyományőrző nyári tábor a Nagycsaládosokkal

[labjegyzet]

„Számomra mindig hatalmas élmény részt venni a Könyvhéten, úgyhogy minden percét kiélveztem annak, hogy újra benne lehettem ebben a remek forgatagban.”

Bökös Borbála szerző egy rövid interjúban mesél a Könyvheti élményeiről, új regénye fogadtatásáról és arról, hogy milyen érzésekkel gazdagodott a nemrég megrendezésre került esemény kapcsán.

Mesélj arról, hogy érezted magad a 95. Ünnepi Könyvhéten?

Számomra mindig hatalmas élmény részt venni a Könyvhéten, úgyhogy minden percét kiélveztem annak, hogy újra benne lehettem ebben a remek forgatagban. Ismét találkozhattam a régi barátokkal, de nagyon boldoggá tett, hogy új embereket, új olvasókat és szerzőtárasakat is megismerhettem. A könyves sátrak között járkálva az jutott az eszembe, hogy milyen szerencsések vagyunk mi, olvasó (és író!) emberek, hogy ilyen remek lehetőségeket kapunk az élettől, micsoda gazdag kínálatból válogathatunk, és milyen fantasztikus érzés, hogy ilyen sok ember volt kíváncsi a könyve(in)kre. Nekem még az is sokat jelentett, hogy találkozhattam és végre élőben beszélgethettem azokkal az emberekkel, akiknek rengeteg munkájuk volt a regényem életre keltésében: a kiadói munkatársakkal, a csodálatos szerkesztővel, akivel imádtam együtt dolgozni a szövegen, és nem utolsó sorban a grafikus művésszel, aki a borítóképet megálmodta. Büszke vagyok, és kicsit meghatott is, hogy ilyen profi és minden tekintetben pozitív csapat tagja lehetek.

Volt valamilyen érdekes eset a dedikáláson? Emlékezetes vagy éppen vicces pillanat?

Az egész dedikálás nagyon jó hangulatban telt, és különösen annak örültem, hogy végre „élőben” is találkozhattam az olvasóimmal, olyan emberekkel, akikkel eddig csak az online térben kommunikáltam. Szívmelengető érzés volt az, amikor olyanok jöttek oda hozzám, akik már olvasták a korábbi könyveimet, és bizalmat szavaztak nekem az új regényhez. Elmondták, mi tetszett nekik a régi történetekben, kérdezgettek az új fantasy regényről, a jövőbeli terveimről, engem pedig annyira boldoggá tettek ezek a beszélgetések, mert inspiráltak és motiváltak, hogy hazatérve belevessem magam egy új történet megírásába.

Sok érdekes pillanat ragadt meg bennem: az egyik olvasó a dedikálás mellé még külön kis autogramos könyvecskébe is felkért, hogy írjak pár sort, amit igazán kedves és különlegesen kifinomult gesztusként éltem meg, de említhetném azt a gyermekkori jóbarátot, aki már Budapesten él, de minden könyvbemutatómra eljön és hűségesen rajong az írásaimért. A vele való találkozás, bármennyire is rövidre sikerült, jelentette számomra a legnagyobb feltöltődést.   

Milyen volt a könyv fogadtatása?

A Garabonciások című ifjúsági fantasy tulajdonképpen magára a Könyvhétre jelent meg, de az előzetes olvasói vélemények, a beleolvasók alapján rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Ez egy olyan történet, amelyik bár a kamaszok, fiatal felnőttek korosztályát célozza, mégis megszólítja akár a „felnőttebb” korosztályt is, hiszen minden olyasmi is van benne, amit más generációk, más zsánerek rajongói is kedvelhetnek. Akadt, akinek az alternatív történelmi vonal tetszett, másoknak a mágikus világ felépítése (lúdvércek, sárkaparók, viharmágia stb.), de volt olyan olvasó is, aki a steampunk elemekért rajongott. Az újonnan elindított Facebook írói oldalamon is rengeteg az érdeklődés, kedves visszajelzés, ezúton is bátorítok mindenkit, hogy vegye kézbe a regényt, olvassa, és aztán ossza meg róla a véleményét. Minden építő jellegű kritikának örülök, ezek visznek tovább az írói úton, és igyekszem a tanácsokat, véleményeket, igényeket figyelembe venni és beépíteni a következő regényprojektembe.

A Könyvhét a szélsőséges időjárásról híres. Melyiket választanád, a hőséget vagy az esőt?

Napfényt és meleget kedvelő ember vagyok, a nyár a kedvenc időszakom, bármennyire is perzselő szokott lenni a hőség, úgyhogy erre csakis egy válaszom lehet: a meleg, napos időt választanám. Egyébként pedig meg is beszéltem a garabonciásokkal, hogy az egész Könyvhét idejére kergessék szét a viharfelhőket, és biztosítsák a kellemes, nyári időt. :) A gyakorlatias okokat tekintve meg szerintem inkább olvadozzunk mi, szerzők és olvasók, mint a könyvek ázzanak-fázzanak. :)

Mi az a gondolat vagy érzés, amit az esemény után magaddal vittél?

Ahogy ott nyüzsgött körülöttem az a sok csodás ember, és ahogy akármerre pillantottam, fantasztikusabbnál fantasztikusabb könyveket láttam, csak egy gondolat jutott az eszembe: élni jó, és élvezni kell minden percet! Ki kell élvezni az olvasás adta örömöket, mert az az ember, aki olvas, aki a könyveket tiszteli és szereti, az értéket teremt és azt adja tovább másoknak. Nos, én ilyen értékteremtők, könyvszeretők és kultúra-misszionáriusok között mozoghattam, velük beszélgethettem, azt hiszem, nekem a boldogsághoz nem is kellett ennél több. Jó volt közöttük/közöttetek lenni, „odatartozni.” Köszönet érte!

Beleolvasnál a Garabonciásokba? Itt megteheted!

[nitta86]

Amikor kicsik voltunk a húgommal, a szüleinknek volt egy olyan elképzelése, hogy értelmiségévé fognak minket nevelni ezért tilos volt TV-t néznünk, mert olyat csak a buta emberek néznek szerintük. Egyik mellékhatás nyilván az volt hogy ez megnehezítette a kortársainkhoz kapcsolódást, mert ők néztek TV-t. Igazából egész mázlink volt, mert nekem elmesélték a barátnőim, hogy mi volt az aktuális menő sorozatban és akkor már én is tudtam, húgom meg annak az ürügyén hogy átmegy játszani szintén a barátnőivel közösen próbált felzárkózni mások TV-je előtt.

Szóval nem igazán jött be a TV mentesség, de ott volt még az a probléma, hogy akkor mégis mit csináljunk egész nap. Persze a szülői válasz az volt hogy első a tanulás utána a házimunka és a sport és ha marad időnk akkor olvashatunk regényeket.

Utóbbival nem is lett volna gond, kicsiként is könyvmoly voltam, de az értelmiségivé nevelésünkből kifelejtették azt a részt, hogy mégis milyen tartalmakat fogyasszunk ha nem a TV-t. Kiolvastuk a gyerekkönyveket amik voltak otthon, aztán beiratkoztunk a gyerekkönyvtárba. Ezzel kezdődtek a gondok, mert kb. bármit akartunk kikölcsönözni Anyu hisztériás rohamot kapott hogy olyat ne olvassanak a lányai, az erőszakos, abban a cowboyok és indiánok ölik egymást, esetleg abban a pöttyös könyvben halvány utalás van a szexre, menten elkobozza tőlünk. Szóval nagyon sok visszajelzést kaptunk arra mit nem olvashatunk és nullát arra mit igen. Ráadásul mivel sokat voltunk otthon egyedül már alsósként is, akkor mindent kiolvastunk kb. amit otthon találtunk a könyvespolcon és azoknak egy része tényleg túl korai volt.

Egyébként én ezzel az egész értelmiségivé neveléssel nem feltétlenül értek egyet felnőttként se, szerintem borzasztó elitizmus, de ha valaki mégis megpróbálja akkor nem árt ha tud útmutatást nyújtani a gyerekeinek, hogy mégis milyen könyveket filmeket, zenéket tart értékesnek. Na most anyám csak és kizárólag kétbites mondanivalójú ifjúsági könyveket és romantikus regényeket olvas, filmben meg nem néz mást mint kosztümös romantikus filmeket. Szóval ő nem igazán tudott nekünk ebben segíteni. Apám jóval műveltebb, de ő ilyen részletekbe menően nem törődött a nevelésünkkel, ő inkább azt tartotta a feladatának, hogy terrorizálja az egész családot és ezt apai tekintélynek nevezte. Ő egyébként olvasott szépirodalmat, de nem beszélt velünk róla sokat. Volt, hogy miután valamit kiolvasott én is elkezdtem és jobban tetszettek, mint anyám romantikus izéi, de ilyenkor is az volt köztünk a max kommunikáció, hogy annyit mondott, hogy talán kicsit korai nekem de olvassam nyugodtan, mert jó könyv.

A TV tilalom egyébként fel lett oldva kamaszkorunkban, vicces módon orvosi javaslatra, mert a pszichiáterem mondta anyunak, mikor 13 voltam, hogy jobb lenne ha nézhetnénk kamaszoknak való műsorokat, mert segítene beilleszkednem és valószínűleg a húgomra is jó hatással lenne. Szóval ebből az időből már vannak televíziós emlékeim mert hirtelen lett Buffy, Sabrina a tini boszorkány meg Xena és Star Trek. Filmekből még ekkoriban is kb. csak gyerekfilmet nézhettünk. Az a fura, hogy pár évvel később viszont már nagy művészfilm rajongó voltam, ami előtt az egész családom értetlenül állt, anyám különösen kétségbeesett, hogy végül még bölcsész lesz belőlem, nem rendes reálértelmiségi. Senki se ajánlott filmeket nekem, egyszerűen mikor nem voltak itthon tudtam művészfilmeket is nézni a királyi TV-n, amin akkoriban nem csak propaganda ment. Szóval fura módon mégis sikerült a céljuk, csak nem tudtak mit kezdeni az eredménnyel.

[tomanovicsgergely]

Miért fiúkat említünk? Az áldozatok egybehangzóan állítják, hogy Pajor lányokat lényegében nem engedett sem az oltár közelébe, sem ifjúsági csoportok élére – „valahogy írtózott tőlük, többen megtapasztaltuk, hogy a barátnőinket is igyekszik szisztematikusan leválasztani rólunk” (...) a táborokban pedig rendszeresítette a kullancsvizsgálat intézményét. „Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyesével, anyaszült meztelenül kellett megjelennünk előtte, s ő a kezeivel alaposan áttapogatta az intim testrészeinket is. Amíg 8-10 évesek voltunk, valahogy kibírtuk, de amikor 15-16 éves korunkban is ragaszkodott a saját közreműködéséhez, kezdett rém kényelmetlenné, már-már zaklatásszerűvé válni a dolog. Pláne, hogy az úgynevezett kullancsvizsgálatot később a budapesti közösségi összejöveteleink szabadtéri részei után is erőltette a fiúknál” – fogalmaz az egyik áldozat.

Hány ilyen derül még ki 2026-ig?

És vajon az agyhalott Fideszes kretének hanyadiknál mondják azt, hogy ez már nekik is sok?

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[prologusblog]

Tonke Dragt: A Hetedik Út titka

A könyv a borongós borítójával keltette fel a figyelmem, mert árasztott egy kis hátborzongató aurát. Kíváncsi voltam vajon mit tud egy majdnem 60 éves történet. Bizony, az eredeti megjelenés 1966 volt és még sorozat is készült belőle 1982-ben. Ha esetleg valakit érdekelne youtuben megtalálható a sorozat angol felirattal. Szóval nem igazán tudtam mire számíthatok a történettől, de végül is egész…

[kiforditom-szetszedem]

Augusztus 20-án Nap-bemutatót tartottunk Ózdon, az Ifjúsági parkban, három módszerrel is: kivetítéses, napfóliás/szűrős, valamint spéci naptávcsöves, mely csak egy szűk, 5 nanométeres sávból enged át fényt s ezzel napkitörések, protuberanciák is láthatóak. Habár a parkban jelen lévő tömeg dacára fele annyian sem voltak, mint múlt szerdán este, ez is egy sikeres és tanulságos bemutató volt és még én is olyant láthattam, hála a Vega Csillagászati egyesület által ez alkalomra kölcsönzött Lunt navtàvcsőnek, amire nem számítottam.

[hicapacity]

Gondolom olvastátok, hogy mi történt Mosonmagyaróváron: egy 19 éves lány ámokfutásba kezdett, megkéselte az apját és nagyanyját, az utcán egy férfit, majd megtámadott egy dohányboltost. Szörnyű eset.

Hogy pontosan mi az ügy háttere, az még nem világos. Az viszont nem meglepő, hogy a sajtó egy részében rögtön azt hangsúlyozták ki, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott.

"Ja, hogy drogos volt," kiált fel a médiafogyasztó polgár. "Akkor máris érthető az egész!

Pedig nem. Nem érthető. Már többször leírtam, de soha nem elégszer: önmagában egyetlen drog fogyasztása sem tesz senkit erőszakos ámokfutóvá. A sajtóban azt is kihangsúlyozták, hogy a lány valószínűleg súlyos mentális zavarral ("talán skizofréniával") küzdött. De önmagában ez sem magyarázat az erőszakos viselkedésre: a szkizofréniával élő emberek túlnyomó többsége nem erőszakos. A cikkekből az is kiderül: súlyos traumával küzdött, hiszen édesanyja még kiskorában otthagyta és Németországba költözött. De persze a trauma sem predesztinál valakit arra, hogy erőszakos bűnözőként végezze.

Ezeknek a kombinációja, szélsőséges kétségbeeséssel, kilátástalansággal, diszfunkcionális, magára hagyott közösségekkel, felelősséget eltoló állammal viszont gyilkos elegyet alkothatnak.

A kulcsmondatot szerintem az egyik szomszéd fogalmazta meg: "segítséget szerettek volna, de nem kaptak." Mármint a család. Az szinte biztos, hogy valahol a dolgok nagyon félrecsúsztak: hiszen amennyiben a család megfelelő segítséget, támogatást kap, akkor valószínűtlen, hogy ennyire eszkalálódik a helyzet.

És ha valamiről érdemes most beszélni, akkor erről: vajon miért van az, hogy a hasonló cipőben járó családok, lakóközösségek gyakran ennyire egyedül maradnak?

Lehet persze mutogatni a rendőrségre: de a rendőrség nem alkalmas sem arra, hogy a drogfüggőséggel, sem pedig a mentális zavarokkal kapcsolatos problémákat kezelje. A rendőr, a mentő: ez csak tűzoltás. A probléma ott van, hogy hiányoznak azok a beépített biztonsági szelepek a társadalmunkban, amelyek megakadályoznák, hogy a tűz elszabaduljon.

A gyermek- és ifjúsági pszichiátria például az egész magyarországi egészségügyi ellátás egyik leginkább rottyon lévő mostohagyermeke. És ezt nem én mondom, hanem maguk a gyermekpszichiáterek. Gyakran arra is hónapokat kell várni, hogy valamilyen programba bekerüljön az ember fia, lánya. Az addiktológiai ellátórendszerről nem is beszélve: rengeteget írtam arról, hogy az elmúlt években a leépülés, nem a felépülés volt a jellemző rá.

Na és akkor ott vannak azok a fiatalok, akik pszichiátriai zavarral ÉS függőséggel küzdenek. No, ez aztán különösen nagy fehér folt. Eltolja a pszichiátria, eltolja az addiktológia. Pedig ma már a nemzetközi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy megfelelő célzott közösségi programokkal az ilyen esetekben is nagyon szép eredményeket lehet elérni.

De ehhez kellene egy olyan állam, aminek az alrendszerei nem a túlélésért küzdenek, hanem rendszerszintű fejlesztésen mennek át. Kellenek hozzá jól megfizetett és megbecsült szakemberek. Kellene hozzá szolidáris társadalom.

Az ám, hazám.

Fotó: Huszár Dávid, Népszava

[sztivan]

Magyarország jelenleg is két nemzetközi sportszövetség székhelyének ad otthont, ahogy államtitkár úr is említette, a Nemzetközi Teqballszövetség és a Nemzetközi Dzsúdószövetség székhelyének. S bár a Gyurcsány-párt ifjúsági tagozata, a Momentum eredményesen törte össze milliók álmát, méghozzá azt, hogy hazánk a közeljövőben olimpiát tarthasson, de innen is üzenjük, hogy ami késik, az nem múlik.

Illés Boglárka

[progarden]

Gondolom olvastátok, hogy mi történt Mosonmagyaróváron: egy 19 éves lány ámokfutásba kezdett, megkéselte az apját és nagyanyját, az utcán egy férfit, majd megtámadott egy dohányboltost. Szörnyű eset.

Hogy pontosan mi az ügy háttere, az még nem világos. Az viszont nem meglepő, hogy a sajtó egy részében rögtön azt hangsúlyozták ki, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott.

"Ja, hogy drogos volt," kiált fel a médiafogyasztó polgár. "Akkor máris érthető az egész!

Pedig nem. Nem érthető. Már többször leírtam, de soha nem elégszer: önmagában egyetlen drog fogyasztása sem tesz senkit erőszakos ámokfutóvá. A sajtóban azt is kihangsúlyozták, hogy a lány valószínűleg súlyos mentális zavarral ("talán skizofréniával") küzdött. De önmagában ez sem magyarázat az erőszakos viselkedésre: a szkizofréniával élő emberek túlnyomó többsége nem erőszakos. A cikkekből az is kiderül: súlyos traumával küzdött, hiszen édesanyja még kiskorában otthagyta és Németországba költözött. De persze a trauma sem predesztinál valakit arra, hogy erőszakos bűnözőként végezze.

Ezeknek a kombinációja, szélsőséges kétségbeeséssel, kilátástalansággal, diszfunkcionális, magára hagyott közösségekkel, felelősséget eltoló állammal viszont gyilkos elegyet alkothatnak.

A kulcsmondatot szerintem az egyik szomszéd fogalmazta meg: "segítséget szerettek volna, de nem kaptak." Mármint a család. Az szinte biztos, hogy valahol a dolgok nagyon félrecsúsztak: hiszen amennyiben a család megfelelő segítséget, támogatást kap, akkor valószínűtlen, hogy ennyire eszkalálódik a helyzet.

És ha valamiről érdemes most beszélni, akkor erről: vajon miért van az, hogy a hasonló cipőben járó családok, lakóközösségek gyakran ennyire egyedül maradnak?

Lehet persze mutogatni a rendőrségre: de a rendőrség nem alkalmas sem arra, hogy a drogfüggőséggel, sem pedig a mentális zavarokkal kapcsolatos problémákat kezelje. A rendőr, a mentő: ez csak tűzoltás. A probléma ott van, hogy hiányoznak azok a beépített biztonsági szelepek a társadalmunkban, amelyek megakadályoznák, hogy a tűz elszabaduljon.

A gyermek- és ifjúsági pszichiátria például az egész magyarországi egészségügyi ellátás egyik leginkább rottyon lévő mostohagyermeke. És ezt nem én mondom, hanem maguk a gyermekpszichiáterek. Gyakran arra is hónapokat kell várni, hogy valamilyen programba bekerüljön az ember fia, lánya. Az addiktológiai ellátórendszerről nem is beszélve: rengeteget írtam arról, hogy az elmúlt években a leépülés, nem a felépülés volt a jellemző rá.

Na és akkor ott vannak azok a fiatalok, akik pszichiátriai zavarral ÉS függőséggel küzdenek. No, ez aztán különösen nagy fehér folt. Eltolja a pszichiátria, eltolja az addiktológia. Pedig ma már a nemzetközi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy megfelelő célzott közösségi programokkal az ilyen esetekben is nagyon szép eredményeket lehet elérni.

De ehhez kellene egy olyan állam, aminek az alrendszerei nem a túlélésért küzdenek, hanem rendszerszintű fejlesztésen mennek át. Kellenek hozzá jól megfizetett és megbecsült szakemberek. Kellene hozzá szolidáris társadalom.

Az ám, hazám.

Fotó: Huszár Dávid, Népszava

[palkerekfy]

Rajzpályázat 2024: Mutasd be Segítségnyújtásod Képekben!

Ki, hogy segít? Te hogyan képzeled el a segítségnyújtást? Olyan rajzokat lehet beküldeni a pályázatra, amelyek a segítés valamilyen formáját mutatják meg. Minden megoldás jó! A beérkezett pályaműveket kiállítják a Veszprémi Petőfi Színházban, és a zsűri által legjobbnak talált rajzok alkotói értékes nyereményeket kapnak. Óvodások, általános iskolások és középiskolások jelentkezhetnek; az…