#Ben Macintyre | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 2 days ago

Text

Olvass bele ebbe a hátborzongatóan igaz történetbe!

A náci Németország mélyén, egy hegytetőn álló zordon lovagvárban brit katonatisztek kutyaszorítóba került csapata azzal tölti a második világháborús hadifogságát, hogy szökni próbál német fogvatartóik markából – nagyjából így szól Colditz hetven éve kikezdhetetlen mítosza. De ez a megközelítés csak a valóság egy része.

Előszó

Colditz immár több mint hetven éve kikezdhetetlenül és makacsul tartja mítoszát: szúrós bajuszú, dacos hadifoglyok a nácikra fittyet hányva alagutat ásnak a német hegytetőn álló zordon lovagvárból, hogy folytassák a háborút más eszközökkel. De ahogy minden legenda esetében, a valóság itt is összetettebb.

Colditz bátor és szívós hadifoglyai elképesztő találékonyságot mutattak módszereikben, ahogy megpróbáltak kijutni a Harmadik Birodalom legrenitensebb foglyait őrző, legszigorúbbnak tartott lágeréből. Egyetlen táborból sem kíséreltek meg annyiszor megszökni, mint Colditzból. De Colditzban az élet nem csak a szökésekről szólt, ahogy a lakói is összetettebb és jóval érdekesebb alakok voltak azoknál a papírmasé szenteknél, amilyennek a népszerűsítő művek mutatják őket.

Colditz a háború előtti társadalmat képezte le, csak tarkábban. Zárt közösséget alkotott, amely osztály, politika, nemiség és faj kérdésében erősen megosztott volt. A rettenthetetlen hadfiak mellett a colditzi dráma szereplőinek sorába kommunisták, tudósok, homoszexuálisok, nők, esztéták és nyárspolgárok, arisztokraták, kémek, munkások, költők és árulók tartoztak. Sokukat mindeddig kitakarták a történetből, mert nem illettek bele a szövetséges haderő mindenáron szökni vágyó fehér férfi tisztjeinek kliséjébe. Ezenfelül az ott lakók durván felét németek alkották: az őröket és tisztjeiket úgyszintén egyszínűnek szokás ábrázolni, holott ebből a csapatból sem hiányoztak a színes egyéniségek, de kulturáltság és emberség dolgában többen is igencsak távol estek a vérszomjas náci sztereotípiájától.

Colditz igaz története példázat az emberi eltökéltségről és még sok másról is: terrorizálásról, kémkedésről, unalomról, tébolyról, tragédiáról és bohózatról. A colditzi vár rémisztő börtön volt, de gyakran abszurdba hajló hely is, ahol a szenvedésbe fergeteges komédia elemei vegyülnek, egyfajta bizarr megméretés, amely megteremtette a maga kultúráját, konyháját, sportját, színházát és még egy sajátos közvetítő nyelvet is. Ám ahogy folyt az élet odabenn és zajlott a háború odakint, ez a világtól elzárt, szögesdróttal kerített és gondosan őrzött tömlöc átformált minden belépőt. A foglyok egy része hősiesen viselkedett, de ugyanakkor emberből voltak: szívósak és sebezhetők, bátrak, de riadtak, hol vidámak, hol elszántak, hol kétségbeesettek.

Ez az igazi Colditz-történet lényege: hogyan reagálnak a hétköznapi emberek mindkét oldalon a nem maguk által előidézett drámai és sokkoló körülményekre. Fölvetődik a kézenfekvő kérdés: te hogyan viselkedtél volna?

Bevezető

„Ferenc Jóska”

Gustav Rothenberger törzsőrmester minden áldott este körbejárta a várat, ellenőrizte, az őrök a helyükön vannak-e, nem bóbiskol-e valamelyik. Rothenberger a megszokások rabja volt, és körútja mindig az épület keleti oldalán ért véget, ahol a meredek lejtő és az égbe nyúló várfal közt húzódó keskeny gyalogút egy szögesdrót kapuhoz vezetett. Mögötte már a park és az erdő terült el. Géppisztolyos őrök álltak tízméterenként a teraszos lejtő mentén. Két további őr vigyázta magát a kaput, az egyik egy gyilokjárószerű emelt vasjárdán járőrözött, ahonnan akadálytalanul tűz alá vehette a lekövezett teraszokat.

1943 egy meleg, szeptemberi éjszakáján, nem sokkal éjfél előtt a törzsőrmester jó szokása szerint megjelent a kövezeten két karabélyos őrkatona kíséretében. A foglyokat két órával korábban a szálláshelyükre zárták. Csend volt. A vakító fényszórók torz árnyképeket vetítettek a gránit várfalra az őrökről.

Rothenberger összetéveszthetetlen alak volt. A szász születésű altisztet Vaskereszttel tüntették ki az első világháborúban, és az a hír járta róla, hogy lefekvéskor magára tűzi a hadijelvényeit. Katonái az őrszázad 3. szakaszában tartottak tőle és felnéztek rá. A foglyok minden lehetőséget megragadtak, hogy kigúnyolják fogvatartóikat, de óvatos tisztelettel viszonyultak ehhez a marcona embernyúzóhoz, aki egy korábbi kort testesített meg a sebhelyeivel, vasfegyelmével és arcszőrzetével. Rothenberger legfőbb ismertetőjele az egymásba folyó dús bajusz és pofaszakáll volt. Az öreg katona végtelenül büszke volt e hatalmas vörhenyes férfiúi ékességére, kefélte, nyírta, viaszolta kackiásra, mintha házi kedvencet ápolna. A brit hadifoglyok „Ferenc Jóskának” hívták, utalásul az osztrák császárra és magyar királyra, de csak egymás közt, szemtől szemben soha.

Rothenberger tempósan odalépdelt a teraszon álló első őrszemhez, és rárivallt:

– Szökési kísérlet a nyugati oldalon! Haladéktalanul jelentkezzen az őrszobán!

A meglepett őrszem tisztelgett, összecsapta a bokáját, és futólépésben távozott. A törzsőrmester elküldte a második őrt, aztán a harmadikat is. A kapunál strázsáló két őrkatona meglepetten látta, hogy Rothenberger felbukkan a sarkon, nyomában a váltással, holott még két órán át nekik kellene adniuk a kapuszolgálatot.

– Előrehozott váltás van – kaffogott a harcsabajszú törzsőrmester. – Kérem a kulcsot!

Rothenberger fölöttébb ingerültnek tűnt aznap este. A látszat azonban csalt. Rothenberger arcszőrzetét közelebbről szemügyre véve kiderült volna, hogy borotvapamacsokból tépték, börtönboltból vásárolt vízfestékkel vörhenyes-őszesre festették és enyvvel ragasztották fel; egyenruháját, ahogy a kísérőiét is, börtönpokrócokból öltötték össze nagy gondossággal és festették előírásszerű csukaszürkére; mellén a Vaskeresztet felforrósított konyhakéssel vágták ki a tetőről szerzett cinkből; fejfedőjét csúcsos brit pilótasapkából tákolták filc és madzag hozzáadásával; kartonból készült pisztolytáskáját barna cipőpasztával fényesítették ki, és egy fadarab kandikált ki belőle a 9 milliméteres Walther P38 pisztoly markolatát utánozva; a két köpenyes katona ceruzabéllel besatírozott fapuskát viselt, amelynek závárjához acél ágykeret, ravaszához pedig fém evőeszköz egy-egy darabját használták fel.

A törzsőrmester Rothenberger szakasztott mása volt, ál-„Ferenc Jóska”. Michael Sinclairnek hívták. A huszonöt éves brit főhadnagy már kétszer megszökött Colditzból, de mindkétszer elkapták és visszahozták. Sinclair folyékonyan beszélt németül, tehetséges amatőr színész volt, és a szökés megszállottja. Másra se tudott gondolni, ez volt az egyetlen beszédtémája.

– Meglépek innen! – hajtogatta. Ez nem valami vágyálom kifejeződése volt, hanem kinyilatkoztatás. Ezt a megszállottságot a hadifoglyok közül néhányan taszítónak találták: Sinclair hajthatatlanságát mintha az elkeseredettség tüzelte volna. Négy hónapon át tanulmányozta Rothenberger járását, testtartását és tájszólását, szokásait, modorát és azt, ahogy káromkodott, ha dühbe jött, ami sűrűn előfordult.

A teraszok feletti magasban további harmincöt brit tiszt várakozott a sötétben. Az ötödik emeleti ablakokról már lefűrészelték a rácsot. A szökni készülők maguk gyártotta civil ruhát viseltek. Hamis úti okmány lapult mindannyiuk zsebében, amely házilag barkácsolt írógépen készült, hozzá a fotót egy szivarosdobozból és szemüvegből eszkábált fényképezőgép szolgáltatta, és a hitelesítő német sasos bélyegzőt borotvapengével faragták cipősarokból.

– Sikerülni fog – suttogta egyikük, amikor az első őrszem sietve távozott. – Ez tényleg sikerülni fog!

A terv pofonegyszerű volt: amint eltávolították az őröket az útból, az első húszas csoport lepedőkből csomózott kötélen leereszkedik az épület homlokzatán, Sinclair kinyitja a park felé eső kaput, és mindannyian lerohannak a lejtőn, be a közeli erdőbe. Ha kijutottak, a többiek pár perc múlva követik őket. A fák közé érve párokra oszlanak és szétszélednek a határban, majd különböző előre egyeztetett útvonalakon megcélozzák az országhatárt. A „Ferenc Jóska-terv” a német katonák zsigeri parancsteljesítésére, az előkészületekre, időzítésre, szerencsére és Sinclair álbajszának a hitelességére épült. A szökevények úgy becsülték, hogy négy és fél percbe telik, mire az elküldött katonák az őrszobához érnek, és ott találják az igazi Rothenbergert. Ekkor el fog szabadulni a pokol. A sötétben gubbasztók közül sokan már csaknem három éve voltak fogságban. Ez idő alatt számos szökési kísérlet történt, de csak töredékük járt sikerrel. Az őrzők és őrzöttek közti eszkalálódó belháború most nagy győzelemmel kecsegtetett. Ha beválik, ez lesz az első tömeges szökés Colditz történetében.

Colditz parancsnoka nemrég elrendelte, hogy mindenki, és ez alól nincs kivétel, csakis egy naponta eltérő színű engedély birtokában léphet be vagy távozhat a várból. A kapuőr tartotta magát a szabályokhoz. Később majd azt fogja állítani, hogy a bajusz ott az orra előtt „nem igazán jól kunkorodott”, de valójában egyszerűen csak engedelmeskedett a parancsnak, még úgy is, hogy azt maga Rothenberger adta ki, és most úgy tűnik, arra biztatja, hogy ne teljesítse. Az őr hangja tisztán hallható volt odafenn az ablakokban:

– Nein, Herr Stabsfeldwebel. Nein!

Sinclair káromkodott egy rothenbergerit ekkora arcátlanság hallatán.

– Megbolondult? Nem ismeri meg a saját törzsőrmesterét?! – De végül a zsebébe nyúlt, és felmutatta az Ausweist, a ledátumozott, aláírt és pecséttel ellátott kilépési engedélyt. Ez egy igazi engedély másolata volt, egy megvesztegetett német őrtől szerezték. Tökéletes utánzat volt minden tekintetben. Kivéve a színét. A hamis passzus szürke volt. Sárgának kellett volna lennie.

Az őr egy pillanatra rábámult, aztán vissza „Ferenc Jóska” Rothenbergerre. Aztán lassan felemelte a karabélyát.

1940

Az őslakosok

1940. november 10-én Pat Reid százados felbámult a szirttetőn álló várra, és elfogta az a félelemmel vegyes csodálat, amit az építők művük szemlélőjétől el is vártak. „Láttuk fölénk tornyosulni leendő börtönünket – írta később. – Szépséges, méltóságteljes, fenséges, és mégis elég ijesztő ahhoz, hogy összeszoruljon a szívünk… olyan látvány, amelytől a legbátrabb is elcsügged.”

A csüggedés nem volt jellemző Pat Reidre. Ellenkezőleg, a nyúlszívűség bármilyen formáját morális gyengeségnek tartotta, és nem tűrte el sem magában, sem másban. Májusban esett fogságba, egyike volt annak a sok ezer katonának, akik nem tudtak hazajutni Franciaország veresége után. Kezdetben a bajorországi Laufen volt hercegségi kastélyában raboskodott, ahol a Királyi Szállító és Ellátó Szakszolgálat hadifogoly tisztjeként azonnal átvette a pincében folyó alagútásás irányítását, amely egy kis pajtát vett célba a börtönfal túloldalán. Öt másik tiszttel együtt szökött meg. A jugoszláv határ felé indultak, az ötödik nap fogták el őket és küldték Colditzba, ebbe a javíthatatlan foglyoknak létesített új táborba, vagyis egy olyan helyre, amelyet Reid messzemenően kiérdemelt.

Reid huszonnyolc évvel a háború kitörése előtt született Indiában. Természetére ír apjától örökölt makrancossága nyomta rá a bélyegét. Született exhibicionista volt, szövetségesnek messzemenően megbízható, ellenfélnek pedig makacs és elviselhetetlen. Egyszer egy Anglia–Írország rögbimeccsen felmászott a kapufa csúcsára, hogy felakasszon rá egy lóherecsokrot. Egy fogolytársa leírása szerint ez a „zömök, hullámos hajú, dévaj tekintetű fickó” kizárólag a Boy’s Own Paper című, gimnáziumi hőstetteknek szentelt brit ifjúsági magazin zsargonjában volt hajlandó beszélni és írni. Mindig tántoríthatatlan, élénk optimizmust sugárzott. Reid gyorsan ráérzett, milyen szerepet tölthet be a kialakuló drámában: ő lett Colditz első és legalaposabb krónikása. Kapásból meggyűlölte kényszerlakhelyét, és élete további részében jobbára e körül az érzés körül forogtak a gondolatai, és erről írt.

A brit tiszteket, akik utóbb „leufeni hatok” néven híresültek el, átkísérték a várárok fölötti hídon, azután át egy második kőboltozaton, melynek tölgyfa kapuszárnyai baljósan, igazi középkort idéző módon, súlyos vasreteszek csattanásával zárultak be mögöttünk. Civilben Reid építőmérnök volt, és hozzáértő szemmel méricskélte az oromzatot. A talaj három oldalon meredeken szakadt le a szögesdrót göngyölegekkel koszorúzott földnyelv alá. A szürkület beálltával vakító reflektorfényben fürdött a várfal. A legközelebbi nagyváros az innen 37 kilométerre északnyugatra fekvő Lipcse volt. A legközelebbi nem német fennhatóság alatt álló terület mintegy 650 kilométerre esett. „Szökni innen félelmetes kihívás lesz”, morfondírozott Reid. A kis csapat áthaladt egy újabb kapuboltozat alatt, és megérkezett a belső udvarra. Csak a kockakövön kocogó bakancsaik hangja törte meg a csendet. „Elmondhatatlanul vészjósló hely volt”, írta Reid.

A colditzi várkastély egy dombtetőn áll, 45 méterrel az Elba mellékfolyója, a Mulde fölé magasodva. Az egykor itt élő szorb szlávok nevezték ezt a vidéket Koldjeszének, ami annyit tesz: „sötét erdő”. Német tartománnyá a 10. században vált, a leendő hatalmas erőd első köveit 1043 táján rakták le, és az elkövetkező évezredben egymást követték a bővítések és átalakítások, rombolások és újjáépítések a térség feletti hatalomért és fennhatóságért marakodó dinasztiák jóvoltából. A vár az évszázadok során újra meg újra váltogatta alakját a megannyi tűzvész, háború és járvány nyomán, de a feladata ugyanaz maradt: ámulatot és alázatot kellett keltenie az uralkodó alattvalóiban, hirdetnie erejét, megfélemlíteni ellenségeit és bebörtönözni foglyait.

A térség örökös urai, a szász választófejedelmek vadászkastélyt építtettek belőle kápolnával és lovagteremmel, és 1523-ban magas kőfallal övezett vadaskertet kerítettek hozzá, melynek egy elzárt sarkában fehér gímszarvasokat tartottak, hogy onnan kieresztve levadásszák őket. Magába a várba az özvegyeiket, duhaj rokonaikat és hajadon leányaikat gyűjtötték össze. A 18. század elején II. Ágost szász választófejedelem, lengyel király és litván nagyherceg alatt a várkastély sétakerttel és színházzal bővült, és megnövelték erődítéseit. Erős Ágost híres volt roppant testi erejéről és a rókadobálásban való jártasságáról (amely pontosan olyan visszataszító sport volt, amilyennek hangzik), valamint hírhedt nőcsábász is volt – gyermekei száma a különböző állítások szerint 365 és 382 közé tehető. A kastélyt 700 szobásra bővítették, hogy elhelyezhessék őket.

A 19. századra a szász hercegek figyelme más irányba fordult, és a dombtetőn álló várból szegényház, nevelőotthon, majd kórház lett „gyógyíthatatlan elmebetegeknek”. Colditz volt Németország legdrágább tébolydája, gyűjtőhelye a gazdag és tekintélyes családok elmeháborodott leszármazottainak, például Robert Schumann zeneszerző Ludwig fiának, aki húszéves korában került ide tébolyodottan, és maradt élete végéig. A 20. század fordulójára élőhalottak lakhelyének, jéghideg kőpadlók, huzatos folyosók és takargatott gyötrelmek mauzóleumának számított. Az első világháború idején tüdőbetegeknek és pszichiátriai ápoltaknak adott otthont, akik közül 912 fő vesztette életét alultápláltságtól. A második világháborút megelőzően náci koncentrációs táborként üzemelt, Hitler politikai ellenfeleit, kommunistákat, szociáldemokratákat és egyéb „nemkívánatos elemeket” zártak be ide, egy év alatt több mint kétezret. Néhányukat meg is kínozták a nyirkos cellákban. Ezután rövid ideig a birodalmi ifjúmunkások táborává lépett elő, majd 1938-ban ismét elmegyógyintézet lett, de ezúttal sötét számítással: 84 testileg és szellemileg fogyatékos embert éheztettek tudatosan halálra Hitler széles körű kísérleti eutanáziaprogramjának keretében.

1939-re azonban átalakították azzá, amiről mindig is emlékezetes lesz: hadifogolytáborrá. Az Oberkommando der Wehrmacht (OKW), vagyis a német véderő főparancsnoksága Sonderlagert, különleges tábort rendezett be Colditzban a foglyul ejtett ellenséges tisztek egy bizonyos fajtájának: azoknak, akik szökést kíséreltek meg más táborokból, illetve kifejezetten negatívan viszonyultak Németországhoz. Ez utóbbiak voltak az úgynevezett deutschfeindlichek, németellenesek. A náci Németországban az elégtelen barátságosság bűnnek számított. A deutschfeindlich besorolás olyan volt, mint valami bélyeg a homlokon: a németek szemében az érdemtelenség jele, de a hadifoglyok közt felért egy kitüntetéssel. A vár ettől fogva fogságba esett tisztek tábora lett, Offizierslager, nevezetesen Oflag IV-C.

Az évszázadok során a legkülönbözőbb emberek laktak a colditzi várban, de szinte mindannyiukban volt valami közös: nem önszántukból kerültek oda. Az özvegyeket, az őrülteket, a zsidókat, a szüzeket, a tébécés pácienseket, a hadifoglyokat és a park fehér gímszarvasait egytől egyig úgy hozták a várba, és onnan nem volt szabadulásuk. Még Erős Ágost fattyú sarjai is kelepcébe estek ebben a monumentális sasfészekben, amelyet állítólag az emberek védelmére emeltek, de mindig is a hatalom eszköze volt, a láthatárt uraló roppant nagy építmény, amely arra szolgált, hogy tiszteletet keltsen a körülötte élőkben, és megbízhatóan falain belül tartsa a lakóit. Bámulatos vagy borzalmas volt, attól függően, hogy a fal melyik oldaláról nézte az ember.

Az építménynek két, egymással szomszédos udvara volt. A belső, a régebbi alig teniszpályányi volt, kockaköves, és 27 méter magas falak övezték. Az északi oldalán helyezkedett el a kápolna és az óratorony; a nyugatin a Saalhaus, a csarnoképület a színházzal, csomagirodával és fölötte a főtiszti szállással; a délin a rabkonyha, átellenben a németekével; a keleti szárnyon volt a Fürstenhaus, azaz herceglak, a brit hadifoglyok szállása. A nap csak déltájban sütött be a belső udvarra néhány órácskára. Egy kapualjon keresztül lehetett kijutni a nagyobb külső udvarra, amelynek mindössze két kijárata volt: az egyik a száraz várárok fölött, amely az odalent, a völgyben fekvő Colditz városkához vezetett, a másik pedig egy kaszárnyák alatti alagúton át ereszkedett le a park és az erdő felé, amely egykor a hatalmas választófejedelmek vadaskertje és vadászterülete volt. A foglyokat a belső udvarban tartották, miközben német őreiket, a 395. területvédelmi zászlóalj katonáit a külsőn szállásolták el. Ez volt a helyőrség-parancsnokság, a Kommandatúra.

A colditzi vár ugyanolyan szilárdnak és rendíthetetlennek látszott, mint a szikla, amelyen állt. Valójában csupa lyuk volt. A gigantikus kőtömlöc szakaszosan épült, rétegről rétegre, az évszázadok óta temetőben szunnyadó emberek helyiségeket bővítettek ki, ablaknyílásokat vágtak vagy falaztak be, folyosókat zártak le, lefolyókat térítettek el és ástak újra. Tele volt rejtett fülkével, elhagyott padlásszobával, rározsdált középkori lakattal lezárt ajtóval és rég elfeledett zugokkal. Az elkövetkező négy évben Reid és a belső udvar többi lakója igyekezett kihasználni ezeket a réseket, miközben a külső udvar emberei nem kisebb elánnal azon voltak, hogy betömjék őket.

Egy magas, határozott arcélű német tiszt feszesen tisztelgett, amikor a brit hadifoglyok beléptek az udvarra.

– Jó estét, angol barátaim! – szólította meg őket kifogástalan angolsággal. – Biztosan fáradtak egy ilyen kimerítő nap után.

Reinhold Eggers főhadnagy minden lehetséges módon Pat Reid ellentéte volt: kimért, fegyelmezett, sótlan és legalább annyira hazafias beállítottságú, amennyire Reid deutschfeindlich. Első látásra megutálták egymást: találkozásuk egy hosszú és elkeseredett küzdelem kezdetét jelentette.

A brunswicki patkolókovács fia, Eggers harcolt Ypernnél és a Somme-nál, és „ötvenegy rettenetes hónap” után Vaskereszttel és átlőtt lábbal fejezte be a háborút. Önmagát így írta le: „német hazafi, szülőhazája rendíthetetlen híve”. De nem volt náci, és a háború előtt átmenetileg ki is esett a párt kegyeiből, amiért nem mutatott elég lelkesedést a nemzetiszocialista eszmék iránt. A második háború kitörésekor, negyvenkilenc évesen újra behívták, és sok idősebb katonához hasonlóan a hadsereg fogolytábor-fenntartó szolgálatához került ügyeletes tiszti beosztásba az Oflag IV-C-hez. Idővel Colditz első számú biztonsági főnöke lett.

A civilben tanár Eggersben megvolt egy régi vágású porosz iskolaigazgató minden ismérve: rendet és fegyelmet követelt, merev és rideg volt, akár egy darab kréta, ugyanakkor igazságos, következetes, és soha nem engedett a jó modorból. Hitt abban, hogy az engedetlen diákok oktatásával eltöltött életútnál semmi sem lehet alkalmasabb a Németországba került legrenitensebb hadifoglyok megregulázására, és tanítási alapelveit vette elő a hadifogolytábor működtetéséhez: „Ne mutass érzelmet; mosolyogj minden helyzetben; keményen torold meg az engedetlenséget.” Elvhű emberként határozottan tiltotta a foglyokkal szembeni testi erőszakot, ez alól csak az önvédelem adhatott felmentést. Naplója és más írásai német szemszögből nyújtanak kivételes betekintést Colditz világába.

Eggers emellett lelkes anglomán volt, ami kockázatos megnyilvánulásnak számított a náci Németországban. Nem csinált titkot abból, hogy rajong a brit vidékért, udvariasságért, nyelvért, konyháért és sportszerű viselkedésért. Diplomamunkája ezt a címet viselte: Az angliai iskolareform elmélete és gyakorlata a viktoriánus időktől napjainkig. 1932-ben iskolacsere-programot szervezett a hallei Johann Gottfried Herder Gimnázium és a Cheltenham Grammar School között. Miközben a nácik hatalomra törtek Németországban, Eggers boldog hónapokat töltött a gloucestershire-i üdülővárosban, szívta magába a brit kultúrát és az angol sört. Az ottani élmények azonban torzképet hagytak benne Angliáról, azzal a benyomással érkezett haza, hogy az összes brit olyan, mint akikkel Cheltenhamben találkozott: udvariasak, érdekli őket Németország, és képtelenek a tisztességtelen játékra. Hamarosan csúnya meglepetésben lesz része.

Még meg sem érkeztek az első foglyok, amikor Eggers két nagy hátulütőt is felfedezett azon az terven, hogy a Wehrmacht szökésbiztos szuperbörtönt hoz itt létre kezelhetetlen hadifoglyok számára. Az első maga az épületben rejlett: szó se róla, félelmetesnek elég félelmetes volt, de középkori elrendezésének hihetetlen bonyolultsága rendkívüli módon megnehezítette biztonságossá tételét. „Áthatolhatatlan erőd volt – írta Eggers –, de foglyok tartására valószínűleg keresve se találhattak volna alkalmatlanabb helyet.” A második gond lakói természetéből következett: csupa deutschfeindlich, „a legrosszabb fajtából, hírhedten békétlenek”, fogalmazott Eggers. A bajkeverők eltávolítása megkönnyítheti a többi fogolytábor működtetését, de az iskolaigazgató Eggers tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha összegyűjtik a legrakoncátlanabb fiúkat egyetlen osztályba, akkor a vagányságuk összeadódik, egymást heccelik, és máris fenekestül felfordul az osztály.

Minden iskolának és börtönnek szüksége van egy szabályzatra, és Eggersnek ez a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény volt, amelyet 1929-ben írt alá harminchét ország, köztük Németország. Ez az egyezmény rögzítette a hadifoglyok ellátásával, elszállásolásával és fenyítésével kapcsolatos előírásokat. A fogva tartás körülményeinek ellenőrzését egy semleges hatalom vállalta magára, kezdetben az Egyesült Államok, azután Svájc. Az egyezmény értelmében a fogságba esett tisztek bizonyos privilégiumokat élveztek, például „jogosultak a rangjukat megillető bánásmódra”. A „legénységi állományú” foglyoktól eltérően, akiket Stammlagerekben, röviden Stalagokban tartottak, a második világháború folyamán fogságba esett tiszteket nem lehetett arra kényszeríteni, hogy birodalmi érdekekért dolgozzanak. A rangidős közülük közvetítő szerepet töltött be a táborvezetés és a foglyok közt. Colditz lakói elveszítették ugyan a szabadságukat, de tisztában voltak törvényes jogaikkal, ahogy a németek is. A paramilitáris SS a nemzetközi jogot semmibe véve, embertelen eszközökkel tartotta fenn a fegyelmet a koncentrációs táborokban, de a hadsereg kezelésében lévő hadifogolytáborokban a legtöbb német főtiszt becsületbeli ügynek tekintette, hogy tartsa magát az egyezmény betűjéhez, és személyes sértésnek vette már a feltételezést is, hogy nem így járnának el. Az egyre kegyetlenebb háború közepette a német hadsereg őrkatonái még ragaszkodtak a szabályokhoz. „Nem mentek át kicsinyes zsarnokoskodásba – írta az egyik brit fogoly –, hanem megtettek minden óvintézkedést a szökések megakadályozására, és aztán olyan úriember módjára álltak hozzánk, aki tudja, mi a becsület, és meg tudja őrizni úri méltóságát.”

Amikor először nézett körül az udvaron, Pat Reid úgy érezte, „valami kísérteties romok” veszik körül, és ami azt illeti, ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, ijesztően sápadt arcok tünedeztek fel odafenn az ablakokban. Egy 140 fős lengyel tiszti különítmény érkezett egy hete, ők kezdtek az új foglyok üdvözlésébe komótosan szárnyaló kántálással: „Anglicy, Anglicy…”

A lengyelek különleges helyzetben voltak mint hadifoglyok. A németek mintegy 420 ezer lengyel katonát ejtettek foglyul 1939-ben, és az országuk fel lett trancsírozva Németország és a Szovjetunió közt. Német szemmel őket nem védte a genfi egyezmény.

– Lengyelország már nem létezik – közölték a Colditzba érkező lengyel tisztekkel. – Csak a Führerünk nagylelkűségének köszönhetik, hogy egyelőre részesülhetnek a többi hadviselő állam hadifoglyainak adományozott előjogokból. Legyenek hálásak érte!

A lengyelek nem éreztek hálát. A legtöbbjük zsigerből gyűlölte a németeket, amit nem is nagyon palástoltak. A lengyel tiszti különítmény vezetője Tadeusz Piskor tábornok volt, akit azért küldtek Colditzba, mert nem volt hajlandó kezet fogni egy táborparancsnokkal. „A lengyelekből csak úgy sütött felénk a gyűlölet”, írta Eggers.

Reidet és öt társát a szűk lépcsőházon keresztül felkísérték egy padlásszobába, ahol három kanadai repülőtiszt lakott. Őket még áprilisban lőtték le Németország felett, és bár sikerült megszökniük a táborukból, nem jutottak messzire, és egy alapos verés után Colditzban kötöttek ki.

A britek nagyban rendezkedtek új szálláshelyükön, amikor kaparászás hallatszott az ajtó felől, amely váratlanul kitárult, és négy lengyel tiszt jelent meg széles mosollyal és jókora söröspalackokkal. Egy hét se kellett hozzá, és a lengyelek rájöttek, hogy a vár belső ajtajain a régi zárakat könnyűszerrel ki lehet nyitni „két gombbehúzóra hasonlító eszközzel”. A kis társaság helyet foglalt, és tört angolsággal, francia és német keverék szavakkal megtűzdelve belekezdett egy maradandó angol–lengyel colditzi szövetség alapító ünnepségébe. Elalvás közben keskeny fapriccse szalmazsákján Reid azon tűnődött, hogy a lengyeleknek legalább öt zárat kellett kinyitniuk, mire elérkeztek az udvar túloldalán lévő körletükből a brit szálláshelyre: „Ha zárt ajtókon keresztül eljutottak A pontból B-be, akkor ez nekünk is menni fog.”

Az első néhány hét Colditzban a „furcsa háborúra” emlékeztetett, a közvetlenül a hadiállapot hivatalos bejelentését követő feszült tétlenség időszakára, amikor a különböző nemzetek, itt az őrök és a foglyok, visszafogottan méricskélték egymást és új közös otthonukat. Némely korábbi táborukhoz képest a vár szinte komfortosnak tűnt a hámló vakolat és a mindent átható penészszag ellenére. Egy új lakó kifejezetten úgy érezte, hogy „valamiféle klubba” került. A brit és kanadai részleg a keleti szárnyba költözött állandó szálláshelyére, ahol vízöblítéses vécé, zuhanyozó, akadozó meleg víz, villanyvilágítás, kályha és egy hosszú terem állt a rendelkezésükre, mely utóbbit étkezdének és társalgónak használták. Nappal körbesétálhatták az udvart, de a hatalmas várkastély többi része szigorúan tiltva maradt. Az udvarban működő német konyhából kikerült menü korántsem volt étvágygerjesztő – makkból pörkölt pótkávé, híg levesféle és fekete kenyér –, de meg lehetett enni. A tiszti rangú hadifoglyoknak elvileg illetmény járt „lágerpénz” formájában, amelyet a börtönboltban vagy kantinban cigarettára, borotvapengére, takaróra és – legalábbis kezdetben – gyenge sörre költhettek. Napjában háromszor Appellre, vagyis létszámellenőrzésre sorakoztak az udvaron: a nemzetek szerint sorba rendeződött foglyokat megszámolták, majd gondosan újraszámolták, nekik szegezték a kérdést, van-e bárkinek mondanivalója, majd oszolj!-t vezényeltek. Az első létszámellenőrzést reggel 8-kor tartották, az utolsót este 9-kor, röviddel villanyoltás előtt, aztán a lépcsőházakat lezárták, és az udvart elreteszelték. A kétszáz fős német őrcsapat számbeli fölényben volt a foglyokhoz mérten, de az első hetekben a fogvatartottak száma folyamatosan nőtt az újabb brit és lengyel tisztekkel, néhány belgával és az egyre sokasodó franciákkal. Minden nemzet külön szálláshelyet kapott.

A különböző nációjú hadifoglyokat a németek eleinte erőszakkal szétválasztották, de aztán hamarosan rájöttek, hogy ez lehetetlen lesz, úgyhogy a rabok napközben elvegyültek az udvaron és titokban éjjel a körletekben. Sokaknak ez volt ez első alkalom, hogy más népekkel és kultúrákkal folyamatosan érintkezhessenek. A nemzetek közti rivalizálások állandósultak, de néhányan kissé meglepetten fedezték fel, hogy milyen sok közös van bennük. „A lengyelek és a franciák remek fickók – figyelte meg egy brit bentlakó. – Fogolynak egytől egyig nehéz esetek, de cellatársnak kívánni se lehetne jobbat.”

A lengyelországi és nyugat-európai villámháborús sikerek nem várt probléma elé állították a német hadigépezetet: seregnyi hadifoglyot kellett elszállásolni, etetni és – a „legénységi állományúak” esetében – munkába állítani a hitleri Harmadik Birodalom szolgálatában. Több mint 1,8 millió francia esett fogságba a franciaországi hadműveletekben 1940. május–júniusában – mintegy 10 százaléka az ország teljes felnőtt férfilakosságának. A dunkerque-i mentőművelet hazaszállított ugyan a La Manche csatornán keresztül 300 ezer katonát a sarokba szorított Brit Expedíciós Haderőből, de minden hét megmenekültre egy ott rekedt hadifogoly jutott. További ezrek estek fogságba júniusban, amikor az angol–francia haderő letette a fegyvert Saint-Valerynál. 1940 végéig nagyjából 2000 brit tisztet és legalább 39 ezer legénységi állományút „vontak ki a forgalomból”, köztük jelentős számban olyanokat, akik a Brit Nemzetközösség országaiból, Kanadából, Ausztráliából, Új-Zélandról és Dél-Afrikából jöttek. A háború előrehaladtával mind újabbak és újabbak csatlakoztak hozzájuk, csatában lelőtt vagy más módon elfogott foglyok.

Az első colditzi foglyok az országok hivatásos katonai elitjéből kerültek ki, Sandhurst és az École spéciale militaire de Saint-Cyr frissen végzettjeiből, illetve az első világháború veteránjaiból. 1939-ben, háborús mozgósításukkor gyors győzelemmel kecsegtették őket. Egyikük se számolt komolyan azzal a lehetőséggel, hogy fogságba eshetnek, arról nem is beszélve, hogy Németországba hurcolhatják őket, és egy zordon erődbe zárják meghatározatlan ideig. Készek voltak életüket áldozni a királyért és a hazáért, de a szabadságuk kockára tételéről és elvesztéséről nem volt szó, és a legtöbbjüket teljesen felkészületlenül érte a fogság.

1940 karácsonya bizarr, furcsán békés időszak volt. A külvilágtól elzárt foglyok semmit nem tudtak a háború alakulásáról. Nem jött levél otthonról, se parancs a főhadiszállástól. Egyfajta jövőtlenség uralkodott. A középkori falak közt rekedt foglyok azzal szembesültek, hogy az időérzékelésük megváltozott. A háború véget érhet akár holnap. Vagy soha. Évekig lehetnek itt. Itt öregednek meg. Vagy itt halnak meg. Az adrenalin tüzelte harc, a fogságba esés traumája és a más táborokból ideszállítás bizonytalanságérzete után Colditz egy elkülönült, szinte szürreális helynek tűnt, „magasan a város felett lebegő, mesebeli várkastélynak”. Az optimisták az jósolták, hogy hamarosan kiszabadulnak; a nyughatatlanoknak nem fűlt a foguk a ki tudja, meddig tartó várakozáshoz; a realisták hosszú távra rendezkedtek be. A nyirkos folyosókat „dohszagú rothadás levegője lengte be”. Éjjelente hallani lehetett, ahogy patkányok rohangálnak a tetőtérben. A vár nagy része üresen, lelakatolva állt, legfeljebb hajdani lakóik szellemei lakták. „A falak úgy néztek ki, mintha himlőtől volnának ragyavertek.” De tiszta éjszakákon, amikor a hófödte táj belesimult a messzeségbe, és kongó-bongó harangszó hallatszott fel odalentről, a völgyből, Colditz derűsnek, szinte szépnek hatott.

A lengyelek karácsonyi ebédfélét rögtönöztek, és bábelőadáson színre vitték a Hófehérke és a hét törpét, amely a hagyományos mesétől eltérően a lengyel nemzet dicsőséges feltámasztásával és a nemzeti himnusz szenvedélyes előadásával végződött. A németek bort és sört osztogattak a foglyoknak. Eggers örömmel tapasztalta, hogy a karácsonyi porciójában helyet kapott fél kiló igazi szemes kávé, „évekig az utolsó, ami a szemem elé került”, jegyezte fel később.

Miközben karácsonyi kávéját kortyolgatta, Eggers főhadnagy megírta a maga jelentését, mintha csak a diákfelhozatalt becsülné fel az új iskolaév kezdetén: „A lengyel tisztek hangulata a csúcson volt az 1940-es év végén, jóllehet már több mint tizenöt hónapja voltak a markunkban. A franciák még nem tették túl magukat a vereség utáni komorságukon. A britek beásták magukat.”

Igazából az foglalkoztatta őket, hogyan áshatnák ki magukat.

A könyvet itt találod!

#gabo kiadó #gabo #beleolvasó #történelem #colditz #ben macintyre

1 note · View note