#*horrormix

[jackkrauser-archive]

Horror Games → Mirrors

[reshy]

hey! sorry I've been away for so long I've been addicted to the deadtale app game thingy. so here's a bit of art from my friends au horrormix

[pulzusspiritus-blog]

Horrormix - 3. rész

„A mesékben minden benne van: mindaz, ami volt, és mindaz, ami még lehet.” /Boldizsár Ildikó

 Ginger rohant, ahogyan csak bírt. Szinte nem is figyelte, merre halad. Pontosan tudta, a következő kanyar után egy magasan kiálló, krumpli alakú gyökér következik, majd rögtön utána több kisebb, amikre nem kellemes ráesni, szóval csak óvatosan az ugrálással. Sokszor járt már az erdő ezen részén fényes nappal, amikor nem volt ilyen sietős a dolga, és nem is követték.

Azonban most éjszaka volt, 24 óra állt rendelkezésére célja megvalósításához, és az a hátborzongató érzése volt, hogy már jó ideje a nyomában van valami.

Egy pillanatra hátralesett a válla fölött, és gyanúja rögvest meghatványozódott. Sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott mögötte, és rémületére minden lépésnél egyre közelebbinek hatott. Szinte érezte, ahogy a ki-kinyúló karszerű felhődarabok a hátát piszkálják. Próbált még gyorsabban rohanni, de már ereje végét járta. Ugyanakkor, ötlött fel benne, az úti célja sincs már messze. Ezzel a gondolattal mozgósította nem létező tartalék energiáit, és szaladt tovább.

Ha lett volna ideje, elgondolkozik, mi is lehet mögötte. Ginger eddig a napig azt hitte, találkozott már az erdő minden lényével, de ez a valami új volt. Érezte, ha hagyná, hogy utolérje, szörnyűség történne. Ez nem egyszerű köd, az biztos. Annál sötétebb, sűrűbb, és mintha saját akarata volna.

Csak még pár méter! A lány már érezte a mocsár jellegzetes szagát, és kezdett a növényzet is átalakulni. Egyszerre megtorpant. Egyenesen beszaladt egy fákkal körülzárt apró tisztásra. Bármerre nézett, szinte falként záródó törzseket látott. Az egyetlen kijárat amerről jött, de ott már kezdett begomolyogni a köd. Zsákutca. Legalábbis annak, aki nem néz föl. Ginger feje fölött olyan sűrűn összenőttek az ágak, hogy könnyűszerrel fel lehetett kapaszkodni rajtuk, mint egy létrán, majd átkúszni a természetes fal fölött, és már bent is van szeretett mocsarában.

Nem tudta, miért, de Ginger biztos volt benne, hogy a köd oda nem fogja  követni. Gyorsan felhúzta hát magát a fal tetejére, s  kifulladva, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lerogyott egy nagyobb ág tövébe. Vett pár mély lélegzetet, majd lepillantott. Azon a ponton, ahol néhány másodperce még ő állt, most sötét felhőtömeg volt. A lány végignézte, ahogy a gomolyag betölti az egész tisztást.

„Most jöhetett rá, hogy meglógtam előle”- gondolta Ginger, mikor a valami elkezdett haragosan örvényleni. Ahogy egyre dühödtebb lett, a színe is megváltozott. Először egészen sötétszürke, majd vöröses árnyalatot öltött, és halkan morajlott. Eszeveszetten kavargott, de ahogy a lány sejtette, az ágak fölé már nem jött utána.

Ennyi elég is volt, majd később foglalkozik vele. Ginger a fal másik oldalára fordult, és leugrott.

Végre a mocsárba jutott. Ez volt az erdő legrégebbi része, tehát a legizgalmasabb is. Évszázadok óta változatlanul és változtathatatlanul. Több helyen  régi romos épületeket lehetett látni, melyeket még akkor emeltek, mikor az emberek azt hitték, vissza tudják szorítani a vizet. Potyára, hiszen egy-két éven belül a természet visszahódította a területet, akárhogy próbálták is megakadályozni.

Aki bemerészkedett ide, csak csónakkal tudott közlekedni. Azzal sem messzire. Kivéve Gingert. Ő tudta, hol a legsekélyebb a víz, ismerte, melyik fűcsomóra lehet rálépni anélkül, hogy beszakadna. És ott voltak még a lápok jellegzetességei, az úszó szigetek is. olyan sűrűn összenőtt vízinövények, hogy egy ember súlyát elbírták, és ide-oda lehetett hajókázni velük.

Épphogy csak befogadta a táj látványát, jól ismert hűvös szellő csapta meg a lány arcát. Mennyire hiányzott ez már!

- Három, kettő, e…-kezdte.

- Szia Ginger!- trombitálta a fülébe kedvenc szellembarátja.

- Hahó Keelin!- válaszolt. – Hol hagytad magad?

- Itt jövök mögöttem!

Ginger átnézett a szellemlány gyomrán, és valóban. Ott jött maga mögött. Ginger felnevetett. Ezért szerette ennyire a mocsarat. Ez volt  az egyetlen hely, ahol a különböző anyagok miatt az elhunytak teste konzerválódott. Így tehát nem számított, hogy Keelin már háromszáz éve halott, a szelleme mellett a zombi alakja is visszajárt. Ez utóbbi kicsit lassabb és együgyűbb volt, mint fénykorában, de persze ugyanolyan szeretetreméltó.

- Ma hogyan haltál meg?- mosolygott Keelinre Ginger. Kevés szellemnek nem ismerte a történetét, és közéjük tartozott a barátja is, aki minden alkalommal, mikor megkérdezte, más történetet mesélt el.

- Tényleg Ginger?- nézett rá unottan. – Nem emlékszel? Hisz tudod, hogy villám sújtott a fába, amelyikről egy ártatlan kismacskát próbáltam megmenteni, és lezuhantam.

Ekkor ért oda a zombi-Keelin. Szeretett rákontrázni önmagára, ezért most is átvette a szót:

- Nem is egy cica volt, hanem öt. És nem is egy fáról mentettem le, hanem egy egész erdőről! És nem…

- És nem villám csapott le, hanem egy meteorit- fejezte be Ginger és fejcsóválva elcöccögött egy sort kedvenc gyerekdalából.

- Egyébként mit csinálunk ma?- kérdezte szellem-Keelin, miközben zombi-Keelin vizes haját kezdte fésülgetni. Nagyon kényes volt arra, hogy mindkét önmaga a lehető legjobban nézzen ki. Ez szellemként könnyű, de az élőholtak valahogy mindig összepiszkolják magukat.

- Arra gondoltam, meghosszabbítanám ezt a szellemekkel-beszélős képességemet. Hiszen tudod, hogy Chad mindig csak egy napra engedi meg.

Chad, Ginger főnöke volt, egyúttal az erdő, és a közepén álló kísértetkastély tulajdonosa. Megvolt az az adottsága, hogy szót értsen a különböző lényekkel, és ha Ginger elvezetett hozzá  épségben egy turistacsoportot, egy-egy napra adott neki némi természetfeletti energiát, hogy ő is tudjon társalogni a rég elhunytakkal. Az már csak ráadás volt, hogy ilyenkor szemei világító fehérre váltottak, ami zseblámpának sem utolsó.

- Mhm, és ezt hogy gondolod?- meresztette rá mind a négy szemét Keelin.

- Nos - nézett el bizonytalanul Ginger a víz fölött – követem a lidércfényt, aztán…

- Aztán jól elbolyongsz egy-két hétig, és a végén csatlakozol hozzám – szellem-Keelin zombi-Keelinre pillantott. – Ne haragudjak magamra, de nem mindig szórakoztató, hogy ketten vagyok. Te meg – nézett vissza Gingerre – még szinte semmit nem éltél. Hagyd azt a lidércfényt, inkább piszkáljunk fel néhány vízitündért. Olyan szép, amikor mérgükben úgy szikráznak!

Ginger sóhajtott.

- Ha te nem jössz velem, majd jön más, de ezt mostakkor is megpróbálom. Egy nap múlva vissza kell mennem, addig pedig tudok vigyázni magamra.

Ezzel otthagyta a morgolódó Keelint, és egyenesen a mocsár sűrűje felé indult. Már fel is derengett előtte az első kis tűzcsóva, ahogy a víz fölött halványkéken pislákolt, és lassan továbblebegett. Ginger tudta, ha utoléri, eltűnik, és valahol messze újra fellobban. Kell lenni egy trükknek, hogy maradásra bírja, de eddig nem jött rá, akárhogy is törte saját és barátai fejét.

Háta mögül hangos csapkodást hallott. Remek! Zombi-Keelin úgy döntött, vele jön. Szegényke többször lépett a kis szigetecskék mellé, mint rájuk, de azért elég gyorsan tudott így is haladni.

Ahogy elhaladtak egy régi romos ház mellett, Ginger megállt egy pillanatra.

- Riley, itthon vagy? – szólt be halkan.

Először senki nem felelt, majd egy ló feje tűnt fel az egyik ablakmaradványban. Szeretett a falakon belül lenni, megvédte a széltől. Ugyan senki nem tudta, mi szüksége van egy szellemlónak ilyen védelemre, de nem is firtatták.

Ginger várt. Ha a paripa itt van, nem lehet messze Riley sem. Az ő történetüket ismerte. A férfi pár száz évvel ezelőtt kalandor bajvívó volt. Járta az országot és egy szál karddal megküzdött bárkivel, aki ki mert állni vele. Sosem harcolt életre-halálra, pedig talán jobb lett volna. Egyik ellenfele ugyanis sértésnek érezte legyőzetését, és néhány cinkosával egy éjszaka meggyilkolták. De nem érték be pusztán vele, lovát is megölték, és mindkettőjüket a mocsárba dobták. A lovat nem igazán zavarta a környezetváltozás, Riley viszont néha szó szerint fűbe-fába belekötött, úgy hiányzott neki a tusázás.

- Kardélre hánylak!- hangzott a ló mögül a harci kiáltás, majd előtűnt a férfi is. Szellem-Riley volt az. Zombi-Rileyval és a lovával ritkán lehetett találkozni, mindig hadakozni jártak valamerre.

Ginger mint mindig, most is elcsodálkozott a férfi külsején. Beteg humora lehetett a gyilkosának, hogy hosszában kettévágta. Rosszabb napjain Riley alig tudta egyben tartani magát, folyton elcsúszkáltak a szervei.

- Á, Ginger!- örült meg a férfi. – Milyen jó hogy jössz, kicsit szét vagyok esve – és illusztrálásképp mutatóujjával visszapöccintette helyére egyik veséjét. – Miben állhatok szolgálatára, ifjú hölgy? – szertartásosan megemelte nem létező kalapját. Egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy azt a merénylői nem dobták utána mikor megölték. Szerette azt a kis tökfödőt, na.

- Riley, mit tudsz a lápi manóról?

A férfi volt az egyik legidősebb halott, akit a lány ismert, sokszor segítette már ki a bajból korábban is, mivel mindent és mindenkit ismert a környéken. Ámmost tanácstalannak tűnt. Szórakozottan megvakargatta a máját, úgy válaszolt:

- Ismered a legendát, Ginger. Csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van. De mivel senki nem érte még utol, nem tudom, hogy működik a dolog. Egyébként mire kéne neked?

- Nem érdekes – válaszolt a lány. – Megmondom, ha megtalálom. Esetleg csatlakoznál?

Riley a fejét csóválta.

- Ne haragudjon, kishölgy, nem áll szándékomban vég nélküli útra indulni- ezzel fogta magát, pontosabban összefogta magát és visszalibegett a házába. Csak egy kicsi, halványzölden világító gyomordarabka jelezte, hogy ott volt.

Ginger a lóra nézett:

- Te sem jössz, Doris?

A ló felnyerített, megrázta nagy fejét, majd, mint egy durcás kisgyerek, elvonult. Az ablakon csak ennyi látszott: Doris eleje, szünet, Doris vége. Szegénykémet anno keresztbe vágták. Biztos túl nagy munka lett volna hosszában, tekintve, hogy elég nagy állatról van szó.

Ginger elhúzta a száját az ötletre. Miért is  jut ilyesmi az eszébe?

Már indult volna tovább, amikor hirtelen egy gondolat hasított a fejébe.

- Keelin!- fordult a zombihoz. – Miért nem jön ki soha Doris a házból?

- Miért? Miért? – vonogatta vállát. – Biztos fázik.

- Fázik…- a lány egy pillanatra elgondolkodott. – Fázik! Hát persze!

Sietve elkezdett kotorászni a zsebeiben. Most utálta, hogy millió zseb van a kabátján, és sose tudja, mit hova tett.

- Mit keresel? Mire gondolsz? Rájöttél valamire?- zombi-Keelin nyugtalanul tapicskolt körülötte.

Ginger végre megtalálta, ami után kutatott: egy doboz gyufát és egy kis gyertyát. Egy szellemekkel teli erdőben gyakran semmit nem ért a zseblámpa (mivel ami elromolhat, azt el is rontják), ezért sokszor vagy fáklyát, vagy gyertyát hozott magával. Mivel a fáklyáját elhagyta futás közben, maradt a gyertya. Gyorsan meggyújtotta, és várt. Közben megmagyarázta Keelinnek:

- Tudod, mi az egyetlen dolog, ami hiányzik a mocsárból? A fény, a tűz. Itt mindig hideg, nyirkos az idő, még Doris is érzi. Ha jól sejtem, nagyon rég nem érzett erre senki igazi meleget…

De fölösleges volt magyarázni. Ahogy meggyulladt a gyertya, azonmód megelevenedett a mocsár is. Keelin tágra meredt szemmel bámult a lángba, Riley és Doris kijött a ház elé, a környező fák (illetve a bennük lakó tündérek) mind közelebb hajoltak. A szél úgy felerősödött, hogy Gingernek nagyon kellett vigyázni, nehogy elaludjon a gyertya. Úgy fodrozódott körülöttük a víz, hogy egy-egy hullám felcsapott a lány térdéig. Egy pillanat alatt annyi kísértet gyűlt össze körülöttük, hogy már át sem lehetett látni rajtuk. Mind az apró lángot nézték, kapkodtak felé, közben izgatottan sutyorogtak.

Gingernek sem kellett sokáig várni. A gyertya kanóca mellett apró, halványkék, lángoló hajú kis manócskák jelentek meg, hol belerepültek a pici tűzbe, hol csak keringtek körülötte, de ugyanúgy megbabonázta őket is, mint a szellemeket.

- Lidérckék! – sóhajtott föl Ginger mögött az időközben meg��rkezett szellem-Keelin. A lány csak bólintott, úgy elbűvölte őt a kis kék manók tánca.

Egyikőjük, egy különösen torzonborz, letelepedett Ginger kézfejére, onnan nézte a gyertyalángot. A lány hozzáfordult:

- Nem tudod, kicsi lidérc, hol találom a lápi manót?

A lángocska ráemelte fényszemét, egy pillanatig hezitált, majd aprót bólintott. Kis jelzőszikrát küldött a társainak, mire mind egy kupacba gyűltek. Ginger felállt, hogy ha elindulnak, követni tudja őket. De semmi nem mozdult. A lány értetlenül nézett rájuk. Együtt egy labda méretű tűzgolyót alkottak, összekapaszkodva keringtek a víz fölött, és semmi jelét nem mutatták, hogy bármerre is mennének.

Ginger egyszerre a homlokára csapott. Hogy nem jött rá rögtön?! Gyorsan letérdelt a szigetecske szélére, és a víztükör színe fölé hajolt. Számított a váratlanra, mégis meglepődött, hogy nem a saját arcát látja viszont.

- Szervusz, Manó! – köszönt a felszín alól rátekintő, hófehér szakállú tisztes öregúrnak. – Nem hittem, hogy szó szerint kell venni a „csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van” részt. Azt hittem, elvezetnek hozzád, vagy idehívnak, nem pedig tényleg megmutatnak…

- Jól van, jól – az idős manó beszéd közben szórakozottan babrált a szakállával. – Furcsa, hogy mind milyen rég ittvagyunk, és még senkinek nem jutott eszébe, hogy nem csak követni lehet minket, hanem hívni is. Nem vagyunk mi olyan rosszak!

- Ami azt illeti…- Ginger egy jelentőségteljes pillantást vetett Zoera. Ő volt az a  kísértet, aki hetekig követte a lidércfényt a mocsár belsejébe, míg végül belevezették egy örvénybe. Még mindig kicsit elfogta a szédülés, ha a halálára gondolt.

- Igen, az csúnya volt – ismerte be a Manó, és meghúzta a szakállából kötött masni két szárát. – De unatkoznánk, ha néha nem jönnének új szellemek.

Erre többen felmorrantak. Nem mindenki volt feltétlenül hálás szellem, illetve zombi létéért, bár nem nagyon hozták szóba. Ginger megköszörülte a torkát:

- Ömm, tehát Manó! Arra lennék kíváncsi, tudsz-e arról valamit, hogy tudnám meghosszabbítani ezt a fehéren világító szemes dolgomat?

- Vagyis hogy neked is korlátlan képességed legyen beszélgetni velünk, akárcsak Chadnek? – az öreg kibontotta szakállát, és új műbe kezdett. – Két lehetőséged van. Az egyikre már biztos rájöttél: vagy legyőzöd Chadet és biztos helyre rejted, ahogy ő tette pár hónapja Mrs. Buval, vagy… - itt megállt, mert elkészült a szakállából horgolt hintaszékkel, és kellett egy kis idő, hogy remekét megcsodálja.

- Eddig nem túl szívderítőek a lehetőségek- sürgette Ginger. – Mi a másik mód?

- Az pedig, hogy maguk a szellemek hagyják jóvá a kérésed, és rajtuk keresztül éred el, amit szeretnél.

A lány felderült.

- Hát ez nem olyan bonyolult! Majd a barátaim segítenek.

Körülötte több kísértet is elkezdett bólogatni, hiszen kedvelték, mint egyetlen embert, aki néha csak úgy meglátogatja őket. A manó viszont a fejét rázta, s ezzel újra tönkretette szakállát.

- Nem rájuk gondolok, hanem minden szellemre – elmosolyodott. – Nem szó szerint persze, hisz senki nem várhatja el, hogy felkeresd a legutolsó kis hegyi falucska kísértetkéit, de az itt lévő szellemek közül minden fajtának bele kell egyezni. És ha jól sejtem – húzta össze a szemét – nemrég pont találkoztál egy csapattal, akik nem igazán kedvelnek.

- A köd? – Ginger megrémült. – De mit tudnék velük kezdeni? Ha a közelükbe megyek, nem is tudom, mit csinálnának.

- Látod, ezt én sem tudom – a Manó most apró fejszét, sörétes puskát, guillotine-t formázott szakállából. – De vagy elnyered a jóindulatukat, vagy Chaddel kezdesz valamit – megvonta sűrű haja alá rejtett vállát, majd kinyúlt a vízből és két ujjával megcsippentve a gyertya lángját, eloltotta azt. És ahogy kialudt a fény, eltűntek a lidérckék, s az ő kék lángjuk nélkül eltűnt az öreg manó is.

Ginger felállt. Körbenézett a szellemtársaságon. Nem félt. Sikerült megtennie a célja felé vezető első lépést, amit eddig soha senki másnak. Miért ne sikerülne a következő is? A Keelinekre nézett. Elvégre, megvan a megfelelő segítsége.

 [Borsó]

2014

[jackkrauser-archive]

Horror Games → Dolls

[jackkrauser-archive]

Horror Games → Dogs and Cats

[jackkrauser-archive]

Upcoming Indie Horror Games (2019 & beyond)

[jackkrauser-archive]

@myrcella asked: Top 5 Horror Games

[jackkrauser-archive]

Horror Games → Survival

[jackkrauser-archive]

Horror Games → Psychological

[jackkrauser-archive]

Horror Games → RPG Maker

[jackkrauser-archive]

Upcoming Indie Horror Games (2017 & beyond)

[jackkrauser-archive]

Horror Games  →  Zombies

[pulzusspiritus-blog]

Horrormix 2.- Ne félj az árnyékodtól, csak ha követ!

„Egyszerre nem lehet félni és nevetni is. Amikor nevetsz, nem félsz.” /Müller Péter

Kísértetkastély, szellemjárta ház, elátkozott kúria… milyen hangzatos nevek! Mindenki járt már legalább egyszer egy ilyen épület környékén. Aztán ha nem ijesztette el az ablakot takaró függöny mögött átsejlő múlt századi figura körvonala, az omladozó tetőszerkezet körül cikázó varjak, denevérek, vagy akár éghajlatnak megfelelően keselyűk hada, be is léphetett oda. A bent lakók természetesen ezek után kötelességüknek megfelelően kisebb-nagyobb időtartamra ott tartották, idegrendszeréből gondosan gordiuszi csomót hurkolva.

- Kövessenek, kérem!- kiáltotta Ginger, aki első munkanapját kezdte épp a szellemjárta, elátkozott, omladozó, hátborzongató Chad-kastély idegenvezetőjeként. Feladatának tekintette, hogy a népes turistahad minden tagját keresztüljuttassa az épületet körülvevő erdőn, s közben a lehető legtöbb rég elfeledett mohos sírkövet, vaskos ágakról lógó emberi maradványokat és a Dryopteris filix-mas lelőhelyeit bemutassa. – Úgy ismerem a terepet, mint a tenyerem. Nincs mitől tartaniuk- itt hatásszünetet tartott. – Hacsak nem találkozunk kísértetekkel, koboldokkal vagy zombikkal. Figyelte az eredményt. Egy-két idősebb hölgy már most elkerekedett szemmel nézett az erdőbe vezető fúriaszárnyat formázó kovácsoltvas kapu felé, a többiek azonban vagy mosolyogtak, vagy teljes odaadással csorgatták emésztőnedveiket a telefonjuk képernyőjére. Ginger már most kárörvendett. Való igaz, ezerszer járt már a házban és a környező rengetegben. Nappal. Szerette a borzongató környezetet. Chad, az épület tulajdonosának, állásajánlatát is csak azért fogadta el, mert meglátása szerint azok közül, akik beléptek a kapun, túl kevesen értek el a kúria ajtajáig. Most azonban éjszaka volt. Telihold meg minden. Igazából lényegtelen, a fénye amúgy sem hatolhatott át a fák tetején ülő sűrű felhőrétegen, ahonnan a szemerkélő esőn kívül néha egy-egy villám is lecsapott, lehetőleg az ember feje fölé, vagy lába elé, az elképzelhető legalkalmatlanabb pillanatban. Elég kellemetlen, de Ginger már hozzászokott. - Kérem, nézzenek a lábuk elé, a fejük fölé és a hátuk mögé! Ha ismeretlen csatlakozik hozzánk, ne nézzenek a szemébe, ne szólítsák meg, és tartózkodjanak minél távolabb tőle! Akkor is, ha a saját ükapjuk jön szembe magukkal- Ginger viszonylag bátornak tartotta magát, most azonban a saját szövege megijesztette. Talán vissza kellene fognia magát? Soha! – Induljunk! A kapun belépve még az a kevés fény is eltűnt, amit az utcai világítás nyújtott. Hideg, nyúlós köd gomolygott a fák törzse körül, bekúszva az ember ruhaujjába és hajszálai közé, égnek állítva azokat. Ginger fiúsan rövidre vágatta a haját, így senkinek nem tűnt fel a hatás. Ellenben mókás volt figyelni, ahogy kibomlik egy-egy vendég hajfonata, és az önálló életre kelt tincsek kígyószerűen körbetekerednek a fejük felett lévő ágakon. A türelmetlenebbek egyszerűen levágták, a hiúbbak eleinte még kísérleteztek fogságba esett hajuk elrángatásával, de hamar belátták, milyen hasznos lehet egy manikűrolló. A látásviszonyok javítása érdekében Ginger fáklyákat osztott szét. A szellemek is jobban kedvelték, ha nem zseblámpával világít az arcukba, hanem barátságos, meleg tűzzel. Ha jó kedvük volt, a koboldok lidércfénnyel is segítették útjukat, ám ezeket nem mindig volt tanácsos követni. Ezt azonban nem tudja mindenki, ezért Ginger első 5 perce azzal telt, hogy a kalandvágyó fiatalokat visszaterelje a csoportba és mumusos történeteivel annyira rájuk ijesszen, hogy szó nélkül kövessék. Eltökélte ugyanis, hogy ha törik, ha szakad, valamilyen formában mindenkit végigvezet ezen az alig párszáz méter hosszú ösvényen. Ám alig telt el egy perc, a sor végén valaki felsikoltott: - Eltűnt a férjem! Itt jött mögöttem, és egyszerre csak nem volt ott. Ginger sóhajtott. - Asszonyom, a férje nem veszett el, csak átalakult. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk vele, ne aggódjon! - De… - Ha fél, fogja meg egyik társa kezét. Haladjunk!- Ideje volt, hogy elkezdje az idegenvezetést.- Ha balra tekintenek, épp egy vérfarkas rohan felénk, jobbról pedig egy gólem közeledik. Ne fényképezzenek, azért morcosak lesznek! Izgatott sustorgás töltötte be az erdőt. Mindenki ide-oda kapkodta a fejét, hogy mindent lásson, de a többség a habzó szájú, vörös szemű csontos szörnyet nézte. Egyesek félelmükben az ellenkező irányba hátráltak, ott azonban a gólem várta őket. Néhányukat barátságosan visszapöccintette az útra, csakhogy legtöbbször elszámította a lökés erejét, így sokan átrepültek az ösvény felett, egyenesen a vérfarkas felé. Ő pedig, mint (valahol mélyen) játékra éhes kiskutya, visszapasszolta őket az agyagóriásnak. Akinek szerencséje volt, röptében elkapott egy ágat és visszaküzdötte magát Ginger mögé, de akadtak olyanok is, akikkel pár percig zsonglőrködtek az ösvény két oldaláról. Idegenvezetőjük türelmesen várt, majd mikor elunta, zsebéből előkapott egy felkarcsontot és egy agyagbábut. Előbbit a farkasnak dobta rágcsálni, utóbbit a gólemnek játszótársul. - Ha kiszórakozták magukat, akár mehetnénk is- egyre jobban élvezte az utat. Nem is gondolta, milyen vicces, ahogy a kissé megtépázott emberek zavarodott tekintettel bukdácsolnak mögötte. – A sarkon túl egy régi temetőt fogunk látni. Remélem, emlékeznek, mire figyelmeztettem önöket. Nincs diskura a halottakkal! És láss csodát, ahogy mondta. Ott volt az összes sír, egyik romosabb, mint a másik, s a sírok közt szellemek töltötték átlagos hétköznapjukat. Egyikük a fejéből kiálló baltát fényesítgette, másikuk a mellkasából szedegette ki a folyton újratermelődő puskasörétet. Egy barokk szoknyás hölgy az arca színét váltogatta: hol halványzöld, hol lilás-kékes árnyalatot öltött, attól függően, épp melyik megmérgezésére emlékezett. Ginger mögött egy férfi izgatottan felkiáltott: - Nekem is olyan láncfűrészem van! A lány a mutatott irányba pillantott. Valóban. Egy dolgos kedvű szellem épp egy furcsán emberinek rémlő alakot aprítgatott. A szétfröccsenő anyag is elképesztően hasonlított vérre. Ginger megpördült és gyorsan összeszámolta vendégeit. Kétségtelen, a már eltűnt kedves férjen kívül, egyikőjük hiányzott. De mikor kóborolhatott el? Mit volt mit tenni, odarohant a feltehetően már halott utastárshoz, hátha tud még vele kezdeni valamit. Nos, nem. A régvolt favágó alapos munkát végzett. A megboldogult egy elegáns, idős úriember volt, öltönyben-nyakkendőben. Kezében még mindig ott villogott hipermodern telefonja. Ginger óvatosan lefeszítette róla ujjait, s rögtön alapos tájékoztatást kapott a jelenlegi tőzsdeárfolyamokról. Fejét csóválva adta vissza a férfinak a ketyeréjét. Nem megmondta, hogy nincs telefon az út során? Hoppá! Nem mondta meg! Visszafordult a tanácstalanul várakozó többiekhez: - Kérem, ha még nem tették meg, helyezzék telefonjaikat kezükből más helyre. Mondjuk, ássák el. A szellemek nem szeretik a rádióhullámokat, zavarja az aurájukat. Egyébiránt nézelődjenek nyugodtan. Minden korból halnak itt emberek. Tradicionálisan ide temették a brutálisan kivégzetteket és a csúnyákat- az értetlen tekintetekre megmagyarázta. – Elegáns város volt a miénk pár évszázadig, a rendes temetőbe csak a nett halottakat vitték. - De az a nagyszoknyás kisasszony nem is csúnya- vetette közbe az egyik fiatalember, mire az említett kísértet bájosan elzöldült és szemérmesen kitépett a földből egy sírkövet, s mögé rejtette orcáját, miként legyezője már rég elporladt. - Hogy ő? Ja igen, Genevieve-et a vőlegénye mérgezte meg, és kapálta el, minekutána rajtakapta, amint épp felgyújtja a város gazdag negyedét. Nem kell magyaráznom, gondolom, a vőlegény arisztokrata volt. Nem mellesleg Genevieve tüzes kis teremtés volt életében és holtában is- folytatta a mesét. - Ha a hátuk mögé pillantanak, jön is Philippe, a mátka. De mennyire hogy jött! Elszenesedett tagjait sorban hullatta el a háta mögött, mint zavaró koloncokat, de azok folyamatosan visszanőttek. Lába nyomán megperzselődött a fű, s körülötte a fák levelei is összepöndörödtek. A turisták szájtátva nézték, amint Philippe Genevieve-hez masírozik, átöleli, s ellebegnek egy nagyobb kripta irányába. - Pár évszázad alatt volt idejük megbeszélni a konfliktusaikat- kommentálta Ginger vállat vonva, majd ahhoz a fiatalemberhez fordult, aki szépnek találta a kísértethölgyet. – Ne aggódjon, magát már kedvelik, nem fogják piszkálni. A szellemek is szeretik a bókokat, elég büszkék arra, hogy már nem tudnak meghalni. A többiek viszont legyenek figyelmesek! Rövid bámészkodás és pár szavas biztonság reményében elmormolt hízelkedés után haladtak tovább a Chad-kastély felé. Ginger tudta, hogy már alig pár méter választja el a céltól, de még nem mert lazítani. Amilyen huncutok az erdő lakói, biztos kitalálnak valamit. De nem így történt. Nem süllyedt el senki a sárban, nem ragadott el senkit egyetlen lélekrabló sem, nem ütött agyon senkit villám, egyedül a szokásos árnyékok követték őket és ismeretlen eredetű fuvolaszó kísérte útjukat. Ami azt illeti, valaki elég tehetséges volt. „Már csak egy kanyar”- futott át Ginger agyán, mikor arcába hullott a haja. Idegesen visszasöpörte, ám észre kellett vennie, hogy nem a megszokott barna, hanem egy ősz tincset igyekszik a füle mögé tuszkolni. „Nem létezik, hogy megőszültem! Ha nem vert ki a víz a trolloktól, miért pont egy trancsi halott látványától féljek?” De fölöslegesen aggódott, hisz semmilyen kárt nem szenvedett rövid mogyoróbarna haja színárnyalata. Ez nyilvánvaló, hisz az ősz tincs nem Gingeré volt. Gyanakodva felnézett a feje fölé, és csuklott egyet. - Assz’nyom, ott hátul. Megvan a férje. A lány feje fölött ugyanis lábbal felfelé lógott az az öregember, akit még az út elején sikerült elhagyniuk. Nem foszforeszkált, nem volt átlátszó, még csak meg sem sérült. Egyenesen Ginger szemébe nézett és szó nélkül a cipője felé mutatott. Az idegenvezető feljebb pillantott, s tudta már, miért nem sikítozik mögötte a társaság. Beléjük fagyott a hang. Ugyanis a temetőben hagyott apróhús, az akkor még elég merev úr tartotta fél kézzel az öreget, s eresztette most le lassan a talajra. Szó nélkül figyelték a műveletet. - Roger!- kiáltotta az aggódó feleség, megtörve a csendet, s előresiklott a tömegben az urához. Ginger nem nagyon törődött a boldog egymásra találással, s hogy mit habogott a férfi holmi csontvázról és barlangról és majdnem-vacsora-lettemről. A csontvázaknak nincs is gyomruk, nyilvánvalóan faliszőnyeget vagy ilyesmit szerettek volna gyártani a drága Rogerből. De ez lényegtelen, nyugodjon meg, megmentette egy zombi. Ginger figyelmét most ez a jólelkű friss halott kötötte le, amint félrebiccentett fejjel hallgatózott. És megint. Az az érdekes hangzású fuvolaszó. A lány, csoportját hátrahagyva (ezt a pár métert már egyedül is megteszik a kastélyig), elindult a hang után. Ahogy emlékezett, a kanyar után ott állt az ódon épület, de a muzsika nem belülről jött. A bejárattól balra egy árnyékba borult tisztás vonzotta magához. Mintha felszántották volna ott a földet, olyan volt a talaj. Göcsörtös, sivár. Egyetlen növény sem telepedett meg rajta. Ellenben körbe volt bástyázva vérvörös betűs figyelmeztető táblákkal: „Halálos veszély!”, „Ki itt belépsz, nem jössz ki.”, „E földre lépni vagy átrepülni felette TILOS!”. Ginger már többször kerülgette ezt a helyet, de még sosem merészkedett a táblasoron túlra. Ám most megemberelte magát. Alig 6 méter átmérőjű területről van szó, mi történhet? Elszántan átlépett a fiktív határvonalon, s rögtön érezte a változást. Mintha a kietlen föld húzná magába, a göröngyök ólomsúlyként tapadtak a talpához. De azért csak haladt előre. És akkor meglátta. Egy káva nélküli kút mélyedt a földbe pontosan a cipője orra előtt, onnan szűrődött ki a zene. Ginger nem törődve a késztetéssel, hogy azonnal ugorjon kútba, lehasalt a földre, s csak fáklyát tartó karjával nyúlt le a mélybe. Ha nem a saját szemével látja, el sem hitte volna, ami ott volt: egy kócos hajú öregasszony kuporgott a gödör alján. Biztos elég régóta lehetett ott, körmei hosszúra nőttek, alakját körbefonták a maguknak föld alatt utat találó gyökerek. És ez a nő unalmában fuvolázott. A saját sípcsontján. De olyan gyönyörűen, hogy Gingernek könnybeszökött a szeme a szívszorongató dallamtól. Benne volt minden: a magány, a hideg, a szűk tér félelme, s az ezek okozta őrület. Olyan fülbemászó volt, hogy szinte észbe se kapott, a lány is dúdolni kezdte. Az öregasszony felpillantott. Kosszal fedett arcából apró bánatos gombszemek néztek ki. Nem hagyta abba a játékot, csak fél karját felnyújtotta. Gingernek derékig be kellett hajolnia a kútba, hogy elérje, de végül összekapcsolódott a kezük. Megesett a szíve az anyókán, gondolta, kihúzza börtönéből. De nem ez történt. Hol volt már az ősz hajú, szomorú idős asszony? Hol volt a szívfacsaró melódia? Ginger egy vad tekintetű, lobogó hajú, szörnyeteggel nézett szembe. Tűhegyes fogai végén friss vér csillogott, s karmos ujjaival vasmarokkal kapaszkodott a lány kezébe. Ginger vergődött, sikítozott, rángatta a kezét, de hiába. Mind mélyebbre csúszott. Nem volt nála semmi fegyver, csak a fáklyája, de azzal is hiába csapott a szörny arcába, az meg se érezte. De támadt egy ötlete, remélte beválik. Ha sikerül, csak rövid ideig kell még kitartania és kiszabadul. Lehajította fáklyáját a kútba. Az a nedvesség miatt hangos szisszenéssel rögtön ellobbant. De Gingert már rég nem zavarta a sötét, legalább nem látja lehetséges gyilkosát. Szabad kezével a nadrágja zsebe felé tapogatózott. Szerencséje volt, megtalálta a telefonját, s azonmód működésbe is hozta. A mesterséges fényben újra látta a szörny arcát, de már tudta, hogy megtalálta a megoldást. A förmedvény egyre mérgesebben vicsorgott rá, meregette a szemét, lobogtatta a haját, de a lány csak az arcába mosolygott. - Nesze neked egy kis rádióhullám!- és már érezte is, hogy könnyű kezek húzzák ki a gödörből. Ez volt a célja, már csak a veszélyzónából kell élve kijutnia. Ahogy biztosan meg tudta vetni talpát a földön, körbenézett. Vibráló aurájú dühös kísértetek vették körül, s vonszolták magukkal egyre messzebb a nyílástól. Ginger tudta, ha nem tesz valamit, ugyanúgy megölik, mint az újdonsült zombiját. Gyorsan kellett cselekednie. Mindenekelőtt újra kikapcsolta a mobilját, majd elkezdett áradozni: - Olyan kiváló szellemek vagytok. Fajtátok legnemesebbje. Ma még fényesebb a körvonalatok, mint máskor. És te, Fejszés, most talán még mélyebben kettérepedt az arcod, mint halálodkor…- és így tovább. Addig folytatta a hízelkedést, amíg nem érezte, hogy lenyugszanak körülötte a kedélyek. Akkor óvatosan kibontakozott a karjaikból, és már a saját lábán hagyta el a kietlen tisztást. A táblák biztonságosabb oldalán pedig nem más várta, mint a kúria tulaja, Chad. - Hallom, Mrs. Bu ma is olyan kedves, mint általában- szólt komolyan, de egyértelműen jót nevetett magában. Ginger vágyakozva pillantott a kút felé. Ha beledobhatná ezt az önelégült férfit… Legalább Mrs. Bunak is lenne egy jó napja. De inkább figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, s az erdő szélén gyülekező kis csoport felé biccentett. - Meghoztam a vendégeket. Csak egyikőjük lett zombi, és páran kicsit ziláltak, de rendre megérkeztek. Chad a turisták felé pillantott. Tanácstalanul ténferegtek, nem tudták, merre induljanak. Köztük volt a zombi is, aki szemlátomást egészen összebarátkozott Rogerrel. Legalábbis egymásnak támasztották a hátukat és együtt meredtek a semmibe. - Köszi Ginger! - szólt a férfi, s a kezét nyújtotta. A lány mohón kapott utána, s ahogy ujjaik találkoztak, úgy érezte, mintha áramütés szaladna végig a karján, keresztülsüv��tene az agyán, s a szemében robbanna. – Ne feledd, csak egy napig tart a hatás, utána újabb csoport vár rád. Ginger elmosolyodott. Előkapta telefonját, s vetett egy pillantást a tükörképére. A szeme fehéren világított. Előzetes megállapodásuknak megfelelően, most egy napig ő is tudott parancsolgatni a szellemeknek. Eddig mindig Chad hangulatától függött, hogy megengedi-e neki, hogy használja ezt a képességet, de mivel már rendesen megdolgozik érte, a férfinak egy szava nem lehet. Az erdő felé iramodott. Futtában még hátrakiáltott: - Viszlát Chad! Majd megüzenem a barátaimmal, mikor jövök vissza- s azzal eltűnt a fák között. Pontosan tudta, hová tart, és már előre élvezte. Egy jó kis kóborlás a mocsárban, szellemekkel körülvéve még senkinek nem ártott. Vagy mégis? Nos, neki biztos nem fog. Ilyen bérért megéri dolgozni!

[Borsó]

[pulzusspiritus-blog]

Horrormix - Első rész

„A hölgyek összenéztek, nem rosszallóan; nem baj az, ha egy fiatal lány mélyen érző.” /E. M. Forster: Szoba kilátással

„De még milyen mélyen”- nevetett magában az idős Mrs. Bu, ahogy becsukta a könyvét. A panzió recepciós pultjától balra lévő nagy ablakon át pont rálátott a kerti kútra. „Mélyen érző”- nagyon tetszett neki ez a kifejezés, bár a lány, aki múlt éjjel a kútba zuhant, már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető érző lénynek, egyúttal kétségtelen, elég mélyen van. Rendes lány volt, Mrs. Bu sajnálta is nagyon, de a panziónak szüksége volt kísértet utánpótlásra. 

A régi rendes, gonosz szellemek már mind elmentek, valami jó kis mocsárban kergetnek a halálba vadászokat, vagy épp ódon kastélyokban csörgetnek láncokat, nyikorgatnak ajtókat… milyen klisés. Persze vannak nosztalgiázni visszajáró kísértetek is, akik évente 1-2 hetet nála bolyonganak, de utána visszatérnek újra a temetőkbe, szekrényekbe, ágyak alá, s el is feledkeznek róla. Akik meg a panzióban maradtak, friss szellemecskék, azt hiszik, övék a világ. Csak teliholdkor kísért vagy csak holdfogyatkozáskor, nagy ködben, téli farkasordító hidegben vagy épp nyári hőségben, változó. Hisztisek. Mrs. Bu már többször elgondolkozott, jobb lenne áttérni a farkasember-bizniszbe, de mindig letett róla. Ő ugyan nem lesz senki kutyaidomára! Ez az új lány amúgy is nagy reménység. Madisonnak hívták talán, nem számít már, egyszerűen csak Madnek fogja becézni. Fellendíti vele a panzió halálozási rátáját, neki ne mondja ez után senki, milyen jól aludt az éjszaka! Egyre több vendég távozik a saját két lábán, tarthatatlan állapot. Egyszerre hideg szél csapta meg a tarkóját. Elmosolyodott. - Szervusz Mad!- köszöntötte kedvesen. – Hogy utaztál? Kavarogni kezdett előtte a levegő, majd egy torz női arc rajzolódott ki, haja ziláltan repdesett, szeme vörös dühvel izzott. Kitátotta a száját és egy orkán erejével Mrs. Bura sikított. Jól sikerült kis sikoly volt, be is tört a nagy ablak balról, Mrs. Bu ráncai pedig egy pillanatra kisimultak a szembeszélben, de más nem történt. - Ez igen, kis drágám, lehetsz te az új sikoltó asszony, de gyakorolj még kicsit- láthatóan meglepte Madisont, elült a kavargás. – Most én jövök! – Mrs. Bu arca megváltozott. Eltűnt a kedves mosoly, helyét torz vigyor vette át, tűhegyes fogain mintha pirosas folyadék lett volna, szeme fehéren világított, ősz haja millió karként nyúlt az ijedt kísértet felé. Nem szólalt meg, de mély, jeges hang töltötte be az előcsarnokot. – Ezentúl nálam dolgozol. Teszed, amit mondok, különben megtudod, hogy még a kísérteteket is kiverheti a frász! – Haja körbefonta a lányt, egyre szorosabban tekeredett rá. – Megegyeztünk, kis drágám? – kérdezte a hang gunyorosan. Madison szemében pánik tükröződött, de sikerült bólintania. Ekkor Mrs. Bu elengedte. Egy szempillantás alatt visszaváltozott kedves idős hölggyé, kis kontya is rendben állt a feje búbján. – Csodálatos. Most menj szépen játszani, vendégünk jön. Ahogy Mad eltűnt, nyílt is a bejárati ajtó, természetesen oltári reccsenéssel, és egy fiatalember lépett be. Túrahátizsákkal érkezett, bizonyára kalandot keres, mint minden korabeli. Csodás kihívásnak ígérkezett. Mrs. Bu már el is kezdte tervezgetni, hogyan lesz öngyilkos a férfi, miután az összes rémálma és gyermekkori félelme valóra vált. - Jó estét!- köszönt, ahogy a pulthoz ért. – Szólítson Chadnek! Átutazóban vagyok. Látom, épp felújítás zajlik – nézett felvont szemöldökkel a törött ablak felé – de erre az éjszakára kaphatnék egy szobát? „Felújítás, hm? Vicceskedünk?” Mrs. Bu szeme fehéren villant. A férfi hirtelen beszívta a levegőt, de nyilván azt hitte, csak rosszul látta, nem tett semmit. A hölgy kedves mosolyt erőltetett az arcára. - Hogyne lenne, szívecském, épp most szellőztettem az emeleten. Kövessen, drágám! Ezzel elindult a lépcső felé. Nagyszerű lehetőségeket látott: a folyosó tele beugrókkal, sötét sarkokkal, portrék a falon, recsegő padló, stb. Szeme egy-egy villanásával mintegy utasította a képeken a rég elhunyt panzióvezetőket, hogy tekintetükkel kövessék a férfi mozgását, s azok meg is tettek minden tőlük telhetőt, egyikőjük még intett is neki, de Chad nem reagált semmit. Mrs. Bu ekkor mást próbált ki. A férfi árnyéka hirtelen életre kelt, kerülgette Chadet, megkopogtatta a vállát, trappolt mögötte, belefújt a nyakába, de minden hatástalan volt. Mikor a kabátjánál fogva rántotta vissza a fiatalembert, ő csak megjegyezte, hogy „Kissé huzatos a hely, asszonyom”, s igazított egyet a szerelésén. Mrs. Bu méregbe gurult. A következő deszka beszakadt a férfi lába alatt, s valami elkezdte húzni a mélybe. Ő azonban két kézzel kitámasztotta, majd visszatolta magát, és ment tovább. Pedig ha belenézett volna a lyukba olyan aranyos kis hárpiát látott volna, hogy rögtön kővé dermed. Semmi gond, hosszú még az éjszaka. Ahogy befordultak a szobához vezető sarkon, egy csapat denevér reppent fel a férfi előtt. Vijjogtak, cikáztak, karmaikkal kapkodtak az arca felé, de semmi hatást nem értek el. Chad elhessegette őket és Mrs. Bu mellett belépett a szobájába. Hatalmas oszlopos ágy várta, szemben vele tükör, oldalt egy régies szekrény és egy kis asztalka sámlival. Az ablakon bájos kilátás nyílt a panzió melletti erdőre, a benne gomolygó ködre és… a hirtelen az ablaknak csapódó kuvikra. - Szegény pára- sóhajtott Chad, és ledobta a zsákját. „Mi van ezzel? Vak és süket?” Mrs. Bu tett egy próbát. A reszelős mély hangján, amivel Madhez is beszélt, így szólt: - Érezze jól magát, amíg teheti! A férfi felé fordult: - Be van rekedve, hölgyem? Köszönöm, megleszek. Mrs. Bu megnyugodott. „Nem süket, csak kevésbé ijedős, mint a szokásos”. Nos, ez meg fog változni. Jó éjszakát kívánt, majd visszament a recepcióhoz. Elhelyezkedett, majd lehunyta a szemét, s erősen a férfi szobájára koncentrált. Mikor felpillantott, szeme újra fehéren világított, de már nem az előcsarnokot látta, hanem Chadet, amint beveti az ágyát. Nyilván kimerült és egy pihentető éjszakára vágyik. Kitűnő célpont! „Kezdődhet” gondolta. Mikor a férfi elhaladt a tükör előtt, abban már nem az ő tükörképe látszott. Egy csontos arcú, sápadt, ismeretlen okból véres öltönyt viselő, félkarú ember követte a mozgását. Chad ránézett, és felhördülve visszaugrott. Az öltönyös kinyújtotta felé a kezét, s karmos ujjával intette maga felé. A fiatalember nem mozdult, kimeredt szemmel bámulta, háta mögött tapogatózott fegyver után. De az ismeretlen keze közeledett felé, nem állt meg a tükörnél, átnyúlt rajta, s jött vele a gazdája is, először csak a fejét dugta ki, de már emelte is az egyik lábát. Közben egyre hívta magához Chadet, aki végre talált a háta mögött egy asztali lámpát. Fegyverként maga elé tartotta, de kb. annyit ért el vele, mintha lufival akart volna kettétörni egy sziklát, az öltönyös folytatta felé az útját, mind jobban kibújva a tükörből. A fiatalember ekkor gondolt egyet, meglendítette karját, s lámpával pont a tükör felső szegélyét találta el. Az megingott, majd a padlóra zuhant. Ahogy megrepedt az üvege, a félkarú alak eltűnt, s Chad újra önmagával nézhetett szembe, ugyan arcát egy széles repedés szelte ketté. Lassan odaóvakodott, megnézte a tükröt elölről-hátulról, de nem talált rajta semmi furcsát. Visszahátrált az ágyához. Szemét továbbra is a falon tartva, visszahajtotta a takarót, s lassan bebújt alá. Azaz bebújt volna, de valaki már megelőzte. Odakapta a tekintetét, s az öltönyös nézett vissza rá. El akarta rántani a takarót tartó kezét, de a rémalak gyorsabb volt. Egyetlen keze csontos ujjai a csuklójára fonódtak, s megszorították azt. Chad térde megroggyant az erejétől, elkezdett zsibbadni a karja, s érezte, hogy zsong a feje. De összeszedte magát, ökölbe szorította másik kezét, és behúzott az alaknak. Egyszer, kétszer, háromszor, minden erejét erre koncentrálva. Az öltönyös feje hátrabicsaklott, eleresztette a férfi kezét, majd mintha ott sem lett volna, eltűnt. Chad lihegve állt az ágy fölött, körbejárta, alánézett, de nem látott semmit. Körbefordult a szobában, szokatlan után kutatva, de minden nyugodt volt és csöndes. Talán túl csöndes is. Az előcsarnokban Mrs. Bu összeszorította a fogát. Nem adja ő sem könnyen magát, van még egy s más a tarsolyában. Szinte még élvezte is a játékot. De csak szinte. Gyorsan a végére fog járni a dolognak. - Mad!- suttogta maga elé, s már érezte is tarkóján a hűvös szellőt. A lány ismét előtte öltött alakot, de most nyugodt volt, várakozva nézett rá. – Menj, kis drágám, gondoskodj róla, hogy a vendégünk minél hamarabb csatlakozhasson hozzád. Madison eltűnt, Mrs. Bu pedig elméjében visszatért a férfi szobájába, s nyomban látta is maga előtt: Chad már lefeküdt az ágyba, álláig húzta a takarót, és valószínűleg azzal próbálta nyugtatni magát, hogy csak képzelte az egészet, vagy valami hasonló képtelenséggel. Az éjszaka csendjét egyszerre léptek zaja töltötte be. A hang a folyosó felől jött, Chad hallotta, amint súlyos bakancsok közeledtek, fel a lépcsőn, majd egyenesen az ő szobája felé. Mikor pont az ajtajához ért, megszűnt a zaj. A fiatalember felült. Feszülten figyelt, még a lélegzetét is visszatartotta, de nem történt semmi. Arra gondolt, hogy az ismeretlen talán bement a szemben lévő szobába. Épp kezdett volna megkönnyebbülten hátradőlni, mikor egyszerre kivágódott az ajtó, majd a szekrény és az ablak szárnyai is, hangosan nekicsapódva a falnak. Chad újra kiegyenesedett, tekintetét a három irányba kapkodta, nem mert egyik felé sem elindulni. Nem jött sehonnan senki. A szobán szél süvöltött keresztül, hideget és egy-két száraz falevelet hozva kintről, de semmi más nem történt. Aztán elkezdett világítani a padló. Chad odakapta a szemét. Nem is a padló, az ágy alól jött ki a fény. Rémülten forgatta körbe a fejét, nem tudta, mit várjon, s melyik irányból. Egyszerre, az ágy hozzá közelebb eső széle felől egy emberi alak emelkedett elő. A haja az arcába lógott, de kétségtelenül egy lány szelleme volt, különös, kékes fénnyel világított az egész teste, melyből egyre több látszott, mígnem a feje Chadével egyvonalba nem került. Halkan dúdolt közben. Talán altatót. A fiatalember kinyújtotta felé a kezét. Már majdnem hozzáért a kísértet vállához, mikor az felkapta a fejét, s rámeredt. Haja fodrozódott a szélben, s tovább dúdolt. Farkasszemet néztek, majd a fiatalember is elkezdte dúdolni ugyanazt a dallamot. A lány hátrarebbent, rémület tükröződött a vonásain, majd egy sikoly közepette eltűnt. A férfi ekkor kiugrott az ágyból, az ajtó felé száguldott, ki a folyosóra, le a lépcsőn, egyenesen a recepció irányába. Mrs. Bu már várta. Nem tudta, mi történt Maddel, de ha a szellemlány nem képes rá, majd ő elintézi a vendégét. Mégis meglepődött kissé, mikor a férfi nem várt lendülettel robbant be az előcsarnokba, s rögtön a pulthoz rohant. - Valami gond van, drá…- kezdte volna Mrs. Bu, de Chad megragadta, s a pulton át kirántotta magához. - Igen, asszonyom, van egy csepp problémám- közölte, majd az ablak felé hajította a nőt. Hangos reccsenéssel ért földet, ropogtak teste alatt az üvegszilánkok. De fel sem vette, felállt, bicegve indult a férfi felé, szeme fehéren izzott. - Pályafutásom alatt veled van a legtöbb nyűg, pimasz kis ficsúr- mennydörögte, majd felemelte karját a mennyezet felé. A csillár elkezdett remegni, törmelék záporozott Chad fejére, de ő nem is törődött vele, újra a nő felé rohant. Egy lehulló kődarab épp a vállán találta el, s ez visszavetette kicsit a lendületét, de erőt vett magán, s mikor Mrs. Buhoz ért, olyat taszított rajta, hogy keresztülesett az ablakkereten. Chad utána ugrott, talpra rántotta, s megint ellökte magától. Mrs. Bu kibomlott hajjal, zihálva, remegő szájjal kelt fel. Már egyáltalán nem hasonlított egy idős asszonyra: bőre barnás színt öltött, fogai tűhegyesek lettek, ujjai végén karmok nőttek. A férfi hátrahőkölt a látványtól, s ez a pillanatnyi figyelemhiány elég is volt, hogy a szörny rávesse magát. Leszorította a földre, fogával a nyaka felé kapott. Chad próbálta eltolni magától, de gyengének bizonyult a feladathoz. Ebben a pillanatban a rémség lerepült róla, egyenesen a kút felé. Chad felpillantott, s azt kellett látnia, hogy a szobájában látott szellem szorítja a kút széléhez a szörnyet. Egyik sem bírt a másikkal. A férfi, ügyet sem vetve sajgó tagjaira, felállt, a két alakhoz rohant, majd beállt segíteni a kísértetnek. A szörny feje egy pillanatra visszaváltozott női arccá, összeszűkült szemmel nézett ellenfeleire. Nem értette, hogy fordulhatott ellene a saját teremtménye. Erre maga Chad adta meg a választ. - Madison a húgom volt!- hörögte, majd akkorát rúgott Mrs. Buba, hogy átesett a kút káváján, s lezuhant a mélybe. A föld is beleremegett, mikor becsapódott az alján, éles fehér fény áradt ki a talaj repedésein, majd minden elcsendesedett. Chad sóhajtott egyet, s a kísértet felé fordult. - Gyönyörű hangod lett, hugi- mosolyodott el. A húga azonban döbbenten meredt rá. – Mi az? - A szemed, bátyus – szólt Madison. A hangja ugyanolyan volt, mint életében, kedves, megnyugtató. - Fehéren izzik. A férfi az arcához emelte a kezét, majd leengedte. - Nos… - elgondolkodott egy pillanatra. – Mit szólnál hozzá, ha nem hagynánk veszni egy ilyen hasznos képességet, hogy tudok beszélni a szellemekkel? Madison gyanakodva nézett rá. - Mire gondolsz? - Csináljunk egy király kísértetkastélyt a panzióból! – felelte Chad, majd vigyorogva elindult befelé. – Először amúgy is azt hittem, egy olyanba csöppentem. Mozgó portrék, denevérek…- felnevetett. Madison követte.

[Borsó]

2013.