#ösztön

[wildiesong]

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.

József Attila - Óda 3. (részlet)

[road-to-solace]

friedrich nietzsche a szeretetről:

"Mi mindent neveznek szeretetnek. - Birtoklásvágy és szeretet: milyen eltérő érzelmeket kelt bennünk ez a két szó! — és mégis ugyanaz az ösztön lehetne, kettős néven, az egyik esetben, megrágalmazva, a már birtoklók álláspontjáról, akikben valamennyire lecsillapult az ösztön, és akik most „birtokukat" féltik; a másik esetben a kielégületlenek, a szomjazók álláspontjáról, és épp ezért “jó”-ként magasztalva. Felebaráti szeretetünk - nem új tulajdonra törekvés-e? Es éppígy tudás- vagy igazság-szeretetünk? és általában minden újdonságra törekvésünk? Ami régóta és biztosan a miénk, arra lassacskán ráununk, és újra kinyújtjuk kezünket; ha három hónapig élünk benne, még a legszebb táj sem lehet biztos szeretetünk felől, és valami távolabbi part izgatja birtoklásvágyunkat: birtokunk értékét többnyire lefokozza a birtoklás. Hogy kedvünk teljék önmagunkban, kedvünk úgy akarja fenntartani magát, hogy mindig újra valami újat olvaszt belénk — épp ezt hívják birtoklásnak. Ráunni valamely birtokunkra annyi mint: ráunni önmagunkra. (A túl soktól is szenvedhetünk — a vágy elvetése, szétosztása is magára aggathatja a “szeretet” kitüntetett nevét.) Ha szenvedni látunk valakit, szívesen használjuk ki a kínálkozó alkalmat, hogy birtokunkba vegyük őt; ezt teszi például a jótékonykodó és a szánakozó, ő is „szeretet"-nek nevezi a benne felébredt új birtoklásvágyat, és gyönyörét leli benne, mint új, felé integető vágyat és gyönyörét leli benne, mint új, felé integető hódításban. A legvilágosabban azonban a nemek közti szerelem árulkodik a birtoklásra törekvésről: a szerelmes feltétlenül egyedüli birtokosa akar lenni az általa megkívánt személynek, és éppoly feltétlen hatalmat kíván annak teste, mint a lelke fölött, azt akarja, hogy csak őt szeressék, s a másik lélekben ő lakozzék és uralkodjék legfőbb és legkívánatosabb lényként. Ha meggondoljuk, hogy ez nem más, mint mindenki kizárása valami értékes jóból, boldogságból és élvezetből: ha meggondoljuk, hogy a szerelmes minden vetélytársának elszegényítésére és ínségbe taszítására törekszik, és legszívesebben aranykincse sárkányává lenne, mint a legkíméletlenebb és legönzőbb „hódító" és kizsákmányoló: ha meggondoljuk végül, hogy a szerelmesnek a világon minden más úgyszólván közömbös, halvány, érdektelen, és kész minden áldozatot meghozni, minden rendet megzavarni, minden érdeket háttérbe szorítani szerelméért: akkor igazán elámulunk, hogy a nemek közti szerelemnek ezt a vad birtoklásvágyát és igazságtalanságát annyira dicsőítették és istenítették minden korban,sőt, hogy ebből az érzésből vették a szeretet fogalmát, mint az egoizmus ellentétét, holott ez talán a legnaivabb kifejeződése az egoizmusnak. Nyilvánvalóan a nem birtoklók és vágyakozók alakították ki ezt a szóhasználatot - ilyenek nyilván mindig túl sokan voltak. Azok, akiknek ezen a területen sok birtoklás és kielégülés jutott, hébe-hóba elejtettek egy-két szót „a tomboló démon"-ról, mint ama legszeretetreméltóbb és legszeretetreméltóbb athéni, Szophoklész: de Erósz mindig nevetett az ilyen káromlókon —épp ezeket kedvelte a legjobban. - Nyilván akad itt-ott a földön a szerelemnek olyasféle folytatása, amelyben két személynek ez az egymást bírni vágyó sóvárgása valami új sóvárgásnak és birtoklásvágynak adott helyet, egy fölöttük álló eszmény körös, magasabb rendű szomjazásának: de ki ismeri ezt a szeretetet? ki élte át? Igazi neve: barátság."

(szabó ede fordítása)

[buzaviragoslany]

Most vagyok a legmélyebben.

Melyből kimászni,

Már nem akarok sehogyan sem.

Hol hallani nem akarok, sem érezni.

Szeretném az end-et, és a semmiben lenni,

Hol nem lennék útban senkinek sem,

Hisz úgy se érek én semmit,

Még azt a parányi fikarcnyit sem.

Gyűlölöm, hogy minden nap eszembe jut,

Mint lélekbe zárt börtön,

Melyet nem ért, s nem sejt senki,

Ez olyan lassan, mint egy ösztön.

Ösztön, így hasad a gondolat,

S emlék a tudatba,

Bár valaki valaha értené, mi marhat,

S mi tép szét abba a kútba.

[the-bagira]

Dear Ex,

Nem vagyok jós, nem vagyok pszichológus és nem vagyok pszichiáter, de itt és most nevemet adva hozzá - vagy nem - kijelentem, hogy hiába kezdtél kapcsolatot egy másik lánnyal, ameddig nem lépsz ki a tagadásod igencsak sűrű ködéből, addig újra és újra ugyanazokat a köröket fogod futni, mint az előző exeddel vagy velem.

Most kijelentem, hogy ugyanúgy meg fog csalni, mint a többi. Előbb vagy utóbb még én is megtettem volna. Nem azért, mert nem szerettünk, hanem mert kib*szott társfüggők vagyunk, és ha tőled nem kapjuk meg a vágyott szeretet és törődés, és mivel mi sem szeretjük magunkat, és mi sem tudjuk megadni magunknak, ezért képesek vagyunk elkezdeni máshol keresni. Egészséges mentállal szeretnénk magunkat, és ha te elzárod a szeretetcsapot, mi még mindig fel tudnánk tölteni magunkat. Ilyen egyszerű.

A tetteid nem tesznek mást, mintsem bizonyítják, hogy ugyanabban a hitben és meggyőződéssel élsz, mint eddig. Merem feltételezni, hogy két hónap alatt nem váltottad meg a világot, és egy ösztön döntést hoztál, nem pedig egy tudat döntést, mint amilyen én voltam a számodra.

Összeteszem a kezeimet, és b*zdmeg még ezek után is képes vagyok hinni benne, hogy lesz egy nap még ebben az évszázadban, amikor megvilágosodik a tudatod, és bevallod magadnak, hogy hogyan 's miként is viselkedtél az exeiddel, és hogy igenis bántottál és megbántottál minket, mégha nem is fizikailag. Őszinte, tiszta szívvel remélem, hogy egyszer kinyitod a szemed és meglátod a valóságot.

Végtelen reménnyel és hittel,

Az utolsó exed

[dustedandsocial]

Dusted&Social EP #23 (5-26-24)

Pictured: Norms

Jug - My Bodies Doomed X - Waiting Jac Berrocal, Vincent Epplay, Timo Van Luijk - Ça Tourne ! Action ! Moteur ! Skyjelly - Yaslemle Workers Comp - Shoot Earth Ball - Hollowgramma Container - SPRITZER NORMS - Idegen ösztön Tožibabe - Ko Boš Prišel Christians - Forgive Me, that Cruelty was Inexcusable Anne Gillis, Jac Berrocal, Vincent Epplay, Timo van Luijk - Avec les Oiseaux ALIAN II - Language Program Disc Nine - E pierna talu - CAGE YOUR TORNADO Guilhem All - B4 Guests - A Veneer, A Promise, Whatever R.J.F. - Warm Alone Bongo Frontier - Vibrating Frequencies Ilia Belorukov & Marina Džukljev - Mermer i graniti chereshenkaa - summer camp Double Morris - Easy Love or or - anamnèse Nový Svět - Torbellinos Demeters Döttrar - Synger Mens Jag Sover WILTED WOMAN - YOU DONT WANT TO KNOW Nights Templar - Lonely Like The Devil

Mixcloud: https://www.mixcloud.com/dustedandsocial/dustedsocial-ep-23-5-26-24/

[tuuszferi]

A hétvégén csapatépítő tréningen voltunk. 9 fő, csak pasik, Balcsipart, nyaraló, borkóstoló, piálás, másnap választható strand vagy horgászás.

A tavalyi program ugyanez volt, akkor sajnos elég nagy szél volt, úgyhogy a strand nem volt opció, csak a horgászás, amit idén már csak a "büntetés" szóval tudnék a legjobban jellemezni. Másnaposan, a tűző napon, egy tó mellett amibe nem lehet fürödni ülünk és nézzük a semmit, majd 10-20 perc után kihúzunk egy büdös nyálkás állatot, hát, instant hányinger...

Idén szerencsére strandidő volt, de erről majd később.

A hét második felében már elég parában voltam emiatt, a kollégám aki szervezte az eseményt nem szokott a helyzet magaslatán állni, ahogy a főnököm se (neki megvolt a héten a saját baja), úgyhogy én éreztem magamat kellően eltökéltnek hogy vigyem az extra feladatokkal járó mentális terhet (céges kocsi elkérése, időterv összerakása, kollégák beosztása kocsiba mivel mindenkinek extra igényei vannak). A főnökünk persze később érkezett, ami miatt az egész program csúszott. 6-kor kellett volna a borkóstolóra odaérni, ez csak 7re sikerült, így már a következő csapat (3 nő) is ott volt. A 9 fős fiútársaság és a 6 féle bor amit kóstoltunk természetesen megtette a hatását, feléledt a srácokban az ösztön, volt aki figyelemfelkeltő beszólogatásban, volt aki creepy félhangos mondatokban akarta felkelteni a 3 lány figyelmét. Kiderült, hogy az egyik kollégám ismer közülük 2-t, úgyhogy megvolt a közös pont, a borkóstolás utáni vacsin egy creepy és egy kultúrált kollégám átment a hölgyekhez beszélgetni, amire mindenki vérszemet kapott (beütött a FOMO), és végül csak 3-an maradtunk a mi asztalunknál, 6an pedig a 3 lányt "fűzték" (inkább magukat járatták le előttük elég komoly sikerrátával).

Hogy én miért is nem mentem oda? Jó kérdés, menet közben és utólag is megpróbáltam kielemezni. Fogalmazhatunk úgy hogy egyáltalán nem voltam a toppon, az agyam totál ki volt facsarva a hét végére, izzadt és büdös voltam, illetve van egy olyan tulajdonságom, hogy hagyom társaságban a jobb beszélőkéjű embereket kibontakozni, így jó eséllyel egy szobanövény benyomását tudtam volna kelteni, úgyhogy ez nem hiányzott. Jó kérdés, hogy ez pszichológiai értelemben elkerülés volt-e vagy sem... Odaakartam menni hozzájuk? nem... Vágytam a figyelmükre? Mondhatjuk, de ez általánosságban igaz. Próbálkozhattam volna, hogyan tudom felkelteni a figyelmüket úgy hogy önazonos maradok? Igen, bár ez elég nagy feladat, nemigazán csináltam még sosem, és nem a 8 vállalhatatlanul kanos, részeg és idióta munkatársam előtt fogom megpróbálni.

És mi lett volna ha szobanövénynek néznek? Vagy ha hülyét csinálok magamból előttük? Lett volna a kollégáimnak egy jó sztorija? 3 lány akivel soha többé nem találkozok, nem olyannak látott volna amilyen valójában vagyok? Fenyegetve éreztem volna magam közöttük? Ez szinte biztos... a nővérem és a két idősebb lányunokatesóm között felnőni, ahol folyamatos volt a zrikálás, kiközösítés, ugratások, megaláztatás, valamiért kialakulhatott egy alapvető bizalmatlanságom a nők felé. Ezzel fog kellenem foglalkozni.

[1101000-1100101-1101100-1101100]

Milyen alapon helyezik egyes emberek magukat mások felé? Ha mindenki egyenlő a törvény és Isten színe előtt is, hogyan tehetünk különbséget?

Az előítéletekre szükség van, mert tudnunk kell felmérni a környezetünket, ez puszta túlélési ösztön. De nem ragadhatunk le azon a szinten, mint az állatok, nem ragaszkodhatunk az első benyomáshoz örökké. És az emberek világa egyébként is komplikáltabb, hát komplikáltabban kell hozzáállnunk a dolgokhoz is.

Ha pedig lecsupaszítjuk a dolgokat a puszta emberi létre, ki mondja meg, hogy egy elítélt bűnöző vagy egy óvodás gyermek élete ér többet a másikénál? Hitler nélkül sem itt tartani a világ, ahol most éppen. Mindenkinek behatása van valamire, nem tehetünk ellene semmit. Éppen ezért senki sem több vagy kevesebb a másiknál. Mi mind kellünk a dolgokhoz.

[rimnelkul]

Virág

Találkoztunk anyák napján, De én nem vittem neked virágot, Virágnak virágot, Nem tudtam, nem tudnék, Szeretnék tudni, de nem, Sajnos nem.

Mert nem vagyok elég jó, hogy megbocsássak, És nem vagyok elég nyomorult, hogy tettessem, És nem vagyok a kedves gyereked, akitől nem várod, Fennakadtam mindezek között a semmiben.

És jó lenne ezt mind elmondani, Elmesélni, hogy én is szeretném, Hogy jó lenne annak lenni, akivel megelégszel, Hogy hiányzik, hogy bízzunk egymásban, De hiába,

Nincsenek közös szavaink, Elvesztettük őket, a többit eldobáltuk, Széttörögettük és összekevertük, És van egy csomó közös bennünk, Például pont úgy haragszom, mint te, Közös indulatok, közös félelmek, Rettenetes közös emlékek,

De hiába közösek, nem kapcsolnak össze, Magányosak vagyunk ebben a kötelékben, A legősibb, eltéphetetlen ösztön-kötésben, Mint két kuglibábu, dülöngélünk benne.

És nem segít ezen néhány szál virág, Mint ahogy eddig egyik sem, amit hoztam, Fehér rózsa, liliom, gerbera, A kertből egy csokor pünkösdi rózsa, Orgona, vadvirág, siskanádtippan, Mind elmúlt, elhervadt, elszáradt, Kidobtuk őket a komposzthalomra,

És a távolból sandán Méregetjük egymást tovább.

[nemzetikonyvtar]

Tóth Árpád: INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ

A kétség és a bizakodás alkotta pólusok között, épp mert mindkét lehetőséget teljesen átérzi a költő, megnő a feszültség. Ebből adódik, hogy e korszak érzelmi élete jóval dinamikusabb az előzőnél. A feszültséget és a mozgalmasságot csak fokozza, hogy a reménykedés egyre konkrétabb tartalmat kap, a vágyak egyre céltudatosabbak. Így jut el a nyíltan színt valló nagy költeményekhez, melyekben hitet tesz a haladás, a béke és a forradalmak mellett. A debreceni hagyomány értékes elemei is ekkor válnak költészetében ható tényezőkké.

E nagy versek között az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz az első, melyben az egyre terhesebbnek érzett "ócska bú"-val, egyéni bajainak untalan panaszolásával szemben rátalál a kor nagy közösségi mondanivalójára. Rátalál, tehát nem csupán megismétli, amit Ady és mások már korábban felismertek. Az ő számára a nemzet remélt újjászületése az egyetlen és utolsó alkalom, hogy saját veszendő élete is értelmet kapjon, hogy kisszerű nyűgeiből kiszabadulhasson. Ady harcainak java már lezajlott ekkor, Tóth Árpád most ébred rá e küzdelem személyes és közösségi lehetőségeire. Innen a Kőmíves Kelemenné-misszió vállalásának ráeszmélésszerű, egyéni pátosza:

Oh, mester! ím a késő famulus Megért: ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza! Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország! ... Vemhes az Idő új honfoglalással ... A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1905-TŐL 1919-IG

Szép este volt. Éreztem: az utolsó Ragyogó est! Egy csendes kerti lak Sötéten állt már: nagy, komor koporsó A bánatos és tiszta ég alatt: Igen, az volt, a holt Nyár koporsója, Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt, Melyek lombját az alkony meggyújtotta, Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.  S ím, ezüst vígság csattant át a csenden: Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak; Néztem, s lassan szivemre tódult minden, Minden, ami egy csüggedt órán fájhat: Ó, rendes élet! gyerek! feleség! - Szivem! mi kincsed van e dús világon? Vergődő kis szerelmek, szerteszét Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!  Huszonhét esztendőm viszem batyumban, Elfáradt vándor, céltalan uton, Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van, Miért is hurcolom még, nem tudom, S miért a versek, ez a fájó, éber Ösztön: árulni halk bánatomat, Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? - Így sírtam ott a hűvös fák alatt.  S költőm! akkor Te jutottál eszembe, Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve, S már nem is várja víg szabadulását. Itt rejtegetted kínját életednek, S itt éhezett szelíd lelked halálra, Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek, A remény hamujában sült pogácsa...  S mégis, magányod csendes, hűs ölén, - Mert a magány ád végső menhelyet: Ez a preri, hol mint sötét bölény, Nagyhomlokú tünődés lépeget, Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor, A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, - Magányodban, betegen, árván, titkon, Mégis maradt egy felpihegő vágyad:  Csokonaim! halál pálmái árnyán, Debrecen magány-prerijén bús farmer, Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván, Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel; Épül-e össze valami belőle: Nagy és egész mű? - rezignáltan lested: Fő, hogy idejét az ember elölje, S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!  Egy éneket kezdtél tervelni itt, Hogy fájó életed beléfelejtsed, A haza honfoglaló hőseit Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet; Ki elveszítéd sorsod tartományát, Szerelmet, hitet, egészséget, mindent, Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át A megnyert haza drága képe intett!  Ó, mester! ím a késő famulus Megért: ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza! Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd, - s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország!  A magyar remény-korszak kezdetén Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm, Mert ez a végső, szent virtus: szegény Magyar költő, bár félholtan is, költsön: Hátha a magyar Jövő szebben épül, Ha szívünk vérét vakolatul venné: Elénk bús szimbólummá ekként szépül A balladás Kőmíves Kelemenné!  Ezen merengtem én el akkor este, S felszegte fejét szívemben a bánat, S látott új eget s új földet, a messze Jövőben látta dús, boldog hazámat! És szóltam: Néki zengem énekem! Néki áldozom koldus kincsem, híven, E gyűszű könnyet: ifjú életem, És e marék vért: eldobogó szívem!  Vemhes az Idő új honfoglalással, Költőm! én is honszerzést dalolok, Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal, S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok; Tehozzád méltó hősül illett Árpád, Enyém bukik, s tán én is féluton Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább, Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének, Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó, Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed: Tiéd e csendes invokáció ! S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán! Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba, Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván Egy vérző szív a kormányzó pilóta...

1913

[foliorumviridis]

Nehéz volna látomásból valóságba csorgatni magam. Jelenem párállik, leszállva harmat. Ábránd. Látlak, de te nem látsz. Félek, de te nem is tudod. Rólam sem tudsz. Tompa ablakon figyelem halk lehelletem rajzolatát. Ujjam néha belesimít, figyelmem tétova - még itt is. Apró pontok gömbölyödnek, takarják a világot. Sárgálló fényben, kellemesen koszos kabinban. Cipőd orra alig kopott, magaméról szót sem ejtek. Az ízlés, az igény, a külcsín mi? Benyomás, viszonyítom magam, s mint legtöbbször ilyenkor, alá teszem lényem tiédnek, mert miben is lennék én másként több. Tépelődés, állandóan vívódó fejemnek kényszerű hajtása, ami odakünn csak távolság s ellenérzés. Egyetlen szóval is... mondanék bármit is, csak magamat taszítanám el magamtól. A varrás is szép, ó de mennyire. Gombok takarosan rendbeszedve, kedves sál... aztán hát odafönt alig tartok ki egy-egy rebbenésnyi pillanatot. Csodálom a magam átbirkózott nappalának nyugvásából. Mindez csak cizellált lett leginkább, felkent loholás, jócskán eltelve a fene csodálattal. Egyebet nem változott. De hát miben tudott volna? Ösztön eredendően. Én meg az alak, ki oda-odapillant félve. Döcög a vonat, tartja a kisidőnyi állandót. Ahogy a harkály kopog, vagy a patak csobog. Elengedem, mit tehetnék igazán... Sokadik, ó de mennyire sokadik ilyen. Cicereg a fék, de bennem már partot ért a csend. Mit sem sejt. Maga világában kering ő is, végtére ezt tesszük. Néha beleérve a másikéba. Csak ez a beleérés, ez a nagy talány. S vajon él-e az olyan egyáltalán, kinek ez a minden? Ember-e igazán, ki nem forog, kinek a keringés idegen dolog, aki csak a beleérést vágyja? Zúzmara fogad kint. Gondolatom igazán csak enyém volt, belső lángom így már nincs kiért. El is andalgott. Bennem él mégis. Nem szólt semmit, rám sem nézett, tudatának peremét is alig értem. Senki vagyok onnan. Senki, aki még a köröket sem rójja. Mint ilyen, társam ez a zord fagy, a már szilánkokká vált párám az ablakon, a komor, ködbe bújt sötét ágak alatti zug. Magam vagyok mindenütt. Tudatok pereméről lezúgó kétes árny. Tiétek a világ, enyém minden mi mögötte búvó.

[pavor-noctvrnvs]

A HÁBORÚ NAGYSÁGA ÉS AZ EMBER KICSINYSÉGE

Hamvas Béla (a szerző) 1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött menetszázadától, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, és más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. A harcok során a budai hegyoldalba épült, Remetehegyi úti bérelt lakásukat bombatalálat érte, ott tárolt kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”

És akkor következzen az esszé:

“OROSZORSZÁGI FELJEGYZÉSEK“

1.

A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst, vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant. Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. Elég kevesen voltak, akik számottevő beszerzést tudtak eszközölni. Olyan ember pedig, aki életszükségletének valamennyi cikkét évekre biztosítani tudta volna, egyáltalán nem volt egy sem. A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés.

A rettegés, mondja Keyserling, az emberen uralkodó egyik ős Hatalom neve. Nem érzés, nem gondolat, nem meggondolás, nem érzelem. A rettegésnek, az Ur-Angst-nak ezenkívül a halálfélelemhez sincs semmi köze. A pánik napjaiban ez kézzelfoghatóan tapasztalható volt. Senki sem azért halmozott, mert életét féltette. Sokkal inkább azért, mert félt az élettől. Az Ur-Angst nem halál, hanem életfélelem. Tökéletesen és teljesen negatív, ezért nincs benne semmi értelem, semmi józanság, semmi realitás, semmi egészség, semmi morál, semmi szépség, semmi komolyság. Még csak pathologia sincs. Nem gondolja meg, hogy mi az, amire leginkább szüksége van és lesz, milyen mennyiségben, mennyi időre. Elementáris módon kitör belőle az a rettegés, amely nem lát és nem hall maga körül semmit, mert az ős Hatalom beleibe markol és megrázza. Rettegését azzal a botor tudattal magyarázza és mentegeti, hogy a kamra tele van, s így nincs semmi baj. Biztosítja magát. De nem a halál ellen, hanem egy élet ellen, ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. Biztosítja magát a lét ellen, amely az emberi exisztencia fenyegetett és elvetélt voltát egész súlyában és nagyságában eléje viszi és életének végtelen törékenységére és kiszolgáltatott voltára fel kell eszmélnie.

A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben. Félőrülten támolyog boltról boltra, hogy a fenyegető holnap elől elrejtőzzék. A jövő, mint vészjósló sötétség nyílik meg előtte. S nem érzi, hogy az idegbeteg vízióban egy csepp valóság sincs: az ős Rettegés nevű Hatalom bűvölete.

A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van.

A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.

2.

Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.

Az a pillanat, amikor a katona életében e mérhetetlenül jelentékeny exisztenciális fordulat megtörténik, olyan minden egyebet meghaladóan érdekes, hogy méltó azt mozzanatról mozzanatra követni:

először, – az anyaországbeli rettegése is, a fronthangulat is csaknem kivétel nélkül mindenkiben kollektív és tudattalan; az igen nagy többségben sem az egyik, sem a másik soha nem is válik tudatossá;

másodszor, – a frontra kerülő katona a háborúval való legelső komoly érintkezésekor a rettegésből kollektíven kilép; ez a tűzkeresztség értelme;

harmadszor, – a katona azzal, hogy az Én biztosításának bonyolult praktikáját feladja, illetve, hogy a háború a katonát ebből a biztosításból kitépi, az egyetlen lépéssel az anyaországbeli fölé nő; exisztenciális rangban eggyel magasabbat foglal el;

negyedszer, – ezt az emberi értékrangot a katona, ha tudattalanul is, de egész nagyságában átéli, az anyaországbeli fölött való előnyét egyetlen pillanatra sem felejti el és nem hajlandó sem elfelejteni, sem feladni; ettől a pillanattól kezdve ő a több;

ötödször, – a front kollektív hangulatának legveszedelmesebbike: a katona az ellenséget emberileg közelebb érzi, mint az anyaországbelit; bizonyos szélső esetekben a katona az ellenséges katonával együtt közösségben él, mert exisztenciális rangban vele azonos fokon áll és az anyaországbelivel szembefordul; ez az állapot, természetesen, éppen olyan tudattalan, mint az egész folyamat.

3.

(A TŰZKERESZTSÉG TÖMEGLÉLEKTANA.)

A legelső fütyülő golyó, a közelben robbanó legelső tüzérségi lövedék, vagy repülőbomba a katonát minden eddigi élményétől, egész eddigi életétől radikálisan, egyetlen pillanat alatt és brutálisan eltépi. A tűzkeresztség első perce éppen ezért semmi egyéb, mint a vákuum-élmény. Tökéletesen egyedül vagyok, mindenkitől elszakadtan, önmagam múltjától éppen úgy, mint a legközelebb álló embertől, senki sem segít rajtam, semmibe nem kapaszkodhatok, teljesen és visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. űrben vagyok és mindaz, amit eddig éltem, rólam szempillantás alatt leszakadt.

A vákuum élménye alig több, mint egy-két perc. A tiszt vezényszava, a parancsnok hangja felrázza. Minden erejét megfeszíti, hogy ebből az irtózatos űrből kijusson. A legalkalmasabb út ehhez: azt tenni, amit a többi. Újra belépni a kollektívumba. A parancsnak engedelmeskedni. A katona a tűzkeresztségig az anyaország kollektívumában él. Még akkor is, ha hivatásos katona. Attól kezdve, hogy az ellenség tüzébe került, igazi katona lett, mert a kollektívum számára már a hadsereg. Mindez nem időben játszódik le, hanem a tudattalan értelmek időtlen és abszolút mélységében.

Azt az exisztenciális lépést, amelyet a katona az űrből való feleszmélésének pillanatában kollektíven, a tiszt parancsára tesz, mikor a küzdelmet az ellenséggel felveszi, úgy kell hívni, hogy: a személyes Én bevetése.

A személyes Én bevetése az a mozzanat, amely az Ur-Angst-al szemben áll és amely az Ur-Angst-ból való kitaszíttatást jelenti. Ez az exisztenciális rang, amit a katona elért, amikor a harcot felvette és önmaga létét a harcban kockára vetette. Ez az a mindennél fontosabb emelkedés, amellyel az anyaországbeli kamra-világszemlélete fölé emelkedik. Ez az előny, amit nem felejt el egyetlen pillanatra sem és nem is hajlandó elfelejteni. Ez az a perc, amikor az Én anyagi biztosításának bonyolult praktikáját feladja. Énjét nem biztosítja többé, nem retteg, hanem éppen ellenkezőleg: Én-jét az életbe bevetette.

4.

A fentiekhez, hogy minden félreértés ki legyen zárva, néhány magyarázó megjegyzést kell fűzni. A tűzkeresztség döntő mozzanatának kellős közepében úgynevezett bátorságról szó sincs. A bátorság, amelyet az anyaországbeliek emlegetnek, lélektanilag valótlan. Irodalom. Minden katona fél. A harc megindulásakor fél, harc közben fél, egy-egy hírre megrezzen, ha sejtelme támad, megborzong. Ez a félelem azonban semmi rokonságot sem tart az Ur-Angst-al. A rettegés ezzel a félelemmel soha, még kivételesen sem téveszthető össze.

A könnyebbség kedvéért jó, ha az ember a gyávaságnak kétféle módját különbözteti meg.

Az első fajta az, amikor a személyes Én bevetése mindössze látszat, a katona azonban ténylegesen és reálisan önmagát nem vetette be. Kényszerből ugyan úgy cselekszik, mint a többi, de ha van rá mód, elrejtőzik, magát a harcból kivonja, betegséget mímel. Ez a szimuláns. Ez a gyáva. Ez amorálisan gyáva, mert a bevetés látszata mögött morális visszavonulás rejtőzik. Bajtársait morálisan cserbenhagyja, a maga bőrét menti és visszavonul.

A morális gyávaság katonák között aránylag ritka. Mivel ennek az embernek mindenkitől elütő exisztenciális szaga van, a katonai kollektívum azonnal felismeri, számon tartja és izolálja. Az ilyen embert önmagából ki is veti. Lenézi, megveti, alacsonyabb rendűségét vele érezteti. Amikor az ilyen ember a csapatból végre kiválik, az egész közösség megvilágosodik és megkönnyebbül.

A második fajta gyávaság: a pszichológiai gyávaság. Az ember önmagához, annak ellenére, hogy halálfélelemben van, teljesen hű marad. Nem ritka az olyan eset, hogy a katona így szól: nem tudom mi van ma velem, félek, – és a káromkodást természetesen nem mulasztja el, mert ez a feloldás. A többi tudomásul veszi, mert tudja, hogy ez így van. Az ember néha ideges. Majd elmúlik. Visszavonulásról szó sincs. Az, aki csak pszichológiailag fél, Én-jét éppen úgy beveti, legfeljebb a foga vacog és a térde remeg. A frontkatona másnap már maga is nevet rajta. A pszichológiai gyávaság múló kondicionális állapot.

A tűzkeresztség perceiben a mindennél döntőbb választás megtörténik: morálisan visszavonulok, vagy személyes Én-emet bevetem. Pszichológiailag esetleg mindenki fél. A választás azonban ettől a kondicionális állapottól független, mert itt nem pszichológiai, hanem exisztenciális választásról van szó. Erkölcsileg csak az fél, aki a visszavonulás mellett döntött. A fronton ezt az embert úgy hívják, hogy: szívbajos. A következő percben pedig a választást már egész súlyával viselnie kell: morálisan vesztett, vagy nyert, – visszavonult, vagy önmagát bevetette. A pillanat hevében és látszatra a bevetést mindenkinek egyöntetűen végre kell hajtania. A szívbajosnak éppen úgy tüzelnie kellett s a parancsot éppen úgy teljesítenie kellett, mint a nem szívbajosnak. De a választás következménye azonnal jelentkezik: a morálisan gyáva önmagát elveszti, az aki magát bevetett, az önmagát megnyeri. Úgy hívják, hogy a gyáva elveszti a fejét, a nem gyáva pedig megtartja lélekjelenlétét. A lélekjelenlét fokáról azonnal felismerhető, hogy kicsoda milyen mértékben vetette be önmagát. A jó tiszt ezt egyetlen pillanat alatt felismeri. Már tudja, hogy kire számíthat, kire nem. S a legénység is tudja, hogy tisztje szívbajos, vagy sem.

5.

Az anyaországbeli rettegésével szemben a frontkatona személyes Én-jének bevetése áll. A két állapot között levő különbség át nem hidalható és abszolút. A katona az Ur-Angst szennyes és mohó görcséből felszabadultan az életküzdelembe éppen azt veti be, amit az anyaországbeli meg akar tartani. A katona éppen annak a biztosításnak ügyefogyott voltát leplezi le, amelyben az anyaországbeli vakon és elborultan hisz. A katona éppen ott válik komollyá, ahol az anyaországbeli komolytalan. A katona rájön a spájzvilágszemlélet tökéletes értelmetlenségére és megtudja, hogy az emberi létet nem a táplálék tartja fenn, hanem: az elhatározás.

Az elhatározás tulajdonképpen végtelenül egyszerű, hallatlanul rövid, szinte hihetetlenül zajtalan és észrevétlen belső mozzanat. Az élmény maga inkább gyengéd, mint erőszakos. Éppen olyan gyengéd, mint amilyen brutális a rettegéstől való elszakadás. Az elhatározás az anyaországbelitől való rettenetes elszakadás negatívumának csaknem virágszerűen enyhe és puha pozitív oldala. Nincs benne semmi kényszer; magától folyik; egyszerre csak kicsurran valahonnan, rejtélyes mélyből, mint egy csepp méz; de benne van az emberi morális szabadság egész tündöklő ereje. Az embert inkább ellágyítja, mint megfeszíti; inkább mosolygóvá teszi, mint megdühíti; sokkal inkább passzivá teszi, mint tevékennyé. De meg nem ingatható nyugalmat és feltétlen ellenálló képességet hoz. Ellenőrizhetetlen távolságból indokolatlan, váratlan és csodálatos megbékülés, bizalom szállja meg. A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.

Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé: den mutigen lässt es Gott gewinnen*, mondják a német katonák.

Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.

* német: "Isten a bátrakat hagyja győzni"

6.

Az elhatározás kivételes esetben nyilatkozik meg úgy, hogy az: a személyes Én teljes bevetése. Nagy többségben csak bizonyos százalékos arányról lehetne beszélni. A százalék a katona arcáról leolvasható. A parancsnok embereit tudattalanul aszerint veszi számba, hogy Én-jét kicsoda milyen százalékban vetette be. A legénység tisztjéhez aszerint ragaszkodik, hogy az az Én bevetését milyen százalékban teljesítette.

Arról beszélni, hogy azok, akik az elhatározást tökéletesen és maradéktalanul végrehajtották és személyes Én-jüket minden fenntartás nélkül, abszolút módon bevetették, százalékosan hányan vannak, lehetetlen. Az illető néha tizedes, néha számvivő, néha vezérkari százados, néha gépkocsivezető. De bárki legyen, telivér és rassz-ember. Műveltségnek, társadalmi osztálynak, fajnak, származásnak, katonai, vagy polgári rangnak semmiféle befolyása nincs. Lehet orvoszászlós, vagy tűzmester, szekerész kocsis, vagy alezredes.

Az olyan eset pedig, hogy az elhatározás egész tudatossággal és a személyes Én bevetésének legmagasabb foka, a teljes bevetés, tudatos elhatározás nappali fényében történt legyen meg, éppen egészen ritka. Ezeknek az embereknek a száma a német hadseregben felismerhetően nagyobb. Néha egészen fiatal fiúknál is tapasztalható. De az emberi személy minőségével minden esetben a legszorosabb kapcsolatban áll. Értéktelen ember ezt a lépést vagy egyáltalán meg sem tudja tenni, vagy csak töredékesen és hibásan, lassú részletekben és ingadozva tudja megtenni. És minél több valaki értékben, exisztenciális színvonala minél magasabb, az elhatározás tudatossága annál nagyobb, az Én bevetése annál maradéktalanabb és teljesebb. A sors olyan vonala ez, amit egész világossággal csak metafizikai értékben igen magas ember lépi át egész éberséggel. Egyetlenegy mozzanat döntő: kicsoda ez az ember Isten széke előtt.

7.

Mi az elhatározás értelme?

Az elhatározás értelme, hogy a katona önmagát veszi komolyan, mialatt az anyaországbeli a spájzt veszi komolyan és ezzel önmaga komolytalanná válik. Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. Ha a sors hatalmainak nem engedsz, mondják Keleten, a Hatalmak fognak engedni neked. Nincs többé lehetetlen! Feladatok vannak és a feladatok teljesítésének akadályai lehetnek. A feladatot az ember aszerint oldja meg, amilyen mértékben Én-jét a feladatért bevetette.

A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz. A katona az elhatározáson kezdi, teljesen függetlenül attól, hogy mit nyerhet, vagy veszthet, mert nála az egyetlen fontos az Én bevetése. Ennek morális visszavonhatatlansága és végzetessége a tulajdonképpeni bátorság.

A bátorság nem folyamatos magatartás, sem elszánt vakmerőség. Nem olyasmi, aminek az ember állandóan birtokában van, de nem is olyasmi, ami esztelen teljesítményekben él ki magát. A bátorság nem az a magatartás, ami sohasem hagy ki, hanem az, ami saját exisztenciális létének alapjául az elhatározás visszavonhatatlanságát tekinti. Tudja, hogy, amíg itt áll, nem mondhat csődöt. A bátorság gyakran kihagy, mert az ember nem gép, amelyből automatikusan mindig ugyanaz az áru potyog. Aki azonban egyszer szabad elhatározásából Én-jét bevetette, azt e lépés nagyszerűsége annyira lenyűgözi, hogy már csak szélsőséges esetekben, vagy pillanatnyi indiszpozíció hatása alatt vonul vissza. Az igazi belső exisztenciális győzelem mámorát többé nem ereszti el.

8.

A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben; a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.

Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg. Az életnek egyetlen reális feltétele van: az élőlény elhatározása, hogy életével azt teszi, amit akar.

9.

A háború legnagyobb élménye a realitás közvetlen tapasztalata. Az embert az elhatározás exisztenciális lendülete az álvalóságok szövevényéből kitépi és figyelmét a valóságra kényszeríti, akár akarja, akár nem. Be kell látnia, hogy sorsának értelme, szépsége, győzelme, nagysága nem kint van a tényekben, hanem bent a magatartásban. Aki az emberi életnek ezt a valódiságát megízlelte, az maga is kénytelen reálissá lenni. Feleszmél arra, hogy ami van: csupa frázismentes, pátoszmentes, szigorú, kemény valóság, minden színpadi és pittoreszk szenzáció nélkül, amikor az élet és a halál legnagyobb eseményei hangsúlytalanul és végtelen egyszerűséggel történnek meg. Csupa látszólag apró és jelentéktelen tett, ami a katonai szolgálat a fronton: idemenni és ezt tenni, parancsot átadni, a gépkocsit a városba vezetni, a faluban jelentést tenni, az erdő széléig hatolni és megtudni van-e ott ellenség. Az ember katonai szolgálata tulajdonképpen egészen szűk és kicsiny körre vonatkozik. Senkitől sem követelnek semmit erején felül. A feladat mindig érthető, egyszerű, az ember erejéhez mért és világos. De főként minden esetben reális.

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani.

10.

Miért nem lehet megmondani az igazat?

Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz. Hogy heteken át tehergépkocsikat toltak a sárban, ruhát mostak szappan nélkül az esővízben, egy partizánbandát vertek vissza, légitámadásokat éltek át, az mind nem érdekes és a valóságot nem is érinti. ez csak a szöveg. A háborúban ez csak a mozi és a haditudósítás. A dallam nem ez. A realitás: felrázva lenni, fejbeütve lenni, kiszolgáltatva lenni, ébernek lenni, ugrásra készen lenni, – állhatatosan, feltétlenül, nyugodtan, lélekjelenléttel, engedelmesen, józanul, szívósan, – felébresztve lenni abból a kábító félálomból, ami az otthon volt. A realitás az, hogy itt kell lenni és itt kell élni és szolgálatba kell lenni és járőrbe kell menni és elhatározva kell cselekedni. Éjszaka lövéseket hall, reggel kimegy az útra s az alá van aknázva, belép egy házba s kiütéses tífuszossal találkozik. Ezek külső körülmények. A valóság az, hogy itt van, kitart, eszik, parancsot kap, végrehajtja, cigarettázik, nem kap csomagot, pedig vár, megiszik egy pohár pálinkát s az egészet egy óra múlva elfelejti, mert jelentéktelen s mindez valahonnan magától lép elő, de felismeri benne a valóság arculatát. A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. Megérti, hogy tervek, elméletek, eszmék, tételek, – az egész absztrakt világ rémkép, szándékolt, erőszakos és hazug. A valóság itt van azokban az élményekben, amelyek olyan minden elképzelést felülmúlóan egyszerűek, hogy az már szinte nevetséges. Az absztrakt emberből konkrét ember válik. Az emberi exisztencia nem eszmékben valósul meg, hanem konkrét feladatok végrehajtásában. Nincsenek többé véleményei és nézetei; feladatai vannak. Nincs többé világszemlélete; elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.

11.

A háború hozzávetőleges számítás szerint eddig közel százmillió fegyveres embert mozgatott meg. De nem valószínű, hogy ebben a tömegben akadt száz, aki a háború élményét az exisztenciális realitás megértéséig tudta mélyíteni. Bizonyos azonban: ha a háború realitásának élményéből csak egészen kevesen tudták is kiolvasni azt, hogy mi az emberi sors realitása, – minden frontkatona megértett ebből a realitásból egy cseppet. A háború realitása határtalanul nagy, az ember hozzá képest végtelenül kicsiny. Ha lenne tábornok, aki a háborút teljes mivoltában megérti, az a többi fölött olyan előnyben lenne, hogy nem lehetne legyőzni. Ilyesmi azonban elképzelhetetlen. Laotse bölcsességét és Alexandros aktivitását kellene egyesítenie.

Az élet valóságának felismerését a katona arcáról éppen úgy le lehet olvasni, mint az Én bevetését és az elhatározást. Éspedig fel lehet ismerni arról, hogy miképpen mozog. Az anyaországbeli rettegő surranásával szemben a katonát a morális elegancia jellemzi. Ez a spájz-görcs nyílt ellentéte. Azon, hogy mi történik körülötte, fölényesen átsiklik, mert számára csak az fontos, hogy mi történik benne. Ami pedig benne történik, azt ő irányítja azzal az erejével, amit az elhatározás pillanatában kapott. Szuverén biztossággal veti be magát éppen oda, ahová kell; ahová az adott pillanat – mindig a konkrét helyzet és nem az absztrakt eszme – követeli.

Ezen a ponton lényeges megjegyzést kell tenni. Az életben való biztosság külső látszata a valódi biztossággal fordított arányban áll. Az a katona, aki hetyke és hangos és feltűnően viselkedik, erről a biztosságról ugyan tud, de vele visszaél. Ez az ember nem vált komollyá, mert a legnagyobb valószínűség szerint nem is volt komoly helyzetben. Minél nagyobb veszélyben volt, az elhatározás minél mélyebbről fakadt benne, Én-jét minél radikálisabban vetette be, feladatát minél felelősebben hajtotta végre, annál passzívabb, fölényesebb és nyugodtabb. Aki valaha is igazán komoly halálveszélyben volt és azt nyereséggel élte át, morálisan nem vonult vissza, az nem hetyke többet. Viszont azt nem lehet többé legyőzni. Az erkölcsi elegancia ismét csak a teljes értékű emberen látható.

12.

A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.

S itt jó alkalom kínálkozik arra, hogy a háborút meg lehessen határozni úgy, ahogy azt a katona átéli. A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.

Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.

13.

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson. A háború, gondolja, nem is egyéb, mint az emberben az eljátszott drága béke vágyát megnövelni. S ez a háború talán nem is egyéb, mint olyan katasztrófa, amelyből részét kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie, hogy ne legyen senki, akit a halálos borzalmak ne fenyegetnének megsemmisüléssel s ezért a békevágy minden emberben elemien kitörjön.

Ebből a szempontból, akármilyen paradoxon, nyugodtan mondható, hogy a frontkatona az, aki a békét szolgálja, az anyaországbeli pedig az, aki a háborút. Mert belülről, közvetlenül, őszintén és valóságosan csak a katona az, aki ezen a helyzeten gyökeresen és véglegesen változtatni akar és a cél érdekében Én-jét bevetette.

14.

A frontkatona a felszabadító és igazságos megoldást nem a győzelemben látja, hanem a békében. Győzelem, hogy valamely nép a másikat letiporja. Mire a legyőzött erőt gyűjt és újra támad. Ez történt 1918-ban és nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a háborút 1919-ben Versailles-ben írták alá.

Bármelyik nép győz, csak újabb háború következhetik. A béke szelleme a kiegyenlítődés, sőt ennél sokkal több: az, hogy az emberek egymást komolyan veszik. A győzelem jelentősége katonai és politikai. A béke jelentősége morális és szellemi. A győzelem gyökere az anyagi világban van. A béke gyökere a vallásban van. S ezzel a frontkatona legmélyebb lénye bontakozik ki. Közmondás, hogy a háborúban mindenki megtanul imádkozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez alól nincs kivétel. A katona közvetlen érintkezésbe jut az emberfölöttivel. Mialatt az anyaországbeli kitart az anyag mellett, a katona elkezdi sejteni a metafizikai világ valóságát. S ezért kívánja nem a győzelmet, amely csak rövid időre szól, ha nagyszerű is, hanem a békét, amelyben a rezesbanda sokkal kevesebb, de örök.

15.

Ennek a háborúnak történeti jelentősége minden valószínűség szerint: utolsó kísérlet a válságba jutott emberiség fölébresztésére. A válság, nem, mint a zsurnalizmus hiszi, a New York-i tőzsdekracchal, 1929-ben kezdődött. Eredete a francia forradalom előtti időre, az újkor elejére, sőt még előbbre nyúlik vissza. Azóta egyre fokozódó arányban a tudomány, a gazdaság, a morál, a társadalom minden területére kiterjedt és már-már a föld egész népének létét fenyegette. A háború ennek a válságnak a következménye. Lehet, hogy az utolsó következménye.

Amennyire a helyzet ma áttekinthető, a válság megoldásának legfőbb akadálya az volt, hogy az emberiség egy része a válság tényét nem akarta tudomásul venni. Úgy élt, mintha semmi sem történt volna. Ennek az emberfajtának archetípusa Goethe volt, a felében visszapogányosodott életélvező, aki életéből következetesen minden olyan mozzanatot kizárt, amely őt megzavarni alkalmas lehetett volna. Egész élete nem volt egyéb, mint az elhatározások elől kitérni. A válság már régen tartott, el is mérgesedett, de őt olvasva mindenkinek az a benyomása támad, hogy baj egyáltalán nincs. Goethe óvakodott felismerni Hölderlint, köréből kitiltotta Beethovent, akik e válság-szellemet jelentették, álolymposi, mesterségesen fenntartott derűjéhez semmi elementárisan igazat nem engedett.

Ez a példa magas kulturális színvonalon álló, de emberileg és morálisan igen alacsonyrendű típus ősképe lett. Hatása mérhetetlen volt s még ma is tart. Goethe egyenes, bár satnya utódai azok az anyaországbeliek, akik számára az Olymposból már csak az éléskamra maradt. De, amíg ennek az emberfajtának talpalatnyi helye van, ahol lábát megvetheti, addig a válságot le fogja hazudni. Most az idő, úgy látszik, elkövetkezett, hogy a válság az éléskamrába is betörjön. Az első, 1914-es, úgynevezett békebeli világháborúban, igen sokan voltak, akiket a háború nem érintett, sőt, akik a háborúban nyertek. A helyzet ma még csaknem teljesen ugyanaz. Igen nagy számban vannak, akik számára ez a háború csak izgalmas folytatásos rémregény és jó üzlet. Ennél azonban fontosabb, hogy még igen sokan vannak, akik az élet eszményi megoldását az Olymposban látják még akkor is, ha ez az Olympos már csak a spájz, – legfeljebb a bankban levő tőke, vagy a bérház. Sajátságosképpen ezeknek az embereknek többsége nem a polgárok, hanem részben az arisztokraták, részben a munkások és parasztok között van.

A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét exisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges. Talán nem pontosan az, amit a fenti vázlat megjelölt, de biztos, hogy attól nem jár nagyon messze.”

Hamvas Béla, 1942 | Forrás: hamvasbela.org

[nemszabadmegtudni]

Össze törted a lelkem. Egy ösztön se figyelmeztet erre a fájdalomra. Áltatom magam lelkem falára neved volt írva. Mikor rá néztem sírva. Neved mellé valamit oda írva. Lelkem kinyitva. De te ki nyírtad. A rólad alkotott képet át írtad. Amikor azt a szöveget le írtad. Miért vagy ennyire figyelmetlen? Ilyen kegyetlen?Számomra te vagy az egyetlen. Az élet jó elméletben. Sokat vagyok félelemben. Az egész életemben. Te voltál aki megfogott miattad most padlót fogok. Mert jönnek a gondok. Lehet én vagyok a gond. Mert a szeretetedre vágyók. Nehéz reménykednem valamibe bele kezdenem. Valakibe bele szerettem Bármennyire akartam….

Saját…

[elangane]

Holnap más lesz majd...

Holnap más lesz majd minden. Nélküled semmim sincsen. Tudom, hogy nem mondtam, De a gondolat még ott van. Az eszem elveszett de az ösztön még megvan.

Kezedért ha nagy a verseny.. Szívemben nincs bánat. Csak elő ne jöjjön belőlem a hím állat. Ha semmit nem teszek, vesztettem. De nem tudom mi kell hogy titkom felfedjem, S maszkom levegyem.

Holnap más lesz majd minden Leány elloptad a szívem. Tudom hogy nem mondtam, De az érzés még ott van. Nem akarok a randid ellen szurkolni,

De ha mégis sikeres lesz,

Légy boldog akivel akarsz! De az én boldogságom hol marad? Sor végére vissza nem mehetek, Még a végén elfelejtesz.

Tényleg a boldogságod ami számít, S mosolyod ami ámít. Miért ne lehetnél velem boldog? Elfelejtetném miden gondod. Adnék bókot, lopnék csókot.

2023.02.15

[fhjtblr]

lét

mostanában undor kap el, amikor feleszmélek, hogy én is létezek. tudom, hogy nem én vagyok a hibás emiatt. tudom, hogy csak az ösztönömnek köszönhetem, hogy létrejöttem, és nem száradtam el a születésem pillanatában, mint például az én sejtecském tavaly nyáron.

mondjuk, a sejtem haláláért én vagyok a felelős. neki nem jutott "küzdési" (ösztöni) lehetősége. ő nem élhetett. neki meg kellett halnia, mielőtt esélyt kaphatott volna a létezésére.

gyilkos vagyok? halálnak számít-e az, ha még egy formátlan életről beszélünk? dehát formája is volt. láttam. tehát ebből sem lehet kiindulni. láttam a kis száracskáját, a paszulynyi "testét" a vérrögeim között. aztán lehúztam a wc-n.

szeretném, ha valaha egy ilyen kis paszuly alakulgasson bennem, összefonódjon a létezésemmel, aztán szakadjon ki belőlem, majd távolodjon el teljesen? szeretnék-e anya lenni? szeretnék-e lenni egyáltalán?

ösztönöm az van, persze. de elég-e önmagában az ösztön éltető ereje, ha nincs mögötte céltudat, határozott akarása az életnek?

[turbiea]

EMBER VAGY MAJOM | A.I. DAL | A Majmok Bolygója

Volt idő, mikor az ember mesélt,

a majom figyelt, a majom félt.

De az ember letűnt, s a porba ült,

néma lett, míg a majom beszélt.

Nem otthon a ketrec, Cézár mesélt,

Majom együtt erős, hát harcra kélt,

míg az ember önnön kardjába dőlt,

s reszkető vadként hordákban élt.

Mondd el hát kérlek, számít-e vajon,

hogy ember vagy majom, fegyver vagy karom?

Ketrec vagy alom, vírus vagy atom?

Senki nincs már, aki hallja a dalom.

Elhervadt a világ, s vele az ember,

névtelen állat, kit az ösztön hajt.

Gorilla vágtat, kezében ostor,

megdermed a visszhang, majd fejet hajt.

De teltek a korok, a majom majmot ölt,

megtagadták a dicső Cézár tanát,

sem ember, sem majom nem maradt hát,

hogy hallgathassa az A.I. dalát...

Mondd el hát kérlek, számít-e vajon,

hogy ember vagy majom, fegyver vagy karom?

Ketrec vagy alom, vírus vagy atom?

Senki nincs már, aki hallja a dalom.

Fészkelj hát bátran a szoborra fenn,

és tekints le rájuk, dicső sasom,

ahol az ember vetett, ott arat majom,

így hasad meg hát a végső atom.

Fészkelj hát bátran a szoborra fenn,

és tekints le rájuk, dicső sasom,

ahol az ember vetett, ott arat majom,

a bolygó tiéd, neked adom.

[labjegyzet]

Olvass bele Tahereh Mafi új fantasy regényébe!

A Felfeslő királyság egymással hadakozó birodalmak, egy tiltott szerelem és egy elveszett királynő története, akinek elő kell törnie a sötétségből, hogy visszaszerezze a trónját, újjáépítse országát, és megmentse népét az elnyomástól.

Egy

Alizeh csillag és tűz fényénél, gyakori szokása szerint szorosan a kemencezugba kuporodva varrt a konyhában. Bőrén és szoknyáin kósza szénfoltok éktelenkedtek: egy elkenődött csík az egyik járomcsontján, egy rétegnyi feketeség a szeme fölött. Észre sem vette.

Fázott. Nem, szinte megfagyott.

Sokszor azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint egy sarokpántos bútordarab; hogy feltéphesse a mellkasa ajtaját, és előbb szénnel, majd lámpaolajjal tölthesse fel a bensőjét. Aztán gyufát gyújtson.

De sajnos nem.

A szoknyáit megemelve közelebb húzódott a tűzhöz, közben ügyelve, nehogy kárt tegyen a ruhában, mellyel még mindig adósa volt a loddzsani nagykövet balkézről született lányának. Ebben a hónapban ez a bonyolult, csillogó darab volt az egyetlen megbízása, de Alizeh titkon abban reménykedett, hogy az estélyi újabb ügyfeleket hoz majd a számára, hiszen az efféle divatos rendelések végső soron a bálteremben vagy egy vacsoraasztalnál fogant irigykedések egyenes folyományai voltak. Amíg a királyságban béke honolt, az uralkodó elit – törvényes, vagy sem – kitartóan bálozott és költekezett, vagyis Alizehnek módja nyílhatott érméket kicsalni a hímzéssel díszített zsebekből.

Hirtelen hevesen megborzongott, és kis híján elvétett egy öltést; majdnem a tűzbe borult. Még kislány korában egyszer olyan cudarul fázott, hogy szántszándékkal bemászott az izzó kemencébe. Persze fel sem merült benne, hogy a lángok akár el is emészthetik; gyerek volt csupán, akit a meleg iránti ösztön vezérelt. Akkor még nem tudhatta, milyen rendhagyó baj gyötri; hogy a testében sarjadó fagy még a népén belül is kirívónak számít, pedig már magát a népét is épp elég furcsának tartották.

Csoda volt hát, hogy a tűz csak a ruháját emésztette el, majd szemét perzselő füsttel árasztotta el a házikót. Ám aztán sikoly tudatta a kényelembe helyezkedett kisgyerekkel, hogy a játszmának vége. Miközben Alizeh jeges könnyeket hullatott, amiért a teste képtelen felmelegedni, az anyja kikapta a lángok közül. Közben szörnyű égési sérüléseket szenvedett: a nyomukat Alizeh gyakran tanulmányozta az eljövendő évek során.

– A szeme – jajongott a reszkető asszony a felfordulás zajára rohanvást érkező férjének. – Nézd, milyen a szeme! Ezért megölik…

Alizeh most megdörzsölte a szemét, és köhögött.

Nyilván akkor még túl kicsi volt, hogy pontosan eszébe vésse a szülei szavait; inkább csak egy gyakran mesélt történetre emlékezett, mely olyan alaposan befészkelte magát a tudatába, hogy azt hitte, fel tudja idézni az anyja hangját.

Nyelt egyet.

A torkában korom ülepedett meg. Az ujjai elzsibbadtak. Kimerültségében a kemencébe sóhajtotta minden gondját, amitől újabb felhőnyi szénpor kavarodott fel. Alizeh ismét köhögött, ezúttal olyan erősen, hogy sikerült a tűvel megszúrnia a kisujját. Természetfeletti nyugalommal elfojtotta a fájdalmat, és óvatosan kihúzta a tűt, mielőtt szemügyre vette volna a sérülést.

Mély seb volt.

Az ujjai lassan, szinte egyenként ráfonódtak a markában szorongatott ruhára; a finom selyem útját állta a kicsorduló vérének. Egy kis ideig üres tekintettel meredt felfelé, a kémény kürtőjébe, aznap éjjel immár tizenhatodszor, majd enyhített a szorításán, elharapta a cérnát, aztán egy közeli székre hajította az ékkőberakásos estélyit.

Alizeh nem aggódott; tudta, hogy a vére nem hagy nyomot. Attól ez még jó ürügy volt, hogy beismerje a vereséget, és félretegye a ruhát. Most, hogy az a székre terítve hevert, a lány mérlegelve megvizsgálta. A fűző összecsuklott; úgy görbült a szoknya fölé, mint egy görnyedten ücsörgő gyerek. A falábak körül selyem gyűlt tócsába, a fény gyöngyhímzésen csillant. Egy hányavetin bereteszelt ablak megrázkódott az enyhe szellőben, mire ellobbant egy gyertya, és ettől a munkadarab maradék méltósága is odalett. A ruha még lejjebb csúszott a széken; az egyik súlyos ujja suhogva kiszabadult, csillámló ­kézelője a kormos padlót súrolta.

Alizeh felsóhajtott.

Ez a ruha, akárcsak a többi, távol állt attól, hogy szép legyen. A mögötte álló elgondolás elcsépelt volt, a kivitelezése épp csak elfogadható. Alizeh arról álmodozott, hogy szabadjára engedi a képzeletét, hogy hagyja zabolázatlanul alkotni a kezét – csakhogy az elméje moraját állandóan elfojtotta az önóvás sajnálatos kényszere.

Még csak a nagyanyja idejében történt, hogy megszületett a Tűzegyezmény – egy addig példátlan békeszerződés, melynek köszönhetően dzsinnek és emberek közel egy évezred után végre szabadon érintkezhettek. Bár a dzsinnek felületesen nézve emberszerűnek tűntek, a testük elemi tűzből állt, és ez bizonyos testi előnyökkel járt. Ezzel szemben az emberek sárból és vízből lettek, és hagyományosan az agyag névvel illették őket. A dzsinnek óvatos megkönnyebbüléssel fogadták az egyezményt, hiszen a két faj hosszú korok óta ontotta egymás vérét, és bár a kölcsönös ellenszenv továbbra sem enyhült, az öldöklésbe mindenki belefáradt.

Az ingatag békét beharangozandó az utcákat folyékony napfénnyel aranyozták be, a birodalom zászlaját és érméit a diadalmámorban újratervezték. Ami hivatalos eszköz csak létezett, arra az új kor jelmondatát nyomták:

MERÁSZ

Mérje Egyenlőség Ránk Áldott Szigorát

Mint kiderült, az egyenlőség azt takarta, hogy a dzsinneknek meghunyászkodva idomulniuk kellett az emberek gyengeségéhez, állandóan megtagadva természet adta képességeiket: gyorsaságukat, erejüket, és testük kedvük szerinti, veleszületett tünékenységét. Halálbüntetés terhe mellett, azonnali hatállyal fel kellett hagyniuk mindazzal, amit a király „ilyen jellegű természetfeletti tevékenységnek” nevezett, és az agyagok, akikről időközben bebizonyosodott, micsoda önbizalom-hiányos teremtmények, helyzettől függetlenül készséggel kiáltottak bármikor törvényszegést. Alizeh fülében még ott csengtek a sikolyok, és az utcákon tomboló zűrzavar zaja…

Most mereven nézte ezt a középszerű ruhát.

Mindig gondosan ügyelt rá, nehogy túl kifinomult munkát végezzen, hiszen a rendkívüli teljesítmény szigorúbb vizsgálatot vont maga után, és könnyedén ráfoghatták, hogy természetfeletti praktikákkal érte el.

Egyetlenegyszer próbálkozott vele, hogy felszínes megoldások helyett a mesterségbeli tudásával kápráztasson el egy vevőt, mert addigra kétségbeesetten vágyott a biztos megélhetésre. A munkája minősége nagyságrendekkel meghaladta a helyi divatszabóét, Alizeh ráadásul negyedannyi idő alatt el tudott készíteni egy elegáns háziköntöst, és még arra is hajlandó volt, hogy fél áron adja.

Ez a könnyelműség kis híján bitóra juttatta.

Nem az elégedett vevő, hanem a rivális szabó jelentette Alizeht a rendőrbíráknak. A lánynak csodák csodájára sikerült megszöknie, még mielőtt az éjszaka közepén elhurcolták volna – aztán a gyerekkora megszokott vidéki táját a város névtelenségére cserélte, remélve, hogy a tömegben majd nyoma vész.

Bár szívből kívánta, bárcsak szabadulhatna az állandóan magával cipelt terhektől, Alizehnek számos oka volt az árnyakban rejtőzni – legfőképp az, hogy a szülei az életüket adták az ő csendes túléléséért, és ha most óvatlanságra ragadtatta volna magát, az semmissé tette volna az áldozatukat.

Nem volt könnyű, de megtanult még jóval azelőtt lemondani az általa varrt ruhákról, mielőtt megszerethette volna őket.

Ahogy felállt, a koromfelhő vele emelkedett, és táncba kezdett a szoknyái körül. Ha nem pucolja ki a kemencét, mielőtt Amina asszony hajnalban megjelenik, könnyen megint az utcán találhatja magát. Hiába igyekezett, Alizeht már annyiszor csapták ki, hogy már a számát sem tudta. Bár gyanította, hogy az emberek különösebb indok nélkül is könnyedén megszabadulnak bármitől, amit eleve feleslegesnek ítélnek, a gondolat nem segítette a lelki békéjét.

Fogott egy seprűt, aztán enyhén összerezzent, ahogy kihunyt a tűz. Későre járt, nagyon későre. Az óra kitartó ketyegése valamit felajzott a szívében, és feszültté tette. Alizeh a természeténél fogva ódzkodott a sötéttől, olyan mélyen gyökeredző félelemmel, melyet nem tudott igazán szavakba önteni. Ha tehette volna, inkább napvilágnál forgatta volna a tűt és a cérnát, de olyankor az igazán fontos munkát kellett elvégeznie: a Bez-ház, őméltósága fetrúszi Dzsamilah hercegnő birtokának szobáit és latrináit takarította.

Magával a hercegnővel sosem találkozott, csupán a távolból látta a ragyogó, idős nőt. Alizeh kizárólag Amina asszonnyal, a házvezetőnővel érintkezett, aki szigorúan próbaidőre vette fel őt, hiszen ajánlólevél nélkül érkezett. Emiatt Alizeh egyelőre nem állhatott szóba a többi szolgálóval, és saját szobája sem volt a számukra fenntartott szárnyban. Helyette ­kapott egy penészes kamrát a padláson, benne egy molyrágta matracú priccsel és egy fél gyertyával.

Az első éjszakán Alizeh ébren hevert keskeny fekhelyén, és az izgatottságtól szinte levegőhöz sem jutott. Sem a dohos padlás, sem a molyette gyékény nem zavarta, hiszen tudta, micsoda óriási szerencse érte. Már az is elég megdöbbentő volt, hogy a nagy házak egyike hajlandó volt felfogadni egy dzsinnt, de hogy még szobát is kapott, és nem a téli utcán kellett meghúznia magát…

Persze a szülei halála óta Alizeh itt-ott mindig talált valami munkát, és gyakran azt is hagyták, hogy bevackolja magát a házba vagy a szénapadlásra, de saját, külön alvóhelyet most kapott először. Hosszú évek óta most lehetett először magánszférája – ajtaja, amit becsukhatott –, és ettől Alizeht akkora boldogság járta át, hogy szinte már attól félt, a súlya lehúzza a padló alá. Reszketett, ahogy aznap éjjel felbámult a fagerendákra és a feje fölött összegyűlt pókhálók sokaságára. Egy megtermett pók hosszú fonalat engedve magából leereszkedett, hogy a szemébe nézzen, mire Alizeh a mellkasához szorította a vizestömlőjét, és csak mosolygott.

A víz volt az egyetlen kérése.

– Egy tömlő? – vonta össze Amina asszony a szemöldökét olyan rosszallóan, mintha Alizeh azt kérte volna, ugyan falhatná fel a nő gyerekét. – Bármikor keríthetsz magadnak saját vizet, te lány.

– Bocsásson meg, kerítenék is – felelte Alizeh a cipőjére meredve, melynek bőre a lábujjánál elszakadt, és még nem jutott hozzá, hogy megfoltozza. – De még idegen nekem ez a város, és nehezemre esik friss vizet találnom ilyen messze az otthonomtól. A közelben nincs megbízható ciszterna, és a piacon árult palackos vizet egyelőre nem engedhetem meg magamnak…

Amina asszony harsogva nevetett.

Alizeh elhallgatott, a torkát elöntötte a forróság. Fogalma sem volt, miért neveti ki a nő.

– Olvasni tudsz-e, gyermekem?

Alizeh önkéntelenül felnézett, és még azelőtt hallotta az ismerős, riadt lélegzetvételt, hogy a tekintete találkozott volna a másikéval. Amina asszony hátrált egy lépést, és az arcáról lehervadt a mosoly.

– Igen – mondta Alizeh. – Tudok olvasni.

– Akkor el kell felejtened.

Alizeh meglepődött.

– Tessék?

– Ne légy ostoba. – Amina asszony szeme összeszűkült. – Senkinek nem kell olyan szolga, aki tud olvasni. Ha túl okosnak tűnsz, csak a saját kilátásaidat rontod. Mit is mondtál, honnan származol?

Alizeh mozdulatlanná dermedt.

Képtelen volt eldönteni, a nő ellenséges vagy jó szándékú-e vele. Először fordult elő, hogy valaki azt sugallta, az intelligenciája problémát jelenthet egy állás betöltésében, Alizehben pedig felmerült, hogy ebben lehetett némi igazság: amilyen nyughatatlan volt, talán tényleg az esze juttatta újra és újra az utcára. Talán, ha óvatos, most végre néhány hétnél hosszabb időre megtarthatja az állását. Nem lehet túl nehéz a biztonságért cserébe butának tettetnie magát.

– Északról jöttem, asszonyom – felelte halkan.

– A kiejtésed nem északi.

Alizeh kis híján bevallotta, hogy viszonylagos elszigeteltségben nevelkedett, hogy a beszédet házi tanítóktól tanulta, aztán észbe kapott, és a helyzetére gondolva inkább nem mondott semmit.

– Sejtettem – törte meg Amina asszony a csendet. – Szokj le erről a nevetséges akcentusról. Olyan benyomást keltesz tőle, mint egy félkegyelmű, aki úriasnak akar tűnni. Vagy még jobb: egyáltalán meg se szólalj. Ha sikerül, még a hasznomra válhatsz. Úgy hallom, a fajtád nem fárad egykönnyen. Elvárom, hogy a szorgalmad igazolja a szóbeszédet, különben nem leszek rest visszapenderíteni az utcára. Érthető, amit mondok?

– Igen, asszonyom.

– Megkaphatod azt a vizestömlőt.

– Köszönöm, asszonyom. – Alizeh pukedlizett, és távozni készült.

– Ó, még valami…

Alizeh visszafordult.

– Igen, asszonyom?

– Amint lehet, keríts egy sznodát. Soha többé nem akarom látni az arcodat.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!