#önérvényesítés

[csacskamacskamocska]

A főnök széke

Ebben is volt némi szerelem, nem tudom, hogy azt a részt elmeséljem-e. Bele voltam bolondulva a pasiba, aki kollégám volt, aki amikor új stúdiót hozott létre, vitt magával. Hogy mennyire volt fasz, azt már nem tudom megmondani. A pszichológus szerint én is fasz voltam. Mindenesetre nagyon szerelmes voltam a történet idején.

Épülgetett a stúdió, kb a semmiből, de komoly megrendelőkkel, szóval volt mire építgetni. Az egyik szerzemény az volt, hogy a főnökünk vett magának egy nagyon kényelmes irodai széket. (velünk kb egykorú faszi, pár évvel idősebb, ő is melózott velünk, szóval annyira volt főnök, hogy övé volt a cég meg a felelősség). Mindenki más a bérelt iroda székein ült. Ülhető volt az összes szék, semmi extra kényelmetlenség. De azért a magastámlás, fekete műbőr forgószék azért nagyon menő volt! A főnök kijelentette, hogy soha nem használhatjuk a székét! Soha! Hát, nem használtuk. Amíg az egyik srác bele nem ült. Én persze szóltam neki, hogy hú, az a fönök széke! Ő meg nézett rám, hogy WTF? Kit érdekel, hát nincs is itt! A sztorit azért mesélem, mert akkor jöttem rá egy fontos dologra. Hogy játszmákból, rendszerekből ki lehet maradni. Mi mind tudtuk, hogy semmi sem történne, ha beleülnénk a főnök székébe, mert mi történhetne, ha meglátja? Üvöltözik? Ez mondjuk esélyes volt. Kirúg? Alig páran ismertük és tudtunk dolgozni a programmal, amire a stúdió munkája épült. Dehogy rúgott volna ki! kellemetlen megjegyzéseket tesz? Hát folyton kellemetlenkedett! :D Valójában semmi sem történt volna. Akár azt is mondhattuk volna, ha pattog, hogy te hülye vagy. De én és a többiek elfogadtuk ezt a helyi kis királyságot és a szabályait. Fura érzés volt, hogy van valaki, aki nem fogadja el, aki nem játszik. Fura volt tudni, hogy igaza van. A mi játékunk komolytalan, gyerekes. A főnökünk is komolytalan és gyerekes. A férfi, akibe fülig bele voltam esve, ... jajj. Én tettem oda a piedesztálra, hogy nagyobbnak, jobbnak, erősebbnek és férfiasabbnak lássam, olyannak, aki akkor is meghatározó, ha jelen sincs. Tudtam én ezt, de szar volt mégis szembesülni azzal, hogy valaki vállat rándít a pasira, aki nekem annyira fontos. A játékot, amiben alárendelődtem, én teremtettem, erősítettem és építgettem.

Később, más csoportokban is megéltem hasonlót és mindig nagyon zavart ez után amikor kialakul egy belső rendszer ami olyan értékeket nagyít fel amik egy nagyobb csoportban már nem számottevőek. Írók, költők, akik egymás szopják fel, alkotók, akik csak jóindulatú baráti körben tudnak megélni és még sokféle ember, aki valami módon kialakít maga köré egy önmegerősítő, értéktorzító csoportot. Ha szeretem az illetőt, akkor lapítok. Ha nem szeretem, akkor hamar kiközösítenek, mert akkor én leszek az, "aki nem játszik velük". Amúgy az egész azért jött fel, mert tegnap amikor mondtam Bélának, hogy bocsi, köszi, ennyi, akkor Béla megpróbált beszélgetést kezdeményezni arról, hogy miért mondtam nemet. Miután azt mondtam, hogy nem akarok beszélgetni, beszélgessek arról, hogy miért nem? És majd megpróbálja egyenként megtámadni az érveimet? Vagy mi? Ritkán terül elém ennyire szépen egy játszma, és tudok ennyire egyszerűen kimaradni belőle. Szép, világos pillanat volt.

Sok játszmát felismerek és vannak játszmák amikben benne is vagyok. Van amiből kimaradok, amit leteszek, és van amibe belesodródok mert későn ismerem fel. És persze vannak win-win játszmák is. Pl a mostani főnökömmel több is. A "játszma" fogalma nem azonos azzal amikor hazudozol, valakit basztatsz vagy próbálsz ügyesen vagy ügyetlenül manipulálni. Bár a legtöbben ennek szinonimájaként használják. „Ne játszmázz velem!” – ne zsarolj, ne próbáld érvényesíteni az akaratodat, ne erőszakoskodj, ne hisztizz, ne magyarázz, ne ne ne ne, akkor se, ha igazad van, ha jogos, mert Én nem akarom és ezért ez JÁTSZMA! A játszma ellen tiltakozás is lehet egy játszma.

A játszma leginkább egy forgatókönyv, egy szabályrendszer, amit tudatosan vagy öntudatlanul elfogadsz és mindig ugyanazzal az eredménnyel zárul.

[adolftmblr]

De hát a geci nem tartja kordában a migárciót, nézz csak körbe Budapesten, valójában nincs egykulcsos adó, szomszédokkal szemben semmiféle határozott fellépés nincs a kommunikáción kívül, ami a nyilván a hüléyiknek szól, az önérvényesítés sose volt ennyire a béka segge alatt, és a legeslegjobb, hogy azt hiszed, hogy ők a te eszközeid, és nem fordítva :DDDD

édes isentem, a magyarok retardok.

Ujsagiras 🤪 CNN:

"Secret service rushes Trump off stage after he falls at rally"

[aurumeletmuhelyblog]

Miért jó, ha fegyelmezett vagy?

Rengeteg olyan dolog van az életben, amely befolyásolja hogyan hozunk döntéseket, és különböző dolgok, amelyek időnként felkeltik az érdeklődésünket. Az igazság azonban az, hogy az életben nem minden érdemli meg a figyelmünket. Vannak esetek, amikor el kell engedni néhány dolgot, és rá kell fókuszálni a figyelmünket arra, amire szükségünk van és ami valóban fontos.

Néha eszedbe jut, hogy milyen jó lenne elmenni sétálni. Hiába tudod, hogy ez egészséges és még jobban is érezned magad utána, túl lusta vagy felkelni, és inkább a TV nézést választod helyette. Lehet, hogy tudatában vagy annak, hogy módosítania kell étkezési szokásaidat, vagy abba kell hagyni a dohányzást; mégsem rendelkezel a belső erővel és hajlandósággal megváltoztatni ezeket a szokásokat. Ez ismerősnek tűnik? Hányszor gondoltad már: "bárcsak lenne akaraterőm és önfegyelmem"? Hányszor kezdtél el valamit csinálni, hogy rövid idő után abbahagyd?

Mindannyian tapasztaljuk ezeket a visszaeséseket. Mindannyiunknak vannak szokásai vagy függőségei, amelyeket szeretnénk legyőzni - dohányzás, zabálás, letargia, halogatás vagy az önérvényesítés hiánya. E szokások vagy függőségek leküzdéséhez akaraterővel és önfegyelemmel kell rendelkezni. Ez pedig gyakorlás kérdése.

Az igazi fegyelmezettség egy viselkedési minta; te vagy az, aki úgy dönt, hogy elvégzi azokat a dolgokat, amelyeket el kell végeznie, azok helyett, amelyeket szívesebben tennél. A fegyelem az a belső erő, amely arra késztet, hogy minden reggel fel kelj időben az ágyból, ahelyett, hogy délig aludnál. A fegyelem azt jelenti, hogy akaraterővel rendelkezünk az alapvető vágyaink felett.

A fegyelem valójában az önkontroll szinonimája. Ha fegyelmezett vagy, akkor megvan az erőd arra, hogy ellenállj vagy megküzdj a fizikai, szellemi vagy érzelmi nehézségekkel. Ez lehetővé teszi, hogy lemondj az azonnali elégedettségről, hogy valami jobbat érj el hosszútávon. A fegyelem a teljes és sikeres élet megélésének egyik sarok köve.

Rengeteg előnye van a fegyelmezett személyiségnek:

1.       Könnyebben el fogod érni a céljaid, mert megtanulod az energiád a megfelelő dolgokba fektetni.

2.       Jobban fog tisztelni a környezeted.

3.       Az önbecsülésed formálódik és erősödik, ahogy megtagadod magadtól a kisebb örömöket, a nagyobb célok érdekében.

4.       Hatással lehetsz másokra a hozzáállásod miatt, tudsz segíteni és tanácsot adni. A fegyelmezettség nem csak a tanulás vagy munka területén hasznos, hanem a kapcsolatok terén is.

5.       Az életed eredményesebb és kiegyensúlyozottabb lesz.

Fegyelmezettnek lenni nem könnyű, sok kicsi mindennapi lépésből áll. Ne hibáztasd magad, ha nem mindig sikerül, ha elcsúszol a dolgokkal, ez mindenkivel előfordul. Ez egy életen át tartó tanulási folyamat. Engedd el, és másnap kezdj neki újra, hozz olyan döntéseket, amik előre visznek, és amik hosszútávon hoznak majd gyümölcsöt.  

Az eredeti forrást ide kattintva éritek el. 

Fordította és szerkesztette: Zsindely Dorottya

[menedzsment]

Az indulatos reakciók az agresszív kommunikáció megnyilvánulásai

Ha valaki kiáll a saját  jogaiért, de közben mások jogait megsérti, valamint figyelmen kívül  hagyja a másik igényeit, érzéseit és véleményét, az az agresszív  kommunikáció jele.

Az agresszív kommunikáció konfliktusgerjesztő és rossz hatással van az emberi kapcsolatokra. Mégis hogyan kezeljük az indulatainkat?

-  Legyünk tudatosak, ismerjük fel, hogy milyen érzést vált ki belőlünk az  agresszív kommunikációt folytató személy, érdemes ilyenkor a testünk  jelzéseire odafigyelni, mint pl. ha kimelegszünk, leizzadunk, eláll a szavunk, remegés fog el vagy éppen sírás környékez. Mindenkinek más a   tűrés határ és más módon jelez a szervezete.

- Mielőtt egyből   visszaszólunk, fogjuk vissza magunkat és próbáljuk meg csökkenteni a   kontrollálatlan érzéseinket. Mondjuk ki magunknak, hogy mit érzünk, mint  pl. nagyon dühös vagyok.

- Az öntudatosságunk része, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy megvan a jogunk arra, hogy kifejezzük az érzéseinket.

- Hagyjunk időt, hogy átgondoljuk az elhangzottakat és bevalljuk magunknak, hogy pontosan mit fejez ki az érzelmünk.

- Milyen alternatíváink vannak a reakciók terén? Fontos nekünk ez a kérdés, kell cselekednünk? Mit tegyünk, mondjunk pontosan?

-  A megfelelő reakció kiválasztásával alkalmazzuk az önérvényesítő   készségeinket, ne személyeskedjünk, ne hibáztassuk a másikat, helyette   inkább határozottan és pontosan mondjuk el a véleményünket. Ezzel   egyidejűleg figyeljünk oda a testbeszédünkre, egyéb non verbális   kommunikációs jelekre, hiszen azok kongruensek kell, hogy legyenek a   tartalommal.

Nyugodjunk meg, ez nem megy mindig olyan könnyen. Mint mindent, gyakorolni kell, így egyre tudatosabbak és rutinosabbak leszünk.

Sokat  segíthet, ha elemezzük, hogy korábbi helyzetekben mit éreztünk,   gondoltunk és ennek eredményeként hogyan viselkedtünk. Így  visszatekintve, mit csinálnánk másképp?

[szerelembolszakitottak]

Mit kezdjek a sértődős gyerekemmel?

A sértődésről viszonylag kevés szó esik. Pedig nagyon kellemetlen annak is aki megsértődik, és annak is akire megsértődtek. A sértődés kapcsolatromboló stratégia. De kezdjük az elején! Megsértődésnek nevezzük azt, amikor a gyerek megszakítja a szemkontaktust, összehúzza a száját, karba fonja a kezét, elfordul tőlünk, nem beszél, vagy bevonul a szobájába és nem tudjuk, hogy mi a baja, vagy ha tudjuk, akkor sem lehet vele beszélni. Kellemetlen helyzet mindenki számára. A sértődés éppolyan indulatkezelési probléma, mint a dühöngés. De aki kifelé mutatja a haragját, az folyamatos kapcsolatban van a környezetével. A kapott reakciók, visszajelzések állandó tájékoztatást adnak arról, hogy milyen hatással van az emberekre. Ezzel szemben a megsértődés egyfajta eszköztelenség (lefagyás). Miután a sértődős ember kifelé nem kommunikál, önmagával folytat párbeszédet, ami ellenérv híján leginkább a sérelem ismétlését, a harag mélyítését segíti. Nem annyira a helyzet megoldását keresi inkább a bosszúállásét. Ezért a megbocsátás is nehezebbé válik. Minél gyakoribbak a sértődések, annál messzebb kerülhet a gyerek attól is, hogy meg tudná mondani, hogyan lehetne kiengesztelni. Nehezen tudja megnyugtatni magát, nem tudja mit vár a környezetétől. Így kiépülhet és mélyülhet egy szakadék a sértődős gyerek és a környezete között. Hiszen ha a sértődött ember nem tárja fel az érzéseit, ezért a környezetének nincs lehetősége a megbántottság forrását megismerni, a történések logikáját feltárni, ami ahhoz volna elengedhetetlen, hogy a viselkedésükön változtatni tudjanak. A sértődés kapcsolatromboló stratégiává válhat. A sértődős gyerek pedig magára maradhat, elvesztheti a kapcsolatot a realitással. A sértődős gyerek nincs tisztában azzal, hogy a sértődésével másokat megbántott, mert a kapcsolatot blokkolta. Nem érti, hogy mások miért nem akarnak vagy miért félnek vele bizonyos dolgokat megbeszélni. Úgy érzi, kihagyják dolgokból, amin persze újra megsértődik. És ha elmondják neki, miért tesznek így, akkor nem érti, mert a saját fejében felépített valóság eltakarja a mások által közösen észlelt valóságot. Semmilyen visszajelzést nem tud elfogadni, mindent kritikának él meg és megbántódik. A sértődött ember mivel egyedül van a saját gondolataival, ezért nehezen tud kijönni a haragból, megbántottságból. így, többnyire az idő múlásával oldódik meg a helyzet, ami a tisztázatlansága okán további zavarokat okoz. Annak több oka is lehet, hogy miért kezdi valaki a sértődést használni az indulatai kezelésére. Például a környezetüknek megfelelni akaró gyerekek, félnek csalódást okozni a szeretteiknek. Nem merik kimondani, amit gondolnak, lefagynak egy feszült helyzetben. A sértődés egy eszköz lehet, a helyzetből való kilépésre. Akkor is így történik, ha a szülők folyton visszaverik a gyerek próbálkozásait. Egy szorongó gyereknél könnyű elérni, hogy azt csinálja, amit akarunk. Nekik külön tanítani kell, hogyan mondjanak ellent, hogyan vitatkozzanak. Ha ezt nem tesszük, akkor a gyerek csak úgy tudja a feszültségét csökkenteni, ha megszakítja a kapcsolatot. Tovább nehezítheti a helyzetet, ha valamelyik szülő is ezzel a módszerrel él. Az indulatkezelésben nagyon nagy szerepe van a mintaadásnak. Ezért ha azt vesszük észre magunkon, hogy megsértődtünk, akkor, mondjuk azt „Ez rosszul esett nekem, ezért most leülök és megnyugszom, utána majd megbeszéljük.” És ha megnyugodtunk, akkor üljünk le és besz��ljük meg ki mit érzett. Legyünk nagyon óvatosak a sértődéssel, mert kötődési zavarokat okozhat. Az óvodáskorúak egyáltalán nem értik, de még a nagyobbaknak is nehéz. Csak annyit fognak föl, hogy a szülő megszakította a kapcsolatot. Ez fájdalmas és szorongást, érzelmi bizonytalanságot vált ki. A gyerek logikáját követve:”Ha ez megtörténhet, akkor bármikor el is hagyhatnak. Akkor szeretnek-e még?” A fentiekből kitűnik, hogy a mentális egészség és a kellemes, működő emberi kapcsolatok éléséhez muszáj a gyerekeket megtanítani, hogy a megsértődés nem jó eszköze az érzelmek, indulatok kezelésének. A megsértődött gyerekeknek mindig adjunk időt, ha elvonul, elrohan, engedjük meg. Ne veszekedjünk, ne kiabáljunk velük. Nyilván veszélybe nem sodorhatja magát, ha ilyet tenne, akkor megfogjuk, nyugtatjuk, anélkül, hogy ott próbálnánk megbeszélni vele a dolgot. De amikor már mindenki megnyugodott, akkor fontos, hogy beszélgessünk arról, ami történt. A sértődős gyerekeknek ne magyarázzuk, hogy miért nem jó, amit csinált. Segítsük, hogy szavakba tudja önteni a dühét, haragját, vagy, hogy megijedt, nem tudta mit csináljon. Hallgassuk meg, és semmiképpen ne minősítsük. Soha ne tegyük föl „De mondd meg miért csináltad?” - kérdést. Az nem cél, hogy szégyellje magát. A cél az, hogy értse meg, bárki lehet dühös. Viszont a különbség az emberek között abban van, hogy ki hogyan tudja kezelni a dühét. Mondhatjuk azt is, hogy intelligens ember képes uralkodni az indulatain. Ne felejtsük el vigasztalni, hogy ő is meg fogja tanulni. Ha ki tudunk emelni valamit, pl. „Ügyes voltál, hogy nem azonnal rohantál el, hanem megmondtad neki (nekem), hogy ez neked nem tetszik”. Kérdezzük meg, hogy mit csinálna másképp, ha most újra ugyanez történne. Segítsünk neki mondatokat kitalálni, amit használhat ilyen helyzetekben pl. „Nagyon megbántottál, most dühös vagyok és elmegyek.” „Előbb megnyugszom, utána majd megbeszéljük.” „Ezt nem fogom annyiban hagyni, de most majd felrobbanok, és nem akarok veled beszélni.” A sértődéssel reagáló gyereket nem kontrollálni kell. Sokszor inkább az ellenállásáért meg kell dicsérni. Ő nagyobb elvárásokat támaszt magával szemben, mint a környezete és sokszor azért is rohan el, mert csalódott magában. A sértődött gyereknek biztonságra van szüksége, hogy megtapasztalja, nem dől, össze a világ, ha kimondja, amit gondol. Nem fogjuk kevésbé szeretni, ha hibázik, vagy ellent mond. És büszkék vagyunk rá, ha képes valami mellett érvekkel kiállni. A sértődés az önérvényesítés akadályává válhat. Ezért ne adjuk fel, küzdjünk a sértődés ellen, és türelemmel, szeretettel segítsük a gyereket jobb stratégiákhoz. Dr. László Zsuzsa

[greenhemp-blog1]

http://intuicio.hu/tunderek-uzenete-ma-estere-onervenyesites/ Tündérek üzenete ma estére: Önérvényesítés

A tündérek részben azért olyan boldogok, mert viselkedésüknek részét képezi a saját érdekeik érvényesítése.

A magabiztos viselkedés az agresszió ellentéte, amely tagadja mások jogait. Az önbizalom ezzel szemben mindenkinek tiszteletben tartja a jogait (beleértve a saját jogaidat is). A pozitív emberekkel könnyű kijönni, mert mindig tudjuk, hányadán állunk velük.

A jelenlegi helyzeted megkívánja, hogy magabiztosan viselkedj, szeretettel mondd ki az igazságodat, és engedd el az egészségtelen, régi kommunikációs szokásokat.

[napimagazinn-blog]

http://www.napimagazin.hu/az-anyasag-elnezove-megengedove-tesz-es-kozben-bekapcsol-interju-dobo-kataval/

New Post has been published on http://www.napimagazin.hu/az-anyasag-elnezove-megengedove-tesz-es-kozben-bekapcsol-interju-dobo-kataval/

„Az anyaság elnézővé, megengedővé tesz és közben bekapcsol” – interjú Dobó Katával

Dobó Kata nevét egy ország ismerte meg, amikor 1997-ben ő játszotta a Miniszter félrelép című filmben Marosi Tünde szerepét. Kata sikere azóta is töretlen, olyan közismert magyar filmek köthetőek a nevéhez, mint a Csak szex és más semmi, vagy a Szabadság, szerelem.

Az idei GLAMOUR Women of the Year Az év színésznője kategória jelöltje 38 éves korában vált édesanyává, de mint elmondta, úgy érzi, mintha kislánya, Szofi mindig is az élete része lett volna. Katát a karrierről, a gyermek születése utáni évekről, és a nőiességről kérdeztük.

Változott a karriered bármilyen szempontból, amióta megszületett a kislányod?

Érdekes, hogy azután kezdtem el TV sorozatokban szerepelni, miután megszületett Szofi. A gyerekem megszületése után sokkal tudatosabb lettem, most mindent annak rendelek alá, hogy neki jó legyen, és igyekszem minél több minőségi időt eltölteni vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy a karrierem közben hanyagolom.

Szerepeidben hogyan tudod hasznát tudod venni annak, hogy anya lettél?

Az anyává válással együtt nagyon sok érzés hatalmasodik el az emberen. Nekem például nagyon határozott elképzeléseim voltak mindenről, de egy gyerek nem így működik. Ma már sokkal elnézőbb vagyok, megtanultam elengedni sok mindent. Sokkal mélyebbre tudok menni egy-egy szerep kedvéért a saját világomban is, de egy folyamatos féltés mindig bennem van. Szerintem a nőkben van egy kapcsoló, ami egyszerűen „bekapcsol”, ha gyerekük lesz, és ezt nem lehet soha kikapcsolni. Maga az anyaság egy nagyon összetett és csodálatos dolog, ennek hatására sok minden megváltozik az emberben.

Hogy érezted, szakmai berkekben támogatták a döntésedet, hogy anya legyél?

Nem merült fel bennem ez a kérdés, ez egy abszolút egyéni döntés volt a részemről, hogy gyermeket vállalok. Úgy gondolom, elsősorban anya vagyok, és másodsorban színésznő. Változott a szemléletmódod a színészet, a szerepek iránt, amióta édesanya lettél? Nem mondanám, igazából nem tudom magam ezen rajtakapni. Talán ha valaki más szemével néznénk engem, más lenne a véleményem. Én mindig komolyan vettem a szerepeimet, és hiszem, hogy ez azután sem változott meg, hogy anyuka lettem. Bízom benne, hogy a kislányom büszke lesz majd egyszer az édesanyjára.

Mi az a három dolog, ami biztosan benne van a táskádban, amióta anya lettél?

Nincs konkrét dolog, ez korszakonként változik attól függően, hogy éppen mire van szüksége például a kislányomnak. De víz mindig van nálam!

Hogyan tudod megteremteni a munkád és a magánéleted közti egyensúlyt?

Napközben Szofi óvodában van, és édesanyám is segít, ez nekem nagyon sokat számít. Sosem éreztem úgy, hogy ez nehéz lenne egyébként. Olyan, mintha mindig is így lett volna, beépült az életembe a róla való gondoskodás. Az is előfordul, hogy jön velem a színházba, amit mindig nagyon élvez.

Mit üzensz azoknak a nőknek, akik szeretnének anyává válni, de a szakmájukban is szeretnének érvényesülni?

Van egy belső hang, ami az évek múlásával egyre erősödik – erre hallgatni kell! Minden belefér, mindent lehet, később is, maximum egy kicsit tolódik időben a megvalósítása. Én annak ellenére, hogy viszonylag későn, 38 évesen vállaltam gyereket, nagyon szerencsésnek érzem magam. Anyának lenni egy nagyon jó és csodálatos érzés. Az anyasággal mindenki csak több lesz, aki pedig nem érzi magában az erre való késztetést, akkor még nem jött el az ideje. Tudni fogja, ha itt az ideje a gyerekvállalásnak, bennem abszolút nem volt kérdés, hogy szeretnék-e babát, vagy sem.

Miben mások szerinted a nők, mint a férfiak karrier, önérvényesítés szempontjából?

Kevés nő hisz magában, pedig el kell hinnünk, hogy alkalmasak vagyunk rá, egyenrangúak vagyunk a férfiakkal mi is. Jó lenne elismerni a nők hihetetlen munkabírását és a humánusságukat. Nekem szerencsére sosem okozott hátrányt az, hogy nő vagyok. De az én hivatásom teljesen más, tudom, hogy ez sajnos probléma a világban, nagyon sok nő küzd a mai napig a sztereotípiákkal.

Mennyire áll közel hozzád a Válótársak nagyon dögös, de kissé kimért, racionális gondolkodású ügyvédnője?

Érdekesnek találom a kimért jelzőt. Szerintem nem kimért, csak mint egyedülálló anya, sokkal keményebbnek kell lennie, sok mindenben egyedül kell helyt állnia, talán ezért érezhetik a nézők kimértebbnek. Én szeretem az erős nőket, ahogy a sorozatbeli karakteremet is, de nagyon fontos, hogy nem szabad egy határon túl mennünk. Bár a férfiak tisztelik az erős nőket, nagyon fontos az egyensúly a kapcsolatban. Szerintem semmi gond nincsen azzal, ha egy férfi például elmosogat, míg a nő érzi, hogy minden szempontból nőként van kezelve, és tiszteli a párja.

A filmezés vagy a színház áll hozzád közelebb?

Mindkettő jelen van most az életemben, de változó. Sok függ attól, hogy kivel dolgozom együtt, vagy milyen projekten, de nagyon szeretem a filmezést és a színészetet is.

Kislányod, Szofi mennyire „csajos”? Pörgős (tüll)szoknya, vagy legging állatos pólóval a kedvenc viselete?

Attól függ, milyen hangulatban van. Bármit nem lehet ráadni, de inkább csajos, igazi kis hercegnő. Nálunk 1,5 – 2 éve Elsa a sztár a Frozen-ből, vannak, hogy összegyűlnek a kis barátnőivel, és sok kis Elza játszik együtt. Imádjuk a pörgős szoknyákat is!

Milyen tanácsokat adnál az olvasóknak a nőiességük felvállalása kapcsán?

Az ápoltság a legfontosabb: egy minimális smink, például alapozó, szempillaspirál és szájfény teljesen más embert tud varázsolni az illetőből, és nagyon fontos, hogy megtaláljuk a stílusunkat. Egy önazonos ruhával az önbizalmunkra is ráerősíthetünk, nem kell, hogy az utolsó divat szerinti, vagy méregdrága legyen. Egy a fontos, hogy az ember mennyire ismeri önmagát, ha szettet választ, és hogy jól érezze magát a bőrében. Mindenki csodálatos úgy, ahogy van, és azt kell erősítenünk, amit mások szépnek látnak bennünk.

Az én tuti szettem például egy farmer, egy egyszerű fehér póló fekete zakóval és egy piros magassarkúval kiegészítve. Mindig beválik!

Melyek a legfontosabb szépségtippjeid?

Az ásványvíz! (nevet) Naponta minimum három liter vizet megiszok. Színésznőként vagyok annyira szerencsés, hogy sokféle stílust kipróbálhattam. Ha este az előadás miatt erős sminket viselek, akkor a hétköznapokban a visszafogottabb sminket részesítem előnyben. Személy szerint a korrektorra és a szájfényre esküszöm. Igyekszem csak természetes alapanyagokból készített termékeket használni, van például egy arcpermetem, ami termálvízből készült. És persze az alvás képes csodákat tenni, erre anyaként is szükségem van, csak most már egy kicsit kevesebb jut belőle… (nevet) Szavazz te is kedvenceidre, valamint a GLAMOUR Women of the Year 2017 további jelöltjeire 2017. március 20-án éjfélig a http://woty.glamouronline.hu/ linken!

[sudartcoaching-blog]

Pszichoterror a munkahelyen 2.

A mobbing sajátossága, hogy a folyamat előrehaladtával egyre nehezebb kezelni a helyzetet. A pokolból sokszor egyetlen kiút a felmondás. Jobb megelőzni a bajt.

Előző cikkünkben tisztáztuk a mobbing fogalmát, amely a munkahelyi gyakorlatban etikátlan viselkedést, szélsőséges, agresszív kommunikációt jelent, amely kisebb csoportok, de jellemzően leginkább egyetlen személy (mobbingáldozat) ellen irányul. Bár a munkahelyi pszichoterror nagyon gyakori jelenség, a vállalatok, a társadalom, sőt a szakmai szervezetek is sokszor szemet hunynak a jelenség felett, a törvényi szabályozás pedig nem biztosít megfelelő védelmet.

Mielőtt a mobbing gyakorlati kezelésére térnénk, fontos kiemelni, hogy a szakemberek a megoldási stratégiák kidolgozása helyett többnyire a jelenséget kiváltó okok feltárásával és megértésével, valamint a megelőzéssel foglalkoznak. Ennek oka, hogy a mobbing nagyon komplex és rendkívül nehezen kezelhető jelenség, így a mobbingellenes erőfeszítések elsősorban arra irányulnak, hogy a pszichoterror ki se alakulhasson az adott munkahelyen. Az egyéni szintű beavatkozási javaslatok, a mobbing áldozatainak szóló megoldási stratégiák pedig azért hiányosak, mert a pszichoterror egyik mellékhatása éppen az, hogy az áldozat elbizonytalanodik önmagában, és nem tud önérvényesítő módon fellépni a támadóival szemben.

A mobbingnak több szakasza van, és az egyes stádiumok más-más beavatkozást tesznek lehetővé. Egyéni szinten gyakorlatilag a pszichoterror kialakulásának elején van lehetőség a beavatkozásra, ahogy a helyzet súlyosbodik, úgy nő a vállalat felelőssége a kérdés megoldásában, és úgy válik a mobbingáldozat egyre védtelenebbé és tehetetlenebbé. Az áldozatok bár nem tudják megoldani a helyzetet, magukért azért tehetnek: még idejében felmondhatnak, bírósághoz fordulhatnak, vagy pszichológus, tanácsadó segítségét kérhetik a történtek feldolgozásához.

A mobbing szakaszai 1. A konfliktus kialakulása: minden egy munkahelyi konfliktussal kezdődik. A konfliktus elmérgesedését még maguk a résztvevők is megállíthatják, nyílt, őszinte beszélgetéssel, vagy a vezető bevonásával. Ebben a szakaszban kiemelt szerepe van az asszertivitásnak (önérvényesítő magatartás) és a megfelelő konfliktuskezelési stratégiáknak. Az egyénnek ebben a szakaszban még lehetősége van megvédeni magát. 2. A második szakaszban az ellenségeskedés állandósul, a konfliktus kiterjed, és fokozatosan kialakul a pszichoterror. A mobbing kialakulásáért általában nem az agresszort, hanem magát az áldozatot okolják, és összeférhetetlenségre hivatkozva stigmatizálják. Az érintett teljesítménye hanyatlásnak indul, pszichológiai, fizikai állapota romlik, az önbecsülése csökken, a munkahelyi csoportból kiszorul, szociális hálója lassan széthullik. A kollégák eltávolodnak az illetőtől és passzív vagy aktív támogatójává válnak a mobbingnak. Ebben a szakaszban az egyének általában már nem tudják megállítani a folyamatot, de a szakszerű vezetői beavatkozás, vagy külső szakértő (pszichológus, coach, mediátor) bevonása még segíthet. 3. A harmadik fázisban a vezetésnek valamilyen módon már muszáj beavatkoznia. Sajnos sokszor az agresszor felelősségre vonása helyett, a törvényes eljárást kikerülve, az áldozatot igyekeznek eltávolítani a munkacsoportból. Az áldozat ekkorra már pszichésen és fizikailag is rossz állapotban van, és többnyire betegállományba vonul. 4. A negyedik szakasz a végső stádium. A munkavállalót elbocsátják, vagy a felmondás mellett dönt, rosszabb esetben tartósan munkaképtelenné válik, és kiesik a munkaerőpiacról. Ilyenkor a veszteségek az egyén számára már óriásira nőnek, a vállalat veszteségei pedig számszerűsíthetőek. A helyzetet kezelni már nem lehet, csak szakszerű segítséggel feldolgozni.

Teljes védelem nincs, de tehetsz magadért

Bárki válhat áldozattá, a pszichoterror okát nem az áldozat személyiségében kell keresni. Többnyire az elégtelen szervezeti felépítés, a gyenge konfliktusmenedzsment, a kiélezett verseny és a munkanélküliségtől való félelem generálják a mobbingot. Egyéni szinten viszont vannak olyan személyiség jellemzők, amelyek hajlamosítanak az áldozat szerepére. Az asszertivitás, a megfelelő önérvényesítés és a magabiztosság nem jelentenek tökéletes védelmet, de csökkentik az áldozattá válás esélyét.

A határozott, magabiztos fellépés elengedhetetlen, az agresszorok ugyanis éppen az alárendelődő viselkedéstől bátorodnak fel, és lendülnek támadásba. A testbeszéded nagyon is árulkodik rólad, érdemes ennek a területnek a fejlesztésével tudatosan foglalkozni. Figyelned kell az egyenes testtartásra, a nyílt tekintetre, a megfelelő hangerőre, hanglejtésre és a mimikára is. Ebből a videóból kiderül, hogyan függ össze a testbeszéd a hatalommal és a magabiztossággal:

Áldozat típus vagy?

Nagyobb eséllyel válhatsz áldozattá, ha az alábbi tulajdonságok jellemzőek rád: Érzékenység, rossz stressztűrés, alárendelődésre, beletörődésre való hajlam, negatív önkép, alacsony önbecsülés, passzivitás, kudarckerülés, bizonytalanság, elégtelen érzelemkontroll, konfliktuskerülés.

Az asszertivitás és az érzelemkontroll mindig jól jön

Az érzelmek kontrollálása, megfelelő kifejezése nem könnyű feladat, de tanulható. A túlérzékenység, a sértődékenység, a mimózaság vagy a túlzott lobbanékonyság, az idegeskedés, a gyenge stressztűrés növeli az áldozattá válás kockázatát.

Statisztika alig van, de a számok riasztóak

Egy felmérés szerint 2004-ben az Európai Unió területén mintegy húszmillió eurós kárt okozott a mobbing, és 48 ezer ember vetett véget életének munkahelyi pszichoterror miatt. A legtöbb eset ráadásul feltáratlan marad, így a statisztikákban sem szerepel.

Az érzelmek nyílt kifejezése ebben az esetben valóban a gyengeség, a sebezhetőség jelének számít. Ha van pókerarcod, azt viszont vedd fel nyugodtan, mert elbizonytalanítja a támadókat. Az érzelemkontroll mellett érdemes konfliktuskezelési stratégiákat elsajátítani és tudatosan megelőzni a nézeteltérések elmérgesedését. Sok mobbingáldozat küzd azzal, hogy nem tud nemet mondani. Az asszertivitás lényege, hogy úgy érvényesíted a jogaidat, hogy közben nem sérted meg másokét. Fontos, hogy vissza tudd utasítani, ha valaki jogtalan kérésekkel fordul hozzád. Amíg nem tanulsz meg határozottan nemet mondani, számíts rá, hogy kihasználnak, a kelleténél több munkát aggatnak a nyakadba, vagy számodra kellemetlen feladatokat bíznak rád.

A legelején még megállíthatod

Munkahelyi nézeteltérésnél érdemes minél előbb nyílttá tenni a konfliktust, és megpróbálni tisztázni a dolgokat. Beszélj nyíltan, de ne mutasd a gyengeség jeleit, légy határozott és tárgyilagos. Ha többen is ellened vannak, lehetőleg egyesével beszélj a kollégáiddal. Jól jöhet, ha szövetségeseket keresel, és megpróbálsz néhány embert magad mellé állítani. Hatékony eszköz lehet még a kizökkentés, a humor is: ha inzultálnak, igyekezz tudatosan valami nagyon meglepő, nem várt módon reagálni. Ez csak akkor fog működni, ha kellő magabiztossággal tudsz visszavágni.

A konfliktuskezelési technikák, trükkök, csak alkalmi konfliktushelyzetben, a mobbing kialakulásának kezdeti szakaszában működnek, ha már hat hónapja, heti rendszerességgel érnek támadások, már pszichoterrorral állsz szemben, amit egyedül nem tudsz megállítani. A legfontosabb, hogy ha felismerted a mobbingot, ne magadat hibáztasd, mert ezzel csak tovább rontod a dolgokat. Újra fel kell építened az önbizalmadat, mert ez az, ami lassan, de biztosan csökken a folyamat során. Menj el tanulni, válassz olyan hobbit, amiben sikereid vannak, keress támogató közeget, befogadó közösséget, ahol újra magadra találhatsz. A legapróbb sikerélményeket is vedd észre! Fontos, hogy vezesd le a stresszt, sportolj, relaxálj. Ez nem oldja meg a munkahelyi problémát, de mérsékelheti a benned keletkezett károkat.

Nem minden konfliktusból lesz mobbing

Konfliktus minden munkahelyen kialakul, ez a csoportdinamika természetes velejárója. A konfliktus azonban két egyenrangú fél között következik be, míg mobbing esetén valaki elnyomott, alárendelt helyzetbe kerül. A rendszeres támadások során az elszenvedő egyre gyengül, a nyomás pedig egyre nő, így az egyenrangúság kérdése már fel sem merül, a hatalmi viszonyok eltolódnak.

Ha az életed már pokollá vált

Ha úgy érzed, pszichoterror áldozata vagy, és a konfliktus már annyira elmérgesedett, hogy egyedül nem boldogulsz, kérheted a hr-es vagy a vezetőd segítségét, néhány multinacionális cégnél lehetőség van ombudsmanhoz is fordulni. Mielőtt felsőbb szintre viszed az ügyet, igyekezz minél konkrétabban összegyűjteni a téged ért inzultusokat. A beszámolód legyen tárgyilagos és nagy érzelmektől mentes, szorítkozz a tényekre. Véletlenül se kelts olyan benyomást, mint aki árulkodik, mert nagyon rosszul veszi ki magát.

Ha vannak szövetségeseid, szemtanúid, sokkal könnyebb dolgod lesz, de számíts rá, hogy ilyen ügyekre nagyon nehéz megnyerni bárkit is. Mindenki az állását félti és senki nem akar bajba kerülni. Készülj fel rá, hogy nagyon kellemetlen lesz a folyamat, és semmi nem garantálja, hogy az agresszort valóban felelősségre vonják. Sajnos van olyan durva helyzet, amikor a legjobb tanács, amivel szolgálhatunk, hogy mentsd a bőröd, mert semmilyen munka, pozíció, fizetés nem ér annyit, hogy tönkremenj. Akár a küzdelem, akár a felmondás mellett döntesz, érdemes pszichológus vagy tanácsadó segítségét igénybe venned, hogy feldolgozd a történteket.

A jogszabály nem sokat ér

Magyarországon a munkahelyi pszichoterror még mindig tabunak számít, nem alakult ki a megelőzéséhez és kezeléséhez szükséges kultúra, hiányoznak a szakosodott intézménye és szakemberek, nincs megfelelő tájékoztatás, társadalmi felelősség, és hiányos a törvényi szabályozás is. A munkavállalónak joga van a fizikai és pszichikai egészségét nem veszélyeztető munkahelyhez, ez Európa több államában már a munkavédelmi törvény részét képezi. Magyarországon a munkavédelmi törvényen kívül az egyenlő bánásmód követelményéről szóló 2003. évi CXXV. törvény tartalmaz a munkahelyi mobbinggal kapcsolatos meghatározásokat. A jogszabály definiálja a zaklatás, a jogellenes elkülönítés, valamint a megtorlás fogalmát, de a pszichoterror számos esetét nem fedi le. A jelenlegi szabályozás nem nyújt megfelelő védelmet a munkavállalók számára.

Az agresszor gyenge, segítségre szoruló ember

Nem csak az áldozat, de az agresszor is segítségre szorul. Az agresszív, másokat elnyomó, hatalmaskodó emberek félnek és bizonytalanok magukban, ezt kompenzálják bicskanyitogató viselkedésükkel. Az áldozatra jellemző passzivitás és a bántalmazó által képviselt agresszió két véglet, a kiváltó okok viszont sokszor hasonlóak. Ez azonban senkit nem ment fel a felelősség alól.

Aki mobbing áldozata, az hajlamos az üldözőit démonizálni. Ilyenkor az áldozatban torzult kép alakul ki, ami sokszor teljesen elszakad a valóságtól. Segíthet helyre billenteni az egyensúlyt, ha a támadó(i)dra esendő, gyenge emberként tekintesz.

A bossing a legdurvább

A bossing a mobbing egyik speciális formája, amikor egy vezető zaklat egy, a hierarchiában alatta elhelyezkedő alkalmazottat. A bossing általában akkor jelentkezik, ha egy, a vezetésre alkalmatlan, frusztrált, hatalmaskodó, agresszív ember kerül vezető pozícióba, aki korábbi sérelmeit akarja megtorolni, vagy hatalmával kisebbségi komplexusát próbálja kompenzálni. Az üvöltözés, a fenyegetőzés, a kritizálás, a bűnbakképzés és a szexuális zaklatás mind a repertoár része. A szakemberek szerint az áldozatra nézve a bossingnak vannak a legsúlyosabb következményei.

Hol marad az egyéni felelősség?

Bár a szakértők egyetértenek abban, hogy a mobbing kialakulásáért elsősorban a vállalatok a felelősek, és egy jól szervezett, humánus munkahelyen, kompetens vezetőséggel fel sem merül a pszichoterror lehetősége, mégsem lehet elmenni az egyéni felelősség mellett. A mobbing folyamatnak mindig van egy vezetője, aki az agresszor szerepében tetszeleg. Hiába a munkanélküliségtől való félelem, a stressz, a feszült munkahelyi légkör vagy az elszenvedett sérelmek, az agresszor felnőtt ember, aki felelős azért, ahogyan másokkal bánik.

De sokszor az agresszornak olyan követői is akadnak, akik bár nem értenek egyet a bántalmazóval, esetleg lelkiismeret-furdalást éreznek, mégis részt vesznek a mobbingban, vagy egyszerűen csak nem tesznek semmit. A követők sokszor ugyanúgy félnek attól, hogy áldozattá válnak, vagy azt gondolják, hogy a hallgatásnak nincs ára, ezért nem vállalják a szembefordulást. Pedig az elején még egyetlen bátor kolléga vagy vezető is meg tudja állítani a folyamatot. A mobbing nem csak a cég, az áldozat, vagy a vezetőség problémája, hanem a munkatársaké is. Lehet, hogy ma végig nézed, hogy tönkretesznek valakit, és legközelebb te következel.

(Az eredeti cikkem a player.hu site-on jelent meg)

[coachcard]

Ön milyen mértékben együttműködő és önérvényesítő egyszerre?

A kérdésre nagyon egyszerűen kaphat választ, hiszen Thomas K. W. és Kilmann R.H. amerikai magatartáskutatók kétdimenziós modellje a személyiséget két dimenzióban vizsgálta a konfliktusokban való megélés során. A modell célja az egyéni viselkedés vizsgálata, tudatosítása konfliktus-helyzetekben. Konfliktushelyzetek azok a szituációk, melyekben két ember törekvései összeegyeztethetetlennek tűnnek. Ilyen helyzetekben egy személy viselkedése két alapvető dimenzió mentén írható le:

1. önérvényesítés, vagyis hogy a személy milyen mértékben törekszik a saját maga szándékainak érvényesítésére, és 2. együttműködés, vagyis hogy a személy milyen mértékben törekszik a másik egyén szándékainak érvényesítését elősegíteni.

A viselkedésnek ez a két alapvető dimenziója felhasználható arra, hogy a konfliktusok kezelésének öt sajátos módját meghatározzuk.

A versengés önérvényesítő és nem együttműködő. Az egyén saját szándékait érvényesíti a másik személy rovására. Ez hatalom-orientált eljárás: a személy bármely befolyásolási módot latba vet, ami megfelelőnek tűnik, hogy nyerő helyzetbe jusson - meggyőző képességét, rangját, gazdasági szankciókat stb.

Az alkalmazkodás együttműködő és nem önérvényesítő. A versengés ellentéte. Az egyén lemond saját szándékairól, hogy a másik szándékai érvényesülhessenek. Bizonyos önfeláldozás van ebben az eljárásban.

Az elkerülés nem önérvényesítő és nem együttműködő. Az egyén nem követi közvetlenül sem saját szándékát, sem a másik személy szándékát.

A problémamegoldás egyszerre önérvényesítő és együttműködő. Az elkerülés ellentéte. Magában rejti azt a törekvést, hogy együtt dolgozva a másik személlyel találjunk valamilyen megoldást, amely teljesen megfelel mindkettőnk szándékainak.

A kompromisszumkeresés átmenet az önérvényesítés és az együttműködés között. A cél valamilyen kivitelezhető és kölcsönösen elfogadható megoldás találása, amely részlegesen mind a két felet kielégíti. A kompromisszum középúton helyezkedik el a versengés és az alkalmazkodás között.

Mind az öt konfliktuskezelési mód hasznos bizonyos helyzetekben. Senkire sem jellemző egyetlen, merev stílus a konfliktusok kezelésében. Ugyanakkor mindenkiről elmondható, hogy bizonyos konfliktuskezelési módokat jobban tud használni, mint másokat, és ezért hajlamos arra, hogy nagyobb mértékben hagyatkozzon ezekre, mint amazokra. Mit gondol, melyik az a 3 legjellemzőbb stílus, ami az Ön stratégiáját leírja jelenleg? Mit gondol, mennyire megfelelő ahogy Ön az 5 konfliktuskezelési módot használja? Melyiken változtatna?

[csacskamacskamocska]

Amit a szíved diktál

Talán ez okoz nekem a legtöbb gondolkodnivalót meg a legtöbbször e miatt kerülök ellentmondásba magammal. Mit diktál a szívem és mit kíván az önmagunk tisztelete, a határok meghúzása, az önérvényesítés. Legtöbbször nem tesszük meg azt, amit a szívünk diktál. Nem mosolygunk, nem hívjuk fel, nem írunk, nem öleljük meg, nem kérdezünk, nem dicsérünk, nem hívjuk meg, nem adjuk oda, nem segítünk, nem kérdezzük meg. Mert ha megtennénk és a reakció nem olyan lenne, mint amire vágyunk (még ha azt mondjuk, hogy nem várunk semmit, akkor is szeretnénk valamit, de legalábbis biztosan nem szeretnénk valami kellemetlen reakciót), szóval abban a pillanatban hirtelen haragudnánk magunkra mert ránk szakad, hogy alulmaradtunk, hogy kiszolgáltattuk magunkat és vesztettünk, dühösek leszünk és értetlenek. Ahogy azok lennénk akkor is, ha mondjuk odanyújtunk valakinek egy szelet tortát és az kiveri a kezünkből. Hé, mi a fasz ez? Én meg de hülye vagyok, nem kellett volna! – gondolnánk, merthogy szerettünk volna örömet szerezni, és ami ennél is fontosabb, ez alatt öntudatlanok voltunk. Amikor azt tesszük amit a szívünk diktál, akkor belül öntudatlanok, lezserek, simák, póznélküliek vagyunk. Meztelenek. Az érzelemmentes visszautasítás szégyenérzetet fog okozni a meztelenségünk miatt. Ha nem, akkor valójában semmit sem jelentett nekünk a gesztus amit tettünk. Akkor csak színjáték volt, nem voltunk belül meztelenek. Amikor visszautasítják a kedvességünket, akkor hirtelen úgy látjuk magunkat, ahogy a másik lát, a szeretetlenség nézőpontjából. Az nem jó. Az fájdalmas, mert épp olyan mintha a fizikai meztelenségünket nézegetné valaki, hogy na, ez se valami szép, a haja is milyen. Hirtelen elvész a derű, a szabadság, a nyitottság és az ember összezavarodik.

Azt gondoljuk, hogy a mi szeretetünkre a másik ember mindig vevő. Pedig nem. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy azok például, akiket nem ölelgettek, puszilgattak gyerekkorukban, azok egyszerűen nem tanulták meg, hogy az ölelésre ölelés a válasz. Azok bénának érzik magukat a meghitt pillanatokban a közeli kapcsolatokban, élettelenül lóg a karjuk fizikailag is és átvitt értelemben is. Már sokszor végignéztem magamon is, másokon is, ahogy végigmennek a folyamaton. Adok, elutasítanak, dühöngök, ígérem hogy soha többet, tényleg nem, egy ideig, aztán óvatosan közelítek, adok, elfogadja, adok, megharap. Mint a kutyák, komolyan. csak a kutyákra nem leszünk dühösek, nem gondoljuk, hogy szándékosan sérült, fogyatékos, gonosz. Az emberekről meg gondoljuk. Amúgy nekem fogalmam sincs, hogy hogyan egészséges ezt csinálni, én folyamatosan érzékelem, hogy nem jó, nem jó valahogy nem jó amit csinálok vagyis ami történik velem. A késztetésem, hogy segítsek, hogy örömet szerezzek, már nem abból táplálkozik, hogy kiérdemeljem az elfogadást vagy a szeretetet. Nem tudok más lenni. Adott helyzetekben elfelejtek mindent, minden korábbi dolgot és csak a jelenben vagyok, és teszem amit a szívem diktál. Aztán a következő pillanatban eszembe jut, hogy de basszameg, miért csinálom ezt? Rohanok bele megint a bántásba, fájdalomba? Tátott szájjal a faszerdőbe? Van egy kolléganőm. Meghalt a férje, lefogyott harminc kilót, nagyon jól néz ki. Nem csak csinos, de mindig is nagyon jólöltözött volt, most kifejezetten atraktív. Amióta lefogyott már nem utál engem. Jön beszélgetni, beszél a fogyókúrájáról, a műtéteiről a fogyás kapcsán, beszél róla, hogy már elkezdett pasizni, mik történnek vele. És én, mintha az elmúlt tíz évben nem lett volna felháborítóan cinikus geci és nem tett volna milliószor keresztbe, én kedves vagyok, mosolygós és készséges, dicsérem és vidáman beszélgetek, mintha csak most ismerkedtünk volna meg. Mert most vagyunk a mostban, ha kedvesen beszél, kedvesen fogok válaszolni. Aztán kimegy és én nem értem. Ez akkor nem ugyanaz az ember? Vagy ennyit tesz az irigység? Már nem vagyok vele egykorú csinosabb nő, már nem kell engem utálni? Lehet, hogy felvállalom én ezt az érthetetlen belső késztetést és szarok rá, hogy mi minek látszik, csak akkor meg nyilván másoknak lesz érthetetlen az alkalmankénti dühkitörésem. Mert időnként azért úgy érzi az ember, hogy teljesen hülyének nézik és saját maga is annak látja magát. Tudod, ha szeretsz valakit, akkor meg akarod ölelni, akkor segíteni akarsz neki, akkor fontos az ő öröme, boldogsága. Ha nem fontos mindez, akkor nem szereted. Vagy fogyatékos vagy erre a dologra. Na, ez itt a kérdés.

Amúgy, azt szeretjük, aki mellett jónak érezzük magunkat. Nem elég, hogy jól érezzük magunkat. Azt akarjuk érezni, hogy JÓK VAGYUNK. persze, ez öntudatlan vágy, de rengeteg varázslatra képes.

[clementinasay]

Az önérvényesítő típus

1. Önkifejező 2. Tekintettel van mások és saját jogaira 3. Őszinte 4. Egyenes és közvetlen 5. Ügyel mind a saját, mind a kapcsolat érdekeire

[kincsesfuzet]

Zorán – Ne várd a májust!

Ez a dal nemcsak azért aktuális, mert a tavaszra várva inkább újra a tél köszöntött be hozzánk, de nektek, kicsi olvasóim, azt tanácsolnám inkább, hogy csak várjátok a májust. Most, hogy kezdek belemerülni a szakdolgozatom írasába, egyre kevesebb erőm jut…

Bejegyzés megtekintése

[csacskamacskamocska]

A cinkék és az OCD

A cinkék amúgy nem azt mondják, hogy nyitnyikék, hanem idegesítően nyikorognak, mintha valakik egy ócska napozóágyon pettingelnének. Persze szeretem őket, meg örülök nagyon, hogy jönnek, mert mindennek örülök, ami nem repülő patkány. Megpróbálok leszállni a hullámvasútról. Tanultam egy zümmögő légzéstechnikát, ami állítólag relaxál. Zavaros idők vannak most, úgyhogy előfordulhat, hogy folyamatosan zümmögni fogok. Érdekes cikket olvastam az OCD-ről. A legérdekesebb az volt benne, hogy az OCDsek tudják, hogy valami nincs rendben velük és próbálják leplezni a kényszerüket, hogy mások ne tartsák őket bolondnak. Ettől jobban szenvednek, mint a kényszereiktől, bár attól is eléggé. Illetve, hogy az OCD-t nem szabad összetéveszteni a „pontossággal”, a munkában és a magánéletben való tökéletességre törekvéssel. A „perfekcionista”, a tökélyre törekvő azt gondolja, hogy mindenkinek ehhez a mércéhez kell igazodnia, míg az OCD-ben szenvedő tudatában van annak, hogy kényszergondolatai és cselekvései értelmetlenek és eltúlzottak, és ha rajta múlna, legszívesebben szabadulna is tőlük. A tökéletesre való törekvés tehát nagyon különbözik az életet megnehezítő vagy éppenséggel ellehetetlenítő kényszerektől és a rituálisan ismétlődő cselekvésektől. Annyira sokan vannak, hogy 50 emberből 1 kényszeres. Van 800 ismerősöm, akkor 10-16 biztos kényszerbeteg. :o 8-10 pszichopata, 160 depressziós vagy volt élete során jelentősen depressziós, kb 8 skizofrén, kb 10 narcisztikus. Még mindig meg kellene írnom a novellát, amiben a pszichés zavarokat a közösség szolgálatába állítják. Mennyi kiaknázatlan definiált működés az amúgy definiálatlan, egészségesnek mondotthoz képest! :D Egészen sokféle dolog tartozik az OCD körébe, én korábban csak a kényszeres tisztogatásról, a szimmetriáról tudtam, de itt egy lista a cikkből:

KÉNYSZERGONDOLATOK •  Fertőzéstől való félelem: 45% •  Beteges kételkedés/bizonytalanság: 42% •  Testi funkciókkal kapcsolatos undor: 36% •  Szimmetria/rend igénye: 31% •  Agresszív gondolatok: 28% •  Szexuális gondolatok: 26%

Többféle kényszergondolat: 60% KÉNYSZERCSELEKEDETEK •  Ellenőrzés: 63% •  Tisztogatás: 50% •  Megszámlálás: 36% •  Kérdezgetés, meggyőződés: 31% •  Szimmetria/”precízkedés”28% •  Gyűjtögetés: 118%

Többféle kényszercselekvés:48% érdekes lehet, hogy hol vannak a határok a valamin rugózás és a kényszeres gondolat/cselekvés között. És vajon a szenvedélybetegségnek és az OCDnek van-e közös pszichés gyökere. Tudom, ez másnak nem annyira érdekes, mint nekem, de minden érdekel amit fellengzősen vagy felületesen, minden valós tudás nélkül kjelentünk valakiről vagy magunkról. Ő kényszeres, ő ilyen, olyan. Ha minden igaz lenne, nekem egyetlen épeszű, egészséges pszichéjű ismerősöm sincs, engem is beleértve, én minimum hatféle zavarral élek, bár a pszichológusom szerint csak „nem nőttem fel” (amibe nem valamiféle gyerekes viselkedés tartozik, hanem a határok meghúzása, a helyes önértékelés, az önérvényesítés megfelelő módja és a felelősségvállalás a saját egészségünkért és jóllétünkért). Bárcsak tanulhatnék úgy pszichológiát, hogy azonnal kapok válaszokat a kérdéseimre, de mindig csak azt magyarázza el egy professzor, ami érdekel. :D

[csacskamacskamocska]

Marhaszar éjszaka volt

Egyrészt dühös voltam Logan csiki-csuki játéka miatt. De aztán helyretettem magamban. Anyám is az ideáljaival hódította meg az embereket, aztán arról senki sem tudott, hogy a valóságban milyen is volt ő, csak arra reagáltak amiket összehordott, amik amúgy szép dolgok voltak csak köszönőviszonyban nem voltak azzal, amit ő maga bele tudott rakni egy kapcsolatba. Vagyis... szóval anyám amikor kedve volt akkor tündér volt, finomakat főzött, nagyokat nevetett, kedves volt és kellemes. Ha épp neki úgy volt kedve. De a világot, a körülöttelevők életét az ő kedve, hangulata, igényei és elképzelései határozták meg. Persze, mind így vagyunk valamennyire, de ez a valamennyire a kulcs. Az önérvényesítés és a mások érdekeinek előtérbehelyezése között kell valami élhető kompromisszumot teremteni. Pl azzal, hogy nem csak azt várom, hogy én mit kapohatok egy kapcsolatban, hanem azt, hogy képes vagyok élvezni azt, hogy mit adhatok. Hogy jó főzni valakinek, jóérzés örömet szerezni, jó érzés az a csere amikor egymás életéért, boldogulásáért teszünk, jó meghallgatni a másikat, mert érdekes a világ amiben él és jó, hogy beenged. Azok tudják megadni magukat a másik embernek, akik nem félnek tőle, hogy akkor velük mi lesz. Jó nekem így, de jobb lenne az életem, ha valaki szolgálna engem (vagyis az életemet) úgy ahogy nekem jólesik helyett, szeretném megélni, hogy együtt vagyunk. Közösen tervezünk, közösen építünk, együtt örülünk és egymásnak vetjük a vállunkat akkor is, amikor nehéz. Persze, ez is idealizmus, meg nekem könnyen megy, hogy más valaki boldogságát szolgáljam a nélkül, hogy elveszíteném önmagam. Egy narcisztikus nevelt. Az az énképem, hogy törhetetlen vagyok.

Na és az álmom. Pfffff.... Az egyik nagyon kedves barátnőmmel álmodtam, de nagyon nem jót. Kibeszélném vele, csak igazán nem érzem, hogy lenne mit, mert a valóságban ezeket nem érzem, szóval nem hiszem, hogy konkrétan róla szól ez az álom. Talán csak a félelmeimet vetítette ki. Sajna csak uncsin lehet elmesélni, mert nem volt fordulatos hanem fájdalmas meg fura. A barátnőm egy nagyon cuki kis kávézóban dolgozott. Egy falatnyi kis üzlet. Pimasz kis felszolgálónőnek tűnt, de valahogy szóba elegyedtünk. Én folyton a telefonomat kerestem (amin egy nyuszifüles tok volt :o) ő meg folyton megjegyzéseket tett minden megmozdulásomra. Vonzó is volt a kis pimasz stílusa meg az egész lány, meg készségesen kiszolgált, de közben bántó is volt, nem értettem, hogy miért beszélget velem. Én amúgy elég elveszettnek éreztem magam, utaztam éppen, sok csomaggal, azzal minddel telepakoltam az apró kis kávézót. Aztán jött a lány barátnője és akkor ketten közösen kezdtek el élcelődni rajtam. Olyan kis froclizósan, kicsit lenézően, de tulajdonképpen tolerálhatóan. Végül felajánlotta a két lány, hogy segít nekem és elkísérnek a..... valameddig, nem emlékszem, talán hazáig. Menet közben továbbra is összenevettek folyton és kinevettek és nagyon érzetem, hogy nincs nekem igazán helyem köztük, de mindegy csak jussak haza, nem esik jól, de nem számít annyira. És akkor majdnem elestem. És akkor... akkor volt egy élményem egy érzésem, egy gondolatom arról, hogy NEM TUDOM, NEM EMLÉKSZEM RÁ, hogy hogyan kell járni. Hátborzongató volt, rettenetes, még most is rémülettel tölt el. Még álmomban is tudtam, hogy ez anyám demenciája miatt van ez az álom, de közvben valóban éreztem ezt a gondolatot. Aztán pár lépés után egyszercsak nem kaptam levegőt. És ugyanaz az érzés, hogy NEM EMLÉKSZEM, hogy hogyan kell lélegezni. És a rémülettől lebénultam vagyis csal álltam, meg forogtam, dülöngéltem, mint egy hatalmas kuglibábu. Akkor a két lány leszólított embereket, hogy megtennék-e, hogy ezt az idős hölgyet (ez voltam én) hazakísérik. Egy pár bevállalta és a két lány nevetgélve elment kitudja hova. Aztán egy vonaton ültem ezzel a furcsa fiatal párral, akik bevállaltak. Egy étkezőkocsi asztalánál. Félig romák, félig indiaiak voltak keverték a magyart és az angolt, a ruhájuk, mintha a hétköznapi ruhára még ráhúztak volna egy ünneplőt, a lányon a vaníliasárga taft nagyestélyi alól kilátszott a póló, a fiú valami egészen elképesztő lila, szűk selyemöltönyben ült aminek a zakója be volt gyűrve a nadrágba. Nagyon kedvesen és némileg idiótán beszélgettek egymással és néha velem. Nagyon fiatalok voltak. A terveikről meséltek és buták voltak, tájékozatlanok és pedig nem tudtam, hogy kerültem oda és hova visz a vonat, és nem tudtam, hol az otthonom, csak ültem ott és hallgattam a két idegen hülyét.

[csacskamacskamocska]

Meghalt

A bolond főnököm férje meghalt most. Még ott van a házban, szegény nő egyből írt nekem. Meg gondolom másnak is. Ilyenkor megváltás a halál. Mindenkinek. Hiszen tudják, hogy jön, nincs gyógyulás csak egyre rosszabb lesz a dolog, és ajándék, ha nem kell hosszú pelenkázós időt megélni egy beteggel, aki a morfium ellenére sikoltozik a fájdalomtól. Mindkettőjüknek ajándék volt ez a gyors halál. Közben, ha egy haldoklót kérdezel, gondolom, hogy minden perc egy egész élettel felér. Jajj, ez a halál dolog...  Én annyira nem szeretnék befejezetlen dolgokat magam mögött hagyni. ez riaszt talán a legjobban. Meg olyanokat sem, hogy akartam még valamit, ami rajtam múlott. Ez a szerelem dolog olyan, hogy szeretnék olyan kapcsolatban élni, mint ami a mesékben van. Erre vágyom. Hogy ne legyen bennem kétség, hogy semmi más ne legyen csak szeretés, elfogadás. Idealizmus? Akkor vállalom, hogy egy idealizált kapcsolatra vágyom! Vagy annak az élményére. Egy olyanra, amiben én is a legjobbat, a legeslegjobbat tudom kihozni magamból. Ami tisztán bizalom és szeretet. Talán csak arra a mélységes bizalomra vágyom, hogy ha feloldódom egy kapcsolatban nem eshet bántódásom mert a mindene vagyok, ahogy ő is nekem. Ehhez nem kell folyton egymás kezét fogni és nem kell feladni az embernek a saját dolgait. Sőt, nagyon nem. De ezt hosszú lenne elmagyarázni azoknak, akik még ott tartanak, hogy önérvényesítés. A szerelem valójában csak annyi, hogy az ember azt érzi, hogy őt akarom magam mellett tudni életem végéig. Mert nekem nála, meg ennél az állapotnál nincs jobb. és most eljárok pszichológushoz, hogy ne vágyjak erre. :( Ez azért rettenetesen szomorú.