#árkádia

[labjegyzet]

Olvass bele Baráth Katalin történelmi krimijébe!

Kacagtató, drámai és izgalmas pillanatok sora vár mindenkit, aki kézbe veszi A fekete zongora új, felfrissített kiadását.

1. fejezet

A lovag egészen a fényűző, mi több: királyian ragyogó, hatalmas, súlyos drapériákkal díszített terem sarkáig űzte a márkinét. Joséphine ott kénytelen volt féket tenni ékkövekkel gazdagon telehintett topánjára. Majd vakmerően a lovag felé fordult. Keble fel s alá járt és kelt, és ez olyan látvány volt, melyről a lovag nem volt képes nem tudomást venni. Mégis óriási erőfeszítésekkel, de felemelte lángra lobbant szemeit a márkiné kecseiről, és delejes tekintetét szíve hölgyének riadt, ámde mérhetetlen bátorságról tanúskodó pillantásába fúrta. És fújtató (hisz régóta rohant Joséphine cipellőinek ösvényét követve) suttogással szólott:

– Joséphine! Miért nem enged szabad folyást legbensőbb érzeményinek? – Felforrt lélegzetének orkánja már-már fájóan érintette a márkiné éppoly csöppnyi, mint amilyen hófehér fülkagylóit.

– Hah! Armand! Én hites feleség vagyok! Franciahon első udvarmesterének neje! – szegte fel piciny és szintúgy hószínű állacskáját a márkiné. Közben ellenállhatatlanul érezte, hogy szíve sebesen, mi több, annál is gyorsabban suhog fűzővel rabul ejtett mellkasában.

A lovag immár – nem bírva parancsolni kívánásainak – férfiasan erős kezével megérintette a hölgy fűzfaágnál is keskenyebb derekát.

– Nem… nem… ezzel a paráznaság határait súrolnám – mormolta Dávid Veron. – Armand-nak nem szabad megérintenie Joséphine derekát, az sok lenne. Kihúzom. Legyen inkább „a hölgy gesztenyszínben játszó, fényes, homlokába hulló fürtje”, és akkor Veritas nővérnek is a szemébe tudok majd nézni, amikor a történet napvilágot lát. – Veron olyan határozott mozdulattal húzta ki az utolsó mondatot, hogy a füzet kockás lapja kiszakadt.

Hétköznap kora reggel volt, a diákok még nem adták egymásnak a kilincset, hogy a tanítás előtti utolsó percekben vegyék meg maguknak a hiányzó irkákat, ceruzákat, festékeket. Veron ilyenkor boldogan merült el a regényírás örömeiben, és tért nap mint nap vissza Párizs varázslatos palotáiba. No persze ez az ő saját Párizsa volt, grófoktól és hercegektől hemzsegő, gáláns kalandoktól hangos, nem pedig saját korának, az ezerkilencszázas évek elejének Párizsa. A valódi városhoz és az élethez éppúgy kevés köze volt, mint szülőhelyéhez, a bácskai porban fulladozó Ókanizsához. Veront a tényszerűség úgy általában sem igen érdekelte, miért is érdekelte volna: az Árkádia papíráruda és könyvkereskedés aprócska, nyomdafesték- és papírillatú bolthelyiségében senki sem kérte tőle számon, hogy mi köze van a valósághoz annak, amit reggelente papírra vet. Így hát Dávid Veronika ókanizsai boltoskisasszony szorgalmasan és háborítatlanul róhatta legújabb regénye sorait, megfeledkezve a friss újságokról, amelyek a bejáratnál kötegekbe préselve várták, hogy kiszabadítsák őket a spárga szorításából.

Miután a derék és a hajfürt problémáját illető rövid elmélkedést befejezte, Veron folytatta az írást:

A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:

– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!

S e pillanatban a márki deus ex machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan. Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, és…

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ami jelezte, hogy nyílik a bolt ajtaja, vevő érkezik. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy pillanat alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.

A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely az alig tizenkilenc esztendős Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.

A fiú hirtelen megtántorodott.

– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…

Vili bizonytalan mozdulattal előrelépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, éppen hol van. Aztán egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet, és még egyet…

– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kapta a szája elé a kezét.

A fiú kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előrelépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant. Veron ekkor vette észre a kést a hátában.

Átsuhant a lány gondolatain, hogy a kellő magatartás ebben a pillanatban nyilvánvalóan az ájulás lenne. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben cselekedni szokta: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt.

A világ mit sem változott.

Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén – tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.

A veleszületett élénk kíváncsiság azonban nem sokáig hagyta, hogy az ijedelem elnyomja. Lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette a mozdulatlanul, különös csöndben heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta összevissza a tagjait, de akkor is, ha éppen szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világoskék, szinte színtelen szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek.

Úgy tűnt, most már mindörökre.

– Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék – morfondírozott Veron, mígnem eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.

– Hát az a kép se sokkal szebb, mint a besárgult papírok – sóhajtotta Veron, és közelebb hajolt a fiú ingét-kabátját átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből.

Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta róla a kezét.

Időközben ugyanis gondolataiba villant, hogy kisdiákok csapata bármikor rányithatja az ajtót. Aztán rádöbbent, hogy a csupaüveg kirakaton át már meg is láthatták, ahogy ő egy nyilvánvalóan meggyilkolt ember hullája mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát, és emlékezett élénken a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre. Tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.

Gondosan kikerülte a már méretes tócsává gyűlt vért a padlón.

Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (közben gratulált is magának az előrelátásáért), lefutott a lépcsőn az utcára.

Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a város túlsó felén lévő ideiglenes kapitányságon őrizte a Monarchia rendjét és Ókanizsa békéjét.

Bár ennek a békének az őrzése nem követelt hősies erőfeszítéseket a rend elkötelezett őreitől. Ókanizsának, ennek a tanyavilágostul húszezer lakost számláló alföldi városkának a hírét nem a véres bandaháborúk vagy a vagyonukat elkártyázó főnemesek öngyilkossági kísérletei vitték szét a nagyvilágban. Sőt, a nagyvilág igazából mit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.

A város életéből ráadásul a hűbérúr egzotikuma is hiányzott évszázadok óta. Miután Savoyai kétes dicsőségű seregei véget vetettek a környéket lakatlanná irtó török uralomnak, Ókanizsát a császári kincstár fogadta birtokába, hogy Mária Terézia később szabadnak nyilvánítsa. A város életébe tehát nem avatkozhatott be se gróf, se báró, se más úri haramia, amire a kanizsaiak a maguk módján büszkék is voltak, és függetlenségi hagyományukhoz híven egyként mondtak nemet minden olyan korszerűsítő vagy iparosodást segítő ötletre, ami egy polgártársuk kezébe az átlagosnál kicsivel is több hatalmat juttatott volna. Azaz minden bölcs indítványra.

A legtöbben ezen az őszi reggelen is az iparkodással és a takarékoskodással voltak elfoglalva. Veron nem is futott össze senkivel, miközben Vékony doktor háza felé szaladt lélekszakadva.

A doktor az ebédlőben állva szürcsölte a kávéját. Orvosi táskája útra készen várta az asztalon, az üres tányér mellett. A talpig galambszínbe öltözött, ötvenes éveiben járó, városszerte nagy tekintéllyel bíró doktor, akinek állát gyér, szürkévé őszült, de büszkén előremeredő kecskeszakáll díszítette, meglepetten fogadta Veron kissé zaklatott köszönését.

– Mi szél hozott erre ilyen korán, kislány? – tette le a doktor a Zsolnay csészét. – Annuska még alszik. Nem csoda, hiszen alig éjfél előtt értek haza az anyjával a vasútállomásról. Péter vőmuram az este utazott vissza Pestre. Nagy jövő előtt álló mérnökemberről beszélünk, akit már epekedve vártak vissza a feljebbvalói – büszkélkedett a leendő após. – Valami vásárcsarnoknak vagy mi az isten csudájának a terveit kell most asztalra tennie. Bevallom, én elvesztem a részletekben, de Annus a kelleténél is bőségesebb beszámolóval szolgálhat a jövendőbelijének még a cipőfűzési szokásairól is… De ezt te bizonyára jól tudod – vizsgálgatta szigorú szemmel a kapkodva lélegző Veront.

– Vili… meghalt… vagyis megölték, ebben egészen biztos vagyok – számolt be a lány. – Odaát, az Árkádiában – szuszogta a helyzethez szerinte teljesen méltatlanul, minden tragikus hangsúlytól mentesen. Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz, gondolta.

A drámát azonban nélküle is szolgáltatta Vékonyné, aki a konyhában hallotta meg Veron balladai homályú beszámolóját, és ejtette ki kezéből a Zsolnay csészealjat.

– Miket beszélsz itt össze, te lány? – hüledezett a kerekded doktorné, született nemes nemzetes Bogdán Erzsébet, Veronnak csak „Zsike néném”. Porcelánkék szemeit a lányra meresztette, súlyos hajfonata pedig, amit mindig is kissé instabiliter tűzött a feje búbjára, lezuhant a vállára, mintha érzékelte volna a helyzet drámaiságát.

Vékony doktor letette a csészét az asztalra, kezébe vette a táskáját, és a könyökénél fogva az ajtó felé fordította Veront.

– Menjünk máris – nógatta.

Részletes beszámolóra éhes, kikerekedett szemű nejét elegánsan megkerülve visszasietett az Árkádiába Veronnal együtt.

Bármennyire is felzaklatták az események, Veronnak feltűnt, hogy a doktor házára árnyékot borító ősöreg vadgesztenyefa milyen rohamosan veszti lombját. Most is, ahogy elhaladtak alatta, egy tucat rozsdavörös-sárgás levél hullott a járda tégláira, és így tisztán láthatták az ágakra telepedő rigópárt. A madarak ügyet sem vetettek Vili halálára – kegyetlen vidámsággal füttyögték tele a napsugaras reggelt.

Veron aggódva várta, hogy hány kisdiák leskelődik majd a kirakat előtt, mire visszaérnek. Szerencsére azonban egy lélek sem toporgott türelmetlenül a bolt előtt. Látszatra minden úgy maradt, ahogy ő hagyta, és a bűnesetről még mindig csak hármuknak volt tudomása.

Vékony doktor, mintha sejtette volna, mi jár Veron fejében, nagyot sóhajtott, megállt a bejárat előtt, és megszólalt:

– Fél órán belül az egész város tudni fogja. Sietnünk kell, hogy Zsike nénéd kíváncsi barátnői elől eltitkolhassuk, amit kell. Már ha van mit titkolni. Már ha nem képzelődtél, Veronkám – vetett kételkedő pillantást a lányra.

Veron szó nélkül tárta ki az Árkádia bejárati ajtaját. Vékony doktor megtorpant, amikor meglátta Vili földön fekvő holttestét és a feketévé alvadt vértócsát.

– A mindenit, igazad volt… Tíz év után újra gyilkosság Ókanizsán! Micsoda hírverés lesz ebből! – csóválta a fejét, miközben letérdelt a halott mellé, és ösztönösen a pulzust próbálta kitapintani.

Fáradtan megdörzsölte a szemét, és kinyitotta az orvosi táskát.

Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, megérkezett a rendőrkapitány is. Dujmovics Lázóért a doktor küldte el Veront a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron útközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal csak ennyit közöljön szűkszavúan:

– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így kitért a gyilkosság ismételt bejelentése elől, ugyanis nem akarta saját magát kellemetlen helyzetbe hozni.

Vékony doktor majdnem minden további nélkül hitt neki, hiszen kislány kora óta ismerte. Ám Dujmovics Lázó – aki köztudomásúlag lekezelően bánt az okoskodó fehérnépekkel – csak néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül boldogtalanná tette a kisvárosi nyugalom. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát, no meg a piaci tolvajlások. Lázó rendőrkapitány korábbi állomáshelyén, a megyeszékhelyen, Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott, így hát nehezen viselte a tétlenséget.

– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték a maguk, magyarok földjeit a törököktől! – harsogta rendszeresen az oszmán–Habsburg határ vitéz és szabadlelkű hajdani őreire utalva, ha gazdák ültek a közelében a nagyvendéglői asztaloknál.

Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját is, ami mindig az oldalán függött – a rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy dél-szerbiai fekete szépség maga is igen kardos menyecske. A gazdák eleinte szétrebbentek a nagy kardcsörtetésre, de azóta megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat, harapni azonban még senki se látta.

– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be a rendőrkapitány elégedett arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba a maga fogalmai szerint barátságosan Vékonyt úgy, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.

– Ismeri ezt a bicskát, Lázó? – kérdezte a doktor.

A gyilkos szerszám a kor tudós szokásához híven már egy krumpli közepébe szúrva és dunsztosüvegbe csomagolva, vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától alig egy asztallapnyira.

A kapitány fölvette a bicskát, és alaposan megmustrálta.

– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van – állapította meg. – Ami nem csoda: az öreg Bicskás Bicskei az Ürmös kocsma utcájában csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Ameddig én kikérdezem a kislányt, szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek? A kórházba vitetem velük a maga hulláját. Azazhogy a Viliét, no.

– Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát. Gyilkosság esetén ez az előírás – közölte az orvos a fejét vakarva. – No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem tíz éve nem volt dolgom gyilkossággal.

Vékony doktor becsukta a táskáját, majd a fejéhez kapott, és Lázóra nézett:

– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és a fiú ujjainak még langyos szorításából kihúzott egy csillogó tárgyat.

Veron, aki épp kezdte unni a tétlen várakozást a sarokban, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.

– Lám, lám, egy igazi aranyóra! – tette zsebre a bűnjelet Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal. – Ilyen tényleg nem sok akad a városban.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

[t1m07hy]

Kocsmák, disco-k, klubok

Open Doors, Rock-in, Motoros, Picolo, Blues, Unicum, Dock Cafe, X-cafe, Yes, Dallas, Rákóczi, Charlie, Bahnhof, Colorado, Művház. Jazz club, Black Rock Machine, 3.félidő, Stadion büfé, 820, Shotgun, Tubi, Jafi, Jam, Árkádia, Amnesia, Békebíró, Gedeon, Jegeske, Egri borozó, HB söröző, Gösser, Jereván sörkert, Vadvirág, Twin Peaks, Romkert/Pont, Rock Jamboree/Daemon haunt, Zenor, Pláza játékterem, Top Gun, Nyírfa játékterem, Luther teaház, Sas kocsma, Móricz kert, Krúdy mozi, U.V. büfé, Tanárképző-teaház, kávéház, metro, hermann, zsebszínház/HC, FŐHE, kolibüfé-, Comombo/Nox, High-Tech, Amstel, Elex, Absolut, Barbizon, Három Rózsa, IQ negatív, Aladdin, Nyírszőlős presszó, Kék Osztriga, Fapuma/holdudvar, Tiszti klub, Murcos, Sport büfé, Márka presszó, Y2K, Rock66, Krúdy terasz, Deszkás, Nyíri Fészek, Bulldog cafe,

[diogenesz2020portugal]

Április elején érett meg bennem az elhatározás, hogy elhagyom Magyarországot. Az okokat itt most nem fogom hosszan sorolni, mert minek. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Egy erős fél évszázadot fektettem ebbe a történetbe – akadtak szebb pillanatok, kellemes évek, de az arány egyre inkább eltolódott. És amikor már nem tudtam őszintén örülni egy Felcsút–Gyirmót örökrangadónak sem, akkor úgy döntöttem, hogy agyő.

Az első fogadalmam szerint, ha egyszer már távol vagyok, akkor nem leszek olyan, mint azok az egykori emigránsok, 56-osok vagy 45-ösök, akik aztán a nyugati világ kényelmében mást sem tettek, mint a magyar híreket figyelték, magyar újságokat olvastak, nagyokat sóhajtottak, hogy mi minden történik itt. Néha, amikor hazalátogattak, persze Bécsben bérelve csatahajó méretű amerikai rendszámú autót, mindenkivel közölték, hogy a múlt hónapban kétszer is az angol királynővel vacsoráztak, vagy éppen jövő héten vásárolják meg a Taj Mahalt, mert az asszonynak az nagyon tetszik. Miki egeres filctollat és őrölt kávét osztogattak. Közben persze irigykedtek azokra, akik a kalandot választották és maradtak. És háromévente nézhettek körül a rothadó nyugaton, zokniban kellett kicsempészniük az uzsorás áron váltott schillinget és az egész úton Globus káposztát zabáltak, mert nyilván, hogy is futotta volna kinti vendéglőkre. Ezért el is mondták mindenkinek, hogy a franciák csigát és macskát zabálnak, nyilván hogy mi vittünk magunkkal kosztot, pörköltet is – csak nem eszem meg azt. És máris könnyebb volt elsétálni a terasz előtt.

Közben a visszanéző rokon meg magyarázta: mennyivel jobb nektek itt, mert nekem harmincféle fogkrémből és 50 joghurtból kell választanom – nektek ilyen problémátok nincs. Na és az a csomó újság, mi mindenfélét ír – az ember csak kapkodja a fejét.

Hát én nem akarok így járni. Ha elmentem, hát elmentem. Nem olvasom el, hogy minek mondja ma a teljesen ellenkezőjét a kis vezető, miként próbálkozik szegény ellenzék, vagy hogyan fészkeli be magát a parlamentbe egy náciskodó kis provokátorcsapat.

Tudom, más országban is akad gond és a kerítés sincs kolbászból. De ez nem az én gondom. Csak cicás és kiskutyás posztokat nézek meg és baromira nem érdekel az a volt kollégám, aki mindig megátalkodott antikommunista volt, ha abból lehetett üzletet csinálni, most meg éjt nappallá téve ontja a putyinista háborús propagandát.

Nem érdekel. Vagy csak annyira, mint egy távoli, egzotikus ország hírei – amin elcsodálkozom a híradó képeit nézve, hogy nézz már oda, ott mik folynak. És már kattintok is tovább, mert valaki küldött egy jó kis sri lankai elefántos filmecskét.

Kinek küldjem tovább?

Akad néhány könyv, pár író, akit továbbra is olvasni fogok, egyelőre persze magyarul. De a világirodalom nagy, a friss és a szabad levegő élénkítően hat a tüdőre és a szellemre. Csak legyintek, ha valaki megint rákezd, hogy a Micimackó magyarul a legjobb – mert nemcsak úgy a legjobb, hanem még eszperantóul is.

"Nem érdekel a naptár képe, sokkal inkább a kaptár népe” – azt hiszem, új hazám nyelvén ez szerepel majd címeremen jelmondatként.

Ahová most kerültem egyelőre minden nagyon jó, kedves, befogadó és tetszik. Nem is értem, miért nem korábban jöttünk ide.

Itt Margináliában, ahol most élek Árkádia és Nakonxipán között, ahogy mi mondjuk margináliául: minden gromek. Ha majd nyáron megyek haza, mesélek.

Dési János jegyzete, a Hetes Stúdió április 30-ai adásában hangzott el.

[homregeszet]

Május 18. a Múzeumok Világnapja

Keats: Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend S mesélsz: füzérid közt rajzos regék Lágy dalnál édesebb lejtése leng, Oh, lombdiszed köz mily legenda él? Mily istenségek, vagy mily emberek? Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek? Őrültet űznek? vagy harc sodra kél? Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd! Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül Lelkembe ritmusát, mely csupa csend! Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt Örökre szól s örök a lomb a fán! S te, vad szerelmes, kinek ajakad Bár oly közel, édes célt mégsem ér, Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó, Melynek a tavasz búcsút sohsem int, Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó, Fújván örök sipod szived szerint, S oh, százszorosan boldog szerelem, Örökre hév s örök örömre kész, Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még! - Mily más a bús, halandó gyötrelem, Melytől a szív megundorúl s nehéz S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép? A zöld oltár elé szent pap vonat Szelíd üszőt, amely bődülve lép S borítja lágy szőrét virágfonat. Mily apró város az, mely halk habok Partján, vagy békés várövű hegyen Tárt utcákkal e jámborokra vár? - Oh, kicsi város, néped elhagyott S közülük hírt regélni nem megyen Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek, Márványfiúk s lányok kecses köre, Oh, sűrü ágak, eltiport füvek, Oh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás űli már torát, Te megmaradsz s míg új jajokkal ég Az új kor, nékik is zengsz, hű barát: "Igaz szépség s szép igazság! - sohse Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

Fordította: Tóth Árpád

[jazzzzaj]

091019 Határok - 9. Árkádia konferencia

A Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszéke immár kilenc éve szervez interdiszciplináris konferenciát Árkádia címmel. Az idei évben a megalapításának századik évfordulója kapcsán, a Bauhausra reflektálunk, azonban nem művészettörténeti szempontból, közvetlen módon, hanem az iskola egyik fontos jellegének, az összművészeti látásmódnak és alkotás módszertannak az egyre intenzívebb és gyakoribb kortárs megjelenésére fókuszálunk. A téma gyakorlatias jellege miatt szakítottunk az eddigi lebonyolítással, és nem egy egész napos, hagyományos konferencianapot tartunk, hanem két napos rendezvényt, ahol fél-fél nap jut az előadásoknak, míg a további fél napon gyakorlatiasabb, interaktívabb események kapnak helyet, kerekasztal beszélgetések, workshopok, műhelyek. A témából értelemszerűen következve és folytatva az eddigi hagyományokat olyan alkotókat - építészeket, képzőművészeket - hívtunk előadni és az aktív foglalkozásokat koordinálni, akik nem csak szigorúan a saját területükkel foglalkoznak, hanem a határokat feszegetik, összművészeti megközelítéssel dolgoznak. PROGRAM csütörtök október 10. 10:00-10:10 köszöntő / megnyitó Szentirmai Tamás építész, tanszékvezető - Építészmérnöki Tanszék 10:10-10:40 KÖR_TÉR modellezés a térben Pongor Soma építész - Studio Nomad 10:45-11:15 Digitális formaképzés a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Lepsényi Imre designer - Magyar Képzőművészeti Egyetem 11:15-11:50 kávészünet 11:50-12:20 Közösséget építeni Pozsár Péter építész - Hello Wood 12:25-12:55 Kiterjesztett Fényterek Zádor Tamás médiaművész - Kiégő Izzók 13:00-13:45 ebédszünet 13:45-14:45 PANEL kiállítás tárlatvezetés Süli-Zakar Szabolcs a kiállítás kurátora - MODEM 15:00-19:00 workshopok Albert Ádám-Lepsényi Imre - MKE / Huszthy Edit / Molnár Dóra / PRTZN Architecture / Rubik Ernő / Studio Nomad / Vági János / Zsupos Zoltán - Hello Wood 19:40-21:00 koncert “Rubik Ernő Debrecen Kvintett” Rubik Ernő Zoltán - zongora, tárgyak Váczi Dániel - szaxofon, glissonic Jávorka Ádám - brácsa, elektronika Benkő Róbert - bőgő Sárvári Kovács Zsolt - dobok péntek október 11. 10:00-10:10 köszöntő / megnyitó Szentirmai Tamás építész, tanszékvezető - Építészmérnöki Tanszék 10:10-10:40 Tértranszformációk - építészet és képzőművészet határán Biri Balázs építész - Hetedik Műterem 10:45-11:15 TÉR.ZIP Vági János építész 11:15-11:50 kávészünet 11:50-12:20 Építészet/ képzőművészet/ régészet - változatos határesetek Vasáros Zsolt építész, egyetemi tanár - Narmer Építészeti Studió / BME 12:25-12:55 Sűrítés – a térformálás új értelmezési kerete Rigó Bálint építész, Bázel - Budapest, DLA hallgató - BME 13:00-14:00 workshop prezentáció zárszó mindenki A HATÁROK konferencia a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) támogatásával valósul meg.

[botondroll]

Ezért teljesen odavagyok! Jól kézbe is vettem. #titan #ibanez #szeretnem #mimimi (helyszín: Árkádia Hangszerbolt) https://www.instagram.com/p/BypzXblHT3j/?igshid=1fbianwpzg1zr

[annmyguardofficial]

OURANIA EU TOURDATES! We can't wait to hit the road again! See you soon in the following cities/venues this fall: 26.08. Nappali - Pécs (HU) 27.08. Studio 11 - Subotica (SRB) 09.09. Dürer Kert - Budapest (HU) 21.09. p.m.k - Innsbruck (AT) 22.09. Keller Klub - Stuttgart (DE) 23.09. BiBo CluB - Cologne (DE) 24.09. Female Metal Event - FEMME Blue Collar Theater - Eindhoven (NL) 19.10. Club Flex Arad - Arad (RO) 20.10. Mike's Pub- Cluj (RO) 21.10. Ramses Club - Satu Mare (RO) Our partners/sponsors: Rock N Growl Promotion DjSoundLight.hu Northwest Hardcore Booking Branch Árkádia Hangszerbolt Egyedipengeto.hu Tech 21 NYC Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Program thank you so much for making this tour happen! Köszönjük szépen! #ouraniatour #annmyguard #tour #touring #femaleartist #rock #metal #gig #touringband #rocknews #eutour #bandontour #live #ourania #hungary #hungarian #mik #femalerock #femalemetal #melodicmetal #femalefronted #koncert #musicbusiness #excited #wow #tech21 #tech21nyc

[veszkijarat]

A Katona József Színház kitett pár képet Ascher születésnapja alkalmából a rendezéseiből, hát kb. mindegyiket végiglájkoltam. 

Három nővér és Művészet (játszhatnák újra valahol) Árkádia (ezt is!!!) Hóhérok hava, Koldusopera, Éhség (ezeket nem láttam, de mindenki olyan fiatal a képeken!) Vadkacsa, Ivanov Godot (ami után odamentem Elek Ferihez az utcán és leborultam a lábai elé, jézus, de mennyire tökéletes volt) és Sirály (az a “semmi különös“ rendezés, ami után csak ülni akartam sokáig a sötétben)

Sajnos a legújabb rendezéseit nem tudom szeretni, de ez kit érdekel, boldog szülinapot így megkésve is.

[vandus]

Nem szabad okosabbnak lennie, mint a magánál idősebbek. Nem illik.

Septimus (Tom Stoppard: Árkádia)