#álmodtam

[cloud-breakingdreams]

- Az egyedüllét nem azt jelenti, hogy magányos vagyok - mondtam az üres konyhában, és nem tűnt fel milyen ironikus a kijelentésem, tekintve, hogy a semminek beszélek.

Amíg én a csillagokkal álmodtam - Dani Atkins

[rendesbohoc]

Én meg még a múlt héten álmodtam az, hogy  az @edsdame​ volt kórházban, őt műtötték a nőgyógyászaton és én mentem látogatni és tele volt az előtér, egy halom beteg, rokonok, mindenki, olyan volt az egész, mint egy középsulis menza a gettóban. Közben rájöttem, hogy nem jó időpontban mentem, nincsen is látogatás, ezért kimentem és a folyosókon bujdostam, hogy nehogy észrevegyenek és elküldjenek, így próbáltam meg kivárni a látogatási idő kezdetét. Aztán mégis kimentem a buszhoz és nem tudtam eldönteni, hogy hazamenjek a busszal vagy mégis inkább várjak, de közben a buszvezető bezárta az ajtókat, ezért a parkolóban bujdostam tovább.

a barátaim nem panaszkodhatnak arra, hogy unalmas vagyok

[the-fool-who-loves]

a kis srác énem mindig is egy olyan lányról álmodott mint te…

[darazscsipes-saskarmolas]

na szépjóreggelt, mivel is lehetne szebben kezdeni az évet, mint egy INES 6 szintű nukleáris eseményes álommal

[haelhetekevvelakifejezessel]

Hány év a gyász? Meg átlapolhatnak-e, vagy egymás után kell őket számolni? Mi az illő? Duplán számít-e egyszerre kettő, vagy szimultán kell őket számolni? Ér-e több kreditet a fiatal, mint a vénebb? (És ki és kinél és hány évente és mennyinél?) Mikor kell elkezdeni meg mikor illik befejezni? Meg ugye mi a faszról is van szó ilyenkor, hogy gyász? Úgymond mi a bánat is?

Hogy tagadás, alkudozás meg elfogadás. Meg harag és a többi lehetetlen baromság, amiket szigorúan lineáris grafikonon az orrod alá tolnak, és tessék, egy bevásárlóközponti útjelző rajta: "ön itt áll most". Holnap majd eggyel arrébb. Majd a sportrészlegnél talán.

Hát: biztos, hogy arrébb, csak már most is téved, ahogy szokott ezeknél a sarlatánoknál lenni. Az a kép jut eszembe, amit az akárhanyadik marsjáró robot készített a távoli Földről, és valami véletlenül épeszű ember rátűzött egy kis táblát: "ön itt áll most". Hát szerintem ez az úgynevezett gyász.

Volt a H. Kati (vagy van, csak már nincs), akivel jó viszonyban voltunk, amíg el nem küldött a kurva anyámba (valószínűleg mindenkinek így volt egyszerűbb), az apám jóbarátja volt, ő mondta egyszer vigasztalólag: nekem tizenöt éve halt meg anyám, de ma is beszélek hozzá. A Kati vagy száz éves, de legalábbis most hetvenöt, amennyiben együtt voltak egyetemisták az apámmal. Nekem hét éve halt meg az első (születési sorban utolsó) öcsém, és már nem beszélek hozzá nagyon. Apámhoz se, pedig ő csak most lesz három. De tegnap este is vele álmodtam: hozott valami ételt, figyelmességből, mert tudta, hogy itthon dolgozom és nincs időm enni, lerakta az íróasztalomra, de rögtön visszajött és a felét mégis elvitte. Biztos anyámnak elfelejtett hozni -- röhögtem magamban, és ennyiben is maradtam vele. Ezért hívogatott mindig az öreglány, ti. az anyám, ha kettesben találkoztunk az apámmal. Apám pedig "..Elvégre akkor jön-megy, amikor akar, tizenhárom éve halott. Holnap éjjel majd, talán. Úgy tűnik, mostanában szeret velem lenni egy kis időre." -- olvastam az egyik nap egy versben. Az enyém még nincs három éve, mégis ugyanezt csinálja. Mikor illik ezt elkezdeni? Vagy mikor illendő befejezni?

Elvégre is soha, vagy pediglen azonnal, amennyiben a hullák az égből mindent látnak. Időnként elképzelem, hogy zombikkal van teli a mennyország.

Tesóm, a másik (az, tényleg másik) jót röhögne. Vele nem kell ilyen olcsóságokon szórakozni, remekül diskurálunk. "Baszd meg, Kata, mondtam, hogy nem fekhetsz le a barátaimmal!" De nem is a barátod, csak a szomszéd, aki megvette a lakásodat. "Azzal meg pláne!" De csak beázott a vécéd, amikor már megdöglöttél, és azt is nekem kellett megoldani. "Leszarom bazmeg!" A konyhaszekrényed is leesett, azt is nekem kellett, meg az egész hagyatékit is, meg a muttert is, meg Isti sem áll velem szóba már, meg Anitához sem mehet a fehér, mert lepisálta a kanapéját. Egyszer. "Leszarom." Jó, de... "Leszarom." Akkor én is!

Aztán egy ideig nem áll szóba velem, de amikor írom, hová mentünk síelni meg ilyenek, akkor azért örül.

Én meg csak azt nem tudom azóta eldönteni, hogy ha akkor nem hal meg, akkor nem nekem ázik be a vécé és...

nem nekem kellett volna az egészet, most meg az egyik szemem nem tud igazán sírni, a másik meg nem tud igazán nevetni. Talán egy közepes agyvérzés segítene, múltkor is a Marika csak a fél szájával már meg minden -- gondoltam az autóba visszaülve. Aztán elmentünk egy vidéki ház felé a következő síelést megtervezni az apám gyűrűjével az ujjamon, tesómmal a fejemben. Anyámra, érdekes, a következő két napban egyáltalán nem gondoltam.

[zeroz2ro]

Azt álmodtam hogy ülök a Tisza IC-n úton Miskolcra és a MÁV appon rendelek ingyen kávét, 1400-ért sushi boxot meg 180-ért tortaszeletet ...

[sonnenscheinmano]

Tudom, hogy nagyon trendi lenne panaszkodni, hogy mennyire szar az élet, de nekem tök jól sikerült a hétvégém:

Pénteken elutaztam Budapestre. Csak 20 percet késett a vonat. Megérkezésem után kicsit pihentem, majd meglátogattam apám 87 éves testvérét, akivel közel két órát beszélgettünk. Ha fizikailag már nem is, de szellemileg teljesen topon van. Háy János könyveket elemeztünk, plusz szóba került, hogy mikortól veszett el az illúziója annak, hogy ebből egy európai ország lesz. Utána kimentem a Vörösmarty térre, megnéztem a vásárt, hát az elég felejtős, a felénél meguntam, viszont tudtam venni a Sparban vacsorát pont. (Én voltam az utolsó vevö.) Szállás, tök jót aludtam.

Másnap reggel kipihenten elindultam célom felé. A Szentkirályi - Baross utca sarkán meglehetős boldogsággal töltött el a tudat, hogy talán már nemsokára ebben az épületben leszek, s kapok egy új vesét, hogy úgy ne mondjam, egy új életet.

Utána egész napos képzés az evangélikusoknál, zeneelmélet, karvezetés, gitártechnikák. Meg remek kaja. Aztán kicsit sétáltam a Rákóczi úton. A vonat ismét csak 20 percet késett. Pont jött a busz, amivel hazaértem. Ráálltam a mérlegre, s a kimaradt dialízis ellenére teljesen korrekt volt a súlyom.

Arról álmodtam, hogy a suliban dolgozom.

Másnap fél tízkor még egy gyors próba a Gyülekezeti Házban, tízkor éneklés a templomban. Az IT sztárvendégei ezúttal nem mi voltunk, hanem a helyi evangélikus óvoda gyerekei, akik egy rövid adventi programot adtak elő, köztük tesóm nagycsoportos kisfia is, akinek aztán utána odaadtam a Pesten vett színezőt. Szóval végre egy "színpadon" állhattam unokaöccsémmel. Utána elmentem anyámhoz, aki paprikás csirkét csinált nokedlivel ebéd gyanánt + sütött egy kuglófot is. Este még belefért egy remek koncert az egyik helyi énekegyüttessel. Aztán gyógyszerezés a hétre, meg egy kis Netflix.

[geoparduc]

Azt álmodtam, hogy évekkel később valamelyik barátunk azt mesélte Tücsökkacsának, hogy milyen bátor voltam, amíg terhes voltam vele, és mennyi mindent elintéztem, hogy ő rendben és biztonságban szülessen meg. Aztán az én kiskamasz Tücsökkacsám nagyon megölelgetett álmomban.

Szóval a tegnapi kis összeomlás után 100%-os erőbedobással intézkedtem már ébredés után. Szereztem időpontot szemészetre, harmadik trimeszteri ultrahangra, írtam könyörgőt, hogy kapjak befogadó nyilatkozatot a kórházba, ahová mennék. (Hogy ne kelljen ott szülni, ahová tartozom, mert inkább császároznám meg saját magamat a körfolyosón egy látnokzsályát égető dúla vezetésével.) Ha valahonnan még egy combos lakáshitelt is leakasztottam volna, egészen szuper-mamapárducnak érezném magam.

[ujrakezdesnelkuled]

Azt mondják a nagyszüleink, hogy ha nem mondod el mit álmodtál akkor nagy valószínűséggel az be is fog következni. De már fél éve veled álmodok, és még mindig minden változatlan közöttünk.

[orsiisworld]

Rosszat álmodtam, felriadtam

Ott voltál mellettem és hozzádbújhattam

Annyira megnyugtató volt

Mennyire akartam már ezt a pillanatot

[without-you-way]

Már megint Veled álmodtam.

[eltiron2]

Tegnap este végignéztem ezt a videót (és a két folytatását).

3x nagyjából 10-15 perc arról, hogy egy Samuil nevű jakut faszi kiköltözik a szibériai erdőbe és él egyedül évtizedekig, a napjai java része azzal tellik, hogy fát vág a kandallóba, hogy ne fagyjon meg. Nyulakat csapdázik, hogy ehessen, szórakozása arról szól, hogy sokéves újságokat, kukázott könyveket olvas, és él.

Persze megérkezik hozzá egy forgatócsoport, akik visznek neki néhány civilizációs áldást, és a 2.-3. epizód már arról szól, hogy ez mennyire megváltoztatja az életét - szóval ez már kevésbé Samuil élete, inkább a készítőké.

Samuil mindenesetre a példaképem és a spirit animalom mostantól kezdve. Évek óta álmodozom arról, hogy egyszer eljussak Szibériába (tök esélytelen), pláne hogy végigmenjek a Transz-szibéria expresszen (még esélytelenebb), de legalább így, neten átélhetem az érzést.

És ezért (minden turbóbalos bocsássa meg ezt nekem) igenis kösz a YouTube prémiumnak, meg általában a netnek.

Szánjatok rá bő fél órát, igazi borzongatós-sírós élmény.

Ps: ágyban néztem meg hullafáradtan, és nagyon jókat álmodtam utána ;)

[korhazavaroskozepen]

Csörög a telefon reggel 7-kor. Volt kolléga egy másik kórházból: - Szia, remélem nem vagy szabadságon, tudsz róla, hogy nincs nálatok villany?

És ezt nem álmodtam.

[csakszavak]

Valahol mindig is Rólad álmodtam. Már akkor is, mikor még nem is ismertelek.

[kontrollszumma]

Azt álmodtam hogy otthon vagyok (a reptér közelében) és nézem az ablakból a leszálló gépeket. Az első beveszi a kanyart, kicsit megeredek de leszáll. A második, még élesebben veszi be a kanyart és rá is jön hogy ez így nem fog működni, nem száll le, felrántja a gép orrát hogy majd újrapróbálja. A harmadik viszont elég bátor egy nagyon éles kanyarhoz és lezuhan. A földbe csapódik és csúszik egészen a szomszéd házig, szóval az orra a mi kertünkbe is belóg. Először azt sem tudom mit tegyek, szóval kirohanok hogy segítsek, a gép darabokban de nem úgy ahogy várnád hanem ilyen hengerekre esett kb. szét. Szóval kinyitom az egyiket (ami olyan 1,5 méter magas) és belül nagyon vastag fala van az utasok pedig benne nagyon picik. Mm. ilyen 20 centi magasak kb, de ahogy szállnak ki mágikusan megnőnek :D Aztán próbálom kiszabadítani a pilótákat is, és kiderül hogy senki se sérült meg csak minden tele lett a cuccaikkal meg nyilván eléggé zavartak voltak és láttam hogy érkeznek a tűzoltók is. (itt ébredtem fel)

[csacskamacskamocska]

Lassan évértékelő

Az utóbbi idők legkurvábbjobb éve volt a 2024. Akkora ívet húzott, amiről korábban nem is álmodtam, hogy tényleg megtörténhet.

A nemalvás, rágódás, pokol összes bugyrában kódorgás és keresgéléstől a nyugodt alvásig, önmagam megbecsüléséig, és a merészségig, hogy felvállaljam magam. Eddig se voltam sokkal másabb, csak sokkal erősebb és szilárdabb lettem. Nem baj, ha nem szeretnek. Tényleg nem baj. Én akkor is egy jobb világban élek, amiben szépségek vannak, szeretet, vidámság, és magasról teszek rá, hogy másnak erről mi a véleménye, mennyire tartja gyerekesnek vagy naivnak vagy akár egoistának. Ha nem tetszik valami, lehet kilogolni az életemből, de iziben.

Szerelem: Annyi idő telt el "azóta", amennyi idő alatt kihord az ember egy gyereket. Én saját magamat hordtam ki ez alatt a csendes idő alatt. 15 éve megismertem valakit, aki már akkor is necces volt, akit már a második beszélgetésnél kellett volna letiltani a picsába és kerülni, mint a pestist. De azt hittem, életre lehet szeretni. Nem abban tévedtem, hogy nem lehet, hiszen ezt nem tudhatom, hanem abban, hogy szükséges-e. Mert nem szükséges. De ettől én még az vagyok, aki képes nagyon szeretni. És ez is jól van így.

A 2024 a nagy beteljesülések éve volt. Szembenézéseké is, de szerintem az minden évben akad pár. Az ember ránéz a seggére, a ráncokra az arcán, arra, hogy nem érti, hogy a húszéves hogy csatlakozik fel két perc alatt a tévére, ami neki 15 percbe kerül, hogy két megpakolt táskával a vállamon nem tudok guggolásból felállni, hogy jobban kell vigyáznom amikor jövök le a galériáról, mert, ha lezuhanok... nincs itt senki, aki segítene, hogy az egekbe nőnek az árak és közben már nincs kedvem több munkát vállalni, hogy több pénzem legyen, és persze a szorongások. Szorongok attól, hogy mi lesz a következő 10-20-30 évben, hogy merre tart az ország és a világunk egésze. Szorongok és terveket szövögetek, aztán a következő pillanatban elönt az érzés, hogy szarni bele, semmilyen terv nem véd meg semmitől, csak élni kéne, enni, baszni, odakucoodni valakihez és önámítani, hogy ez jó -- mert amúgy tényleg jó. Alkotni nehéz, ha az ember szorong a világ jövőjétől, mert az érzés erős, hogy nincs kinek csinálni, nincs "utókor". A pillanatnyi örömök, amiket a visszaigazolásokból, a baráti vállveregetésekből nyer az ember, közelebbről megnézve szánalmas. Dolgozni kell azon, hogy az ember önmaga fontosságát átérezve az alkotásait beletolja a sokdimenziós térbe. Bármilyen értelmetlen, én csinálom, mert része vagyok a sokkal de sokkal nagyobb egésznek, és lehet, hogy semmit se számít, de lehet, hogy mégis. Nem tudhatom!

Megadatott ebben az évben, hogy szeretek bekucorodni a takaróm alá, szeretek onnan körbenézni, örömömet lelem a lakásomban, a gondolataimban, és elégedett vagyok az életemmel. Nem azért mert nincs problémám. Inkább azért, mert nem cinizmussal védem magam, hanem bizakodással.

Gyakran eszembe jut a pszichológus kérdése: hahó, hol van az énvédő mechanizmusa? És amikor eszembe jut, akkor mintha valami fegyverhez nyúlnék, megtapogatom. Aha, van olyanom. Most már van.

Ha kellemetlen veled beszélnem nem beszélek veled. Ha kellemetlen melletted lennem, nem leszek melletted. Ha úgy érzem, nincs rendben amit csinálsz velem, mondani fogom. Ha nem veszed figyelembe, akkor nem tartok veled kapcsolatot. Ha beszólsz, gúnyolsz, lehúzol, kioktatsz majd ezeket bagatelizálod, kizárlak az életemből.

Továbbra is elképesztően toleráns vagyok mások furcsaságai, csetlésbotlásai, bolondériáival. Amíg a tisztelet megvan, amíg a tolerancia kölcsönös, amíg érzem a barátság melegét.

A munkahelyem egy FOS :D :D De nekem most pont megfelel. Nem várok tőle semmit.

A családommal a kapcsolatom kisimult, sőt. Ez az egyik legszuperebb volt az évben! Ez a fájdalom is megszűnt.

Az anyagi helyzetem, mint egy oldalára fordult szuperyacht.

A terveimről most már tudom, hogy lépés, lépés, haladás, lépés, lépés... megy minden, nem kell idegeskedni. És ez 2025-ben sem lesz másként.

Boldog új évet kívánok mindenkinek, aki még erre jár! :) <3