napirinya

[napirinya]

gondolatfolyam

József Attila - Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog a lakkos, hűvös dinamó. Óh, zajtalan csillagzatok! Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő az űrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idő. Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül elillant ízű számra szét. Fáj a szívem, a szó kihül. Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

Gondoltam, ezúttal megosztok egy képet a szöveg mellé, hogy színesítsem a dolgokat. Aztán arra jöttem rá, hogy más képeit nem akarom ,,lelopni” az internetről és hogy ami igazán ide passzol, azt már megrajzoltam általános iskolás koromban. Sajnos a rajz nincs meg, de a témája a fenti vers volt.

Nem tudom, hogy pontosan mit szerettem volna írni, érdekes, hogy amiről eredetileg gondolkodtam, az már az írás elején visszaköszön és tökéletesen szemlélteti azt, ami eszembe jutott.

Ma volt két vizsgám, mindkettő reggel, 8:00-kor. Sikerült is végül mindkettő, de most nem ez a lényeg. Előtte végigparáztam egy napot kb és mostanában egyre többet merül fel, hogy egyáltalán nem tudom kezelni a stresszt. Se vizsga esetén, de konfliktusok esetén, se semmikor. Emellett még a veszteséget se nagyon tudom a helyén kezelni, a megküzdési mechanizmusaim - már ha vannak - semmit nem érnek. Mindamellett azt gondolom, hogy nem leszek boldog. Nem vagyok az a boldog típus... és itt kapcsolódik be az előbb említett szemléltetés. Mert hogy ugye, miért gondolom, hogy nem leszek boldog, hiszen 10 év múlva lehet, hogy másként fogom gondolni..? Valószínűleg nem véletlen, hogy már általános iskolás koromban (!) is ezt a verset választottam. A rajz pedig, amit ennek témájában rajzoltam, hihetetlenül sötét és depressziós. Azóta elég sok minden változott, de ez a negatív/depresszív világlátás nemigen.

Voltak ugyan fellelkesülések és próbáltam hinni, hogy az ember azért él, hogy boldog legyen és itt, a földön teremtse meg a paradicsomot, mert az nem egy dolog a halál után, hanem egy - már most is - elérhető állapot. Sajnos elég ritkán sikerült komolyan elmerülnöm ebben az “érzésben” és már nem látom olyan valóságosnak, mint azokon a napokon.

A veszteség alatt természetesen nem csak a gyászt értem, de mostanában többször eszembe jut a szeretteim halála és hogy teljesen megbénítana és életképtelenné tenne. Példának okért nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen lenne egy olyan világban élni, amiben nincs benne az anyám.

Halál utáni lét? Hittem is meg nem is, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy nincsen. Illetve úgy érzem magam. A földi dolgok realitása és mulandósága pedig néha olyan erővel hasít belém, amin magam is meglepődök. Talán furcsán hangzik, de olyankor mintha kilépnék egy burokból - az ideáim és világképem burkából és szembesülnék az Anyaggal. Talán közhelyes és nevetséges, de nem tudom máshogy megfogalmazni: olyan, mintha egy végtelen sík, lágy, fehér térben lennék, amiből egyszer csak gyémánt-kemény kockák és téglák emelkednek ki, és a tér onnantól kezdve nem lágy-fehér, hanem kemény, üres és rideg... és mintha ilyenkor az a rideg, fehér világ elhalványodna és a helyén feltűnne a mi világunk. A dolgok színt és tónust kapnak, de semmivel sem másabb a lényegük. Noha még nem vesztettem el hozzám nagyon közel álló személyt, ilyenkor mégis érzem az elmúlást, a dolgok hanyatlását, bomlását. Aztán eszembe jut egy másik vers:

Kerouac - A remete története

A remegő hús fogantatásának kereke pörög az űrben és kizúdul Ember, disznó, teknős, rovar, béka, serke, gyíkok, csíkok, tetvek, Patkányok, aranyderes versenyparipák, sertésvészes idilli kullancsok, Keselyűk megnevezhetetlen iszonyú tetvei, Gyilkosan támadó afrikai kutyahadak, a dzsungel kóbor rinocéroszai, Óriási vadkanok, hatalmas gigászi elefántbikák, Kosok, sasok, karvalyok, lepények és sünök és labdacsok. Végtelen körben forgó élőlények vicsorognak a tudatban. A tér tíz irányában keresztül-kasul, megszállva minden külső-belső zugot, A szupermikroszkópikus törpe bigyusztól, a roppant Tejút fényév belsejéig Kivilágítva egy elme egét.

Szegény! Bár megszabadulnék e güriző hús-keréktől, S lennék az égben megóvott halott.

Nem tudom pontosan formába önteni minden érzésem és gondolatom, de körülbelül a fent leírtakhoz hasonlók. Hittem/hiszek Istenben, de a hitem is leginkább csak erkölcsi meggyőződés, kereszténynek mondanám magam, de csak a keresztény erkölcs egy részével értek egyet és nem érzem úgy, hogy élő hitem lenne. Néha úgy gondolom, ez nem is fontos. Most, hogy a fél család szentfazék lett, az egész téma elkezdett taszítani.

Úgy érzem, hogy változtatni kellene, úgy érzem, hogy nincs hozzá erőm/képességem és még csak az irányt sem tudom. Kedvem sincs hozzá. Mennyivel egyszerűbb lenne nem-lenni? De amilyen mázlista vagyok valószínűleg ha el is érném, az is sokkal rosszabb lenne, mint most ez.

Nehéz olyan embert találni aki megért. És nem, nem vagyok egy meg-nem értett zseni, vagy csodabogár. Csak én vagyok elég hülye ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjak. Vagy a környezetemmel van baj és az hat rám ilyen rombolóan? De hát ha mindenki szembe jön... Mégis remélem, hogy nem ez a normális. Legalább ez megmarad a keserűségben. A reménytelen eset, aki még valahol szeretné hinni, hogy nem tömeg - és hogy már pusztán ezzel több annál. Hát nem nevetséges? Ha valamiért hálás lehetek az az, hogy nem látom magam kívülről.

[napirinya]

Nyomorultak

m: fertig, jöhetsz

én:: jófan, most cikket írok

m: milyen cikket? oksa

én: dunno

terápiásat

Hát igen, itt tartok. Vizsga időszak van és én meg csalódtam magamban, mert az eheti vizsgáimat áttettem jövő hétre. Szánalom, de ez van. Jobban hibáztatom magam miatta, mint ahogy mondjuk a szüleim tennék, és ez nagy szó.

A lényeg valójában az, hogy más miatt is szégyellnem kellene magam, de csak néha sikerül. Európai vagyok, tudok tanulni, vannak szüleim, senki sem beteg, van tető a fejem felett, elvileg vannak lehetőségeim az életben, mégis rohadtul unom az egészet. Semmi motiváció vagy életerő. Megcsömörlöttem. Elegem van a környezetemből, az emberekből, akik körülvesznek. Sok gyáva, gerinctelen, beszari, kicsinyes, önző senki... Közben meg azon rágódom, miért lennék én különb. Igyekszem nem beleesni az általam vázolt hibákba, majd akik ismernek, elmondják, mennyire sikerült.

Az csak egy dolog, hogy az iskola nem tetszik és hogy belefáradtam az egészbe, de sajnos utána sem látok lehetőséget a “jobb életre”. Próbáltam utána olvasni, az ápolók helyzetének és sok cikket találtam, ahol az szerepel, hogy ,,jaaaj hát ezt a munkát nem azért csináljuk, mert jól lehet vele keresni, hanem mert ez hivatás!”... Minden tisztelet a kivételnek, de én nem ezt tapasztalom. (és most előrebocsátom, hogy amit leírok, az nem mindenkire vonatkozik, talán általánosításnak tűnhet, de nem fogom minden mondat elején kiírni, hogy nem mindenkire gondolok) Azt látom, hogy az egészségügyben dolgozók nem a nagy hivatástudat miatt vannak a pályán. Ha emiatt lennének, akkor nem így állnának a betegekhez. Úgy érzem, hogy ezt csak mondogatják maguknak... nem keresnek jól, szar a munka, lenézik őket és csak abba tudnak kapaszkodni, hogy ez hivatás. Ahelyett, hogy keresnének egy olyan helyet, ahol többet keresnek/jobban megbecsülik őket. Mintha az ápolók szeretnék az áldozat szerepet felvenni. “Jaj én milyen alázatos és szerény vagyok, itt segítek az embereken, közben meg csak a rugdosás jut” - ki kellene állni és tenni valamit, összefogni és harcolni. Néha úgy érzem, azok jöttek ápolónak, akik máshová nem voltak jók. Ki vállalna el egy ilyen munkát? Az a kevés, akinek ez hivatás, meg azok, akik másban nem tudnának érvényesülni. Meg azok, akik ki akarnak menni külföldre, hogy szarrá keressék magukat, meg akik így akarnak valamiféle hatalmat szerezni mások felett.

Igen, ez csúnya volt és utálhattok is érte. Az egész elméletemnek az iskola adja az alapját. Ami szintén tele van gyáva, megalkuvó, gerinctelen alamuszi emberekkel. Ahol nyíltan lehet azt vállalni, hogy az ember vagy nyalni fog, vagy szopni. Vulgáris? Nálunk ez a szint. Ahol a szabad vélemény nyilvánítás tiltott dolog, ahol akkor sem állunk ki magunkért, ha nem vesztünk vele semmit. Milyen jellemre vall ez? Hányingerem van már az egésztől.

Nem akarok semmit az élettől, mert akárhová megyek, ilyen emberek fognak körülvenni. Elvétve itt-ott találni kivételt, és őt nagyon meg kell becsülni. A többieket meg el kell viselni, vagy ignorálni, vagy elkerülni (ami lehetetlen), vagy valahogy békésen együtt élni azokkal, akiket valahol megvetsz. Hibáztatom őket, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Mert ők is ugyanannyira hibásak a dolgok jelen állása miatt, mint a felsőbb körök.

A legtöbb emberrel egy jót beszélgetni sem lehet, mert nem tájékozott több témában, abszolút nem is foglalkoznak sokan a mindennapokon túlmutató dolgokkal. Sokszor meg se akarják érteni a másik álláspontját, érvelni sem szoktak, csak mondogatják a már megszokott, begyakorolt frázisokat. A legtöbben hülyének néznek, mert lány vagyok és szőke. Rohadt idegesítő, hogy nem azért kérdeznek, mert kíváncsiak a véleményedre, hanem mert meg akarnak dugni. Nagyon illúzióromboló. A kedvencem, amikor ők nem értik a lényeget és engem néznek hülyének, mert miért is gondolnának bele abba amit mondok, úgyis csak hülyeség lehet. Persze mondhatjátok, hogy az ilyen emberekkel nem kell törődni. Ez igaz, de hosszú távon rosszul esik, hogy az esetek nagy részében ezzel szembesülök.

Ha meg elmondom valakinek, hogy mi bánt és hogy milyen kilátástalannak tűnik minden, akkor legtöbbször legyintenek és elintézik annyival, hogy majd úgyis lesz valahogy. Vagy mondanak valami megalapozatlan részinformáción alapuló elképzelést az egészségügyről, hogy jaj majd ez lesz meg az lesz, meg majd milyen jó lesz nekem. De nem látnak bele és nem is akarnak. Nincs már energiám az élethez, meg a boldoguláshoz. Nem látom értelmét. Olyan az egész, mint egy DC képregény. Sötét és mocskos.

[napirinya]

Minek? Kinek? Miért?

Amikor elkezdtem a diplomás ápoló képzést, még úgy gondoltam, hogy Magyarországon fogok dolgozni. Akkor is, ha itt rosszabb esélyekkel indulok, mint külföldön. Akkor még azt gondoltam, hogy nehéz lesz az egyetem, de lesz értelme elvégezni.

Ma már, ha arra gondolok, hogy egy PTE klinikán kellene dolgoznom Pécsen, csak egy kérdés merül fel bennem: EZEKNEK??!

Ez a pár év, amit eddig itt töltöttem, mindent csinált, csak nem motivált. Először féltem a kórházi gyakorlattól, ahogy arról korábban egyszer már írtam is, aztán mikor eljutottam a gyakorlatra engem is meglepett, hogy mennyire megtetszett. Jó érzés volt a betegekkel, a betegeknek dolgozni. Az motivált, hogy ha egyszer majd ápoló leszek, azért fogok dolgozni, hogy az intézményben emberként kezeljék a betegeket és mindenki megadja a másiknak azt az alanyi jogon járó tiszteletet, ami egy embert megillet. Akkor is, ha az a beteg nyűgös, vagy épp a betegsége miatt agresszív, és akkor is, ha CSAK egy ápolóról van szó.

Ez egy darabig így is maradt, azóta azonban eltelt egy év. Semmi mást nem kaptunk ez alatt az év alatt szinte, mint igazságtalanságot és lenézést az ETK-n. Ki akarna ezek után Magyarországon maradni? Mintha nem lenne elég a kevés fizetés, a sok munka és a túlóra, amit sok helyen nem fognak kifizetni, lenéznek minket az orvosok, lenéznek a hozzátartozók, és sokszor még a betegek is.

A kollégák sok helyen azért utálnak minket, mert diplomások leszünk. Valamiért mindenki rinyál, hogy szar az eü és a köcsög ápolók is mennek külföldre, de arra senki nem gondol, hogy ha találkozik olyanokkal, akik itthon maradnának (és jó pár ilyen van közöttünk) akkor nem bunkóskodni meg lenézni kellene minket, hanem esetleg segíteni, ha már oda lettünk beosztva gyakorlatra. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy amíg a karon minősíthetetlen állapotok és igazságtalanságok vannak, a szakmánkban sem leszünk soha emberként kezelve, hanem lenézést fogunk kapni minden egyes nap, csak mert ápolók vagyunk, vagy mert éppen diplomás ápolók leszünk.

A karon mindezek mellett mindent figyelembe vesznek, csak a hallgatókat nem. Nekünk 2 napos határidőink vannak, akkor is, ha ez épp húsvét hétvégére esik, ők még a saját tanulmányi és vizsgaszabályzatukat sem tartják be. A tanárok nagy részét felesleges komolyan venni, ha a vizsgaidőpontokról van szó, vagy a vizsgán visszakérendő anyagról, mert akár 5 nappal korábban is képesek szembeköpni minket és felrúgni az ígéretüket, ahogyan a számonkért anyag is relatív, tanártól függően változnak a protokollok és a normálértékek. Nincs egységes álláspont, szinte tanáronként kell felesleges adatokat megtanulnunk, miközben az igazán lényeges dolgokról kevés szó esik.

Nem feltételezem, hogy ez más karokon nem fordul elő. Ebben valószínűleg nem különbözik az ETK a többi kartól. Abban viszont igen, hogy itt ápolóképzés folyik, és tekintve az elvándorlási mutatókat és az ápoló szakma ,,népszerűségét”, illetve a később várható munkakörülményeinket, nem gondolom, hogy ez a megfelelő hozzáállás.

Rengeteg konkrét esetről tudnék beszámolni, és más ETK-s hallgatók saját tapasztalataikkal tudnák színesíteni a képet.

Azok az emberek, akik a hallgatók ügyeit hivatottak intézni (többek között ide tartozik a HÖK is) inkompetensek, nem alaposak és szinte zokon veszik, ha az ember hozzájuk fordul valamivel. A HÖK vezetősége alapvető szövegértelmezési problémákkal küzd, szinte a semmiért veszik fel a fizetésüket, tisztelet a kivételnek és a tanulmányi osztálynak.

Az embernek az az érzése, hogy ha egyszer bekerül ebbe a rendszerbe, onnantól kezdve ki van szolgáltatva, és szinte semmi befolyása a történésekre. Itt nem csak akkor lehet megbukni, ha nem tudod az anyagot. Nem csak akkor néznek le, ha ne végzed jól a munkád. Nem divat se a gerinc, se a becsület.

Ezek után maradjak itt? Maradjak egy egyetemi klinikán, vagy csak akár Magyarországon?

Ha most állnék a pályaválasztás előtt, biztos, hogy nem jönnék ide. Ha ápolónak is tanulnék, azt nem a pécsi ETK-n. Az évek alatt csak keserűség és a kiábrándulás gyűlt fel. Elegem van az igazságtalanságból, a képmutatásból, a kizsákmányolásból, a lenézésből, az arroganciából.

Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, hogy egyszer vége lesz ennek is. Remélem, hogy egyszer azok a görények, akik most ilyen módon végzik - vagy épp nem végzik a munkájukat, egyszer majd rájönnek arra, hogy hogyan viselkedtek és megélik azt a mélységes szégyent, amit érezniük kellene most.

De miket is gondolok? A világ ilyen. Ilyen vastag bőr mögül nyilván nem probléma a tükörbe nézni.

[napirinya]

Amire rég spórolok

Már csak egy hét van vissza a vizsgákig, szóval elég keveset fogok kellemes dolgokkal foglalkozni a következő két hétben... :(  Viszont jó hír, hogy jövő héten, amikor hazajövök már itthon fog várni a zsír új cuki kis laptopom, és már alig várom, hogy találkozzunk. Windows 7 lesz rajta, mert a 8-ról csak rosszat hallok, úgyhogy remélem azért a 7-el is elugrál valameddig. Illetve meg lehetne csinálni valahogy 8-tudás 7-kezelhetőséggel, de sajnos azzal a barátommal már nem vagyunk jóban, úgyhogy ezt bebuktam. :D A lényeg, hogy szerencsére nem kell sokat várni rá. ^^

Holnap lesz szülinapom, remélem, hogy nem vesznek nekem semmit, csak zsét adnak, mert akkor még több önrészem lesz a laptopban, és kevésbé fognak itthon morgolódni - annak ellenére, hogy így is én fizetem az egészet, mert régebbről vastagon lógnak a hiányzó összeggel... Na mindegy. Már csak egy jó kis egeret kell szereznem, meg talán még egérpadot, ha nagyon maximalista akarok lenni, de nem hiszem, hogy elsietem a dolgot.

Ha megbukom, legalább lesz több időm kihasználni az adottságait. :P Meg persze kicsit kevésbé lenne hajtós a félév és lenne időm angolt tanulni meg talán még olyan órákra is bejárhatnék amik érdekelnek, és talán még melózhatnék is valamit... Úgyhogy a sikerülnek a vizsgák ha nem, mindenképpen lesz program a következő pár évre.

[napirinya]

Jön az ősz

Az ősszel általában az elmúlásra, a meglévő öregedésére gondolunk. Nekem most pont az ellenkezőjét fogja jelenteni.

Még nyár van, de már véget ért egy több éves kapcsolatom, és egy még idősebb barátságom. Igaz, az utóbbi időben már csak vonszolta magát, mégis reméltem, hogy nem eleve halva-született dolog az egész...

Szóval egy régi banda hullott szép lassan darabjaira számomra. Mit hoz tehát az ősz? Kezdődik a suli, tehát csupa új dolgot. Felvettek a kollégiumba, újabb tantárgyakat vehetek fel, ha az újabb lehetőségeket a bukásra nem ragadom meg. Új emberekkel fogunk a kollégiumban megismerkedni, új barátokat fogok szerezni, végre szabadon jól érezhetem magam.

Remélem, hogy most jön el az az időszak, amikor nem kell mások rosszallásától tartanom és azt csinálhatok amit akarok, akkor, amikor akarom. Nem kell aggódnom, hogy eleget adok-e, vagy hogy egyáltalán azt adom-e, ami kell. Nem kell aggódnom, hogy bármely mondatommal egy lavina elindítását okozhatom. Nem kell álmatlanul a telefonomat fixíroznom, hogy mikor csörög már, és ha nem, miért nem? Egyszerűen csak visszatérek önmagamhoz, magamat adom, mindenféle felesleges aggódás és kedvkeresés nélkül.

Talán sikerül a tanulásra is jobban koncentrálnom, talán felélednek a régi szívós barátságok, talán végre - hosszú idő után újra stabilizálódom, és talpra állok. Talán kárpótlom magam a nyáron ért elkeserítő történések miatt, visszavágok a rossz időnek, a kimaradt balatoni nyaralásnak, és bepótolom a születésnapi házibulit, amit 18 éves korom óta mindig megtartottam, csak most hagytam fel a hagyománnyal. 

Bár már egy ideje kaptam a célzásokat arra vonatkozóan, hogy jól jönne egy szellőztetés, mostanáig nem tudtam rászánni magam. Ragaszkodtam a régi kapcsolatokhoz, miközben nem vettem észre, hogy már csak vázai annak az élő oda-vissza valaminek, amik egykor voltak. 

A vizsgák közelednek, így vegyes érzésekkel figyelem a naptárat. Várom az új kihívásokat, de jó lesz még ez a két hét a felkészülésre. Ha pedig nem jön össze valamelyik vizsga? Nos, a kollégium már a kezemben, nyelvet sosem árt tanulni, jutna egy kis idő a pihenésre is, és végre olyan órákat vehetnék fel, amikre eddig is szívesen bejártam volna. Mindenképpen jól fog kezdődni az ősz, és remélem, nemsokára vége ennek a nyárnak.

[napirinya]

Héjanász az avaron

Két napja véget ért a kapcsolatom a barátommal. Egész sok ideig voltunk együtt, több, mint két évig. A baj csak az, hogy előtte barátok voltunk, szóval jó 3-4 éve már elég közeli kapcsolatban vagyunk/voltunk egymással. Igazából itt volt már az ideje, elment ezzel a nyaram nagy része, ami szomorú. Szigorúan véve 3 hét, valójában 1 hónap szünet után kibékültünk. Az a nap nagyon jó volt, mindketten tudtunk változtatni, azt hittem, hogy működni fog. Aztán másnaptól elromlott az egész és ugyanaz a helyzet állt elő, ami a szünetet indokolta. Nem értettem, hogy miért van az, hogy ha komolyan változtatok magamon, ő miért nem képes még csak annyira se, hogy keressen.

A szünetet nagyon nehezen viseltem és azt hittem, majd a végén minden jó lesz és én is annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Tévedtem. Most már látom, hogy neki a szünet abszolút nem volt egy negatív dolog, mert elege volt már a ,,kapcsolatban levéstől". Ezzel kötelezettségek járnak, amik nélkül nagyon nem érzem jól magam, aminek megint csak az lesz a következménye, hogy még kevésbé akarja majd megadni a figyelmet és a törődést. Ő maga jött azzal a hasonlattal, hogy amikor a fuldoklót ki akarják menteni a vízből, akkor bepánikol és lenyomja a víz alá azt, aki ki akarja húzni. Én is ezt csináltam: bepánikoltam és fojtogattam. Csak azt felejti el, hogy valami oka volt annak, hogy úgy éreztem, megfulladok.

Nyilván itt volt már ennek a kapcsolatnak a vége... Minden esetre én megtettem mindent, és így nem kell azon gondolkodnom, hogy mi lett volna, ha. Ő előre megmondta, hogy most eléggé összejöttek neki a dolgok, amihez idő kell. Ennek ellenére reméltem, hogy a ,,most összejöttek a dolgok" nem egyenlő azzal, hogy egy minimum odafigyelést és minimum kedvességet sem képes megadni nekem. Aztán rájöttem, hogy az egész csak ürügy. Ha végignézem az elmúlt év eseményeit, folyamatosan akkor történtek szerencsétlenségek, amikor velem kellett volna lennie. A haverok pont akkor hívták, a meló pont arra a két napra jött össze, a szülei pont arra az időre tették kötelezővé  a balatoni nyaralás, amikor mi felmentünk volna a haverokkal. stb... Pont abban a két napban lett depressziós mielőtt találkoznunk kellett volna, pont aznap fáradt el nagyon, amikorra előzőleg elhívott moziba, másnap pedig egyedül akart lenni ezért hazaküldött. Nem tudatosan csinálta, hanem tudat alatt. De ez megfigyelhető volt már akkor is, amikor iskolába jártunk. Valamiért minden komolyabb megmérettetés előtt nagyon beteg lett. Ami pedig a legszomorúbb, az az, hogy valóban beteg is volt, csak arra nem sikerült rájönni, hogy ez pszichoszomatikus. Nem tudtam, hogy csak hülyít és én vagyok a naiv, vagy nem vagyok elég jó, mert nem bízom benne. De a folyamatosan ismétlődő minta ráébresztett, hogy a betegséget/fáradtságot különleges elfoglaltságot nem a sors rendezi az éppen következő ,,feladat" útjába, hanem a közelgő kötelességtől vagy magától attól a tudattól, hogy kötelessége megtenni valamit, előhívta pszichésen ezeket a tüneteket. Amíg az iskolával kapcsolatban csinálta, addig nem zavart a dolog, de amikor már én voltam az elkerülendő, az nagyon rosszul esett. 

Ha pedig már ott tartunk, hogy ilyen tüneteket produkál csakhogy ne kelljen megtennie nekem valamit, ott már nincs sok ok arra, hogy együtt maradjunk.

Ami azt illeti én sem akartam már együtt maradni. Persze munkál az emberben a szeretet és a megszokás, a biztos pont, meg hogy gyakorlatilag az egyik legjobb barátomat is elvesztem a pasim mellett. De a lelkem mélyén tudtam, hogy nem vagyunk egy fair viszonyban, és nagyon fájtak azok a gesztusok, vagy azon gesztusoknak a hiánya, amik ezt megerősítették. Nem vagyok egy sírós lány, de az utóbbi időben nagyon sokat sírtam miatta, még amikor együtt voltunk, akkor is. Néha jól mentek a dolgok, de ez az időszak nem tartott sokáig. 

Nagyon vártam, hogy keressen, hogy lássam, hiányzom neki. Tényleg rágörcsöltem a dologra. Volt, hogy másfél nap telt el anélkül, hogy abszolút nem beszéltünk egymással, és ez korábban nem okozott gondot. Volt, hogy egy nap elég volt 5 perc telefonálás és boldog voltam. De amikor elég volt az 5 perc, akkor az tartalmas 5 perc volt, és csak úgy áradt belőle a szeretet. Amint kezdett kiveszni belőle a szeretet, és kezdett kötelességnek, vagy unaloműzőnek tűnni, egyre nőtt az idő. Egy óra alatt sem jutott annyi szeretetmennyiség, amitől okénak éreztem volna magam, és a kapcsolatunkat. Ez megint csak elindított egy lavinát, mert ha többet akartam beszélni, azzal még messzebb löktem őt magamtól, amitől még kevésbé éreztem magam okénak. 

Próbáltam megbeszélni a dolgokat. De egészen addig nem vett engem komolyan, amíg el nem jutottam a szakítás gondolatáig. Először nem direkt dobtam be, hanem csak azért, mert azt láttam, hogy ami számomra nagy probléma azt bagatellizálja és abszolút nem hajlandó foglalkozni vele. Egyre elkeseredettebben próbálkoztam, hogy végre rám figyeljen, és eljutottam odáig, hogy kimondjam, én végeztem. Ezzel nyomtam be nála a pánik-gombot és végülis így megkaptam a figyelmet. Ezután pedig egyre többször nyúltam a biztos megoldáshoz, mert másképpen esélyem sem volt elérni, hogy komolyan vegyen. 

Ez pedig szintén nem tett jót a kapcsolatnak. Nyilván azt is mondhatjuk erre, hogy mindketten túl fiatalok vagyunk, én azt mondanám ehelyett, hogy tapasztalatlanok, mert nem tanultuk meg ezeket a dolgokat kezelni. Se az ő családjában, se az enyémben nem volt  olyan példa, amit tudtunk volna alkalmazni a békés odafigyelő együttélés elérése érdekében. 

Persze egyszerűen úgy látszik, hogy elmúlt részéről a szerelem, ezért nem képes már egy kis kedvességre sem. Nem szeretném ezt elhinni, és ő is tagadja, ha igaz, ha nem. Mindketten sérültünk annyit a kapcsolat folyamán, hogy ne akarjuk folytatni. Pontosabban mondva egyikünk se akarja, de ha ő akarná, akkor sem tudná csinálni, ellentétben velem.

Ez az én nézőpontom és valószínűleg ő egészen mást mondana, ha egyáltalán beszélne ilyen dolgokról. Talán azért, mert nő vagyok, folyamatosan próbáltam kitalálni a kapott információkból, hogy hogyan is állnak a dolgaink. Mivel nem nagyon nyitott felém, és nagyon kevés dologról tudtam, ezt hívhatjuk akár kombinálásnak is. Félreértés ne essék - nem vártam sosem, hogy én legyek az egyetlen bizalmas, akinek a legféltettebb fájdalmairól, titkairól beszél. Egyértelműen kell egy privát hely, ahol magában lehet és nem akartam sosem faggatni ilyen dolgokról. Viszont a szinte minimum információközlésnél azért többet vártam. 

Korábban sikerült kinyitnom egy témával kapcsolatban, de csak utólag jöttem rá, hogy ez kinyitás volt. Nem akarta előttem felvállalni a hobbiját, de mivel látta, hogy abszolút oké a szememben és még érdeklődök is a dolog iránt, szépen magától beengedett a világába. Utólag jöttem rá, mekkora nyitás volt ez neki. Egy ideig el sem hitte, hogy olyan lányt talált, aki nem akarja elvenni a hobbijától, aztán már kezdett beleszokni a helyzetbe, a mérleg átbillent. Aztán már ott tartottunk, hogy ha elvárom a napi 5 perc telefonálást, akkor elveszek a játékidejéből. Az elején még a játék vett el a velem töltött időből, mostanra megfordult az állás. És valószínű, hogy a játék sosem érdeklődne irántam, és nem buzdítaná arra a barátomat, hogy nyugodtan vállaljon fel engem előtte. (Ez hülyén hangzott. :D )

Ezt akárhogy is mondja, hogy nem így érti, de nem tudom máshogy lefordítani, minthogy azt az 5 percet nem akarja rám PAZAROLNI az életéből. És ez az a pont, amikor végleg azt mondom, hogy ELÉG.

Sok dolgot hajlandó vagyok eltűrni, nagyon jól tudok alkalmazkodni, de amikor tudatosul, hogy idáig jutottunk... eléggé fájdalmas és elviselhetetlen. Na meg felháborító. Ahogy az egyik előző bejegyzésben olvasható volt, a Tanulom magam c. könyvből is megerősíthettem azt a tézist, miszerint a nők jobban alkalmazkodnak a férfiakhoz, és könnyebben előbbre helyezik őket saját maguknál. Azt is leírtam, hogy mindkettőnknek ő az első. Sosem vártam el és sosem akartam, hogy én legyek a lista legelején és csak azt nézze, hogy hogy szolgálhat ki engem. Rosszul is éreztem volna magam. De amikor már ott tartunk, hogy napi 5 percet nehezére esik ,,rám pazarolni".... Az már annyira kirívó egy jelenség, hogy már semmi sem tud meggyőzni, hogy sajnáljam, hogy szakítottunk. Abszolút sértő és fáj, hogy egy ilyet ki mer mondani. Persze mondhatja, hogy nem így érti, de belefáradtam már, hogy próbáljak mindent az ő szemével nézni akkor is, ha a saját elvárásaimról van szó és akkor is, ha az övéről. Ha kicsit is tudna az én szememmel nézni, sosem mondott volna ilyet, mert tudhatta volna, hogy mennyire megbánt vele. Ha viszont enélkül is tudta, akkor csak szimplán nem érdekelte... Ekkor sincs miről beszélni.

Mint a legtöbb szakítás ez is nagyon fáj. A másnap volt a legrosszabb. Annak ellenére, hogy rettentően dühös vagyok ezek miatt, rámszakadt reggel a felismerés, hogy VÉGE.

Nincs tovább. A rajzai a falon, a képek a polcon, a sok közös program, hogy felhívhatom, ha bántottak - nincs többé. Eltűnt az eddig vigaszt nyújtó kar, a kedves, felvidító mondatok, a becenevek, amiket annyira szerettem az ő szájából hallani. A pulcsiján már nem érzem az illatát. Észre se vettem, hogy már annyiszor kimostuk, hogy eltűnt belőle az illat, csak most, amikor annyira kerestem - vettem észre, hogy többé már soha nem húzhatom fel, ha hiányzik. Nincs kihez menekülni...

Aztán szépen lassan rájövök, hogy mindezek már egy jó ideje nincsenek meg. Rajzokat már rég nem kapok, a közös programok száma egyre csökkent, egyre ritkábban hívhattam fel. Ami megmaradt még a végén is, azok a becenevek. De azokat is csak azért szerettem, mert amikor kimondta őket, úgy éreztem, hogy nem változott semmi. Felidézték bennem azt az időt, amikor mindaz, ami most hiányzik, még megvolt. Menekülnék hozzá, de már nem lehet. Súlyos lecke volt, amikor ezt megtanultam. A barátnőmmel nagyon csúnyán összevesztünk. Annyira, hogy kiköltöztem a közös lakásból. Segítséget akartam kérni, de csak elutasítást kaptam. Nem is ért rá, amit mondott, az pedig csak annyiról világosított fel, hogy én hol csesztem el. A támaszt kerestem, de csak lebaszást kaptam. Ami ezután jött, az volt a csúcs. Elment vele moziba, a hátam mögött felvette vele a kapcsolatot, szidott neki engem és még ott is aludt az albérletben, ahonnan én már kiköltöztem. Akkor eltört bennem valami. Nem tudom, ő észrevette-e. A menedéket kerestem nála, de elárult. Megbocsátottam. Újrakezdtük, azt mondta jóváteszi. Erre azóta is csak várok/vártam. Most vége, és ezt a jóvátételt sosem fogom megtapasztalni mert már nem képes adni. 

Akkor nem kellett volna megbocsátani. Tudhattam volna, hogy ez már annak a visszavonhatatlan és biztos jele, hogy nem működik. Mégis, akartam hinni, hogy működhet. Azt hiszem, ő is akarta, hogy működjön és neki is nehéz volt ezen végigmenni. Én is megsebeztem őt, nem egyszer. Jobb, hogy vége lett, mert ez valóban kezdett hasonlítani a héjanászra az avaron. De mi fiatalok vagyunk és a kapcsolatunk is az volt. 2 év talán hosszúnak tűnik, de mi már ennyi idő alatt eljutottunk a 40 éves rossz házasság szindrómáig. Ez a valamivel több, mint két év elszállt, mintha csak 5 perc lett volna. Amennyit egy napra kértem.

[napirinya]

Veszteség

Tegnap értünk haza a nagyszülő-látogatásból. Egy hetet voltunk fenn, 3 nap itt, 3 nap ott, mamánál is papánál is igazságosan. Bár nagyon különbözik mindkét hely, jól éreztük magunkat végig. Mamánál kártyaparti, papánál horgászás, beszélgetés mindkét helyen. 

Vissza úton derült ki, hogy anyáék egy kedves barátja elhunyt rákban, akiért elég sokat imádkoztunk az utóbbi időben... Hitetetlen, hogy mennyi lelkierővel küzdött a legvégsőkig. Mostanában nem nagyon találkoztunk, korábban - közös családi nyaralások, összejövetelek révén tartották a kapcsolatot szüleimmel. Bár mi, gyerekek leginkább egymással foglalkoztunk, annyit mi is láttunk, hogy nagyon jó ember volt. Sosem hallottam róla rosszat, egész életében segített másokat és fontos, építő tevékenysége nagyon sok emberre pozitív hatással volt. Remélem, hogy családja (ahol három, velünk egykorú lánygyerek van) elég erőt tud meríteni a rokonok, ismerősök támogatásából. 

Kívánom  a családnak, hogy legyen erejük túlélni ezt a tragédiát. Mint sokan mások, mi is osztozunk velük a gyászban. Pótolhatatlan anya, barát és nagyon jó ember volt, Isten nyugosztalja!

Az egyetlen dolog, ami erőt ad, a bizonyosság, hogy jó helyen van, és hogy ha mi is elvégeztük feladatunkat a földön, újra találkozunk Vele. 

[napirinya]

Kis esti pszichológia - Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam (férfiak és nők közti különbségek), saját tapasztalat: az elismerés hiányának következményei

Most pár napig nem írtam, mert abszolút nem éreztem, hogy tudnék miről... Aztán találtam témát.

Ami azt illeti, párkapcsolatokban nem érdemes kérdezni tőlem semmit, mert általában rossz döntéseket hozok rosszkor... De nem is ez a lényeg. Találtam egy könyvet, amit egyszerűen nem tudtam letenni. A tisztelt mű a Tanulom magam Várkonyi Zsuzsától.

Még nem jutottam benne sokáig, de eteti magát, ha szabad így fogalmaznom. Pszichológiai írás, így nem meglepő, hogy érdeklődve fogtam neki, de az első 100 oldal után ugyanolyan érdeklődéssel és szeretettel olvasom tovább, ha nem többel. A bejegyzés a könyvről szól, nem saját szellemi termék, csak a könyvről tartott összefoglaló és szubjektív értékelő-elgondolkodó megnyilvánulás.

Nyilván nem illik minden megállapítása mindenkire, de a könyv elején egy jó ideig a férfiak és nők közti különbségekről, súrlódásokról van szó. Meglepett, hogy mennyire érthetően és természetesen ír a témáról, sokkal komolyabban és megalapozottabban, mint amivel eddig bármikor találkoztam. Persze volt pszichológia óránk az egyetemen, de Maslow piramisán kívül nem sok lényeges dologgal ismerkedtünk meg. (Hozzáteszem, a Freud-os rész nagyon nem tetszett.)

Nem kívánom bemásolni az egész könyvet, de egyből észrevehető volt, hogy a jelenségek, amikkel foglalkozik egytől-egyig valamilyen szinten megjelentek az én párkapcsolataimban is, és sejtettem, hogy kb hogy mennek a dolgok, de sosem fogalmaztam meg magamban ilyen tisztán, hogy mi is történik valójában.

Az elején levezeti, hogy a fiúknak miért tilos kimutatni érzelmeiket, hogy az apával töltött kevés idő miatt a kortársak szolgáltatják a férfi-képet, és hogy aki gyengének mutatkozik, azt kirekesztik. 

Ebből a ,,bírd ki" elvből jutunk el odáig, hogy egy kapcsolatban a problémákat elég kevés módon tudják kezelni szemben a nőkkel. Némán tűrnek, végleg elmenekülnek, vagy támadnak. Egyik lehetőség sem tűnik kedvezőnek a kapcsolat szempontjából, míg a nők eszközei: magunk felmentése a teher alól, segítségkérés, megértés kérése, kedvezőbb feltételek kérése, bűntudatkeltés, zsarolás stb.. Persze a szerző is kiemeli, hogy mindkét nem használhatja a másik nem eszközeit, mégis, az előbbi felosztás jellemzőbb. 

Felteszi a kérdést: ,,miért van szükségük a férfiaknak arra, hogy lekezeljék, aláminősítsék a nők érzelmi életét?" Azt írja, olyan dolgok iránt érzünk megvetést, melynél saját normáját magasabb rendűnek gondolja. Ezzel kapcsolatban is van igen meghatározó tapasztalatom a magánéletemből, ahogy valószínűleg sok más nőnek is van, volt és lesz. A ,,bírd ki" parancsból kifolyólag a férfiak magukba fojtják, elrejtik érzelmeiket, és ezért nemigen kapnak elismerést. Nagy energiákat ölnek ebbe, és a legtöbb nő nem teszi ugyanezt. Mi kiadjuk magunkból az érzelmeket, ha nem tehetném, felrobbannék. Emiatt pedig kaptam is lehordást, hiszen ha a férfi képes erre, és megteszi a kapcsolatért, akkor a nőnek is meg kellene tennie. Magyarul azzal érdemel ki az ember rosszallást, hogy nem tesz olyan erőfeszítést, amit a másik viszont igen.

Ez fordítva is érvényes. A nők rengeteg mindent tesznek azért, hogy a kapcsolatban ne saját magukat helyezzék a fontossági listájuk elejére. Ez rám is teljesen igaz, hiszen próbálok folyamatosan alkalmazkodni, próbálok jót tenni, rengetegszer a saját érdekeim ellen, csak hogy a másiknak jó legyen. Ezzel szemben a férfiaknál ez a viselkedés nem, vagy csak nagyon ritkán figyelhető meg, így fel nem tudom fogni, hogy hogyan lehet ennyire önző. Minden esetre legalább elmondhatjuk, hogy van bennünk közös: mindkettőnknek ő az első. ,,A nő számára az a természetes, hogy ,,az embernek" magától eszébe jusson... hogy ne bírja tétlenül nézni... hogy észrevegye a másikon.. hogy ne legyen önző..." Az okot itt nem olyan egyszerű kimutatni, mint a férfiaknál de tény, hogy a gyermeknevelésnél a másik előre helyezése elengedhetetlen, illetve a lány gyerekeknél sokkal kevésbé elfogadott az agresszív viselkedés, mint a fiúknál - és mint tudjuk, saját érdekeink érvényesítéséhez, gyakran bizony kell az agresszió is. A farkasanya példáján keresztül mutatja be, hogy mi is történik: a farkas hazaviszi a zsákmányt és ad belőle annyit a kölyköknek, amennyit gondol. De ha a kölykök vinnyognak, akkor a saját magának szánt részből még többet ad addig, amíg a kölykök abba nem hagyják a vinnyogást. Vagyis külső igazolás kell, hogy azt mondják, igen, ez már a tiéd. De érthetetlen számunkra, hogy a férfiakban ez nincs meg. Ők egyértelműnek tartják, hogy mennyi jár nekik, és nem kell nekik igazolás arra vonatkozóan, hogy mennyit tarthatnak meg a zsákmányból. Velem is előfordult, hogy próbáltam egyre többet és többet adni, de sosem kaptam meg a várt választ, hogy ,,köszönöm, most már ülj le, és pihenj". Sosem.

Talán nem azért van ez, mert az összes férfi ilyen, hanem mert itthon se kaptam sosem elismerést. Tényleg nem. Ha valami újba kezdtem, a kezdeti lelkesedést azonnal letörte az apám, sosem tudtam olyan kiemelkedően teljesíteni, ami elég lett volna. Ha tényleg rendes munkát végeztem, és kihoztam magamból a maximumot, az számított normálisnak, akkor nem járt szidás. Ezzel pedig nem azt érte el, hogy maximalista legyek, csak sikeresen elintézte ezzel, hogy semmi önbizalmam ne legyen, és ne merjek belekezdeni új dolgokba, mert úgysem fog sikerülni, és ha igyekszem, akkor sem leszek elég jó az átlag szinthez se. Ez a kudarckerülés a mai napig megkeseríti az életem, és még ma is rettentő dühös leszek, amikor arra gondolok, hogy nem kellene ilyennek lennem, és meg kellett volna adni azt az elismerést és szeretetet, ami nem a gyerek ajnározása, csupán elfogadása és feltétel nélküli szelíd megbecsülése. Így pedig amíg rá nem jövök a megoldásra, hibásnak és életképtelennek érezhetem magam. Utálom, hogy soha semmi nem elég jó. Talán emiatt választok a párkapcsolatok terén is hasonlóan. A legutóbbi kapcsolatomban sem kaptam túl sok pozitív elismerést. Amikor azt hittem jót teszek, csak lecseszést kaptam, mert tudnom kellett, volna, hogy nem jó, hülye vagyok, hogy még ezt sem látom. Ha pedig sikerült jót csinálnom, akkor körülbelül úgy reagált, mint apám. Nem szidott. Persze kaptam azért  dicséretet is, de nem azért, amiért vártam volna, és nem annyit, amennyit tőlem kapott volna, ha csak feleannyit megtesz értem, mint én érte.

A következő - számomra fontos - téma a problémamegoldás. Nem tudtam, hogy ez másoknál is előfordul, de megkönnyebbülés, hogy igen. A könyvben arról van szó, hogy egy esti veszekedés után a férfi reggel jó eséllyel boldogan ébred, míg a nő magában hordozza az előző esti vita élményét. A pasinak elég volt az éjszakai alvás arra, hogy elfelejtse a dühét, de nem törekszik a probléma gyökerének feltárására, de ,,amiről nem beszélünk, az nincs alapon", ő már kipihente magát, túltette magát rajta, nem érdemes erről beszélni => nincs probléma. De a nő... én... igenis emlékszem, hogy miért vesztünk össze, tudom, hogy a probléma nem oldódott meg, csak mert besöpörtük a szőnyeg alá, és valszeg sírva aludtam el, mert rosszul esett, hogy a párom inkább alszik, minthogy foglalkozzon a dologgal. Ha pedig másnap reggel nem csinálok úgy, mintha mi sem történt volna, akkor én vagyok a hibás, amiért elcseszem a reggelét/napját, és én vagyok az, aki veszekedni akar. 

További érdekesség a probléma megoldásában. Mit tesz a férfi? Elvonul és anélkül, hogy kimutatná, lezárja, feldolgozza a gondját, baját. Mit tesz a nő? Beszél róla, és ezáltal megkönnyebbül. Mit tesz a férfi akkor, ha a nő beszél róla? Rosszul érzi magát, amiért nem boldog a nő, és megoldást kínál. A férfiaknak egyéni teljesítményük csődjét jelenti, ha a partner boldogtalan. Nem elég jók ahhoz, hogy megoldást adjanak a problémákra. Szerintük. Nos, nem kell megoldás. Meghallgatás kell. Ilyenkor pedig nagyon-nagyon rosszul esik, ha kioktatnak. Ha ez a valódi cél, ha nem. Rengetegszer fordult elő velem, hogy csak szerettem volna elmondani a páromnak, hogy mi a bánatom, hogy történt, stb. Megértés és együttérzés helyett azonban csak nyers és száraz tanácsokat kaptam, miszerint a picsogással nem fog semmi változni, ezt és ezt kell csinálni, és akkor rendbe jön a dolog. Még rosszabb, amikor elkezd hibáztatni úgy, hogy még csak nem is ismeri a történetet. Nem mintha nem bírnám a kritikát, de mikor csak egy kis együttérzésre vágyom, nem esik jól, ha az amúgy is fos közérzetemet megdobják pár ,,te vagy a hibás, nincs igazad" tartalmú mondattal.

Utolsó mai téma a szexualitás. Ez ügyben kapunk ajánlott irodalmat is: Miért kevés a szex a férfiaknak? Miért kevés a szerelem a nőknek? c. mű (Kramer-Dunaway). Hiába akar egy párkapcsolatban egy férfi több szexet, ha nincs meg a kellő érzelmi háttér a nőnek. Hiába szeretné a nő a kellő érzelmi hátteret, ha a férfi nem kap elég szexet. Kérdés: hol marad a szeretet? Ha valaki tényleg szereti a másikat, akkor nem jutnak el arra a pontra, amikor ez bekövetkezik. Vagy vannak olyan hibák és bakik egy kapcsolatban, amik ide vezetnek? Ha nincs meg a kellő intimitás, akkor nem fogja azt mondani egy nő, hogy ,,gyere szexeljünk". Számomra nagyon fontos, hogy egy kapcsolatban meglegyen a harmónia, érezni akarom, hogy szeretnek, és éreztetni, hogy szeretem a másikat. Ezért a másikat magam elé helyezem, az érdekeit nézem, kipróbálok miatta új dolgokat, elolvasok miatta új könyveket, amiket alapból nem vennék a kezembe, elnézek neki dolgokat, és olyannyira értékessé válik a vele töltött idő, hogy mások számára talán nagyobb erőfeszítéseket teszek egy rövid találkozóért, mint amennyit alapból reálisnak gondolok. Nem teher adni, és nem teher utazni a másik miatt 2 órát, mert a szerettem fejezem ki vele, és a másik örömét szolgálom vele. Ellenben ha ez nem kölcsönös, akkor baj van. Egy darabig még működik, de egy idő után kifullad a dolog, ha semmilyen pozitív visszajelzés, vagy gesztus nem ér. Egy ilyen kapcsolatért pedig nem utaznék két órát, akármennyire is odavagyok a másikért. Van egy határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. Sokáig képes vagyok elmenni, olyan erőfeszítéseket tenni, amiket a másik nem tesz meg értem, de van egy határ, amit nem lépek át. Ha pedig ennyire nincs meg az érzelmi összhang, ami nagyon fontos a nőknek, akkor eléggé egyértelmű, hogy nem fognak szexuális kapcsolatba lépni partnerükkel, mert szeretet nélkül nem megy. A férfi pedig nem érti, hogy miért nem kell már a nőnek, nem képes felfogni, hogy neki is kellene tennie a kapcsolatért, és azzal nem segít, hogy magába fojt mindent, hogy a nő még csak azt sem tudja, hogy mi jár a másik fejében. Tök jó dolog, ha valaki visszafogja magát, de attól, hogy ő tudja, hogy most leordította a fejem, de mégsem tette, még nem fogom úgy érezni, hogy szeret. Nyilván, ha idáig eljut egy kapcsolat, akkor ott már egy ideje gondok vannak, de csak a feleken múlik, hogy képesek-e visszahozni azt a bensőségességet, ha úgy tetszik intimitást, ami a kapcsolatuk elején még megvolt. Ilyen bensőségesség nélkül szerintem a kapcsolat semmit nem ér, és nem a szeretet érvényesül benne.

Végül pedig látható, hogy ezt a könyvet legtöbben nők olvassák, és ők többségben érdeklődnek megoldások felől, mint a férfiak. Megint csak azon veszem észre magam, hogy ezeket az információkat felhasználva jobban tudjak alkalmazkodni a másik nemhez. De van egy pont, amikor elég, és egyedül nem megy. Ha a férfiak nem próbálnak megoldást keresni a nőkkel kapcsolatos problémáikra, akkor elég nehéz lesz megoldást találni. Persze vannak olyan kapcsolatok, ahol ilyen problémák nem merülnek fel, mégis, azt hiszem nagyon sokan küzdenek hasonló gondokkal - nem véletlenül íródott a könyv.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Idővel talán benő az ember feje lágya, de momentán ott tartok, hogy feladom az egész párkapcsolatos - pasis témát, mert manipulálni nem vagyok hajlandó senkit, ha megbeszélés útján sem sikerül eredményt elérni, akkor bejátszom a férfi stratégiát: elmenekülök amíg még lehet. Nyilván ebben a választásban helyt kap a fent említett sikertelenségtől való félelem, és a dicséretek és elismerések szinte teljes hiánya. Megpróbáltam, dolgoztam, igyekeztem, semmi látszata nem volt azon kívül, hogy az egyre nagyobb erőfeszítések nemhogy elismerést váltottak volna ki, csupán azt értem el velük, hogy magasabb elvárásokkal szembesültem. Ezt látván észbe kaptam és visszataláltam önmagamhoz. Már kicsit messzebbről nézve jól látom a témát, és úgy gondolom, hogy az, hogy képes vagyok nagyon jól alkalmazkodni, nem jelenti azt, hogy el kell játszanom a balekot, és megalázó helyzetekbe is belemennem, csak hogy a másik felet előtérbe helyezem bármi viszonzás vagy elismerés nélkül. Van az a bizonyos határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni, és van egy minimum tisztelet, amit megkövetlek, mint ember az embertől. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni és áldozni magamból a semmiért. Örülök, hogy sikerült visszatalálnom önmagamhoz, és letérnem a túlzásba vitt ,,nőstény farkas" ösvényről. Elegem van abból, hogy soha semmi nem elég jó akár a családban az apámnak, akár a kapcsolataimban. Nem fogom tovább hagyni, hogy valaki megmondja nekem, hogy a zsákmányból mennyi az én részem. Kölykeim szerencsére még nincsenek, a többi felnőtt farkas pedig nem kompetens a másik egyenrangú fél adagját lecsökkenteni a saját javára.

Nagyon tetszik a könyv, rengeteg érdekes és ránk valóban jellemző dologra vezet rá, aminek létéről tudtunk, de nem neveztük meg, nem ismertük fel. Legalábbis én így érzem. Ajánlom ezt a könyvet minden ismerősömnek, fiúnak - lánynak, akit érdekel a téma - ami megjegyzem, nem csak a nemek közti különbségeket boncolgatja, hanem - ahogy a cím is előre vetíti - önismeretünk fejlesztésében nyújt segítséget.

[napirinya]

Ha már nyaralás...

Az a nehéz a nyaralás tervezésben, hogy nem tudhatjuk, mikor lesz jó idő. :(

A bandával lemennénk Balatonra kempingbe, de sajnos lutri lesz a dolog, mert ahány időjárás előrejelző, annyi előrejelzés, amivel annyira nem vagyunk kisegítve. Még szerencse, hogy nem foglaltunk apartmant. Bár voltak, akik ezt a lépést megkérdőjelezték, mert ugyebár a sátrazás kényelmetlen, sbt... De sajna, amíg nincs egyik ismerősnek se nyaralója, ahová felmehetnénk, addig drágábban találunk házat, mint kempinget, arról nem is beszélve, hogy az apartmanokat általában le kell foglalni már télen... Ez szép és jó, de pl jövő hétre még ragyogó napsütést ígértek egy héttel ezelőtt, most meg csak viharokat és záport. Mondhatjuk, hogy nem kell el��re foglalni, hanem majd instant keresünk egy kiadót, de mivel azt sem tehetjük meg, hogy kocsival megyünk fel... Majd pont az fog hiányozni egy 3 órás buszút után, hogy sétálgassunk településről településre a cuccunkkal, amíg találunk egy elég olcsó helyet elég jó helyen... Magyarul nem, nem megyünk apartmanba és nem, nem éri meg.

Marad a sátor, és a szerencsétlenkedés az idővel. Ami csak azért ciki, mert közben mások felé is vannak az embernek kötelezettségei, úgyhogy remélem, hogy nemsokára beköszönt a jó idő, mert a végén ott fogunk állni szeptemberben, hogy nem voltunk sehol. :/

Na jó, ez azért nem fordulhat elő. :D

[napirinya]

Maizene

https://www.youtube.com/playlist?list=PLp2VNRZEDF09wLX9lFJRQANSaQjenmgzt

Egy playlist mindazoknak az ismerőseimnek, akik maguk alatt leledzenek nyilvánosan, vagy a színfalak mögött! :) (Leginkább párkapcsolati problémákra, de amúgy is.)

[napirinya]

Az egészséges életmód, alakformálás - tények és tények

Tavasszal úgy döntöttem, hogy elegem van a hurka-létből, és szépen életmódváltok. Vagyis próbálok egészségesen kajálni és mozogni is mellette. Ennek örömére elkezdtem futni (=kocogni), és próbálok normális kajákat enni. (Ezzel csak az a baj, hogy drága a zöldség a sok salátámba, de ha netán mégis van és sütök mellé egy kis húst is, akkor tuti, hogy 2 nap alatt bezabálja a család az összeset, és bye bye egészséges kaja, ehetek megint cseszett szendvicset. -.-)

Több ismerősömmel is beszéltem erről, és a legtöbben totál különféle dolgokat tanácsoltak, amik még ráadásul ütköznek is egymással. A legérdekesebb azonban az volt, hogy ha (és tisztelet a kivételeknek) olyat mondtam, ami nem egyezett az ő képükkel, vagy ismereteikkel, nagyon felkapták a vizet. Meglepett, hogy néhányan mennyire magukra veszik a véleménykülönbséget. Mint köztudott, az egészségtudományi karra járok, ahol van dietetika és élettan is. Oké, nem specifikusan a testépítésre mennek, de érdekességképpen azért szoktam mondani ezt-azt az izmosodásról is, tekintve, hogy dögunalmasak az órák és a hallgatóság 90%-a 20 éves nő. 

Mindenesetre érdekes, hogy sokan így reagálnak már első alkalommal is, ezért utánanéztem pár dolognak a neten, és hihetetlen nagy különbségek vannak nézet és nézet között, és mind azt hangoztatja, hogy tudományosan megalapozott, stb. 

Pl. még mindig él az a teória, hogy az izomláz a tejsav-felszaporodástól van, viszont találtam olyan írást, ahol azt taglalták, hogy a tejsav órák alatt lebomló vegyület, így nehezen hatna napokig...

Ahány ház, annyi szokás, és ahány oldal, annyi vélemény. Elég nehéz így biztosnak lenni a sajátomban is, de hogy még fenn is akadjak azon, hogy másnak más? Fene tudja. Szerintem ez tipikusan az a terület, ahol a tapasztalatok döntenek, és azok mutatnak utat. 

Egyelőre úgy gondolom, hogy mozgással és tőlünk telhető egészséges étrenddel jutunk előre, de ha ez nem használ, akkor majd elgondolkodom máson is.

[napirinya]

A kórházról utólag

Most jutott csak eszembe, hogy írjak a gyakorlatról. A változásokról írtam, és kihagytam a legutóbbi tapasztalatot. Szóval most megkapjátok! :D

Kezdhetjük ott, hogy amikor azon gondolkodtunk, hogy milyen irányba kell majd továbbtanulnom, akkor kapásból elutasítottam az egészségügyi pályát. Nagyon nem állt közel hozzám és még csak nem is érdekelt. Aztán egyre inkább rájöttem, hogy jobb ötletem nincs, és belevágtam...

Maga a suli katasztrófa, és nem igazán találkoztam olyan emberekkel, akik hasonló cipőben járnak, mint én. A legtöbbjüket vagy nem vették fel máshová, vagy már volt a családban egészségügyes. Én meg csak azért mentem, mert ha már csinálok valamit, az legyen fontos, na meg a bölcsész kar után max egy mekiben kaptam volna munkát. 

Így tehát az évfolyammal nem nagyon találom meg a közös hangot, mert amiken gondolkodni szoktam, azok senkit sem érdekelnek, én meg nem tudok hozzászólni az ő témáikhoz érdemben, mert csak annyi közöm van a kórházakhoz, amennyit a suliban látok.

Utáltam az első évet és el se tudtam volna képzelni, hogy másodévben már gyakorlatra fogok járni. Idő közben viszont sikerült részben asszimilálódnom, és amikor a gyakorlat előtt álltam, már nem féltem tőle annyira.

Először a szívcentrumban voltunk, ahol nagyon kedvesek voltak velünk, és attól eltekintve, hogy hogy a csoportunkban volt egy ribanc, aki két részre szakította a csoportot és végig minket próbált lehúzni, egész jól éreztük ott magunkat. Annyi hátránya volt a dolognak, hogy előtte 6 hétig csak ültünk a suliban, és most napi 9 órán át folyamatosan álltunk, szóval nagyon de nagyon fájt már a lábam délután fele.

Másodjára a gasztróra kerültünk, itt már nem volt mindenki kedves, de a környezet szép volt és rendezett és a betegekkel se volt nagy baj. Persze a fent említett lány itt is folyamatosan áskálódott, elég hányingerkeltő módon, úgyhogy kicsit elbeszélgettem vele a viselkedéséről. (Ez nem hatotta meg különösebben, de annyi eredményt hozott, hogy most kb riválisának tekintett. chhh) Utolsó nap kiszedtem egy pasiból egy kanült, mire az illető utána 2 perccel elájult, és a barátnőmnek volt annyi lélekjelenléte hogy elkapja, úgyhogy mondhatjuk, hogy tanúja voltam egy életmentésnek. ^^ Ha akkor nincs ott és nem reagál így, akkor nagy valószínűséggel a férfi fejjel esett volna egy szekrény sarkára. Az már hab a tortán, hogy mikor odaszaladtak a nővérek, akkor az egyik doki azt hazudta, hogy ő kapta el a férfit, úgyhogy gratulálok a magasan iskolázott őkegyelmének, hogy ilyen férfiasan kezelte a helyzetet. Valójában totál lefagyott és csak bambult ki a fejéből miközben a barátnőm tartotta a pasit... Férfiak...

Harmadik alkalommal a tüdőgondozóban voltunk.... Ennél rosszabb helyet nehezen tudok elképzelni. Dolgunk az nem volt sok, mégis,  a nővérek nagy része bunkó volt, főleg egy fiatal khm lány az első napon. Folyamat ordítottak velünk onnantól kezdve, hogy megérkeztünk, hogy dolgozzunk már, mikor még azt se tudtuk, hogy kit hogy hívnak, meg hogy mit hol találunk... Pocsék hely volt pocsék eszközökkel és pocsék dolgozókkal - tisztelet a kivételnek. 

Negyedik alkalommal sebészeten voltunk... Annyira nem volt cink az osztály, de amilyen hangulat ott volt... pffff. Aki nincs ott, azt osztják. Meg az egyik nővér elküldött a 606-os szobába vérnyomást mérni, csak hát nem volt 606-os szoba... 200 mennyi volt az összes, illetve római számmal volt még 1-6-ig. Amikor meg visszamentem, hogy nem találtam, akkor a többiek előtt kezdett el cikizni, hogy még arra se vagyok képes, hogy megtaláljam a szobát. Én meg beszóltam neki, hogy bocs, de 606-os szobát nem láttam sehol. Erre lecseszett, hogy az a 6-os. Nem tudom, ezt nekem honnan kellett volna szednem... de okéé. Saját maguknak mérgezik a levegőt. Nagyon taplók és folyamatosan kibeszélik egymást. Sosem dolgoznék ott, az biztos.

Az utolsó hely a komlói sebészet volt. Az egyetlen negatívuma az volt, hogy reggel 6-ra kellett kiérni. Nos, Pécsről 5-kor indul a busz, ami azt jelenti, hogy gyalog kell menni a buszpályára, mert ahol én voltam, ott nem volt olyan korai busz, amivel beértem volna. Szóval kelhettem volna kb 3:30-kor, hogy beérjek. Szerencsémre a barátom vállalta, hogy kocsival bevisz a buszhoz, ami hatalmas könnyebbséget jelentett. Ez volt a legjobb hely, ahol eddig gyakorlaton voltunk. Jó volt a hangulat és az emberek inkább segítettek ahelyett, hogy csesztették volna egymást. Nagyon jól éreztem itt magam annak ellenére hogy a fent említett ribanc folyamatosan kavarta a szart. (Neveket nem kell mondanom, mert aki ismeri, az tudja, hogy kiről van szó, mert még a saját barátait is nagyon durván osztja a háta mögött, és elég sokan visszahallottak elég súlyos dolgokat.) Különben azt máig nem sikerült felfognom, hogy mi a francért kell kimennünk Komlóra és miért pont 6-ra? Ha nem tudtam volna fizetni az albérletet, akkor abszolút nem tudtam volna gyakorlatra járni... A vidékieknek így beérni szinte lehetetlen, nekem az első busz munkanapokon fél hét után ér be, így kapásból kések fél órát, és akkor az adott intézményig még csak el se jutottam...

Az egész másodévben a gyakorlatok voltak a legjobbak. Végre tehettünk valamit az emberekért, és éreztem azt, hogy van súlya annak, amit csinálok, és van értelme. Nagyon jó érzés volt ott dolgozni - főleg Komlón, és emiatt megszerettem a munkát. Oké, a suli nagyon nem tetszik - van kb 3-4 tanár aki tiszteletreméltó és jófej, a többiek nevetségesek. Ha pl valaki azzal jön, hogy ,, én jó emberismerő vagyok, és megmondom, hogy te sápadt vagy"... arra inkább nem mondanék semmit. Főleg, hogy ez volt a legkisebb és legártatlanabb és legkevésbé rosszindulatú dolog, ami elhagyta a mélyen tisztelt "tanár" száját.

Végezetül éljen a munka, és vegyenek fel olyan tanárokat, akik nem olyan kicsinyesek és primitívek, mint a mostaniak 70%-a. ;) Ez sajnos nem túlzás. Ez katasztrófa.

[napirinya]

Máriazell 2010.

A következő összefoglalót a nagytakarítás során találtam meg, 4 évvel ezelőttről. A gimivel nyáron elzarándokoltunk Kőszegről Máriazell-re, 4 nap alatt. Eléggé vázlatos, gondolom hulla fáradt voltam az íráshoz. :P

A Te Deum után kisbusszal Kőszegig. Útközben hányinger, memories!! :) Földön szállás, reggel mosogatás, indulás.

Olíviával összehaverkodtam. Rozsé lelki-vezető, imádságok stb... Nap végén halál közben kis templom a figyelő fejekkel az oltár felett. Szállás... koedukált (a fiúk horkolnak), mezítláb jutottunk el odáig. Pizza a vacsora, jó rossz. Éjjel nem aludtam semmit.

Másnap ismét menetelés. Kis siratófal, nem olyan szörnyű... Étteremben ,,ebéd", sültkrumpli virslivel. Játszótéren hintázás (Lo.oL :D) stb. Hosszú emelkedő, majd gyilkos ereszkedő... Utána kínok közt meghalsz. A szállás kényelmes, bár lépcsőzni kell. A fürdő nem praktikus, egyben van a wc a zuhanyzóval.

Harmadik nap gyönyörű!!! Vettem barackot reggel. :) Sziklás kilátás, fürdés a jéghideg patakban... újjászületve viszem a keresztet. Elsőként érkezünk a szállásra, ami vendéglátóipari egység. Mire lementünk, a kocsma bezárt. :/ 

Negyedik napon meghalsz!! Tűző nap és beton. Pár csicska stoppolt...-.- Kívánság a zarándokkapunál (nem mondom el, mert nem válik valóra). Korda nővéreknél szállás. Este hatalmas nagy játék a pályán és bunyó. :)

Másnap út haza, csak a cipekedést kell kibírni... A vonatút lehetett volna jobb is. :(

[napirinya]

Változások, önmeghatározás

Nehéz és megfoghatatlan téma, főleg, ha önnön magunkról van szó. Általában a változás lassú folyamatként megy végbe, azonban mostanában vannak olyan események, amelyek véglegessé teszik. Nálam ez volt egy vita egy barátnőmmel, amikor először húztam meg határokat. A határok a tűrőképességemet mutatták, és noha addig nem volt szokásom konfliktusba keveredni - elegem lett, és ezen változtattam. Hogy miért csak 19 évesen tettem meg ezt a lépést, arra nem adnék ,,konyhapszichológiai" választ, nem kívánom analizálni magam. Viszont tény, hogy elég sokat bántottak korábban, mindig kívülálló voltam, és békés természetű. Aztán eljött a pillanat, amikor elegem lett, és kezdtem önállósodni, kiállni magamért. Ez a barátság nagyon jól megtanított erre, és ennek a mai napig örülök. 

Ebben az időszakban kezdtem meg tudatosan figyelni, ezeket a bennem lezajló folyamatokat. Hívhatnánk akár felnőtté válásnak is, de akkor meg kellene határoznunk a felnőttség mibenlétét, amire inkább nem vállalkozom. Egyre jobban körvonalazódott, hogy milyen ember alakul ki a nagy káoszból és a sok tapasztalatból. Bár a folyamat még valószínűleg évekig el fog tartani, mégis, talán ez az időszak meghatározó. A mostani tapasztalatok, döntések. Már körvonalazódik, hogy mi nő ki abból a kis magból, amik egykor voltunk. Többes szám, mert a barátaim egy része szintén megél valami hasonló identitásválság-szerű önmeghatározós időszakot.

Nehéz erről írni, mert eléggé megfoghatatlan nagy bizonytalanság az egész. Megfogalmazni magunk számára, hogy mi az, amire valójában vágyunk, mit szeretnénk elérni, hogyan szeretnénk megvalósítani, kivitelezni álmainkat, kapcsolatainkat. Na persze ilyenkor még csak a keresletről van szó.

A vágyaink megfogalmazásához elengedhetetlen a stabil értékrend. Itt kezdődik a nagyobb probléma. Kiben bízhatunk? Milyen forrásokat tekinthetünk pártatlannak, és mik azok a források, amelyek manipulálni akarnak bennünket? Az a nézőpont vajon mennyiben helyes, amit a szüleinktől látunk? Ők milyen tapasztalatok alapján jutottak idáig? Hihetünk-e saját tapasztalatainknak, mikor minden oldalról a média támad, rengetegen próbálnak manipulálni bennünket. Tehetjük azt, ami a helyes lelkiismeretünk alapján, de mi  történik, ha a lelkiismeretünket félrevezetik? 

Ha sehonnan sem szerezhetünk teljes bizonyosságot, mi alapján kell élnünk? Elég az, ha törekszünk tőlünk telhetően a jóra, vagy kell keresnünk egy magasabb szintet?

Gyakran látunk olyan posztokat, amelyeknek témája a ,,vagy megszoksz vagy megszöksz", illetve a ,,ha így nem tetszem, ne nézz ide" témában íródnak. Meg kell húzni a határt az egészséges önbizalom és önkritika között. Olyan posztot ritkán látni, ami a ,,jobb ember akarok lenni" témát boncolgatja. Hol húzzuk meg a határokat, ha semmiben sem lehetünk biztosak? Rengeteg forrásból csak hamis képekkel találkozhatunk, és nem arra gondolok, hogy elhisszük, hogy úgy kell kinéznünk mint egy címlapfotón pózoló photoshop csodának.

A fals információk mellett még hamis vágyakat is ültetnek belénk, megtévesztenek. Nem csak a divatra, a sminkre, vagy hasonló - gyakran eltúlzott jelentőségű dolgokra kell gondolni. Bármi ilyen lehet, aminek köze van a pénzhez, hatalomhoz, piachoz. Nem csoda, hogy sokan eltorzult lelkivilággal rendelkeznek és az eszközök, termékek rabjaivá válnak.

Na meg akkor a következő kérdés: milyen gyakran szorulunk arra, hogy felülvizsgáljuk értékrendszerünket? A túlzott bizonytalanság ugyanolyan ártalmas, mint a meggondolatlanság és kicsapongás. Persze beszélhetnek nekünk az arany középútról, de vajon megtalálhatjuk valaha? 

Hogyan változzunk úgy, hogy ne engedjünk a manipulációnak, de ne is gyártsunk összeesküvés elméleteket? Ha nincs bizonyosság, akkor megmarad nekünk a hit? Mennyiben határozzuk meg mi tapasztalatainkat, és mennyiben a tapasztalat minket? 

[napirinya]

Új blog, régi szerző

Az előző bejegyzések mind egy korábbi blogomról származnak. Úgy döntöttem, hogy körülbelül egy év szünet után újrakezdem online naplómat. Maga az illúzió, hogy esetleg a barátaim beleolvasnak néha-néha elég motiváció ahhoz, hogy ne hagyjam abba a naplóvezetést. Mindenféléről fogok írni, olyan dolgokról, amik aggasztanak, zavarnak, vagy elgondolkodtatnak. Sajnos a színvonal a béka segge alatt van 5 méterrel, de majd talán évek múlva javul valami. :)

[napirinya]

Balcsiról utólag - 2013. júli. 10.

Sok idő eltelt az előző bejegyzés óta, igazából most sincs nagyon kedvem írni, de ha most nem, akkor semmikor…

Jó volt a barátom nagyszüleivel kicsit nyaralni… Ja de nem is ez történt…

Utolsó vizsga után még hazajöttem összepakolni és onnan vissza Pécsre, ez 2 óra buszút… onnan ki a főpályára, és 3-4 óra vonatúttal felértünk Balatonfenyvesre. Nem voltunk ott egy órát, mikor kiderült, hogy másnap a barátom édesanyja és a húga is felérnek kocsival. Innentől kezdve nem lehetett másról beszélni, vagy másról hallani, mint a legkisebb unokáról, és egy olyan pozitívuma volt a dolognak, hogy egész idő alatt csak rá figyeltek, így én szerencsére meghúzódhattam a háttérben. Nagy balszerencsémre ezen felbuzdulva egy hét múlva ismét felmentünk a nagyszülőkhöz, ezúttal csak ketten egy hétre… hát azt a libatömést ami ott ment… Jobb nem is részletezni. Annyit elég mondani, hogy nagymama el tudja dönteni, hogy mikor laktam jól és mikor nem. Majd kipukkadok, úgy ülök a széken, és ez a beszélgetés zajlik le: mama: Anna jóllaktál? én:igen, köszönöm mama: nem, nem laktál jól” Hát kösszi, hogy meg tudod mondani helyettem, hogy jóllaktam-e. Ettől kaptam agyf*szt… Értem én, hogy kell a riszpekt a SZUPER kajának, de ne erőszakoskodjon már ennyire. Nem akartam tiszteletlen lenni, ezért nem vesztem össze vele azon, hogy hagyja már, hogy annyit együnk, amennyit akarunk, csak passzívan hallgattam, hogy együnk még meg együnk még meg együnk… Ennél intenzívebben nem kajáltathattak volna be… Van pár fura szokásuk, de persze melyik családban nincsenek ilyenek?

A kaja mindenek felett áll, és amelyik ételt nem a dicső nagymama készítette az már maximum csak épphogy jó lehet, mert a nagymama főztjénél nincsen jobb… Többet dicsérik a saját kajájukat, mint én, pedig ha vendégségben vagyok, akkor azért többször is mondom, hogy milyen jó ez vagy az. De ezt az önfényezést nem tudtam túlszárnyalni, ami azt illeti nem is akartam, mert kicsit már beteges. Tény, hogy finom volt az étel végig, viszont tapasztalataim szerint teljesen átlagos kaják voltak, nem volt semmi húdehúha eldobom az agyam. Ennek fényében a sok ,,xy-mama főztje a világon a legjobb” kampány erősen megkérdőjelezhető… Az már csak kis részlet volt, hogy a borsólevest meg a paradicsomlevest és zöldbabfőzeléket ízre nem lehetett megkülönböztetni, mert annyira tele volt nyomva petrezselyemmel, hogy azon kívül más ízt nem éreztem.

Az utca elég széles, ahol a ház áll, és csak egyik oldalán vannak házak. Az utca végén nádas van, meg iszap, de ott már ott a Balaton, és a következő utcában lehet csak lemenni a strandra. Valszeg a szélesség miatt sokan betévednek, aztán vissza is fordulnak, és keresik tovább a strandot. Ezzel még nem lenne baj, de a nagyszülők hónapokig azon röhögnek, hogy a szerencsétlenek le akarnak menni a strandra, és ,,hihi mindjárt jönnek vissza”. Ez megy heteken át naponta többször… Már elsőre sem volt vicces, de mikor folyamat felmerül, az már szánalmas. Elhiszem, hogy unatkoznak, de ezen nevetni…. na mindegy.

Természetesen sok jó tulajdonságuk is van, pl (valszeg a kajafétisből eredően) mindent megcsinálnak, amit csak szeret az unoka (vagy én). Változatos a kaja, és finom is, az egészet csak az árnyékolja be, hogy minden étkezéskor 5 dicséret/fő a minimum.

Nagyon elfáradtunk a második héten, hideg volt a víz a szeles idő miatt, de alapjában véve nem volt rossz az idő. Utolsó előtti este nem mehettünk el halat enni mert a nagymama már kitett két tányért az asztalra…. Hatalmas készültség lehetett a hűtőből kiszedni a zöldséges és húsos tányért… Tehát nagy felháborodásának hangot adott, mi meg ettük a szalonnát zsemlével, mert ha nem, akkor vérig sértődik. Másnap este meg jégeső volt, de mázlink volt, és két jégzápor között elsprinteltünk a halashoz..

Összességében jól éreztem magam, a nagyszülők viszont eléggé beárnyékolták az ottlétet. Mondtam én, hogy majdnem 20 évesen már esetleg mehetnénk talán ketten is, de fő a kényelem, ezt nem lehetett volna megoldani,

Barátom hozzá van szokva egy színvonalhoz, és azt nem képes aláadni, ha megpusztul, akkor sem. Ez a gáz abban, ha vannak elveid és konformistával jársz… -.-

[napirinya]

Mai pasik és a problémák

A legnagyobb probléma maga a cím. Nem szép dolog általánosítani, főleg - és itt találkozunk a második nagy problémával - ha nincs nagy tapasztalatom ezen a téren. Talán nem érdekel senkit, de 20 évesen összvissz 3 barátom volt, úgyhogy nem mondanám magam nagy pasifalónak. Ennek több oka is van: válogatós vagyok és a személyiségem felér egy fogamzásgátlóval. De most nem ez a téma.

Bizonyára léteznek még igazi férfiak, akik férfiasak, de az ismeretségi körömben fellelhető ,,egyedek" igen nagy százaléka cseppet sem tartozik ebbe a kategóriába. Nem csak arról van szó, hogy most már mindkét nem használ hajvasalót, vagy jár manikűröshöz. Ezzel még nincs gond. De már a férfias magatartás - legalábbis ami szerintem az - kiveszni látszik. Sok kis borsószem királykisasszony nőtt fel az évek során, és sajnos úgy látom, hogy a legtöbb lány barátom tökösebb a legtöbb fiú barátomnál. Nem állítom, hogy ez mindenhol így van, csak azt mondom, hogy több - messzebb élő lány is hasonló tapasztalatokkal rendelkezik. 

Ami engem illet, nekem a konformizmussal gyűlt meg a bajom. Most szerveztem egy balatoni sátras nyaralást a barátoknak, és a társaság nagy része lányokból áll. Ők egyből rábólintottak a dologra, míg a fiúk húzzák a szájukat a sátorban alvás miatt. Tényleg itt tartunk? Egy évben 4 éjszakát nem tudnak eltölteni egy sátorban? Mindannyian tanulunk még, senki sem rendelkezik fix munkahellyel, és egy kempinges megoldás olcsóbb is, és kalandosabb is, mintha kivennénk egy apartmant. 

Félreértés ne essék, nem ütött szíven annyira a tervezett nyaralás alakulása, csupán ez hívta fel sokadszorra a figyelmet arra, hogy a mai lányok bizony sokkal bátrabbak és életrevalóbbak, mint a fiúk nagy százaléka. 

Felmerül a kérdés, amit már mind többször feltettünk magunknak: Hogyan lehetnénk nők egy olyan fiú mellett, aki mellettünk nem férfi?

Teljesen átformálódnak a nemek és a köztük lévő különbségek is eltolódnak? Vagy az "alfáknak" fog kedvezni ez az időszak? Netán változott az alfa mibenléte? 

Ma úgy tűnik a nőiesebb nők vannak előnyben, hiszen sok fiú kicsit határozottabb nő mellett nem hordhatja a nadrágot. Nem beszélhetek a barátnőim nevében, de egy olyan pasi, akivel nincsenek viták és nincs meg az egészséges párharc - a dinamika - nagyon unalmasnak tűnhet.