#rézkori

[homregeszet]

6500-6000 éves edények egy rézkori sírban Hejőpapi határából. Izgatottan várjuk mennyi kerül még elő (egy, kettő, három, négy, öt …😃) és milyen egyéb mellékletet találunk. 🤗🔎

[pinkcreatorpoetry-blog]

Ritka rézkori leleteket tártak fel a régészek Dusnok határában

Ritka rézkori leleteket tártak fel a régészek Dusnok határában

Szarmata és honfoglalás kori, valamint a bronzkorból és ritka, a rézkorból származó leleteket tártak fel a kalocsai és a bajai régészek Dusnok határában – tájékoztatta Lantos Andrea, a kalocsai Viski Károly Múzeum régésze az MTI-t. Lantos Andrea, az ásatást vezetője emlékeztetett: az elmúlt év őszén a kalocsai Viski Károly és a bajai Türr István Múzeum szakembereinek közös leletmentése során két,…

[videkma]

Hatezer éves rézkori temetőben találtak arany tárgyakat a régészek Borsodban

Hatezer éves rézkori temetőben találtak arany tárgyakat a régészek Borsodban

Arany tárgyakat találtak egy 6 ezer éves rézkori temető feltárásakor a bükkábrányi lignitbánya területén a miskolci Herman Ottó Múzeum régészei – közölte az intézmény az MTI-vel szerdán. Continue reading

[korkep-blog]

Arany- és ezüstkincsek Szegeden

Különlegesen érdekes és hatalmas értéket képviselő kiállítással várja a látogatóit a szegedi Móra Ferenc Múzeum. A Bukarestből érkezett arany- és ezüst kincsek a Fekete ház időszakos, „Ősi arany- és ezüstkincsek Romániából” c. kiállításán láthatóak.

Különlegesen érdekes és hatalmas értéket képviselő kiállítással várja a látogatóit a szegedi Móra Ferenc Múzeum. A Bukarestből érkezett arany- és ezüst kincsek a Fekete ház időszakos, „Ősi arany- és ezüstkincsek Romániából” c. kiállításán láthatóak. A műtárgyakat szigorú biztonsági intézkedések között hozták Szegedre és nem kevesebb, mint 70 millió euróra vannak biztosítva.

    A tárgyak a mai Románia területén – jelentős részben Erdélyből –  kerültek elő, és az aranyművesség kezdeti időszakától (i.e. V. évezred második fele) a kora-középkorig (6. század) készültek. A bemutatott kollekció ezer darabot tartalmaz, közöttük találhatóak ékszerek (fejdíszek, gyűrűk, karkötők, fülbevalók stb.), aranyból készült, valószínűleg vallási szertartásokon használ (dísz)fegyverek (tőr, kard, harci csákány), a hétköznapi élet tárgya (edények, bögrék, kannák, pénzérmék).

    Láthatóak olyan kincsegyüttesek is, melyek nagyobbik részét hosszzú ideig a szakemberek is csak publikációkból ismertek, mint  mojgrádi rézkori fejedelmi kincs, a persinari bronzkori aranylelet, az apahidai gepida királyi ékszerek, a pietroasai kincs, valamint thrák ezüstkincsek.

    A kiállítás anyaga sokszínű. Az egyszerű tárgyaktól a kiváló  ötvösmunkákig sok mindent láthat itt a közönség. A kiállítás kurátora Rodica Margithu  elmondta a tárlat nem a gazdagságról és a csillogásról, de elsősorban azokról az emberekről szól, „akik feldolgozták az ércet, annak készítői, megrendelői, viselői vagy csodálói voltak”.

  ,

Az anyagot először 2013-ban mutatták be Bukarestben, Magyarországon először Debrecenben láthatták, a  szegedi kiállítás a huszadik állomása a sorozatnak.,

    A kiállítás az aranykincsek mellett bemutatja az arany és az ezüst feldolgozásának folyamatát is,  a korabeli mesterek eszközeit és azok használatának leírását. Az arany megmunkálásának legkorábbi bizonyítékai a rézkori aranyleletek. A korai bronzkorból kevés arany- és ezüst lelet maradt fenn, azok száma a középső bronzkortól kezd növekedni és a kora vaskorban érte el a csúcspontját.

    A Románia területén előkerült római kori ékszerek általában kis méretűek voltak, aranylemezből vagy huzalból kifinomult ízléssel készített tárgyak voltak. A késő antikvitás és kora középkor időszakából kiemelkedik az 5. század nagyszámú arany- és ezüst tárgya, mely közül több különleges szimbolikus értéket is képvisel.

    A creaiovai, főleg lószerszámokból álló leletegyüttes szkíta eredetre utal, de az állatstílusos díszítés alapján inkább trák-gréta művészettel hozható kapcsolatba. A Cuciteni-Baiceni kincs véletlenszerűen látott napvilágot, a környékén található fejedelmi sírok közeléből. Megtalálói egymás között osztogatták szét a tárgyakat, a nagyobbakat fel is darabolták.

    A peretui kincslelet egy része 1970 nyarán a Vedea folyó partján végzett mezőgazdasági munkák során került elő. Az azt követő ásatások során egy vezérsír került elő, benne edényekkel, harciszekér maradványaival, ezüst-, bronz- és réztárgyakkal. A lelet legértékesebb tárgya a fejedelmi sír sisakja.

      Az agigioli fejedelmi sírra 1931 tavaszán kincskeresők bukkantak rá, melyet egy 32 m átmérőjű, 2 m magas halomsírból ásták ki. Minden bizonnyal a helyszín, Dobruzsa vidékének helyi királyé lehet.

    A görög városok, a szkíta és géta-dák népesség közti kapcsolatokat a bunesti-avaresti diadém megjelenése is bizonyítja. A Crasna foló partján, egy dák erődítmény területén került elő.

    A csíkszentkirályi kincslelet 1953-ban a csíkszentkirályi andezitbánya munkálatai közben került napvilágra. A későbbi régészeti ásatások során 18 db ezüst, ill. aranyozott ezüst tárgyak kerültek elő, 3650 gr. összsúlyban.

    Az 1934-ben megtalált szörcsei kincsleletből két ezüst mellboglár, hat kis vasülő és egy ezüstrúd maradt fenn.

      Apahidáról három fejedelmi sír is előkerült. A bennük talált tárgyak közös jellemzője a korabeli ötvösművészetben használt rekeszzománc technika alkalmazása. Az itt eltemetett fejedelmek öltözékének leggazdagabban díszített része az öv volt, melyet középen ékkőberakásos, rekeszdíszes csattal zártak.

        A Dobruzsában talált 1-4. századi ékszerek a görög városok hellenisztikus hagyományaira emlékeztetnek, másrészt a provinciális római művészet bizonyítékai.

      Tóti község határában 1970 nyarán római-bizánci ezüstedények töredékeire találtak.

        A bemutatott anyag legérdekesebb darabjai az ún.  pietroasai kincsből származnak. Története több tekintetben hasonló a magyarországi Seusos-kincsek sorsához. Az 40 kg összsúlyú aranyból készült edényegyüttes eredetileg 22–24 darabból állt.

    A leletet 1837-ben találta meg két földműves, akik egy éven át rejtegették őket, majd eladták egy helyi kereskedőnek, aki azonban csak egy kiló arany árát fizette ki. Azért a megtalálók később megzsarolták őt. Miután a hatóságok tudomást szereztek a leletről, Alexandru D. Ghica havasalföldi uralkodó testvére, a belügyminiszter elkobozta azt. A miniszternek annyira megtetszettek a kincsek, hogy nem adta át az államnak, s csak az uralkodó halála után kerültek elő a páncélszekrényből.

    A kincset az 1867-es párizsi világkiállításon láthatta először a közönség ezt a leletet, majd a bukaresti Régészeti Múzeumban állították ki. Kalandos sorsa itt folytatódott, mert 1875 telén egy a tetőn át behatoló tolvaj ellopta őket. Távozása közben az egyik darabját elejtette a hóba amit járókelők találták meg. A tolvajt hamarosan elfogták.

    A múzeumban kitört tűzvészben  a leleteket az ablakon kidobva menekítették meg a pusztulástól. I. Károly román király egy német ötvösművészt bízott meg a restaurálásukkal. 1916 decemberében, amikor a német és osztrák-magyar seregek Bukarest ellen vonultak, a kincstár legfontosabb darabjait a román kormány Oroszországba vitette, onnan csak Sztálin halála után, 1956-ban kerültek vissza Romániába. Ez az egykori Római Birodalom területén talált legnagyobb arany edényleletből 12 maradt meg (19 kg.).

     A kiállítás 2019. január 20-ig látogatható. Magyar nyelvű  katalógusa ugyan nincs, de tárolók mellett elhelyezett magyar nyelvű információs táblákon számos információ olvasható, szakértői vezetésekkel a múzeum munkatársai is készségesen állnak a látogatók rendelkezésére.

      Puntigán József

[nemzetinet]

Arany- és ezüstkincsek Szegeden

Különlegesen érdekes és hatalmas értéket képviselő kiállítással várja a látogatóit a szegedi Móra Ferenc Múzeum. A Bukarestből érkezett arany- és ezüst kincsek a Fekete ház időszakos, „Ősi arany- és ezüstkincsek Romániából” c. kiállításán láthatóak. A műtárgyakat szigorú biztonsági intézkedések között hozták Szegedre és nem kevesebb, mint 70 millió euróra vannak biztosítva.

A tárgyak a mai Románia területén – jelentős részben Erdélyből –  kerültek elő, és az aranyművesség kezdeti időszakától (i.e. V. évezred második fele) a kora-középkorig (6. század) készültek. A bemutatott kollekció ezer darabot tartalmaz, közöttük találhatóak ékszerek (fejdíszek, gyűrűk, karkötők, fülbevalók stb.), aranyból készült, valószínűleg vallási szertartásokon használ (dísz)fegyverek (tőr, kard, harci csákány), a hétköznapi élet tárgya (edények, bögrék, kannák, pénzérmék).

Láthatóak olyan kincsegyüttesek is, melyek nagyobbik részét hosszzú ideig a szakemberek is csak publikációkból ismertek, mint  mojgrádi rézkori fejedelmi kincs, a persinari bronzkori aranylelet, az apahidai gepida királyi ékszerek, a pietroasai kincs, valamint thrák ezüstkincsek.

A kiállítás anyaga sokszínű. Az egyszerű tárgyaktól a kiváló  ötvösmunkákig sok mindent láthat itt a közönség. A kiállítás kurátora Rodica Margithu  elmondta a tárlat nem a gazdagságról és a csillogásról, de elsősorban azokról az emberekről szól, „akik feldolgozták az ércet, annak készítői, megrendelői, viselői vagy csodálói voltak”.

,

Az anyagot először 2013-ban mutatták be Bukarestben, Magyarországon először Debrecenben láthatták, a  szegedi kiállítás a huszadik állomása a sorozatnak.,

A kiállítás az aranykincsek mellett bemutatja az arany és az ezüst feldolgozásának folyamatát is,  a korabeli mesterek eszközeit és azok használatának leírását. Az arany megmunkálásának legkorábbi bizonyítékai a rézkori aranyleletek. A korai bronzkorból kevés arany- és ezüst lelet maradt fenn, azok száma a középső bronzkortól kezd növekedni és a kora vaskorban érte el a csúcspontját.

A Románia területén előkerült római kori ékszerek általában kis méretűek voltak, aranylemezből vagy huzalból kifinomult ízléssel készített tárgyak voltak. A késő antikvitás és kora középkor időszakából kiemelkedik az 5. század nagyszámú arany- és ezüst tárgya, mely közül több különleges szimbolikus értéket is képvisel.

A creaiovai, főleg lószerszámokból álló leletegyüttes szkíta eredetre utal, de az állatstílusos díszítés alapján inkább trák-gréta művészettel hozható kapcsolatba. A Cuciteni-Baiceni kincs véletlenszerűen látott napvilágot, a környékén található fejedelmi sírok közeléből. Megtalálói egymás között osztogatták szét a tárgyakat, a nagyobbakat fel is darabolták.

A peretui kincslelet egy része 1970 nyarán a Vedea folyó partján végzett mezőgazdasági munkák során került elő. Az azt követő ásatások során egy vezérsír került elő, benne edényekkel, harciszekér maradványaival, ezüst-, bronz- és réztárgyakkal. A lelet legértékesebb tárgya a fejedelmi sír sisakja.

Az agigioli fejedelmi sírra 1931 tavaszán kincskeresők bukkantak rá, melyet egy 32 m átmérőjű, 2 m magas halomsírból ásták ki. Minden bizonnyal a helyszín, Dobruzsa vidékének helyi királyé lehet.

A görög városok, a szkíta és géta-dák népesség közti kapcsolatokat a bunesti-avaresti diadém megjelenése is bizonyítja. A Crasna foló partján, egy dák erődítmény területén került elő.

A csíkszentkirályi kincslelet 1953-ban a csíkszentkirályi andezitbánya munkálatai közben került napvilágra. A későbbi régészeti ásatások során 18 db ezüst, ill. aranyozott ezüst tárgyak kerültek elő, 3650 gr. összsúlyban.

Az 1934-ben megtalált szörcsei kincsleletből két ezüst mellboglár, hat kis vasülő és egy ezüstrúd maradt fenn.

Apahidáról három fejedelmi sír is előkerült. A bennük talált tárgyak közös jellemzője a korabeli ötvösművészetben használt rekeszzománc technika alkalmazása. Az itt eltemetett fejedelmek öltözékének leggazdagabban díszített része az öv volt, melyet középen ékkőberakásos, rekeszdíszes csattal zártak.

A Dobruzsában talált 1-4. századi ékszerek a görög városok hellenisztikus hagyományaira emlékeztetnek, másrészt a provinciális római művészet bizonyítékai.

Tóti község határában 1970 nyarán római-bizánci ezüstedények töredékeire találtak.

  A bemutatott anyag legérdekesebb darabjai az ún.  pietroasai kincsből származnak. Története több tekintetben hasonló a magyarországi Seusos-kincsek sorsához. Az 40 kg összsúlyú aranyból készült edényegyüttes eredetileg 22–24 darabból állt.

A leletet 1837-ben találta meg két földműves, akik egy éven át rejtegették őket, majd eladták egy helyi kereskedőnek, aki azonban csak egy kiló arany árát fizette ki. Azért a megtalálók később megzsarolták őt. Miután a hatóságok tudomást szereztek a leletről, Alexandru D. Ghica havasalföldi uralkodó testvére, a belügyminiszter elkobozta azt. A miniszternek annyira megtetszettek a kincsek, hogy nem adta át az államnak, s csak az uralkodó halála után kerültek elő a páncélszekrényből.

A kincset az 1867-es párizsi világkiállításon láthatta először a közönség ezt a leletet, majd a bukaresti Régészeti Múzeumban állították ki. Kalandos sorsa itt folytatódott, mert 1875 telén egy a tetőn át behatoló tolvaj ellopta őket. Távozása közben az egyik darabját elejtette a hóba amit járókelők találták meg. A tolvajt hamarosan elfogták.

A múzeumban kitört tűzvészben  a leleteket az ablakon kidobva menekítették meg a pusztulástól. I. Károly román király egy német ötvösművészt bízott meg a restaurálásukkal. 1916 decemberében, amikor a német és osztrák-magyar seregek Bukarest ellen vonultak, a kincstár legfontosabb darabjait a román kormány Oroszországba vitette, onnan csak Sztálin halála után, 1956-ban kerültek vissza Romániába. Ez az egykori Római Birodalom területén talált legnagyobb arany edényleletből 12 maradt meg (19 kg.).

 A kiállítás 2019. január 20-ig látogatható. Magyar nyelvű  katalógusa ugyan nincs, de tárolók mellett elhelyezett magyar nyelvű információs táblákon számos információ olvasható, szakértői vezetésekkel a múzeum munkatársai is készségesen állnak a látogatók rendelkezésére.

  Puntigán József

Arany- és ezüstkincsek Szegeden a Nemzeti.net-en jelent meg,

[24hu]

A rézkori leletegyüttest az M67 gyorsforgalmi út építésénél fedezték fel.

[homregeszet]

Kedvenc tárgy

2️⃣2️⃣🎀🎄

Jó-jó lehet nem szép dolog kivételezni, de szerintem minden régésznek megvan a maga kis kedvence, egy tárgytípus, vagy konkrét tárgy, ami valami oknál fogva különösen közel áll hozzá. Persze előfordul, hogy több kedvenc is van, hiszen sok szép dolgot ásunk ki a föld mélyéről és a raktáraink is tele vannak mutatós darabokkal.

Az enyémek az edények. Lenyűgözőek az őskori, kézzel készített, szépen, sok esetben művészien megformált és kidolgozott bükki bomba formájú edények, a rézkori csőtalpas vagy éppen a bronzkori svédsisak alakú tálak.

Egyik kedvencem azonban mégis ez a késő neolitikus textildíszítésű pohárka (Sárazsadány, Kr. e. 5000-4500/4400) a maga egyszerű kidolgozásával, de annál érdekesebb mintakincsével.

Hajdu Melinda

[homregeszet]

Hej-hej-Hejőpapi!

Idén nyáron immár a 3. Ásatasi Szezonban rekkenő kánikula, 3. fokú hőségriadó közepette kezdtük meg a munkát Hejőpapi határában. A tavalyi területünktől ÉNy-ra található a valamivel több, mint egy hektáros felszínünk. Mind a rézkori, mind a neolitikus település nyomai tovább folytatódnak, melyet sírok, különféle gödrök, cölöpszerkezes házhelyek, kút, nagyméretű agyagnyerő gödrök és a betöltésből előkerülő jellegzetes leletanyag jelez.

Gyülekeznek a felhők, volt részünk nagy viharban is....

....és ami a vihar után fogadott minket a felszínen…

A leletanyag leginkább töredékes formában kerül elő a gödrökből.

A humuszolás, a felszín előkészítése a kézi bontásra mind-mind fontos munkafázis.

Sír feltárása közben előkerül az ecset és a szike, míg a göröknél inkább az ásó és lapát.

Szakmai konzultáció

Összehangolt csapatmunka. Mindent a jó fotó érdekében.

Újkőkori ember csontváza, mely több ezer évig jól konzerválódva feküdt a föld mélyén. Feje környékén a korszak temetkezési szokásaira jellemző okkeres festék látható.

A fotózás és rajzolás fontos részét képezi a helyszíni dokumentálásnak.

Nagyméretű agyagnyerő bontásának első fázisa .

Hajdu Melinda

[homregeszet]

Miskolci Régész Enciklopédia - Inkrusztáció

Az inkrusztáció eredetileg egy iparművészeti eljárást jelöl, a Magyar etimológiai szótár szerint ‘nemes anyagokból készült berakásos díszítés bútoron’; ‘márvány vagy színes kő berakás’. A régészetben azonban az agyagból készült edények felületére, azok karcolt vagy mélyített díszítéseibe töltött betétek elnevezéseként használjuk. Ezek a betétek a kerámiákétól elütő színben készültek.

Az eljárást főként őskori kerámiakészítők és fazekasok használták, feltűnik neolitikus, rézkori és bronzkori agyagedényeken is. A két legismertebb Kárpát-medencei kultúra, melyek edényein megtaláljuk, a neolitikus bükki kultúra (Kr. e. 5200–5000/4900) és a középső bronzkori mészbetétes edények népének kultúrája (Kr. e. 2000–1500). Mindkettő magas szinten űzte a kerámiaművességet.

A bükki edények bekarcolt vonaldíszeibe a sötét felülettől elütő fehér, sárga vagy vörös színű betétet tettek (1–2. kép), melyet a természettudományos vizsgálatok szerint ásványi anyagokkal (kaolinittel, goethittel, hematittal) színezett, vagy a természetben ilyen állapotban előforduló agyaggal töltöttek ki. Néhány darabnál porrá tört márga (agyagos-karbonátos kőzet) valószínű használatát mutatták ki. A betéteket utóégetéssel vagy szerves ragasztóanyagok segítségével rögzíthették a kerámiák felületébe.

1.kép: Inkrusztált edények a neolitikus bükki kultúrából (fotó: Baranczó Benedek)

2.kép: Fehér, vörös és sárga inkrusztációk bükki edénytöredékeken (Mihály J. és munkatársai 2010, 1. ábra)

Ezzel szemben a középső bronzkori mészbetétes edényeknél csak fehér színű inkrusztációt használtak a fazekasok (3. kép), melyet főként porrá tört állati csontokból készítettek.

3.kép: A bronzkori mészbetétes edények kultúrájának inkrusztált kerámiái (Kreiter A. és munkatársai 2020, 2. ábra)

Az inkrusztált díszítés előfordul még a rézkori tiszapolgári kultúrában, valamint a kora bronzkori Makó-, Nyírség- és Kisapostag-kultúrákban is, illetve kis számban a középső bronzkori Vatya-kultúrában. A rézkorban és bronzkorban a fehér inkrusztáció készítése a Közép- és Al-Duna-vidék más kultúráinál is jellemző volt (Kostolac-, Vučedol-, Szeremle-, Gârla Mare-, stb.).

A rézkori tiszapolgári edények fehér inkrusztációját a természettudományos vizsgálatok alapján porított állatcsontból készítették, míg a Kostolac-kultúrában többnyire kalcit, a Vučedol-kultúrában pedig kagylóhéj lehetett az alapanyag. Az, hogy milyen anyagokat használtak fel az inkrusztáció elkészítéséhez tehát kultúránként különböző volt, és azt az elemzések szerint sokkal jobban befoly��solták a hagyományok, mint a közelben elérhető nyersanyagok köre. A bronzkori kultúráknál több esetben kimutatták zúzott kvarc szándékos hozzáadását is a fehér inkrusztáció anyagához, vagyis a mészbetétet nem egyféle anyagból készítették. Az is kimutatható, hogy ha több „hozzávalót” használtak, azokat vagy együttesen porították, vagy külön-külön törték/őrölték meg, és később keverték össze. Ha hasonló keménységű anyagokat használtak, azokat együtt porították, míg a különböző keménységűeket külön-külön, és csak később keverték össze azokat – vagyis a választásnak praktikus okai lehettek. A „hozzávalók” fajtái a bronzkori mészbetét fehér színét, matt vagy fényes voltát is befolyásolták.

A díszítéshez használt szerszámok is kultúránként különböztek a bronzkorban (W-, T-, U-alakú végződéssel), mint ahogy a mészbetétágy elkészítésének technikája is (bemélyítés, beböködés, pecsételés, folyamatos bekarcolás). A mészbetét alapanyagai általában nem mutatják magasabb hőmérséklet hatására történő átalakulás nyomait, így többnyire égetés után vihették fel azokat a kerámiák felületére. A betét rögzítésére főként szerves kötőanyagot használhattak (tojásfehérje, enyv, növényi gyanta), mely az idők során lebomlott, így nehezen kimutatható. A Vatya-kultúrából származó néhány kerámiánál a mészbetétágy keresztmetszetének pásztázó elektronmikrószkopos vizsgálata azt mutatta, hogy a bemélyített díszítésbe először híg agyagot kentek, az inkrusztációt pedig ezt követően helyezték bele, egyes esetekben pedig magát a betétet hevítették a behelyezés előtt. Ezeknek a praktikáknak a célja is a jobb rögzítés lehetett.

Az eddigi vizsgálatok szerint egyes bronzkori kultúráknál szigorúan ragaszkodtak a kulturális szabályokhoz, míg máshol kísérleteztek a különböző alapanyagokkal és inkrusztációs technikákkal, többféle megoldást is használtak. Mindenesetre úgy tűnik, hogy rézkori és bronzkori kerámiakészítők más alapanyagokat és rögzítési technikákat alkalmaztak, mint neolitikus „elődeik”.

Csengeri Piroska

Ismeretterjesztő a témához: Kreiter A. és munkatársai: Miből készült a középső bronzkori kerámiák „mészbetét” díszítése? 2020.06.08. https://mnm.hu/hu/cikk/mibol-keszult-kozepso-bronzkori-keramiak-meszbetet-diszitese

Szakirodalmak a témához: Czekaj-Zastawny, A. et al.: Colorants used to decorate the Bükk culture vessels. In: Valde-Nowak P., Sobczyk K., Nowak M., Źrałka J. (szerk.): Multas per gentes et multa per saecula. Amici magistro et collegae suo Ioanni Christopho Kozłowski dedicant. Jagiellonian University Kraków, 2018, 351–359.

Kiss V.: Middle Bronze Age Encrusted Pottery in Western Hungary. Varia Archaeologica Hungarica XXVII, Archaeolingua, Budapest, 2012.

Mihalik J.: A boldogkőváraljai neolithkori telepek. Archaeologiai Közlemények XX, 1897, 5–39.

Mihály J. és munkatársai: A bükki kerámia inkrusztált díszítéseinek vizsgálata mikroanalitikai módszerekkel. Archeometriai Műhely VII/4 (2010), 249–257.

Parkinson, W. A. et al.: Elemental analysis of ceramic incrustation indicates long-term cultural continuity in the prehistoric Carpathian basin. Archaeology Ethnology & Anthropology of Eurasia 38/2 (2010), 64–70.

Roberts, S. et al.: Characterization and textural analysis of Middle Bronze Age Transdanubian inlaid wares of the Encrusted Pottery Culture, Hungary: A preliminary study. Journal of Archaeological Science 35 (2008), 322–330.

Sofaer, J. – Roberts, S.: Technical innovation and practice in the Eneolithic and Bronze Age encrusted ceramics in the Carpathian basin, Middle and Lower Danube. Archäologisches Korrespondenzblatt 46 (2016), 479–496.

Wosinsky M.: Az őskor mészbetétes diszű agyagművessége. Budapest, 1904.

[homregeszet]

Miskolci Régész Enciklopédia - Humuszolás

Mint minden munkavégzésnek, így a régészeti feltárások menetének is megvan a sorrendje.

A terepi munka nulla/kezdő fázisként megemlíthetjük a terület kitűzését, lőszermentesítést, jobb esetben a növényzet kiirtását is, melyek legtöbbször a beruházó feladatai közé tartoznak. Ezt követően szakemberek irányításával folytatódik tovább a munka, geofizikai felmérés készül a területről, ami még nem jár a lelőhely bolygatásával.

A földmunkák első fázisa tulajdonképpen a feltárással érintett terület humuszolása (kivételt képezhetnek ez alól a tervásatások). De mit is jelent ez a gyakorlatban?

A humuszolás gyakorlatilag nem más, mint a termőföld eltávolítása, melyet követően kirajzolódik a pleisztocén (jégkorszaki) talaj, ami lehet agyag, agyagos homok, homok, lösz és ezek variációi. Régészetben ezt úgy hívjuk „sárga altalaj.” És ebből következik az is, hogy minden, amit az említett altalajba ástak bele, az a jégkorszaknál fiatalabb (újkőkori, rézkori, bronzkori stb.) korú. Ezen a szinten a sötét vagy sötétebb fekete, barna, szürke színű betöltéssel jelentkező foltok lesznek a feltárásra váró jelenségeink, amelyeket a humuszolás során azonosítunk. Ezek az objektumok általában házhelyek, házhelyeket jelölő oszlopsorok, különböző méretű és funkciójú gödrök, sírok, árkok lehetnek. Van, amikor egyértelműnek tűnhet, hogy nem régészeti jelenségről van szó, de sok esetben később, a metszetre bontás során derül ki, hogy adott jelenségnek nincs régészeti érintettsége. A foltokat minden eseteben alapos gonddal dokumentáljuk, foltfotó készül róluk, és leírjuk a formájukat, betöltésüket, mit látunk a felszín��kön, emellett metrikus adataikat is felvesszük.

Magyarországon egy-egy megelőző feltárás során nincs lehetőség a humuszréteg kézzel történő eltávolítására, így ezt kanalas kotrógép segítségével végezzük el. Sajnos az adatvesztés már ekkor elkezdődik, hiszen a humuszban is jelentkeznek a jelenségek, ezért is fontos lehetőségeinkhez képest a minél alaposabb gonddal történő humuszolás.

Talán nem is gondolnánk, de az egyik legfontosabb munkafázis, hiszen jobb esetben már körvonalazódik milyen korszakra, struktúrákra, településszerkezeti rendszerre számíthatunk a lelőhelyen, amelyek feltárására a következő munkafázis, vagyis a kézi bontás során kerül sor.

Hajdu Melinda

[homregeszet]

Munkafolyamatok

"Amikor a munkafolyamatok összeérnek…"

Az idei évben is – amint már több ízben beszámoltunk róla – tovább folytatódnak majd az ásatások a bükkábrányi bánya területén. Addig azonban még több irodai feladat is vár ránk, amihez szükséges a terepen készült képek rendszerezése is. (Mindamellett, hogy ebben a cudar időben jól esik derült kék eges, napfényes fotókat nézegetni, hogy legalább a feeling meglegyen : ))

Az alábbi fotó abból a szempontból lehet érdekes, hogy 3 munkafolyamat is megfigyelhető rajta. Az objektum fotózásához már kihelyezésre kerültek a méterrudak és a tábla. A háttérben egy másik gödör bontása zajlik éppen; egy harmadiknál pedig a rajzos dokumentáció van folyamatban.

Mindemellett az előtérben látható kosarak a VIII/E lelőhely húzó korszakához – a késő rézkori, badeni időszakhoz kapcsolódó leleteket tartalmaznak.

#hiányzikajóidő #1fotónyinyár

[homregeszet]

1️⃣2️⃣🎁Helyszín: Hejőpapi, X-es kavicsbánya, 2022. 09. 06. Nyáridéző pillanatok. Amikor még érezhető a kánikula, a felszínen közel 40 Celsius-fok és amiből olyan jó volna eltenni a téli hideg napokra. :) ☀️ (Rézkori kút dokumentálása közben, a fotó és a rajz elkészült, a leírás a végére maradt most is…)

Hajdu Melinda Fotó: Petri László

[homregeszet]

A régi kissé megkopott varázsa – az újdonság ereje

Nem is oly távoli bejegyzésünkkel a bükkábrányi ásatások története egy fejezet végéhez ért, ezzel egyidejűleg elindítva egy újabb passzust a bánya életében.

1.kép: Frissen humuszolt terület és kutatóárkok a bányában

Már a humuszolás során a jelenségek foltjaiból látszott, hogy a várttal ellentétben egy nagyon leletgazdag, intenzív lelőhely tárul fel előttünk.

A régi-új lelőhely az első, saját nevemen futó ásatásom, és egy pillanatra elérzékenyültem, mikor a legelső stratszámot kibiggyesztettük egy formás kis gödör foltja mellé.

2.kép: A VIII/F terület S1-es objektumának fotója.

Aztán már nem volt több idő mélázásra, mert azon kaptam magam, hogy a 454-es szám is kiosztásra került. Csak úgy pörögtek az események… egy kis rézkori temető, egy ismeretlen korú árokrendszer, hatalmas neolit agyagnyerő gödrök és nagy kiterjedésű X-XI. századi temető – csak, hogy a jéghegy csúcsát soroljam.

3.kép: A kora rézkori Tiszapolgár-kultúrához köthető temetkezés

4.kép: A késő rézkori badeni közösséghez köthető nagy méretű tároló edény töredéke.

5.kép: A bronzkori időszakhoz köthető objektumok bontása és dokumentálása

6.kép: Kora középkori temetkezés rajzos dokumentálása.

Az elkövetkezőkben igyekszünk egyre több fotós tudósítást nyújtani a haladásról.

Kovács Niki

(U.i.: addig is szorítsatok, hogy ne legyen túl csapadékos az ősz! :) )

[homregeszet]

Kézművesség napja 2.

Kézzel formált edények az őskorból

Az évezredek alatt a technikai fejlődésben messze kerültünk őskori elődeinktől, fejlettebbek lettünk náluk – gondoljuk itt, a 21. században. Az őskori kézművesség és ennek részeként az edénykészítés remekei azonban rácáfolnak erre!

1. kép. A bronzkori füzesabonyi kultúra edényei Mezőkeresztesről és Tiszakeszi-Szódadombról (fotó: Baranczó Benedek) A háztartásokban használt edényeket, akár mindennapi, akár különleges darabokról van szó, manapság főként nem agyagból és fából/növényekből készítjük, mint az őskorban, hanem üvegből, fémből és műanyagból– nagyipari szinten. Mégsem feltétlenül tudjuk újraalkotni azokat a tárgyakat, azokkal a technikákkal, melyekkel az őskori kerámiakészítők és fazekasok dolgoztak. A neolitikum (újkőkor) egyik fontos újítása volt az agyagból készített, kiégetett edény, mely lehetővé tette a főzést, és a nedvességtől elzárt tárolást. A fából, háncsból, vesszőből készült evőeszközök, edények, tárolók továbbra is használatban voltak, de ezek a szerves anyagból való tárgyak nem maradtak ránk a Kárpát-medence talajviszonyai között.

Az újkőkorban (Kr. e. 6100–4500) és a rézkorban (Kr.e. 4500–2700) az egyes háztartások maguk készítették használati és rituális célú kerámiáikat, míg a bronzkorban (Kr. e. 2700–900) és a vaskorban (Kr. e. 900 – Kr. e. 1. század vége) már erre szakosodott fazekasok, fazekasműhelyek is működtek. A kézzel hajtott korongon készült edények a vaskorban, a szkíta kultúrával jelentek meg hazánk területén, és a keltákkal terjedtek el igazán. A fazekaskorong létrehozását a tömegtermelés igénye hozta el. A megelőző korszakokban mindvégig kézzel formálták az agyagedényeket. Ennek ellenére, vagy talán éppen ennek köszönhetően változatos és szemet gyönyörködtető tárgyakkal találkozhatunk. :)

2. kép. A neolitikus bükki kultúra edényei Garadnáról és Felsővadász-Várdombról (fotó: Baranczó Benedek) A Kr.e. 5200–5000 között élt neolitikus bükki kultúra kerámiakészítői például tojáshéj vékonyságú edényeket adtak ki a kezük közül! Ezeket gyönyörű, sűrű bekarcolásokból álló mintákkal látták el, sokszor színes festékekkel kitöltve a díszítéseket (inkrusztáció). Tudjuk, hogy a festékbetéteket színes/színezett agyagból készítették, de maguknak az edényeknek és a bekarcolásoknak a készítési technikáját nem ismerjük pontosan, és korabeli technikákkal és eszközökkel utánozni sem tudjuk.

3. kép. Formázási technikák: 1. hurka-/szalagtechnika, 2. laptechnika, 3. modellálás, 4. formába nyomás, 5. kalapálás (Solnay 2021, 4. kép) A kisméretű, egyszerű formájú őskori edényeket egy agyagtömbből alakíthatták ki nyomkodással, míg a nagyobbakat lapított agyagszalagokból, agyaghurkákból, vagy lapokból építették fel. Előfordul, hogy az elhasználódott edények építőelemeik illesztése mentén törtek el, és így találjuk meg őket a régészeti leletanyagban. Szintén előfordul az Afrikában ma is használatos edénykészítési mód, amikor egy agyagtömbből, ütögetés általi nyújtással, felhúzással, kézi elfordítás mellett alakították ki az edények formáját. Ismert eljárás volt a formába, vagy formára nyomás is, melynek során egy ütő segítségével dolgozták rá, vagy bele az agyagot a formába. A bütyköket és egyéb díszítéseket egyszerűen „rátették” az edények oldalára, vagy hígabb agyag segítségével odaragasztották. A neolitikum végén megjelenő, és attól fogva elterjedten használt edényfüleket is ilyen módon, vagy „csapolással” illesztették a helyükre.

4. kép. Fülcsapolás nyoma rézkori edényen (Horváth T. 2010, 8/5. kép) Az őskorban a kerámiakészítéshez nem a ma ismert agyagnyerő helyek „tiszta” agyagját termelték ki, hanem a folyó- és patakpartok szűrt, de sokszor kőzettörmelékekkel, kvarchomokkal és egyéb szennyeződésekkel vegyes, agyagos üledékét használták. Vagyis a legrosszabb nyersanyagból is tudtak kerámiát készíteni! A neolitikumban növényi részeket is kevertek az előkészített agyaghoz, de előfordul az összetört edények soványítóanyagként való felhasználása is. Ez nem csupán technológiai fogás lehetett, hanem az identitás megőrzésében, az ősökkel való folytonosság fenntartásában is szerepet játszhatott.

5. kép. Félig lekopott neolitikus edénybevonat Sajószentpéter-Vasúti őrház lelőhelyről (fotó: a szerző) A soványított agyag egyenetlenségeit egy finomabb agyagból készített, híg agyaglé segítségével tüntették el, melybe belemártották az edényeket. Az így keletkezett bevonatokat sokszor még fényezték is egy kaviccsal vagy fadarabbal, amivel az edény vízáteresztő képességét csökkentették.

6. kép. Kátrányos fekete festés a neolitikumból Szentistvánbaksáról (fotó: a szerző, rajz: Homola Krisztina) A plasztikus és bekarcolt díszítések mellett égetés előtti és utáni festéseket is alkalmaztak, melyhez ásványi nyersanyagokat, vagy növényi színezékeket használtak. Égetés előtt vitték fel például a nyírfakéreg kátrányból készült fekete festékeket. Az égetést kezdetben máglyán vagy gödrökben oldották meg, a bronzkorban és a vaskorban viszont már ásatásokon előkerülő nyoma is van a rostélyos fazekaskemencék használatának. Az edények formája alapvetően a funkciótól függött, de az egyes közösségek számára a hagyományok is meghatározóak voltak, hiszem magát a kerámiakészítést is ezzel együtt sajátították el mestereiktől/felmenőiktől. Mindenhol találunk főzésre-sütésre használatos fazekakat és tepsiket, folyadéktárolásra szolgáló „amforákat” vagy „korsókat”, ivópoharakat és/vagy füles bögréket, tálakat és különleges edényeket, de minden korszak és „kultúra” edénykészlete más és más. Ez nagyban segíti a kormeghatározást is a régészek számára.

7. kép. Különleges díszítésű arcos edény Garadnáról (rajz: Homola Krisztina) Az őskori kézzel formált edények hűen mutatják egy-egy közösség technológiai tudását, a modern kémiai vizsgálatokkal pedig közelebb kerülhetünk az edények funkciójának meghatározásához. Ugyanakkor az edényekre került, szintén nem öncélú, hanem az adott közösség számára határozott jelentéssel bíró, akár identitást kifejező szerepű díszítőmotívumok megfejtése lehetetlen feladat marad…

Csengeri Piroska

Ajánlott irodalom:

Füzesi András: A késő neolitikus edények megformálásának technikai jellegzetességei – Öcsöd-Kováshalom leletegyüttese alapján. In: Vicze Magdolna – Kovács Gabriella (szerk.), MΩMOΣ X. Őskoros Kutatók X. Összejövetelének konferenciakötete. Őskori technikák, őskori technológiák, Százhalombatta, 2017. április 6–8. Százhalombatta, 2019, 84–109. p

Gucsi László: Kerámiatechnikai megfigyelések a badeni kultúra leletein. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXII, 2000, 89–99. p

Gucsi László: Rézkori és kora bronzkori kerámiákon végzett technikai megfigyelések. In: Holló Szilvia Andrea – Szulovszky János (szerk.), Az agyagművesség évezredei a Kárpát-medencében. Budapest – Veszprém, 2006, 7–18. p

Horváth Tünde: Megfigyelések a középső és késő rézkori kultúrák fazekasáruin Balatonőszöd–Temetői dűlő lelőhelyen. Készítéstechnikai vizsgálatok. Archeometriai Műhely 2010/1, 51–81. p

Jakucs János – Sándorné Kovács Judit: Északkelet-magyarországi és északnyugat-romániai középső neolit festett kerámiák festékanyagának azonosítása Fourier-transzformációs Infravörös Spektrofotometriai (FTIR) módszerrel. In: Kreiter Attila – Pető Ákos – Tugya Beáta (szerk.): Környezet–Ember–Kultúra: Az alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszéde. Budapest, 2012, 307–316. p

Kreiter Attila: Bronzkori kerámia technológiai vizsgálata Százhalombatta-Földvárról. In: Kolozsi Barbara (szerk.), MΩMOΣ IV. Őskoros Kutatók IV. Összejövetelének konferenciakötete, Debrecen, 2005. március 22–24. Debrecen, 2012, 251–277. p

Mihály Judith et al.: A bükki kerámia inkrusztált díszítéseinek vizsgálata mikoranalitikai módszerekkel. Archeometriai Műhely 2010/4, 249–257. p

Solnay Eszter: A kerámiaedények formázásnak technológiai vizsgálata: Áttekintés a módszertan alapjairól és alkalmazásáról. Archaeologiai Értesítő 146, 2021, 197–224. p

[homregeszet]

Hol sírok domborulnak...

"Így szólt, és tovatűnt Hádész palotája ölében; én pedig ott álltam s vártam, hogy hátha előjön még ama hősökből egy, kik rég szálltak a sírba. S tán meglátom, ahogy kívántam, e régieket még: Thészeuszt, Peirithooszt, deli sarjait isteneinknek; csakhogy a holtak egész sokasága előbb odatódult szörnyü zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal, hogy rámküldi a rettenetes Gorgó-fejet is még Hádész házából a magasztos Perszephoneia." (Homérosz: Odüsszeia 11. ének. Ford.: Devecseri Gábor)

Folyamatban lévő ásatásról néha nehéz nagyobb beszámolót közzé tenni, hiszen sok dolog csak a terepi munkák befejezése után válik átláthatóvá. A bükkábrányi-bányában folyó feltárásoknál többször előfordult már, hogy a kezdeti elképzelésinket végül el kellett vetnünk az előkerült nyomok alapján. Idén is belefutottunk egy ilyenbe.

A sok telepobjektum között kisebb sírcsoportra lettünk figyelmesek humuszolás után. Korábbi felszíni leletek és az addig megállapítható rítus alapján a szkíta kultúrához tartozó temetőre számítottunk. A sírcsoport nyugati temetkezéseinek feltárásakor szórt hamvas rítusra bukkantunk. Ez a temetési mód ugyan előfordul a vaskor időszakában is, azonban a mellékletként elhelyezett edények korábbi időszakra mutattak. Rövid nyomozás során meg is határoztuk a középső bronzkori hatvani kultúrát, amelyhez így négy temetkezés tartozott. Tőlük keletre már szinte kizárólag csontvázas temetkezések voltak, de az északi részen újfent eltéréseket tapasztaltunk.

1.kép: Bronzkori szórthamvas sír

2.kép: Hatvani kultúra díszes edénye a sírból

3. kép: Bronzkori szórthamvas sír

4. kép: Barbotindíszes edény a sírból

A nagyon rossz megtartású csontok és a bütykökkel díszített edények ismerősek voltak, méghozzá a rézkor időszakából. A nyugat-keleti tájolás alapján pedig a kora rézkori tiszapolgári kultúrához tartoztak.

5.kép: Kevésbé jó megtartású rézkori sír

A többi sír viszont már tényleg a szkíta kultúrához volt kapcsolható. Az előkerült leletek között vaskéseket, bronz hajkarikát, 1 elektron spirált és tucatnyi üveggyöngyöt említhetünk meg, utóbbiak között két szemes gyöngy is volt.

6.kép: Szkíta csontvázas temetkezés

Az egészet megspékelte egy több mint 150 cm mély gödör aljában előkerült, szintén a rézkorra keltezhető kettős temetkezés. Sajnos a halottak koponyája bontáskor megsérült, de így is sikerült megállapítani, hogy egy férfi és egy nő, talán pont egy pár, lett ilyen meghitt módon eltemetve.

7.kép: Szórthamvas sír dokumentálása

Az, hogy egy optimális területet (pl. dombtetőt) több régészeti kultúra is felhasznál temetkezése színhelyéül nem egyedülálló; az azonban meglepő, hogy különböző korú temetkezések ennyire közel helyezkedjenek el egymáshoz képest. És még nincs vége! Ugyanis néhány 10 méterrel arrébb egy újabb temetőt találtunk, amelynek feltárását nemsokára elkezdjük.

8.kép: A régi és az új terület

Addig pedig gondolkozunk, hogy a véletlenek egybeesése vagy a hely szelleme, a genius loci, volt-e hatással az itt élt emberekre.

Németh Attila

[homregeszet]

észLELET: Kocsimodell formájú edény a rézkorból (videóval)

Csincse-Gomba Barna földje (M3-14. lelőhely), Dr. Wolf Mária, 1995

Újrarestaurálás: Tóth Edina (HOM), 2021

Fotó: Baranczó Benedek

A kerék és a kocsi kétségtelenül a legfontosabb újítások közé tartoznak az emberiség életében, mivel forradalmasították a szárazföldi közlekedést és áruszállítást, és ennek révén az emberi közösségek közti kapcsolattartást és információcserét is. A legkorábbi kocsira utaló leletek (fakerék, -tengely, -kocsiút) és ábrázolások Európában a Kr. e. 4. évezredből, a rézkorból származnak. A Kárpát-medence talajviszonyai között a szerves maradványok ritkán élik túl az évezredeket, de a kocsi rézkori ismeretéről és használatáról tanúskodó, szimbolikus jelentéssel is bíró agyag kocsimodellekből (és töredékekből) már több darabot ismerünk.

Északkelet-Magyarországról nem tart számon a kutatás ilyen agyag kocsimodelleket, Csincse-Gomba Barna földje lelőhelyen azonban előkerült három, a badeni kultúra füles kocsiedényeihez hasonlító lelet 1995-ben az M3 autópálya B.-A.-Z. megyei szakaszának építését megelőző régészeti munkák során (M3-14. lelőhely). A tárgyak egy késő rézkori (Kr. e. 3600–2800/2600), klasszikus badeni település széléről, egy rétegzett betöltésű rituális gödörből származnak, ahol összetörve feküdtek három korsó és egy tál darabjainak társaságában.

A négyszögletes edények pereme a sarkaiknál enyhén felcsúcsosodik, oldallapjaikat több sorban cikcakkvonalas díszítés borítja, minden második vonalközben vörös festéssel. Peremük fölé magasodó füllel rendelkeznek, az edények alja belül négy mezőre osztott. Tengely vagy kerék ábrázolása nem látható rajuk. Formájuk és díszítésük nagy hasonlóságot mutat a Budakalászról és Szigetszentmártonból ismert, temetkezések mellékleteként napvilágot látott kocsi formájú füles edényekével.

Bár közöletlen régészeti munkák már foglalkoztak e tárgyakkal, csak 2021-ben kerültek újra az érdeklődés középpontjába, egy kiállítás tervezése kapcsán. A legépebb edény újrarestaurálására sor került, így most bemutathatóvá vált a nagyközönség számára is.

Csengeri Piroska

 Irodalom:

Bondár Mária: Agyag kocsimodellek a Kárpát-medencéből (Kr. e. 3500–1500). Archaeolingua, Budapest, 2012.

Bondár Mária: Újabb késő rézkori kocsimodell a Kárpát-medencéből. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1, 2013, 97–106.

Horváth Tünde: A szárazföldi szállítás kezdete és hatása a Boleráz/Baden kultúrák életében. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52, 2010, 95–139.