#nemi vágy

[hicapacity]

Kordában tartott vágyak

A legtöbb ember tartós párkapcsolatra vágyik, miközben ebbéli vágyukban csak mellékszereplőként jelenik meg a hűség. Mármint az ő hűségük a párjuk mellett. Szociális vonatkozásban a monogámia azt jelenti, hogy a szülőpár támogatja egymást, védikaz utódok érdekeit, míg a szexuális monogámia esetén a partnerrel csupán az élvezetek közösek, viszont nem osztják meg egymás között a terheket és a feladatokat. Tehát ha valaki úgynevezett szociális monogámiában, azaz gyereknevelési közösségben él, attól még szexuálisan korántsem biztos, hogy monogám.

A madarak közül a fajok túlnyomó többsége monogám kapcsolatban él. Ezzel a legegyértelműbben monogám állatcsoportot alkotják, és minden személyeskedést kerülve, de rajtuk kívül a csótányok sorolhatók még ide. Ezzel szemben az emlősök közel 4000 fajából csupán 5% marad meg egyszerre egy partnernél. Ez azért több mint érdekes, mert ha csupán azt az ösztönt vennénk figyelembe, ami a hímeket a lehető legtöbb utód “gyártásra” készteti, a monogámia őket is gátolná a “promiszkuitásban”. Megfigyelés szerint, amikor olyan környezetben élnek, ahol kevés a táplálék, és rosszabbak a túlélés esélyei, ott általában monogám kapcsolata van az állatoknak. Amikor viszont mindenből van bőséggel, akkor fokozottan kisebb az esélye, hogy ténylegesen ragaszkodnának az egyetlen kiválasztott partnerhez.

Mielőtt a humán világban felvetődött a szerelemalapú házasság gondolata, az emberek azért házasodtak, mert öszeadták őket, a nemesi érdekek ezt diktálták, mert elérték a megfelelő kort, és nem akartak kifutni az időből, vagy utódokat akartak nemzeni. Az új, szerelemalapú megközelítésnél már fontos volt az is, hogy vonzódjunk a másikhoz, szerelmes költeményeket írjunk, vagy legalább olvassunk fel egymásnak egy pohár habzó borral a kezünkben, a kandalló előtt a puha szőnyegen egymásba fonódva. Később az intimebb elvárások is nőttek, és a kapcsolat elejére jellemző “kampányidőszak lelkesedése”, a feltüzelt nemi vágy hosszú távon is kívánatossá és szükséges minimummá vált.

Mindezekkel párhuzamban egyre kevesebben kötnek házasságot, a házasságok közel fele válással végződik, és az egyben maradtaknál is gyakori a hűtlenség. Mielőtt egy roppant bonyolult helyzetet próbálnánk túlságosan leegyszerűsíteni, itt arról van szó, hogy fundamentális ellentétek feszülnek a vágyak, a biológiai szükségszerűségek, és a társadalmi normatívák, mitöbb, elvárások között. Az egyik minél több partnerrel való együttlétre törekszik a fejfenntartás céljából, ráadásul az élvezet oltárán áldozva. A másik oldalról a társadalom erői, érdekei, és szándékai okán, valamint az egyensúly fenntartása miatt a monogámia felé terelik az embereket. Alapvetően tehát nem vagyunk monogámok, de társadalmi érdekeink azt kívánják, hogy azok legyünk.

Épp ezért a társadalom jónéhány iránymutatásának és szabályának az alapvető célja, hogy a párokat hűségre “kényszerítse”, amelyeknek a célja, hogy elősegítsék a gyerekvállalást, ugyanakkor korlátok között tartsák a szexuális vágyakat.

A házasság elfogadott és ideális állapotként jelent meg a bolygón. Léte természeténél fogva hordozza magában a monogámiát, mint ahogy egy nyitott kapcsolat esetén is az érintett felek szabályokkal igyekeznek keretek közé terelni a lehetőségeket és a kötelezettségeket. Noha a házasságtörés mind morális, mind vallási szempontból is erkölcsi bűnnek minősül, felmerül egy fontos kérdés: mi van akkor, amikor a kőbe vésett társadalmi normák lazulnak, leomlanak a korlátok, az intimitás könnyen elérhető divatcikké válik, és megjelenik a párkapcsolati sokszínűség, ami sok esetben a poligámiával, a nyitott házassággal, az egyneműek közötti kapcsolattal, a csókmentes kapcsolattal, vagy a távházassággal egyenlő.

Létezik-e kompromisszumos megoldás a biológiai és a társadalmi érdekek egyensúlyban tartására? Nem könnyű kérdés, és egyénileg talán nincs is direkt módon befolyásuk a változásokra. Amire viszont van: olyan párt válasszunk, akivel hasonlóak a vágyak, az elvárások, az igények, az elgondolások, a célok, egyszóval összeilllenek a puzzle darabjai.

Inspiráció?

[mydreamingdays]

“Ha egy férfi vonzónak talál, vonzódni fog hozzád, és kész: a szimpátia, a szeretet és a nemi vágy megmagyarázhatatlan, nincs köze semmilyen külsőséghez. Ha egy FÉRFI nem látja meg benned a NŐ-t, akkor hiába fogysz, hízol, vagy szépítkezel, lehetsz bármennyire dekoratív, soha nem fogsz tetszeni neki. Hát ne akarj másmilyen lenni, mint amilyen vagy! Mert lehet valaki csinosabb nálad, lehet valaki okosabb, vagy fiatalabb, de sohasem lesz olyan, mint TE. A megfelelő ember az akinek, pontosan azért tetszel, mert nem vagy olyan, mint más, a valódi énedet fogja értékesnek találni! Minél közelebb kerül hozzád, annál jobban fogsz neki tetszeni és minél jobban beléd szeret, annál szebbnek fog látni téged, napról napra… anélkül, hogy változnál.”

(A. J. Christian)

[pitypangosgitar]

Minél jobban megismerek valakit, annál jobban taszít. Mondanám hogy én nem vagyok az az ítélkező fajta, de nagyon is az vagyok. Csak épp nem a külsőd hanem az emberekkel való viszonyod és társas viselkedésed alapján ítéllek meg. És minél többet látom hogy hogy viselkednek az emberek társaságban, egyre jobban undorodom. Egyetlen dolog mozgatja ezt a kibaszott világot, és aki mást állít az hazudik. Mint férfi mint női szempontból, ugyan úgy ugyan az. Egyedül csakis a szex. Kivel mikor mennyire hányszor, annyira látszik az embereken. Ha egy kevésbé prűd és állatiasabb világban élnénk ahol nincsenek erkölcsi határok vagy gátlások, ahol nem a monogámia lenne az általános norma, garantálom hogy minden eldugottabb sarokban szexelnének. Olyan emberek is akikről ebben a világban sosem gondolnád. Olyan emberekkel, akiket ebben a világban ki nem állhatnak. Az emberek elnyomott vágyai a leghangosabbak. Látszik a szemükben. A vágy és a gyűlölet nagyon halvány cikázó hulláma. Teljesen nemi identitástól függetlenül, kefélne mindenki mindenkivel ha nem lenne semmilyen következménye. Saját bőrömön tapasztaltam hogy az elnyomott érzelmek és elfojtott vágyak tudnak a legnagyobbat robbanni. És a felrobbanás pillanata egy olyan érzés ami semmihez nem hasonlítható, eget rengető és függőséget okozó hullám ami mindent elsöpör.

[hetero2bi]

BDSM

Nem véletlenül írok ebben a témában. Az, hogy biszexuális vagyok (lettem?) nem volt előzmény nélküli, ismerve a vágyaimat. A megvalósítás, annak természetessége az, ami meglepett.

Ámdeviszont. Kiderül valami még rólam, és ez olyan, amire nagyon nem számítottam. Ez pedig a vonzalmam a bdsm játékok iránt, ami persze egyfajta vágyként jelen volt, de inkább csak kukkolóként.

De a gyakorlatban, miután volt lehetőségem kipróbálni, rájöttem: én ezt szeretem igazából. Az talán mindegy is, pontosan mit, a lényeg: ez lenne akkor az az új vágy és irány, ami a szexualitásomat igazán jellemzi? A biszexualitás "csak" a nemi vonzalom, hogy kikkel játszok szívesen (mindenkivel), de a bdsm már a játék módja.

És az nem vanília...

[csakazolvassa]

felcserélődött nemi szerepek

Meg kell mondjam, a születésnapi posztba beválogatott ha igazi Nő akarsz lenni című írás kommentjein ismét jól szórakoztam. Ki ne hagyjátok!

Ott írja egy kommentelő:

…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira j��k vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor 1. azt imádjuk benne, hogy feminin,…

[padgany]

A napokban hallgattam egy podcastot, amiben a férfiak esetében a ,,nőhöz jutás’’, a nők esetében a ,,férjhez jutás’’ volt a téma. Szerencsére szó volt arról is, hogy a címet azon általános igazs��g alapján adták, hogy míg a férfiakat inkább a zsigeri, mélyen beléjük kódolt szaporodási vágy hajtja, addig a nők jelentős többségénél a biztonság, a családalapítás és az érzelmi tényezők érvényesülnek, amikor párt keresnek. Leegyszerűsítve, míg a férfiak többsége zsigerileg csak a magjait szeretné szórni a világba, addig a nők többsége olyan társat keres, akivel megállapodhat.

Én - mindenféle hazudozás, vagy egy különleges és egyedi állatfajnak való beállítás nélkül - olyan hímneműnek gondolom magam, akinek valóban nagyon fontos a szexualitás, viszont egyáltalán nem vágyom a változatosságot mindig különböző, vagy rendszeresen más nők személyében. Valamiért nálam is az érzések/érzelmek, a mentális, valamint a lelki és intellektuális összhang érvényesül és ezt az összhangot is keresem. Millió olyan nő létezik, akire ha ránézek, akarva akaratlanul az jut eszembe, hogy ,,fú de megdugnám’’, de ha megszólalnának és kiderülne, hogy nagyon nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon, akkor lehetne bármennyire világbajnok feneke, akkor sem tudnám és nem is akarnám magamévá tenni.

De ezt el is mondták, hogy nyilván vannak kivételek, de az alapigazság ez és ez is marad. Ezek a nemi szerepek/jellemvonások már az ősidőkben kialakultak és nem tagadhatjuk őket, akkor sem, ha már 2022-ben járunk.

Beszéltek egy nagyon érdekes dologról, miszerint olyan személyt fogunk vonzónak találni, aki ‘’jobb nálunk’’. Idézőjelbe tettem, mert itt a külsőségekről van szó. A saját, itt-ott hibás génjeinket szeretnénk a belső, mély, ősi ösztöneink által kijavítani (a tudatosan el nem képzelt közös utódaink által).

Lényeg a lényeg, végső soron mi is a világ állatias teremtményei vagyunk ösztönökkel, a különbség a többi állathoz képest többek között az értelmi színvonal, az ok-okozati összefüggések magasabb szintű felismerése és az ősidők óta kialakult együttélésünk írott és íratlan szabályai. Végülis ezek miatt nem esünk már egymásnak az utcán, de az ősi ösztönök ugyan úgy bennünk vannak, csak annyira mélyen, hogy nem tudnak előtörni, simán el tudjuk és el is kell őket nyomnunk.

Sok más dologról is szó volt, többek között arról, hogy az esetek kilencven százalékában a nő választ, a férfinak pedig jut, ami marad és, hogy ez miért és mikor alakulhatott ki, és ez mennyire torzítja az önértékelést, vagy akár a személyiséget.

És akkor egy ehhez kapcsolódó társkeresős eset:

A napokban matcheltem a társkeresőn egy szép, huszonöt éves lánnyal. Talán a belső ösztön, a génjeim zsigeri feljavítása céljából nyomtam a tetszik gombra/húztam jobbra. Persze ráírtam és hamar kiderült, hogy az ő esetében is az érvényesült, hogy míg ő válogathat, addig az én szerepem az ő meghódítása lett volna. Megjegyeztem, hogy nagyon csinos a képeken, megkérdeztem tőle, hogy telik a napja és mióta van fent az oldalon. Válaszként azonnal egy kritikát kaptam, miszerint lehetnék kreatívabb. Végső soron igaza volt, ez egy sablonos nyitás, így csak annyit tudtam rá reagálni, hogy engem valóban érdekelnének a feltett kérdéseimre a válaszai, de üsse kő, ha van kedve, adjon tippeket.

Bemásolt a netről négy faviccet és megjegyezte, hogy valahogyan így kellene. Talán az, hogy instant lenullázta az önérzetemet/pislákoló férfiasságomat, továbbá mert egyáltalán nem voltam favicces kedvemben, ráhagytam és nem válaszoltam, csak annyit, hogy éppen vendéget várok és kiléptem. Másfél órával később ez az üzenet várt: ,,Na akkor szia’’. További jó ismerkedést és jó szerencsét kívántam neki, amire válaszul azt kaptam, hogy köszöni, valaki más már felkeltette az érdeklődését és amúgy is kb. harmincan írogatnak neki egyidőben. Megírtam neki, hogy jobb is így, rettenetes mód nem vagyunk egy hullámhosszon, ő nem rám kíváncsi és én sem őt keresem. Ezen a ponton kezdte el kritizálni a leíró szövegemet. Kifejezte, mennyire nem szimpatikus neki a hozzáállásom. Szerinte ez ,,semmibe élés’’, hogy nem egyéjszakás kalandot és nem is feleséget keresek, csak valakit, akivel jól tudom magam érezni. Ez nem volt neki elég, megírta, hogy egy barátnője mondta neki, hogy ,,adjon nekem egy esélyt’’, aki szerint jó fej vagyok, de most kiderült, hogy nem is vagyok az (LOL). Megkértem hát, hogy legközelebb ne hagyja magát rávenni olyan dologra, amihez nincs kedve és tájékoztattam, hogy én nem akartam soha sem tőle esélyt. Megírtam neki azt is, hogy nem vagyok favicces kedvembe, hogy jólesett volna, ha a kritikák helyett, vagy legalább azok után válaszol a kérdéseimre, amikből akár kibontakozhatott volna egy faviccek cserélgetésénél mélyebb beszélgetés, továbbá azt, hogy ahelyett, hogy nekem írogat, ismerkedhetne azzal, akit érdekesnek is tart és akinek a kérdéseire válaszol is, esetleg ő is fel tesz neki párat.

Tiszta volt, hogy hidegen hagy, csak mosolyogni tudtam magamban, amikor kritizált vagy beszólt. Nem érdekelt, kiderült, hogy egy kontroll freak valaki, akinek annyira bassza az önérzetét, ha nem állnak be a sorba a talpát nyalni, hogy ennek hatására tipikusan elkezd személyeskedni. Írogatott és írogatott, én pedig rányomtam a kishercegnő letiltásának gombjára. Négy éve még lehet, hogy beálltam volna a sorba, de most eszembe sem jutott. ,,Na’’, hozzá még egy bottal se nyúlnék.

[bajinthings]

Ursula K. Le Guin: Akik elhagyják Omelaszt

Omelasz fényes tornyú tengerparti városába fecskéket riogató harangzúgással érkezett a Nyárünnep. A kikötõi hajók árbocán zászlók lengedeztek. Emberek vonultak az utcán a vöröscserepes, festett falú házak alatt, réges-régi, mohával benõ tt kertek és fasorok közt, nagyszerû parkok és középületek mentén. Némelyek csendesen haladtak: öregemberek, nehéz mályva és szürke színû talárokban, tiszteletreméltó mestereek, gyermekkel ölükben sétáló beszélgetõ asszonyok. Máshol pergõ zene szólt, csörgõdobok és cintányérok remegtették meg a levegõt, az emberek táncra perdültek, és így haladtak tovább. Gyerekek szökdécseltek, vékony hangjuk, mint a fecskék szertelen röpte, szárnyalt a magasba a zene és az ének fölé. A menet a város északi vége felé tartott, a Zöldmezõnek nevezett nagy rétre, ahol a friss levegõn kecses karú, sáros lábú meztelen fiúk és lányok türelmetlen lovaikat járatták a verseny elõtt. A lovakon nem volt szerszám, csak egy zabla nélküli kötõfék. Sörényükbe arany, ezüst és zöld szalagokat fontak. Kitágult orrlyukakkal prüszköltek, táncoltak és ágaskodtak, különösképp izgatottak voltak, mint az egyetlen állatfaj, amely tökéletesen elfogadta és magáévá tette az ember szertartásait. Messze északra és nyugatra a magas hegyek félig körülkerítették Omelaszt és az öblöt. A reggeli levegõ olyan tiszta volt, hogy a Tizennyolc Csúcsot koronázó hósipka fehér-arany tüze mérföldekre lángolt a levegõben a mélykék ég alatt. Épp csak annyi szél volt, hogy a versenypályát kijelölõ zászlócskák néha csattogjanak és meglebbenjenek. A tágas, zöld rét csendjében hallani lehetett a városban szárnyaló zenét, hol felerõsödött, hol meg elhalkult, de folyamatosan közeledett, érezni lehetett a levegõ derûsen enyhe édességét, mely idõrõl idõre megremegett, összesûrûsödött, és végül nagyszerû, ünnepi harangzúgásba csapott át.

        Ünnep! Hogy is beszélhetnénk az örömrõl? Hogy lehetne Omelasz polgárait lefesteni?

        Nem voltak egyszerû népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tõzsdére, hirdetésekre, titkosrendõrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerû népek, nem voltak bájos szántóvetõk, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerûbbek nálunk. A baj az, hogy nekünk van egy rossz szokásunk az okoskodóknak és tudálékosoknak köszönhetõen: a boldogságot valami ostobaságnak tekintjük. Csak a fájdalomnak van értelme, csak a gonosz az érdekes. A mûvészek árulása, hogy nem hajlandók elismerni a gonosz banalitását, és a szenvedés végtelen unalmát. Ha nem gyõzheted le, állj át! Ha fáj, csináld újra! De ha az elkeseredést dicséred, kiátkozod az örömöt, ha az erõszakhoz fordulsz, minden mást elveszítesz. Mi, majdnem elvesztettük: képtelenek vagyunk rá, hogy megmondjuk, milyen a boldog ember, és milyen az öröm ünnepe. Hogy is mesélhetnék mi Omelasz népérõl? Nem naiv és boldog gyermekek voltak, bár gyermekeik valóban boldogok voltak. Felnõtt, intelligens, szenvedélyes emberek voltak, kiknek élete nem volt nyomorúságos. Ó, lássatok csudát! Bárcsak jobban el tudnám mondani, bárcsak meggyõzhetném önöket! Omelasz olyannak tûnhet szavaimból, mint egy hol volt, hol nem volt mesebeli város. Talán a legjobb az lenne, ha mindenki saját fantáziájára bízná, feltételezve, hogy azok alkalomhoz illõek, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok minden ízlést kielégíteni. Például, mi legyen a technológiával? Azt gondolom, hogy nem lennének autók az utcán és nem lennének helikopterek a levegõben, és ez abból következik, hogy Omelasz népe boldog. A boldogság alapjához pedig különbségtétel szükséges és a szükségtelen, az ártalmatlan, és az ártalmas között. Az középsõ kategóriába azonban - a szükségtelen és ártalmatlan dolgok, a kényelem, luxus és gazdagság kategóriájába - bõven beleférne a központi fûtés, földalatti vasút, mosógép és mindenféle csodálatos szerkezet, és amelyeket még nem találtak fel, lebegõ fényforrás, üzemanyag nélküli energia, gyógyszer a közönséges meghûlésre. Vagy lehet, hogy egyik sem - nem számít. Ahogy tetszik. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy az ünnep elõtti pár napban a partmenti városokból az emberek nagyon gyors kisvonatokon és emeletes villamosokon érkeztek, és hogy Omelasz pályaudvara a város legcsinosabb épülete, noha egyszerûbb, mint a káprázatos vásárcsarnok. De még a vonatokkal együtt is, attól félek, Omelasz eddig kissé szemérmeskedõnek tûnhetett fel. Mosolyok, harangok, ünnepek, paripák, hajjaj! Ha így van, kérem, képzeljenek hozzá egy orgiát! Ha az orgia segít, ne habozzanak! De ne mégse olyan templomokra gondoljanak, amelyekbõl gyönyörû meztelen papok és papnõk lépnek elõ félig extázisban, készen rá, hogy közösüljenek bárkivel, legyen az férfi, avagy nõ, szeretõ, vagy idegen, aki egyesülni vágyik a vér istenével, noha nekem is ez jutott az eszembe elõször. Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha egyáltalán nem lennének templomok Omelaszban, legalábbis nem ember-mûködtette templomok. Vallás lehet, papság nem. Szerintem a gyönyörû meztelen nõk egyszerûen az utcán is sétálhatnának, mennyei desszertként kínálva magukat a kiéhezettek étvágyának, és a hús mámorának. Legyenek õk is részei a felvonulásnak. Rázzanak csörgõket a szeretkezõk felett, cintányérral hirdessék a vágy diadalát, és (ami nem lényegtelen) a közösség nevelje fel, és szeresse e nagyszerû szertartásokból származó csemetéket. Egy dologban biztos vagyok, Omelaszban nincsen bûn. De mi másnak kellene még lenni Omelaszban? Elõször azt gondoltam, hogy ne legyen kábítószer, de ez álszent dolog volna. A drúzon élõk számára, a szer hosszantartó édes illata tölti be a város utcáit. A drúz elõször végtelenül könnyûvé és csillogóvá teszi az elmét és a végtagokat, majd néhány óra elteltével álomszerû bágyadtságot hoz, és végül csodálatos látomásokban tárja elénk az Univerzum legmélyebb titkait végsõ összefüggéseiben. Mindamellett a szex élvezetét is hihetetlen mértékben felfokozza, de nem okoz függõséget. A hagyományosabb ízlésûek kedvéért kellene, hogy legyen sör is.         Mi kellhet még, mi tartozhat még az öröm városához? A gyõzelem érzése mindenképpen, a bátorság ünnepe. De ha már megvoltunk papok nélkül, ne legyenek katonák se! A sikeres öldöklés öröme nem igazi öröm, nem, mert rettenetes és közönséges. Határtalan és nagylelkû megelégedettség, nemesszívû diadal, melyet nem valami külsõ ellenség ellen éreznek, hanem összhangban a legszebb és legigazabb lelkekkel, a világ nyarának pompájával: ettõl dagad az omelasi emberek keble, hisz a gyõzelem, melyet ünnepelnek az élet diadala. Valójában nem hiszem, hogy sokuknak szüksége lenne drúzrara.         A menet mostanra már elérte a Zöldmezõt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felõl. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylõ hajukba tûzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja õket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa.         Befejezi, és lassan leereszti a furulyát.         Mintha csak erre a kis magányos csendre várt volna, a rajtvonal melletti sátorból egy trombita harsan fel: fenséges, szomorú és átható hangon. A lovak karcsú lábukon ágaskodnak, némelyik felnyerít. A komoly-tekintetû ifjú lovasok megsimogatják lovaik nyakát, és a fülükbe suttognak, hogy megnyugtassák õket: "Nyugi, nyugi, szépségem, reménységem..." Felsorakoztak a rajtvonalon. A pálya mentén annyian vannak, mint mezei füvek és virágok a szélben. A Nyárünnep kezdetét vette.         Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.         Omelasz valamelyik gyönyörû középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézbõl, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra. De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tûnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjû. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtõl és partvisoktól legtávolabb esõ sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyûségesnek tartja õket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az idõrõl - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltûnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, "eee-naaa, eee-naaa", és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelõ bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.         Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bõsége, és az idõjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.         Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tûnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnõttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyû helyrõl, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedõlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelas összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetõségéért: ez valóságos bûntény lenne.         A feltételek szigorúak és megkérdõjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.         A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyû ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idõ múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belõle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tõle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idõ után, valószínûleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserû igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyû igazságát. Mégis, talán az õ könnyeik és haragjuk, nagylelkûségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az õ boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, õk sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az õ tudomásuk a létezésérõl az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erõt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az elsõ nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.         Tehát elhiszik már? Nem valószerûbbek-e így? De még valamirõl szót kell ejtenünk, valamirõl, ami elég hihetetlen.         Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sõt egyáltalán nem megy haza. Idõnként megesik, hogy öregebb férfiak és nõk is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörû kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nõ. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tûnik, õk tudják hová mennek, õk, akik otthagyták Omelaszt.

Innen. 

[aszexualitas]

sziasztok! felmerült a legutóbbi kapcsolatom miatt hogy talán valamennyire aszexuális lehetek, de nem tudom megmondani. érzek szexuális vágyat, és nincs gondom a nemi élettel sem általában, de kapcsolataimban rendszeresen jelentkezik hogy az első intenzív szakasz után (néha ez 1 , néha pár hónap) valamennyire visszaesik a vágy, és inkább együtt töltött időre van/lenne szükségem, nem minden együtt alvásnál szeretnék szexet, nem igénylem különösebben. a kielégülés jó érzés, de az óriási eufória ritka, a szextől való függőséget pl nem tudom elképzelni, vagy hogy másnak hogyan/miért annyira jó, hogy ennyire szeretné számomra talán többször mint kéne. általában a másik félnek van több igénye rá, én elvagyok kevesebb alkalommal is. a kezdeményezést vegyesnek mondanám, bár a hosszabb kapcsolatnál a partner a dominánsabb.

a csókolózást nem annyira szeretem, mondjuk igaz, hogy kicsit kényes vagyok a szagokra és ízekre néha.

volt már hogy szóltak hogy keveset érintem meg a másikat (nem intim helyzetben, hanem “csak úgy”). nem tudatosan volt így, én észre se vettem, de ha kicsit figyeltem rá jobban ment, ez sem volt taszító egyáltalán.

ami nagyon sokszor gondolati síkon marcangol hogy “tényleg tetszik nekem ez a lány?” , és ez kicsit meg is ijeszt talán ebből is fakad ez a dolog. ha “hiányolom” az érzelmet, a szerelmet, vagy akárminek nevezzük, akkor “becsapásnak” érződik a szex is talán

nem tudom eldönteni, hogy ez inkább érzelmi “probléma”, ami befolyásolja a szexuális vágyat, vagy egyszerűen kevésbé van rá igényem, tehát lehetek az aszexuális spektrumon. hogy lehetne erre rájönni?

Szia! Szerintem az általad leírtak beleillenek az alloszexuális ( = nem aszexuális) tapasztalatok sokféleségébe. Szexuális kapcsolatokban megszokott, hogy a kezdeti szenvedélyes időszak után lassan megfakul az újdonság varázsa és csökken a pár közös szexre való indíttatása. Valamennyire az életkortól is függ, de felmérések szerint az alloszex párok átlagban heti és havi egy alkalom közötti gyakorisággal szoktak szexelni. (Bár mindenkinek egyéniek az igényei, így erre nem érdemes rágörcsölni, csak a perspektíva miatt írtam, hogy a "minden együtt alvásnál" a szélesebb társadalomban sem jellemző.) Az aszexualitás maga a szexuális vonzalom nemlétéről szól, szóval ha te gyakran érzel egy vagy több ember felé szexuális vágyat, akkor nem hiszem, hogy rajta vagy a spektrumon. Az aszexualitás nem függ össze a libidóval - vannak magas libidójú aszexuálisok és alacsony libidójú alloszexuálisok, rád szerintem inkább ez az utóbbi lehet igaz.

[kacaganyimonyok]

az önkielégítésrűl

“Szerelem, nem is a csökönöyös gőgje sért,

nem is a kőszíve zsenge Lukréciámnak,

Nem is, hogy elepeszt, kínnal nyögnöm igám hagy.

Kezét panaszolom és benne eszközét.

Otromba buzogány, melyen keskeny a vég,

S ő szűzen tékozol rá teljes éjszakákat:

Tessék, a szerelem ellen e csel beválhat,

Tessék, ha gyötri vágy, becsapni nyúl ezért.

De van még ráadás, a szájszagú lehellet,

A sűrű csatakos nyoszolya, s mindemellett

beesett karikás szem, sápadt, dúlt vonás,

Tanúság, hogy hamis gyönyörnek hódol éjjel.”

Pierre Ronsard

[bagdyernoke]

Magyar Narancs

Mindig sejtettem, hogy a nők tehetnek a melegholokausztról :) (szarkazmus, bazmeg, szarkazmus)

Azért nagyon jó fogalom a homoszocialitás, mert azt a viszonyt vizsgálja, ami a férfiak által irányított társadalomban a férfiak között van. Ez természetesen nem nemi vágy, bár az is benne lehet, és a hatalmi manipulációk módozataitól a nők birtoklásáig minden téren megjelenhetett. Irodalmi példával élve, Shakespeare szonettjeit olvasva mindkét lehetőség fölmerül, de el is fér a homoszocialitás fogalma alatt, és nem kellett őket elválasztani egymástól. Ugyanígy, amikor Tinódi értekezik Szondi apródjairól, nem biztos, hogy ő nem úgy gondolta, vagy hogy ne látott volna olyasmit a katonák között. Ez kizárt dolog, ahogy Zrínyi estében is. Csak éppen olyan konstrukcióba helyezték, amely megfelelt az adott retorikai sémának.

[diogenesz2020portugal]

A ciprusi ortodox egyház püspöke egy beszédében azt mondta híveinek, hogy véleménye szerint a homoszexualitás egy olyan probléma, ami akkor kerül a magzatba, amikor a terhes nő análisan folytat szexuális aktust egy férfival és élvezi is azt, írja a Humen.

Morphu Neophütosz a beszédét Akakiban, egy ciprusi faluban tartotta, és korábbi kijelentését Szent Porphüriosz írásaival magyarázta, aki szintén említést tett róla – számol be róla a Cyprus Mail. A püspök szerint mindez akkor következik be, ha a pár nemi életet él a nő terhességének időszakában. Azt is elmondta, hogy ez az anális szexnél fordul elő, amit természetellenesnek nevezett. A püspük szerint, ha a nő élvezi is az aktust, akkor olyan vágy lobban fel benne, mely átkerül a születendő gyermekbe.

[lastnightsstuff]

Néha egy nehéz nap után az ember nemis vágy semmire csak egy kis magányra, hogy ki tombolja magából az összes érzést amit elrejtett egész nap

[takemetochurch13]

Ha egy férfi vonzónak talál, vonzódni fog hozzád és kész. A szimpátia, a szeretet és a nemi vágy megmagyarázhatatlan, nincs köze a külsőségekhez. Ha egy férfi nem látja meg benned a nőt, akkor hiába fogysz, hízol vagy szépítkezel, lehetsz bármennyire dekoratív, nem fogsz tetszeni neki. Hát ne akarj másmilyen lenni! A megfelelő ember az, akinek pontosan azért tetszel, mert nem vagy olyan, mint a többiek, a valódi énedet fogja értékelni. Minél közelebb kerül hozzád, annál jobnan fogsz neki tetszeni, és minél jobban belédszeret, napról napra szebbnek fog látni téged, anélkül, hogy változnál

[csakazolvassa]

gondoltam, megkérdem

Te mire használod a szexualitásodat? A hajlandóságodat?

És ezt nem valláserkölcsileg kérdem ám, hogy család, monogámia, szaporodás, hűség. Semmi kedvem moralizálni ezügyben.

De ugye a teljes emberhez méltó, visszaéléstől, ferdeségtől mentes szex célja, lényege a kölcsönös vágy és öröm… nagyon esetleg szeretetkifejezés, a kötődés megerősítése, ha az előzőek hiányoznak – és ezt mint…

[justasecretgurl]

Ha egy férfi vonzónak talál, vonzódni fog hozzád, és kész: a szimpátia, a szeretet és a nemi vágy megmagyarázhatatlan, nincs köze semmilyen külsőséghez. Ha egy FÉRFI nem látja meg benned a NŐ-t, akkor hiába fogysz, hízol, vagy szépítkezel, lehetsz bármennyire dekoratív, soha nem fogsz tetszeni neki. Hát ne akarj másmilyen lenni, mint amilyen vagy! Mert lehet valaki csinosabb nálad, lehet valaki okosabb, vagy fiatalabb, de sohasem lesz olyan, mint TE. A megfelelő ember az akinek, pontosan azért tetszel, mert nem vagy olyan, mint más, a valódi énedet fogja értékesnek találni! Minél közelebb kerül hozzád, annál jobban fogsz neki tetszeni és minél jobban beléd szeret, annál szebbnek fog látni téged, napról napra… anélkül, hogy változnál.

[potenciablogger]

A férfiúi libidó

Legújabb cikkünkben a férfi libidó csökkenésének okairól írtunk. Az okok feltárásánál azonban nem álltunk meg: különböző megoldási módozatokat mutatunk be a libidó növelésére.

A cikk szokás szerint nagyon erősre sikeredett.