#nem sírok már

[banatostenger]

Igazából elengedtelek…

[ajtostolahazba]

Tegnap voltam otthon. Apa nincs jól. Nagyon nincs jól.

"Azon gondolkodtam, hogy élni könnyebb, vagy meghalni. Meghalni sokkal nehezebb."-mondta. Sokat sírtam, sírok, mert nem lesz szép ez a karácsony, már egy karácsony se lesz ugyanolyan, de ő egyre inkább készen áll. Elmondtam neki, hogy mi megleszünk, hogy vigyázunk anyára, hogy nem akarhattam volna jobb apukát, hogy nagyon szeretem. És ha eljön az idő, ne féljen, én elengedem. "Anyad hogy birja?-jól, apa... és tényleg, anyu egy hős. Megcsináltattam a tetoválást, amit ő kért, egy széttárt szárnyú sast, az ő szavaival, hogy Örökké együtt repülünk!, megsimogatta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Elmondta, hogy csendes temetés legyen, nem kell felhajtás, szürke kolumbárium, és én megnyugtattam, hogy már régen megbeszéltük ezt és minden úgy lesz, ahogy szeretné. Minden pillanatot bevéstem, minden pillanatban jelen voltam...amikor kiültettem a fotelba, hogy megcsináljam az ágyat, és a hóna alá nyúlva felállítottam, csak öleltük egymást némán, percekig... mi így búcsúztunk el. Egy év óta először nem csináltam képet. Ez a test, ez a törékeny, gyenge ember már nem ő.

Félek, hogy elfelejtem a hangját, a nevetését, félek attól az élettől, amiben ő már nincs benne...

Már Contramalt kap. Így nem fáj semmi. Aludt, bementem hozzá elköszönni. Mosolyogva ebredt, ahogy megsimogattam. Mikor elköszöntem, (jajj de nehezen engedtem e a kezét!) Szeretlek- súgta- és nincs bőgés!...

Hát apa, ezt az ígéretet nem tudom betartani. Ezek az utolsó napok, hetek. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Időért könyörögtem mindig, de az már önzés lenne. Már csak egyet szeretnék, hogy ne fájjon neki az a repülés. Még történhet csoda, de ő már becsomagolta az emlékeit. Én meg nem, de ez az ő útja. Majd én is megleszek valahogy...

[gyogyirom-a-tmblr]

Magány

23 éves vagyok, és sose voltam még ennyire magányos. Nem találom a helyem. Itt állok mindennek a közepén, mindenki élete pörög, mint a filmszalag, enyémre pedig nyomtak egy pause-t.

Hétvégente nincs kit felhívjak, hogy csináljunk már valamit: “Menjünk el kávézni, beszélgessünk egy jót”.

Anyám nincs, apám iszik.

Akik tini korban barátok voltak, mára már elköltöztek, családosok, nincs idejük másra stb.

Én hónapok óta ezt az állapotot próbálom átmenetinek tekinteni. Eljárok dolgozni, edzeni, olvasok, önfejlesztek. Szeretek főzni, van egy cuki 40 kilós kutyám, szóval olyan vészes nem lehetek. Mégse találom a helyem ebben a világban.

Lassan ezek mellett kezd megfogalmazódni bennem a depresszió fogalma. Mert esténként olvasok egy jót, mondom magamban hogy #metime, de szünetek között sírok. Csak nyugtatom magam, hogy minden rendben. Inkább csak nyomom el magamban a tényt, hogy teljesen egyedül vagyok.

Senki nem készített fel, hogy barátok és család nélkül ennyire nehéz lehet. És mivel nincs kivel ezeket megbeszélnem, inkább kiírom ide, amit senki se olvas el. Hátha egy fokkal könnyebben alszom el így péntek este.

[mirabellomonferrato]

Megérkeztünk

Reggel 7-kor elindultunk és este 7-kor megérkeztünk Camagna-ba. Mirabellótól (ahol a ház van) 12 km. Itt foglaltunk szállást, napi 20 ezerért hármunknak, egy kis lakást. Este még jártunk egyet a városkában (vagy mi a szösznek lehet nevezni ezeket a településeket, amik picik, 500-an laknak benne, viszont kompaktak, minden van, és fura lenne falunak nevezni, pedig mérete alapján az) Van egy ilyen szépséges templom, az erkélyemmel szemben:

1200-ban építették, aztán többször lebontották, átépítették, van benne valami szokatlan, talán a sok átépítés miatt. Konkrétan nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem vagy nem :D Nyilvánvalóan hiányzik belőlem a képesség, hogy leboruljak valami előtt csak azért mert híres vagy akár azért mert régi, de pláne mert mondjuk múzeumban van. Tisztelet van bennem, és az évszázadok-ezredek-milliók nyoma a sír��sig meghat. Végül úgy döntöttem, hogy tetszik, mert valahogy nagyon fura és érdekes.

Sant'Eusebio-templom amúgy. Az utolsó újjáépítés 1885-ben kezdődött és 1890-ben fejeződött be.  Akkora bazi nagy, hogy teljesen érthetetlen egy ilyen pici településen. A hozzáragasztott egyéb épületekkel, amik meg ma már lakóházak, teljesen érthetetlen formájú komplexumot hoztak létre. Érdekes nagyon!

A kapuja. Gyönyörű, csakhát senki nem itt megy be. :D Egyébként éppen mise volt amikor megérkeztünk és az egész faluban hallani lehetett a kórust. Aki itt nem tér meg, az sehol. :D Nade van még itt más érdekes is. :) A templom kapujával cirka szemben levő házon egy lekopott Mussolini idézet. Hogy ezt senki sem gondolta eltüntetni, ez fura.

Random kapuk, én imádom! Ha még a gyönyörű tompazöld színe is látszana...

És egy gekkó egy kapun...

"„ Culieta ”, Olaszország egyik leghosszabb és legszebb falfestménye" -- aki ezt írta, azzal nyilván nem egyezik az ízlésünk falfestmény tekintetében, meg ott van pár freskó, ugye... Helyi híresség, hogy ezt a borzalmas betonszörny támfalat befestették ilyen kétes értékű de mindenképpen érdekesebb festménnyel... Miért kétes értékű? Nem tudom, bennem ütköznek dolgok ilyenkor. Az érdekes, a jó, a szép meg az értékes illetve a felkavaró, ez mind jó dolog, de ha bennem megjelenik a nem tudom ez valahogy őőőő... valahogy... izé... érzés, akkor az nekem kétes. Maradjunk az érdekesnél. Mert mindenképpen érdekes!

Azt írják (nem magamtól vagyok okos ezekben, én is olvasom meg kikeresem olasz oldalakról, aztán próbálom a fordítást is rendberakni) a cím egy nagy, legendás kő nevéből származik, amely képes előre jelezni az időjárási viszonyokat. Állítólag szándékosan mentek hozzá a gazdák megfogdosni, mert ha nedvesnek találták, másnap esni fog, és ezért a szénát takarás alá kellett rakniuk; különben jó idő lett volna és ezért rendes foglalkozásoknak szentelhették volna magukat és a kocsisok elindulhattak volna. 

Amúgy meg még rengeteg dolog egy ilyen falatnyi városban is, szép, szép, imádom, sírok-nevetek, nem tudom mikor fogok kiszeretni abból, amilyenek a házak, ahogy folyton elém bukkan valami érdekesség, hogy bármerre nézek, a következő dombon újabb templom, vár, kastély, település és közte a zöld.

Állítólag vannak itt valami földbe vájt borkatakombák is, de nem biztos, hogy megnézzük. Majd egy más alkalommal. Majd a csávómmal eljövök borozni :D A méz jobban érdekel, mert állítólag Camagna méz nagyhatalom. Sosem fogom tudni fotón visszaadni az érzést.

itt bármerre nézek, minden egy festmény. Jó vagy nem annyira, naiv vagy professzionális, kavarog minden benne, és ez meg jó, nagyon jó! :)

Ma van 08-02. Délután 3-kor írom alá az adásvételit.

[melankolia72]

Végül már nincs erőm elmagyarázni, hogy mi bajom. Inkább akkor sírok ha senki nem látja. Mert képtelen vagyok megértetni, hogy ez olyan szintű fájdalom amihez ok sem kell. Hiszen ez bennem van, soha nem tűnik el.

[homregeszet]

Amikor már unod a szarmatákat...*

0️⃣1️⃣🎀🎄

Nyár végétől bő két hónapon át a szarmata temető feltárása volt a munkánk középpontjában. Ezért az utolsó sírok felderítése és feltárása után felüdülésnek hatott a szomszéd lelőhely őskori gödreinek bontása, hiszen hiába izgalmasabb egy temetkezés egyben nagyobb odafigyelést és munkát igényel. A sors végül úgy hozta, hogy nem szabadultunk a halottaktól, hiszen középső bronzkori temetkezésekbe futottunk bele és habár rablottak voltak, megmaradt edényeik a régészeti kultúrák között a legszebbnek bizonyultak.

Németh Attila

*fun fact: nem unja... 🤭

[csacskamacskamocska]

Saját magamat bántottam

Nehéz erről sírás nélkül írni. És nehéz érteni is, én sem értem, nem látok mögé.

Logannel álmodtam. Csak egy pici részre emlékszem, csak arra, hogy nagyon sírtam. (egyébként tényleg sokat sírtam az elmúlt napokban Szembe kell néznem azzal, hogy a kutya nem eszi meg a telet, és semmit sem lehet megúszni) Azt kérdeztem tőle, hogy MIÉRT? Miért bántott? Mire volt jó ez a rengeteg sok bántás? Állt és nézett rám, tök hidegen, ahogy szokott is amikor sírok, és azt mondta: Én nem bántottalak. Te bántottad magadat.

És ott megszakadt a film. ott álltam, ezzel a kibaszott geci igazsággal, és úgy érzetem, hogy ennél igazságtalanabb dolgot nem is mondhatott volna. Mert igaz, én bántottam magam, mert elmehettem volna már az elsőnél. De én odaálltam, hogy üss, és eltűrtem mindent, hogy „megtörjem” őt. A szeretetem-szerelmem ezerszer erősebb őnála – ezt szerettem volna látni. És amikor végül elbuktam, akkor elveszett minden más értelmezés, csak az maradt, hogy hagytam magam bántani. És ez olyan érzés, mintha nem csak ő, hanem én is magamra hagytam volna magam. Ha magamnak nem voltam elég értékes, másnak hogyan lettem volna? Majdcsak elfogynak a könnyek is.

[paralyzed-99]

"Több esélyt adtam már most neked, mint valaha valakinek szerettem volna. És ez mindent elmondott úgy gondolom. Mert annyira tudok szeretni, de annyira, de vajon megéri ez egyáltalán, úgy, hogy jelenleg hajnali fél 2 van, és ismét miattad sírok? Mert nem hinném, de szólj ha tévedek. Szeretlek, a világon is jobban, de ez most rettentően fájt, és rettenetesen összetörte a szívemet."

-részlet az üzeneteim mély bugyraiból

[nitta86]

Gondolkoztam közben a threaden ami arról szólt, hogy nőként nem jó tömegközlekedni, mert szexuálisan zaklatnak. Van egy csomó rossz élményem kamaszkoromból és huszonkevés éves koromból és plusz trauma volt hogy senki se védett meg, simán végignézték erős egészséges férfiak, hogy letapiz egy részeg miközben tiltakozok és sírok. És utána az akkori barátnőim és a szüleim még engem hibáztattak, hogy nem viselkedtem megfelelően, veszélyes hogy megütöttem, és biztos nem mondtam elég határozottan, hogy nem.

Szóval a fiatal nők nagyon kiszolgáltatottak, és ezután is utaztam a négyes hatossal, mert kikerülhetelen.

Azóta is BKV-val járok, mert Budapesten mi mással, viszont egy jóideje már csak kellemes vagy semleges tömegközlekedős élményeim vannak, a legbosszantóbb az szokott lenni, hogy zavar, ha valaki hosszan és hangosan telefonál mellettem.

Azt hittem jobb lett a közbiztonság, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy 38 vagyok? Biztos, hogy közrejátszhat a lakhely privilégiumom is, hogy jó környéken lakom és dolgozom és ugyan járok közmondásoson rossz környékeken de ritkán. Valszeg a majdnem 180 centis magasságom is számít, azt hiszem engem fiatalabb koromban is ritkábban zaklattak, mint másokat.

Egyébként az is érdekes, hogy az ún "rossz környékeken" se félek. Ez szintén lehet amiatt is, hogy nincs velük rossz tapasztalatom, mert nem megyek oda annyit, hogy legyen. De huszonkevés évesen pl. Kőbánya egyik legrosszabb részére jártam hetente DnD-zni, mert ott lakott a mesélőnk és nem féltem soha, mert nem tudtam, hogy kéne. Annyi tűnt fel, hogy több a mosdatlan ember a villamoson, mint máshol.

[ajtostolahazba]

Volt egy thread itt, hogy hogyan lehet 30 fölött barátokat szerezni. Ez eszembe juttatta, hogy ma egy éve annak, hogy az életem leghosszabb, legmélyebb barátsága mondvacsinált indokok miatt megszakadt. Ő volt, aki kreált egy indokot, ami miatt előbb csak nem irt, aztán 2 hónap múlva írt egy üzenetet, hogy szerinte ebben ennyi volt. Azt gondoltam, néha lehet jót tesz egy kis csend, egy kis eltávolodás, aztán úgyis megenyhül, leülünk, bevaljuk, hogy ez egy faszság volt, bocsánatot kérünk, ha akaratlanul megbántottuk a másikat és minden megy tovább. Nem így lett. Ő nem keresett aprilisig,majd írt egy üzenetet a születesnapomra, amit én megköszöntem. Nem egy szóval, leírtam neki, hogy én nyitott vagyok, beszélgessünk, hiányzik. Akkor felhívott. 11 hónap után úgy, mintha nem lett volna csaknem 1 év mosolyszünet. Én megtudtam mindent, ő nem kérdezett se a gyerekeimről, se az unokámról, egy dolog érdekelte csak, hogy van-e pasim... Úgy tettük le, hogy azt éreztem, ez kellemetlen volt, de betudtam annak, hogy egy ilyen szünet azért kínos. Viszont elvártam volna az én megalazkodó üzeneteim után annyit, hogy bocs, fasz voltam. Eltelt egy hónap, a drive feldobta az egy évvel ezelőtti fotót, az utolsót, amikor találkoztunk. Ráírtam, hogy találkozzunk, van színhazjegyem, jöjjön el, dumáljunk. 2 percre rá írta, hogy köszi, de nem jön... Nem vádaskodtam.Leírtam, hogy egy utolsó próbát megért, de én kevés vagyok egyedül megmenteni ezt a barátságot.

Nincs bennem már keserűség, jó sokáig gyászoltam ezt. Annyit írt, hogy " jobban érzem a csendet" Már csak heti2x nyúlok akaratlanul a telefon után, ha valamiről eszembe jut, hogy ezt vele osztanám meg, már nem sírok, ha beszélek róla. Ez az utolsó üzenet, amit küldtem, még kellett ahhoz, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, de elengedtem.

Én 53 vagyok, ő 58. Én dolgozom, ő január óta nyugdíjas, egy jászsági faluban él, egyedül. Érzi a csendet...hát jóvanakkor.

Én inkább élek.

[dioskailacs]

az volt az egyik újévi fogadalmam hogy beleállok konfliktusokba és elviselem a velük járó feszültséget. meg hogy meghúzom a határaimat.

kb havonta produkálok egy idegösszeomlást most már több mint fél éve mert nem vagyok képes meghúzni a határaimat, túlvállalom magam és kiégek, a fiúm meg belekényelmesedett. és egy hete odaadtam neki négy és fél oldalt arról, hogy mik játszódnak bennem és mitől szenvedek. mondtam, hogy olvassa el, nem kell rögtön válaszolni, ha akarja, írjon ő is. egy hete nem olvasta el. én meg ma úgy döntöttem, hogy akkor vonatra szállok és hazautazok. le lehet engem szarni egy darabig, de nem a végtelenségig – most már nem.

nagyon szar meg sírok azóta is, de érzem, hogy helyesen tettem.

(a pszichológusomat is felhívtam, ő persze teljesen más nézőpontokat adott, amik az én vakfoltjaim (vagy holttér? mi a fasznak is hívják amit nem látsz?), de egy kis távolság szerinte is jót fog tenni)

mindenesetre büszke vagyok magamra hogy nem hagytam magam lebeszélni és eljöttem, mert ha maradtam volna, azt újabb önárulásnak és megalkuvásnak élném meg.

[homregeszet]

🎄2️⃣1️⃣🎁 "Aranyos" füzesabonyiak

"És?! Találtatok már aranyat??" - tegye fel a kezét az a régész, aki nem kapja meg rendszeresen ezt a kérdést! ☺️

Esetemben sincs ez másként, viszont idén legalább igennel tudok felelni rá 😀 A bükkábrányi feltárás idén sem fukarkodott temetkezésekben. Több, mint 50 középső bronzkori, a Füzesabony kultúrához köthető temetkezést tártunk fel. A sírok jelentős része rablott/bolygatott volt, ennek ellenére ilyen csoda darabok láttak napvilágot. 📷: Baranczó Benedek

Kovács Niki

[csacskamacskamocska]

Felismerés

Sírok-zokogok-megvagyokhatva, fel vagyok pörögve és el vagyok keseredve. Miért nem tudtam én ezt korábban? Megmenthettem volna 10 évet az életemből. Sőt, megmenthettem volna AZ EGÉSZET. 😭😭😭😭

Na, szép sorjában. Egész kellemes kis hétvégém volt, egy másik városban, nagy nyugival, szép szállással, kényelemmel és egész harmonikus belső világgal. Vasárnap, éppen ültem a buszon, egy idegen városban, és csodálatos békességgel átitatva bambultam kifelé az ablakon. Napfény, strand, klassz, napfény, zöld, park, mégklasszabb, és a parkban 3-4 ember edzett. Együtt. De jó. Mármint biztos jó nekik, különben nem csinálnák. Átfutott az agyamon, hogy de miért? Miért megy ki vasárnap délelőtt valaki edzeni a parkba? Biztos örül, élvezi a meleg időt, a mozgást, élvezi, hogy tett magáért valamit, találkozott más hasonlókkal is, és majd amikor hazamegy, úgy érzi, hogy történt valami, klassz az élete. Én meg hülyének nézem, mert szerintem itt buszozni a belváros felé, ez klasszabb. Miért nem élvezem én, ha kimehetek edzeni a parkba? Miért nincs rá vágyam? És miért nem élvezem a cupákokat meg az ilyen-olyan kajákat az éttermekben (szembe se jutott kiposztolni a szombati vacsorámat a rozéfröccsel) és miért nincsenek egetverő kúrós sztorijaim és megintcsak miért szenvedek titokban, ha valami miatt mégis úgy döntök, hogy kimegyek a parkba edzeni és bár szeretem a zöldet, meg mozogni is szeretek, beszélgetni is, de miért érzem magam idétlenül? És rájöttem, hogy mert én nem ezt látom a fejemben magamról. Egyszerűen én nem ezt az életet álmodtam magamnak. Az én tervem gyerekkoromban az volt, hogy majd egész életemben rajzolni fogok, meg írni. Nem volt tervem házasságra, eskövőre, gyerekre. Valamikor akartam egy panziót, és akartam egy hajót is. Meg kertet, kőből rakott kerítéssel. De alapvetően az én boldog élet álomképem csak a rajzolás, és az írás volt. Erre világosodtam rá ott a buszon, hogy van a fejemben egy kép és az stresszel, ha ez a kép távol kerül és az tesz boldoggá, ha közel van vagy úgy érzem, hogy benne vagyok. Csak rajzolni akartam meg írni.

T��k jó érzés volt ezt elfogadni és bár volt egy erős AHA érzés, de azt is elengedtem, hát milyen kis hülyeség már, az ember nem tesz sorsfordító felismeréseket a buszon!

Csakhogy hallgatok tegnap egy előadást amitől elkerekedett a szemem. Nem akarom idemásolni az egészet, amúgy Pál Ferenc Romboló kapcsolataink volt az előadás. Volt egy sejtésem, hogy miről szól, és kíváncsi voltam, hogy egy pap, aki a kapcsolatok megtartásán dolgozik, hogyan mondja ki, hogy a romboló kapcsolatokat nem kell megtartani, sőt, menekülni kell, a saját érdekünkben. Az előadás egyetlen mondata sem szólt arról, amit előlegeztem neki. Az előadás (elképesztően leegyszerűsítve) arról szólt, hogy van egy álmunk, arról, hogy hogyan szeretnénk élni, és ebből álomból tudatos és tudattalan cselekvések fakadnak. A másik embernek is van egy álma arról, hogy hogyan szeretne élni és az álmaink nagyon nagyon mélyen gyökereznek a gyerekkorunkban. Ami miatt kibékíthetetlenné válik az ellentét, annak az oka, hogy egyikőjük sem tudja, hogy egy nagyon mély gyökerű álmuk az, ami éppen ütközik a másik ember nagyon mély gyökerű álmával. És, az amit gondolunk, és az amit teszünk, az köszönő viszonyban sincs egymással.

Az előadás ennél sokkal több felismertettetést tartalmazott, egyetlen konfliktushelyzetet nézet meg 5-6 nézőpontból és mindben volt új dolog, pedig én tényleg azt hittem, hogy azért nekem nem lehet újat mondani. Tudott újat mondani. Olyan nézőpontokat, amikre sosem gondoltam. Ismert dolgokra úgy rávilágítani, hogy már nem papírízű, hanem zsigerbevágó. Hogy baszná meg az élet!

Minden megfordult velem. Minden átértékelődött. Kb a múltam összes konfliktusa. Hirtelen olyan szeretetenergiák szabadultak fel bennem, amikkel fogalmam sincs mit kezdjek.

Aki most azt gondolja, hogy a sémáink... nos, nekik is igazuk van. A saját „álmomnak” a valós gyökereit is meg kell ismernem. De az, hogy nem jó és rossz van, és nem igaza van valakinek, a másiknak meg nincs igaza, hanem egy működés van, egy rendszer, benne mi, az álmunk, a törekvéseink, a múltunk, a fejlődésünk és ugyanígy a másik ember is, és gyilkolják egymást 10-20-30-50 évig, pedig azért vannak együtt mert szeretik egymást és közben azon vitatkoznak, hogy kinek van igaza... – ez borzasztó. Hogy nem bánunk jól egymással. Hogy a kapcsolataink, a boldogságunk, a jó életünk a tudatlanságon bukik el. Azt hiszem, elbasztam pár dolgot. :( :( :(

[szuffersztar]

ilyen az élet, mert nem sírok már Gracie Abrams dalszövegein

[kodosutcak]

annyira fáj már a gerincem, hogy néha sírok, és mindez annak köszönhető, hogy alamuszi szar vagyok, mert nem merek elmenni a hülyén hangzó panaszaimmal még időben

lennék inkább kukac, annak nem fáj a gerince

[egy-lany-blogja]

Ha voltak is álmok elvesztek a ködbe!

Az élet visszaszámol,

Én meg beestem a gödörbe.

Senkit sem hibáztatok

magam tettem tönkre ,

Kinek hiányozhatok?

Nehéz eset vagyok,

Eltűnök örökre!

Sok mindent kibírok,

Lepereg rólam minden!

Most mégis kicsit sírok,

Túl sok van már itt benn!

Miközben ásom a sírom,

Szidok minden nem létező Istent!

/Lú írásai/