#néha nem kell más

[veddafenyt]

„Ha többet kellene beszélnünk, mint hallgatnunk, akkor két nyelvünk és egy fülünk lenne.”

[stickalittle]

Szóval kész lettem a programmal, ma adtam át.

Az egész azzal kezdődött, hogy amikor még fejlesztő voltam egy cégnél, eladtunk egy "készlet" programot. Még DOS alatt futott, Clipperben íródott. És a mai napig használták egy építőipari cégnél DOS emulátorban. Ezer éve kiléptem a cégtől, de évről évre maszekban engem hívtak, hogy csináljak nekik évzárást a programból, és nyissam meg nekik a következő évet. Ilyenkor kicsit kellett toszogatni dBase-ben az adatbázisokat, tisztítani belőlük, ilyesmi. Aztán szólt a főkönyvelő, hogy ő most őszintén megmondja, kellene nekik ez a program Windows alá is, és bevallja, hogy pont ilyet hiába keresett a neten, nem talált. Ugyanis ez nem egy egyszerű raktárnyilvántartás, hanem főkönyvi szemléletű készletnyilvántartás, amiben anyagokat, egyéb anyagokat (munkaruhákat, szerszámokat, stb.) lehet nyilvántartani, és a raktári mozgást könyveli főkönyvi tartozik-követel számlapárokra, meg a dolgozón, munkahelyen, munkaszámon nyilvántartja, hogy egy-egy munkahelyen mennyi homokot, téglát, faszom tudja mit építettek be, meg a melóson mennyi harapófogó van, stb. Na, elég az hozzá, hogy ilyet nem talált a főkönyvelő, és megbízott, hogy ugyan már, írjam már meg nekik Windows alá ezt a programot. Mondtam neki egy félszemmel látható összeget, és azt mondta rá, hogy oké. (Ha tudtam volna, hogy mennyit fogok vele szopni, két szemmel látható összeget mondtam volna, na, de már mindegy.) Kész lett.

Mivel az eredeti program Clipperben íródott, ami DBF állományokat kezelt, gondoltam, hogy nem teszem én ezt át adatbáziskezelőbe, használjuk tovább az állományokat, leprogramozom én ezt így, hát mi a szar ez nekem? Na, fogtam a C++-t, és komplettem leprogramoztam a dBase adatbáziskezelő minden funkcióját egy osztályba. Rekord felvétele, módosítása, törlése, Pack, Zap, lock, unlock, indexállomány kezelés, szóval programoztam egy komplett adatbáziskezelőt.

Szoptam vele rendesen, de gyors lett, az biztos, mint a picsa. Egy alsókategóriás gépen ötezer rekordból álló index újraépítésnél rányomok a gombra, hogy kezdje, és abban a pillanatban pittyen, hogy kész. Gyakorlatilag egy másodperc alatt, amire a Clipperben vártam fél percet. Aztán programoztam hozzá saját EDIT-ablakkezelő osztályt, ami paramétertől függően kezeli, hogy milyen adat adható meg benne, dátum, idő, betű, szám (x tizedessel) és milyen hosszban fogadjon el karaktereket.

Aztán programoztam hozzá egy állománykezelő osztályt, így nem kell minden törzsállománynak megírni a saját ablakkezelőjét, hanem ez a felparaméterezés után mindent megcsinál az állománnyal kapcsolatban, bekéri az adatokat, módosítja, törli, bármelyik mező szerint rendezi, keres az állományban, nyomtat belőle, és az állományok együttműködve más állományokkal (ha nyitva van az ablakuk), adatokat adhatnak át egymásnak.

Aztán programoztam egy saját nyomtatás osztályt, ami mindent elvégez, ami nyomtatás, nyomtatandó kezdő-végző lap megadása, intervallumok közötti nyomtatás, kiválaszthatod, hogy nyomtatóra, képernyőre, fájlba nyomtasson, az állomány melyik mezői kerüljenek nyomtatásra, legyen-e összegsor, stb, szóval tud mindent, ami állománynyomtatás.

De baszki, ezt így megírni munka mellett, hogy csak néha hétvégén meg meló után tudtam csinálni egy évembe telt. Sok volt. Szopás volt. Kész lett. És mivel C-C++ az egész, a komplett adatbáziskezelővel együtt egy EXE-be fordítva 296 KB. Na, egy kibaszott évem ráment. És gyakorlatilag ez most azt jelenti, hogy az osztályok megvannak, és minden paraméterezhető, most már bármilyen nyilvántartó programot meg tudnék írni kb. egy hét alatt, ha kell. Most pukkantok egy pezsgőt. Nem nyomaszt ez többé, tudok mást csinálni helyette. Baszki, hát ez kibaszott jó!

[pokmajom]

Borízű olvasói levél, tokhal ügyekben.

Majdnem jól mondta UP a tokhalas sztorit, mert abban például igaza volt, hogy a minimum 3-4 évig az ikrájukért tartott halaknak, magas életszínvonalat kell biztosítani, hogy minél több kaviárt termeljenek és nehogy megbetegedjenek. Ehhez valóban átfolyó vízen tartják őket, vagy olyan rendszerekben, ahol a halakról elfolyó vizet megtisztítják és visszavezetik a medencékbe. Viszont a megvilágítás időtartamával, sajnos nem lehet előrébb hozni az ivarérést és így a kaviár termelést, csak a már ivarérett egyedek ikratermelését lehet kicsit finomhangolni. De ezt is inkább más fajoknál, ott alkalmazzák, ahol az ikrából halat keltetnek és folyamatosan kell a szaporító anyagot biztosítani.

A nálunk, kaviár termelési célból tartott tokhalak közül a vágótok kb 7 év, a kecsege kb 5 év a lénai tok pedig kb 6 év alatt éri el az ivarérettséget, mesterséges körülmények között tartva. A legértékesebb kaviár persze még mindig a vizáé, de ez az optimális körülmények közt is csak kb 16 év alatt lesz ivarérett, amit csak nagyon kevés termelő vállal be. Vadon fogni és az ikrát feldolgozni, természetesen csak illegálisan lehet, mert világszerte szigorúan védett. Magyarországon időnként telepítik, de ezek az egyedek a Vaskapu vízlépcső miatt, csak lefelé tudnak vándorolni, vissza viza már nem jön.

A tokhal filé nagyon finom, szálkátlan (merthogy ősi porcos halak) és néha lehet venni a Lidl-ben. Az egyik hazai termelője a kisbajcsi Bajcshal, az ő mintaboltjaikban lehet venni tokhal termékeket, így például a Garai téri mintaboltjukban is.

[diogenesz2020portugal]

4 éve írta @gondolatokabufebol kolléga, ma is aktuális:

Kicsit csapongok, mert mégiscsak nekrológ, vagy miafasz, és sokminden köt ehhez az egészhez, talán még több személyes is, mint ahogy azt valaha gondoltam volna.

Egyszer a Kéri azt mondta ezeknek, hogy ti vagytok a bőrdzsekis Lenin-fiúk, még anno, mikor a Bibó szakkoli alakult. Orbán ezt soha nem engedte el, és egyszer egy fogadáson meg is jegyezte a szakkollégium vezetőjének, hogy az a Lenin fiús dolog nincs elfelejtve.

'98-ban minden együtt állt, úgy ahogy kellett. Külső és belső támogatottság is megvolt, és valami elképesztő nyitottság nyugatról, 50+ év lemaradásból hihetetlen tempóban le lehetett volna faragni pár évtizedet, olyan lendületet adva a fejlődésnek, ami soha más korban nem adatott meg. De nem…

Csak a harács indult. Ráadásul azonnal.

Egy régi családi barát dolgozott akkor az APV-nél, ő mesélte, hogy amikor “a fiúk” átvették a hatalmat, neki 6 hónap után elege lett, felállt, mert ehhez nem volt már gyomra. Pedig látott már épp eleget a szociktól.

Nem volt igazi, klasszikus értelemben vett polgárságunk sosem. OK, most sincs, de ebben már azért bőven benne van az ő kezük is. Márai nem véletlen nem találta meg ezeket a hagyományos értékrenddel bírókat csak a Felvidéken és Erdélyben. Pesten? … hát amit az osztrákok meghagytak leginkább. Meg a felkapaszkodott paraszt, ami Móricz világából olyan részletesen kirajzolódik. Orbán csak harácsolni akart, mint ezek, uradalmat kívánt, roskadó asztalt, ahova néha a sáros csizma is felfér, de roskadó polcokat nem.

Wass Albert azért lett ilyen népszerű, mert modoros, szirupos nemzeti pánlikával átkötött szarjait műveit könnyű emészteni mint az ezeréves hármashatárnál összeszorított lélekkel távolba meredő búbánatot.

Márai azért, mert senki nem olvasta tisztességgel:

"Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ‘jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ‘keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert ‘keresztény magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ‘keresztény magyar’ vagy ‘úriember’, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a 'jobboldali, keresztény, nemzeti’ világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül."

Gondolom az épp 120 éve született Grossschmid Sándor Károly Henrik pont olyan emlékévet kap majd, mint tavaly Ady. Jó az utóbbi verseivel már a gimnáziumi tananyagban is baj volt, de ha még a prózáit is olvasták volna…

"Elképzelünk némely ismerős vidéket. Milyen komor gyász honol tegnap még vidám kúriákon. A Rudi vagy a Jancsi családok ékei menesztetnek a főispánságból. Andor nem lesz többé képviselő. Tisza István nemzeti intelligenciája nyolctized részében teljesen a politikából s politikai nexusaiból él. Nagyváradon beszélték, s tanúk esküsznek reá, hogy igaz. Egy dzsentri-familia legifjabb tagja jogi könyveket magolt. Nehezen ment. Nem történt még ilyesmi úri családban. Sebbel-lobbal érkezik a bátyja. A kaszinóba távirat jött. Tisza István miniszterelnök lett. Rárivall a magoló öccsre:- Mit biflázol, csacsi. Pista bácsi miniszterelnök lett.Egy-egy miniszteri kinevezés ezer és ezer dologhoz nem szokott, úri, magyar kényelmű família szívét szokta megdobogtatni. A vármegyei írnok is sokat remélhet. Van egy főszolgabíró rokona. Az jó barátja az új főispánnak. A főispán beszélhet a miniszterrel. Minden új magyar kormány sleppje és ereje néhány tízezer ember. A népből csak a kortesek számítanak. Egy-egy kormányválság pedig azt jelenti, hogy az úri osztály melyik és milyen nagy részének kitartása van a soron.Mint Nagyváradon nemrég Pista bácsi, úgy hozza most új embereknek az új örömet Sándor bácsi, Feri bácsi. Köröskény mellett, vagy Nyitrában valahol, talán megint rendreutasítottak egy magoló diákot:- Mit biflázol, csacsi. Géza bácsi miniszter.Egy azonban bizonyos. Ilyen nagy helycsere nem volt még, mint a mai. Ennyien még sohasem akarták puha, úri helyre löketni magukat a megrengett földdel. Tisza István nemzeti intelligenciája vitustáncot jár. Éhesek, előkelőek, érdemesek, érdemtelenek, nagy erejűek és kalandorok lihegésétől olyan nehéz a levegő, mint Nápoly fölött.Egyébként új hivatali és társadalmi elhelyezkedése néhány tízezer embernek. Ennyi az egész. Itt persze csodák bőséggel történnek. Komoly főispánjelöltek, emberek, akik még két évvel ezelőtt nevetséges analfabéták, notórius semmik. A nemzeti intelligenciára dicsőség vár az úri földrengéssel. A nemzeti intellektusra? Ez nem egészen bizonyos. A milliók pedig egyelőre maradnak, akik voltak. Jogtalanok, nem számítók, lenézettek. Kik mellett a nemzeti lélek tűzhányó hegyei is félreköpnek.Más földrengés lesz itt nemsokára. Persze akkor nem a Kossuth Lajos-utca rázkódik meg. Nem Duna-ünnepély lesz az. Nem házi bál. Nem zártkörű piknik. Nem úri földrengés. Ez a mai földrengés csak elődübörgése annak a nagynak. Jön - s próbálják meg az urak, hogy ne jöjjön - jön a nép. És kérni fogja magának az országot, melyhez egy kis joga is volna. De amelyet meg is ígértek neki. Még egy választás, még egy új kormány. Az már nem lesz családi esemény. Az igazi, nagyszerű földrengés lesz."

Persze a sors igazi fintora Bibó István maga, a névadó, a XX. sz. egyik legkomolyabb hazai gondolkodója, a szellemi mentor és az ő végletekig találó írása, aminél jobban semmi nem illik az új Lenin-fiúkra:

"A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek a realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, s többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál, a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről. A hisztérikus közösségekben mindig erősebb lesz a hamis önértékelésre való hajlandóság, maguk előtt be nem vallott tisztelettel néznek az életerős és feladataikkal szembenézni tudó közösségek teljesítményei felé, ugyanakkor ennek megfelelően kész örömmel fogadnak mindent, mi őket - lehetőleg a valóság rovására - felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbrendűségi érzés, jogcímekből való élni akarás és a valóságos teljesítmények értékének a csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának - magyarul propagandának - a mágikus erejében való hit. Minél több kudarc éri ezen az úton a közösséget, annál kevésbé lesz képes a kudarcok tanulságait a maga hasznára fordítani, s ezen a ponton jelenik meg a környezet behatásaira való hamis és aránytalan reagálás. A hisztérikus lélek keres valakit - vagy valakiket -, akikre minden felelősséget ráháríthasson, s magát minden felelősség alól felmenthesse: mumusokkal népesíti be maga körül a világot."

Tudom, tudom, túl sok betű, kevés kép, még gondolkodni is kell hozzá… De talán így értitek miért rekvirálni jöttek ezek. Gyökértelen akarnok banda, akik legnagyobb bűne nem is a bankszámlákon csilingelő százmilliárdokban mérhető, hanem az oly sokszor szájukra vett NEMZETtől 98-ban ellopott történelmi lehetőségben van.

Itt már csak lószaros csizma van, pálinka, kurjongatás, szotyi, stadion és üzemi lopás. Ja és maximum csak egy Döbrögi, de már messzebb nem jutunk. Sem szellemi szabadság, sem egyetem, sem nyílt világkép, sem felelős társadalom… Csak a rövid póráz, feudális függőség, meg a láncon tartott újnyilasok, akikkel rögtön el lehet hallgattatni akit csak kell.

Persze Mussolini is kirángatta a déli tartományokat a feudalizmusból, volt azért perspektíva, de hát annak a sztorinak sem lett jó vége - hacsak a fejjel lefelé lógást nem tekintjük annak.

Szóval idén nem nagyon lesz Márai, csak Trianon 100 némi Wass Alberttel.

Ennél pontosabb képpel nem is búcsúztathatnánk az újkori demokráciát, azt, amit ez a banda 98-ban kezdett ellopni, összeharácsolni magának.

Itt már valódi összefogás és nemzeti büszkeség csak képregényváltozatban lesz maximum, modoroskodó, sokadjára leporolt öntudattal és a kezdőrúgás előtt végigüvöltött Nélküleddel.

Ehhez sem kell olvasni, csakúgy, mint a fogcsikorgat��an kierőszakolt ispánsághoz - valódi bölcs király nélkül. De legalább itt vannak a bőrdzsekis Lenin-fiúk nekünk.

Na istenisten.

[csacskamacskamocska]

„ha a másik fél felragyog a szakítás után, akkor te voltál a probléma”

Jó kis mondás. Jó geci. Valójában mindenki máshogy viseli a veszteséget, bármilyen szakítás, akár párkapcsolat, akár barátság, de még egy komolyabb munkahelyi kapcsolat elvesztését is fel kell dolgozni. Nem lehet, nem érdemes következtetéseket levonni a másik viselkedéséből. Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit. Nade vissza, hogy ki hogy viselkedik a szakítás után. Erre is mindenkinek van egy megküzdési stratégiája, de közben rengeteg minden hasonlíthat más dolgokra. Aki dühös, nézhet ki úgy, mintha ledobta volna a béklyóit, rohan bele a világba, aki végre nyugalomra talált és elégedett, nézhet ki úgy, mintha szomorú lenne, aki szomorú, lehet, hogy csak sajnáltatja magát és már új szerelem, kapcsolat keresése miatt vetette ki a „szomorú magányos vagyok” csábító hálóját. De az is lehet, hogy aki dühös, az tényleg utál. Aki szomorú az tényleg szomorú. Aki boldognak tűnik, az tényleg jobban érzi magát. Az embert sokszor már az is jobb állapotba hozza, hogy tett valamit a változásért. Én néha túlbecsülöm az erőmet. Van amikor azt gondolom, hogy oks, már jól vagyok, lenyugodtam vagy éppen elsirattam, lezártam, okés, mehet minden tovább, akkor még valójában tök eleven a seb és könnyen visszaesek valami nem szeretem állapotba. Mármint olyanba, amiben nem szeretek lenni. Amiből ki akartam mászni, amin változtatni akartam. Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit.

Az ember csak a saját hozzáállásán tud változtatni. ÁM A másik ember ahhoz a dologhoz ragaszkodott, amit abban az állapotban kapott meg, amit te nem szeretnél. Nem hozzád, nem a személyiségedhez, nem a lényed egészéhez, hanem ahhoz ahogyan ő érezte magát abban az állapotban, amiben amúgy te szarul érezted magad. Szóval, ő nem arra törekszik, hogy az életed jobb legyen, hanem arra, hogy az Ő élete legyen jobb, akár a te károdra. Ha megváltoztatod a hozzáállásodat a dolgokhoz, akkor valószínűleg az új kapcsolódás sem fogja túléli a dolgot.

A megbocsátás, rugalmasság, engedékenység magával hozhatja, hogy MÉG SOKKAL JOBBAN FOGOD UTÁLNI, HOGY A MÁSIK MEGÚSSZA AZ ÉRZELMI MUNKÁT. Az se zavarná, ha a homlokára ragasztanál egy feliratot, hogy „seggfej”.

Egészen biztos, hogy van egy gondolata arra, hogy te csak valami faszságon rágtál be és te vagy a hülye. Ha nem így lenne, nem történt volna meg az egész.

Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit.

[angelofghetto]

mesterséges amortizáció (1. rész)

Az első tanórán elmagyarázták nekünk, hogy is van ez: a divat mesterséges amortizáció. Régen a lányokat alapból varrni tanították, ők készítették a család ruhatárát, ami azt jelentette, hogy volt egy váltás hétköznapi, amit addig hordtak, amíg meg lehetett foltozni, amíg le nem szakadt róluk, meg volt egy ünneplő, amit gondosan kíméltek, abban jártak templomba, esküvőre, keresztelőre, temetésre. Mindenre nagyon vigyáztak, mert kézzel, fáradtságos munkával készültek a darabok, a lányok nagy korukig szőtték, varrták, hímezték a kelengyét, nagy becsben tartották a generációkon át örökölt darabokat is, a nagyik, a dédik, szépanyák keze munkáit, az ősi hímzéseknek akkor még mindenki ismerte a jelentését: védelmeztek, szerencsét hoztak.

A konfekció valahol ott kezdődött, hogy a piacokon, a vásárokban elkezdtek mondjuk férfi ingeket árulni, olyasmit, ami hamar kopik, szakad. Kínáltak kicsit, nagyot, és az vette meg, akire jó volt. A divat lecsorgott az uraságok pompájából amolyan végletekig lebutított változatban, próbálták utánozni a szűkös eszközeikkel a népek. Szétvált a praktikum és a flanc, a ruha "tette" az embert. Faterom mesélte, hogy az ő gyerekkorában még szakmánként öltöztek, odahaza is mást hordott a kovács, a pék, a földműves, a deák. Kicsit talán ebből maradt vissza, amit az amcsi filmekben látni, hogy a nővér nem a kórházban öltözik át műszak előtt, hanem nővérruhában megy be dolgozni.

A varrógép feltalálásával mindez felgyorsult. Az ipari forradalom beszipkázta a női munkaerőt, a divatból ipar lett, híresen nyomorult női (és gyerek) bérekért. Az uraságok még mindig tarthattak saját varrónőt, szabót, mint ahogy házi zeneszerzőt, vagy magán-testőrséget.

A természetes pamut, gyapjú, selyem, len egy idő után már nem tudta fedezni a felhabosított keresletet, a szintetikus alapanyagok megjelenésével elszabadult a pokol. Már nem száz-kétszáz évenként alakult a divat, hanem évtizedenként tört be valami egészen más, hogy a tömegeknek el kelljen dobni a teljes ruhatárukat, hizlalva ezzel azokat a tőkéseket, akik a nyomott bérek, a hosszú munkaidő, a mostoha körülmények és kizsákmányolás profitját fölözték le. De még több profit kellett, már évenként, sőt szezononként új kollekció jött ki, ha szabásban nem is, de legalább színekben, hogy érezze szarul magát az, aki a tavalyit hordja. És itt jött el a fast fashion, de erről később.

Végül kitalálták azt, amit én kifordított reklámnak nevezek. Korábban fizettek azért hogy valaki reklámozzon valamit, egy céget, egy márkát. Valaki zseniálisan kitalálta, hogy mi fizessünk azért, hogy reklámozhatunk, és megjelentek először kicsiben, majd egyre nagyobb méretben a márkák feliratai, hogy kihasználják a népeknek azt a gyarlóságát, hogy (némi extraprofit fejében) azzal hencegjenek egymásnak, mit engedhetnek meg maguknak, lássa ország-világ. És innentől megjelent a hamisítás.

Ha fogalmat akarunk alkotni arról, mennyire megbecsült ez a szakma, gondoljunk Nemecsek papára, aki fillérenként varrja össze az ablak mellett a család szerény megélhetését, vagy gondoljunk a Csak szex és más semmi mozira, ahogy Csányi Sándor figurája ráripakodik a kollégára (aki épp a nadrágját gombostűzi), mint egy kutyára. Vagy jussanak eszünkbe az amcsi filmek: ha valami büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni, akkor egy raktárépületet mutatnak, benne mexikói, Puerto Rico-i, vagy ázsiai bevándorlók (főleg nők) görnyednek a varrógépek fölött, a földön patkányok szaladgálnak, és néha bandák lövöldöznek egymásra.

Az emberek túlnyomó többségének halvány elképzelése sincs arról, mi munka van egy elkészült darab mögött, és hogy nem kell távol-keleti gyermekmunkásokig elmenni, ha pofátlan kizsákmányolást akarunk látni, lehet hogy pár utcányira van egy varroda, ahol varrónők sokasága még a tanárok és ápolónők bérénél is jóval kevesebbért rongálja a gerincét, a látását, a hallását lepukkant varrodákban. Legfeljebb mifelénk nem patkányok, hanem csótányok szaladgálnak.

(vége az első résznek)

[egy-lany-blogja]

A nő nem attól lesz csodaszép, ha tökéletes méretei vannak, tonnányi festék feszül az arcon, és a legújabb trendben feszít a városban.

Ez csupán piacképességet jelent.

Tudod mi a szép?

Az öntudat.

Amikor befejezed végre a hisztit, kivágod a hamis tükröt a fenébe, és élni kezdesz. Nem érdekelve ki mit gondol majd rólad, kinek kell majd megfelelned, hanem megtalálva magadban a szépet, és abba kapaszkodva élsz tovább.

Mert az erő tesz széppé.

Amikor tudod ki vagy, mit akarsz és a bizonytalanságot is barátoddá fogadod, mert érzed, szükséged van rá.

Mint ahogy szükséged van mindenedre.

A ráncokra, amik barázdát simítottak az arcodra, mert küzdöttél és néha bizony elbuktál, az ősz hajszálra, amikért kőkeményen harcoltál, egyenként.

Mert erős vagy, mert képes voltál felvenni a kesztyűt, az élettel szemben, az életért, és felálltál, ha kellett ezerszer, na ez látszik most rajtad.

Ez tesz széppé, egyedivé, ez és semmi más.

És igen, tetszik vagy sem, szép vagy logó mellel, striákkal, az éveiddel, na azzal a legszebb.

Nő vagy.

Aki élt és ma is él.

Vállald, akard, szeresd, úgy, mint senki más.....

[laragangler]

Kemény Zsófi: NAGYON ROSSZ VERSEK

(Most vagyok soha, Jelenkor, 2023; meg úgy a teljes Kemény Zsófi-életmű  )

Mindenki írhat rossz verseket, sőt, kezdő írók esetén ez kb. elvárt. Ezeket viszont nem kell feltétlenül kiadni, illetve nem mindenképp könyv formájában, elég az, ha a Piripócsi Hírmondó közli a hasábjain a horgászhírek meg az apróhirdetés rovat kozott. Mondjuk ha az anyám villamosvezető, az apám meg pénztáros az Aldiban, én meg risszrossz bökverseket írok, akkor valószínűleg a  Piripócsi  Hírmondóba se kerülnek be a verseim, és ez nem baj, sőt; ha viszont risszrossz bökverseket írok de egyik szülőm író, akkor nagyobb esellyel publikálják a dolgaimat a Piripócsi  Hírmondónál fontosabb folyóiratokban is, pont ezért pedig háromszor is meggondolom, hogy valamit publikálni akarok-e vagy nem, mert ha közlik, és nem tetszik senkinek, akkor soha az életbe nem mosom le magamról azokat a vádakat, hogy a verses hőseposzomat a Kisalföld meg a Rábaszó magazin kizárólag apámra való tekintettel közölte.

Szóval az van, hogy van Kemény Zsófi, akinek az apja amúgy író, és még 2015-ben megírta az Én még sosem című regényt, ami arról szól, hogy szerencsétlen középiskolás emberkék sírnak egymás utan hogy jaj Zorka teccik nekem mi ez a különös érzés a szívembe vajjjon ezt hívják úgy hogy szerelem, inkább igyunk meg a gellérthegyen egy liter kannásbort, miközben mindenki kellemetlenül érzi magát, meg szlemmel, mert mi mást csinálna mindenki aki nem keményzsófi, hogy szlemmel mint a keményzsófi; mindenesetre ez a könyv jól leírja azt, hogy milyen fos dolog tizenhat évesnek lenni, tudniillik az ember úgy érzi hogy mindent elront, aztán el is rontja de legalább ki is röhögik, és még szerelmes is. Szóval ez az első könyv nem volt nagyon jó, de a célnak megfelelt, szóval ha akkoriban 16 éves szerencsétlen tini lettem volna, akkor én is elolvasom és bánatosan cigizve meredek a hóesésbe es azt suttogom magam elé, hogy Zorka nem lehet sose az enyém bezzeg a Bendegúz a tizedik béből vett neki télifagyit és most biztos járnak, jajdefáj.

2017-ben viszont Kemény Zsófi megírta a Rabok tovább című regényt, amiben újratemetik Mátyás királyt, ezert Magyarországon kitör a forradalom, azt senki ne kérdezze, hogy előbbiből hogyan következik az utóbbi, ennek eredményeképp a negyven évesnél idősebb emberek elmenekülnek az országból, ezt se kérdezze senki hogy miért ez történik, mert ki más menekülne el otthonról, mint az idősebbek, és ki mások vezetnék a forradalmat a hősökterén gázmaszkban, mint igen, pontosan, a húszéves szlemmerek, vagyis nem más mint a keményzsófi sokszemélyben, mármint hogy van százhúsz ilyen ember a mai Magyarországon, incl. keményzsófi, akik a Trafóban meg a Fészekklubban a saját gyártmányu ilyenolyan klapanciáikat olvassák fel, néha jók, néha nem, inkább nem, de mindenesetre  ezek az emberek valószínűleg kevés kivétellel semmilyen forradalmat nem lennének hajlandóak csinálni, ellenben az első fegyverropogás hallatán még az aznap hajnali Flixbusszal elzúznának Amszterdamba meg Berlinbe és ott kortyolgatnák a habosbaboslattékat amíg nem találnak valami munkát. A lényeg az, hogy Kemény Zsófi , aki ekkor már 23 éves volt, ékes taníbizonyságot tett arról, hogy egyáltalán nem tudja, hogyan működnek a forradalmak, a háborúk, meg úgy általában a társadalom, én se tudom, nem is írok róla regényt, illetve ő is tudhatná, ha vette volna  a fáradságot es utánaolvas vagy szerez valami élettapasztalatot, de ehelyett a Trafóban szlemmelt, iszogatta a fent említett habosbaboslattékat es nem hagyta el a Nagykörút egy kilométeres vonzáskörzetét.

Most pedug az történt, hogy  Kemény Zsófi írt egy verseskötetet, aminek az a címe hogy Most vagyok soha, ez a második verseskötet az életműben, illetve nem tudom, hogy 23 éves kora óta mit csinált a Zsófi, vagy hát sajnos tudom, mert 2019-ben azt mesélte az SZFE-s osztálytársainak hogy valami verses hőseposzt akar írni, ami folytatásokban már meg is jelent itt-ott, de már akkor nagyon reméltem, hogy ez a projekt félbemarad, mert ha valaki arról sem tud hitelesnek tűnő könyvet írni, hogy milyen egy kelet-európai országban egy forradalom, akkor isten óvja a vilagot attól, hogy újraírja a Faustot, aminek kapcsán amúgy egy ismerősöm felhívta pár hónapja a  figyelmemet, hogy arról szól, hogy egy 58 éves faszi megerőszakol egy 14 éves gyereket es utana ajvékol, hogy Sátán, most képzeljük el ugyanezt plusz hogy a keményzsófi írja.

Szoval vannak ezek a versek, amik iszonyatosan kellemetlenek, de nem azért, mert kínos dolgokról ír bennük kínosan, hanem mert nem tud bánni az anyanyelvével, amin a verseket írta. Most nem akarok ilyen agyalásokba belemenni hogy mitől költő a költő meg mi a költészet, mert ahhoz túl tuskó vagyok én is, de szerintem ha van valami, amit egy írónak szépen, játékosan,  kifinomultan stb. szóval JÓL kell használnia, az a nyelv, es attól nem lesz senki se költő, hogy szerelmes meg nosztalgiázik meg fomója van meg sohajtozva fújja ki a cigifüstöt a Madáchtéren, amennyiben a nyelvi szaktudása hiányzik. Ez most nem elitista pampogás, hogy csak annak lehet versírási engedélye, aki az ELTE Költő szakára jart, sőt, mindenki lehet legalabbis időlegesen költő, aki valamit plasztikusan kiragad a valóságból a nyelv segítségével, szerintem, meg sok ember szerint tehát nagyon sok költő kószál közöttünk, akár csak egy fél vers vagy egy mondat erejéig, kivéve a keményzsófi, és ezt semmi se mutatja jobban, mint a legújabb verseskötete.

Amiben pl. ilyenek vannak hogy “odakinn sötétedik a sötét”, nem, a sötét az nem sötétedik, az már sötét, pont olyan sötét mint na jó ezt hagyjuk; általánosságban attól még nem lesz egy szóhalomból költői kép, hogy nagyon felűnően rosszul használod a nyelvet, meg amikor leírod hogy „A talpformájú gödör a függés közben betemeti magát” (Hegtetoválás), az egyáltalán nem működik, annak ellenére, hogy két költői képet összemosol, mert ha egy gödör talp formájú az nem fog betemetődni azáltal hogy valaki közben lóg (a nyakán fellógatva? a lábán fogva fellógatva?),  mert az egyik egy lógás a levegőben, a másik meg egy test elásása, és sajnos annak ellenére hogy a két tevékenység nagyon-nagyon közel áll egymáshoz, a kettő által keltett asszociációk egyáltalán nem érintkeznek: pont erről ismerszik meg egy igazán csapnivaló pancser költő, hogy ilyen jó kezdőfeltételek mellett is sikerül olyan szöveget produkálnia, ahol a nyelvi elemek, ahelyett hogy valahogy érintkeznének, rezonálnának egymással es új kapcsolatokat alakítanának ki, csikorognak, karcolják egymást, az olvasó fülét, szemét és a maradék jóízlését aztán meg végképp. És ez az, amire nem eleg az hogy az ember a magvető kiadó főszerkesztőjével likőrözik a spinoza kávéházban tizennégy évesen, mert ahhoz, hogy valaki jó költészetet írjon, ahhoz munka kell, gondolkodas meg némi tehetség is, és keményzsófi az egyiket sem fektetted bele, a tehetséget meg inkább hagyjuk, mert az amúgyis egy nagyon shady meg káros fogalom, szóval a szöveggel való hosszadalmas pepecselős munka valószínűleg elég lett volna ahhoz hogy valami elviselhető dolog szülessen, de keményzsófi csak idétlenül vihogott meg a tiktokon fikázott ilyen random budapesti homlokzatokat, ahelyett hogy a kezébe vette volna a vakolókanalat, és most itt tart hogy ilyeneket ír le hogy  „A koronájuk ma koszorú: a homlokukon a tüskék néha szúrnak, néha nem; A ruhájuk drága, a szerelmük is – néha szúrnak, néha nem” (Megbaszott királynők), úgy nem lehet allegóriákat meg ritmust csempészni egy versbe, hogy random megismételsz szavakat, bár erre mondjuk egy kezdetleges gyerekvers is képes, mondjuk a bocibocitarka, de ez a pusztulat borzalom amit a zsófi produkált, meég ezt a szintet se üti meg. Meg egyóltalén, mi az hogy a szerelmük szúr? Azt akarod mondani hogy basznak? Mert amúgy a szerelem az nem szúr, az a tekintet, ami szúr, de komolyan hogy valaki ennyire de ennyire ne legyen tisztában azzal hogy mikor milyen szót kéne használnia, ennél tényleg a házmester is jobb verseket ír csak az legalább tudja hogy melyik kukába kell dobni a szelektívet.

Számtalan gyalázatos szókupac van ebben a verseskötetben, bárhol random kinyitom, olyanokat találok gec hogy „A határozott fiatal lány kézmosás után a csapból folyó vizet nem érzi / elég tisztának ahhoz, hogy lekaparja a lehámlott bőrt a kipirult orráról”, ezek a sorok pl. egy B1-es magyar/akármilyen nyelvkönyv példamondataira emlékeztetnek, ahol le kell fordítani a mellékneveket meg a főnévragozást , de azért múltidő még nincs benne, azt majd a következő könyvben tanulják a kis lurkók, de azért tudni kell valami mellékmondatos szerkezetet is, hogy meglegyen a 10 pont, viszont ha ezt lefordítod, akkor mehetsz a próbatesztre. Semmi más értelme nincs, poétikailag kb annyira kiforrott, mint egy telefonkönyv, és igen Zsofi tudjuk hogy a határozott fiatal lány az te vagy. És tényleg nemtom mit kezdjek az olyanokkal, hogy „nem értünk rá a véres megkomolyodásra” (Hüvelyes zsenge borsó), teljesen világos ugyanis, hogy a „véresen komoly” az egyik kifejezés, a „megkomolyodás” pedig a másik, de ha a kettőt osszefonod, akkor az eredmény nem egy izgalmas nyelvi lelemény lesz, hanem egy kellemetlen szóhányadék, ugyanúgy, mint ahogy a rántottában is van tojás meg a képviselőfánkban is, de ha a kettőt összekevered, akkor annak az eredménye nem fúziós konyha, hanem moslék. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy a rímek szintén szánalmasan csikorognak, pl. azt a sorpárt, hogy „éhes a város, éhes a hold//húsba, kabátba, bármi van ott” (Visszatánc), a költészeti szakközép- és szakmunkásképzőben hármas alára értékelné a technikatanár, és ugyan nem buksz meg év végén báttya, de hogy ezt illegális nyomtatásban kiadni az kurvaisten.

Mindezen technikai részletek mellett kemény zsófi lassan 30 éves, felnőtt ember, de még mindig úgy tesz mindenki mintha egy idegesen vihorászó kiskamasz volna, akinek el lehet nezni a sok botladozást meg az hogy szmájlikat (!!!!!) illeszt a verssorokba, meg azt, hogy hát ez kajak kenu, ezt mondjuk nem a verseibe írta hanem az egyik nagyon idegesítő tiktokjába mormogta, amikor meglátott a folyóparton egy otthagyott csónakot.

Úgy értem, hogy az nem egy trademark hogy gyermeteg vagy, es ezt úgy mondom, hogy én legyek a legutolsó aki azon átkozódik hogy valaki nem a sajat életkorának megfelelően viselkedik mert ez szerintem is nagyon durva ageism. Kemény Zsófira visszatérve: lehet valakinek az a költői hangja hogy gyermeteg, nemtom Weöres Sándor gyerekversei hogy jobbra át balra át akasztjuk a nagymamát,  meg pisti hüje juli hüje csak énvok okos mer nekem a segembe is fejem van, de az hogy valaki a risszrossz bökverseit amiket a matekfüzet végébe najó nem hanem mondjuk a filmtörténet 2 szeminárium közben körmölt fel a határidőnaplójába, kiadja egy verseskötetben, az egyáltalán nem azt jelenti hogy a költőnek az a lírai hangvétele, hogy egy kamasz, hanem azt, hogy a költő meg akarja spórolni azt a munkát, hogy megtanuljon jó vagy legalábbis nemkezdőköltőhangvételű verseket írni, és ezt azzal helyettesíti, hogy a matekfüzetét belemásolja egy wordfájlba amit aztán a Megvető kiadó kiad, miközben a közönség úgy tesz mintha már érett nagy író lenne, de közben a verseknek az egyedüli jellemzőjük az, hogy olyan mintha egy kezdő író írta volna, aki mellesleg egy vihorászó kiskamasz. A kritikusok baszki azok meg nem merik bevallani hogy a király meztelen, hanem azzal takaróznak, hogy „prózában és lírában is beérett”, az egyedüli apró hiba, hogy “néha sajnos kicsit szellemeskedővé válik, kioltják egymást az ötletek, általában ilyenkor lesznek túlírtak a versek is”, azt felejtik csak el hozzátenni, hogy ez nem néha történik meg, hanem minden oldalon hússzor, és hogy a versek nem „túlírtak”, hanem alulírtak, ha már valami, ha meg nem akar az ember ebben a bennfentes pipiskedésben részt venni, akkor csak le lehet írni hogy borzalmas az összes.

És közben Zsófi még influenszerkedik is, ami magaban még rendbevan, mert az influenszereket nem azért szeretjük mert jó verseket írnak, hanem mert a bájos mosolyukkal meggyőznek arról, hogy vegyek hipoallergén nyakláncot meg vakkomondor márkájú sportcipőt meg adakozzak a Patent Egyesületnek. De azt azért gecire nem kéne elfelejteni, hogy Kemény Zsófi csak úgy lehetett influenszer hogy előtte befutott író lett, ami igazából nem lett, és azért sikeres influenszer, mert el vannak ájulva a márkák attól, hogy egy VALÓDI író (gecire nem az, ld. fenn) vagy szlemmer vagy tudomisén reklámozza a cybertruck márkájú plüsskutyát meg a zabtejes mangófagyit, miközben a Mán-Várhegyi Rékát meg az Erdős Virágot, akik amúgy TÉNYLEG jó írók, eszükbe nem jutna felkérniük hogy reklámozzák ezt a sok hüjeséget.

A bónusz az, hogy miután az elmúlt tíz évben keményzsófi sikerrel bebizonyította, hogy se regényt, se verseket, se hőseposzt nem tud írni, a filmkészítésbe ártotta bele magát, aminek az lett az eredménye, hogy a Cicaverzum nagyon csúnyán megbukott, illetve pont hogy nem nagyon csúnyán, mert az összes kritikus elismeri, hogy az alapötlet jó, a színészek egyenesen nagyon jók, az operatőri munka is csodálatos , a látványtervvel se volt nagy bajuk, mivel volt bajuk, nyilván a forgatókönyvvel, ki írta a forgatókönyvet, hát persze hogy a keményzsófi írta a forgatókönyvet, ennek megfeleloen “a szövegek életszerűtlenek, papírízűek, kimódoltak” es ”a végeredmény megmarad egy amolyan bétatesztnek, ugyanis az alapötlet nem feltétlen ettől az alkotástól lett igazán kihasználtabb”, azaz Zsófi az elmúlt 10 évben sem hagyta el szellemileg a pozsonyiutat, és jó azt tudjuk hogy nem tud megírni egy rendes regényt, mert nem jart ELTE Regény szakra, de hogy baszki szerzett egy diplomát az szfe-n, amikor ott még jó oktatás folyt, és nem tud megírni egy filmforgatókönyvet, úgy sem, hogy van hozzá egy  jó alapötlet, de olyannyira nem, hogy a kritikusok is világosan el tudták különíteni, hogy az alapötlet jó, csak a kivitelezés borzalmas, na az tényleg vállalhatatlan.

Ami végső soron kibaszta a biztosítékot, nem csak nálam, hanem mindenkinél, az az volt, hogy kemény zsófi nemrég nyilatkozott a saját é.l.e.t.m.ű.v.é.r.ő.l Veiszer Alindának, aki mondjuk hússzor értelmesebb nála, és ezzel az erővel bármilyen random embert az örsvezérteréről meghívhatott volna a stúdiójába, vagy akár egy pingvint is, tökmindegy, szóval arról nyilatkozott hogy „Ebben a kötetben a kudarcélményről is szó esik, amit a költő szakmájában élt meg”, es ebben teljesen vájbolok a költővel, ugyanis  a kötet maga egy óriási kudarc, amiben kemény zsófi többedszerre is bebizonyítja, méghozzá livestreamben, hogy nem ért ahhoz, amiről azt hiszi, hogy ért hozzá, de ahelyett hogy belátná, „A Cicaverzum című film kapcsán [...] úgy nyilatkozik: a szakma nem tudta mit várjon, és inkább rosszindulattal fordultak ott is felé ”. Ez a legvárhatóbb lépés volt ebben a helyzetben, mert iszonyatosan egyszerű a filmkritikusok rosszindulatára fogni azt hogy nem tudsz megírni egy forgatókönyvet, de annyira nem, hogy nemhogy Oscarra nem jelölik, de a kritikusaid szerint még a Liza és a rókatündér szintjét se üti meg az, amit összefirkáltál. 

Zsófi, hagyd abba ezt az írásdolgot, menj, izé, utazz, olvass, okosodj, aztán meglátod. Vagy ha nem, akkor tényleg fejezd be, menj el copywriternek, es nyilván nagyon fog mindenki örülni, hogy a te erőltetett szóvicceid lesznek olvashatoóak a millikrémtúró plakátokon, és még többet is keresel vele. Közben nyilván szlemmelhetsz, meg sopánkodhatsz a tiktokon arról, hogy valaki otthagyott egy kiflit a lépcsőfordulóban, azzal a különbséggel, hogy akkor már nem Tóth Krisztinával fogsz egy ligában játszani, hanem a Nájkcsaláddal meg Avram Latoscával, csak meglesz az a helyzeti előnyöd, hogy megvan az összes fogad és nem akarja a gyerekeidet elvinni a gyámügy. Most még.

[mirabellomonferrato]

Magyarok Olaszországban

Ez az egyik csodálatos csoport, ahonnan sok mindent felszedtem az elmúlt években. Néha persze lehet röhögni, ott is megvannak az ügyeletes hülyék és okoskodók, de összességében rengeteg infóhoz lehet jutni. Ma például azt tudtam meg, hogy Olaszországba elég nehéz kitenni az önkényes lakásfoglalókat. Spanyolországban – állítólag – törvény is védi őket. Abban reménykedem, hogy egy kisebb település főterén levő házra jobba figyel a helyi rendőrség, mint Milánó valamelyik sikátorára. Mindenesetre az első az lesz, hogy riasztórendszert és kamerákat rakok fel. Ne az legyen, hogy pár hónap múlva megyek és egy rakás tündéri olasz kiskrampó szaladgál, az anyjuk meg az ÉN rózsabokromat metszegeti és olaszul kiabál, hogy menjek a picsába itt ők laknak. :D Sokan számolgatják, hogy érdemes-e eladni itthon az ingatlant és ott venni, kiadni. A matekozás szerint megéri, de én azt látom, hogy ennél azért árnyaltabb a dolog. Délen, tengernél, pláne ha van egyéb látványosság, híresség a közelben, akkor kb egész évre ki lehet adni a kecót. És vannak cégek, akik gondozzák, oda se kell menni takarítani meg ágyneműt cserélni. Egyetemváros közelében egyetemistáknak. Egy kis faluban, ahova én is készülök, szerintem nem nagyon lehet kiadni, azért is olcsók a kecók, mert nincs a közelben se munka, se "semmi". Bár az én korosztályomnak van egy "Olaszország az a nyugat" berögzülése, de a sok imádnivaló dolog mellett, kurvára nem ez a nyugat érzés van plusz kényelmekkel meg ultramodern dolgokkal. Nem feltétlenül jobb mint itthon, egyszerűen MÁS. Én ezért a MÁS-ért szeretnék ott lenni. Hogy mozgassa az agyamat, hogy felfedezhessek, rácsodálkozhassak dolgokra, hogy legyen örömöm abban, hogy már megértek egy-egy mondatot vagy abban, hogy átvonatozhatok várost nézni olyan helyre ami itthonról messze van és drága vagy csak lubickolni az olaszokra jellemző oldottság varázsában, és ha már lubickolás, hogy bármikor mehetek a tengerpartra sírni. Nyilván lesz/lenne rengeteg gyerekes örömöm és rengeteg bosszúságom, hogy a világ nem úgy működik, ahogy megszoktam. Nem tudom mikor voltatok úgy utoljára, hogy az egótokat gúzsbakötve be kellett tenni egy ládába és elásni. Egy ilyen kaland nekem ezt jelenti. Semmit nem tud az ember, semmihez nem ért, rettenetesen kiszolgáltatott, sokat téved, sokszor butaságot csinál, és gyakran válik nevetségessé. Segítségre szorul. Nekem, aki minden bolondériám mellett gyakorlatias embernek tartom magam, ez maga a halál. Már az is, hogy az intellektusomat a hátizsákba kell raknom, mert a bájos és szellemes szövegelésem innentől szart sem ér. Nem érti senki. Képzeld el, hogy azt, amire a legbüszkébb vagy (akármi is az) holnaptól elveszted. :((( Hát, nem őrült izgalmas, hogy akkor mi is történik? :) :) :)

Tudom, mások nem csinálnak ekkora ügyet az egész külföldözésből. Jönnek-mennek, dolgoznak, belakják Európát, a világot. De én író vagyok, ilyen kis dolgokból is tudok habot verni. :D

Este fél hatkor indulunk a barátaimmal, a határon innen vettünk ki szállást, aztán a következő állomás Acqui Terme, és onnan járogatunk el megnézegetni a házakat. Hogy nekik mi a szerepük ebben a dologban azt majd holnap megírom. Egy 1000 km-es út alatt lesz rá időm.

[art-journal-ltd]

Márai Sándor – Október Emlékszem egy októberre, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a ven- dégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kissé nevetségesen eltűnt a szarvasetető irányában. Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem. Óriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket. Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében. A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja hal ványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcunkat a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol. Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott. Erre az októberre emlékezem most. Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ. ~ Márai Sándor – A négy évszak (Lea Krasznai Pinterest)

[sztupy]

Autókban

Miénk kezd már egy kicsit kiöregedni, szóval nézelődünk egy újabb után. Kritériumok:

Vagy PHEV legalább olyan 30 mérföldnyi kizárólagos elektromos hajtással, vagy teljesen elektromos és akkor legalább olyan 150 mérföldet tudjon ténylegesen (szóval papiron inkább olyan 200 legyen)

5 személy férjen el benne elől, meg egy babakocsi a csomagtartóban

Max olyan 50.000 mérföld futás

Max £15k, de azért inkább legyen £10k körül

Nem baj ha van színe, hogy megtaláljuk a parkolóban

A közelben is legyen belőle pár eladó, és nem csak mondjuk Bristolban

Ami például kiesik:

BMW i3 REX: amellett hogy hogyan néz már ki, csak 4 személyes

1st gen Nissan Leaf: egy Edinburgh-Glasgow táv már kalandtúra lenne neki, hogy esetleg lemerül félúton

Vauxhall Ampera / Toyota Prius PHEV: Bár van belőle jópár a piacon, mind London közelében árulják, a közelben nincs

Szóval lássuk mi van:

PHEV vonalon mindössze egyetlen jelölt maradt:

Mitsubishi Outlander PHEV: 1.9 tonna, cserébe legalább van rendes csomagtere, nem úgy mint pár másik társának. Az elektromos hajtásról eltérőek a review-k, sokan panaszkodtak, hogy városon belül is néha magától átvált benzines hajtásra akkor is ha még bőven lenne benne hatótáv. Meg hát egy faszom SUV. Az éves biztosítása ennek lenne viszont a legolcsóbb, ami mondjuk sokat elmond milyen jó a brit biztosítási rendszer

Elektromos vonalon:

Renault Zoe: Sok panasz van a fűtésrendszerére, hogy ha meghibásodik akkor £10k a javítás, és persze mindegyiknél a garancia lejárta után egy hónappal hibásodik meg. Gyorstöltés nem igazán megy rajta (a 2019-esek max 22kW-ot tudnak ami elég gyér, a 2020-as változatok már 48kW-ot, ami jobb, de még mindig nem az igaz). Csomagtere elég nagy arra amire kell, viszont a hátsó üléseket nem lehet 40/60 lehajtani, szóval ha veszünk valamit az ikeában akkor a gyereket ott kell hagyni a gyerekmegörzőben. Árban cserébe ez a legolcsóbb a piacon (bár vigyázni kell, mert sok az akkubérlős változat és nem mindenhol tüntetik ezt fel a leírásban), és a biztosítása is csak annyi, mint az Outlandernek.

Vauxhall e-Corsa (+ Peugeot e-208): Ezzel is tele van a piac, az előzőhöz képest ez legalább autónak néz ki, bár a kezelését ugye jól elcseszték a régi változatokhoz képest, de biztos vagyok, hogy még mindig jobb, mint bármi amit a Renault csinál. Csomagtere ennek a legkisebb, de azért még szétszedve belefér egy babakocsi, és lehet 40/60 lehajtani az ülést. Van használható 80kw+ gyorstöltő, szóval 2 töltéssel még egy Londoni túra is akár belefér papíron. Panaszt nem sokat hallok a megbízhatóságáról, bár a legtöbb még nincs 3 éves a piacon. Biztosítása kicsit drágább, mint az Outlandernek.

MG MG5 EV: A UK egyetlen elektromos kombija, és mindez belefért 1.6T-ba, szóval ha bármelyik autógyár panaszkodik, hogy hátdeazelektromosautóknaknehéznekkelllennie, akkor lehet ie mutogatni, hogy nem, csak te vagy a faszfej. Csomagtere ugye ennek a legnagyobb (bár nem sokkal nagyobb, mint a másodgenerációs Leaf-é), és a review-k alapján elég kényelmes benne elöl és hátul is ülni. Ennek a konkrét típusnak sajnos nincs töréstesztje még, az ausztrál változat viszont 0 pontot kapott, ami persze nem túl meggyőző (Viszont az ausztrál változat eléggé más, számos dolog ami miatt lepontozták az pont alaptartozék a brit változatban). Gyorstölteni lehet 80kW-on, szóval elvileg hosszabb túrát is lehet benne tolni, ha az ember előre tervez. Bár az autó maga elég olcsó a használtpiacon, a biztosítása ennek a legdrágább az összes közül.

Nissan Leaf 2nd gen 62kw: Az elektromos autók közül a legnehezebb, nem csoda, hogy hiába 62kw-os az akksi, a hatótáv nem túl nagy. Ha hozzátesszük, hogy csak 50kW-on lehet tölteni ez eléggé behatárolja a használhatóságát. A csomagtere elég nagy, viszont a review-kban sokan panaszkodnak, hogy a hátsó ülésre felnőtt embert ültetni emberkínzás. Használtpiacon ez már a drágábbak között van, és a biztosítása sem túl olcsó.

[the-fool-who-loves]

ne feledd sose azt ami van, lehet a partnered most nincs ott ahol pár éven belül lesz, de ha kitartasz és támogatod mentálisan, hidd el az a férfi/nő mindent meg fog neked adni legyen az anyagi vagy lelki…

sokan nem értékelik és nem tartanak ki a másik mellett, ez az érték valahogy elveszett, az hogy higgyünk a másikban.. egymásban és ott legyünk a rossz napokon is, amikor semmi sem látszik jónak és kilátástalan, mikor el tolódunk és zárkózunk, főleg akkor kéne ott lenni és emlékezni a jóra, arra hogy miken mentetek keresztül és hogy mit érhettek el együtt, minden tiszteletem azoké akik kitartanak a rossz időben is és nem a kész produktumra mennek, mert valljuk be manapság sokan csak a készre mennek, de lehet a szomszéd fűje nem mindig zöldebb még ha úgyis tűnik…

ha szerettek valakit fogjátok meg a kezét és haladjatok az úton, felnőt gondolkodással, kitartással

hiszen a szerelem elmúlik egy idő után, de jön helyette egy sokkal nagyobb dolog, a szeretet és a tisztelet

ha nem megy valami a partnereddel nem mindig a szakítás a megoldás vagy más keresése, néha csak le kell ülni beszélni időt szánni rá, és megoldást találni, mert együtt bármit meg lehet oldani ugyebár „ a kettő mindig több mint az egy” és ez nem csak számisztikailag igaz, ketten többre vagytok képesek, amíg félre tesztek olyan dolgokat hogy egó, sérelmek amik már a múltban vannak és mindketten tanultatok belőle, gyerekkori problémák( nyilván ezt nem lehet teljesen elfelejteni), de hidd el az az ember aki most nem tud úgy 100%-ot adni mert a saját problémáival küzd, ő akkor is rád fog gondolni, arra hogy ne terheljen, arra hogy jól vagy e, hogy figyel e rád rendesen stb

ennél a pontnál kell ott lenned, esetleg kizökkenteni és megkérni arra hogy mondja el miben tudsz neki segíteni,( ez főként férfiakra jellemző, hogy mindent próbálunk egyedül megoldani), de mi is emberek vagyunk elfáradunk, nekünk is kell megértés és támogatás, bármennyire is tűnik úgy hogy jól vagyunk, nem mindig van ez így, valamikor nagyon is szükségünk van a másikra

[stickalittle]

Poll a munkatársi ajándékokról.

Na, poll az nincs, mert akkor mindenki az én valamelyik véleményemet fogja beklikkelni, de ehelyett inkább kíváncsi vagyok a ti véleményetekre vagy szokásaitokra azzal kapcsolatban, hogy hogyan látjátok a munkatársi apró "kedvességeket". Például, ha valaki vesz a többieknek egy jégkrémet, egy csokit, kis nasikat, és behozza a munkahelyre, körbeosztogatja. Ezzel kapcsolatban az én véleményem az, hogy ez nem munkahelyre való "kedvesség". Egy külön batyusbálon, összejövetelen, csapatépítőn elmegy, ha viszel otthonról valamit a többieknek, de nem való munkahelyre egy szokványos hétköznapra az ajándékozgatás. Az ajándékozónak nyilván nincs vele semmi különösebb szándéka, mint a kedvesség, de sajnos ez körbeajándékozást szül. A többiek úgy fogják érezni, hogy hasonló nagyságrendben nekik is meg kell ajándékozni az ajándékozót és a többieket. Hiszen "illik" visszaajándékozni. (Sőt, létezik olyan rossz emberi tulajdonságra is példa, amikor az ajándékozó érezteti, hogy ő is elvárja, hogy más is meglepje néha.) Az ajándékozás egy munkahelyen rákényszerít másokat arra, hogy ők is vegyenek valamit a többieknek. És ebben érzem az ajándékozás tapintatlan részét. A munkatársi kapcsolat nem baráti kapcsolat. Nem szabad összekeverni a kettőt. Míg egy barát anyagi helyzetével tisztában lehetünk, egy munkatárs pénztárcájában vagy anyagi hátterében nem vájkálhatunk. Nem tudhatjuk, hogy mindenki megengedheti-e magának, hogy kiadjon 3-5 ezer forintokat akár hetente a körbeajándékozásra. Ha valaki elkezdi a körbeajándékozási folyamatot, más is kényszerítve lesz arra, hogy folytassa, és esetleg az utolsó forintját is erre költse. Ergo a munkatársi ajándékozgatás végeredménye egy másra nem odafigyelő tapintatlanság lesz, akkor is, ha nem ezzel a szándékkal indult. Ezért nem vagyok a munkahelyi ajándékozgatás híve. Ti hogyan látjátok?

[diogenesz2020portugal]

Volt egy kérdés egy macskás csoportban arról, hogy miért nem tudjuk kialudni magunkat a macskák miatt.

Az esti szertartás vacsora után kezdődik, amikor az egész család falkázik. Mi tévét nézünk, #Sámson (kutya, 15), Margit (#MargaritaNyikolajevna macska, kb. 5) és Lajos (#SzörnyetegLajos macska, 5) szellősen elhelyezkedik az ágyon, gondosan ügyelve arra, hogy egymástól minél távolabb legyenek. Az, hogy mi hogy férünk el, mellékes.

Miután az Öreget levittük az esti biztonsági pisilésre, megágyazunk, vagyis kezdődik az elalvás előtti játék. Lajcsi kicsi kora óta szeret a paplan alatt rejtőző szörnyekre vadászni, egy ideig ráunt, talán két éve kezdte újra keresni. A különbség csak annyi, hogy ma már nem érdeklik a paplan alatt mocorgó rémek, csak és kizárólag kilátszó végtagokra vetődik. Elég sok véres ujjvég után tanultuk meg, hogy a préda az ugrás pillanatában nem mozdulhat. Ha sorozatosan nem tudja elkapni, felhúzza magát és harminc körömmel kapja el. Szintén evolúciós fejlődés, hogy ilyenkor utána is nyúl, nem elég a kezet visszarántani a paplan alá, a legjobb azonnal elhagyni a helyiséget, mivel mélyen a takaró alá nyúl kimeresztett karommal. Tudja továbbá, hogy az incselkedő ujjakhoz egy kar is tartozik, amit, amennyiben a karmával nem éri el, meg is haraphat. Margitkának viszont minden új, talán egy éve kezdte el érdekelni, Lajos mit művel ilyenkor. A csendes szemlélődésből mára aktív résztvevő lett, a gyorsasága vetekszik egy kobráéval és míg Lajos a karmait a fél karunk letépésére használja, Margitka tűhegyes és borotvaéles karmocskáit inkább beleakasztja az áldozatba. Lajossal ellentétben őt érdekli a paplan alatti mozgási is, illetve szívesen várakozik a takaró szélénél keletkező kicsi grottáknál a meglepetésre. Akkor is, ha senki más nincs a hálószobában. Ő még az utcán szerezte az első, képzeletbeli barátait, akik azóta is velünk laknak.

Miután mindenki elunta a játékot, kikapcsoljuk a tévét, lekapcsoljuk a villanyt és lefekszünk. A két macska ilyenkor szokta hangos ropogtatással elfogyasztani a második vacsoráját, időnként kergetőznek, elvégzik a dolgukat, alaposan elkaparják. Aztán jön Lajos. Sohasem lehet tudni, hol ugrik fel az ágyra, úgy landol, mintha nem lenne súlya. Aztán elindul kettőnk között a lábunktól a fejünk irányába, miközben egy B52-es hangerejével dorombolva jelzi, hogy kész az alvásra. Gondosan ügyel arra, hogy nehogy túlmelegedjünk azáltal, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, ezért a lábunktól a fejünkig utat tör magának, majd visszatér a lábunkhoz, ahol kizárólag a paplanon lehet aludni. Általában az enyémen, lehetőleg teljes hosszában kinyúlva, a hosszanti tengelyemhez viszonyítva merőlegesen lehet csak kényelmesen aludni. Így nincs más választásom, mint felhúzott lábakkal aludni. Fő a kényelem. Mármint az övé.

Cserébe viszont vigyáz ránk, éjjelente többször őrjáratozik, ilyenkor ismét beindítja a fönt említett hajtóművet és néhányszor körbejár a lábujjamtól a fejtetőmig, majd ott teljes súlyával (ilyenkor olyan, mintha a repülő különösen nehéz fémből készült bombákkal lenne megrakva) a hajamra telepedik, majd először a párnán dagasztva húzgálja maga alá a kósza tincseimet, aztán a hajtöveimnél megragadva a szálakat kezd el fésülgetni, miközben a karmai félig kilógnak. Szerintem valahogy rá is tekeri a hajszálakat, az nem lehet, hogy csak nyomkodással ilyen erősen tudja húzni. Közben a karmocskáival ellenőrzi a fejbőröm vérellátását. Pozíciótól függően ilyenkor felnyúlok és simogatni kezdem, amit vagy megun és elmegy, vagy mindketten belealszunk. Ha nem tudom annyira tekerni magam, hogy simogassam, akkor egy idő után sértődötten elvonul.

Amennyiben nem hajtépésre vágyik, deréktájon áll meg, ilyenkor simogatni kell, mindketten megfelelünk a célnak, a simogatásból Lacinál gyakran kiskifli-nagykifli lesz, engem ritkábban tisztel meg vele. Néha-néha pedig magányosnak érzi magát, ilyenkor valamelyikünk mellkasára telepszik, elnyúlik, ahol álomba lehet simogatni. A mellkason alvás feltétele, hogy legalább paplan vastagságú takaróval legyen fedett a kérdéses terület. A mellkason alvásba Margitka is szívesen bekapcsolódik, mivel ketten vagyunk, egy szabad mellkas mindig akad. A takarás neki talán még fontosabb. Viszont amennyiben a mellkas iránya nem megfelelő (például hason vagy oldalon alszok), Lajos nem kompromisszumképes, ám Margitka az én esetemben szívesen kivételt tesz, és hajlandó akár az élvonalamon, akár a vállamon végig nyúlni, akár a hátamon összegömbölyödni. Margitka, Lajossal ellentétben, statikuszaj-generátorral van felszerelve, a dorombolását alig hallani, viszont jól érzékelhető huppanással érkezik az ágyra. Minden esetben csak és kizárólag Lacin keresztülmászva lehet megközelíteni engem is. Szintén rá jellemző, hogy nehezen dönt, több pozíciót is kipróbál mindkettőnkön, mielőtt kiválasztja a legmegfelelőbb alvóhelyet. Azt is tudni kell róla, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ő léptei nem pihe-puhák. Olyan, mintha pici, ólommal bélelt tűsarkú cipellőben toporogna az emberen, amelynek a sarkait minél jobban próbálja megvetni a takaró és az alatta lévő test egyenetlen felületén.

Az ébresztési hadművelet fél négy és fél öt között kezdődik, függetlenül a téli-nyári időszámítástól. Szerintem ismerik az órát. Habár ennek a műfajnak a nagymestere, egyebek mellett Sámson kiképzője, Bettyke volt, néhai cicánk, a tapasztalat hiányát számosságuk pótolja. Lajos elkezd fészkelődni és beindítja a hajtóműveit. Margitka, a kis tűsarkúiban ’véletlenül’ nem találja a helyét, ezért alaposan végigtapos bennünket. Sámson előbb jól hallhatóan ásít, megrázza magát, majd kikocog inni. Lajos visszatér, vészjósló végtelen nyolcasokat ír le körülöttünk, de simogatni már nem lehet. Margitka egészen közelről ellenőrzi az életjeleinket, különösen a légzésfunkcióink érdeklik, ezért egészen közel hajol a szánkhoz, a kicsi, nedves orra ilyenkor szintén véletlenül hozzánk ér. Szélsőséges esetben a lezárt szemhéjunkhoz. Sámson az ásításról sóhajtozásra vált. Lajos ismét körbeberreg minket. Az esetleg kilógó lábujjaim felébresztik a vadászösztönét. Amennyiben véletlenül a hátunkon fekszünk, Margitka előadja a hólyagtáncot: a hátán alvó fél óvatlanul exponált alhasán a fent említett, különösen hegyes sarkú kis cipellőiben, közvetlenül a húgyhólyagon bemutatja Ginger Rogers életművét. Sámson már nyüszög. Lajos és Margit borogatja az asztalt a konyhában, halljuk, ahogy figyelmeztetésül megcsörrennek a kint felejtett poharak a konyhapulton. Sámson hangosat ásít, nyújtózik, megrázza magát, majd csóválva megáll az ágy mellett. Közben megérkezik az alom felől Margitka első bűzbombájának a szaga. Lebuktunk, nincs mit tenni, egy újabb csodálatos nap virradt ránk. Amúgy is, mindjárt hat, nemsokára csörög az óra.

[csacskamacskamocska]

Entrópia a szerelemben

John Gottman kapcsolatkutató szerint a kapcsolatoknak azért lesz vége, mert az egyik vagy mindkét fél kevés energiát tesz a kapcsolatba. Pont. Azt hiszem, ez olyan helyzetekre is igaz, amire mást szoktunk mondani. Nem nagyon fogadjuk el, hogy a kapcsolat, mint egy önálló dolog, sok energiát igényel. Talán azért is szeretjük, ha sok közös érdeklődés van, közös tervek, közös jövőkép, mert akkor úgy valósíthatjuk meg a saját céljainkat, hogy közben a kapcsolatot is éltetjük a figyelmünkkel, az energiáinkkal. E nélkül, vagyok én, a saját kedvteléseim, terveim az életemmel, és van ő, valami tök mással. Máshova jár, mást szeret, más az életcélja. Miért vagyunk együtt? Mert éppen egy adott pillanatban volt valami közös dolog, egy közös fókusz, egy megoldandó kérdés az életünkben. Kellek-e valakinek? – jaja, valakinek biztos, és puff beesik Ő. Az ember társas lény, akármennyire is gondolja magát magányos farkasnak, jobban él, egészségesebb és hosszabb életű, ha nem egyedül van. De a párkapcsolatot ki lehet váltani más, szoros kapcsolatokkal, ha azok valóban jól működnek, kvázi mindig elérhetőek, mindig támaszt nyújtanak, mindig benne vagyunk és bennünk vannak – a lelkünkben. Az ember a kölcsönös kötődést és szeretetet akarja megélni, nem azt amikor nem tud reggel bemenni a fürdőszobába. De ez is egy bonyolult téma sok szinttel, sok járattal.

John Gottman a kapcsolatokra jellemző energiadeficitet a termodinamika második főtételéhez hasonlítja, amely szerint a magukra hagyott rendszerekben olyan folyamatok játszódhatnak le, melyek a rendezetlenséget, a véletlenszerűséget növelik. Ilyen zárt rendszer a házasság is, eldeformálódik, ha nem teszünk bele több energiát.  A sikeres kapcsolatokba időt és erőfeszítést kell fektetni.

Tudjuk, mondjuk, de nem csináljuk.

Vagy túlságosan leegyszerűsítjük vagy túlságosan agyonbonyolítjuk a kapcsolatainkhoz kapcsolódó gondolatainkat. Leegyszerűsítés: nekem jó legyen (önmegvalósítás, énhatárok, egy életünk van, senki ne mondja meg mit csinálhatok, fuss, redflag, ne hagyd magad ugráltatni, ne hagyd magad kihasználni, követeld ki a tiszteletet, találsz jobbat, hagyd el a mérgező embereket, te tudod, hogy neked mi jó, valósítsd meg az álmaidat, tisztítsd meg a környezetedet az energiavámpíroktól, keresd a lelki békét, a boldogságod a te kezedben van, később ennél csak rosszabb lesz, senkinek nem dolga a te boldogságod) Vagy agyon bonyolítjuk: szeretet (a szeretet elfogadó, légy megértő, nehéz gyerekkora volt, traumái vannak, sérültek vagytok mindketten, tanulj technikákat, tanulj meg kommunikálni, pszichológia, ne add fel csak azért mert nehéz, ne légy önző, a szeretet mindent legyőz, ennek bele kell férnie, a kapcsolatok bonyolultak, ne hagyd, hogy az ego beszéljen belőled, ha erős vagy, ha belül rendben vagy az kihat a másikra és az egész kapcsolatra)

Mintha ketten beszélnék tele az ember fejét, rángatva ide-oda. Mondjuk, így kész csoda, ha egyáltalán előfordul, hogy nem basszuk el.

Kihelyezhetnénk a dolgot, és azt mondanánk, hogy van ez a kapcsolat, és ez fontos nekem. Pont. Ezért, nem csak magamra és nem csak rád figyelek, hanem arra is, hogy mi a jó a kapcsolatnak. Mert vannak dolgok, amik jók nekem, de nem jók a kapcsolatnak. Mondjuk egy félrekúrás. Van a mi jó neked, de nem jó a kapcsolatnak. Ha hagyom, hogy minden problémát az exeddel beszélj meg. Van ami mindkettőnknek jó, és mégsem jó a kapcsolatnak. Pl úgy teszünk, mintha nem lennének problémák, elvicceljük, halogatjuk a komoly beszélgetéseket, egy közös tagadásban vagyunk.

Néha nekem nem jó az, ami jót tesz a kapcsolatnak, de tudom, hogy jót tesz a kapcsolatnak. Pl nem rugózom az érzékenységeden, mert bár tudom, hogy jogom van azt tenni amit csak akarok, de amire mondtad, hogy bánt vagy zavar, azt nem piszkálom, nem provokálom. Lemondok valamiről, mert az jót tesz a kapcsolatunknak.

Csak a mesékben van olyan, hogy minden magától működik. Akik rég óta vannak együtt, sőt már nagyon rég, azok szeretik úgy látni, mintha köztük mindig harmónia lett volna. Ezek hiteltelen dolgok. Nincs mindig harmónia és bármilyen érzelem megengedett egy kapcsolatban. Egészen addig, amíg magát a kapcsolatot fent akarjuk tartani, és ebben biztosak vagyunk. Vagy legalább az idő nagyobb részében biztosak vagyunk. :)

Amikor egyenrangúságot alakítasz ki, akkor a kapcsolatért teszel. Nem a másik emberért, hanem a kapcsolat fennmaradásáért. Amikor javítod a kommunikációdat, beszélgetsz a felmerült problémákról vagy beszélgetsz magáról a kapcsolatról (mi a cél, hogy érzed magad benne, mit találsz jónak, miben változtatnál) akkor a kapcsolatot erősíted.

Tudom, hogy nem könnyű úgy gondolkodni, hogy nem én és nem te vagy a dolog közepe, hanem teljesen különálló harmadik dolog. A kapcsolat. A kapcsolat nem azonos veled. Csak veled van EZ a kapcsolatom, de nem azonos veled. Nem egy személy, hanem egy mód. Nem szeretünk az érzelmi kapcsolatainkra úgy gondolni, mint egy kommunikációs formára. És ez a szentimentalizmusra való igényünk el is viszi az egészet a picsába.

[angelofghetto]

Túlszaporodtunk? Vajon az emberiségre miért nem érvényes az állatvilágra vonatkozó önszabályozó rendszerek kialakulása? Vagy épp hogy ezt éljük a kiprovokált klímaváltozással? Ausztrália a legjobb példa, hogy ha a nagy eszünkkel "jobban akarjuk tudni", milyen ökológiai katasztrófákat lehet okozni. Jobban tesszük, ha a természetre bízzuk a dolgokat, ügyesebben megoldja, és évmilliókkal nagyobb a rutinja. Csernobil jó példa, vagy a covid-lezárások, de akár a kertem is, hogy milyen elképesztő gyorsan visszaveszi a helyét a növény- és állatvilág, akármennyire karcolja is ez az önérzetünket, a fontosságtudatunkat.

Európa büszkén hirdeti, hogyan zöldül, de ezt csak annak köszönheti, hogy a szennyezését rátolja más kontinensekre, amelyeket kirabol és eláraszt a szemetével. A zöldmezős beruházás csalóka, mert valójában nem a zöldítésről szól, hanem pont arról, hogy megint kitépünk egy területet a természetből. Néha azt gondolom, a világ nullszaldós: hiába takarítunk meg valamit a réven, az mindig benyújtja a számlát a vámon, az egész csak távolság vagy idő kérdése anyag nem vész el, csak átalakul.

Nem kell az Amazonas őserdőire mutogatni, meg hogy a világ tüdeje. A természetrombolás a lebetonozott terasznál és a műfűnél kezdődik, vagy hogy egy családi ház építése ott kezdődik, hogy tarra vágják a telket, nem sajnálva 50-100 éves fákat sem, mert útban lennének a munkagépeknek, és amúgy is korlátozzák az építész alkotói szabadságát, vagy nem kompatibilis a helyben elfogadott típustervvel.

Az a baj, hogy a technikai fejlődés nagyságrendekkel gyorsabb, mint a tudati. A kapzsiságunk, hiúságunk és lustaságunk pedig ellene dolgozik a bolygónk megtartó erejének. Nem fogjuk fel, hogy nem a Földet kell megmenteni, hanem a saját életfeltételeinket. A Föld köszöni szépen, utánunk is ellesz, talán a csótányokkal, a poloskákkal, legyekkel, a parlagfűvel és az ecetfákkal. Meg azzal a csilliárdnyi maggal, ami a talajban szunnyad, és várja, hogy szárba szökkenhessen végre, hogy meggyógyíthassa, amit mi elcsesztünk.

Van a Mózes Könyvében az a rész, hogy "szaporodjatok és sokasodjatok, és vegyétek birtokba a földet". Mi van, ha ez egy félrefordítás? Ha ez egy korszellemnek megfelelő kapzsi, önhitt szemlélet által fogalmazott passzus? (Persze számtalan egymástól eltérő fordítás van, de mindnek maga felé hajlik a keze.) Mi van, ha a "szaporodjatok és sokasodjatok" valójában "gyarapodjatok és fejlődjetek", ami az egyén fizikai és szellemi kiteljesedésére vonatkozik, a testi, szellemi, lelki felnövekedésre, beérésre? Mi van, ha a "vegyétek birtokba" (más helyeken "népesítsétek be") valójában azt jelenti, "legyetek jó gazdái" ésszel, felelősséggel, arányérzékkel?

Miért ne lehetnének ezek a mondatok véletlenül tévesek vagy szándékosan manipulatívak? (Hiszen emberek írták le őket sok-sok évvel azután, hogy a hívők szerint elhangzottak.)

Végülis a tojást tojó Húsvéti Nyuszi is csak egy félrefordítás...