#miguel rodriguez orejuela | Explore Tumblr posts and blogs

gbelovaisaltandvinegar · 6 years ago

Text

“(…) a félelmet, amikor nem tudod eldönteni, hogy a veled szemben álló rendőr a jó fiúkhoz tartozik, vagy a rosszakhoz. Mert ebben az országban már nem lehet megkülönböztetni a kettőt.” - Francisco Maturana útja a csúcsra Kolumbia tragikus évtizedeiben. 2. rész

Francisco Maturana Kolumbia szövetségi kapitányaként két világbajnokságra is kivezényelte hazája válogatottját, identitást faragott az ország labdarúgásának olyan játékosokkal, mint René Higuita, Carlos Valderrama vagy Andrés Escobar, miközben szülőföldjén a drogbárók uralta hétköznapokban egyetlen kapaszkodó maradt: a futball. Mágikus és mégis valóságos mese a medellíni fogorvosról, aki közel egy évtizedig képviselte a józan észt Kolumbiában, a söpredék között. Második rész.

1986-ban Pacho váratlan hívást kapott az Once Caldas csapatától. A még mindig csak 37 éves Francisco Maturananak felajánlották az első csapat kispadját. Az Once Caldas tökéletes kezdő állomásnak ígérkezett Maturana pályafutásában: nincsenek irreális elvárások, a költségvetés alacsony, viszont szabadon hagyják dolgozni a trénert. A fiatal edző meglepően jól szerepelt az Once Caldasszal, de ami a legnagyobb figyelmet generálta, hogy eredményeit egy „puros criollos” csapattal, vagyis egy olyan gárdával szállította, ahol csak és kizárólag hazai, kolumbiai játékosok szerepeltek. A ’80-as évekre a liga három-négy legnagyobb klubja és a többi csapat között hatalmas űr keletkezett pénzügyi szempontból, Maturana pedig egy tisztán kolumbiai csapattal, akik gazdasági szempontból a tabella második felében helyezkedtek el, a pályán képes volt játékban lenni a legtehetősebbekkel. Azokkal a csapatokkal, akik eközben a legtehetségesebb dél-amerikaiakat halászták össze. Ezek a klubok valóságos dinasztiát akartak építeni, ehhez pedig minden kéznél volt. Pénz és hatalom.

Az év 1948. A helyszín Cali, Kolumbia harmadik legnagyobb városa. Benjamin Urrea feldúltan járkál fel-alá az irodájában. Mérhetetlen düh munkálkodik benne, mióta pár perce megtudta, hogy a regionális ligák megállapodtak az első kolumbiai profi labdarúgó bajnokság megalapításáról. Urrea megrögzött híve az amatőrizmusnak. Csapata, az América de Cali végleg elveszti identitását azzal, ha feladja amatőr voltát, gondolja. Egyszerűen nem tűrheti, hogy ez történjen. Egyetlen megoldás maradt: el kell átkoznia a csapatot. Ezzel megkezdődik a klub életének harminc szűk esztendeje, a középszerűség mocsarában tapicskolva, imák közepette, hogy a havi számlákat sikeresen kifizessék. 1979-ben valóságos pálfordulás. Urrea hivatalos papíron, aláírásával szentelve leveszi az átkot az Altético de Cali csapatáról. A szezon végén a klub történetének első bajnoki címét ünnepelheti. Persze a valóság ennél kevésbé volt romantikus.

A Cali első bajnoki címének évében, amikor Benjamin Urrea ünnepélyesen elfújja a sötét felhőket a klub fölül, egy bizonyos Miguel Rodriguez Orejuela és fivére Gilberto megvásárolják az Américát. A Rodriguez testvérek vezették Kolumbia második legnagyobb kábítószer-tömörülését, a Cali-kartellt. A kokain kereskedelemből származó hatalmas készpénz bevételeik tisztára mosásához pedig a lehető legjobb eszközt találták meg: egy saját futballklub üzemeltetését. Persze nem ők voltak az egyetlenek, akik üzleti lehetőséget és kiváló játékszert láttak egy helyi labdarúgó egyesület felkarolásában. Medellínben, a világ kokainügyleteinek 80%-át lebonyolító Pablo Escobar az Atlético Nacional és az Independiente felett vette át a hatalmat. Hogy teljes legyen a triumvirátus és a hármas rivalizálás, az ország fővárosában, Bogotában José Gonzalo Rodríguez Gacha, „A mexikói” a helyi Millonariost használta fel hasonló célokra. Hiába volt elsődleges céljuk a pénzmosás, a foci lehetőséget nyújtott arra, amit eddig kevésbé tapasztaltak a drogbárók: közvetlen hatalmat biztosított a tömegek, a nép felett. Az elképzelhetetlen mennyiségű készpénzzel, amit a klubokba pumpáltak, amelyek így már többek lettek egyszerű illegális eszközöknél, ahol a pénzt tisztára lehet mosni, azonnali sikereket lehetett elérni, a pályán és a pályán kívül, az egyszerű, hétköznapi emberek között is. A narco-futball újra fellobbantotta a lángot az emberekben, ami 1962 óta csak pislákolt.

Miután rögtön első évükben bajnoki címnek örülhettek a Rodriguez testvérek, elszánták magukat arra, hogy egy dinasztiát építsenek. A pénzt nem sajnálva a legjobb játékosokat és leghíresebb szakvezetőket csábították a csapatukhoz, 1982-től zsinórban öt bajnokságot nyertek, míg 1987-ben a küszöbén álltak a legnagyobb sikernek, egy Libertadores kupa győzelemnek, amikor három mérkőzésen maradtak alul az uruguayi Penarollal szemben. Eközben az América de Cali és nem utolsó sorban a Cali-kartell legnagyobb riválisa, Pablo Escobar Nacionalja egy bátor lépésre szánta el magát. A kolumbiai kiscsapat, az Once Caldas felé fordultak, hogy edzőjüket, Francisco Maturanat megkeressék egy ajánlattal. Pacho felállt a rajtkőre és fejest ugrott a narco-futballba.

Egy könyvet szorongat a kezében. „Hogy mennyit esett az eső Liborinában. Volt, hogy egy egész hetünket elmosta az a fránya eső” – emlékszik vissza, miközben a könyv borítójára vet egy pillantást. Ismerős helyen jár, játékosként több százszor végigvonult ezen a folyósón. Egyenesen az öltözőbe. Most is oda tart, de egy kissé nehezebben viszik a lábai, mint tíz-tizenöt éve. „René, Norberto, Andrés, Luis Carlos, Luis Fernando, John, Leonel, Gildardo, Albeiro” – minden különösebb nehézség nélkül fel tudja sorolni a Nacional legtöbb játékosának nevét. Persze többüket már az ifiben is edzette. Mégis izgalmat érez, ha belegondol, most úgy kell eléjük állnia, mint az első csapat edzője, az elsőszámú vezető. És most ott áll a küszöb előtt, egy lépésre az öltözőtől, ahol már várják a játékosok. Egy lépés és megváltozik az élete. „Ha szerencsém van, még valami jó is kisülhet belőle” – gondolja, majd határozott mosollyal belép az öltözőbe. A fogai, ahogy mindig, most is tökéletesen fehérek.

Egy Mario Benedetti kötet és pár életviteli tanács. Ezekkel érkezett Francisco Maturana első találkozójára a Nacional játékosaival. „Tessék, ezt olvassátok” – mutatott rá a kezében tartott Benedetti könyvre. Az olvasás után a megjelenés volt soron. „Ha slamposan öltözöl, slamposan is fogsz játszani” – mondta Maturana, majd rátért azokra a helyekre is, ahol játékosai eddig mutatkoztak. „Ha kurváknál és lerobbant hotelekben szálltok meg egy-egy éjszakára, akkor az emberek, akik meglátnak titeket, egyből megbélyegeznek és elítélnek”. Nem csak az számított, hogy hol töltik az éjszakát a játékosok, de az is, hogy milyen társaságban: „Ha valakivel eltöltötök egy estét, az a nő legyen kellemes külsejű, bájos teremtés”. Maturana első dolga tehát nem az volt, hogy kiossza a taktikai kisokosokat és kis kör alakú mágnesekkel támadja le a taktikai táblát. Tudta, hogy a ’80-as évek kaotikus Kolumbiájában legalább annyire fontos, hogy egy labdarúgó igazi példaképe legyen az utca emberének. Amikor később egy túra alkalmával észrevette, hogy egy labdarúgóklub tagjai a repülőtéren a földön ülnek, feküdnek és kártyáznak, Maturana megparancsolta a csapatának, hogy ezekre a túrákra egyen öltönyben utazzanak, így eszükbe se jusson, hogy várokozás alatt a földön fetrengjenek (az öltönyök ugyanis könnyen gyűrődnek). Ugyanígy a megjelenés fontosságára hívta fel a figyelmet, amikor az 1989-es Interkontinentális Kupán az AC Milan játékosainak kifogástalan öltözködését és „tévériporter feleségeiket” állította példaként játékosai elé.

Maturana intézkedésein, amelyek a pályán kívüli életet érintették, de elválaszthatatlanul összefüggtek a profi labdarúgó képével, könnyen felfedezhetjük Zubeldía és Bilardo hatását, akik a teljes professzionalizmus útjára próbálták terelni a kolumbiai labdarúgást. Ezzel szemben, ami a pályán történt, az szöges ellentéte volt annak, amit az argentinok tanítottak Pachonak és társainak. A felállás általában 4-4-2, ami a támadások alatt 4-2-2-2-vé alakul. „Az ötletem roppant egyszerű volt: szabadság. Az egyetlen feladat az volt, hogy minden egyes játékosnak megtaláljam azt a pozíciót, ahol a legkényelmesebben tud játszani. Az a csapat a szabadság mintaszobra volt. Irány a játék! A vereség vagy a győzelem csupán lehetőségek, de próbáljunk meg játszani!” – emlékszik vissza egy későbbi interjúban Maturana. A fiatal edző számára a futball nem sikerorientált játék. Az esztétika mindennel szemben elsődleges. De ahogyan később elmondja, ez csupán egy választás, nem gondolja, hogy ez lenne az egyetlen követendő út, sőt a labdarúgás szabadsága abban is rejlik, hogy mindenki maga választhatja ki azt az utat, amin elindul. A szabadság annyira kulcsmotívuma lett filozófiájának, hogy játékosaira – egy képzavarral érve – valósággal ráerőltette azt, hogy maguktól, a saját döntésük által cselekedjenek a pályán. Maturanat arra tanították, hogy precízen, szigorúan betartsa a taktikai utasításokat, minden mozzanata előre meg volt szabva és az edző felügyelete alatt ment végbe. Ezzel szemben az Once Caldas, a Nacional és később a kolumbiai válogatott tagjainak is teljes körű döntési szabadságot biztosított a pályán. „A futball egy gondolkodó játék. Muszáj, hogy a játékosok agya folyamatosan járjon. Ne várja el, hogy minden egyes pillanatban megmondják neki, mit csináljon. Magadtól kell segítséget kérned, magadat kell újra és újra megkérdezned.” – mondta Maturana.

Filozófiája és módszerei pedig az első pillanattól kezdve működni látszottak. A Pachoba vetett bizalom olyan nagynak mutatkozott, hogy még 1987-ben felkérték, vezesse a válogatottat is. Maturana és a szövetség is leginkább a ’70-es évek Hollandiájához hasonlította azt a játékot, amit az Atlético Nacional mutatott hétről hétre. Éppen ezért kézenfekvő volt, hogy a mintát tovább gördítsék a nemzeti csapat szintjére is. Ahogyan a hetvenes években a holland válogatott többségét az Ajax játékosai és az Ajax-stílus adták, úgy az 1987-ben Maturana Kolumbiájának magját klubcsapatának, a Nacionalnak a játékosai alkották. Ez pedig azt jelentette, hogy egy eddig nem látott szoros, családias kapcsolat alakult ki a válogatott kerettagok között. Nem véletlen, hiszen 90%-uk napról-napra együtt edzett. Hol zöld-fehérben, hol kék-sárgában. „Minden nap találkoztunk, együtt edzettünk, gyakorlatilag együtt éltünk, mindenkit úgy ismertünk, mint a családtagjainkat” – emlékezett vissza a kezdeti időkre Maturana. Nem mellesleg a „Nacional-keret” olyan játékosokkal tudott kiegészülni, mint Rincon és Iguaran. A példátlan összetartás és a radikálisan új filozófia, amit Maturana képviselt nemcsak, hogy elhozta azt a tüzet, amit már régóta kerestek a kolumbiaiak, de lángra is lobbantotta az országot, amikor Kolumbiának 28 év után először sikerült kijutnia a világbajnokságra. Maturananak élete legnagyobb sikere volt, szakmai és emocionális szempontból is. Történt mindez úgy, hogy közben a klubfutball területén is sikerült felülnie a csúcsra a Maturana vezette Atlético Nacionalnak.

Miután az 1987-ben a Rodriguez milliókból megerősített Cali elbukta a Libertadores kupa döntőjét, kevesen gondolták, hogy még abban az évtizedben sikerül felülnie Dél-Amerika trónjára egy kolumbiai csapatnak. Azután két évvel később a kizárólag kolumbiaiakból álló Atlético Nacional egy végletekig kiélezett döntőben elhódította azt a trófeát, amit minden kolumbiai drogbáró habzó szájjal üldözött közel egy évtizede. A sors fintora, hogy Maturana a döntőben azzal az Olimpiaval találkozott, ahol az egykori mentor, Luis Cubilla dirigált. A két gólos hátrányból induló visszavágót Maturana külön kérésére az ősi rivális Millonarios stadionjában, az antimaturanisták otthonában, Bogotában rendezték meg. Pablo Escobar és további ötvenezer fanatikus előtt a Nacional ledolgozta hátrányát és 2-0-val a büntetőkre hagyta a döntést. Higuita négy tizenegyest is hárítani tudott, de egészen a kilencedik körig nem született döntés. Ekkor Maturana egyik leghűségesebb katonája, Leonel Alvarez sétált a mészponthoz, fejében az edző intelmével: „Várj ki egy ütemet, a kapusuk mindig hamarabb elvetődik”. Leonel Alvarez nekifutott, egy pillanatra megtorpant, majd behelyezte a kapuba a labdát, ezzel a Libertadores kupa történetében először kolumbiai győztest koronáztak meg.

Mielőtt még élete első világbajnokságán vezényelte volna a kolumbiai válogatottat, Maturananak hátra volt egy rendkívül gyümölcsöző útja Tokióba, ahol az AC Milannal találkozott klubja, a Nacional az Interkontinentális Kupa döntőjében. Az előjelek azonban nem voltak túlságosan fényesek. A felkészülést legalábbis nem segítette, hogy a kolumbiai bajnokságot beszüntette a szövetség. 1989-ben a drogkartellek közötti rivalizálás egy új szintre emelkedett (vagy inkább süllyedt), amikor a szintén Escobar tulajdonában lévő Independiente Medellín és az América de Cali mérkőzése után Pablo Escobar elrendelte a találkozó játékvezetőjének, Alvaro Orteganak a kivégzését. Noha már évek óta tudni lehetett korrupciós ügyekről, a Rodriguez testvérek egyesek szerint szabályosan bevásárolták magukat a Libertadores kupa döntőjébe, az Ortega gyilkosság az utolsó csepp volt a pohárban. Az Atlético Nacional mint Dél-Amerika bajnoka ettől függetlenül hivatalos volt Japánban, ahol Francisco Maturana találkozhatott a kor legnagyobb hatású edzőgéniuszával, Arrigo Sacchival. Maturana és Sacchi az első találkozástól közös húron pendültek. Elképzeléseik a játékról, annak taktikai oldaláról teljesen egybevágtak, Maturana pedig csodálta a Milan védelmét Baresivel, Costacurtával és Maldinivel. Miután a kolumbiai válogatott sikerei egyre szélesebb körben váltak ismertté, a szakírók egyöntetűen hangoztatták, hogy a ’90-es években Sacchi és Maturana voltak az egyetlenek, akik művészi szintre emelték a védekezést a futballban.

Kolumbia az 1990-es olaszországi világbajnokságra az óceániai selejtezőcsoport győztesével, Izraellel vívott playoff csatában jutott ki. Az Italia 90 sorsolásakor Maturana csapatát a Német Szövetségi Köztársasággal, Jugoszláviával és az Egyesült Arab Emírségek válogatottjaival a D-csoportba sorolták. Az ellenfelek előzetesen nem sokat tudtak az utolsó szalmaszálban megkapaszkodva kijutó csapatról, de Maturana csapata összetartóbb és harmonikusabb volt, mint Kolumbia történetének bármelyik tizenegye. A fiatal szövetségi kapitány ugyanis amellett, hogy keretét javarészt Nacional játékosokkal töltötte fel, különös hangsúlyt fektetett a kerettagok származási helyére is. Maturana hitt abban, hogy a különböző földrajzi adottságú helyekről érkező játékosokat a pálya különböző pontjain kell elhelyeznie. A Karib-tenger vidéke és az Andok tájai között nem csak földrajzi, de kulturális differenciákat is megállapíthatunk. Ahogyan Pilino Apuleyo Mendoza fogalmaz, amikor Gabriel Garcia Márquez munkásságát taglalja: „Nagy a kontraszt az emberek világában is. A partvidéki ember- andalúzok, négerek és arrogáns karib indiánok leszármazottja – nyílt, vidám, távol áll tőle minden dramatizálás, fittyet hány mindenfajta címre-rangra és protokollra. Szeret táncolni, mindig vidám zenéjében afrikai dobritmusok élnek tovább. A Kordillerákban élő kolumbiai természetére ezzel szemben a spanyol kimértsége és a csibcsa indián hallgatag bizalmatlansága nyomra rá a bélyegét: a körmönfont tartózkodás és szertartásosság embere, humora is körmönfont”. Maturana ennek fényében a középpályára a keményen, leszegett fejjel dolgozó antiókiaiakat, Barrabás Gómezt és Leonel Alvarezt vezényelte, a támadást pedig a partvidéki emberekre bízta, a szabadelvűekre, akik vérében ott van a tánc és a bohémség, vagyis Valderramara, Rincónra és később Asprillára.

Első mérkőzésükön Redín és Valderrama góljaival 2-0-ra verték az Emírségek csapatát, majd egy papírformának betudható vereséget követően a jugoszlávoktól, Francisco Maturana a lehető legtökéletesebb helyszínen, az AC Milan otthonában, a San Siroban vívhatta meg pályafutásának egyik legemlékezetesebb mérkőzését. A németek két meccs alatt 9 gólt rúgtak és hasonló gálaelőadásra készültek a kolumbiaiak ellen is. A két csapat hihetetlen tempót diktált, taktikai repertoárban pedig Maturana felvette a kesztyűt a németekkel. A végeredmény 1-1 lett, ami továbbjutást ért Kolumbiának, a mutatott játékkal pedig világszerte milliók szívét rabolta el a kis dél-amerikai együttes. Az El Pais tudósítója szerint a csoportkör legjobb találkozóját látta, ahol a kolumbiaiak először érték el a VB-n, hogy hangos kiáltással ugorjon fel székéből egy gól után. A legjobb tizenhat között Kamerun következett.

„A rendszeremnek szüksége van egy olyan kapusra, mint Higuita. Teljes egészében vállalom a felelősséget, egyedül annyit tudok mondani, hogy mindabból a balszerencséből, ami bennünket ért, csak tanulni fogunk, ahogyan René is, aki még mindig csak 23 esztendős” – nyilatkozta a sajtónak Maturana, miután Roger Milla két találatával, hosszabbítás után Kolumbia számára véget ért a világbajnokság. A mérkőzés 109. percében, a szokásos rituálé zajlott a pályán: Higuita a védelembe belépve, egyfajta söprögetőként avatkozott játékba. Azonban egy apró hiba elég volt, hogy a kapujától 30 méterrel labdázó kapustól Milla elvegye a labdát és könnyűszerrel megszerezze második találatát is. Amikor a világbajnokság után Spanyolországban próbált szerencsét, első sajtótájékoztatóját az alábbi szavakkal nyitotta: „Ha meg kell halnod, legalább úgy tedd, hogy ne csapd be magad”. Miután pár hónappal korábban Nápolyban a 115. percben sikerült szépítenie csapatának, értelmet nyertek szavai. Maturana a gól után megkérte Luis Fernando Herrerát, hogy az utolsó percekben kezdjék felívelgetni a labdát, a védő azonban megtagadta a parancsot és így válaszolt: „Pacho, időtlen idők óta ezt a játékot játsszuk, miért pont most állnánk le vele?”. Maturana visszaemlékezése szerint a csapat összetartását az is jól mutatta, hogy Redín szépítő gólja után senki nem állt le ünnepelni, mert arra gondoltak, hogy ezek után valósággal meg fogják lincselni Higuitát, akinek a hibája 2-0-s végeredménynél nem lett volna olyan tragikus.

Maturana úgy állt fel a kispadról, hogy munkájával Kolumbia történetének legnagyobb sikerét könyvelhette el. 1990 nyarán mégis úgy döntött, hogy ideje kipróbálnia magát Európában is. Pacho a spanyol Real Valladolid hívását fogadta el, akik készek voltak beáldozni magukat a maturanizmus oltárán, tudván, hogy a radikális stílusváltásnak ugyanúgy lehet szenzációs végkicsengése, mint tragikus végkifejlete. Maturana ��rkezésével magával hozta a kolumbiaiakat is. A Valladolid leigazolta René Higuitát, Leonel Alvarezt és borsos árat fizettek a Montpellier-nek a legnagyobb kolumbiai sztárért, Carlos Valderramaért. Maturana első szezonja jól sikerült, a Valladolidot a 9. helyig vezette a La Ligában, honfitársai azonban nagyon nehezen tudtak beilleszkedni. Higuita, ha nyolcszor hibázott, nyolc gólt kaptak belőle, Valderrama sokszor leszegett fejjel sétálgatott a pályán, egyedül Alvarez volt az, aki meg tudta közelíteni válogatott formáját. A rosszmájú megjegyzések szerint a hármójukba befektetett pénzösszeg legalább a spanyol fodrászoknál hagyott milliókból valamelyest megtérült a Valladolidnak. Maturana azonban nem keltett csalódást és a kolumbiai sikereivel az önéletrajzában, 1991-ben a Real Madrid elnökének, Ramón Mendozának a figyelmét is felkeltette. A királyiak akkori edzője Radomir Antić csak egy óriási hajrával hiúsította meg azt, hogy a következő szezont Maturanaval kezdjék meg a blancók. Hiába Sacchi ajánlása, az aláírt előszerződés, Pachot 1991 ősze ismét Valladolidban érte. A gyenge bajnoki kezdés miatt azonban korán megváltak Maturanatól, aki így a röpke és relatíve sikertelen európai kaland után visszarepült hazájába, Kolumbiába.

A kolumbiai visszatérésével nagyjából kipipálhatta a narco-futball bingót, hiszen Escobar Nacionalja után most a Rodriguez testvérek América de Calijánál dolgozhatott. Maturana ettől függetlenül eddigre már nyakig vizes volt hazája belpolitikai hullámveréseitől. 1988-ban a marxista gerillacsoportként indult M-19 (Április 19-e Mozgalom) vezetője, Carlos Pizarro kereste meg, hogy támogatást kérjen Maturanatól, aki futballedzőként népszerűbb és hitelesebb volt a legtöbb kolumbiai politikusnál. 1991 februárjában pedig beválasztották abba a testületbe, amelyik Kolumbia új alkotmányának megírásán dolgozott. Így nyilatkozott erről, miután megérkezett Bogotába: „Sokkal felkészültebb vagyok, mint az ott ülő politikusok többsége, mivel én a nép fia vagyok. Ismerem a félelmet, tudom, hogy milyen félelem az, amikor az utcán sétálva egy motoros áll meg melletted és gyötör a kín, hogy nem tudod, mi fog történni a következő pillanatban. Vagy azt a félelmet, amikor nem tudod eldönteni, hogy a veled szemben álló rendőr a jó fiúkhoz tartozik, vagy a rosszakhoz. Mert ebben az országban már nem lehet megkülönböztetni a kettőt.”.

Miután sikeresen bajnoki címig vezette az América de Cali csapatát, 1993-ban újra felkérték, hogy vegye át az amerikai világbajnokságra készülő válogatottat. Augusztus elsején, egy Paraquay elleni gólnélküli döntetlennel kezdetét vette pályafutásának legeredményesebb szakasza. A selejtezősorozatot veretlenül vívták meg, Argentínát kétszer is megverték. A hazai 2-1-nél már csak az utolsó mérkőzésen aratott diadal volt emlékezetesebb, amikor a 8 pontos Kolumbia a 7 pontos argentinokhoz látogatott, annak tudatában, hogy a mérkőzés győztese lesz az, aki egyenes ágon kijut a világbajnokságra. Maturana visszaemlékezése szerint nehéz találkozó volt, hiszen a félidőben csupán 1-0-ra vezettek. A második játékrészben azután futószalagon jöttek a gólok, egészen az ötödikig nem volt megállás. A végeredmény 5-0 Kolumbiának az argentinok otthonában, ahol a hazaiak évek óta nem találtak legyőzőre. A kolumbiai közvélemény és a sajtó el volt ragadtatva a csapattól, az örömmámor hullámai pedig a világ minden tájékán ledöntötték lábaikról a szakírókat. A VB sorsolásakor Pelé kerekperec kijelentette, hogy Kolumbia a ’94-es VB legnagyobb favoritja, Gaviria, az ország elnöke, ugyancsak vébéesélyesként beszélt a válogatottról. Miközben Darío Gómez, Maturana segítője az argentin meccs lefújása után odafordult a kapitányhoz: „Pacho, ezt most basztuk el.”.

Vergüenza, vagyis gyalázat - olvasható az argentin El Gráfico címlapján.

Kolumbia a végletek országa, a mágikus realizmus hazája, ahol a hétköznapi dolgok is tele vannak varázslatos elemekkel, az emberek pedig elragadtatva álmodoznak a mindennapok során. A válogatott óriási sikere soha nem látott eufóriát váltott ki az emberekből. Maturana azonban látta, hogy ez még visszaüthet a közeljövőben. Maturana sokszor beszélt arról, hogy a labdarúgás egy mágikus erővel bíró társadalmi fenomén Kolumbiában, a tömeget közvetlenül nem tudta befolyásolni, azt viszont muszáj volt megtennie, hogy a keret struktúrája, a családias hangulat, a kollektív tudat ne sérüljön a hirtelen jött óriási sikerrel és az irreális elvárásokkal. Maturananak ráadásul egy újabb nehézséggel is szembe kellett néznie: filozófiájának egyik legfontosabb támpillérje, René Higuita kiírta magát a VB-re utazó keretből.

A futballisták és a drogbárók közötti kapcsolat sosem volt ismeretlen dolog a ’80-as évek kolumbiai futballjában. A játékosok többször megfordultak egy-egy kartellvezérnél, hogy privátmeccseken szórakoztassák „El patrónt”, a „főnököt”, vagy egyszerűen csak tiszteletüket tegyék egy-egy ebéd alkalmával a klub mecénásánál. Amikor Pablo Escobar önkéntes száműzetésbe vonult, saját luxusbörtönébe, a Katedrálisba, a válogatott és az Atlético Nacional játékosai sötétített ablakú terepjárókban utazva látogatták meg a drogbárót. René Higuita is egy volt közülük, viszont a többiekkel ellentétben ő volt az egyetlen, aki erről büszkén számolt be a Katedrális környékén táborozó újságírók csapatának. Higuita nyíltan szimpatizált Escobarral, legalábbis azzal az oldalával, amelyik házakat emelt a szegényeknek és futballpályákat építetett Medellínben. 1993-ban Higuitát börtönbüntetésre ítélték, miután egy emberrablásban közvetítőként nagyjából 50 ezer dollárnyi készpénzt fogadott el. A közvélemény viszont egyértelműen az Escobarral való baráti kapcsolatát feltételezte az ítélet mögött. Higuita visszatérését a válogatotthoz az sem segítette, ahogyan a börtönben töltött időről nyilatkozott: „Életem legértékesebb pillanatait töltöttem a rácsok mögött. Megtanultam, hogy mi az igazi barátság”. Maturana később kevésbé a speciális esetet, mint inkább az egész narco-futball jelenségét magyarázta, amikor azt a poliphoz hasonlította, aminek csápjai mindent és mindenkit elérnek. Majd hozzátette: „Ha maga Vito Corleone hívatna magához, nemet tudnék mondani? Hát, persze hogy nem.”.

Pablo Escobar halála után Medellín és egész Kolumbia utcáin valóságos anarchia uralkodott. Az egyetlen pozitívum, ami ebben a polgárháborús, vérfürdőtől áztatott országban menekülést nyújtott az embereknek, a labdarúgás, a nemzeti csapat volt. A közeg azonban kezdte elveszteni a realitást, egyre inkább távolodott a valóságtól azok után, hogy több mint 20 mérkőzést vívtak meg veretlenül és 5-0-val a földbe gyalulták szomszédjaikat, az argentinokat. Kolumbia olyan magasságokban szárnyalt, ahonnan már csak lefelé vezetett az út, de kevesen gondolták, hogy mindez szabadesés formájában fog lezajlani. Maturana Higuita helyett Óscar Córdobát tette a kapuba és pályafutásának legjobb egyéni képességű játékosaival elindult az 1994-es világbajnokságra.

Teljes kontraszt a négy évvel korábbi tornához képest. Akkor kevesen ismerték őket, sötét lóként, egy szórakoztató futballal vették le a lábáról a világot. Most minden szem őket figyeli, az edzéseken újságírók hadán kell átvágni, hogy kijussanak gyakorolni. A játékosokat nagy világmárkák keresik meg, hogy reklámarcaik legyenek. Pacho Maturana filozófiája mit sem változott, tehetséget tekintve a mostani alapanyag még erősebb is, mint négy éve. A kohézió, a harmónia, a családi kötelék azonban már nem az igazi, ezt a kapitány is érzi.

Románia. 1-3. Teljes hidegzuhany. A világklasszis formában játszó Hagi őrzése Barrabás feladata lett volna. A meccs után letargia. Most mi legyen? Egyesült Államok. Telefoncsörgés. Ha nem veszi ki a kezdőből Barrabást, akkor levadásszák. Őt is és Maturanat is. Bomba a családi házban. Bekapcsolják a TV-t. Káosz. Pacho a sajátjával még igen, de más életével nem játszhat. Gaviria kezd. Mindenki feszült. Hazatelefonálnak. Aggódnak. Kifutnak a pályára. Muszáj. Baloldalon fut fel az amerikai támadás. Berúgják középre. Andrés! Nem lehet. Nem lehet, hogy ezen múljon. A pályafutása. A pályafutásom. Kolumbia sorsa.

Az utolsó mérkőzésen hiába sikerül 2-0-ra megverniük Svájcot, búcsúznak a világbajnokságtól és a kolumbiaiak szemében totális vesztesként kullognak haza. A teljesen kiszámíthatatlan állapotok miatt minden játékosnak felajánlják, hogy 2-3 testőrrel védik a mindennapjaikat. Egy hét sem telik el és Andrés Escobart egy éjjeli szóváltás után egy szórakozóhely előtt hat lövéssel kivégzik. „Szégyellem magam az országomért. Elvették tőlünk a legjobbunkat, a legőszintébbet, a legőszintébbet mind közül” – fakadt ki Maturana miután megtudta Andrés Escobar halálhírét, akit 17 éves kora óta ismert. „Ez az ország egy őrültekháza.” – tette hozzá a sikerkapitány.

Az 1987 és 1994 közötti hét esztendő alatt Francisco Maturana nem csak hazájának legsikeresebb labdarúgóedzőjévé, de Kolumbia legnépszerűbb politikusává is vált. Még úgy is, hogy hivatalosan az 1991-es rövid időszaktól eltekintve sosem töltött be politikusi pozíciót. Munkájával, a radikálisan új szemléletével a futballban, többet tett bármelyik nyakkendősnél, aki az országot igazgatta. Amikor a leghíresebb kolumbiait, a még Pachonál is népszerűbb Gabriel Garcia Márquezt megkérdezték, hogy milyen kormányt kívánna hazájának, az író ezt válaszolta: „Bármiféle kormányt, ami boldoggá teszi a szegényeket. Hát, nem?”. Maturana dolgozott demokráciában, még ha az sokszor csak névleges is volt, diktatúrában, amit a drogbárók könyörtelen módszerei teremtettek, és anarchiát idéző környezetben is, mégis végig hű maradt ahhoz a roppant egyszerű „kormányzási modellhez”, ami Garcia Márquez szavaiban is megjelent. „Akkoriban nem az volt a fontos, hogy élvezd a játékot, hanem hogy megküzdj a legnagyobb riválissal. Egy csapat jó játékosból, egy koherens, jól működő csapatot, barátokat, egy családot alkottunk. Az emberek elkezdték tisztelni a játékosokat, minket, a csapatot. Akkoriban egész Medellin minket támogatott.”.

Kétségtelenül voltak sikeresebb edzők a futballban Francisco Pacho Maturananal, viszont kevés olyan nevet tudunk felsorolni, aki a labdarúgásról alkotott filozófiájával hazájában olyan társadalmi hatást tudott elérni, mint ő. „A latin-amerikai olvasók valami többet várnak egy regénytől, mint az elnyomások és igazságtalanságok feltárását, amit nagyon jól ismernek.” – mondta Garcia Marquez. Így a focitól is egy picit mást vártak. Azt, hogy legalább 90 percre ki tudjanak szakadni a hétköznapiságból, hogy vasárnaponként egy szakrális és mágikus világban találják magukat. A mágikus realizmussal karöltve Maturana munkájának sikerült elérnie, hogy Kolumbia egy-egy pillanatra a fellegekben járjon, de ugyanígy ez a mágikus realizmus volt az, ami miatt 1994-ben Maturana és a „családja” szabadesésben szakadt le Medellín poros és véres utcáira. A söpredék közé.

„Ismét hallom a bölömbikákat, és azt mondom a mamának: „Hallod?” Ő meg azt feleli, igen, biztos három óra van. De nekem Ada azt mondta, hogy a bölömbika akkor kiált, ha hullaszagot érez.”

*Gabriel García Márquez: A söpredék. Ford: Scholz László

#labdarúgás #90-es évek #90s #80-as évek #80s #kolumbia #escobar #maturana #word cup 90 #world cup 94

9 notes · View notes

theonlywaytoescape · 6 years ago

Text

Miguel Rodriguez Orejuela, Boss of Columbian Calí Cartel

1 note · View note

julie1971 · 3 years ago

Text

Colombian Drug Boss Dies in US Prison Gilberto Rodriguez-Orejuela helped run Cali cartel in Colombia

Update: Gilberto Rodriguez-Orejuela, who helped lead Colombia’s Cali cocaine cartel, has died in an American prison, two years after losing his bid for compassionate release because of his poor health. The cause was lymphoma, the Guardian reports. Rodríguez Orejuela, who was extradited to the US in 2004, built his organization with his brother, Miguel, and they battled Pablo Escobar and the…

View On WordPress

#Crime

0 notes

lasola · 4 years ago

Text

[2.2] - Una Storia Breve

Il radicamento della produzione di coca in Colombia è un fenomeno ancora poco conosciuto. Tuttavia, la storia del boom della cocaina dagli anni settanta ad oggi dimostra che fu proprio questo passaggio a determinarne lo sviluppo su scala industriale ed a rendere la cocaina una merce globale. Prima della sua diffusione nel paese andino, la cocaina era commerciata da piccole reti di contrabbandieri che gestivano quantità di sostanza irrisorie rispetto a quelle attuali e si muoveva sulle rotte del contrabbandando di medicinali. Fino alla prima guerra mondiale infatti circa l'80% della pasta base proveniva dal Perù e si dirigeva verso il porto di Amburgo, in Germania, dove la cocaina era processata e venduta legalmente dalle maggiori compagnie farmaceutiche nazionali, con la Merck in testa. Quando ancora non si ipotizzava che la cocaina sarebbe stata dichiarata illegale, Olanda e Giappone tentarono di internazionalizzarne la produzione coltivando la pianta della coca in Indonesia, la prima, e a Taiwan il secondo. La Grande Guerra ridefinì le narcopolitiche anche per contenere le capacità di finanziamento tedesche che rischiavano di divenire pressoché illimitate. La prima proposta di politiche internazionali multilaterali fu proprio per il controllo delle droghe. La Convenzione sull'Oppio della Lega delle Nazioni fu firmata nel 1919 all'interno dei negoziati di pace che obbligarono la Germania ad abbandonare i suoi monopoli su oppiacei e cocaina.

Quando nel 1952 nel Barrio La Trinindad di Medellin fu trovato il primo laboratorio per il processamento della cocaina, non vi fu grande sorpresa nello scoprire che era gestito dal figlio di un ex Presidente della Repubblica e dalla figlia di un noto imprenditore locale. Negli stessi anni, il Perù aveva sviluppato un fiorente settore chimico-farmaceutico, primo caso nella Post-Colonia, proprio grazie alla produzione di cocaina e di prodotti derivati ed all'arrivo di chimici specializzati dalla Germania. Diversi testi raccontano che all’inizio dell’era proibizionista tutti i paesi dell'America del Sud furono refrattari ai controlli imposti dagli USA, sia perchè li consideravano un'ingerenza nelle politiche industriali interne, sia perché pareva che la Merck ne avrebbe approfittato monopolizzando la produzione. Questo lasciò maggiore spazio per iniziative imprenditoriali che prevedevano, forse, la possibilità di ulteriori cambiamenti legislativi. Certamente i controlli non erano molto accurati e il proibizionismo permise la crescita di un fiorente mercato nero che garantì margini di guadagno impensabili se le compagnie farmaceutiche straniere fossero rimaste sul mercato. La scelta strategica che molti imprenditori locali si trovarono a compiere, non fu se commerciare cocaina sfidando le leggi volute dagli USA oppure no, ma come farlo prima degli altri ed acquisire quote di mercato oligopolistiche. Comunque, in quegli anni, la Colombia ebbe un ruolo marginale nel commercio di cocaina. Per sbloccare la situazione ed industrializzarne la produzione bisognò superare alcune importanti criticità.

La prima riguardava il “know-how” necessario per gestire un laboratorio per la raffinazione della pasta base. Alla fine degli anni cinquanta, in America Latina esistevano alcuni laboratori sparsi tra le Ande, in Perù, Colombia e Cile. Ce n'erano alcuni anche in Messico. Nessuno di essi era però in grado di processare ingenti quantità. Fino a tutti gli anni settanta aprire un laboratorio non risultava ancora un compito facile. Certamente non lo era per "pistoleri” e “sicari" o per "contadini" che producevano foglie di coca, o per "barcaioli” che si occupavano di trasporto. Per aumentare la produzione fino ad industrializzarla occorreva soddisfare due condizioni cruciali: 1. togliere sempre più terre coltivabili ai prodotti locali e riempire le montagne di coca e 2. approvigionarsi dei precursori chimici per ricavare cocaina.

In Colombia tra i dati più sorprendenti ci sono quelli sul consumo di cloroformio, permanganato di potassio, bicarbonato di sodio, idrossido di calcio e molti altri; agenti chimici ordinari, molti dei quali non hanno nemmeno bisogno di licenze per essere acquistati. Ne arrivavano in migliaia di tonnellate, in quantità che superavano 20 anche 40 volte il fabbisogno della nascente industria chimico-farmaceutica nazionale. I maggiori produttori di queste sostanze in quegli anni risiedevano però nei paesi anglofoni, US e UK (1), e non in Argentina o in Cina come affermano gli attuali rapporti delle polizie (1). Si trattava di imprese, a volte piccole e molto specializzate che orbitavano intorno al settore chimico-farmaceutico e che oggi sono state assorbite o sono controllate dalle maggiori multinazionali dell'agrochimico. Quelle compagnie cioè che, negli stessi anni, producevano napalm (la Monsanto) e\o vendevano diserbanti, fertilizzanti e semi ai contadini delle Ande, ufficialmente per risolvere il problema della fame. Negli States i primi tentativi di controllare sostanze come il permanganato di potassio ed altri precursori della cocaina iniziarono nel 1989 ma solo dalla seconda metà del 2000 questi controlli si fecero più stringenti anche in Colombia e non per tutti i precursori disponibili.

Dopo aver ottenuto tutto l'occorrente, il processamento e la lavorazione della pasta base sono comunque un'operazione pericolosa per mani quasi-esperte. Agli inizi dell’era narcotica si registravano molti casi di esplosioni nei laboratori. Persone morivano e il prodotto si perdeva generando ritardi e coni di botttiglia nella produzione. Alcuni raccontano che negli anni settanta, il Centro di Specializzazione per la Chimica dell'Università Nazionale di Bogotà fornisse parte della manodopera e delle competenze necessarie ma, in ogni caso, la diffusione del know-how che permetterà, solo in epoca più recente, la proliferazione dei laboratori, fu lenta e, per molti anni, garantì il monopolio del commercio a gruppi e reti ristrette di trafficanti con legami politici e governativi importanti. Non è un caso che uno dei più stretti collaboratori dei Rodriguez-Orejuela di Cali, tra gli anni sessanta e settanta, sia stato Giovanni Caicedo Tascón Morán, cognato del Governatore della Valle del Cauca ed altri governatori risultarono fin da subito sul loro libro paga.

Esiste poi una seconda criticità, che reti medio-piccole di contrabbandieri e sicari non possono risolvere da soli: l'accesso ai mercati per portare avanti transazioni che potevano riguardare attori anche di 3-4 nazioni diverse. Una certa dimestichezza con i commerci era necessaria per generare una transizione dalle imprese farmaceutiche tedesche a reti imprenditoriali e di contrabbandieri multinazionali. Al riguardo, gli archivi disponibili descrivono i primi trafficanti di cocaina come grossi proprietari terrieri, oligarchi decaduti o imprenditori provenienti dai sistemi informali del debito, dalla preistoria delle banche, cioè da agenzie usuraie incaricate di prestare e riscuotere denaro che cercano nuovi settori economici su cui riversare i loro guadagni. In generale quindi i primi trafficanti non erano degli sprovveduti ma facevano parte di famiglie facoltose con legami internazionali, disponevano di capitali da investire e possedevano un certo know-how commerciale.

La rete di conoscenze che articola le relazioni con gli USA di Cali e Medellin è infatti vasta. Si poggia su storiche famiglie dedite al commercio internazionale dall'epoca della Colonia, che non solo iniziano a interessarsi alla cocaina ma gestiscono già i maggiori affari delle rispettive nazioni. Tra queste le più referenziate negli archivi di indagini ufficiali sono i Matta-Ballesteros in Honduras, la famiglia Sánchez Paredes in Perù, il Generale Torrijos a Panama e la famiglia Suárez in Bolivia. Ci sono poi i vecchi contrabbandieri di marijuana di Sinaloa, Pedro Avilés e il suo successore, Miguel Ángel Félix Gallardo che si limitavano in quegli anni a permettere ad aerei e corrieri procedenti dalla Colombia di sostare nei loro territori per rifornimenti. Negli USA, invece, a partecipare al business sono tutti (ex) marine molti dei quali avevano combattuto già più di una guerra. Risulta ormai un'evidenza storica accertata da commissioni parlamentari che nel secolo scorso il narcotraffico sia stato usato direttamente dai servizi segreti americani per provocare guerre proxy autofinanziate e senza dover aspettare costosi lasciapassare politici. In Colombia gli (ex) marine pilotavano aerei ed insegnavano a manovrarli. In molti casi aprivano vie che in seguito l’avidità dei contrabbandieri avrebbe monopolizzato cancellando le prove dell'iniziale connivenza.

C'è poi un vasto panorama di personaggi del bajomundo (bassifondi) che fungono da mediatori e rimangono nell'ombra per lungo tempo salvo poi riapparire improvvisi dentro un archivio ufficiale o un articolo di giornale in cui diventano capi di qualche clan o si trovano immischiati in qualche guerra di successione. Tra questi vi sono senza dubbio tre persone che la stampa di quegli anni in maniera decisamente enfatica descriveva “i Re del Pacifico”. Si trattava di Eliecer Asprilla, alias El Negro, Efrain Hernandez Ramirez, alias Don Efra, e Victor Patiño Fomeque, alias el Chimico. Il primo era a capo di un gruppo di 20 contrabbandieri noti a Buenaventura come "Los Niches", appellativo che ironizzava su un altro famoso gruppo della città che si occupava però di musica e di salsa. Il secondo era un ufficiale della dogana e il terzo era il sergente della Polizia di Cali. Grazie a loro, stando ad una testimonianza dello stesso Asprilla, ogni anno, tra la fine degil anni '70 e gli anni '80, da Buenaventura partivano almeno 12 tonnellate di cocaina purissima in un silenzio quasi assoluto. Secondo dati della DEA usati per le imputazioni contro alcuni boss, negli anni 90 e nell'arco di un decennio questi traffici toccarono le 500 tonnellate complessive seppur da tutta la regione di Buenaventura e non solo dalla città. La peculiarità della loro organizzazione fu che riuscirono a mantenere il controllo dei traffici di cocaina dal porto per circa 30 anni. Per farlo dovettero assorbire un ingente numero di imbarcazioni che si occupavano di tutt'altro.

Nella prima metà degli anni '90, però, questa stabilità venne scossa da una guerra che toccò anche Buenaventura. La morte di Escobar e l'incarcerazione dei Rodriguez-Orejuela generarono una serie di aggiustamenti che coinvolsero tutta la regione della Valle del Cauca ma furono parte di un più ampio processo di riassestamento che riguardò l'industria del narcotraffico a livello globale. Quello che accadde localmente fu che sicari e pistoleri, incaricati della sicurezza ed autisti dei vecchi capi si affrontarono per prendere il loro posto e per controllare il traffico di cocaina nella Valle. Passando in rassegna i loro nomi e le loro biografie è facile notare che molti di questi rivoltosi avevano un “passato” nella Polizia Nazionale, in alcuni casi anche con incarichi di rilievo. L'organizzazione di Buenaventura che si occupava essenzialmente di carico e scarico però non cambiò, o meglio, molti “capi minori” (las cabecillas) furono assasinati, scomparvero o finirono in prigione ma le modalità di svolgimento del business rimasero le stesse. In altre parole, la maggiorparte dei magazzinieri e dei barcaioli che lavoravano con “i Re del Pacifico” continuarono a farlo con un nuovo datore di lavoro, che non erano più i Rodriguez-Orejuela ma gli scagnozzi di Don Diego Montoya, il boss del Cartello del Norte del Valle che resse i traffici dal porto fino ad almeno il 2006.

Questa relativa stabilità nei rapporti di produzione di un’industria come quella narcotica a Buenaventura rappresenta un elemento che viene normalmente omesso nelle ricostruzioni degli eventi di quegli anni. Di solito si associano alti livelli di violenza all’interruzione ed alla riduzione delle capacità di traffico delle organizzazioni criminali. Nel caso del Puerto questo non fu necessariamente vero sotto diversi punti di vista. In primo luogo vi era un esercito di disoccupati da cui attingere e con cui in poco tempo si poteva sostituire qualcuno senza generare interruzioni nel trasporto. Inoltre, la cosiddetta bonanza che durò per lungo tempo aumentò l’interesse nel fare “una vuelta”, cioè un viaggio con un carico per raccogliere qualche soldo, mentre nei quartieri generò diverse tattiche per estrarre risorse dai trasporti illegali. Su questi ultimi due punti servono maggiori spiegazioni e per farlo occorre fare un passo ulteriore nel bajomundo.

Benchè i guadagni più consistenti non si fermassero mai a Buenaventura, anche qui il nuovo commercio, poco alla volta, immise denaro liquido in aree della città normalmente in difficoltà. Accadde anche dalle parti di José dove nel giro di pochi mesi fu costruita una casa di cemento con 3 piani e piscina che sembrava uscita fuori da una telenovela prodotta in Messico o in Argentina. Vi erano cioè segnali un pò ovunque che in città alcuni si stavano arricchendo e gli abitanti iniziavano a chiedersi come fare per partecipare al banchetto. I più temerari non trovarono altra via se non l'imitazione di quelli di cui volevano prendere il posto. Di solito iniziavano a vietare il passaggio della mercanzia da certe strade per ottenere poi una quota, seppur infinitesima, per quel passaggio. La relativa facilità con cui si poteva “prendere una strada” permise la crescita di un vasto sottobosco di gruppi e gruppetti rionali che estraevano risorse dagli affari di altri senza lavorare per un clan specifico, ma facendo commissioni per gli uni o per gli altri in base alle necessità e riscuotendo qualche spicciolo.

Per descrivere gli eventi di una città come Buenaventura è quindi fondamentale comprendere le relazioni e i diversi ruoli che queste micro-organizzazioni, per quanto fluide ed inerentemente instabili, mantennero tra loro e con gli abitanti dei quartieri. Agivano infatti all’interno di zone di tolleranza diffuse in cui vari “illegalismi” partecipavano delle strategie di sopravvivenza di un vasto numero di famiglie (1). In alcuni casi, ebbero un ruolo cruciale nel mediare e collegare tra loro le località permettendo a zone marginali di partecipare alle forme di accumulazione di capitale che si stavano affermando. Divennero, cioè, veri e propri corpi intermedi che operavano da broker con l’unica economia che produceva redditi con una certa stabilità mentre la popolazione si ritrovava progressivamente spossessata dell’accesso al mare come risorsa economica. Stando ai ricordi ed ai racconti di quegli anni, le modalità con cui ciò avveniva erano molteplici ma il nodo principale era catturare quote dei traffici via terra o via mare per poi ripartirle attraverso donazioni alle reti sociali più prossime oppure spendendo localmente l’eccedente. Ma oltre ad immettere liquidità dove ce n’era un gran bisogno, prestavano anche una vasta gamma di servizi. Tra questi vi era senza dubbio il trasporto locale o l’arrischiarsi in zone più pericolose della città per acquisti specifici o per permettere la vendita di prodotti locali senza pagare il pizzo (vacuna), pratica da sempre esistita, per esempio, nei mercati di frutta e verdura o delle carni e pesci.

Questa loro capacità di “detassare” alcuni prodotti dopo averne “tassati” altri dipendeva da un’altra funzione che svolgevano, quella di negoziare con i loro omologhi di altre località; attività che solo in rari casi prevedeva un uso organizzato della violenza. Per farlo e per avere successo, sfruttavano infatti le connessioni e le conoscenze che il loro muoversi in città scambiando favori creava. Di solito il ricorso alle armi era costoso e si preferivano altri mezzi. Generavano quasi una forma di diplomazia locale che si basava su un articolato sistema di scambi spesso non monetari, con cui, ad esempio, in cambio del passaggio di “merca” dalla via di un barrio, si permetteva alle famiglie x e y di vendere il loro pesce al mercato generale nei giorni a, b e c, oppure a quella z di usare un carretto per vendere acqua di cocco in una esquina per qualche tempo. In cambio il gruppo si aspettava un pò di acqua di cocco e due o tre pesci in dono, usanza comune ma non obbligatoria, insieme agli spiccioli che venivano comunque raccolti per il passaggio di merca. Gli scambi per loro natura non permettevano l’accentramento di fortune in poche mani ma dipendevano, certamente, sia da gerarchie ordinate dalla prepotenza, sia dal passaggio di cocaina, il cui movimento era la vera fonte dei rapporti di potere e permetteva a queste microorganizzazioni di reclamare un ruolo di coordinazione delle economie informali della città.

Un aspetto cruciale è che, contrariamente a quanto affermato in molte indagini criminologiche, le relazioni che costituivano non dipendevano dall’identificazione di un gruppo, nè necessariamente di un capo ma, come detto in precedenza, da istituzioni che organizzavano tendenze. La fluidità ed il loro essere essenzialmente delle forme di socialità a mio parere lo dimostrano. Spesso ad esempio i membri cambiavano. Lo facevano a volte perchè stufi o perchè esiliati ma anche per esigenze di lavoro. C’era chi andava in una miniera fuori città per 6 mesi per tentare la fortuna; chi grazie ad un gancio iniziava a guidare un colectivo per il trasporto pubblico e lasciava l’esquina; chi si sposava e trovava lavoro dal suocero; chi iniziava a lavorare in un chiosco di arepa per un vecchio favore dovuto. Oppure si faceva un giro nella esquina e cercava di capire cosa c’era da fare quel giorno. Il problema è che queste dinamiche venivano normalmente interpretate a partire da modelli gerarchici che le associavano ad organizzazioni criminali. Per questo spesso erano descritte come “infiltrazioni” nell’economia legale, come “contagio” dei quartieri ma probabilmente non erano altre che strategie di sopravvivenza. La semplice riduzione dicotomica criminale\legittimo o illegale\legale non mi pare quindi sufficiente per comprenderle. Queste istituzioni flluide e al tempo visibili si adattavano alle forme di accumulazione di capitale dominanti. Tuttavia, piuttosto che essere considerate parte di organizzazioni superiori riconducibili “a mafie che sono il grande nemico pubblico”, apparivano uno strumento simbolico che riaffermava l’esistenza di un barrio o di una calle o di una esquina nella più generale economia cittadina. Era quasi vero il contrario. Semmai rappresentavano una risposta al “male del Puerto”. La provenienza territoriale, l’essere riconoscibili e conoscibili forniva loro la legittimità per partecipare agli scambi, non la forza che mostravano e nemmeno la loro fantomatica affiliazione mafiosa. Erano a tutti gli effetti degli emissari di famiglie allargate, magari anche di clan in senso antropologico ma forse proprio per questo venivano facilmente stigmatizzati.

La Polizia li rendeva “bande” alla bisogna non solo per naturale miopia ma anche per disimpegnarsi dalle proprie responsabilità dirette nell’industria narcotica e per ripulire la propria immagine pubblica. Il colpo finale però arrivò nel nuovo millennio, con l’inizio del Plan Colombia e la paramilitarizzazione del Paese. Questi raggruppamenti si trovarono sempre più spesso messi all’angolo di fronte alla decisione di armarsi oppure no e di decidere un lato piuttosto che l’altro. La loro stessa esistenza iniziò a dipendere dalla capacità di accesso alle armi e dalla formalizzazione di un’organizzazione interna. Non era più sufficiente sondare un’esquina per capire che aria tirava e se c’era qualche lavoretto quel giorno. Bisognava ora entrare dentro legami e vincoli di appartenenza più duraturi con nuove regole di ingaggio basate su rinnovate forme di fiducia e di lealtà. In altre parole occorreva professionalizzare il gruppo oppure bisognava disperdersi e tornare nelle proprie case. In poco tempo, quelli che non accettarono di “scomparire” divennero il casus belli perfetto con cui si rappresentò in maniera egemonica “il male del Puerto” insieme a coloro che li proteggevano o coprivano o davano loro lavoro. Furono indiscriminatamente e semplicisticamente associati alla guerriglia delle FARC e, quelli che non collaborarono, divennero tutti obiettivi paramilitari. Eppure osservate complessivamente, le relazioni cui davano vita rappresentavano una risposta dei quartieri all’incertezza ed instabilità economica generali nel mezzo di un’economia narcotica in forte ascesa. Producevano un orizzonte possibile nel quale si articolavano una vasta gamma di strategie di sopravvivenza nei mondi fluidi di Buenaventura. Averli resi obiettivi militari costituì invece la base di un’economia bellica che avrebbe segnato la storia della città per i successivi 20 anni.

Nel prossimo post, cercherò di fornire maggiori dettagli di questa escalation.

Alcune notazioni bibliografiche dei post “Una Storia Breve”

Per una ricostruzione ufficiale ma ancora non completa della guerra a Buenaventura si vedano: Centro Nacional de Memoria Histórica, 2016, Las Víctimas del Bloque Calima en el Suroccidente Colombiano, 2015, Buenaventura, Un Puerto sin Comunidad (cui partecipai attraverso una serie di incontri per condividere alcuni dei risultati del mio lavoro) e 2008 Trujillo: Una tragedia que no cesa.

Le informazioni sulla storia del narcotraffico nella Valle del Cauca provengono dagli archivi digitali dei seguenti siti internet: VerdadAbierta, La Semana, El Espectador, El Tiempo, El País de Cali e Insightcrime. A questi devono aggiungersi alcuni libri: Chepesiuk (2003, 2010, 2017), Lopez Lopez (2008, 2012), G. Duncan (2008, 2014), W. Rempe (2014).

Sulla storia paramilitare in Colombia e nella Valle del Cauca mi limito a citare alcuni testi che ho preferito tra gli altri: A. Ronderos, 2014, Guerras Recicladas, M. Romero, et al. 2007, Parapolítica, C. López et al., 2011, Y Refundaron la Patria, G. Duncan, 2007, Los Señores de la Guerra e, 2015, Más que Plata o Plomo, I.G. Cepeda, 2012, Victor Carranza, alias el Patron. Vi sono poi svariati testi da consultare prodotti dal Centro Nacional de Memoria Histórica tra questi oltre a quelli già menzionati includerei almeno i seguenti: 2012, Justicia y Paz, tierras y territorios en las versiones de los paramilitares, 2012 Justicia y Paz, ¿Verdad judicial o verdad histórica?

Sulle origini del traffico di cocaina è stato necessario passare in rassegna diversi testi su paesi diversi per verificare anche date ed eventuali coincidenze tra nomi ed eventi nonchè referenze incrociate su operazioni internazionali e\o nazionali di polizia che riguardavano cittadini stranieri. Cito solo qui autori e data di pubblicazione del manoscritto che ho cosultato, suddivisi per paese e non in ordine alfbetico. Italia: R. Saviano 2006, 2013, E. Deaglio, 2010, Barbagallo 2010, Lupo 2004. Benigno 2015, Bolzoni D’Avanzo 2011, Capacchione, 2008, Arlacchi, 1980, 1983, 2007, Gratteri e Nicaso, 2007, 2010, 2011, 2013, 2015, 2016, 2017, Ardituro, 2015, Lodato e Scarpinato, 2008 tra gli altri. USA: P. Dale Scott 1987, 1991, 2003, 2010, A. Mccoy 1972, Kerry Commettee Report 1989. Messico: F. Lorusso 2015, J.V. Cardenas 2017, D. Osorno 2010, 2013 e A. Hernandez 2010. M. Beith 2014 Cuba: Saenz-Rovner 2008. Bolivia: A. Levy 2012 Brasile: M. Glenny 2017

Il maggiore studioso colombiano sulla preistoria del narcotraffico è Saenz-Rovner. Alcuni dei suoi testi principali sono: La prehistoria del narcotrafico en Colombia, 1998, Ensayo sobre la historia del tráfico de drogas psicoactivas en Colombia entre los años 30 y 50, 2009, Entre Carlos Lehder y los vaqueros de la cocaina. La consolidaciòn de las redes de narcotraficantes colombianos en Miami, 2010, Los colombianos y las redes del narcotráfico en Nueva York durante los años 70, 2014, Estudio de caso de la diplomacia antinarcoticos entre Colombia y los Estados Unidos (1970-1974), 2014

Altri testi sulla storia della cocaina sono: P. Gootenberg, 2008, Andean Cocaine: The Making of a Global Drug, M. Glenny, 2010, Mcmafia, N. Ohler, 2016, Blitzed: Drugs in Nazi Germany.

Per comprendere meglio le fonti disponibili, contestualizzare le narrazioni cui abbiamo accesso e la politica che ne permette la consultazione e per ridurre l’impatto di teorie cospirative del mondo che permeano molte pubblicaziioni, ho affrontato uno studio parallelo che non emergerà in questi tre post e che riguarda la storia del commercio di oppio ed eroina nel sud est asiatico. E’ stato molto importante osservare e comparare certi archivi storici ed i processi di formazione degli stati asiatici per comprendere alcune ragioni militari che incentivano traffici illegali oltre la semplice ricerca di profitti. Sulle guerre dell’oppio tra Cina ed Inghilterra, i principali testi consultati sono Z. Yangwen (2005), S. Rose (2011), J. Goldberg (2014), S. Merwin (2010), D. Wigal (2014). Sulle relazioni tra il commercio dell’oppio ed i processi di formazione degli stati si vedano invece il lavoro di Lieberman (2003 e 2009) e C. Trocki, 2013. Altri studi che menzionano il ruolo dell'oppio nei bilanci coloniali dell'Indocina sono di Rigg (2005) e Evans (2003). Per informazioni sull'oppio nella provincia cinese dello Yunnan si veda, tra gli altri, Patterson (2006), sull'oppio birmano invece Myinth-U (2001) e Saha (2013).

0 notes

lignes2frappe · 7 years ago

Text

LE CARTEL DE CALI, LA MULTINATIONALE DE LA COCAÏNE

Oubliez Pablo Escobar et Griselda Blanco, les véritables boss du trafic international de cocaïne c'étaient eux...

Le 2 décembre 1993, Pablo Emilio Escobar Gaviria alors en cavale est abattu par la police nationale colombienne.

La mort à 44 ans de celui que l’on surnomme El Patrón signe la disparition du tristement célèbre cartel de Medellín, cette alliance entre narco-trafiquants originaires d’une même ville qui au sommet de sa prospérité exportait jusqu’à 15 tonnes de yayo par an aux États-Unis.

Si au moment des faits Escobar est déjà rentré dans la légende, le cartel a en revanche largement perdu de sa superbe. Outre la chute en 1989 de l’homme fort du Panama Manuel Noriega qui empêche désormais l’organisation de blanchir en total impunité son argent, ses principaux dirigeants ont été emprisonnés (les frères Ochoa), extradés (Carlos Lehder) ou assassinés (Gonzalo Rodriguez Gacha).

Pire, en guerre ouverte avec les autorités colombiennes et américaines qui le traquent sans relâche, Pablo Escobar voit ses proches le trahir à la chaîne (des neuf lieutenants qui l'accompagnaient lors de son évasion en juillet 1992 de la Catedral, la prison où il était volontairement reclus, six se sont rendus à la justice), tandis que ses troupes sont décimées par des milices privées financées par ses nombreux ennemis.

Cette victoire pour le gouvernement colombien ne marque cependant aucunement la fin du trafic de cocaïne, bien au contraire. Tapi dans l’ombre, un autre cartel situé à quelques 300 kilomètres à peine au sud inonde depuis une décennie déjà le marché mondial comme aucun autre avant lui : le cartel de Cali.

Gilberto et Miguel Rodríguez Orejuela

Une affaire de famille

Le cartel naît en 1977 comme son nom l’indique à Santiago de Cali, la troisième ville du pays, de l’association des frères Gilberto et Miguel Rodríguez Orejuela avec José Santacruz Londoño.

Aîné d’une fratrie de sept enfants, Gilberto voit le jour le 30 janvier 1939 d’un père peintre et d’une mère blanchisseuse. Il commence sa carrière professionnelle adolescent en tant que messager dans une pharmacie avant de bifurquer à l’âge adulte sur le chemin du crime. Accusé de séquestration en 1969, il se lance ensuite avec Miguel dans le trafic de marijuana (dès la fin des années 70 les deux larrons se retrouvent fichés par les douanes américaines), avant d’opter pour le beaucoup plus lucratif business de la coca au début des années 80.

Très vite Gilberto écope du surnom d’« Ajedrecista » (un automate électromécanique permettant de jouer aux échecs) pour son intuition et son sens aigu des affaires, alors que Miguel se fait appeler « El Senor » en raison de ses qualités de meneur d’hommes.

Bien que concurrençant le cartel de Medellín, les deux frangins entretiennent d’excellentes relations avec la bande à Pablo, les dirigeants des deux organisations allant jusqu’à partager les mêmes routes de contrebande ou à financer communément le groupe paramilitaire MAS (pour Muerte a secuestradores, Mort aux kidnappeurs) visant à protéger leurs intérêts communs et à prévenir leurs membres des tentatives d’enlèvements.

Non seulement les deux cartels se divisent géographiquement le marché américain (Medellín s’octroie l’état de Floride, Cali celui de New-York), mais ils s’accordent pour le réguler en fixant les prix, les volumes de production et les fréquences de livraisons.

De cette entente cordiale résulte une explosion des revenus issus de la vente de drogue en Colombie, ces derniers passant de 1,5 milliard de dollars en 1980 à 2,5 milliards cinq ans plus tard.

La guerre des cartels

C’est pourtant à cette même période que le pacte qui les unit commence à prendre du plomb dans l’aile. Si les causes exactes demeurent aujourd’hui encore inconnues, tout porte à croire que chacun a vu son appétit croître jusqu’à attiser la jalousie et la haine de l‘autre.

Les versions les plus couramment admises voudraient que Medellín ait tenté d'accaparer le marché new-yorkais, et/ ou ait cherché à venger l’enlèvement et l’exécution de l’un ses hommes de confiance, un certain José Santacrux, par les frères Rodriguez suite à une affaire de coucherie.

En 1988 une voiture piégée explose dans la propriété où résident Pablo Escobar et sa famille. Tenant ses nouveaux rivaux responsables, Don Pablo ordonne le dynamitage de quarante succursales de la chaîne pharmaceutique Drogas la Rebaja, propriété légale de la famille Rodriguez.

S’en suivent alors un déferlement d’assassinats ciblés commis de par la Colombie et les États-Unis qui transforment ce business il y a encore peu relativement stable en une jungle où règne la loi du plus fort.

Toujours est-il que si les cadavres s’amoncellent en quantité de part et d’autre, les profits eux continuent de s’envoler. Mieux la folie meurtrière d’Escobar laisse les mains libres au cartel de Cali qui de son côté met au point une criminalité d’un genre nouveau : là où Medellín combat frontalement l’establishment, les frangins Rodríguez Orejuela cherchent eux à devenir l’establishment.

Push it to the limits

Quand les parrains de Medellín peuvent légitimement être considérés comme les Henry Ford de la poudre blanche pour avoir défriché et professionnalisé le marché, l’activité du cartel de Cali se rapproche elle de McDonald’s et son système de franchises.

A contrario de son concurrent structuré verticalement autour de la figure d’un chef qui contrôle absolument toutes les étapes de la production à la vente, Cali opère sous une forme beaucoup plus décentralisée. La distribution de la cocaïne est complètement externalisée, confiée à des cellules qui opèrent indépendamment les unes des autres et dont les managers (les « celenos ») font ensuite remonter les chiffres.

Plus souple, cette structure hiérarchique qui prend le nom de 400 Cartel permet de multiplier les points de ventes sur tout le sol US et de décupler ainsi les bénéfices. De plus contrairement à Medellín, Cali ne rechigne en rien à s’internationaliser, forgeant des alliances en Italie, en Russie, au Mexique ou au Japon.

À la fin des années 80, la DEA (Drug Enforcement Administration, le département d'État américain chargé de la lutte contre la drogue) estime alors que le cartel contrôle entre 80 et 90% de la cocaïne qui pénètre sur les marchés US, européen et asiatique.

Avec un chiffre d’affaire compris entre 5 et 7 milliards de dollars par an, se pose le problème de la dissimulation de ses richesses nouvelles aux yeux de la loi. Et là encore les techniques employées vont révolutionner le trafic de drogue.

Pour noyer le poisson, le cartel de Cali bâtit un empire commercial en investissant massivement dans un réseau d’entreprises composé à la fois de sociétés écran ET de business tout à fait légitimes.

Au rang de ces derniers on retrouve les laboratoires Kressford, la chaîne pharmaceutique Drogas la Rebaja ou encore la station de radio Radial Colombiano. Le cartel s’octroie également des parts dans le très populaire club de foot local Deportivo Cali ou dans la filiale colombienne de Chrysler.

Investissements légaux toujours, en tant que principal actionnaire du « Banco de los Trabajadores » (la « Banque des Travailleurs », créée grâce aux fonds du premier syndicat ouvrier du pays), Gilberto Rodriguez Orejuela entreprend l'achat d'actions de la « First Interamericas Bank » de Panama jusqu'à en détenir 75% en 1984.

Via un montage légal aussi sophistiqué que fumeux, les membres du cartel peuvent ainsi déposer, retirer ou emprunter des sommes colossales sans avoir à se justifier – et encore moins à avoir à les rembourser.

La couverture du Time Magazine mettant à l’honneur la fine équipe

Quand la Colombie devient une narco-démocratie

Toujours dans l’idée d’infiltrer et de contrôler l’appareil étatique colombien, en 1994 le cartel de Cali finance à hauteur de 6 millions de dollars la campagne du futur président de la République Ernesto Samper.

Si ce dernier remporte l’élection d’un chouia (0,32% d’avance au premier tour, 2% au second), sous la pression des preuves apportées par l'opposition une enquête est menée dans la foulée par le Congrès.

Connue officieusement sous le nom de « Proceso 8000 », elle ne permet pas de déterminer avec certitude la connaissance ou non de l’origine de ces fonds par Samper (dans le doute les États-Unis, lui retire quand même son visa touristique), mais elle met en revanche à jour les liens entre les barons de la drogue et une classe politique colombienne proche de la privatisation.

Les diverses perquisitions menées révèlent en effet l’existence de milliers de virements effectuées par des entreprises fictives à destination de parlementaires, d'officiers et d'agents des forces de l’ordre.

« Medellín assassine, Cali corrompt »

Les Rodriguez Orejuela ne cherchent cependant pas à participer directement à la vie politique.

Quand Escobar se présente à la députation (ce qui causera sa perte), ils préfèrent passer pour des notables en cols blancs, des citoyens modèles.

Une approche qui tranche singulièrement avec celle cartel de Medellín qui reste, fondamentalement une bande de voyous des rues aux racines paisa, ne comprenant et ne respectant que la violence.

[Une opposition de style qui s’explique pour beaucoup les origines sociales et culturelles des leaders : là où Miguel Rodriguez Orejuela exhibe fièrement son diplôme d'avocat et Gilberto revendique avoir suivi des cours de gestion d'entreprise et de planification stratégique, Pablo Escobar n’a pas terminé le lycée, quant à Gonzalo Rodriguez Gacha il est pratiquement analphabète...]

Ne serait-ce que pour la seconde partie de l’année 1989, Medellín est responsable de la mort de 107 civils, policiers, magistrats et hommes politiques, mais aussi de 205 attentats à la bombe ayant causé plus d’un demi-milliard de dollars de dégâts matériels.

En privilégiant la corruption à grande échelle, Cali est ainsi longtemps passé sous les radars de la justice et des médias dont l’attention était pleinement focalisée sur les « narco-terroristes ».

La chute d’Escobar en 1993 est ainsi à la fois une bonne et une mauvaise nouvelle pour le cartel de Cali. Une bonne parce que le clan Rodriguez Orejuela s’est débarrassé une bonne fois pour toute de son principal ennemi (la milice à sa solde Los Pepes composée des proches de ses victimes et de ses ennemis ayant joué un rôle majeur dans sa traque) et se trouve une situation de monopole.

Une mauvaise parce que c’est à compter de ce moment-là que les vrais ennuis surgissent...

Miguel Rodriguez Orejuela le jour de son arrestation.

Gilberto Rodriguez Orejuela escorté par les forces de l’ordre de Bogota sur le point de le remette à la DEA.

Escobar terrassé, les alliances se retournent

Longtemps conciliants, le gouvernement colombien et la DEA décident alors de mener la vie dure au cartel de Cali. Ce dernier qui avait cru contracter une assurance en avoinant le monde politique d’argent sale tombe de haut.

Les Américains imposent au président Ernesto Samper un changement de direction à la tête de la police colombienne, en nommant un homme de confiance, le général Rosso José Serrano. Sitôt ses fonctions prises, il remercie près de 3 000 agents et officiers pour les remplacer en formation accélérée par des hommes jeunes, inconnus des narcos.

En sus le gouvernement offre une récompense de 1,5 millions de dollars pour toute information menant à la capture des frères Rodriguez Orejuela.

Les résultats ne se font pas attendre : Serrano capturent en six mois les six principaux chefs du cartel de Cali. Giblerto est débusqué le 9 juin 1995 à Cali, Miguel le 6 août. Le premier écope de 15 ans de prison, le second de 24.

[Santacruz Londoño, la troisième tête du cartel, est également arrêté et emprisonné en juillet. Il s’évade 5 mois plus tard avant d’être abattu par la police.]

Ces arrestations ne mettent pas fin à l’activité du cartel, loin de là. Évitant l’extradition aux États-Unis en vertu d’une loi assurant aux prisonniers colombiens d’accomplir leur peine sur place pour tous crimes commis avant le 16 décembre 1997, les deux frères continuent ainsi d’expédier leurs affaires courantes depuis leurs cellules quasiment comme si de rien n’était.

Mal leur en a pris, si Gilberto est libéré en novembre 2002 pour bonne conduite (une décision qui fait scandale au sein l’opinion publique), il est de nouveau mis sous les verrous en décembre 2004.

Et cette fois-ci les choses prennent une tournure bien différente.

La chute d’un empire

Élu en 2002 sur la promesse d’une politique sécuritaire accrue, le nouveau président Álvaro Uribe décide d’extrader pour de bon les trafiquants de drogue.

Les Rodríguez Orejuela comptent parmi les premiers à en faire les frais. Eux qui auraient pu connaître une fin de vie paisible en Colombie, doivent désormais répondre de leurs crimes devant une cour américaine. Sitôt arrêté Gilberto, 66 ans, est envoyé manu militari aux US. Miguel, 62 ans, suit le même chemin en mars 2005.

En septembre de l’année suivante, ils sont chacun condamnés à 30 ans de prison après avoir plaidé coupables face aux accusations d’importation de cocaïne, de conspiration et de blanchiment d’argent.

Cette décision de justice marque la disparition définitive du cartel de Cali... mais pas de ses méthodes qui elles perdurent aujourd’hui encore dans toutes les organisations criminelles mondialisées.

Publié le 31 août 2017.

0 notes

boliviaplay · 5 years ago

Video

View this post on Instagram

A post shared by Bolivia Play (@boliviaplayoficial)

instagram

#ANUNCIO 2 HIJOS, 2 PADRES, DOS CARTELES ⚠ Los hijos de los líderes de las organizaciones criminales más grandes de la historia, juntos por primera vez en una Conferencia Virtual para #Bolivia 🇧🇴., este 12 de julio a Hrs. 20:00 En ella revelarán datos de la historia no contada y brindarán un mensaje de paz. - Juan Pablo Escobar Henao, hijo de Pablo Emilio Escobar Gaviria, jefe del Cartel de Medellín. - Willian Rodriguez Abadía, hijo de Miguel Rodríguez Orejuela, jefe del Cartel de Cali 👉 COMPRA AHORA el acceso a la transmisión en https://SuperTicket.Bo/ - PRECIO Bs. 50 en Pre-venta. - MEDIOS DE PAGO: Tarjetas de Crédito y Débito, Tigo Money, Depósito, Transferencias. https://www.instagram.com/p/CB17KJMlPIU/?igshid=1j5f213yopxxl

#anuncio #bolivia

0 notes

picturepowderinabottle · 8 years ago

Photo

So close to heaven and so far from God. Narcos (3x04)

27 notes · View notes

blockheadbrands · 5 years ago

Text

Federal Judge Denies Cali Drug Cartel Kingpin Early Release

A.J. Herrington of High Times Reports:

81-year-old Gilberto Rodriguez Orejuela will continue to serve his 30-year prison sentence.

A Miami federal judge has denied an early release from prison for one of the kingpins of the Cali drug cartel, ruling that his health and the threat of the COVID-19 coronavirus are not sufficient grounds to end his incarceration. The decision from U.S. District Judge Federico Moreno means that Gilberto Rodriguez Orejuela, an 81-year-old former leader of the Cali cartel, will continue to serve his 30-year sentence at a federal penitentiary in North Carolina.

Rodriguez Orejuela and his brother Miguel, former leaders of the infamous Cali drug cartel, pleaded guilty in 2006 to trafficking more than 200 tons of cocaine from Colombia to the United States during the 1980s and ‘90s. The brothers reached a plea deal with federal prosecutors in Miami that allowed dozens of family members to avoid prosecution for money laundering and obstruction of justice charges as part of the agreement.

Rodriquez Orejuela’s attorney had filed a petition with the court requesting early release for his client on compassionate grounds. Attorney David O. Markus argued that Rodriquez Orejuela’s medical history, which includes colon cancer, prostate cancer, two heart attacks, high blood pressure, skin cancer, gout, chronic anxiety and depression, qualified him for compassionate release. Markus also cited media accounts of the threat that the COVID-19 poses to prison inmates as cause to let him out of prison.

“Because there were already sufficient reasons to release him, this crisis gives the court further reasons to grant his motion,” he said.

‘No Ordinary Defendant’

But Moreno disagreed, saying that Rodriguez Orejuela is “no ordinary defendant,” and denied the request for early release in a decision that was handed down on Tuesday.

“Rodriguez Orejuela’s medical condition, while far from perfect, is also far from extraordinary and compelling,” the judge wrote.

Moreno also said that while the threat of the coronavirus pandemic is real, the outbreak “does not move the pendulum any closer towards compassionate release.”

The judge noted the violent nature of the cartel once led by Pablo Escobar, which often employed murder as a tool of intimidation and enforcement. The judge also cited the impact that the flood of cocaine had on Americans.

“The court can only imagine the far-reaching, destructive effects of this much cocaine in the United States,” Moreno wrote. “How many thousands, if not hundreds of thousands, of lives were affected?”

“The court is totally unwilling to undermine and undo such public respect for the law, as well as the gravity of the offenses committed,” the judge added.

The release was welcome news for federal prosecutors, who had argued against releasing Rodriguez Orejuela. Markus, who filed the petition for release on compassionate grounds months before the COVID-19 outbreak began, responded to Moreno’s ruling after it was handed down.

“We are very saddened and disappointed in the judge’s decision,” Markus said. “We should let old and sick inmates die at home with their families, not alone in a prison cell.”

With Moreno’s ruling, Rodriguez Orejuela will continue to serve his sentence in federal prison. He is due to be released in 2030, when he will be in his early 90s. His brother Miguel Rodriguez Orejuela, 76, is incarcerated at a federal penitentiary in Pennsylvania.

TO READ MORE OF THIS ARTICLE ON HIGH TIMES, CLICK HERE.

https://hightimes.com/news/federal-judge-denies-cali-drug-cartel-kingpin-early-release/

0 notes

rocktails · 5 years ago

Text

Canciones Fuera de la Ley

En América, es fama, se han levantado a lo largo de su historia imperios paranacionales gobernados por el crimen organizado. A pesar de la visión romántica que muchas veces se tiene en diversas series o telenovelas estas organizaciones se han caracterizado, principalmente, por su alto nivel de violencia. Tanto es países como Estados Unidos, Colombia, Nicaragua, Perú, Bolivia, Brasil, México, Argentina y otros, han sido los escenarios donde algunos de estos sangrientos emperadores han levantado sus dinastías.

En Latinoamérica nombres como Pablo Escobar, Miguel Ángel Rodríguez Orejuela, Félix Gallardo, Joaquín Guzmán resuenan en el imaginario colectivo, porque sus vidas han sido llevadas a la pantalla grande, a novelas televesivas (como el Patrón del Mal) o series como las del “Chapo”, “Popeye” y Narcos (en sus versiones sobre Colombia y ahora México). Pero también, otros que se han dedicado a narrar sus vivencias han sido los músicos. Porque la cultura del crimen organizado tiene sus propios héroes, sus santos, sus mitos y, también, sus canciones.

El Santo de los Narcos

youtube

Jesus Malverde es el santo preferido de los Narcos en México. Su vida rosa el mito y la leyenda, como todas las historias religiosas. Inclusive, tiene su propia celebración: El 3 de mayo de cada año, en Culiacán, se sigue rindiendo tributo a su figura, rociándola con whisky y colocándole su emblemático sombrero. Como en toda celebración, la música siempre esta presente con canciones como ésta.

Al Jefe de Jefes

youtube

Miguel Ángel Félix Gallardo, fue conocido en la década del 80 como “El Padrino” o “El Jefe de Jefes”. Fue el fundador del primer cartel de Guadalajara y llegó a controlar todo el mercado de la droga en la frontera con Estados Unidos. Su figura es la principal en la historia de la reciente versión mexicana de la serie “Narcos”. Pero los legendarios Tigres del Norte y centenares narcocorridos vienen cantando sobre él hace un par de décadas.

El Patrón del Mal

youtube

Patricio Rey y sus Redonditos de Ricota le dedicaron un rockito a Pablo Escobar, narrando el episodio final de su vida. Luego de una incesante persecución, llevada a cabo por un frente conformado por la CIA, la DEA, el Ejercito Nacional de Colombia, los PEPEs (Perseguidos por Pablo Escobar) y hasta el mismísimo Cartel de Cali; “El Patrón del Mal” fue alcanzado por una bala del bloque de búsqueda, cuando intentaba escapar por los tejados.

La leyenda cuenta, que las últimas palabras de Escobar fueron dirigidas al único guardaespaldas que lo secundaba en su guarida. “¡Me matan, Limón. ‘Hijueputas’!”. Su verdadero nombre era Alvaro de Jesús Agudelo, a quien en la novela colombiana lo nombran como “El Cítrico”. Cuando el Indio Solari hizo alusión a esta historia, hasta a la prensa especializada se le pasó por alto su mensaje. No todo el mundo estaba empapado en la vida de Pablo Escobar, aunque eso parece haber cambiado desde que se convirtió en una telenovela.

La Caída del Frente

youtube

Hace poco Andrés Calamaro le dedicó una canción llamada “My Mafia” a Manuel Frente Vital, un joven delincuente de 17 años que fue abatido por la policía luego de robar un camión de lácteos para repartirlos por su barrio. “El Frente” es una leyenda urbana porteña que crece con los días, pero quizás la canción que más justicia le hace a su historia es la de Pommez Internacional. Juan Ibarlucía es uno de los destacados contadores de historias del indie argentino. En su reciente álbum, Infierno Porteño, también ha dedicado una canción a un ficticio capo de la mafia, titulada “Rey Bandido”.

Corridos para el Chapo

youtube

Quizás el más emblemático de los últimos capos del narco ha sido Joaquín “El Chapo” Guzmán. Afamado por la sangrienta guerra que desató en México contra los demás carteles y apoderarse del lugar que dejó bacante Felix Gallardo tras su muerte. Sus dos fugas de las cárceles, su histórica entrevista con el actor Sean Penn y Kate del Castillo, también han sido de gran resonancia en la prensa internacional y por supuesto en el género de los corridos mexicanos.

“El Dioni”

youtube

Dionisio Rodríguez Martín fue un afamado ladrón de un camión de caudales de la empresa Candi, en España. Lo más peculiar de su maniobra es que era él mismo el encargado de su custodia. Dicen que El “Dioni”, aprovechó la distracción de sus dos escoltas para birlarles los saco y luego de descartar algunos de ellos entre sus amigos, se fugó a Lisboa y desde allí a Río de Janeiro. Con peluquín rubio, permaneció de incógnito algunos meses en Brasil (antes de ser arrestado) viviendo la buena vida de los excesos en el país del carnaval, que a Joaquín Sabina tanto le gustaba. Por eso le dedicó esta canción, que además hace alarde de la valentía de Rodriguez Martín. El titulo de la canción hace referencia que el robo lo perpetró Dionisio “Con un Par” (de cojones).

La entrada Canciones Fuera de la Ley se publicó primero en Rocktails.

from Canciones Fuera de la Ley

#Canciones Fuera de la Ley

0 notes

davidchanus · 7 years ago

Text

How the US got its first big break against Colombia's Cali cartel in a Queens, New York, bathtub

US authorities were mainly focused on heroin in the early 1970s.

But cocaine, smuggled by Colombian groups, was growing in prominence, especially in the Northeast.

A tip in 1978 would lead police in New York City to uncover the first sign of the Cali cartel's burgeoning power.

In the early 1970s, the newly formed US Drug Enforcement Administration was focused on heroin, and its agents spent little time on cocaine.

"We really were not pursuing it like we should have," Mike Vigil, who joined the agency a few months after it was created in mid-1973, told Business Insider, in part because it "didn't have the social impact" that heroin did.

Cocaine was often seen as "kiddie dope" and not significant enough to go after, said Vigil, who would eventually serve as chief of international operations for the DEA before he retired.

A drug-abuse task force set up by President Gerald Ford in late 1975 said cocaine was not a problem, as it was "not physically addictive … and usually does not result in serious social consequences, such as crime, hospital emergency room admissions, or both"

But cocaine's prevalence would only grow; by 1979 at least 20% of Americans said they had used it in the past year. And with US authorities focused elsewhere, cocaine traffickers jockeyed to supply a burgeoning market, building networks between South America and the US.

Perhaps the most well-known traffickers of the period were those of Medellin cartel, who funneled immense amounts of cocaine to the US, mainly to South Florida, in the 1970s and 1980s. But the Cali cartel also gained a foothold in the US, focusing on New York City, where its operations went largely unnoticed for most of the 1970s.

Cali's point man for New York was Jose Santacruz Londono, a cofounder of the cartel. The DEA wasn't aware of his operations in the the city in the mid-1970s, but in summer 1978, the agency's New York City branch office got a letter from a citizen's committee in Jackson Heights, a neighborhood in Queens, expressing concern about growing violence and crime in the area related to cocaine trafficking.

The letter didn't have much impact, as the DEA was still focused on heroin at that point.

"The agency thought the drug was small time," said Ken Robinson, who was a member of the New York Drug Enforcement Task Force, which was set up in 1970 to coordinate drug investigations among government and law-enforcement agencies, according to Ron Chepesiuk's 2003 book, "The Bullet or the Bribe: Taking Down Colombia's Cali Drug Cartel."

"So they turned the matter over to the NYDETF for investigation," Robinson said.

Detectives following up on the letter didn’t expect much, as other cocaine operations had been very low-tech, usually involving bundles of the drug thrown off ships, picked up, and sold in bars.

But the task force's investigation began to gain steam in September 1978, when a Colombian man walked into their office and described a cocaine ring stretching from South America to Queens.

It had an unlimited supply of the drug, he said, and its members used beepers to communicate. He eventually tipped officers off to a drug sale, which yielded a kilo brick of cocaine and a suspect.

Another suspect, a man in a red Chevy Impala, got away. A dogged investigation of the missing car turned up more than 50 parking violations. Those tickets led the officers to another car, a blue Buick, which in turn led officers back to the red Chevy, which was parked nearby. The officers found that the suspects had swapped the license plates of the blue Buick and the red Chevy, and the NYDETF's investigation accelerated.

The officers got few resources from their superiors, but they pursued the case in their free time, doing surveillance on the two cars around the clock. In the process they began to understand the scope of the cocaine problem in Jackson Heights; dealers walked the streets with no fear of arrest, and many sold openly from their cars.

In October, the task force seized six pounds of cocaine and some financial ledgers, which revealed that their suspects were making at least a million dollars a month — a stunning figure previously only associated with the heroin trade.

In January 1979, the officers identified a major player in the organization, Jose Patino. Surveillance on Patino led the officers to a number of apartments, some of which appeared to be used infrequently, if at all. In July, they sped to one apartment after getting word their suspect was there. They stopped him, and he agreed to a search of the apartment, apparently unaware of his rights.

Inside they found the man’s bag had a money-counting machine and rubber bands. More searching turned up rent receipts for more apartments.

Searches at one of those apartments turned up more false identification documents, but it was the discovery at an apartment on Burns Court that left the detectives staggering.

They kicked down the door, and the occupants were gone, but inside the smell of cocaine was almost overpowering. "The windows were barred and the agents couldn’t open them. Some of them left the apartment to get some air," Chepesiuk writes. "The rugs were infested with coke and the bathtub was crammed with kilo packages of coke."

"They found 44 pounds of cocaine in a huge safe, machine guns, thousands of rounds of ammunition, bulletproof vests, driver’s licenses, business cards, an aircraft registration, and automobile registration, coded customer lists, and more financial records," according to Chepesiuk.

"Nobody had ever seen 44 pounds of cocaine in New York City before," Robinson said.

Officers also seized firearms manuals, including a Marine Corps manual titled "Destruction by Demolition, Incendiaries and Sabotage."

John Fallon, the DEA's northeast regional director, said it was the most weapons ever seized by authorities in a cocaine bust, and it triggered fears that a Miami-like war for control of the cocaine trade would erupt in New York City.

"The DEA brass in New York City sent the Washington headquarters information providing evidence that cocaine was becoming a problem, not just in Miami but also New York City," former DEA agent Rich Crawford told Chepesiuk. "The DEA started to take the drug seriously. It began assigning more agents to cocaine investigations."

While the Burns Court apartment was still being examined, officers went to another apartment in Bayside. There they found an authentic passport for Santacruz, who they had actually encountered in person months earlier while tailing Jose Patino. They also found bank records connecting Gilberto and Miguel Rodriguez Orejuela — the other two Cali cartel cofounders — directly to drug deals in New York.

Their investigation began to reveal details about the Cali cartel financial structure and leadership. Santacruz was connected to cocaine busts as early as 1976, and US authorities found additional evidence linking him to Gilberto Rodriguez Orejuela.

The suspects they arrested who made bail would disappear, and ones they managed to hold to said little, spurning offers for lighter sentences in exchange for cooperation. It didn’t appear they could have revealed much, as the cartel's US operations were organized as a network of cells.

"The organization operated through independent cells, and members of each cell didn’t know each other," Robinson told Chepesiuk. "When we arrested someone, he would say, 'I don’t know anything. I've just been dealing with one guy.'"

The cartel also had lawyers in the US, some of whom would use trials as opportunities to gauge what evidence US authorities had on the cartel and report back to Santacruz himself.

The Cali cartel also used violence. Investigators in New York found that prospective employees had to give the cartel names of family members still in Colombia, who would undoubtedly pay if that employee betrayed the cartel.

Over time, investigators would suss out patterns in the cartel's operations, but its methods were more sophisticated than anything they had encountered.

The cartel's personnel had endless fake documents, cycled through apartments, and had money, drugs, and weapons stashed at separate apartments. And the insular network of Colombians in the US that the cartel relied on often deflected or stalled police investigations.

By the end of 1981, the NYDETF’s investigation gathered mountains of evidence from around the country about the Cali cartel’s US operations, revealing some 40 members of the organization, many of whom were convicted on trafficking charges. It also seized $2 million in cash, 70 weapons, and over 430 pounds of cocaine with a street value of $50 million.

SEE ALSO: What the Cali cartel learned from Pablo Escobar, according to a DEA agent who hunted both of them

NOW READ: Pablo Escobar's death cleared the way for a much more sinister kind of criminal in Colombia

Join the conversation about this story »

NOW WATCH: Why the price of cocaine in America has barely moved in decades

from Legal News http://www.businessinsider.com/us-cocaine-bust-against-cali-cartel-in-a-queens-new-york-city-bathtub-2017-10

0 notes

usnewsaggregator-blog · 8 years ago

Text

Cartel chief's son says Netflix's Narcos ruins his rep

New Post has been published on http://usnewsaggregator.com/cartel-chiefs-son-says-netflixs-narcos-ruins-his-rep/

Cartel chief's son says Netflix's Narcos ruins his rep

The son of Columbia’s ex-Cali drug cartel kingpin Miguel Rodriguez Orejuela has refuted the way he’s being portrayed in the newest season of Netflix‘s Narcos.

In a new interview, William Rodriguez Abadia — Orejuela’s son — claimed that he acted as his father’s lawyer during his legal trouble with the US government and denied that he killed on behalf of his father, as implied in the cartel drama series.

‘I was not an assassin for my father,’ Abadia told El Nuevo Herald, adding that he refused to ‘accept’ the way Narcos makes him out to be ‘a criminal, ruthless assassin and psychopath.’

William Rodriguez Abadia, 53, is unhappy about the way Netflix’s Narcos has fictionalized him as having been his father’s hitman. Abadia says he was the cartel’s lawyer

In Narcos, Abadia’s character is named David Rodriguez, played by Arturo Castros (pictured)

Rather than being a hitman, Abadia said he was his ‘father’s lawyer,’ during a period of time when the American government was actively engaged in ‘a string of counter-drug proposals’ in Columbia, which included seizing property, extradition and combating money laundering.

Abadia admitted that part of his cartel lawyer duties while in Columbia involved bribing and lobbying politicians, fighting extradition and even administering the cartel between 1995 and 1997.

Despite his best legal efforts, though, the US government ‘won everything’ in the end, Abadia said.

In addition to misrepresenting his cartel duties, the 53-year-old Columbia native — a confessed drug trafficker who served five years in US federal prison and is now on parole in Miami — said that the Netflix series ‘glorifies’ drug trafficking by glamorizing the illicit trade by lionizing drug lords.

‘What’s the difference between Netflix and us,’ Abadia said.

Abadia’s father, Miguel Rodriguez Orejuela (pictured in 1996), was the head of Columbia’s Cali cartel. Season 3 of Netflix’s Narcos focuses on the activities of the Cali cartel

After two seasons of chronicling the life of ‘King of Cocaine’ Pablo Escobar, Season 3 of Narcos, which premiered on September 1, turned to focus on the Cali cartel.

In the show, Abadia is fictionalized and renamed David Rodriguez and played by Arturo Castro, who told Vanity Fair that the character is ‘kind of a psychopath’ and a ‘very hateable person.’

Abadia told El Nuevo Herald that when his lawyer complained about the dramatic liberties the series took with Abadia’s actual cartel role, Netflix responded by saying that Abadia was a public figure and that the series relied on information from court documents when creating the character.

Abadia said that he has found at least 13 inaccuracies in his portrayal in Narcos — which he has enumerated on his website — and that he has contemplated suing Netflix, but can’t afford to take the company on.

The most important thing to him, he claimed, is to ‘clarify all the misunderstandings’ about his role in the cartel and being the kingpin’s son.

Abadia isn’t the only cartel figure or relative to take issue with Netflix and Narcos.

Pablo Escobar’s brother, Roberto, 71, has threatened Netflix with a $1billion suit over intellectual property violations, claiming the series used Pablo’s name and life story without permission, according to The Hollywood Reporter.

Meanwhile, Pablo’s son, Sebastián Marroquín, identified multiple errors within the series, listing out at least 10 of them to the Mirror.

In September, a Narcos location scout was found dead while out taking pictures in a crime-ridden area of central Mexico. His body was found riddled with bullets in his car after an apparent chase through back country roads.

Original Article:

Click here

#cartel #chief #narcos #netflix #ruins

0 notes

alanafsmith · 8 years ago

Text

How the US got its first big break against the Cali cartel — in a bathtub in Queens, New York

In the early 1970s, the newly formed US Drug Enforcement Administration was focused on heroin, and its agents spent little time on cocaine.

Cocaine was often seen as "kiddie dope" and not significant enough to go after, said Vigil, who would eventually serve as chief of international operations for the DEA before he retired.

Perhaps the most well-known traffickers of the period were those of Medellin cartel, who funneled immense amounts of cocaine to the US, mainly to South Florida, in the 1970s and 1980s. But the Cali cartel also gained a foothold in the US, focusing on New York City, were its operations went largely unnoticed for most of the 1970s.

The letter didn't have much impact, as the DEA was still focused on heroin at that point.

"So they turned the matter over to the NYDETF for investigation," Robinson said.

Detectives following up on the letter didn’t expect much, as other cocaine operations had been very low-tech, usually involving bundles of the drug thrown off ships, picked up, and sold in bars.

But the task force's investigation began to gain steam in September 1978, when a Colombian man walked into their office and described a cocaine ring stretching from South America to Queens.

It had an unlimited supply of the drug, he said, and its members used beepers to communicate. He eventually tipped officers off to a drug sale, which yielded a kilo brick of cocaine and a suspect.

In January 1978, the officers identified a major player in the organization, Jose Patino. Surveillance on Patino led the officers to a number of apartments, some of which appeared to be used infrequently, if at all. In July, they sped to one apartment after getting word their suspect was there. They stopped him, and he agreed to a search of the apartment, apparently unaware of his rights.