#mása | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 25 days ago

Text

Olvass bele Johann Hari könyvébe, mely bemutatja a súlycsökkentő gyógyszerek előnyeit és kockázatait.

A súlycsökkentő gyógyszerek gyökeresen átformálják, hogyan gondolkodunk szégyenről és akaraterőről, túlsúlyról és egészségről, ezért minél alaposabban tájékozódnunk kell a bennük rejlő lehetőségekről és kockázatok.

Bevezetés

A Szent Grál

2022 tele volt, a koronavírus-járvány végre enyhülni látszott, én pedig két év után először elmentem egy buliba. Ormótlannak, slamposnak, és ebből adódóan egy kicsit bizonytalannak érzem magam, ugyanis majdnem tíz kiló szaladt fel rám, mióta bezárkózott a világ. Talán mindent elmond, ha úgy fogalmazok: legtöbben úgy vélik, az oltásoknak köszönhetik, hogy sikerült túlélniük a pandémiát – én a Woltnak tartoztam köszönettel. A szóban forgó bulit egy Oscar-díjas színész tartotta, és bár természetesen nem gondoltam, hogy a hollywoodi sztárok is úgy elengedték magukat, mint mi, átlagemberek, azért úgy képzeltem, ők is kikerekedhettek egy kicsit a lezárások alatt.

De ahogy végighordoztam a tekintetem a vendégeken, zavarba jöttem. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy senki nem hízott egy grammot sem – mindenki kifejezetten sovány volt. Prominens járomcsontok és feszes hasfalak mindenütt. Ráadá- sul nem csak a színészek között! Középkorú tévések, ügynökök, a sztárok házastársai és gyerekei – hirtelen mindenki úgy nézett ki, mint önmaga Snapchat-filterezett mása: karcsúbb, tisztább, feszesebb vonalakkal.

A buliban összefutottam egy régi barátommal, akinek szégyenlősen odadünnyögtem, „úgy látszik, a karanténban mindenki lelkiismeretesen végigtolta a pilatesórákat”. Erre ő nevetni kezdett, majd amikor látta, hogy én nem nevetek vele, elkomolyodott az arca. „Tudod, hogy nem a pilatestől van, ugye?” Továbbra is értetlenül néztem vissza rá, mire hitetlen- kedve azt kérdezte: „Te tényleg nem tudod?”

Erre ott, a táncparkett szélén előkapta a telefonját, és meg- nyitott rajta egy képet.

Hunyorogva próbáltam kivenni a részleteket, miközben a frissen megkarcsúsodott vendégek rázták körülöttünk csontos feneküket, időről időre diszkréten nemet intve a körbekínált partifalatokra.

A képernyőn egy világoskék műanyag henger látszott, amelyből egy apró tű meredezett.

•

Később azon tűnődtem, vajon ez volt-e az a pillanat, amire egész életemben vártam.

2009 karácsony estéje előtt még elugrottam az egyik közeli KFC-be, valahol London keleti részén. Leadtam a szokásos rendelésem: zsír és cupák papírvödörbe töltve, de olyan félelmetes mennyiségben, hogy még leírni sem vagyok képes. A pult mögött álló férfi ekkor azt mondta: „Várj, Johann! Van itt neked valami!” Elszaladt a hátsó helyiségbe, ahol a csirkét sütik, majd az összes aznapra beosztott munkatársával együtt visszatért, hogy közösen átnyújtsanak nekem egy méretes karácsonyi üdvözlőlapot. A lapot „A kedvenc vásárlónknak” címezték, és mindenki írt bele valami személyes üzenetet.

Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam: még csak nem is ebbe a KFC-be járok legtöbbet.

•

Még később az is eszembe jutott, hogy vajon ez volt-e az a pillanat, amire az egész társadalmunk több mint kétezer év óta várt.

Hilde Bruch evészavar-specialista szerint már az ókori görögök is úgy tartották, hogy valaha létezett egy örök karcsúságot kínáló csodaszer, amelynek azonban az idők során elveszett a receptje, és többé nem sikerült előállítani. Az emberek azóta töretlenül dolgoztak rajta, hogy ez az álom valósággá válhasson

– hogy a biológiánkat kicselezve parancsoljunk megálljt a plusz- kilóknak. A hangzatos „fogyasztó csodaszer” reklámszöveg lényegében már a reklámozás gyakorlatával együtt megszületett.

De ahogyan a világ különböző pontjain élő, elhízással foglalkozó szakemberek is megerősítették, ez a szóban forgó, új készítmény tényleg más. Rigorózus tudományos vizsgálatok igazolják, hogy sikerült kifejleszteni egy olyan újgenerációs

– teljesen innovatív hatásmechanizmussal működő – gyógyszertípust, amellyel a testtömegünk 5–24 százalékától megszabadulhatunk. Tim Spector, a londoni King’s College genetikai epidemiológia professzora úgy fogalmazott, hogy a súlyosan elhízott emberek számára ezek a gyógyszerek jelentik „a Szent Grált, amire mindig is vágytak ”. Dr. Clemence Blouet, aki az obezitást kutatja a Cambridge Universityn, azt mondta,

„ez az első alkalom, hogy sikerült megbízható elhízás elleni gyógyszert fejlesztenünk”, és most, hogy megfejtették a titkos formulát, „elképesztő gyorsasággal” és „gyakorlatilag napról napra” jönnek ki az egyre jobb és hatékonyabb készítmények. Emily Field, a Barclays Bank meglehetősen józan gondolkodá- sú analitikusa – aki azt a feladatot kapta, hogy elemezze ki a modern fogyasztó gyógyszerek potenciális piaci értékét –, jelentésében egyenesen azt jósolta, hogy az új készítmények megjelenése olyan hatással lesz a társadalmunkra, mint annak idején az okostelefonok feltalálása volt.

A tudományos világ lelkesedése hamar valóságos tömeghisztériához vezetett. Egy felmérésben az amerikaiak 47 százaléka nyilatkozta, hogy hajlandó lenne fizetni azért, hogy szedhesse ezeket a készítményeket. Graham MacGregor, a londoni Queen Mary University szív- és érrendszeri medicinával foglalkozó professzora beszélgetésünk során azt jövendölte, „tíz éven belül a lakosság 20-30 százaléka fogja szedni ezeket a gyógyszereket… Ez nem is kérdés.” Néhány pénzügyi elemző szerint a fogyasztó gyógyszerek globális piaca egy évtizeden belül a 200 milliárd dolláros értéket is elérheti. A Novo Nordisk

– a dán cég, amely az Ozempic nevű fogyasztó gyógyszert gyártja – egy csapásra Európa egyik legtöbbet érő vállalata lett.

Nagyon úgy tűnik, hogy az Ozempic és a hozzá hasonló készítmények rövid időn belül korunk meghatározó gyógyszereivé válhatnak, csakúgy, mint annak idején a fogamzásgátlók vagy az olyan antidepresszánsok, mint a Prozac.

•

Talán még soha korábban nem rohantak meg annyira gyorsan olyan ellentmondásos érzések, mint akkor, a táncparkett szélén.

Miközben a telefonomon olvasva átfutottam az alapvető tudnivalókat ezekről a gyógyszerekről, azt éreztem, hogy kész lennék szenvedélyesen érvelni mellettük. Nincsenek egyértelmű adataink arról, pontosan hány ember veszíti életét az elhízás és a rossz táplálkozási szokások miatt. A még megbízhatónak számító, legóvatosabb kalkulációk évi 112 000 embert számlálnak Amerikában – ez több mint duplája annak, mint a gyilkosságok, öngyilkosságok és fegyverhez köthető balesetek következtében elhunyt személyek összesített száma évente. A legmerészebb becslések, mint például Jerold Mande, a Harvard táplálkozástudománnyal foglalkozó adjunktusának számításai szerint a „táplálkozáshoz köthető megbetegedések” évente körülbelül 678 000 emberrel végeznek. Mande, aki leginkább arról ismert, hogy az ő nevéhez fűződnek az amerikai élelmiszerek címkéire nyomott tápanyagtáblázatok, azt mondta, az ilyen betegségek „messze a vezető haláloknak” számítanak az Egyesült Államokban.

Végre lehetőséget kaptunk arra, hogy leszámoljunk rossz táplálkozási szokásainkkal és átformáljuk az ételekhez való viszonyunkat. Korábban sehogy sem tudtuk meglépni ezt. Évtizedeken keresztül éheztettük magunkat a különböző fogyókúrás módszerek előírásait követve, de még a legoptimistább kutatások szerint is csupán a diétázók 20 százaléka képes tartani a súlyát a diéta végét követő egy éven túl. Az orvosok rendre figyelmeztetnek minket, hogy az elhízás kétszáz ismert betegséggel és egyéb egészségügyi problémával hozható összefüggésbe – amire mi komoly képpel bólogatunk, hogy aztán ugyanúgy megnyissuk a KFC-appot. Sokan úgy vélik, az élelmiszeripar szereplőit kellene megregulázni, hogy ne gyártsanak több függőséget okozó szemetet, de ebben a reformkísérletben még egy olyan népszerű és karizmatikus figura is kudarcot vallott, mint Michelle Obama.

Az új fogyasztókészítmények hívei szerint ezek a gyógyszerek végre kimozdíthatnak bennünket ebből a bénultságból. Az elhízás biológiai probléma, és végre van rá egy biológiai megoldásunk. Végre megszabadulhatunk ettől a pusztító egészségügyi kockázattól, amely egyes tanulmányok szerint megkét- szerezi a halálozás kockázatát. Végre lehetőségünk nyílt arra, hogy csökkentsük az elhízás következményeként kialakuló cukorbetegség, demencia és rákos megbetegedések előfordulását, amelyekre minden jelentősebb egészségügyi szervezet rendre figyelmeztet. Végre itt egy gyógyszer, amely több millió embernek kínálhat új esélyt az életre.

Világosan láttam, milyen erős érvek ezek. Azonnal éreztem a súlyukat. De akkor mégis mitől voltam annyira nyugtalan?

Az igazság az, hogy egyből felmerült bennem néhány súlyos kétely is.

A szüleim 1960-ban, amikor még kamaszok voltak, szinte egyáltalán nem ismertek elhízott embereket. Nem voltak elhízott gyerekek az iskolákban, és a tágabb környezetükben is csak alig-alig akadtak elhízott felnőttek. Manapság Nagy-Britanniában és az Amerikai Egyesült Államokban – a két országban, ahol a legtöbb időmet töltöm – 26 százalékra és

42,5 százalékra emelkedett az elhízott személyek aránya. Erre a soha korábban nem látott emelkedésre nem valamiféle pusztító járvány következtében került sor. Nem kollektív biológiai hiba okozta. Azért következett be, mert valami végzetesen félresiklott a társadalmunkban. Az élelmiszer-ellátásunk drasztikusan megváltozott. Olyasmiket kezdtünk enni, amik korábban nem léteztek – és amiket az élelmiszeripar kifejezetten úgy tervezett meg, hogy pontosan kiszámított só-, cukor- és keményítőtartalmuknak köszönhetően maximálisan addiktívak legyenek, így újra és újra még többet akarjunk belőlük. Olyan városokat építettünk, ahol gyakran lehetetlen a gyalogos vagy a biciklivel való közlekedés. Az életünk sokkal stresszesebbé vált, amitől gyakrabban vágyunk a könnyű vigaszt nyújtó, egészségtelen ételekre.

Innen nézve az Ozempic és a hozzá hasonló készítmények megjelenése inkább egyfajta kollektív őrület lenyomata. Olyan élelmiszeripart hoztunk létre, amely folyamatosan mérgezi a testünket – majd annak érdekében, hogy képesek legyünk ellenállni a rengeteg egészségtelen ételnek, kifejlesztettünk egy (potenciálisan szintén „mérgező”) gyógyszert, amely az egész evéstől elveszi a kedvünket.

Úgy kezdtük el használni ezeket a készítményeket, hogy valójában meglepően keveset tudtunk róluk. Még mindig nem tudjuk, milyen hosszú távú hatásai lehetnek, amikor nem a cukorbetegség, hanem a túlsúly kezelésére használjuk őket. Nem tudjuk, hogy évek múltán is segíteni fognak-e az elhízott embereknek. És ami még ijesztőbb: még a kifejlesztésükben segédkező tudósok sem tudják pontosan, miért működnek és mit csinálnak a testünkkel.

A fentiek mellett volt még valami, ami szorongást keltett bennem. Úgy tűnik, modern kultúránk végre eljutott odáig, hogy ne büntesse, hanem elfogadja azokat a testeket is, amelyek nem felelnek meg a meglehetősen szigorú nyugati szépségideáloknak. Mi van, ha ezek a készítmények teljesen visszafordítják ezt a pozitív folyamatot? Képes lehet-e az Ozempic és versenytársa, a Mounjaro teljesen elsöpörni a testpozitivitás mozgalmát?

Vagy ami még rosszabb: mi történik, ha ezek a szerek evés- zavarokkal élő betegek kezei közé kerülnek? Mi sül ki abból, ha egy soha nem látott hatékonysággal működő étvágycsökkentőt adunk azoknak, akiknek feltett szándékuk, hogy a végsőkig éheztessék magukat?

Abban a buliban bizonytalanul ácsorogtam az emberek között – akiknek a szervezetében akkor is bőszen dolgoztak ezek a gyógyszerek –, a lelkesedés és a szkepticizmus között őrlődve. Milyen hatással lesz a személyes életünkre, az egészségünkre és a társadalmunkra, ha tényleg elkezdjük tömegesen használni ezeket az egyre ismertebb és tartós fogyást kínáló készítményeket? Vajon tényleg beváltják a hozzájuk fűzött reményeket? Lehetséges, hogy ezek az új gyógyszerek teljesen okafogyottá teszik a sok szempontból kártékony élelmiszeripar megrefor- málására irányuló törekvéseinket? A megjelenésükkel vajon végleg leteszünk róla, hogy képesek legyünk elfogadni tökéletlen testünket?

Egyszerre eszembe jutott, ki az az ember, akivel a leginkább szerettem volna beszélgetni ezekről a kérdésekről. Tulajdonképpen miatta döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet.

Ahhoz, hogy megérthessük mindazt, ami a buli után következett, először mesélnem kell Hannah-ról.

•

Tizenkilenc éves koromban részt vettem a Scarborough nevű, álmos tengerparti angol városkában megrendezett Országos Diák Dráma Fesztiválon. A színházzal foglalkozó tanulók minden évben pályázhattak a munkájukkal, amelyeket aztán színházi szakemberek bíráltak el, és akiét elég jónak találták, az elő is adhatta Scarborough-ban, ahol aztán színházi ügynökök is felfigyelhettek rájuk és mindenféle díjakat nyerhettek. Abban az évben több barátom is bejutott a döntőbe, én pedig elkísértem őket. Ez praktikusan azt jelentette, hogy naponta körülbelül húsz előadást néztem végig. Volt néhány egészen zseniális és pár elég béna is, de furcsa módon a legrosszabb darabnak köszönhetem, hogy akkor és ott megváltozott az életem.

Egyik délután beültem az Atlantica című előadásra. Ebben a realista drámában tudósok egy csoportjának különös, zavarba ejtő problémával kellett szembenéznie. A tengerpartokat világszerte ellepték a bálnák, amelyek nagy nehezen kivonszolták magukat a szárazföldre, majd elpusztultak. Senki sem tudta, mi állhat a jelenség mögött. Mintha ezek az óriási, keserves hangon áriázó teremtmények szándékosan akartak volna véget vetni az életüknek. Talán a környezetszennyezés űzte ki őket a vizekből? Vagy valamiféle betegség támadta meg az agyukat? Mégis mi történhetett velük? A színdarab a tudósokat követte, akik csónakokba ülve behajóztak az óceánra, hogy természetes élőhelyükön figyelhessék meg a bálnákat, bízva benne, hogy így meg tudják fejteni a rejtélyt. De a nyílt vízen valami különös történt velük: a bálnák hirtelen nekirontottak a csónakoknak, dühödten igyekeztek összezúzni őket. Miközben a tudósok menekülni próbáltak, az egyikük azt kiáltotta: „Te jó ég, egy ámbráscet utazik az anyósülésen!”

Aztán az egyik kutató odafordult valamelyik kollégájához, és így szólt: „David, szerinted lehetséges, hogy a bálnák (itt drámai szünetet tartott) gonoszak?” A közönség egy emberként figyelte a kibontakozó drámát, teljes komolysággal átérezve a helyzet súlyát. Kivéve engem, és még valakit. Még a sötétben is jól láttam, hogy a mellettem ülő fiatal nő teste valósággal rázkódik a visszafojtott nevetéstől. Nagyon igyekeztem kerülni a tekintetemmel, mert attól tartottam, a végén még én is kiengedek egy vinnyogó röhögést. Minél feszültebben tapadt a közönség a jelenetre, a mi testünket annál erősebben rázta a nevetés. „Ezek a bálnák végeznek mindannyiunkkal!” – zokogta közben az egyik tudós.

Aztán jött a csavar. A tudósoknak végre sikerült megfejteniük, miért vetették magukat partra tömegesen a bálnák. Kiderült, hogy az állatok már jó ideje figyelték az emberiséget, és arra jutottak, teljesen elfelejtettük, hogyan kell játszani. Azért evickéltek ki a szárazföldre, hogy így hívjanak meg minket magukhoz az óceánokba, bízva benne, hogy a vízben újra felfedezzük az önfeledt játék örömét.

Miután ezt kifejtették, a tudósok vezetője így szólt: „Akkor csak egy megoldás maradt.”

A többiek összeszorult torokkal azt felelték: „Nem… Azt nem teheted.”

„De nincs más választásom. Bálnává kell válnom.” Azzal, miközben a háttérben szóló klasszikus dallam egyre drámaibb zenévé duzzadt, a férfi belevetette magát a vízbe, és bálnává vált. Függöny. Taps.

A nő, aki láthatólag már alig bírta magában tartani a ne- vetést, kisietett a teremből, és futva befordult a sarkon. Utána- eredtem, majd szó nélkül mindketten elkezdtünk szakadni a nevetéstől. A lány felkiáltott: „Szerinted lehetséges, hogy a bálnák… gonoszak?”, én pedig visszaordítottam: „Bálnává kell válnom!” Szó szerint padlóra kerültem a röhögéstől.

Azon az estén Hannah és én elkezdtük végigturnézni Scarborough összes gyorséttermét. Egy fish and chipset árusító hely- lyel kezdtünk, aztán átmentünk egy kebaboshoz, utána pedig rántott csirkét ettünk. Csak ott, a harmadik büfében néztem rajta végig először alaposan. Egérbarna haja és méretes hasa volt, és valami különös dallamossággal beszélt, mintha min- dig arra törekedett volna, hogy több humorérzéket csaljon elő a külvilágból. Akkoriban én is túlsúlyos voltam, ő pedig előszeretettel hivatkozott saját testalkatára úgy, mint „gusztusosan méretes”.

Azonnal kialakult az első közös belsős poénunk. Beültünk a leggusztustalanabb, legolcsóbb kifőzdékbe, és úgy kritizáltuk végig a menüt, mintha egy Michelin-csillagos étteremben lennénk. Hannah az ujjai közé fogott egy darabka zsír áztatta kebabot, és azt mondta: „Ez egy igazán kellemes amuse-bouche, egyfajta – itt szünetet tartott, hogy rágjon belőle még egy kicsit –, igen, valamiféle mennyeien merész utózöngével.” A zsír szakértői lettünk, valóságos Big Mac szósz-sommelier-k. Kifejlesztettük a saját Michelin-csillagunkat, csakhogy a miénket maga a Michelin-figura osztotta volna, a díj pedig mindig nagyobb és nagyobb autógumi lenne, amelyet az egyre szélesedő derék körül lehet viselni. Miközben már a harmadik kebabunkat ettük, Hannah kitalált öngyilkosságok történeteivel szórakoztatott, amelyek elkövetői – elképesztő fordulat – bálnák voltak. Szókratész, a bálna inkább választotta a mérgező növényből készült testpakolást, mint hogy szembenézzen az áriázó társaiból álló törvényszékkel. Sylvia Plath, a bálna faltörő kosként addig ütötte fejét a gázsütőbe, míg véget vetett az életének. Virginia Woolf, a bálna kövekkel tömítette el saját orrnyílását, majd partra vetette magát.

Ahogy egyre jobban megismertem Hannah-t, elkezdtem megérteni, hogyan alakult ki gyakran félelmetesen sötét humorérzéke. Zsidó származású nagymamája az utolsó pillanatban menekült el Németországból az 1930-as években, Hannah pedig az észak-londoni holokauszttúlélők számára fenntartott központban önkénteskedett. Éveken keresztül olyan emberekkel töltötte az idejét, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Később én is jóban lettem az egyik túlélővel, akinek Hannah mutatott be: egy Trude Levi nevű nővel, aki úgy menekült meg, hogy hátrahagyták, amikor éppen a huszonegyedik születés- napján összeesett a nácik egyik hírhedt halálmenetén. Hannah gyakran megjegyezte, hogy nem véletlenül osztoznak a zsidók és az írek a legszörnyűbb történelmi traumákon és a legjobb humorérzéken Európában. A nevetés jelentette számukra a túlélést. Azért viccelsz, hogy kibírd. Hannah egyik példaképe Joan Rivers komika volt, aki a férje öngyilkossága után az alábbi poénnal nyitotta a fellépését: „A férjem megölte magát, és erről én tehetek. Nem szabadott volna levennem a papírzacskót a fejemről dugás közben.”

Hannah-val éveken keresztül mindig ott voltunk az Edinburgh Festivalon, ebben a valóságos kulturális gejzírben, ahol minden egyes alkalommal több ezer előadóművész lepte el a város középkori utcáit, hogy megcsillogtassa a tehetségét a nézők több mint egymillió főt számláló tömegének. A város ütőerének számító Royal Mile negyedben sétálva körülvesznek az előadásaikat promotáló művészek: zsonglőrök, táncosok, szórólapozók. Az Atlanticából inspirálódva Hannah-val kifejezetten az volt a célunk, hogy megtaláljuk a legpocsékabb- nak ígérkező előadásokat, és lehetőleg az összeset megnézzük. Graham: vakok között a leggyorsabb, musical egy vak futóról? Olyan gyorsan siettünk az előadásra, amennyire csak húsos testünk engedte. Délutánonként a szintén a Royal Mile-ban található Filling Station nevű helyen ittuk a tejturmixokat. Hannah lehengerlő könnyedséggel teremtett kapcsolatot másokkal, szélsőséges sebezhetőségével és extrém vulgaritásával csak úgy vonzotta magához az embereket. A legtöbb visszatérő poénja olyan durva volt, hogy nem is merem leírni őket. De annyit elárulhatok, hogy a Filling Station egyik felszolgálója egyszer annyira nevetett az egyik viccén, hogy véletlenül rám borított egy pohár banánturmixot.

Egyik este egy amerikai színész mesélt nekünk egy helyről, amiről korábban soha nem hallottam. Azt mondta, Las Vegas- ban van egy Heart Attack Grill, vagyis Szívinfarktus Grill nevű étterem. A bejárat mellé egy nagy, marhák mérésére használatos mérleget állítottak, és ha többet nyomsz 160 kilónál, ingyen ehetsz. Ahogy belépsz, azonnal aláíratnak veled egy nyilatkozatot, amelyben elfogadod, hogy az éttermet semmilyen felelősség nem terheli, ha szívrohamot kapsz az ételek elfogyasztása után. Ezek után kórházi köntösbe öltöztetnek, majd nővéreknek öltözött felszolgálók jönnek felvenni a rendelésed. Ha nem bírod eltüntetni az óriási adagokat a tányérodról, a nővérkék még el is fenekelnek. Hannah-val azonnal megígértük egymásnak, hogy egyszer mi is elmegyünk, hogy egy orbitális banánturmixszal koccinthassunk a barátságunkra.

Hannah előszeretettel beszélt megdöbbentően nyílt szexuális töltettel idegen férfiakhoz nyilvános helyeken. Nagyon szórakoztatták a megbotránkozott arckifejezések, amiket azért kapott, mert nem volt hajlandó rosszul érezni magát a súlya és a teste miatt, mintha pusztán saját akaratából képes lett volna kikényszeríteni a világból, hogy elfogadják őt olyannak, ami- lyen. A hangjában volt valami megnyugtató és balzsamos, ami gyakran éles kontrasztban állt a mondandójával – egyszer úgy fogalmazott, azt szeretné, ha az emberek beszélgetés közben úgy éreznék, mintha egy gyerekműsor házigazdája olvasná fel nekik Charles Manson szavait.

De bármennyire is derűs és játékos természet volt, néha váratlanul bénító félelem tört rá. Pánikrohamai lettek, látszólag minden ok nélkül. Nem bírta elviselni a tömegközlekedést. Antidepresszánsokat szedett, magas dózisban. Meg volt róla győződve, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy nagyon gyors és nagyon sötét irányba mutató politikai fordulat, és az életünket meghatározó stabilitás csupán illúzió, ami egy szempillantás alatt odalehet, sivár kriptává változtatva békés hétköznapjainkat. Ezért úgy vélte, az a dolgunk, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat, míg a sarkaiból kiforduló világ bekebelez bennünket. (Hannah 2005. július 7-én, közvetlenül a londoni metróban történt terrortámadás után ezt az sms-t küldte nekem: „Most már érted, miért megyek mindenhova taxival.”) Olyan erős félelem dolgozott benne, ami az önkéntes munkája kapcsán megismert holokauszttúlélők esetében le- hetett adekvát, nem egy olyan ember életében, aki az 1980-as,

90-es évek Nagy-Britanniájában nevelkedett. Mindig dolgozott benne valami feszültséggel teli éberség, mintha bármikor készen kellett volna állnia a menekülésre.

Soha nem beszéltünk róla, miért eszik olyan sokat, legfeljebb állandó, néha egészen szürreális poénkodásaink során merült fel. Soha nem említette, hogy aggódna a súlya miatt. Egyszer láttunk egy dokumentumfilmet egy férfiról, aki annyira túlsúlyos volt, hogy le kellett bontani a háza egy részét ahhoz, hogy el tudják szállítani egy orvosi vizsgálatra. Hannah akkor azt mondta: „Azt hiszem, megvan az új életcélom.”

Barátságunk közös poénok és mániák gyorsan pergő sorozata volt. Imádtuk a Stephen Sondheim-musicaleket, és kifejezet- ten büszkék voltunk rá, hogy legobskúrusabb darabja, a Merrily We Roll Along a kedvencünk. Az előadás három barát történetét meséli el, visszafelé haladva az időben: az elején a három főszereplőt megfáradt, keserű, részeges negyvenesekként ismerjük meg, aztán jelenetről jelenetre megfiatalodnak, míg végül láthatjuk naiv, optimista, fiatal énjüket, ahogy éppen csak elkezdik felnőtt életüket. Van benne egy dal – az „Old Friends” –, amely arról szól, hogy a régi jóbarátok a viták ellenére mindig mellettünk maradnak, egyfajta iránytűként vezetve minket az életben. Mindig is úgy gondoltam erre a számra, mint a közös dalunkra Hannah-val.

Aztán valami megváltozott. Minden alkalommal rácsodálkoztam Hannah kivételes intelligenciájára, amivel folyamatosan briliáns ötletekkel rukkolt elő a semmiből. Amikor például az Egyesült Államok megszállta Afganisztánt, Hannah vacsora alatt spontán elkezdett fogalmazni egy regényötletet egy Kabulban élő amerikai titkos ügynökről. A könyvet Raymond Chandler stílusában képzelte el, és még mindig emlékszem, mi volt az első mondata: „A nő a burkáját mindig szorosan viselte, az erkölcsei viszont annál lazábbak voltak.” Próbáltam meggyőzni, hogy írja meg a könyvet, hogy vesse papírra az elméjében lévő zsenialitást. Épp akkoriban kezdtem befutni újságíróként, miközben Hannah leginkább otthon töltötte az idejét, szorongástól bénultan, munkanélküliként. Úgy éreztem, Hannah úgy döntött, láthatatlan marad. Egyre agresszívebben próbáltam győzködni, de minél erőszakosabb lettem, ő annál jobban visszahúzódott a csigaházába. Egyre többször vesze- kedtünk. Próbáltam rávenni, hogy hozza ki magából mindazt, amit láttam benne. Visszagondolva, valószínűleg úgy érezhette, hogy állandóan ítélkezem felette és lenézem.

A vitáink egyre frusztráltabbá tettek. Úgy éreztem, minden zsenialitását elpazarolja. Miért csak én és a szűk baráti köre részesül belőle? Miért nem akarja megosztani másokkal?

Ez a dinamika végül fokozatosan eltávolított minket egymástól. Utoljára 2008-ban láttam őt, amikor Barack Obama győzelmét ünnepeltük egy házibulival a lakásomon. De hiába telt el egyre több idő a legutóbbi találkozásunk óta, valahol mindig biztos voltam benne, hogy egyszer újra összehoz minket az élet. Úgy éreztem, túl sok közös poén köt össze minket. Gyakran megesett, hogy amikor valami vicceset hallottam, rögtön az jutott eszembe, azonnal fel kell hívnom Hannah-t, hogy elmondjam neki. A fejemben mindig úgy képzeltem, hogy valahol éppen taxira vár, a kezében tejturmix, és valamin nevet, biztos, hogy nevet.

Aztán egyik reggel, 2021-ben kaptam egy telefonhívást. Hannah családja a Facebookon közölte, hogy Hannah meghalt. A következő napokban végigtelefonáltam azokat a közös ismerőseinket, akik még tartották vele a kapcsolatot. Ők pedig elmeséltek mindent, amit tudtak róla. Jó pár évvel korábban Hannah-t súlyos hátfájás kezdte gyötörni, amit egy idő után opioidalapú fájdalomcsillapítókkal igyekezett enyhíteni. Függőség alakult ki nála, amit bár nehezen, de végül sikerült leküzdenie. Nem sokkal később kettes típusú diabétesszel diagnosztizálták. Aztán rákos daganatot találtak a szervezetében. Hannah tartott tőle, hogy ha újra opiátokat kezd szedni, visszaesik, ezért súlyos fájdalmaktól szenvedve csinálta végig a kínkeserves kezeléseket. A rák nagyon legyengítette a szervezetét, de sikerült túlélnie. Aztán covidos lett, ami még jobban legyengítette, de még ezt is túlélte. Aztán egyik este fulladozni kezdett evés közben, és leállt a szíve.

Nem akartam elhinni, hogy egy ennyire életvidám ember- nek csak ez a negyvenpár év adatott meg. Próbáltam felidézni a régi vicceit és leírni mindent, ami csak eszembe jutott, mintha attól tartottam volna, hogy enélkül örökre elveszíteném őket. Nagyon elkeserített, hogy nem keresett meg, amikor megtudta, hogy beteg. Biztosan azt gondolta, hogy megint csak ítélkeznék felette, vagy egyáltalán nem is törődnék vele.

Közös poénkodásaink gyökerét a szemétkaja iránti lelkesedésünk és annak félelmetes mennyiségben való elfogyasztása iránti elköteleződésünk jelentette. Akkor már émelyegtem ettől a gondolattól. Persze testsúlytól függetlenül bárkivel előfordulhat, hogy a torkán akad valami és hirtelen leáll a szíve. De Hannah esetében nagyon valószínű volt, hogy a túlsúlya okozta a halálát. Több súlyos betegség is legyengítette a szervezetét, és tudjuk azt is, hogy a túlsúly fokozza a rák kialakulásának kockázatát, fokozza a koronavírus súlyos szövődményeinek kockázatát, és fokozza a stresszhez köthető szívleállás kockázatát. Az is erős gyanúm volt, hogy Hannah kényszeres, habzsoló evése is hozzájárulhatott a fulladáshoz.

Végigolvastam az emlékezetből lejegyzett vicceket, hogy még egyszer elszórakoztassam magam velük, de a nevetés valahogy a torkomban ragadt.

Nem sokkal később az egyik könyvemhez kapcsolódó kutatómunka Las Vegasba vitt. Elhatároztam, hogy hű maradok a fogadalmunkhoz, és elmegyek a Heart Attack Grillbe lehúzni egy banánturmixot a barátságunk emlékére. Álltam a bejárat előtt, és figyeltem, ahogy az emberek ráállnak az óriási mérlegre, reménykedve benne, hogy a mutató 160 kiló fölé kúszik, és jogosulttá válnak az ingyenes fogyasztásra. Néztem, hogyan fenekelik el a vendégeket a nővérkéknek öltözött felszolgálók, amiért nem tudták befejezni az óriási adag sült krumplijukat. Bámultam az embereket, ahogy elpusztítják az óriási hamburgereket, vödörnyi tejturmixokat és tányér méretű hagyma- karikákat.

Nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek. Úgy éreztem, nem mi nevettünk a végén.

•

Sztálin állítólag azt mondta egyszer: „Egy ember halála tragédia, millióké statisztika.” Azt hiszem, már kamaszkorom óta tisztában voltam a számos jelentős tudományos szervezet által hangoztatott figyelmeztetéssel, miszerint a túlsúly minden évben rengeteg emberéletet követel, de mindez még a 20-as és 30-as éveimben is csak távoli, absztrakt fenyegetésnek tűnt. Hannah halála azonban kézzelfogható űrt hagyott a világomban. Biztos vagyok benne, hogy már senki nem lesz képes olyan abbahagyhatatlan, hisztérikus, gyermeki nevetést kiváltani belőlem, mint ő.

Hannah halála figyelmeztető jel kellett volna legyen számomra. Gyerekként szinte semmi mást nem ettem, csak gyors- kaját és feldolgozott ételeket, de a súlyom csak a kamaszkorom vége felé kezdett el durván gyarapodni, amikor antidepreszszánsokat kellett szednem. Onnantól kezdve a testsúlyom az enyhén alultáplált és a viszonylag jelentősen túlsúlyos között ingadozott, hol 75, hol pedig 100 centis derékbőséggel.

A pandémia enyhülésének idején ismét kezdtem visszacsúszni a veszélyzónába. 172 centi magas vagyok, a súlyom pedig akkoriban 92 kiló volt – ez éppen 30 feletti BMI-t jelent, ami nem túl jó, de a többi értékem még ennél is sokkal aggasztóbb volt. Amikor az edzőm először megmérte a testzsírszázalékomat a konditeremben, kikerekedett a szeme a kijelzőn látott számtól:

32 százalék volt. „Szóval, ha szendvics lennék, nem szívesen ennél belőlem” – nyugtáztam halvány mosollyal. Később kicsit jobban is utánanéztem a dolognak, és megtudtam, hogy az ál- latvilág legtestesebbnek számító emlőse, a bálna 35 százalékos testzsíraránnyal rendelkezik.

Jól tudtam, hogy az én esetemben kifejezetten veszélyes ez az állapot. A nagyapám szívinfarktusban halt meg, amikor még csak 44 éves volt, épp annyi, mint én most. A nagybátyámat a hatvanas éveiben vitte el a szívroham. Apám cukorbeteg lett, és a hetvenes évei elején négyszeres bypassműtétet kellett végrehajtani rajta. Ráadásul az én szervezetemben az egészség szempontjából legkedvezőtlenebb módon oszlott el a zsír. Dr. Shauna Levytől, a New Orleans-i Tulane University School of Medicine obezitológus specialistájától megtudtam, hogy az egyenletes zsíreloszlás kevésbé számít kártékonynak, mint „a centrális adipositás, vagyis amikor a zsír a has tájékára koncentrálódik. Utóbbi esetben nagyobb a diabétesz és a magas vérnyomás kialakulásának kockázata.” Csakhogy én imádom az életet. Szeretnék minél többet kapni belőle. Azt akarom, hogy még jó sokáig itt le- hessek. (Már hallom is a fejemben, mit mondana Hannah: „Szerinted tényleg többet kapsz az élettől, mint a Big Mac-szósztól?”) Korábban már rengeteg figyelmeztetést kaptam az élet-

től a súlyommal kapcsolatban, ezek azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy változtassak az életvitelemen. Néha belém hasított valami, ami elég volt ahhoz, hogy kicsit visszavegyek a gyorskajából és elkezdjek többet edzeni, ilyenkor pedig valóban drámai változás zajlott le. Volt néhány év, amikor a BMI-m a skála alacsonyabb tartományában mozgott – ekkor a járomcsontom úgy bukkant elő az arcom húsos párnái mögül, mintha Atlantisz elveszett városa emelkedett volna fel a víz mélyéről. De előbb vagy utóbb mindig visszaestem, amit csüggedten és csalódottan konstatáltam. Bár messze nem voltam annyira túlsúlyos, mint Hannah, de attól tartottam, nálam így is nagyobb lehet a genetikai kockázat a szív- és érrendszeri betegségek kialakulására.

Minden nyilvánvaló kétségem ellenére azon tűnődtem, vajon az Ozempic lehet-e a kulcsa, hogy végre leszámoljunk az én egészségemet is veszélyeztető kockázattal. Hamar kiderült, hogy jó néhány ismerősöm már régóta használta a gyógyszert. A férfiak viszonylag könnyen beismerték, míg a nők gyakran hosszasan magyaráztak az időszakos böjtölésről és fantasztikus, új wellnessközpontokról, mielőtt beismerték volna, hogy ők is használják. Néztem, ahogyan valósággal leolvad róluk a súlyuk, az orvosaik pedig biztosították őket, hogy minden fontos egészségmutatók látványosan javulni kezdett.

Tele voltam kétségekkel – a súlyommal, az új gyógyszerek- kel és a jövőnkkel kapcsolatban. De újra és újra eszembe jutott Hannah. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyamban, újra és újra bepötyögve a számát a mobilomba. Hannah és én még azelőtt lettünk jóban, hogy a mobilok széles körben elterjedté váltak volna, így az ő telefonszáma volt az egyetlen, amit még a saját memóriámban őriztem. Azon gondolkodtam, miket mondanék neki – jó poénokat, bocsánatkéréseket. De sosem kattintottam rá a hívás gombra. Már nem volt kit felhívni.

Aztán viszonylag váratlanul úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom az új gyógyszert. Hirtelen döntés volt, amit – ahogyan később ráeszméltem – olyan késztetések motiváltak, amelyeket akkor még nem teljesen értettem. Elmentem egy magánorvos- hoz, aki néhány rövid kérdés és felületes méricskélés után fel is írta nekem az Ozempicet. Néhány nappal később egy futár csengetett be hozzám, kezében egy fehér csomaggal. Túl ideges voltam ahhoz, hogy egyedül nyissam ki, úgyhogy megvártam az egyik barátom másnapi házibuliját, ahol közösen téptük szét a kartonpapírt. Egy vaskos, kék tollat és néhány apró, fehér tűt rejtett. Utálom az injekciós tűket – azok közé a puhányok közé tartozom, akik kénytelenek elfordítani a fejüket és dúdolgatni maguknak vérvétel közben. De ezek a tűk tényleg pará- nyiak voltak. A használati utasításban azt írták, hogy nincs más dolgom, mint heti egy alkalommal rácsavarni egy apró tűt a toll végére, beletolni az eszközt a hasamba, majd benyomni a toll talpán található gombot, és csak engedni, hogy a szer belövelljen a véráramomba.

Ahogy beledöftem az eszközt hájas hasfalamba, szinte alig éreztem valamit – nem volt több egy enyhe, bogárcsípésre emlékeztető szúrásnál. Hallottam, ahogyan a toll kattan néhányat, miközben adagolja a gyógyszert. Az Ozempic életemben először elkezdett keringeni a szervezetemben.

Ismerek néhány embert, akinek volt már halálközeli élménye – ők azt mondták, ilyenkor valóban lepergett az életük a szemük előtt. Amikor beszúrtam az első adag Ozempicet, velem is ez történt, de csak a „kulináris” életem vonatkozásában. Lelki szemeim elé bekúszott az összes étel, amelyet kiskorom óta befaltam. Láttam a ruganyos gumigombákat és a csibesárga cukorbanánokat, amiket ötévesen tömtem a számba. Eszembe jutottak az ecetes-sós chipsrudacskák, amelyek olyan népszerűek voltak az 1980-as évek Nagy-Britanniájában. Olyan sok KFC-s csirke képe jelent meg előttem, amennyi még Sanders ezredes legvadabb álmaiban sem bukkant elő.

Elképzeltem a világ különböző pontjain épült rengeteg McDonald’sot, amit végiglátogattam, ezek mindig valamiféle műanyag anyaméhként nyújtottak menedéket, bárhol is jártam. Láttam magam előtt a világ legmélyebben fekvő McDonald’sát a Holt-tengernél, Izraelben. Láttam az első oroszországi McDo- nald’sot, amely a Nyugatról importált szabadság szimbóluma volt, és a látogatásom után nem sokkal be is zárt, miután Oroszország megszállta Ukrajnát. Láttam a kedvenc, Las Vegas-i McDonald’somat, amely a korzó végén, épp a Luxor mögött áll, és amelynek vendégköre eltévedt turistákból és a város alatti csatornákban élő hajléktalanokból áll. Láttam a legijesztőbb McDonald’sot, ahol valaha jártam, az egyik El Salvador-i egységet, ahol a biztonsági őr jókora machetékkel a kezében állt a bejárat mellett. Amikor megkérdeztem tőle, miért van nála machete, azt felelte, azért, mert a hatóságok elvették tőle a gépfegyverét. A McDonald’snak 38 000 egysége működik szerte a világban, és én azt éreztem, egymás után sorra megjelennek előttem, majd lassan elpárolognak belső tekintetem elől.

Felálltam, és megdörzsöltem a bőrfelületet, amelyet a tű ért. Nem éreztem semmit.

Az volt az érzésem, hogy a történelem egy meglehetősen bizarr időszakát éljük – olyan időket, amikor az emberek közel fele hajlandó lenne beadni magának egy injekciót csak azért, hogy ne akarjon többet enni. Azon tűnődtem, vajon hogyan jutottam el idáig. Sőt, ami még fontosabb: hogyan jutott el idáig az emberiség?

•

Ahhoz, hogy megérthessem, milyen szerep juthat majd ezeknek a gyógyszereknek az életünkben, világszerte több mint száz szakértővel készítettem interjút, és olyanokat is kifag- gattam, akiknek az életére valamilyen módon személyesen is hatással voltak ezek a készítmények. Lehetőségem nyílt megismerni néhány tudóst, akiknek kulcsfontosságú szerep jutott a gyógyszerek kifejlesztésében, és akik ma már a készítmények legnagyobb kritikusainak számítanak. A gyógyszerek tudományos hátterének feltárása közben váratlan és bizarr helyekre is eljutottam, a trambulinozó kamaszokkal zsúfolt izlandi tornateremtől a minneapolisi kávézón át – ahol a fahéjas csigám elfogyasztását végigasszisztálta egy dietetikus – a mérgező halat kínáló tokiói étteremig.

A kutatásaim során megszerzett információkból komplex kép állt össze. Ha olyan könyvre számít az olvasó, amely kritika nélkül isteníti ezeket a készítményeket, vagy – épp ellenkezőleg – olyanra, amely kárhoztatja őket, akkor attól tartok, csalódást kell okoznom. Minél mélyebben beleássuk magunkat a témába, és minél inkább kiterjesztjük a túlsúly körüli vitát, an- nál bonyolultabbá válik a helyzet. Amikor az ételekről és a táplálkozásról van szó, általában egyszerű megoldásokat várunk, ez a téma azonban összetett és tele van kérdőjelekkel. Amikor elindultam ezen az úton, rengeteg kétség dolgozott bennem, és amikor a végére értem, hiába tudtam sokkal többet, még mindig feszített a bizonytalanság. De bízom benne, hogy ez valahol jó dolog. Az egyik kedvenc íróm, Graham Greene azt mondta:

„Amikor bizonytalanság gyötör, akkor élsz igazán.” És valóban: különös módon elememben voltam, amikor ezen a könyvön dolgoztam. Az a helyzet, hogy ezek a gyógyszerek egyszerre kínálnak óriási lehetőségeket és rejtenek súlyos kockázatokat, és minden olvasó másképpen mérlegeli majd ezeket. Én csak abban bízom, hogy közösen képesek leszünk majd eligazodni ebben a komplex témában.

Ha ez sikerül, látni fogjuk, hogy az új készítmények teljesen átkeretezik – bizonyos értelemben talán fel is oldják – a túlsúly körül kialakult legrégebbi és legtöbbet tárgyalt viták egy részét. Miért hízott el annyira az emberiség az elmúlt negyven évben? Valójában mi okozza a súlygyarapodást? A fogyás csupán akaraterő kérdése? Hogyan kellene gondolkodnunk a testünkről?

Még mielőtt belevágnánk, szeretném felhívni a figyelmet néhány fontos szempontra. Először is: nem vagyok tudós – újságíró vagyok, aki a Cambridge Universityn szerzett alapos társadalomtudományos képzettséget. Az interjúalanyaim a valódi szakértők, én magam nem vagyok az. Másodszor, még mindig nagyon keveset tudunk ezekről a készítményekről, sőt, még a meglévő ismereteink körül is parázs viták zajlanak. A tudósok még a legalapvetőbb kérdésekben sem értenek egyet. Többmilliós tömegkísérlet zajlik a világban, és én is egy vagyok a kísérleti nyulak közül. A kötetben mindig kiemelem majd, hogy mi az, amit jelenleg tudunk, hogy hogyan tettünk szert ezekre az ismeretekre, és hogy mi az, amiben még nincs tudo- mányos konszenzus. Igyekszem ítélkezéstől mentesen, alázattal feldolgozni a különböző perspektívákat.

Harmadszor: az Ozempic és a hozzá hasonló fogyasztó gyógyszerek kapcsán kialakult vitát tovább bonyolítja a tény, hogy olyan korszakban élünk, amelynek szintén fontos dilemmája a túlsúlyos és elhízott testek körüli stigma lebontásának kérdése. Ez most annyira érzékeny témának számít, hogy sokakat jó eséllyel még a „túlsúlyos” és az „elhízott” szavak hasz- nálata is felzaklat és feldühít. Egyáltalán nem szeretnék bántani olyan embereket, akiknek már így is rengeteg kegyetlenséget kellett elszenvedniük életük során. Mélyen együttérzek azokkal, akik a testpozitivitásért küzdenek, és számos alapvető állításukkal egyetértek, illetve azt gondolom róluk, hogy tudományosan is megalapozottak, és nagyon fontos lenne figyelembe vennünk őket. De hosszas tűnődés után arra jutottam, hogy véleményem szerint nem kellene száműznünk a nyelvből a fenti szavakat. A világ vezető egészségügyi szervezetének számító WHO definíciójának értelmében az számít túlsúlyos vagy elhízott személynek, akinél „a zsír abnormális vagy túlzott mértékű felhalmozódása egészségügyi kockázatot jelent”. Ma már rengeteg bizonyíték igazolja, hogy valódi fenyegetésről van szó, hogy egy ponton túl a súlygyarapodás valóban káros hatással lehet az egészségünkre. Ez annyira bizonyos, mint az, hogy a dohányzás tüdőrákhoz vezethet. Ez az oka annak, hogy a nagyobb egészségügyi intézmények továbbra is küzdenek a már népbetegségnek számító túlsúly ellen.

Ha lemondunk a nyelvünk egy részéről, elveszítjük a képességet, hogy leírhassuk valóságunk egyik alapvető szeletét, és bár talán nyerhetünk valamiféle átmeneti megkönnyebbülést, hosszú távon senki sem profitál majd ebből. Úgy gondolom – és később azt is világossá teszem, miért –, hogy képesek lehetünk egyszerre elutasítani a túlsúlyos embereket terhelő, kegyetlen stigmát, és beszélni (méghozzá szeretettel és empátiával) a túlsúly mögött álló tudományos tényekről és a lehetséges megoldásokról.

Miközben ezt a könyvet írtam, végig az a musical járt a fejemben, amelyet úgy szerettünk Hannah-val: a Merrily We Roll Along. Újra felidéztem a cselekményét: ahogyan az elején megismerkedünk a három középkorú, elcsigázott baráttal, akik aztán jelenetről jelenetre haladva visszafelé az időben egyre fiatalabbá és egészségesebbé válnak. Ha a legoptimistább forgatókönyvet nézem, épp ezt kínálják nekünk ezek a gyógyszerek. Lehetőséget, hogy visszaforgassuk az időt – olyan világot teremtve, ahol a Hannah-hoz hasonló embereknek is van esélyük az egészséges életre.

Ugyanakkor azt is megtudtam, hogy a múltban már többször is megjelentek olyan fogyókúrás készítmények, amelyeket

„csodapirulaként” ünnepeltünk, és amelyeket mégis ki kellett vonni a forgalomból, amikor kiderült róluk, hogy még a túlsúlynál is halálosabb kockázatot jelentenek.

Ezek az új gyógyszerek három tekintetben is csodapirulák lehetnek. Csodálatosak olyan értelemben, hogy megoldást kínálnak az elhízás problémájára – méghozzá olyan gyorsan és egyszerűen, hogy az valóban szinte csodaszámba megy. De lehet, hogy varázsuk inkább egy bűvésztrükkhöz hasonlít, és idővel kiderül, hogy valójában csak illúzióról van szó, ami kö- zelebbről megnézve korántsem az, mint aminek elsőre látszott. Lehetséges, hogy mégsem úgy működnek, ahogyan állították róluk, vagy láthatatlan buktatókat rejtegetnek. És van egy harmadik lehetséges értelmezése is a varázsuknak. Talán az egyik leghíresebb varázslatról szóló történet a Disney Fantázia (Fantasia) című rajzfilmje. Ez a tanmese azt mutatja be, milyen könnyen elveszíthetjük az irányítást, amikor olyan ismeretlen erőkkel kezdünk, mint a varázslat, így végül olyan következmé- nyekkel találhatjuk szemben magunkat, amilyeneket eredetileg el sem tudtunk volna képzelni.

Szóval, miközben éreztem, ahogyan az Ozempic szétáramlik a szervezetemben, az a kérdés zakatolt a fejemben: vajon pontosan miféle varázslat ez?

A könyvet itt találod!

#gabo kiadó #gabo #csodapirula #johann hari

0 notes