#korábbi rossz emlékek

[nehazuddhogyszeretsz2]

Mindig azt láttam a környezetemben, hogy mindenkinek tönkrement a kapcsolata,házassága stb.

Ezáltal én sem vagyok egy hosszú távra tervező ember, főleg kapcsolat téren.

Jelenleg jó, aztán később pedig alakul valahogy.

Nincsenek sajnos jó tapasztalataim, így nem tudok olyanokra gondolni, hogy összeköltözés,eljegyzés,házasság,gyerek stb.

Mindig furán néznek rám emiatt, de szerintem inkább fogjam fel így, mint saját magamat is átverve elhitessem magammal a későbbi boldog életet.

[azistenbasszonmeg]

Nem emlékszem szinte semmire. Egyetlen mondatot sem tudnék szó szerint felidézni. A témák, azok jutnak eszembe, mert azok minden nap velem vannak. Nagyon erősen akart terelni, már-már zavaró volt. Bár nem mondhatom, hogy be sem állt a szám, nem esett mindig jól, hogy ennyire a számba akarta adni a szavakat. Csak arra tudtam figyelni, ahogy a kezemet és a gesztusaimat nézi. Ahogy odapillant a motoszkáló ujjaimra.

Nem tudtam koncentrálni. Bosszant, hogy jó úton indítottam-e el a beszélgetést. Annyi mindent mondanék, amit ott helyben nem tudtam kimondani.

Például, hogy középiskolában kerestem fel először az iskolapszichológust, a trauma, amire kiélezett mindent az általános iskola végén történt, de nekem valójában korábbról is csak rossz emlékeim vannak. Már az óvodától kezdve csak a rossz dolgokra emlékszem. Negyedikes koromból is származik olyan érzelem-emlék, amit a mai napig megélek, ha eszembe jut és ez évekkel az úgynevezett trauma előtt történt. Olyan visszatekintve, mintha soha nem éreztem volna jól magam a bőrömben. Mintha mindig is kódolva lett volna bennem, hogy csak a rossz emlékek maradnak meg a fejemben. Kiskoromtól kezdve a szégyenérzet csak, amit sikerült magammal hoznom. Nincsenek sikerek az emlékekben, nincsenek remek kirándulások vagy élmények a barátaimmal csak megalázottságérzés. Olyan erősen, hogy képtelen vagyok megnézni a régi fotóim vagy a leckefüzetem vagy bármit, ami egy pillanatra is visszarepít ezekbe az emlékképekbe.

Hogy a szexuális fantáziáim a kezdetektől agresszívak és csapongóak és nekem soha nem volt a fejemben élő szőke herceg fehér lovon, hanem vér volt és erőszak, és később is minden örömöm ebben az elnyomó agresszióban leltem. A kezdetektől ezután vágyakoztam, azután egyre intenzívebben valósultak meg a fantáziák. És a mai napig ez az, ami után sóvárgok egy olyan kapcsolatban, amiben ennek az egy dolognak nincs szabad tere.

Hogy valahol azt gondolom, tévútra tért a bűntudat forrásának meghatározása. Valóban feszít ez az érzés. Intenzíven jelen van, de valahol azt érzem, hogy nem ehhez a "traumához" kötődik. Olyan, mintha sokkal előbb jelen lett volna. Mintha korábban elkezdődött volna az, hogy büntetni akartam saját magamat. Jó lenne pontosan, időrendben emlékezni erre. Valamiért mégis úgy emlékszem, hogy előbb kezdtem el a horrormeséket és a vagdosódást, mint hogy a szüleimmel bármi történt volna. Bár Péterrel is ennél a pontnál rekedtünk meg.

A megfelelési kényszerről, amit magamnak már olyan sokat hangoztattam. Bár ezzel kapcsolatban kaptam talán az egyetlen új gondolatot. Hogy a kudarcként megélt helyzetektől nem leszek értéktelen. Persze ez triviális és olvastam és kimondtam már én is számtalanszor, de ez először kapott érzelmi hátteret.

Hogy lehet, hogy az egyetemen mindenki füvezik társaságban, de azt amikor valaki egyedül a szobájában csinálja napokon/heteken keresztül úgy, hogy később alig emlékszik abból az időszakból valamire és a legfontosabb szükségletek kielégítésén kívül ki sem tette a lábát a négy fal közül, az nem biztos, hogy olyan dolog, amin mindenki keresztülmegy.

Mesélnék még a tabukról. A fel nem nyitott levelekről. Hogy a korábbi terápiára részben ez vitt. Hogy ott az volt a cél, hogy ezt legyűrjem és hogy még mindig csak részben sikerült. És még mindig nem vagyok képes felelősséget vállalni a tetteimért, viszont már a kifogáskeresésbe is belefáradtam. A végtelen számúnak tűnő fel nem vett telefonhívásokról és hogy a mai napig le van némítva a telefonom, mostmár évek óta.

Mesélnék arról is, hogy próbáltam elmenekülni, de akármilyen gyorsan futottam, a gondolataim velem együtt haladtak. A világ egyik pontjából a másikba, könyörtelen mágnesként tapadva a lelkemhez.

Alice, ha most ott lennék, rólad is mesélnék. Hogy miképp próbáltalak leválasztani magamról, aztán láttam meg az értékeid és szerettelek meg. Hogy a mai napig nem tudlak definiálni csak érezni. Mert ki vagy Te? Minden ami az én értékrendembe nem illeszkedik. Minden, amihez én nem vagyok elég spontán és elég bátor. És mindeközben az, aki a terheimet viszi. Akin minden traumám lecsapódik, amivel én nem akarok megbírkózni. Te vagy minden, ami Én kevés vagyok lenni.

Hogy amint azt érzem, hogy nem én irányítok, összetörök.

[kassakmuzeum]

Ha a róka múzeumba indul

A “Múzeum reggelire” foglalkozásunk legutóbbi alkalmával az Óbudai Waldorf alsós osztályával dolgoztunk együtt: Hogyan befolyásolja a viselkedésünket a múzeumi tér, és hogyan befolyásolja a befogadói élményünket a saját viselkedésünk? Kinek szól a kiállítás? Mi minden van a múzeumban, ami nem is látható a látogatóknak? Mit csinál a kiállítás velünk, és mit csinálhatunk mi a kiállításban? Ezeket a kérdéseket jártuk körbe egy piknik keretében.

A “Múzeum reggelire” foglalkozásunk célja, hogy a gyerekkel együtt játékos gyakorlatokon keresztül megvizsgáljuk; szemben a  hagyományosan szakrális és hierarchikus tudásstruktúrákra épülő múzeum-koncepciókkal milyen lehetőségeket nyújthat ma a  múzeum a párbeszédre és  részvételen alapuló tanulásra. Magyarán iszonyú szórakoztató módon zökkentjük magunkat a szokásos fegyelmezett, sétafikáló, fárasztó múzeumlátogatási szokásainkból.

A foglalkozás során a legfontosabb hangsúly arra került, hogy megtaláljuk saját helyünket a kiállításban; kakaó és keksz mellett beszélgettünk a múzeumokhoz köthető korábbi tapasztalataikról, elvárásaikról; beszélgettünk jó és rossz tapasztalatokról, saját történeteket osztottunk meg egymással.  

Miután a tea/kakaó és keksz is elfogyott  Francis Alÿs Nightwatch című videóját videójávl inspirálódtunk. Mi is a videó helyszíne? A videón ki is néz pontosan kicsodát? Kit jelképezhet a róka?

Alÿs munkája kapcsán beszélgettünk arról, hogy szemben azzal, ahogy a múzeumot az örökkévaló, mozdulatlan, poros emlékek  helyszíneként képzeljük el (vagy akár így is tapasztaljuk), a múzeumok idővel változhatnak is, pl. átköltöztethetik őket egy új épületbe, de magát azt a  stratégiát is megváltoztathatják,ahogyan a láogatóikkal kapcsolatot teremtenek. Sok helyen kortárs művészeket hívnak meg, hogy izgalmas helyzeteket termtsenek, új nézőpontból mutassák be a gyűjteményt, vagy épp olyan munkáknak adnak helyet, amik teljesen eltérnek az átlagos várakozásainktól, így a múzeumot a kísérletezés helyévé teszik. Ezzel egyszerre szembe is mennek azzal az elvárással, hogy a látogató olyan, mint egy jó magaviseletű, szorgalmas tanuló, és a dolga csupán annyi; “Nézzen”.

Ezt követően a dada, a futurizmus és más avantgárd irányzatok szellemiségétől inspirálódva, valamint korábbi kiállítások megmaradt installációs elemeit, reprodukcióit, személyes tárgyakat és saját testünket használva eszközül, “meghekkeltük, újragondoljuk, kommentáljtk a Kassák Múzeum terében berendezett kiállítást, amibe aztán saját magunkat is “beleépítettük”; a múzeum tárgyait átértelmeztük, majd a gyerekek a “meghekkelt”, új értelmet nyert térben maguk tartottak tárlatvezetést.

Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek!

[korkep-blog]

Kalita Gábor: Azon csodálkozok, hogy éppen ők csodálkoznak!

Simliskedés, köpönyegforgatás, gerinctelenség.

A rendszerváltás idején, a kilencvenes évek legelején, finoman kifejezve érdekes hangulat uralta Pozsony utcáit is, kávézóit, a közösségi helyeket, a szerkesztőségeket, piactereket.

  Volt ebben a hangya rendszerű nyüzsgésben egy jó adag bizonytalanság,  arany borjút ígérő eufória, s persze – sok esetben, a bolsevik jellemre utaló, pofátlanságot sugárzó helyezkedés.

  A megbocsátó jelleműek megbocsátottak, a korábban üldözöttek a megtérni kívánókért imádkoztak, a más és más helyzetben színt, jellemet változtató kufárok -kufárkodtak. Vagyis szélesre terítették most már nem vörös, hanem színes, amolyan hamis csábításra fogantatott szőnyegüket, melyet könyöküket is használva terítették szét, a lehető legszélesebbre, az Újfent Lehetőségek Piactéren. Ezek körül a szőnyegek körül aztán az azonos színűek csoportosultak, s amikor már látták, hogy az Újfent Lehetőségek /börzéjéről/ Piacteréről mégsem zavarják el őket a megbocsátók, később a megbocsátókat már térfoglaló csodaszőnyegük közelébe se engedték.

  Az átkos hamiskártyásai ugyanis ismét szétrakták hamiskártyáikat.

  Eltelt közel harminc év, közben az eufórikus álmok kiismerhetetlen bálványokká merevedtek

  Az utolsó évtizedekre emlékezni jó, néha bizony szükséges is ezen emlékek felidézése, úgymond, lelki raktárunk rendszerezése.

  Főleg most, amikor a világ országai, a háttérhatalmak kardcsörtetését élik meg a hatalomszerzés csataterén, amikor szűkebb, nemzetiségi környezetünk is furcsa identitászavarral küszködik, amikor ismét kétes múltú erők tülekednek pénzért, hatalomért. Amikor a valódi értékeket teremtő kisember még inkább vissza húzódik legszűkebb köreibe, látván azokat az aljasságokat, melyeket környezetében elkövetnek az örökös maga mutogatók, a megrögzött jelenni vágyók, minden rendszerben uralkodni kívánók, a gerinctelenek, a sajnálatra méltó, alamizsnáért behódolók.

  A jellem hiánycikké, pult alatti áruvá silányult

  Eltűnt a szellemi, emberi érték, helyette megjelent a piac: itt áruba bocsátható, kiárusítható úgymond minden. A becsület, az érzelem, a jó modor, a korrektség, a jó ügyek, a  hagyományos európai kulturális, társadalmi értéket, hit mellett való kiállás, a barátság. A jutalom: nem más, mint egy kis odavetett manna, a „hallgass” tallér, a felkínált „körön belüli” lét.

  A becsület, az érzelem, a jó modor, a korrektség a jó ügyek, a hit mellett való kitartás, a barátság megvásárolt valósága a hétpróbás gazemberekre száll át, megvezetve ezzel a valódi történéseket fel nem ismerő, naivan szemlélődő tömeget. A mindig is tisztességes látók, helyzetfelismerők körön kívül maradnak. Ám látnak, s csendben döntenek. Korántsem a szélhámosok mellett, javára.

  A köztisztelet látszata, a sokak eltaposása révén beszerzett politikusi pókerarc, a szeretet, az adakozás mutogatása egy volt, öregedő, chicagoi gengszter pályájához hasonlítható: ő lett a szentember, mert az összelopott vagyonból ad. Mert mindenki kedvence, mert mindenki támogatója, tisztelni való bálványa.  Ám a becsületes köznép nem is sejti, éppen tőle, tőlük szedték, rabolták el, tették magukévá azokat a privát pozitívumokat, az anyagiakat, melyekkel ők, a tülekedők – eddig – nem rendelkeztek. Mert az ártatlanok, az emberi becsületben hívők jóhiszeműen, naivan – árujukkal – kiálltak létkérdésük piacára.

  Ők, az első sorokban, avagy az ördöggel való szövetkezés a pokol útjai felé vezetnek

  A hitét az átkosban sem elhagyó, családjáért küzdő, dolgozó ember keserűen tapasztalja meg a közel harminc év, s a mai élettörténések rezdüléseit.

  Példaként említve, amíg a vörös uralom idején a templom padsorai a vörös rendszerrel nem megfélemlített, igaz hívőit szolgálták, ám főleg a rendszerváltás első éveiben, s ma is, ezek az emberek már az utolsó padsorokból, vagy a padsorok mellől nézték, nézik az elöl üllőket.

  Ugyanis, ma elöl „szenteskedik” a falu, helység volt pártelnöke, a hazakeveredett volt „fehérházi” plénum tag, a helyi önkéntes rendőr, az államvédelmi rendőrség ŠtB-s besúgója, ezek csicskásai, a ma már lovaggá ütött volt politikai tiszt, a cenzor szerepét betöltő, a KGB épületében titulusokat szerzett, volt minisztériumi, pártközponti csicskás, a nagy „tiszteletnek” örvendő, hajdani munkásőr. Ők ma a jótevők, az érdekből adakozók, az elit.

  A helyi önkormányzatokban sokan az ilyenek közül is politizálnak, mert ők ma a falu „krémje.” Felnéz rájuk a pap, a polgármester, a tanító, mert rézlemez kell a templomtoronyra, mert régi, párt ismeretségeikre is szükség van a faluban, mert krétára is szükség van az osztálytábla mellett. Ezért, jutalomként, övék az összes helyi lehetőség: Ingyen telkek gyerekeiknek, munkahely, vállalkozási lehetőség, amit csak életkörnyezetük fel képes kínálni nekik.

  Ehhez a helyi, s a magasabb politizálás is – a meghasonlott „charakterű” emberek révén – hozzásegíti őket, akiknek csúnya „charakterük” – tisztelet a kivételnek – kifelé mutatva sajnos patyolat tisztának tűnik. Persze csakis a számos megtévesztett ember szemében. Hiszen ezek a „charakteres” emberek a konspirációt, a megtévesztést az átkosban magas szinten elsajátították, művelték.

  Csakis ezért sikeresek, s „charakteresek” egyes politikusok, mert múltjuk révén nagyon is értik a már említett közmegtévesztés, karaktergyilkolászás minden egyes fortélyát, csízióját.

  Néznek, mint a moziban

  A nemzetiségi választópolgár is szinte döbbenettel nézte, nézi a körülötte történő eseményeket:

  A rendszerváltás utáni évek simliskedéseit, a mecsiari korszak volt „vöröseinek” hatalomhoz, privatizált, volt államvagyonokhoz való juttatásukat, a vörösök által, szinte zsinórban, szintén vörösök által rehabilitált társadalmi, politikusi szélhámosok, pártújságírók, volt besúgók, belügyi, állami archívumokban titkos iratokkal  dolgozó elvtársak, korábban jelentgetők stb. újfent regnálását. Ezeknek, vagyis a tényleges ellenállók ellehetetlenítése „megkomponálóinak” korábbi, s jelenlegi piszkos mozgását.

  A nemzetiségi választópolgár döbbenettel nézte azt, hogy a korábbi évek nemzetiségi újságírása, rádiózása, TV műsorai  olyan „indivídumokat” is – volt ügynök, munkásőr, stb.  –  a média élére juttatott, akik a világ legtermészetesebb dolgaként – persze, csakis részükről – interjú alanyaikként többnyire saját volt elvtársaikat, az átkos szekértolóit szólaltatták meg. Ezek korábbi ismertségét kihasználva vitték tovább liliom tiszta „charakterük” propagálását.

  A nemzetiségi választópolgár döbbenettel nézte azt is, hogy a nemzetiségi rádióban közel harminc év távlatában, az Új Szó, volt kommunista pártlap két szerkesztője kvaterkázik együtt hónapokon keresztül egy beszélgető műsorban. Az egyik ügynöki múltja árnyékában, a másik talán nyugdíj kiegészítés késztetése gyanánt tömte nyájas hallgatója fejébe a tutit. Ehhez hasonló példák garmadát lehetne sorolni.

  A nemzetiségi választópolgár a fentiekben felsoroltakat tehetetlenül, döbbenettel tűrni kényszerült, hiszen az éppen regnáló, általa is megválasztott illetékes demokratikus rendszer politikusa, politikuma, aki az említett ügyekben léphettek volna, tétlenül nézték a fentiekben felsorolt „charakter nélküliségeket.”

  Álljunk oda a volt besúgók, a volt párt elit tagjai mellé

  A választópolgár döbbenettel nézte azt is, hogy nem egyszer volt államvédelmi besúgókat ajánlgattak, majd ismertek el magyar állami kitüntetések odaítélésére.

  Ennek egyik hasonló, kirívó, már-már komikus esete az volt, amikor egy performersz „művészünket” jutalmaztak magyar érdemkereszttel, aki azt ennek átvétele után, később, nagy mediális felhajtás mellett vissza adta, vagyis „dobta.”  De, közvetlen az elismerés átvétele után, ünnepi öltözetben készíttetett magáról egy, az Országgyűlés előtti fotót, ahol bokáig áll a vízben, A Házra mutatva, egy útjavítási munkálat alkalmával.

  De ő volt a Privát nacionalizmus című, kassai kiállítása három kurátorának az egyike, ahol egy nemzeti zászlót gyaláztak meg, s ahol a Magyar Parlament gipszből kimodellezett, összedőlés előtt álló, minden igaz magyar ember szent épületét mutatta be ocsmány módon – egy, szintén zenész „alkotó.”

  Nemzetiségi politikusaink, az illetékes „ajánlók” ekkor is hallgattak, mint …  Persze, az olvasó jó ízlésének respektálása érdekében hadd ne idézzem ennek az „illatos” népi csasztuskának következő mondatrészét.

  A választó polgár döbbenettel nézi azt, amikor nemzetiségi politikusok adják a nevüket. Oda állnak egyes fórumokon, tárlatnyitókon, közösségi rendezvényeken, olyan rossz jellemű, akár besúgói, „vörös káder” múltú emberek mellé, akik annak idején annyit ártottak a másként gondolkodóknak, amennyit csak tudtak.

  De. Politikusaink még csak véletlenül se higgyék el azt, hogy az említett individumokat a választó – saját környezetéből– nem is ismeri. Nagyon is ismeri, hiszen az átkosban saját bőrén érzékelte ezek pofátlan regnálását, s közvetlenül neki is árthattak, vagy meghurcolták őt vallása, demokratikus nézetei miatt.

  Ez a politikusi ballépés mit jelenthet az általános közhangulat formálása szempontjából? Tessék ezen elgondolkodni. Én, ezzel kapcsolatban, csak három szavacskát  írok le: közösséget romboló fiaskó!

  A „tapasztalás” teszi a „jó” politikust közkedvelté

  Csúnya jelenség ez, amit politológusi, értelmiségi baráti köröm tagjai nem egyszer így jellemeznek:

  Az ilyen, akár ma már jogtalanul rehabilitált politikust, aki akár amolyan inkognitóban tartott „pártbizalmasként” az átkosban is hasonló cipőben járt, mint a fentiekben említett „elvtársak,” úgy tudja őt a választópolgár tökéletesen felismerni, hogy ezek a közszereplők ma úgy szidják a szólni merő, korábban is másként gondolkodókat, mint az átkosban szintén ők szidták  – természetesen beállított provokátorokként – a kommunistákat. Hogy „légyfogóként” begyűjtsék majd gazdáik számára a kommunizmus „irredentáit.”

  Tehát, már az új rendszerben évtizedek óta gyakorolt, „hamispróféta” szerepkörük további gyakorlásának megvédése kapcsán kellő, korábban begyűjtött tapasztalatokkal rendelkeznek.

  Zárszó helyett

  Nemzetiségünk megosztottsága, a választók bizalmatlansága mai közállapotunk letagadhatatlan „fenoménja.”

  Ezzel kapcsolatos véleményem bizonyára nem örvendezteti meg azon politikusainkat, akik ezen állításon csodálkoznak, s nyilatkozataikban lépten nyomon azt kívánják bizonyítani, hogy a nemzetiségi választók a bűnösek azért a bizonyos megosztottságért, mai közállapotokért, az általános letargiáért, hogy ők a műveletlenek, az informálatlanok, a nem felkészültek, a nem tettre késszek.

  Ennek fordítottjára, bizonyára rámutattak a fentiekben felsorakoztatott gondolatok.

  Vagyis: azon csodálkozok, hogy  éppen ők csodálkoznak!

  Kalita Gábor  

Nyitókép: envagyok.info

[pulzusspiritus-blog]

James Dashner: Maze Runner (Az útvesztő) - kritika

"Mindennap mások az útvonalak, mindent pontosan meg kell jegyezned, hogy kitalálj onnan. A térképnek ott kell lennie a fejedben. És ami a legrosszabb, folyamatosan rettegsz, hogy nem érsz vissza időben. Egy sima útvesztő is elég rossz lenne, de ha esténként át is alakul, csak egyszer kell tévedned ahhoz, hogy a szörnyekkel éjszakázz. Nincs idő hülyeségekre."

 Mit tennél akkor, ha egy sötét liftben ébrednél fel, ami egy magas falakkal körbevett Tisztásra visz téged, ahol 50 fiatal fiú várja az érkezésed? Ha ez még nem lenne elég rossz, a keresztneveden kívül nem emlékszel semmire a múltadból, nem ismered a családod és a barátaidat, nem tudod milyen lehet a kinti világ és nem tudod, miért kerültél egy óriási labirintus közepére.

Ebbe a helyzetbe kerül a regény főszereplője Thomas, de nincs túl sok ideje a miérteken rágódni, hiszen a Tisztáson mindenkinek megvan a maga dolga. A csupa tinédzser fiúból álló közösség első tagjai több mint két éve kerültek az útvesztőbe és ezen időszak alatt sikerült egy önfenntartó társadalmat kialakítaniuk. Állatot tenyésztenek, növényt termesztenek, kialakították a szállásukat.

A Tisztást körbevevő falak sok-sok kilométernyi hosszúságban húzódnak. de a kiút megtalálását tovább bonyolítja, hogy a falak minden nap mozognak, átrendezve az útvesztő alaprajzát. Ráadásul a Tisztásra vezető kapuk éjszakánként bezárulnak, ilyenkor pedig ellepik a labirintust a Siratóknak nevezett gépek, melyeknek egyetlen célja a fiúk elpusztítása. A Futárok dolga pedig nem más, mint, hogy minden nap végigjárják az útvesztőt, felderítsék a változásokat és időben visszaérjenek a Tisztásra, hiszen még soha senki nem élt túl egy odakint eltöltött éjszakát.

Thomast azonban ez sem tántorítja el, szinte megérkezése pillanatától kezdve egyetlen cél hajtja: Futár akar lenni. Hiába tudja, hogy a többiek két hosszú éve folyamatosan próbálkoznak, bízik abban, hogy a rejtvényt meg lehet oldani és így mindannyian hazatérhetnek, bár egyikük se emlékszik rá milyen az otthonuk.

A közösség természetesen újoncként kezeli a fiút, csak apránként osztják meg vele a Tisztás törvényeit, azonban az egyikük meg sem próbálja befogadni Thomast, sőt őszinte gyűlölettel néz rá, azt állítja, hogy látta már korábban és minden erejével igyekszik meggyőzni a többieket, hogy az újonc nem az akinek mondja magát.

Bár továbbra se emlékszik semmire, érkezése után valóban egyre furcsább események követik egymást, más is felismeri őt, az életére törnek, majd a következő lifttel megérkezik a Tisztásra az első lány, kezében egy papírcetlit szorongatva, rajta a felirat: "Ő az utolsó. Örökre." Az események egyre inkább felgyorsulnak és egyértelművé válik, hogy vagy kijutnak az útvesztőből vagy mindannyian meghalnak.

A trilógia első darabját bátran merem ajánlani mindenkinek. A szereplők 10-18 évesek és az egyikük egy lány, adódna az alap tehát egy már unalomig elcsépelt szerelmi háromszöghöz, ami három könyvön keresztül húzódhatna és csak az utolsó kötet végén derülne ki, hogy a két jóképű, bátor, lovagias és romantikus izomadonisz közül vajon a szőke vagy a barna szívét fogadja-e el a szegény, meg nem értett főhősnő.

Szerencsére James Dashner egy pillanatra se esik ebbe a hibába, a lány csak a regény utolsó egyharmadában kap szerepet, akkor azonban csípős megjegyzéseket tesz, egy percig sincs megszeppenve amiatt, hogy egy egész csapat ismeretlen fiú veszi körül, sőt a végső megoldás is részben neki köszönhető.

A világ felépítése és leírása rendkívül élvezetes, végig leköti az olvasó figyelmét és remekül átadja a feszültséget, melyet a fiúk éreznek, ahogy a toronyház magasságú falak között futva attól rettegnek, hogy a következő sarkon befordulva vajon nem egy Siratóval találkoznak-e.

Remek ötletnek tartom, hogy a főszereplőnek amnéziája van, hiszen így az olvasóval együtt kap meg minden fontos információt az új világról, így az író képes fenntartani a bizonytalanságot, hiszen kezdetben Thomashoz hasonlóan mi sem értünk semmit. Az emlékek elvesztése ugyanakkor tiszta lapot is jelent a fiúknak, hiszen még ha ismerték is volna egymást korábbi életükben, most nem emlékeznek egymásra, így nem számít ki mit tett, csak az, hogy mivel tudja segíteni a Tisztás életét.

A labirintus megfejtésén kívül a másik fontos rejtély, hogy ki és miért küldte őket ide? Egyesek arra gondolnak, hogy ez egy börtön és így kell vezekelniük bűneikért, mások szerint valamilyen teszt és folyamatosan megfigyelik a reakcióikat. Persze az a kérdés is felvetődik, hogy vajon megéri-e egyáltalán kijutni, hiszen a kinti világ még szörnyebb is lehet, sőt az se biztos, hogy az útvesztőnek van-e megoldása egyáltalán.

A regénysorozat népszerűségének köszönhetően 2014-ben film is készült az első kötet alapján Dylan O'Brien és Thomas Brodie-Sangster főszereplésével, mely annyira sikeres volt, hogy a második rész Tűzpróba (Scorch Trials) címen már idén szeptember 17-étől látható lesz a magyar mozikban, így egy őszi SZTE-Moziest keretein belül feltétlenül javaslom a megtekintését.

2015